Cobranco honlapja

 

  

 

Túrabeszámoló 2017

 

Irta: Istvánpisti

 

 

 

Tengeri Alpok ostroma

2017.

   

 

 

 

 

 

Résztvevők: Cobranco /Miskolc/, Istvánpisti /Miskolc/.

 

Előzmények:

 

Mondhatom nyugodtan, hogy a szokásoknak megfelelően, hiszen a 8. közös Alpok túránkról van szó, tehát a szokásoknak megfelelően, már télen megtervezte Cobranco a túra főbb irányait, többször átbeszéltük és tavaszra már készen állt arra, hogy megvalósítsuk. Már 2016-ban is júliusra próbáltuk a túrát ütemezni, végül az időjárás nem volt túl kegyes hozzánk, ennek ellenére 2017-ben is ez maradt a főbb csapásirány, mivel szárazabb területre szólt az itiner. Aztán az időjárás és egyéb – itt nem részletezendő - befolyásoló tényezők miatt megint átcsúsztunk augusztus második felére, ami nem tűnt problémának, mert már sokszor bevált ez az időszak. Azért próbálom kicsit kevésbé részletesre fogni a leírást, hátha így lesz aki el is olvassa, mert még saját családtagjaim is mereven elzárkóztak a régebbi leírásokba pillantástól, amikor a terjedelemre való kérdésükre közöltem,  35 - A4-es - oldal, másfeles sorközzel, plusz a fényképek.

 

A túrát Cobranco az eddigiektől időben hosszabbra tervezte, a szokásos 8 nap helyett 10-re, plusz 1-2 nap rendkívüli helyzet esetén. Az indokolta a hosszabb kerékpáros szakasz, hogy nagyon messze kellett menni, majdnem a szomszédos naprendszerbe, - az Alfa Centaurihoz - és ha már ennyit utazunk akkor lássunk is többet.

 

Néhány szó a túráról: a helyszín Olaszország nyugati, Franciaország dél-keleti csücske, hágókkal szurdokokkal, tengerparttal.

A terv: A Torinótól 120 km-re DNY-ra lévő Vinadio-t (900 m) szemeltük ki a túra kezdő és végpontjának, a főbb állomások: Colle della Maddalena (1.991 m) (francia nevén col de Lars) – Jausiers (1.220 m) – Barcelonette (1.134 m) – Col de la Cayolle (2.327 m) – Daluis szurdok – Entrevaux (484 m) – Col de Toutes Aures (1.120 m) - Saint-Julien du Verdon (910 m) – Lac de Castillon (878 m) - Castellane (730 m) – La Palud-Sur-Verdon (930 m) – Route des Cretes du Verdon (1.320 m) - Verdon szurdok – Lac de Sainte-Croix (476 m) – Cotignac (225 m) – Carcés (141 m) – Gonfaron (170 m) – Saint-Tropez ( 3 m) – Sainte-Maxime (10 m) – Saint-Raphael (5 m) – Cannes (3 m) – Loup szurdok – Coursegoules (1027 m) – Buyon (638 m) – Saint-Martin du Var (130 m) – Vésubie szurdok – Saint-Jean-la-Riviére (293 m) – Duranus (468 m) – La Roquette-Sur-Var (350 m) – Saint-Sauveur-Sur-Tinée (496 m) – Isola (881 m) – Isola 2000 (2.000 m) – Colle della Lombarda (2.347 m) – Vinadio (900 m)

 

Talán még az előzményekhez tartozik, hogy nyáron lecseréltem a hat nagy túrát megélt, Merida, három részes túratáskát egy Vaude Karakorum-ra. A váltást a Merida megviselt állapota indokolta, ami összefüggött nem elégséges méretével, mert állandóan préselni kellett. Elég sokáig vajúdtam, amíg megszültem a döntést és ezt a táskát vettem, ami nagyon jó három részes, de lehet egy, és két részesként is használni, viszont nem teljesen vízhatlan, mint a Vaude újabb táskái. Azokkal az volt a bajom, hogy csak két részesek és nincs hova rögzíteni a sátrat és a derékaljat. Ez a táska is egy mozdulattal feltehető, levehető, persze előtte otthon fel kell rögzíteni a táska ellen darabját a csomagtartóra.

 


 

Részletes leírás:

 

0. nap 2017.08.18. péntek (Autós szakasz)

 

Kora reggel, már fél hétkor Cobranconál voltam, mivel nagyon messze mentünk, ezért volt koránra tervezve az indulás. Igen ám, de egy dolog közbejött, bringa fel, cucc be, majd eszembe jutott, hogy otthon maradt az az eszköz, amivel a kamera akksikat szoktuk tölteni. Szerencsére 768 m távolságra kellett csak menni, igaz ezt a távot kétszer is abszolváltuk, míg végre 7 óra után tényleg elindultunk. Három kerékpártartóm van, ezek közül kettő került fel a tetőre, és sajnos az egyik – a drágábbik Thule – már a kezdtektől nyekegő hangot adott, csak remélni mertem, hogy a végéig ki fog tartani.

A Hegyeshalmi határon volt egy kis tumultus, emiatt a szokásos Levél falu előtti benzinkútról nem mentünk vissza a pályára, hanem az 1-es úton kerültük el a dugót, bár itt is sűrűsödött a jármű forgalom. Az autós szakasz egészen Salzburgig eseménytelenül telt, itt viszont meghoztuk a döntést és elhagytuk az Autobahn-t, letértünk a 21-e útra, ami Lofer felé levágja a német szakasz egy részét, mert a pályán dugótól féltünk (3 éve ezt tapasztaltuk). Az első méterektől látszott, hogy erre sem gyors a haladás, mert már a lehajtónál dugó volt. Néhány perc várakozás után elindult a sor és jó tempóban haladtunk a látványos tájon és hat óra után elértük Innsbruckot, majd Landecknél levágtáztunk balra, mert a terv az volt, hogy minél kevesebb autópálya használatot fizessünk.

 

                 

 

 Ennek érdekében át kell vágni Svájcon – az Engadine völgyön, mert csak éves matrica van, – le a Mayola pass-on az olaszokhoz, végig a Como-i tó mellett egészen Milánóig, ugyanis ezen a szakaszon nem kell fizetni az út használatáért. Még alig értünk Svájcba, már elég fáradt voltam, – reggel hét óra óta vezettem 13 órát – emiatt Cobranco vette át a volánt,én meg addig alszom egyet,de azt éhgyomorra nem tudok :)

 

                 

 

 Rövid abrakolás után az volt a terv, hogy egészen Como-i tó mellett futó alagút-rendszer végéig Ő vezet, én alszom. Az időjárás azonban közbeszólt – megérkezett a beharangozott hidegfront, eső kombó – emiatt a Mayola pass előtt átvettem az irányítást és szakadó esőben ködben - már nem is emlékszem meddig - levittem az autót, ahonnan megint Cobranco következett, én megpróbáltam enni, pihenni. Egyszer csak Cobranco szólt, megérkeztünk Milánó elé és megállt az alagút egy erre kijelölt helyén. Én átkászálódtam a vezető ülésbe és elindultunk, de nem a Waze alkalmazással, mert féltünk a svájci telefonszámlától, így egy normál GPS-szel mentünk. Alig jöttünk ki az alagútból, szólt a GPS, jobbra menjek le a Torinó felé autópályára. Én meresztettem a szemet, merre is és már túl is futottunk a kis szervizútnak kinéző lehajtón. Ekkor villámcsapáskánt beugrott a 2014-es eset, amikor pont itt, pont így túlmentem rajta, akkor is későn szól, akkor sem hittem el, hogy ilyen kis semmi út vezet át a Torinói autópályára. Azért írom ilyen részletesen, mert erről nem készült videó meg, hogy legközelebb ne nézzem el. Ekkor megálltunk, átváltottam Wazze-ra és pillanatok alatt rákanyarodtunk a jó útra és már csak alig 350 km volt hátra a célig, amit hajnal 4-re ledaráltunk és Vinadio előtt, az út melletti parkolóban még 3,5 órát pihenni is tudtunk.

 

                  

 

 Mikor felébredtünk és elindultunk a faluba, arról beszélgettünk, hogy éjszaka rengeteg kamion ment fel és le is, pedig a két hágón nem lehet ekkora autókkal átmenni. Beértünk a faluba, az előre kinézett nagy, murvás parkolót hamar megtaláltuk a kemping mellett, egy kicsit lamentáltunk, vajon itt lehet-e hagyni az autót 10 napra, végül abban maradtunk, igen, mivel tábla nem tiltja, mi meg más helyet nem ismerünk, így reszkíroztunk.

 

                  

 

 A parkolóba beállva kezdődött a nem túl kellemes előkészület, átöltözés, kerékpár levétele, csomagok felrögzítése, és minden szükséges lom betuszkolása. Még a lomolás előtt elmentünk egy közeli kis csurgóra és jól megborotválkoztunk, ittunk, majd jött a kerékpárok feldíszítése.

 

                 

 

Szerencsére az új táskákkal nagyságrenddel csökken a málházási idő, hiszen két klikk és az oldalsó táskák már a helyükön is vannak, egy cipzár húzás és a középső is cuppan, csak a sátor és a derékaljat kellett gumipókokkal rögzíteni és már készen is voltam.

Cobranco még javában az egyik táskájával vívta a csatát és erősen szentségelt, majd egy pillanatra a szava is elakadt, amikor szembesült vele, hogy én már készen vagyok.

 


 

1. nap ( 2017. 08.19. szombat, 71km, 1215m szint) 

 

A 2017-es Alpok-túra végre – 9:40-kor – kezdetét vette, már nagyon vártam az égbetörő hegyek látványát, bár a testem inkább aludt volna, a 18 órányi vezetés miatt kicsit lekvárnak éreztem magam, még a szokásos első napi enerváltságnál is jobban. Az otthoni normál időbeosztásom miatt este fél 11-kor ágyban szoktam lenni, talán emiatt is visel meg annyira az éjszakázás. Na, azért nem indultunk rögtön a hágó felé - Maddalena (1.991 m) – hanem inkább az ellenkező irányba mentünk, - le a faluba, - mert Cobranconak Chinotto-re fájt a foga. A kis sikátorban található boltocska megközelítése nem ment gond nélkül, mert éppen egy közúti baleset miatt lezárták az utat, de mi a helyi erődrendszeren keresztül megpróbáltuk felfedezni az áhított nedűt rejtő boltot.

 

                 

 

 Azért volt ez fontos, mert délutántól 9 napot Franciaországban terveztünk tölteni ott pedig nincs Chinotto [ki’notto], sőt szombat lévén muszáj valami folyadék a szinte lakatlan völgyön. Végül nem sikerült semmit venni, így 10:00 körül – most már tényleg – elindultunk és kb. 1 km után útelágazáshoz értünk, mi mentünk egyenesen, de a tervek szerint 10 nap múlva a baloldali beágazás (Lombarda hágó) felől fogunk érkezni.

