Túrabeszámoló 2017

Az alábbi túrabeszámoló az "Tengeri -Alpok ostroma 2017." túránk része volt,aki kiváncsi az előzményekre illetve a folytatásra itt olvasható.

 

6. nap ((2017.08.24. Csütörtök  81 km  282 m szint)

Reggel viszonylag korán – 7 körül – keltünk és amikor kimásztunk a sátorból, csak dörzsöltük a szemünket, abban a hitben, hogy a csipától látszik minden olyan homályosan. Sajnos a dörzsölés nem segített, mert nem a készülékünkben volt a hiba, sokkal inkább az időjárásban, ugyanis köd fogadott minket odakint. Az este tisztán kirajzolódó tenger a szürkeségbe süllyedt, amitől kétségek közé kerültünk, vajon milyen látvány fogad minket lent, lehet-e fürdeni és egyáltalán, itt ahol mindig jó az idő, pont itt fogjuk ki a rosszat. Gyorsan ráugrottam a netre és ott még rosszabb helyzet kezdett kirajzolódni, nyugat felől széles felhő és esősáv haladt kelet felé, és mi pont az útjába fogunk kerülni néhány óra múlva. Némi várakozás, tanakodás, várakozás, tanakodás ciklus után úgy döntöttünk, egy kis napsütés hatására, hogy mégis elindulunk lesz, ami lesz és 9:30 körül megkezdtük a gurulást 330 m-ről tengerszintre. A gurulás élvezetesre sikeredett, bár az út minősége nem volt tökéletes,de azért elviselhető volt, a látvány a szűrt napsütés és pára ellenére élvezhetőre sikeredett, eleinte a Mór hegység vöröses szikláiba vájt úton haladtunk, majd az alsóbb régióban sűrű erdő, majd rendezett szőlőültetvények között vezetett utunk.

 Itt van az ideje megemlékezni a napi tervről is ,ami nézelődés, fürdés, kaja vásárlás, nézelődés, fürdés tetszőleges sorrendű variációjából állt. Először a kaja vásárlást kellett megejteni, majd a Saint-Tropez-i öböl déli oldalán szerettük volna a névadó várost felkeresni,

 majd visszafordulva az öböl északi része felé indulva végig a tengerparton haladni, ameddig estig eljutunk, majd alvás.

A gurulás közben először Grimaud városkát érintettük és csodáltuk meg a dombtetőre épült ódon várat, majd innen délnek fordulva sikerült egy boltot találni, ahol feltöltöttük a készleteket. Innen tovább hajtva beértünk Cogolinba, ami egy nagy dzsumbuj volt, alig leltük meg az öbölbe vezető utat, sőt a városka után már dugóba is keveredtünk, rengeteg autós szeretett volna ugyanebbe az irányba haladni. Szerencsére – külső segítség igénybevétele után – megtaláltuk a kerékpárutat, ami legalább jó minőségűnek indult. Ez nem mondható el az időjárásról, mert szűrt napsütés intenzitása csökkent, vele együtt romlott az amúgy sem rózsás hangulatunk, aminek másik oka a környezet borzalmassága volt. Méter magas elszáradt gazok borította elhagyott ipartelepek mellett haladtunk, ami teljesen élvezhetetlenné tette a környéket, ezt megspékelte még a borzalmas mennyiségű géperejű gépóriás. A BWM-s úgy látszik itt is bunkó, ezt akkor állapítottam meg, amikor a bringaútra parkoló X5-ös miatt szinte meg kellett állni. Még a BMW-s miatt morgolódtam magamban, amikor utolértünk három 20-25 éves bringást, gondolkodtam az előzésen, de végül nem erőltettem az út keskenysége miatt, és azért sem, mert az előttünk menők nem észleltek minket, egymással voltak nagy beszélgetésben. És milyen jó, hogy nem erőltettem, mert az előttem haladó fiatal, egyszer csak csinált egy előre szaltót és estében nekirepült a bringautat kettéosztó, piros-fehér festésű vas karónak. Megálltunk, de szerencsére nem volt komoly baj, és mentünk tovább. Nem értettem, mitől esett át a kormányon, talán későn vette észre azt a sáv elválasztót, - aminek nekiesett – és zsigerből húzott egy első féket, minden esetre igen furcsa volt. Valamivel Saint-Tropez előtt egy kis parkban, a parton megreggeliztünk, igaz már dél volt, de Cobranconak ilyen az élet ritmusa, majd mindenféle borzasztó nagy parkolókban keringve értük el az óvárost. Számomra ez is lehangoló volt, mert nem bírom a tömeget, az pedig itt valami elképesztő volt.

 Tömeg nélkül érdekes kis városka lett volna, a szűk sikátoraival,

 színes házaival, érdekes művészeti alkotásaival.

 A kikötőben hihetetlen mennyiségű és fajtájú hajó, jacht ringatózott,

 volt árbocos, árboc nélküli, 2 emeletes ház méretű, három emeletes ház méretű. 

 Miután az eső rákezdett, még tettünk egy kört,kerestük a tökkelütött csendőrt,"Luji de Füné" sehol nem volt

 viszont az összes kis utca bejárása után,Brigitte Bardot rezidenciáját  véletlenül útbaejtve

végre elhagytuk a "bolondok-házát". Nem nagyon jött le, miért van ez a hely ennyire felkapva. A visszaút sem tartogatott szebb látványt, ami a bringaút közvetlen környezetét illeti, de az időjárás határozott javulásnak indult és mire a öböl nyugati szélét elértük, már szép napsütés szegődött mellének.

 Ezen a részen megnéztük a velencei stílusú városkát (Port Grimaud), lagúnákkal, hidakkal hajókkal, ami elnyerte a tetszésemet, mert látványra, rendezettségre teljesen rendben volt, majd végre adtunk a fürdésnek is, a homokos parton.

 Fürdés után ráfordultunk az öböl északi partjára és kelet felé haladtunk, ahol a tengerparton végig kiépített homokos, apró kavicsos strandjai váltották egymást.

 A következő közel 20 km-en végig lakott területen haladtunk, eleinte kerékpárúton, járdán, kerülgetve a gyalogosokat, majd Sainte-Maxime előtt kimentünk az útra,

 hogy legalább haladni tudjunk, de ott meg bődületesen nagy forgalom fogadott, ami nem lepett meg, mert a járdáról is látszott. Na, ez a rész már tetszett, parkok, leanderek, rendezett környezet, erre azt mondtam, végre.

 A nagy forgalom ellenére is élmény volt a látvány miatt. Fantasztikus ernyő alakú fenyők szegélyezték az utat, ezek a pínea fenyők, vagy másképpen mandulafenyő, nekem nagyon bejöttek.

 Issambre után újra csobbantunk egyet 16:30 körül és egy kis ennivalót is rágtunk, bár engem eléggé feszélyezett a nagy tömeg.

 Saint-Aygulf település után borzasztó tömegre lettem figyelmes, kiderült itt folyik a tengerbe a jelentős méretű L’Argens folyó, mellette természetvédelmi területtel,

 és a közelben található még Frejus település is, ami igen nagynak ígérkezett a látvány alapján. Szerencsére itt jónak mondható bringaút hálózat fogadott, pálmafák, leanderek szegélyezték, de az úton elképesztő forgalom hömpölygött. Frejusban városnézést tervezett Cobranco, fél hét felé el is értük és beálltunk egy gumikerekes városnéző „kisvonat” mögé, mert az tuti olyan helyeken megy, ami tartogat számunkra látványosságot.

És valóban jó döntésnek bizonyult ez, mert szebbnél szebb helyeket láthattunk, mondhatom nekem ezen a napon eddig ez a város tetszett a legjobban. Pálmafákkal szegélyezett rendezett utak, melyek két oldalán modern, újszerű emeletes házak (hotel, apartman, lakás?), pompás körforgalmak, helyenként a házak között lagúnák, kisebb jachtokkal, vitorlásokkal. Aztán végigmentünk a tengerparti sétányon, végig pompás szállodák néztek a tengerre, ami engem leginkább Nizzára emlékeztetett,

 persze azért egy kicsinyítő képzővel ellátva (Nizzácska), de nagyon rendben volt. Utána a Frejussal egybeépült Saint-Raphael következett, ami szintén pompás látvánnyal hívogatott,

de nekünk már nem sok időnk jutott a nézelődésre, mert közben az idő már fél nyolc felé közeledett és el kellett hagynunk a sűrűn lakott területet, ha táborhelyet szerettünk volna találni, erre viszont az előzetes információk szerint inkább az Esterel hegység közelében nagyobb az esély. Azért annyira nem siettünk, hogy ne néztük volna meg a II. világháború amerikai - helyi - partra szállásának emléket állító parkot,

 egy óriási kemping és egy világítótorony mellett,

mellett, ahol egész jó étterem is volt, de Cobranco akárhogy örlődött a jó meleg vacsora lehetősége és a vadkemping között, végül ez utóbbira vágyott jobban, és tovább gurultunk. Innen 2,5 km-re találtuk meg a L’Agay félkör alakú öblét,