A kerékpáron jól mutatott az új táska,

 

                 

 

pedig ennek hátránya is volt, hisz’ a hosszúra tervezett túra miatt nagyon sok lomot sikerült beléjük passzírozni, már az első métereken éreztem, hogy talán a könyvszekrényt, meg a mikrót nem kellett volna elhozni. A táska légellenállása is nagyobb volt, mint elődjéé, ezt ugyan nem tudtam lemérni az első métereken, mert ellentétben az előrejelzéssel hátszéllel indítottunk. Eleinte igen durva kamion forgalom borzolta idegeinket, de szerencsére a Lombarda leágazás után kevéssel, egy óriási kamion parkolóban  viszont láttuk az összes minket megelőző gépszörnyet. Innen kellemesen haladtunk a jó hátszélben, a meredekség is konszolidált volt, egészen Sambuco település előttig, amikor Cobranco kiadta a parancsot, felmegyünk a hegyoldalban látványosan magasodó templom toronyig, hátha találunk boltot, mert már bármilyen itóka jó lenne, nem kell feltétlen Chinotto. A parancsot tett követte és belecsaptunk a lecsóba, mivel eleinte 11-12 % volt a meredekség – ekkor már éreztem, nem sok erő van a lábaimban – ami a végére 8%-ra szelídült. A falucska főteréről impozáns látvány tárult szemünk elé a díszletet a környező hegyek adták, de maga a tér is tüchtig volt,

 

                 

 

 viszont bolt sehol. Némi ténfergés után sikerült egy kis bolt csökevényt lelni, ahol Cobranco végül egy kóla félét vett aranyárban, még szerencse, hogy nem aranyérben mérték. Lélekben megnyugodva - ,ha meg kell halni, legalább nem szomj halála lesz -folytattuk utunkat a Stura folyó völgyében felfelé

 

                 

 

 az SS21-es úton, így értük el Pietraporzio (1.246 m) települést, ahol azonnal megálltunk az égszín-kék tó látványától és sűrűn kattogtattam a fényképezőgépemet. 

 

                 

 

 Innen alig mentünk másfél km-t, már meg is álltunk ebédelni Pontebernardo (1.287 m) pompás parkjában, ahol asztal, pad, árnyék, szemetes, szép kilátás, vízvételezési lehetőség, WC, és még játszótér is volt, így ez lett a közös túráink eddigi legfelszereltebb ebédlőhelye.

 

                 

 

 A kedves olvasók közül azok akik még nem nézték meg a videót, és gyengébb idegzetűek, azok csak óvatosan nézzék az étkezésről készült snitteket, mert a nyomokban, nyugalom megzavarására alkalmas szó és dalfordulatokat tartalmaz.

 

                 

 

Apropó toalett, ezt is sikerült próbának alávetni, – zománcozott, öntöttvas pottyantós,  - ami nem volt nagyon egyszerű, mivel az SPD cipő fém stoplijai nem nagyon tapadtak a fényes felületen, sőt lehet mondani még kevésbé, mintha jég lett volna. Nagyon jó szolgálatot tett az a WC papír tartó, melyet Cobranco kapott, névre szólóan (egy-egy Cobranco, Istvánpisti) egy kedves túraszerető sporttárstól, melyet ezúton is köszönök. Ez egy világoskék, vízhatlan anyagból készült, zárható, felakasztható eszköz,el is neveztük azonnal „A gép”-nek, ebben a WC papír biztonságban van, a táska külsejére rögzítve is szállítható, akció közben felakasztható egy ágra, tehát túrára tökéletes.

Az ebéddel eltöltött egy óra után indultunk a falut megkerülő szerpentin legyőzősére, egy jobb kanyar után jó kilátás visszafelé Vinadió felé,

 

                

 

illetve előre az ebédeléskor már látott függőleges sziklafal irányába.

 

                

 

 A sziklafalat közelről csak nyakkitörés veszélye mellett lehetett végigmérni,

 

                 

 

olyan égbetörő jelenség volt, amikor az aktuális alagutat megkerülő úton haladtunk.

 

                  

 

 Itt a völgy igen keskeny lett, és sajnos  erős szembeszél kezdett fújni, ami 6-7 % emelkedő mellett teljesen kivette az erőmet, pedig itthon még jó erőben lévőnek éreztem magam. Járt az agyam, vajon miért nem bírok tekerni és több dolog együtt állására gyanakodtam: kialvatlanság, nagy táska sok cucc, szembeszél, alacsony testtömeg. A bringám kb. 43 kg-os volt, a saját tömegem 64 kg,

 

                

 

 a szembeszél jól belekapott a kormányra rögzített hátizsákba és az oldalsó vitorlákba. Szar érzés volt, de reméltem, hogy a következő napra kialszom magam, a kaja is fog fogyni, aztán csak lesz valahogy. Na ennyit a rinyálásról, térjünk vissza a túrára, ahol a széllel ellentétben azért volt kellemes dolog is, a szép kék ég kellemes hőmérséklet és a sziklákkal övezett út, néhol egy-egy kisebb település, szám szerint pont három volt még a hágóig, Vilaggio Primavera (1.485 m),

 

                

 

 Bersezio (1.605 m) – a két település között négy kanyaros szerpentinnel – Argentere (1.676 m),

 

                 

 

 Grangie (1.676 m). Ez utóbbi település mellet egy igazán látványos 10 kanyaros szerpentin tette látványossá a mászást,

 

                 

 

 madártávlatból betekintést engedve a már elhagyott területekre is.

 

                  

 

 Közben szépen fogyott a szint is, mire az említett kanyarokat magunk mögött hagytuk, már 1.860 m-re jutottunk,

 

                  

 

 ahonnan már alig 130 m volt hátra a hágóig. Ebben a magasságban az utunk látványa jelentősen különbözött a svájci, vagy osztrák Alpok útjainak látványától,

 

                 

 

ugyanis itt szinte alig volt növényzet,

 

                

 

a fák már elmaradoztak, csak a csupasz, porló sziklák maradtak, némi kiégett, sárgás-barna valaha zöld fűvel. Nyilván az az oka a különbségnek, hogy ez a tájék jóval kevesebb csapadékot kap, többek között emiatt is jöttünk ide, a tavalyi ázás után. Egy rövid szakasz után értük el 1.980 m magasságban a hágó névadó tavát a Lago della Maddalena-t,

 

                

 

 ahol kicsit szétnéztünk, fényképeztünk. A sok megállás, nézelődés után 15:30 körül értük el a hágót,

 

                 

 

 ahol érdekes módon olasz oldalról nem hirdette tábla büszkén a hágó nevét, viszont a francia oldalon igen, itt viszont nem Maddalena, hanem col de Larche (1.991 m) volt kiírva. Ez minket nem akadályozott meg a fényképezésben,

 

                 

 

 a matrica ragasztás viszont elmaradt a tábla kis mérete és matrica szűzsége okán.A hágó nem egy nagy durranás,van itt egy bringás emlékmű

 

                 

 

egy rozsdás vasból készült tájlenyomat

 

                 

 

illetve csacsisimogató :)

 

                 

 

 Fél óra bóklászás után elindultunk lefelé, ahol az első 6 km-en 5% lejtő várt ránk, illetve a már említett ellenszél, ami igen furcsává tette a lejtőzést, mert olyat még nem tapasztaltam, hogy 5% lejtőn csak 25-26 km/h-val gurul a bringa és hajtani kell a 30-hoz.

 

                 

 

 Nézve a videót, van olyan rész, ahol Cobranco hiperűr sebességgel közelít hátulról, pedig én nem fékezetem. Még egy érdekességet megfigyeltem, az olasz oldal szinte teljesen kihalt volt, autó alig-alig, míg a franca részen nagy volt a nyüzsgés, sok autó az út mellet, sok turista a környéken. 1.700 m körüli magasságban értük el a hágónak nevet adó települést (Larche),

 

                 

 

 ahol próbáltunk vizet vételezni, de a megtalált csurgó gyanús volt, amiatt kihagytuk és indultunk tovább. Néhány helyen az út minősége és néhány őrült sport motoros túlzott vakmerősége borzolta a kedélyeket, de összességben jó gurulás volt a látványos hegyek között.

 

                 

 

 Cobranco emlegette, hogy erről az útszakaszról a bringások ki vannak tiltva, amit hitetlenkedve fogadtunk, de sajnos Meyronnes település után már láttuk a gyalogosokat és kerékpárosokat kitiltó táblát, melyeket a következő szakaszon lévő meredek alacsony állékonyságú sziklafalak miatt tettek ki, omlás veszélyre hivatkozva.

 

                 

 

 Nekünk nem volt választásunk, így tovább mentünk és reméltük elsősorban azt, hogy a hegyek, másodsorban meg azt, hogy a rendőrök nem ugranak a nyakunkba. A látványos gurulás közben azért a zabszemet nem engedtük el, és szerencsésen elkerültük a bajt, és átjutottunk a szurdokon, ami 1.480-1.400 m között volt, majd egy hirtelen balos visszafordítóval leértünk a L’Ubay völgyébe, pont oda, ahol az U’bayette siet beléje.

 

                 

 

 Innen az út eddigi 5% lejtése 1,5%-ra selymesedett, persze a szembeszél ugyanolyan pokróc maradt mint fenn, de nekünk haladni kellett, mert a tervek szerint Jausiers és Barcelonette közötti – már 2014-ben kipróbált - reggeliző helyet néztük ki éjszakai szállásnak, addig pedig még legalább 15 km volt hátra, miközben már 5 óra is elmúlt, és nagy boltot kellett találnunk, hogy a vasárnapot átvészelhessük betárazott innivalóval. A következő faluban – La Condemine Chatelard (1.280 m) – sikerült vízhez jutnunk egy kedves hölgy közben járására, majd megnéztük az út menti fafaragásokat

 

                 

 

 és tovább indultunk.Itt az út melletti hegyekben a déli Maignot-vonal részeként több erőd is figyel,némelyik egész jó állapotban.

 

                 

 

 Jausierst (1.220 m) kb. 17_45-kor értük el és, mint a hangyászsün körbe szaglásztunk bolt ügyben, de nem jártunk sikerrel, így 6 óra felé mentünk tovább. Az út innen már ismerős volt, hiszen 3 éve itt jöttünk felfelé Jausiers-be, - majd akkor tovább a Bonette felé -, mint ahol most gurultunk lefelé. Az út jobb oldalán feltűnt a Parpallion gerinc,

 

                 

 

aminek csipkézett ormait már 2014-ben is bizsergéssel vegyes csodálattal szemléltük. Megálltunk  két helyen is lehetséges táborhelyet keresni, de mindkét esetben továbbálltunk, na nem azért mert nem volt jó a hely, hanem azért, mert Barcelonette-be (1.134 m) mindenképpen le kellett mennünk a bolt miatt. A két hely között volt a 2014-es reggeliző hely is, jól megjegyeztük és azt gondoltuk, ha más nem adódik, akkor vissza megyünk oda. Végül fél hét felé értük el kis Barcelone-át, ami egy nagyon hangulatos kisváros 2.700 lakóval,

 

                 

 

 a történetét nem részletezem, mert már így is tengeri kígyó hosszúságú lesz e szöveg. A városkát körbejártuk, de nem találtunk nagy boltot, csak pékséget, meg a szokásos kis belvárosi boltokat. Szerencsére Cobranco pont egy angol tudás birtokában lévő fiatallal állt szóba, aki útba igazított bennünket és már 19:37-re túl voltunk a sikeres bevásárláson, már csak egy jó búvóhelyet kellett találni annak érdekében, hogy ne kelljen 3-4 km-t visszatekerni a kinézett helyek egyikére, ugyanis a holnapi program útja innen indulna Barcelonette-ból a Cayolle hágó irányába. Végül sikerült egy jó helyet találni a hágóút kezdetétől pár száz méterre egy romos ház félig beszakadt tetején/Cobranco nagy mestere az ilyen „ínycsiklandozó” helyek becserkészésének/, majd kerestünk egy jó vacsorázó helyet és már sötétben megvacsoráztunk, visszaoldalogtunk a szálláshelyre és felvertük a sátrat, majd a szokásos töltési tevékenységek közepette elaludtunk, az egyre hidegebbre forduló időben.

 

                 

 

 

                 

 


 

2. nap (2017.08.20. vasárnap 92km, 1415m szint)

 

Reggel fél nyolcig aludtunk, én úgy mint akit este jól fejbe nyomtak egy gumikalapáccsal. Az ébredés megrázó élményt tartogatott, nem tudtam mi lehet az a rezgő-zörgő nesz amit hallok, de csakhamar rájöttem mi adja ezt az éktelen hangot, a hőmérő higanyszála vacogott az üvegtokjában. Nem tudom milyen hideg volt, de biztosan a nullához közeli, igaz 1.200 m magasan táboroztuk, így nem is nagy csoda.

 

                

 

 Viszont a derült ég ellenére minden por száraz maradt, ami örömre adott okot, hiszen nem kellett a sátor szárítgatásával időt tölteni. Mert időből nem volt túl sok, egy kétezres hágó és több látvány elem volt a tervben, ami előre vetítette, hogy sokáig fog tartani a napi menet. Ébredés után rögtön próbáltam a vércukor szintemet feljebb csalogatni, amihez az otthonról hozott rántott húst és a paradicsomot használtam, majd a végén egy kis süti is lecsúszott, nulladik reggeli gyanánt. Némi közjáték után a meghozott döntés értelmében 9:45-kor elindultunk a Col de la Cayolle (2.327 m) hágó felé. Ugyan mehettünk volna az Col de Allos (2.250 m) hágó felé is, aminek a kiágazása a táborhelytől kb. 1 km-re volt, de a napi program miatt ragaszkodtunk a Cayolle-hoz. Mert hát mi is volt a terv a hágó meghódításán túl, hát persze hogy a Daluis szurdok, ami reményeink szerint lenyűgöző látványával vissza fogja idézni a három évvel ezelőtti Cians szurdokban tett látogatásunk emlékeit, hisz a két kanyon egypetéjű ikerpár, ha szabad ilyen „hüje” hasonlatot használni földrajzi tájegységek leírására.

A hosszúra nyúlt előjáték után lássuk a túra eseményeit. Induláskor már feltűnt, hogy sok bringás választotta ezt a hágót, ennek oka a nagyon szép felhőtlen ég és a vasárnap volt. Nájlon bringákon vágtattak el mellettünk a tömegek, amiben 70+-os bringások is fel-feltűntek. Eleinte még elkelt a meleg holmi, mivel az út első 3 km-e 80 m szintemelkedést tartogatott – ekkor még a nyitott völgyben haladtunk – igaz a további 3 km sem növelte 80 m-nél jobban a gyűjtött szintet. Viszont már az első 3 km-en elértük a Bachelard folyó szurdokosodó völgyét,

 

                 

 

ahova a nap már nem nyert bepillantást, akármennyire is kíváncsi volt a két vándorra, illetve a vándorok is az infravörös sugárzásra. Kétszer is váltottunk patak partot, nem csak magas falak közt haladtunk, hanem látványos hidak az utunkba kerültek.

 

                 

 

 A második 3 km végén az addig észak felé vezető völgy gondolt egyet és hirtelen balra, kelet felé kanyarodott. Itt a folyócska a mélyben megirigyelte a Pisztráng dalban nevesített csermely tevékenységét. Na fitogtatok egy cseppet: vagyis halkan zúgott. Nehogy valaki félre értse, nem hitoktatok, fitogtatok, az előbbi távolabb áll tőlem, mint fókától a Nyugalom Tengerében való úszás. Ha a nyájas olvasó azt mondja, hogy ilyen a Holdon sincs, akkor tromfolok, mert de. Ha valaki nem értené, ne csüggedjen, én háromszor olvastam újra és csak egyszer véltem felfogni, mit is akartam írni.

A keleti nyitás után a kanyon új arcát mutatta, egy kicsit kinyílt és az eddigi vadsága kissé szelídült.

 

                

 

 Rólunk is lekerültek a melegítő ruhák és élveztük a ragyogó napsütésben való tekerést, főleg, hogy a meredekség sem volt veszélyes (5-6%).

 

                 

 

 Az út a bal oldali sziklafalhoz simult és igen keskennyé vált, ha jött egy autó, akkor meg kellett állni, az ütközés elkerülése érdekében. Aztán 1.550 m körül megjelent két szerpentin-kanyar, majd végre adódott olyan hely, ahol Cobranco – hosszú unszolásom eredményeként – hajlandónak mutatkozott a reggeli elköltése végett végre megállni, 11:07-kor. Hát mit mondjak, ekkor már a vércukor neve sem jutott eszembe, nemhogy a szintje. A megálló a Pont de Garet hídnál következett be,

 

                 

 

 ahol jó 40 percet sziesztáztunk, felvettünk néhány snittet kevésszer-sokszor, mindegy is, és még evésre is jutott idő. Már éppen csomagoltunk össze, amikor feltűnt egy hasonszőrű őrült, csomagos bringás mint mi, bár kihajtós gézinget viselt, így a szőrt a hasán nem láttuk. Cobranco szóba elegyedett vele, és kiderült német nemzetiségű, de Bécsből indult bringával és az olasz Riviérára tart, emiatt Cobranco jól elmesélte neki a 3 évvel ezelőtti túránk élvezetes tengerparti bringázását, a valamikori vasúti útvonalon épült kerékpárúton, és ajánlotta is neki. A szakállas, szimpatikus, mosolygós, srác sátrat és derékaljat nem vitt magával, ezért azt vélelmeztük, hogy olyan szállásokat vesz igénybe, ahol nem sátorban, hanem ágyon alhat. Még azt is kiszúrtuk, hogy a közlekedési eszköze pedelec (rásegítéses elektromos bringa), hát azzal könnyebb, mint emberi erővel. Kaja után még hátra is néztünk, és megpillantottuk a mögöttünk lévő hegyen az Allos hágó útját,

 

                 

 

 mikor már jól kigyönyörködtük magunkat a holdbéli tájon, tovább indultuk, mert volt még némi szint a mi hágónkig (780 m). Aztán 1.660 m magasságban elértük az első települést - Saint-Laurent -, ami 3,5 házból állt, valamint egy friss hideg vizű kút alkotta az infrastruktúrát.

                 

 

 

Sajnos a kutat körbeállta egy fekete bőrruhás motoros horda, de szerencsére mire odaértünk, már indultak is tovább. 1.880 m magasságban a völgy kiöblösödött, nem csak a szélessége változott, hanem balról bekukkantott egy oldal völgyecske,

 

                 

 

és a második település is, az úttól balra, Bayasse. Itt az út határozottan dél felé kanyarodott néhány szerpentin – szám szerint 3 - közbeiktatásával, a meredekség egy rövid szakaszon belekóstolt a 10 %-ba, de utána egy darabig kitartott a 8 %-os szinten. Majd a mormoták földjén – erre tábla hívta fel a figyelmet – kb. 4%-ra szelídült az út emelkedése, 3 km hosszban, így megerőltetés nélkül tekerhettünk és kedvünk szerint nézelődhettünk. Egy érdekes – bástyára hajazó – szikla alakzatnál tátottuk a szánkat (1.930 m),

 

                 

 

 „milyen formákat képes a természet alkotni” felkiáltással.

 

                 

 

 A jobb oldali hegyoldal ekkor már egy ideje szinte teljesen csupasz sziklás lett,

 

                 

 

 csak néha jelent meg egy-egy vörösfenyő, miközben az utunk pontosan dél felé vezetett. Amikor az út, egy hídon a Bachelard-on a túloldalra vezetett 1.950 m magasságban,

 

                 

 

 hirtelen 8% meredekségűre váltott az út és ennek megfelelően kb. 10 kanyarral tette még élvezhetőbbé a túra ezen részét. Aztán még másik három híd esett útba, sőt még bő vizű vízesésben is sikerült gyönyörködni,

 

                 

 

 2.040 m körül, a Pont de la Cascade hídról. Ekkor már éreztem, hogy a hosszú éjszakai alvásnak és a késői második reggelinek köszönhetően eltűnt a lábaimból a fáradtság és jó tempóban hajtottam felfelé, néha meg-megállva készítettem a fényképeket. Láttam, hogy Cobranco lemaradt, de betudtam a videózással járó plusz feladatoknak és nem vártam be, gondoltam a hágó már csak 300 m szintben, addig nem történhet semmit. Lelövöm a nem létező poént, nem is történt. Az utolsó 200 m szintnél már a hegyek nagy részét csak szikla és törmelék fedte,

                  

 

 a növényeket a gyep képviselte az út mellett. Valahol 2.223 m magasságban megálltam inni (onnan tudom, hogy van róla fénykép),

 

                 

 

 enni egy puszit, és hátra is néztem, hát látom ám, jön a német srác a nem túl távoli kanyarban, a villany bringával. Gondoltam egyet és próbáltam nyomni, (ez 7-8 km/h-át jelentett), hogy ne érjen már utol, közben azon törtem a fejem, merre járhatott, hogy megelőztük. Végül előtte értem fel a hágóra, és befelé mosolyogtam, hogy csak sikerült a terv, bár lehet Ő nem is akart megelőzni, de nem baj. A hágó mellet leállítottam a bringát és egy sziklakúpról tekingettem le, jön-e Cobranco

 

                 

 

 és kisvártatva fel is tűnt, majd mikor felért, elkészítettük a kötelező fényképeket a hágó táblával, itt hágó-kővel, emiatt is sem ragasztottunk értelemszerűen.