 ahol a tengerparton mindenféle vörös színű habkő sziklák tűntek fel,

komolyan elgondolkoztunk az ezeken való alváson, bár mindenütt lakott terület volt a környéken. Aztán csak tovább mentünk és már csüggedni kezdtünk, amikor Cobranco 20:30 körül – már erős félhomályban - észrevett egy kis felfelé vezető ösvényt az út bal oldalán, ami magas gazban haladt, de azért felment szétnézni. Kis idő múlva jött és elmondta, hogy az út egy elhagyott építési területre vezet, ahol van egy beton placc, felette a vasút és a hozzá tartozó állomás, de jónak néz ki. Neki gyürkőztünk és feltornásztuk a gépeket, majd én is konstatáltam, hogy tényleg jó a hely, és még a tengerre is van kilátás. A sűrűn járó vonatok zaja miatt aggódtunk egy cseppet, de ezt be kellett vállalnunk, felállítottuk a sátrat, megvacsoráztunk és már aludtunk is, mert a következő nap nagy részére ugyan még riviéra volt a terv, de este már a hegyek közé kellett bevenni magunkat, emiatt korán terveztük az indulást.

A reggeli kelés elég nehezen ment, csak 7:30 körül sikerült kikászálódni a sátorból és ekkor nagy kontraszt fogadott, de nem a fény árnyék arányára gondolok, hanem arra, ha a lábam elé néztem, akkor egy brazil nagyváros nyomornegyedének hangulata sejlett fel, ha félmagasan előre tekintettem, akkor egy luxusüdülő ablakából sem volt szebb a kilátás, ugyanis közvetlenül a mélykék tenger látványa fogadott. Hát igen, ez a vadkempingezés kettőssége, hiszen egy soha el nem készülő – már évek óta félbehagyott – épület sík beton alapján állítottuk fel a sátrat

 a főút felett 6-8 méterrel a gazosban, közvetlenül a vasútvonal alatt.Na igen,Cobranco igen profi a "kalandba illő"táborhelyek kiválasztásában. A pályaudvarhoz tartozó villamos hálózat vezetékei folyamatosan zizegtek – kissé tudományosabban, a sós, párás tengeri levegő miatt felületi kisülés jött létre és ez hang és fényhatással is járt -, ami miatt a rendszertelen zajt egy idő után az agy, patakcsobogássá fordította le, ami éjszaka nem volt rossz, főleg, hogy a vonatok száma nem volt jelentős, így jól aludtunk. Hosszú pakolás - és a bringák alapról történő leemelése, a főútra levezető úton történő letolása - után, fél tíz felé indultunk útnak, amikor a kéken ránk boruló égről, a nap már melegen sütött.

Erre a napra a tervek szerint kb. 60-65 km tengerpart és a vele járó nézelődés, valamint fürdés volt elrendelve, majd estefelé a szárazföld belseje felé szerettük volna venni az irányt, de előtte néhány nagyobb város is az utunkat állta (pl. Cannes), Antibes).

Alig indultunk el, máris csodálatos látvány tárult a szemünk elé, az Esterel hegység vörös sziklái verték vissza a nap sugarait,

 amit a tenger, kék színe különlegesen ellenpontozott.

 Annyira lefoglalt a látvány, hogy nem is vettem észre, mikor vesztettem el Cobrancot, valami miatt lemaradt, de volt már ilyen máskor is, emiatt nem aggódtam, tovább mentem és sűrűn néztem a tükröt, de csak nem akart feltűnni, így egy pompás vasúti viadukt után megálltam és vártam. Vagy 10 perc múlva tűnt fel, és sűrű gesztikulálások közepette magyarázta, hogy vissza kell fordulni egy kicsit, mert van bolt és pompás homokos tengerpart is, így megejtjük a reggelit. Ezen meglepődtem, mert még nem fordult elő 10 óra előtti reggeli, és gyorsan gurultunk is vissza az előbb emlegetett viadukt alá,

 ahol egy kemping – kissé drága – boltjában beszereztük a reggelinek valót. A homokos tengerpartra egy kis rámpán legurulva jutottunk és megállapítottuk, ez egy optimális hely, fürdésre és reggelizésre. Cobranco fürdéssel kezdett én az evéssel, majd szerepet cseréltünk, és ismételtünk.  A tenger lassan mélyülő kristálytiszta vízzel fogadott, aminek a hőmérséklete is kellemes volt, és a tömegre sem lehetett panasz a korai órának köszönhetően.