 

                

 

 Aztán jött a hidegzuhany, na nem a derült égből, hanem Cobranco érdeklődött a német sráctól a pedelecjének adatairól, Ő kikérte magának, ez nem pedelec, a nagy bumszli hátsó agy, egy 14 sebességes agyváltót rejt, nem motort, egy kic’it ciki volt, hogy nem tudtuk megkülönböztetni a pedelecet a sima túrabiciklitől. Ezen nem akadtunk fenn, hanem 14:40 körül megkezdtük a déli oldalon az ereszkedést. Az út az első pár száz méter után erősen megindult lefelé de a vesekövem ficergésén éreztem, hogy ez már megint egy rázós lefelé lesz, ahogy a frankoknál már megszoktuk, bár felfelé jó volt. Ebből arra következtettem, az út építői fordított irányt terveztek a bringásoknak, sőt a meteurulógusok is, amit az erős szembeszélből következtettem ki. Az útnak az építők elég keskenyke aszfaltot szántak, de a gyér forgalomban ez nem volt zavaró, jól tudtunk lefelé vágtázni a 7-8% körüli lejtőn. A helyszínen megállapítottuk, ez az oldal meredekebb, mint az északi, de itthon megnéztem a hágó két oldalán 5-5 km-t és szinte egyforma lejtőt mutatott, csak a déli oldalon nem csak 5km-en volt 7-8%, hanem – egy kis lankán kívül – 15 km-en. A látványról is meg kell emlékeznem, fantasztikusan messze lehetett előre látni,

 

                

 

 merre fog az út vezetni, és az északi holdbéli tájnak nyoma sem volt, jóval dúsabb növényzet – fent,

 

                

 

elsősorban fenyő - borította a sziklás hegyoldalakat. Többször megálltunk nézelődni, fényképezni,

                

 

 

 a szikrázó napsütésben. A Var folyó forrásának helyet adó tavacskát 1.780 m magasan értük el közvetlenül Estenc település előtt,

 

                 

 

ami csak néhány házból állt, ez a kicsi folyócska aztán néhány km után Nizzánál folyik bele a tengerbe. Lejjebb ereszkedve a Var völgye egy kissé szurdokosabbá vadabbá vált, de igen látványos maradt.

 

                 

 

 Egyszercsak, szinte varázsütésre a völgy oldalfalai meddőhányókká váltak, legalábbis látványra,

 

                 

 

szürke apró törmelékes valamik mellett haladtunk km-eken át, amin a növények egyáltalán nem tudtak megtelepedni. Saint-Martin-D’Entraunes települést 1.040 m magasan értük el és hiába kerestünk intenzíven ivóvizet, sajnos nem találtunk.

 

                 

 

 Ezen a településen lehet az Allos hágó felé visszamenni, de közben azért van még egy 2.087 m-es hágó a Champs. Ezen a szakaszon már csak 3% körüli lejtőn haladtunk, és már hajtani kellett az ellenszél miatt,

 

                

 

 de kit érdekelt, a látvány lekötötte figyelmünket, pedig tartalékolni kellett egy kis figyelmet, Daluis szurdoknak is, amihez erősen közeledtünk. Végre Villeneuve-D’Entraunes-ban sikerült a szomjhalál árnyait messzebbre hessegetni, ugyanis találtunk csurgót. Továbbra is a Var folyó mellett, illetve annak medre mellett haladtunk, mert csak egy kis erecske képviselte a szinte kiszáradt folyót.

 

                 

 

A meder méretéből ki lehetett következtetni a folyó igazi méretét hóolvadás közben. Guillaumes település előtt ismét összefutottunk a német barátunkkal – már vagy harmadszor a hágó után –majd a környéken nagynak számító városkában, a vasárnap ellenére leltünk egy boltot, ahol sikerült a szükséges leveket beszerezni és ha már ozz voltunk megtekintettük a városka felett őrt álló fellegvárat is.

 

                

 

 Ahogy tovább indultunk, egy balra, a hegy teteje felé vezető útra lettünk figyelmesek, ami Cobranco szerint a Valberg-i (1.650 m) síparadicsomba vezet, de a túloldalon ott van Beuil (1.457 m) település, ami a szomszéd, párhuzamos, piros kanyon – a Cians – kiinduló pontja, és három éve át is mentünk rajta. Én már teljesen eléheztem öt óra felé jó lett volna ebédelni, a fél 12-es reggeli után, de nem találtunk megfelelő étkezőhelyet, és begurultunk a Daluis szurdok torkába, ekkor már tudtam, itt enni csak a látványosság után lehet, az pedig még jó két óra lesz. A főút a Var jobb partján vezetett, de mi egy túloldali kis utat támadtunk be,

 

                 

 

mert tudtuk, nem messze lesz egy látványos száz éves híd, azon pedig vissza tudunk menni a fő irányba. Már az út elején fantasztikus színű és formájú alakzatok mellett, között tekertünk, a valaha volt vasút nyomvonalán. Néhány alagút is útba esett és már szépen kivehető lett a szurdok két oldalát összekötő 50 m hosszú híd.Egy "salakdomb"ról sutyiban kattintottam is egy fotót róla.

 

                

 

 Ahogy felhajtottunk a hídra, eszembe jutott egy vicc (előre nem minősíteném, ezt az olvasóra bízom), tehát: Mi a különbség kobra, vidra és a hidra között? Hát, a kobra és a vidra fel, tud menni a hidra, de a hidra nem tud felmenni se a kobra, se a vidra. Érthetőségi magyarázatot fűzök hozzá, honnan jutott eszembe: magamra vállalom a vidra szerepét a kobráét Cobra&co játsz’ta és talán kitalálható a harmadik szereplő is (ezt a viccet már elsütöttem valamelyik évben, bocs, most lehet minősíteni). A hídról számtalan fényképet és snittet készítettünk,

 

                

 

 a 80 m-es mélységbe csodálattal tekintettünk le,

 

                

 

 s én konstatáltam, hogy bár piros minden kőzet, de a mederben az északabbi hegyekből származó fehér hordalék található.

 

                

 

 A következő részben hőseink szabólegényeknek álltak és megpróbálták elsajátítani a pelenka öltés fortélyait, mivel tű nem volt kéznél, jobb híján bringával. Ez elsőre, meg másodikra is érthetetlennek tűnik, de azért vagyok itt, hogy megvilágítsam a homályba vesző részleteket. Az út a jobb parton halad lefelé – ahogyan már írtam, és sok alagút teszi érdekessé,

 

                

 

 

 de ezek az alagutak csak egy sávosak, a lefelé haladók mennek át rajtuk, míg a felfelé jövők kikerülik és a kanyon peremén vezet az útjuk. Cobranco azt találta ki Kiruék túráját látva, hogy mi átmegyünk az alagúton, de rögtön balra kanyarodunk a és megkerüljük az alagutat, kinézünk a peremről,

 

                

 

 majd újra átmegyünk ugyanazon az alagúton már másodszor, majd jön a következő, agy a látványt nem fogjuk elmulasztani,

 

                

 

 viszont kicsit munkás lesz a megvalósítás, de hát a látvány volt a cél. Összesen 9 ilyen látványos és élvezetes manővert hajtottunk végre,

 

                

 

 volt dupla alagutas rész is, így szemügyre tudtuk venni az egyre változó képet mutató kanyon minden részletét.

 

                

 

 A GPS track olyan lett, mint a pelenka öltés, a végén a bringával varrás lovagjaivá is ütött a hirtelen feltűnő Daluis angyal.

Annak ellenére, hogy a Var folyásának irányába haladtunk mégsem lejtett az út hanem elég sokáig emelkedett, ennek az lett az eredménye, hogy az eleinte 60-70 m mély kanyon 100-180 m-re mélyült,

 

                

 

 az úthoz képest. Fantasztikus arcát mutatta a piros kanyon, hiszen a pihenésre készülő nap, szinte merőlegesen világította meg, éles fényével a szemben lévő oldalt.

 

                

 

 Nagy élményt jelentett ezen az úton végigmenni, nagyon megérte a fáradtságot, éhséget, apropó éhség, végre hat óra felé az utolsó öltés végrehajtásakor találtunk épített pihenőt, ahol sikerült az ebédet elkölteni, jól megadtuk a módját 1 órán keresztül ettünk ittunk.

 

                 

 

 Kaja után elindulva még vagy 2 km-en keresztül dominált a vörös szín, majd a szokásos szürke üledékes kőzet vette át a hatalmat a Var mindkét partján.

 

                

 

 A tájat nézve táborhelynek még a szikrája sem látszott, bár a völgy kiszélesedett, a Var medrébe sem lehetett lemenni, így haladtunk tovább még 11 km-t, egészen addig, amíg el nem értük a Var és a Le Coulomp összefolyását, ahol dönteni kellett.

 A holnapi etap, jobbra a Coulomp völgyében fog folytatódni, oda nem mehettünk, mert tudott volt, hogy az is igen szurdokos, táborhely mentes övezet. A két folyó találkozásánál egy kőfeldolgozó üzem működött a valamikori meder hordalékkúján,

 

                

 

az sem tűnt jónak. Ekkor Cobranco közölte, hogy a Google Earth-ön Ő, még otthon kinézett egy helyet, ami egy olyan alagút maradvány, melynek egyik oldalát befalazták, már csak az volt a kérdés, be tudunk-e oda jutni a bringákkal. Két perc után eldőlt, be.

 

               

 

 Ez az alagút a valamikori Var híd folytatása volt, de azt felrobbantották a II. világháborúban, és az újjáépített híd a régi mellé épült, emiatt nem kellett az alagút. Tulajdonképpen egy nagy barlang keletkezett, amibe simán be lehet vinni a bringákat és az útról sem látható sok az egészből. Azonban még nem volt sötét, emiatt azt választottuk, hogy addig amíg az lesz, elütjük az időt és a Var folyót követve lemegyünk Entreveuax-be, mert ez a 6 km-re lévő település már 3 éve is nagyon tetszett nekünk. Akkor a másik irányból, Puget-Theniers-ből kerekeztünk fel táborhely keresés közben, szintén este felé. A településen megint elámultunk a középkort idéző látványon,

 

               

 

 és a hegyoldalba épített erődítményen,

 

                

 

 és arról beszéltünk, nem gondoltuk, hogy valaha visszatérünk ide, ha rövid időre is. Végül fél 9-kor indultunk vissza a barlangba, csak előtte le kellett győzni azt a 80m-es szintet, ami már nem nagyon hiányzott, de azért 9 körül, a szürkület leple alatt beoldalaztunk a lyukba. A szállás alja teljesen sima volt, hiszen régen autóút vezetett itt, néhány denevért felzavartunk a mocorgásunkkal, de nagyon jónak tűnt a hely, gondolatban be is írtam Cobranco ellenőrzőjébe egy piros pontot. A sátrat nem állítottuk fel, csak bivakoltunk, és reméltük, hogy a denevérek az éj leple alatt ne fognak a hajunkba ragadni (mondjuk erre nem sok esélyük volt). Az esti számvetésnél egy nagyon jó, látványos nap rajzolódott ki, amire még néhány hónap távlatából is jólesően gondolok vissza, elalvás előtt még elintéztük a kötelező telefonokat az otthoniakkal, közben ment az akkutöltés és már aludtunk is.

 

         

 

 

         

 


 

3.nap(2017.08.21. hétfő 80 km, 1471m szint)

 

A barlangban töltött éjszaka után frissen ébredtünk és megállapítottuk, hogy a denevérekkel semmi gond nem volt, legalábbis a férfias hajkoronámban nem találtam egyet sem, tükör segítségével megvizsgált nyaki artériám környékén sem fedeztem fel piros pöttyöket.
A bivakolás ellenére óriási kupi keletkezett az alvóhelyen,

 

                 

 

jó időbe telt, míg összepakoltunk. Elég sokat vacakoltuk ezzel, emiatt volt időm teát főzni és megenni az első reggelit is, majd 9 körül elindultunk, hogy a felfedezzük a soron következő látnivalókat (kanyonokat, tavakat).

Kilépve a szabadba,a nap éppen akkor kelt,

 

                 

 

 verőfényes kék ég fogadott, ami a hangulatunkra is pozitív hatással volt,

 

                  

 

 így jókedvűen indultunk el nyugat felé, követve a Coulomp és elhagyva a Var folyását. Már a tegnapi leírásban említettem, hogy pont itt, a két folyó összefolyásánál volt a szállásunk.

A napi tervek szerint estére el kellene érni a Verdon kanyon északi részén fekvő La Palud sur Verdon település melletti kempinget, az oda úton megmászni néhány emelkedőt, és megtekinteni, illetve használatba venni néhány tavat.

Na tehát, enyhe emelkedőn kezdtük a napot (2-3 %), itt még a völgy szélesen terpeszkedett, a baloldalon a folyó, tőlünk jobbra többnyire csupasz mészkő sziklák,

 

                 

 

 néha elszáradó félben tengődő cserje telepekkel. Néhány km után a folyó és az út helyet cserélt, de a táj jellege nem változott olyan jó vad sziklás volt minden.

 

                 

 

 Egy idő után a bal oldalon sűrű erdő szegődött mellénk és Les Scaffarels faluba érve, mi hűtlenek lettünk a Coulomp-hoz és balra kanyarodtunk a Galange völgyébe, ahol értelemszerűen továbbra is felfelé haladtunk, a hűvös, szurdokos észak-déli irányú úton.

 

                 

 

 Az időjárás pompás arcát mutatta tiszta kék ég, szikrázó napsütés, de a fényekből mi nem sokat kaptunk, csak a tőlünk jobbra található sziklák csúcsán figyelhettük meg játékát. Olyan fél 10 felé én már sóvárogva gondoltam a második reggelire, de nem nagyon volt Cobranconak megfelelő terülj-terülj asztalkám hely. Nem nagyon csüggedtem, mert a fantasztikus látvány kárpótolt a vércukor hiányáért, függőleges sziklafalak mellett vezetett a 6%-os meredekségű út, majd 770 m magasságban átmentünk a Galange másik (bal partjára) egy érdekes hídon. A nekem tetsző (kék színű) híd látszólag acél „I” tartókon állt, oldalról látszott, hogy alatta egy ódon kőhíd is megbújik,

 

                 

 

de a terhet már az új szerkezet vitte, az öreg meg élvezte nyugdíjas éveit. A híd után az út nyugat felé fordult és így már napfényben fürödve küzdöttünk felfelé az 5-6%-os emelkedőn. Tőlünk jobbra egy szinte függőleges 100+ m magas sziklafal,

 

                 

 

 balra a folyócska szurdokvölgyének meredek 100+ m-es leszakadása foglalta keretbe az utat, amit lágy jobb-bal kanyarok sokasága tett élvezetessé. Cobranco valaminek megállt, én mentem tovább, de mivel nem tűnt fel újra – ugye a kanyarok miatt nem láttam mi van vele – emiatt 10 perc álldogálás után visszagurultam hozzá, éppen egy kis parkolósávban állt. Már messziről láttam rajta, hogy valami baj lehet és mire megálltam már közölte is: eltűnt a szent papír térkép, miről eddig ódákat zengett, kihangsúlyozva azt, hogy e nélkül féllábú túrázó a vándor. Agyalni kezdtünk, hol lehet és arra a következtetésre jutottunk, valószínűleg a barlangban maradt, nem vettük észre a félhomályban. Visszamenni nem lehetett, mivel az teljesen felborította volna a terveket, emiatt maradt az a változat, továbbmegyünk lesz, ami lesz, majd próbálunk venni új térképet egy nagyobb városban, pl. Castellane-ban. A hirtelen kerekedett bánatunkat gyorsan reggelizésbe fojtottuk (10:30), aminek én személy szerint nagyon örültem. A későn jött reggeli után néhány km-rel elértük a következő szurdokot, melynek nevébe valamely perverz egyén beleszuszakolta az összes magánhangzót, és így írják Rouaine,

 

                

 

 aminek kiejtésére még lenne tippem. Szerencsére nem szláv nevek vannak, mert ott, ha valaki kitalálja, hogy az összes mássalhangzónak szerepelni kell egy adott szóban, akkor még nagyobb bajban lennénk (a fagyi szlovák megfelelőjénél tettek erre egy gyenge kísérletet). Majd kis mászás után új folyó völgyben találtuk magunkat, ez pedig az L'Iscle,

 

                

 

 szerencsére csak Cobranconak kell ezeket elmondani, így a tévedés joga az övé, én meg simán kimásolom a keresőből. Ebből úgy fog látszani, hogy én milyen okos vagyok, pedig nem. Erről jut eszembe olvastam valahol – lehet már le is írtam egyszer, akkor még egyszer -, hogy „brit tudósok megállapították” ja, nem az egy másik történet, de azért befejezem ezt is, tehát „brit tudósok megállapították, hogy tíz emberből hat, az négy”. A másik - ami miatt belekezdtem a szó-fosásba -, hogy valami tanulmány szerint, egy ember minél közelebb áll a fikusz IQ-jához, egy szint alatt, már azt gondolja magáról, hogy Ő tulajdonképpen okos, és a többi a hülye. Az egyre terjedő tévhitek láttán én simán elhiszem, gondoljunk csak a lapos föld hívőkre, amiről meg az jutott eszembe, hogy a lapos föld mintájára a Hold és a Nap is lapos lehet? Mert, ha igen, akkor a Hold és a Napfogyatkozásra megtaláltam a magyarázatot: élével fordulnak felénk. Valahol olvastam, hogy Magyarország választásra jogosult népességének 55%-ának 8 osztály a legmagasabb végzettsége, most vagy én vagyok a nem okos, hogy elhiszem ezt a számot, vagy tényleg igaz és akkor még nagyobb a baj.

Na, ugorjunk csak vissza a túra történés folyamába, olyan 900 m magasságban az út ÉNY irányba fordult, az addig szűk völgy kiszélesedett, balra tőlünk a völgyben húzódott meg L'Iscle Vergon település. Néhány km után az út DNY-i irányt vett és itt már erősödő szembeszél szárította gyöngyöző homlokunkat, ami ugyan nem tette élvezetessé a mászást, de hűtési szempontból nem volt rossz. A hágóra (Col de Toutes Aures 1.124 m) menet, csak egy helyen találtunk csurgót, a környék szárazságát ismerve ez is kész csoda volt. A nevezett hágót 11:45-kor értük el,

 

                

 

 ragasztottam matricát a táblára, - a szokásoknak megfelelően ferdén – majd legurultunk a nyugati oldalon, ahol olyan kicsi volt a lejtés és oly’ nagy a szél, hogy hajtani kellett. Három, négy km gurulás után, kibukkanva a Rouaine kanyon vízszintesen rétegzett mészkő falai közül

 

                

 

 csodálatos azúr-kék tó látványa fogadott a nem túl messzi távolban,

 

                

 

 ez volt a Lac de Castillon. Az É-D fekvésű Castillon tónak mi kb. a felénél érkeztünk meg kelet (Vergons) felől, egy oldalbefolyónál, a Verdon pedig észak felől táplálta vizével. A tó éppen kapóra jött az előző napok izzadtságának eltávolításához, felfrissüléshez, de a partra lejutás nem volt egyszerű, amihez a helyi kempingben kért Cobranco útbaigazítást. Az ingyenes strandot nem mertük bringával megközelíteni a tiltás miatt, így a murvás úton toltuk a bűn nehéz gépeket. A strandon rögtön úgy néztek ránk, mint az egyszeri magyar a migránsra, igaz elütöttünk egy kissé a helyiektől, ami indokolta a megkülönböztető figyelmet, de hamar napirendre tértek a furcsa szerzetek érkezése által okozott sokk felett.

 

                 

 

 A GPS-t levettem a kormányról és a hátsó csomagra tettem (ennek a mozdulatsornak a későbbiekben még jelentősége lesz), mert itt tudtam tölteni a napelemes töltőről addig, amíg fürdőzünk,

Gyorsan ledobáltam a ruhákat, - reggel már direkt fürdőnadrágot vettem fel – és meg sem álltam a fantasztikus türkiz-kék vízig, de ahogy beleért a lábam, rögtön meg is torpantam, mert nem volt nagyon meleg. Az igaz, hogy 900 m-en fekszik, de ennél azért melegebbre számítottunk. Egy kis idő után átlendültünk ezen a gondon és fürödtünk egy jót, sikerült megtisztulva és jól lehűlve kiülni a partra. Nem időztünk sokat, mert még sok volt hátra a napi programból – és ha még nem mondtam volna, akkor most megteszem -, este kempingben terveztük az alvást, emiatt időben kellett érkeznünk La Palud sur Verdon-be. Azt terveltük ki, hogy nem arra toljuk vissza a bringát ahonnan bejöttünk, hanem megyünk tovább a tóparton és egy kinézett utacskán közelítjük meg a tóparttól magasabban vezető főutat. El is indultunk, toltuk a bringákat, már vagy 100 m-re eltávolodtunk a strandtól, amikor kiabálásra lettünk figyelmesek. Ahogy hátranéztünk láttuk, hogy erősen integetnek és tovább kiabálnak, amit nem tudtunk mire vélni, de rövid francia-angol-hottentotta nyelven folytatott eszmecsere után kiderült, elhagytuk a telefont. Néztünk egymásra bután, hogy az nem lehet mert elő sem vettük, visszamentünk és akkor még jobban kiderült, hogy nem telefon, hanem az én GPS-em esett le a csomagról, mert elfelejtettem visszatenni a kormányra. Szép lett volna a térkép után a GPS-től is megszabadulni, szerencsére ennek fenyegető sötét árnyát legyőzte a helyiek segítőkészsége, amit e helyről is köszönök nekik (remélem olvassák!). Aztán kiderült, hogy az az irány, amit a tó parti murvás úton követtünk az nem jó, mert magánterületen vezetne át emiatt visszafordultunk, és a strandhoz érve a fürdőzők megint jól megnéztek maguknak minket. Egy jó meredek kaptatón értük el a főutat, ahonnan már irányba álltunk, ami azt jelenti, hogy a tó déli csücskében elhelyezkedő gátat vettük célba, amit 6 km látványokban gazdag tekerés után értünk el. A duzzasztott Verdon-t 95 m magas gát tartja kordában

 

                

 

 és a helyzeti energiából villamos energiát állít itt elő az EdF, a wiki szerint 60 MW teljesítményű az erőmű, ami 1922-1948 között több fázisban épült.

A gát félköríves, átmérője 120-130 m, igen impozáns látványt nyújt.