 Mivel ezen a napon híres helyekre mentünk, a második fürdés alkalmával meg is borotválkoztam, amit egyedi módon - a tengerben lebegve, meduzaúszásban - ejtettem meg. Persze itt nem lehetett habot, vagy szappant alkalmazni, nehogy a parkőr lelőjön, emiatt csak pőrén sima tengervíz, csupasz borotva kombót használtam és meglepően jól működött. A tengervíz elég síkos volt, hogy csússzon a borotva, és elég sós, a vágások összehúzásához, szóval a célnak teljesen megfelelt. A tengerből nézve a viaduktot (Antheor) rájöttem, hogy ez a helyi 9 lyukú híd,

 bár nincs sok hasonlóság a hortobágyi unokatesójával összevetve, matematikailag mégis stimmel az összehasonlítás. A hosszúra nyúlt reggelit követően, 11:10-kor indultunk tovább és kb. 20 km hosszan nem fordult elő lakott település, ami felüdülés volt az előző napi nyüzsgés után. Az utunk az Esterel oldalában vezetett,

 hol közel a tengerhez,néhol olyannyira,hogy volt aki autóval ment fürdeni,

 hol magasabban,

 de a látvánnyal szinte nem tudtunk betelni, többször is megálltunk fényképezni, nézelődni.

 A fantasztikus vörös szikla alakzatok,

 és a tengeren közlekedő jachtok,

 jetskik

 minduntalan elvonták a figyelmünket a szürke egyhangú aszfaltról, de nem bántuk. A következő lakott település Le Trayas, nem hagyott mély nyomokat bennem, bár a térképen megnézve egy része a balról fölöttünk magasodó szikla orom tetejére épült, ami impozánsnak is mondható,

de ebből akkor, ott semmit nem láttunk. Néhány km-rel később már vészesen megközelítettük a Cannes városának is helyet adó öblöt (Golfe de la Napoule), sajnos két óriási hajó teljesen kitakarta a várost,

 igaz még elég messze voltunk. A domboldalról begurultunk Theule-Sur-Mer-be,

 ahol rögtön birtokba is vettük a helyi homokos strandot. Na, itt már nyoma sem volt az elmúlt órák nyugodt környezetének, mindenhol emberek feküdtek a homokban,

eszembe is jutott a Republic slágerének refrénje: „Hülyék az emberek, homokba fekszenek, égetik magukat a napon…”, de azért Cobrancoval nem osztottam meg ezt a megfigyelésemet, nehogy megverjenek a kifinomult zenei ízlésükről elhíresült franciák, miközben Ő előadja a nótát. A fürdés után rájöttünk jó lenne már valamit enni is, de nem nagyon találtunk az öltözékünknek és a pénztárcánknak egy időben megfelelő helyet, ezért inkább kastély, és vár nézőbe indultunk és mily’ szerencse, egy másik strandon – ahonnan jó kilátás nyílt az említett régi építményekre – találtunk megfelelő ebédelő helyet, amit ki is használtunk, igaz csak egy Hamburger erejéig. Nekem nagyon ízlett, mivel éhes is voltam, nem is untam meg eddig itthon a gyorskaját, mert életemben eddig kb. 10 „Hambi” volt az összes adagom. Ital – fél literesben, hidegben – csak sör volt (Skoll) sebaj, bevállaltuk, igaz később kiderült, hogy ez vodkával bolondított fajta, ami 35 C melegben nem biztos, hogy optimális. Ez ebéd után be is bizonyosodott, mivel nem tudtunk egyenes menni, így nem ülhettünk bringára, emiatt inkább fürödtünk újra, ami isteni jól esett, és a fejünk is kitisztult közben. Fürdés és az utána következő nézelődés közben jól szemügyre vettük a keresett kastélyt (La Chateau de la Napoule) és a - hegyoldalban található, - hozzá tartozó fellegvárat, valamint a bődületes jacht kikötőt.

 Újra nyeregbe pattantunk két óra magasságában és megkezdtük az előkészületeket Cannes bevételéhez. A nagy félkör alakú öböl DNY részét végig strandok szegélyezték (3-4 km hosszban),

az egyre szörnyűbb forgalomban vergődtünk előre, de szerencsére az időjárás csodálatos arcát fordította felénk, így el lehetett viselni a közlekedést. Aztán csak megérkeztünk magába a városba, aminek hangulatos házai

 szemeztek a vízben ringatózó ezernyi hajóval, kicsivel,

 naggyal,

 még nagyobbal.

Van itt minden,Óriáskerék

Amidala-hercegnő  és Mekgregor Iván"élőben"

ultraavangard városnéző busz

és persze  luxuspaloták dögivel.