 

                

 

 Külön érdekessége, hogy a homorú, külső oldalára valamiféle krix-kraxokat rajzoltak, ami állítólag (Cobranco szerint) a világ legnagyobb napórája. A híd közepén megálltunk én nézelődtem, fényképeztem a bringák közelében maradva, míg Cobranco elment a túloldalra, ahonnan jól beláthatóak voltak az említett rajzolatok. Persze a kamera ment és rámondta a napóra történetét, a működését, majd kikapcsolta a felvételt. Ekkor jött a megdöbbentő dolog, megszólalt franciás akcentussal, magyarul egy fiatalember – aki a családjával éppen ott volt -, hogy Cobranco jól mondja, és Ő ismeri is azt a mérnököt aki ezt tervezte. Aztán jól elbeszélgettünk vele,

 

                

 

 amiből kiderült, hogy Budapesten töltött 4 évet – családostul, 4 gyerekkel -, valamilyen projektben vett részt, ott szerezte a magyar nyelvtudását. Még elmondta, hogy valahol Strassburg környékén, - tehát északon – laknak és pont emiatt a gát miatt jöttek ide kirándulni. Micsoda véletlenek vannak, hiszen rajtuk kívül élő ember nem volt a környéken, fél óra múlva már biztosan nem találkoztunk volna velük itt. További érdekesség, hogy a legkisebb gyermekük Budapesten született, és magyar nevet  adtak neki, nem jut eszembe, talán Boldizsár, vagy valami hasonló lehetett, Cobranco majd kijavítja, ha eljut idáig az olvasásban. Amikor már jól kilátványkodtuk, és hitetlenkedtük magunkat, akkor visszafordultunk, mert természetesen az erőművön keresztül nem mehettünk tovább a Verdon medrében, hanem a következő tavat csak hegymászás árán érhettük el. A mászás 900 m-ről indult és 1.160 m-en ért véget, az emelkedő jó 10 %-os volt, a hőség már a szaunákban tapasztaltakkal vetekedett, de azért legyűrtük a 8 szerpentin kanyart tartalmazó utat és 13:00-ra felértünk a hágóra. Már menet közben is pazar kilátás nyílt a Castillon és a Retenue de Chaudanne tóra,

 

                

 

 melyek a Plitvicei vizek színét másolták. Az út 1.600-1.700 m-es hegyek derekánál történt, ahol a csupasz sziklák visszaverték a délutáni nap perzselő sugarait, nem győztük a folyadékot pótolni.Oldalról befigyelt egy 11.sz-i kolostor /Mission de la Croix/ romja,

 

                 

 

majd a hágó után 1.135 m magasságban áthaladtunk a Pont du Paoutas hídon, aminek kecses formáját már mászás közben is megcsodáltuk. A túloldali gurulás alatt 350 m szintet vesztve, egy látványos szerpentines úton jutottunk el az alsó tóhoz, ahol azonnal fürdőhely keresésbe fogtunk, de az elsőnek – még fentről – kinézett part olyan meredek volt, hogy tervünk meghiúsult. Innen nem messze találtunk megfelelő helyet ahol néhány ember, talán két család napozott és fürdött. Mi is berohantunk, illetve besettenkedtünk a vízbe, mert ha lehet ez még hidegebb volt, mint a fenti tó, aminek az lehet a magyarázata, hogy az erőműnél az alsó vízréteg folyik át a turbinákon és ez bizony hidegebb, mint a 90 m magasabban lévő, napsütötte réteg.

 

                 

 

 A frissítő fürdés után muszáj volt mennünk, mert a térképet szerettük volna pótolni, ahhoz viszont nyitott bolt kellett. A fürdőhelytől még kb. 2 km-t tartott a tó, majd búcsút vettünk tőle egy szikla-kanyonon árküzdve magunkat,ami nem mellesleg a gátnak is otthont adott.

 

                 

 

 További kb. 2,8 km után megérkeztünk Castellane-hoz, de mielőtt a városba gurultunk volna megbámultuk a 140 m-rel a Verdon jobb partja fölé magasodó sziklatömb tetejére épült Notre –Dame du Rock, középkori épületét,

 

                 

 

majd átgurultunk a hídon és kezdetét vette a térkép hadművelet.

 

                 

 

 Csak hogy érzékelhető legyen ennek összetettsége és időigénye leírom 16:24-kor léptünk Catellane földjére és 17:47-kor hagytuk el azt. Ebben a 103 percben sok mindent csináltunk, de leginkább pingvineztünk, egyik helyről mentünk a másikra, toporogtunk, értetlenkedtünk, de normális – értsd: a környéket mutató – térképet nem leltünk. Voltunk bevásárló központban, turista információs irodában, mindenhol, talán ispotályban és tejgyárban nem kerestük. Amúgy a város nagyon impozáns volt,

 

                 

 

de mi másra koncentráltunk.Végül egy Tabak-ban (dohánybolt) talált Cobranco hasonlót, mint amit keresett, sajnos én addigra már annyira éhes voltam, hogy csak na, hiszen valamikor fél tizenegy körül reggeliztem, pedig nekem 2 óránként valamicskét enni kell, így vagyok „szokva”. Ezen a napon a nagy hágómászásokkal, fürdésekkel, keresésekkel tarkított időszakban sose volt annyi idő, hogy normális kaját egyek, nagy néha „csak egy kis keksz és más semmi”, a filmcím után szabadon. Emiatt már egy kissé nyűgössé is váltam mire végre elindultunk, hogy az út utolsó szakaszát megtegyük, hiába mondtam Cobranconak, hogy ennem kellene, az volt a válasz, ha ezzel húzom az időt, akkor biztosan emiatt fogjuk lekésni a kempinget, Nem esett igazán jól ez a mondás, mert ha nem ehetek, akkor biztosan le fogjuk – legalábbis én – késni a kempinget, hisz egyszer csak el fogok dűlni, „oszt” kész. Azért nagy nehezen elhagytuk Castellane-t és a Verdon folyásának irányába haladtunk a jobb partján, lépten nyomon kempingek érték egymást, aztán egyre látványosabbá, szurdokosabbá vált a környezet,

 

               

 

 amit az éhség miatt tompa fejjel is élveztem, az egyre élénkebb szembeszelet már egyáltalán nem. Az elején kb. 130 m szintet vesztettünk, majd a Napsugár (Pont de Soleils) hídtól – ahol balra el lehet menni a Verdon kanyont délről kerülő úton – mi mentünk egyenesen az északi út irányába. Na, nem rögtön, mert Cobranco elment megnézni a hidat, addig én életmentő puszedliket vettem magamhoz, mert életösztön ezt kívánta. Még szerencse, hogy ezt megtettem, mert a folyószintről hirtelen 5-6%-os emelkedő indult el a meredek sziklafal oldalában és kezdünk felkapaszkodni az egyre égbe törőbb oldalfalba vájt úton.

 

                

 

 A látvány lebilincselő volt, ezzel kicsit elterelte az út a figyelmet a nehézségről, már vagy két km-t másztunk, amikor egy szűk, egysávos alagút után Cobranco kitalálta, hogy hagyjuk el a főutat balra, mert szerinte ott van egy kilátó-pontra vezető út. Nem értettem minek húzzuk ezzel az időt, hiszen el kellene érnünk a kempinget, de elindultuk az úton és egy kanyar után meglepetésünkre marha meredeken lejteni kezdett és pillanatok alatt vesztettünk 100 m-t, amit persze vissza kellett majd mászni. Ahogy az útnak vége lett nyilvánvalóvá vált, hogy itt egyáltalán nincs kilátó pont...?,

 

                

 

 így "majdnem"csalódottan fordultunk vissza és másztuk meg az átlag 8%-os emelkedőt, ami már nem nagyon hiányzott, de ekkor még nem sejtettük…Tehát visszamásztunk a főútra és újabb 30 m szint után elértünk valamiféle sziklás, murvás parkolót, ahol Cobranconak eszébe jutott, akkor biztosan itt lesz a kilátópont, bezötykölődtünk, Ő el a kamerával, én vigyáz a bringákra. Kisvártatva jön, ez sem a kilátó, Ő el, én beszorulok egy istentelen béna lakóautós balfasz mögé, akitől nem tudok kijönni a parkolóból, mert tolatgat, vacakol stb, közben Cobranco nagyon el. Mire kiértem a főútra már nem is látszott, de Ő is érzékelte a lemaradásomat és megvárt, - ha nem is értette mi volt az ok- , mennyivel jobb lett volna egy kis harapni való miatt lemaradni, de sajnos nem ez volt az ok. Ekkor 790 m magasságban voltunk, tudomásunk szerint a kemping 900 m-en van, meg is nyugodtunk, hisz még „csak 19:25” van, a 110 m szint meg már semmi, na persze ahogy Móricka képzeli. Egy oldalbefolyó felett még át kellett jutni az útnak, emiatt lement  ennek szintjére,

 

                 

 

 újabb 90 m-t vesztettünk, majd kezdetét vette az utolsó mászás. Eleinte 7%, majd egyre lanyhult a meredekség, a végére egészen 4-5%-ra csökkent és végre este 8-ra elértük a kempinget,

 

                 

 

ahol természetes már nem volt kiszolgáló személyzet. Éppen csak bekukkantottunk már mentünk is tovább a közeli városkába szétnézni, de ott semmit sem találván, - csak egy kis 10%-os emelkedőt -, visszagurultunk a kempingbe és lecövekeltünk a vizes blokkhoz közel. Ennek oka nem csak a fürdésben keresendő, hanem ott találtunk használható konnektorokat az akkuk töltéséhez. A sátorállítás már erősen félhomályban történt, fürdés után teljes sötétségben, a porban ülve – a fű már vagy 600 éve kiéghetett – megvacsoráztunk végre. Másnap nem terveztünk nagyon korai kelést, mivel a sátrat nem kell lebontanunk, mert csupasz biciklis félnapos túrát terveztünk a Verdon kanyon körbejárására. Már majdnem elaludtam, amikor Cobranco rágyújtott egy nótára, ami már a szomszéd sátorban egyedül lakó helyi hölgynek (is) sok volt beszólt, majd hirtelen elaludtunk.

 

           

 

 

                   

 


 

4. nap ( 2017 08.22. kedd-délelőtt, 26 km, 630m szint) 

 

Viszonylag korán keltünk majd egy hirtelen reggeli és rövid pakolás után már fél 9-kor úton is voltunk. A sátorbontás és egyéb szokásos tevékenységek ezen a reggelen elmaradtak, mert egy félnapos üres bringás etap volt a terv. Az előző napi sietségnek az volt az oka, hogy elérjük a Verdon-kanyon déli oldalán futó látványos úthoz közeli kempinget La Palud sur Verdon-nél. Az előző napi leírásból kiderült a szorgalmas olvasók számára, hogy elértük-e a kempinget, az új olvasóknak – bár nem tudom indokolt-e a többes szám – pedig most írom, hogy elértük, sőt fürödni és enni is tudtunk, bár ez utóbbit már vak-sötétben a porban ülve. Cobranco teljesen pőre kerékpárral vágott neki a nagy kalandnak ígérkező félnapos túrának, míg én egy hátsó táskát fennhagytam, kajáknak, leveknek, ruháknak. A többi lomot az árnyékban lévő sátorban tároltuk és reméltük, hogy mire délután visszaérünk – a túra további részében szükséges – élelmek túlélik a meleget. Még indulás előtt kifizettük a nem túl magas díjat a kempingben, ami fejenként 6 euro volt. Úgy terveztük, hogy kempingből nyugat felé indulva – La Palud sur Verdonnál – letérünk a D952-es útról a D23-asra, és az óra járásával ellentétesen tesszük meg a kört, bár az út felétől behajtási tilalom van ebből az irányból. Az ok ami miatt mégis emellett a rendhagyó irány mellett döntött Cobrancó, az az volt, hogy így a látványos szurdok végig az utunktól jobbra fog esni, tehát a kamera képébe nem fognak betüremkedni a szembejövő autók. A terv szép volt, de valamilyen oknál fogva nem nyugatra, hanem keletre indultunk el, a normál irányú körüljárásnak megfelelően, amit Cobranco csak kb. 2 km után szúrta ki, és már fordultunk is vissza.