 A kikötőn átvergődve elértük a – talán leghíresebb helyi épületet – a Film Akadémia tömbjét, ahol fura figurák felbukkanási valószínűsége kicsit átlépte a 100%-ot, magunkat is közéjük sorolva. Valami orosz filmhét lehetett, a valódi vörös szőnyeges lépcső – ahol a színész világ krémje szokott tavasszal megfordulni – körbe volt kordonozva, de ez nem akadályozott meg egy szőke – direkt nem írok jelzőt, mindenkinek a fantáziájára bízom mire gondolhattam – hölgyet abban, hogy furcsa vonaglások közepette, méretes „szelfi” botját lóbálva pózolgasson.

 Én majdnem rosszul lettem a látványtól, és azon merengtem, milyen csodálatos is az élővilág alkalmazkodó képessége, hisz’ egy felsőbbrendű lény képes életben maradni három agysejttel is. Még szerencse, hogy megtaláltuk a publikus vörös szőnyeges lépcsőt is, amit a gondos helyiek az outsider-eknek alakítottak ki.

 Mi, ennek megfelelően rá is léptünk az alsó két fokra, amikor egy óvatlan pillanatban, átmenetileg a vágott szeműek sűrűsége 10 fő/m2 alá csökkent. Egyébként Cannes épületei, parkjai kellemes benyomást tettek rám, csak hát a tömeg, azt én nem bírom, kérdezte is Cobranco, akkor minek jöttem a riviérára. A városból kifelé menet végeláthatatlan pálmafa sor,és a kikötőkben horgonyzó, megszámlálhatatlan hajó sorfala között haladtunk, s csak pislogtunk a szállodaként funkcionáló épületek látványától. Itt megint eszembe jutott egy idézet, egy klasszikus „Tán csodállak, ámde nem szeretlek…”, ami nem ilyen környezetre vonatkozott az eredetiben, de itt is megállta a helyét. Cannes-t elhagyva egy kicsit nyugisabb lett a környezet,

de hamar elérkeztünk a Juan öbölhöz, amit körül ölelt Antibes és a hozzá tartozó település részek, mint polip az áldozatot. Cannes-ban azt gondoltam, nagy a nyüzsi, akkor még nem tudtam, hogy Antibes környéke és belvárosa talán tízszer nyüzsgőbb lesz, a forgalom iszonyat, autók minden felől érkeztek, megálltunk, elindultunk és ezt játszottuk hosszú időn keresztül, míg végül megálltunk és vásárlással oldottuk a felgyülemlett feszültséget. Persze az igazi ok az volt, hogy péntek lévén másnapra nem akartuk hagyni az élelmiszer beszerzést, mert – a tervek szerint – este  bevesszük magunkat a hegyek közé, és csak a csuda tudja, milyen ott az infrastruktúra. A bevásárlás után nagy nehezen kikecmeregtünk a központból és a tengerparton még kb. 6 km-t tettünk meg,

miközben a leszálló pára ellenére láthatóvá vált a Nizzát rejtő öböl

és annak elején a repülőtér, ahol 2014-ben kezdtük a tengerparti szakaszt. Az utunk – a tengerparton – egészen a lóverseny pályáig (Hippodrome de la Cote d’ Azur)

 tartott, ahol erősen keresni kezdtük azt az utat, mely Loup szurdok felé vezet, hiszen itt véget ért a tengerparti szakasz és még este elkezdődött a következő napokban kiteljesedő hegyvidéki szakasz, ehhez viszont el kellett hagyni a tengerpartot. Végül a térkép és a GPS nézegetése után, este nyolckor,– egy utolsó pillantást vetve a lemenő nap fényében fürdő tengerre, - elindultunk újra a sűrűn lakott területek felé. Ekkor még nem sejtettük – mint ahogy Virág elvtárs sem, - mi vár ránk a nap hátra lévő részében, viszont most erről nem mondok semmit, majd a tárgyaláson, izé, következő mesében…

Összefoglalva az előző két napot, - melyen a francia riviéra egy részén haladtunk át, néztük meg – másfél napig jó időben élveztük a tengerpart adta élményeket, látványokat, ami szép volt jó volt, de ennyi pont elég volt belőle, bár ha a nyüzsgés, autóforgalom fele ekkora lett volna, akkor még jobb szívvel gondolnék vissza a túra e szakaszára.

Csak emlékeztetőül:

A túra folytatódik,a további események az "Tengeri-Alpok ostroma 2017."  oldalon olvashatóak.

Ajánlom mindenkinek az utat. Részletesebben lásd a  és a .