 

                 

 

 Újra elmentünk a kemping előtt, megnéztük nem lopják-e éppen az elemózsiát, majd megnyugodva mentünk fel a faluba a 10%-os emelkedőn és igencsak kellett mereszteni a szemünket, kiderítendő merre is kell letérni, de kis hezitálás után megtaláltuk az utunkat. Eleinte egy kis lejtő, majd kis emelkedő után újabb – már hosszabb, meredekebb - lejtőn leküzdöttük magunkat 929 m-ről 805 m-re, ami nem volt teljesen komfortos, mert reggel még csípős volt a levegő. Az egész félnapi túránk legalacsonyabb pontja ez volt, innen már csak felfelé vezetett utunk, de nem is a száraz számok jelentették a lényeget, hanem a látvány. A Verdon az évmilliók alatt brutálisan mély kanyont vágott a mészkőbe, amit méltán neveznek az "európai grand-kanyon"nak. Az utunk az egyre mélyülő - hihetetlen hófehér, függőleges sziklák alkotta - kanyon peremén kanyargott,

 

                

 

 muszáj volt lépten nyomon megállni fényképezni, csodálni a természet alkotta formákat.

 

                

 

 Előre tudtuk, hogy a hágó valahol 1.300 m felett lesz, és kb.600 m szintet fogunk leküzdeni, miközben a maximális meredekség 12-13% között állapodik meg.

 

                

 

 A korai indulás miatt eleinte szinte nem volt autóforgalom, de közben ideértek a buszos turisták is. Nagyon furcsálltuk, - és akkor még finoman fogalmazok -, hogy a keskeny kacskaringós útra beengedik ezeket a monstrumokat

 

                 

 

bár az útnak ez a része még kétirányú volt. Szerencsére nem menet közben találkoztunk velük, hanem állás, nézelődés közben előztek meg. A kanyon túloldalán jól kivehetően vezetett a déli út,

 

                

 

 amit azért vetett el Cobranco, mert nem végig a kanyon szélén halad, hanem többször is eltávolodott a szép látványt kínáló területről, be az erdőbe. Mi 900 m magasságban egy észak felé kiszélesedő völgy résznél értük el azt a pontot,

 

                

 

 ahonnan már tilos volt tovább menni, de a terveink miatt ezzel nem sokat törődve  behajtottunk a tilosba. Ebben a magasságban volt egy turistaház, és/vagy szálloda, ahonnan több turistaút is indult le a kanyonba, hiszen ezen a részen nem függőleges falak határolták, hanem járható lankák. Innen pazar kilátás nyílott a szembe lévő oldalon futó D71-es út mellett kialakított hotelra,

 

                

 

 amit teljesen a szakadék szélére ragasztottak. Mi már a kanyonban futó folyó szintje fölött voltunk 360 m-rel, de tudtuk, hogy ennek majdnem kétszerese a maximális mélysége. Nagyszerű volt a környezet szín-összeállítása, a szokások kék ég, ragyogó napsütéssel,

 

                

 

 a domboldalakon zöldellő növények, melyek között véletlenszerűen eloszló barna foltok jelezték a szárazság miatt haldokló növényzet jelenlétét,

 

                 

 

 és a kanyon hófehér sziklái, valamint a mélyben a világoskék víz járult hozzá a kompozíció egészéhez.

 

                 

 

 Hiába volt az út egyre meredekebb, de a látvány annyira lefoglalt, hogy a fizikai nehézséggel nem törődve hajtottunk tovább. Újabb és újabb kanyarok követték egymást,

 

                

 

 mindből más - eddig nem látott - részletet vehettünk szemügyre, más arcát mutatta a szurdok. Néha-néha idétlen közjátékokat is beiktattunk, mint pl. azt amikor a fakó keselyű hangját próbáltam utánozni, amiről utólag kiderült – legalábbis számomra -, hogy nem is volt annyira rossz, mert csapatostul megjelentek az addig Cobranco által megénekelt nagyon ritka madarak.

 

                

 

 Aztán szép lassan elértünk oda, hogy a túloldali út lyukas falú alagútját – galéria – /Tunnel de Fayet/

 

                

 

is szemügyre vehettük, sőt már láthatóvá vált a délről érkező Artuby folyó által vágott mély kanyon is, ami a Verdon kanyonba csatlakozott ott, ahol utóbbi nyugat felé kanyarodott.

 

                

 

 Ezen a folyó völgyön egy híd ível át, mely messze földön híres, mi sajnos ekkor még csak az aszfaltját láthattuk,

 

                 

 

de reménykedtünk benne, hogy utunk fordulása után megpillanthatjuk a szerkezetét is. Ezután még alagutat is meghódítottunk, ami nem volt veszélytelen, - de felgyújtottuk az első lámpákat - mivel még mindig szembe mentünk a forgalommal és az autósok nem számítottak ránk. Szerencsére a forgalom nem volt jelentős és probléma nélkül értük el a hágót,

 

                

 

 17 km-nél 1.312 m magasan (GPS-em szerint), ami nem volt nagy durranás, szinte észre sem vettük, csak abból érzékeltük, hogy 10% lejtő következett és közben kikerültünk a közlekedés rendjének megzavarására szövetkezett túrázók köréből, mivel innen már kétirányúvá vált az út. Lefelé gurulva lépten-nyomon meg kellett állni (5-6 helyen), mert tobzódtak a szuper kilátó pontok,

 

                

 

 ahonnan a peremről lehetett szemügyre venni a kanyon kiszélesedő és brutál’ mély árkát, itt tényleg 700 m-rel alattunk folyt a Verdon,

 

                

 

 itthon ellenőriztem a térképen. Igaz, nem volt egyszerű megközelíteni azokat a helyeket, melyek kilátással kecsegtettek, mivel a népek igen nagy számban tették tiszteletüket.

 

                 

 

 Élvezetes gurulásban volt részünk a nem teljesen tökéletes minőségű úton, ahol a hosszú egyenesekben még utoljára jól szét lehetett nézni.

 

                

 

 Az utolsó megállás látványa volt talán a legpompásabb, kb. 830 m magasságban, ahonnan a hosszában lehetett a szurdokon végiglátni dél felé,

 

                

 

sőt az előbb említett Artuby híd is innen látszott a legjobban, bár még így sem tökéletesen. Még az előző esti feleslegesen legurult, majd visszamászott 100 m-es útszakaszt is látni véltük tőlünk 1 km-re északra (ezt is ellenőriztem itthon és igen, Cobranco szeme és helyismerete nem tévedett).

 

                

 

Legurulva a főút mellé, - ahol a D23 és a D952 találkozott a kempingtől keletre – egy hangulatos kisvendéglőre leltünk és némi tanakodás után be is mentünk, sőt nagyon jóízű ebédet is ettünk, ami a sok száraz táp után kifejezetten jól esett. Az étek grillezett bárány borda volt, sült krumplival és valamiféle salátaszerűséggel, amit egy kis kerámia edényben szolgáltak fel, voltak benne ismeretlen zöldségek (talán padlizsán is),

 

                

 

le volt öntve tejszínes lével a tetején reszelt sajt, az egészet pedig kemencében megsütötték és forrón tálalták. Valami isteni finom volt minden, egy kis söröcskével leöblítettük, némi eurót is hagytunk ott, majd visszagurultunk a kempingbe, valamivel 14:00 óra előtt. Ott egy gyors (?) sátorbontás és pakolás után már készen is álltunk a nap második felében ránk váró kalandokra, de ez már a következő rész tartalma lenne, így befejezem, illetve itt elvágom a történet fonalát, a gombolyításra még várni kell.

 

                

 

 

                 

 

Folyt köv.


 

4 nap (2017.08.22. Kedd második fele 51 km 650 m szint)

 

Tehát, akkor folytatom az események leírását. A tervek szerint e nap második felében a Verdon kanyon maradék részén megyünk végig, útba ejtve a Lac de Sainte-Croix-t (Szent kereszt tó), majd húzunk dél felé. Jelen esetben a nap második fele 15:30-kor kezdődött, amikor elhagytuk a kies kempinget és megkezdtük a dög melegben, teljes menetfelszerelésben pompázó bringákkal a Col D’Ayen hágó meghódítását. Nem jutottunk valami messzire, mindössze 500 m-t mentünk amikor a – már sokszor emlegetett – La Palud sur Verdon egyetlen - szűk – sikátorán megállt az élet, mert egy óriási pótkocsis kamion nem fért el. Végül több tolatás után végre tovább haladtunk és nem sokára 1.031 m-en elértük a nevezett hágót, ami nem volt nagy feladat, hiszen a kemping 900 m-en volt. A hágó után látványos gurulás következett, miközben elvesztettünk 360 m szintet a 6-7%-os lejtőnek köszönhetően.

 

                 

 

 A környezet látványos volt ugyan, de a sok kanyar és a minket üldöző autósok miatt nem nagyon nyílott lehetőség a nézelődésre. Végig a Verdon kanyon jobb oldalának peremén vezetett az út,

 

                 

 

 de a fenti szakaszon nem lehetett lelátni, ez azonban, - ahogy közeledtünk a tóhoz – megváltozott.  A szurdok ugyanis összeszűkült és már sikerült olyan helyen megállni, ahonnan le lehetett látni a mélyben folyó égszín-kék vízfelületre is.

 

                 

 

 Ez olyan 700 m magasságban történ, ahol 200 m-rel alattunk, - mint nyáron a hangyák, eső előtt – nyüzsögtek a folyón mindenféle úszó alkalmatosságok,

 

                 

 

 vízibiciklik, kajakok, kenuk, felfújható izék, meg a csuda tudja mi mindennel élvezkedtek a Frankok.

 

                

 

 A kanyon végét elérve, láthatóvá vált a fantasztikus színű tó, ami 472 m-en helyezkedik el, mi viszont még mindig 680 m-en.

 

               

 

 A térképen szépen látszott, hogy egy nagy hurkot leírva tudjuk megközelíteni a strandot, mert igen, a fürdés volt a közvetlen cél. Végül nem tartott ki végig a lejtő, mert sikerült egy 40 m-es – nem kívánt – emelkedőt is a mérnököknek belecsempészni az út vonalvezetésébe. A gurulás része kellemes volt, mivel egy része csodálatos fenyvesben történt, de az óriási forgalom nem teljesen élvezhetővé. Végül a tóba befolyó Verdon feletti hidat,

 

               

 

 valamivel 5 óra előtt értük el és itt egy kis szájtátással egybekötött pihenést iktattunk be,

 

               

 

               

 

 majd irány a strand. Ami így leírva egyszerű, de a kavicsos-murvás parton hosszan tolni kellett a gépeket, míg elértük a partot, meg természetesen visszafelé is.Volt nagy nyüzsgés,az egyszer biztos,de befúrtuk magunkat,mint földigiliszta a trágyadombba.

 

               

 

 A víz pazar volt, kellemesen felüdített,

 

                

 

 csak sajnos hamar tovább kellett indulnunk, mert még további dimbek-dombok vártak ránk. A D957-es úton haladtunk dél felé, természetesen erős szembeszélben, mint az utóbbi napokban, viszont a nagy melegben ennek volt kellemes mellékhatása is, segített a hűtésben. A strandtól kb. 5-6 km-t haladtunk a tó partján aztán az út búcsút intett a szép látványt nyújtó víztükörnek, viszont elindult felfelé, hiszen egy 800 m körüli hágót kellett még megmásznunk. Ahogy utunkba balról becsatlakozott a D619-es út, hirtelen a bal oldal katonai területté változott és ezt kb. 5 km hosszan sűrűn hozták táblák az arra járók tudomására. A hágót (Col da la Bigue) 785 m magasságban 19:40-kor értük el,

 

                

 

 és táborhelyről még csak szó sem esett, helyette legurultunk az eleinte kacskaringós, majd nyíl egyenes lejtőn Aups-ba. Egy bevásárló központ táblát követve, majd kérdezősködve, fél sikert értünk el, meglett az objektum, de fél órával lekéstük a nyitva tartás végét. Ezen nem keseregtünk sokáig, mert nem messze láttunk egy pompás körforgalmat, ahol egy kis parkocskában birtokba vettük a padokat és jóízűen megvacsoráztunk. Vacsi után 20:45-kor indultunk tovább, de a fő program már a táborhely keresés lett, és  sikerült is találni egy köves bekötőutat melyen elbolyongva este kilencre a hely is meglett. A sátrat már sötétben állítottuk fel egy kijárt autó fordulóban, mert a száraz aljnövényzet teljesen alkalmatlan volt erre, mivel a kiszáradt fűcsomók és a szúrós kórók váltották egymást. Csak remélni tudtuk, hogy a gumik kibírták, illetve a holnap reggeli kimenetelt is ki fogják bírni. Az égbolt teljesen tiszta volt, bár a következő napra felhősebb időt jósoltak, de azért jó időben reménykedve aludtunk el.

                 


                                                                        

5 nap (2017.08.23. Szerda 90 km 1.120 m szint)

              

Másnap reggel 7 óra körül, szép kék égre és vízszintes napsugarakra ébredtünk,

 

                

 

 sajnos erre a napra is megvolt a kár, kilyukadt a derékaljam pedig új volt. Sajnos csak 3 éjszakát bírt, bár az eddigiek sem bírtak 10-nél többet, lehet, hogy a csontos végtagjaim szúrják ki, nem is a tüske, meg a kóró.   Egy nem túl gyors pakolás után 8:45-kor indultunk tovább és itt még szerencsére megúsztuk a defektet a főútra való kijutás közben. Ezt a napot átkötő napnak tervezte Cobranco, amit annyit tesz, hogy az egyik érdekes helyszínről a következőre kellett eljutnunk, ez utóbbit a Riviéra testesítette meg, ugye az előző pedig a Verdon kanyon volt. A kettő között nem számítottunk sok érdekességre, de azért voltak tervben látnivalók. Még 6 km-t sem haladtunk, amikor Cobranco elrendelte a kis városka (Silians-la-Cascade) ódon főterének bevételét,

 

               

 

 mondván van itt valahol egy vízesés, amire a Cascade elnevezés utalt. A téren alig lézengett valaki, azok is turisták voltak, mi nem találtunk egyértelmű jelzést arra, hogy merre is induljunk. Végül hosszas keringés után egy kutyáját sétáltató ember vállalta, hogy megmutatja az utat. Az út 8-10% meredekségű murvás köves valami volt, amin kb. 800 m-t zötykölődtünk, amikor tényleg feltűnt szemben egy jó 20 m-es látványos vízesés,

 

               

 

 tőlünk 40-50 m-re. Cobranco úgy döntött, hogy biztosan meg lehet ezt közelíteni jobban is és gyalogosan távozott a patak medre felé vezető lépcsőn. Legközelebb 17 perc múlva került elő és közölte, hogy amíg távol volt semmit nem látott a vízeséből, ellenben én már meg is untam a látványát ennyi idő alatt, emiatt bringára pattantunk és visszamásztunk a vacak úton a főútra és folytattuk a túrát Cotignac felé, ahol bolt látogatásban és reggeliben reménykedtünk. Negyed óra múlva már a városkában keringtünk, kerestük az előjelző tábla által ígért Spar-t, de mint végül kiderült ez nem egy nagy bevásárló központ volt, hanem a főtér sarkában megbúvó kis boltocska. A főtér egyik padján ülve reggeliztünk,

 

                 

 

 ami nekem nem jött be nagyon, mert itt nem tudtam teát főzni, egyéb folyadékom nem nagyon volt, csak a kóla, aminek elfogyasztása szomj halált vetített előre. Ráadásul az éttermektől 12 m-re ücsörögtünk a takarító személyzet látóterében, ami engem igen csak feszélyezetett, nem beszélve az arra sétálók csodálkozó tekintetéről. Egyébként Cotignac igen szép rendezett városka volt, középkori hangulattal, észak felől egy 60 m-es homokkő-fal határolta, ami a régmúlt időkben védelmet nyújthatott az itt lakóknak, ennek nyomait a két őrtorony őrizte.

 

               

 

 Már majdnem fél tizenkettőre járt az idő, amikor továbbindultunk a továbbra is lejtős úton a La Cassole völgyén. Néhány (7) km után érkeztünk meg Carcés településre, ahol újabb keringést követően végre találtunk egy nagyobb bevásárló központot, ahol Cobranco grillcsirkét vett, mondván kell egy kis főtt (sült) kaja is a sok száraz abrak után. A nagy tasakot – amiben a csiri hanyatt feküdt – simán elsüllyesztettem az új táskarendszer egyik bugyrába, még beszéltünk is róla, hogy előző években ez nem ment volna, sőt nem is ment, mindig Cobranco vitte az ilyen jellegű motyókat. Apropó bugyor, ahogy felültem a bringára és gurulni kezdtünk, rögtön éreztem, hogy valami nincs rendben a hátsó kerékkel, először arra gondoltam, biztos a nehéz csirke, és  emiatt nem bírom hajtani a pedált, de lenézve már láttam az okot, a lapos hátsót. Amíg Cobranco bent volt, a hátsóm teljesen leeresztett, így kénytelen kelletlen nekiálltam gumit szerelni, ami a könnyen levehető táskáknak és a 20 m-re lévő kompresszornak hála igen gyorsan ment. A tettes is hamar meglett egy kb. 5 mm hosszú acélszál személyében, végül a vásárlás és a javítás belefért 30 percbe, ami nem tűnt nagy idő veszteségnek, de azért reméltem, a ragasztás tartós marad és nem kell újra elölről kezdeni a procedúrát. Indulás után rögtön feltűnt az egyre nagyobb hőség, de szerencsére a város után a Le Caramy tó mentén tekertünk 3 km hosszban, helyenként erdő nyújtott enyhet adó árnyat.

Sajnos csobbanásról nem lehetett szó, mert ivóvíz bázisnak minősült és tilos volt a fürdés. A tó után volt még két bányató,

 

                

 

de azokat sem tudtuk megközelíteni, emiatt tovább indultunk a kisebb nagyobb dombok között vezető úton. Ahogy a dombok véget értek és az utunk is dél felé fordult, sajnos megkaptuk az élénk déli szelet, ami szinte egész nap szembe szegült velünk. A Cabasse és Flassans Sur-Issole közötti szakasz szót sem érdemel, talán csak annyit, hogy ez utóbbi helyen ismét bolt látogatás következett, hűtött leveket vettünk az ebédhez, amit egy út menti pihenőben ejtettünk meg. A környezetet tekintve Bangladesben is lehetett volna, ronda elszáradt füvek gyomok, bokáig jártunk az elhagyott szemetekben, mivel az asztalokhoz nem terveztek szemetest. Nem tudom mire gondolt a tervező, talán fényevő csordák megjelenésére, hiszen a fénynek nem kell csomagoló anyag. A csirke ízletes volt jól is laktunk belőle, sőt vacsorára is maradt, ebéd után 15:15 körül indultunk tovább a következő lakott település Gonfaron irányába. Itt mindenképpen bevásárlást terveztünk, mert a Riviéra nem az a terep, ahol tejet, kenyeret, tudunk találni, illetve ott nem ezzel akartunk foglalkozni. A Gonfaronig tartó kb. 10 km út szintén a felejthető kategóriába tartozott, néhány emelkedő, majd lejtő, sárgára égett aljnövényzet

 

                

 

 táblák és már meg is érkeztünk egy kis lejtőzés után. Itt újra eljátszottuk a bolt keresési rituálét, a várost keresztül-kasul bejártuk, végül a főtéren találtuk meg a kis boltot, amit többen is emlegetettek, a megkérdezettek közül. A nap legjobb útvonala a város után következett, a Mór hegységen átkelő úton, a Col des Fourches hágó felé. Keskeny, de vadonatúj aszfalt fogadott, a dús erdőben kanyargó úton, ahol para-tölgyes jelentette a fő fa fajtát.

 

               

 

A párás meleg és a húzós emelkedő ellenére nagy élményt jelentett az út, az embermagasságig lehántolt kérgű fák között. A környezet ellenére nem paráztunk, hanem haladtunk, mert nem elég, hogy át kellett mászni a hágón (535 m),

 

                

 

 de a gurulás után újabb emelkedő várt ránk. A hágóról szép kilátás nyílt a minden irányba, a buja zölddel fedett hegyekre, amik a Bükk vonulataira hajaztak. A hágóút 6 km hosszban 360 m-t emelkedett, tehát igazolta a „cyclingcols.com” adatait.

 

                 

 

 Lefelé sajnos az út ismét vacakra váltott, mint az elmúlt napokban többször is, de nem volt vészes, végülis sikerült egy kellemeset gurulni (7,7 km 327 m), majd még Colobriers előtt letértünk a D39-es útról a D14-esre, és rögtön kezdődött is a mászás a Col de Taillude (200 m-ről 410 m-re átlag 4,5 %) hágó irányába, ahol ismét tökéletes új aszfalt várt ránk.

 

                

 

 A hágót 19:15-kor értük el és innen a Mór hegység déli oldalában szinten futó, igen látványos úton gurultunk hol le, majd fel és fordítva. Balra meredek hegyoldal, jobbra szakadék szintén meredek hegyoldallal,

 

                 

 

 sűrűn tele fákkal – mint a dzsungelben -, táborhelynek híre hamva sem volt, pedig jó lett volna, mert már vészesen közeledtünk a Saint-Tropez-i öbölhöz, oda pedig nem szerettünk volna lemenni, mert ott biztos, hogy nincs táborhely. 30km lakatlan vadon,az egyetlen civilizáció,a szemközti hegyoldalban terpeszkedő kolostorváros volt/Monastery Verne/,ami nemcsak Franciaország,de Európa egyik legnagyobb ilyen jellegű intézménye.

 

                  

 

Végül valamivel nyolc előtt megálltunk egy vacsorázásra alkalmas helyen, de előtte még Cobranco jól szétnézett az út bal oldalán elterülő szőlő ültetvény mellett futó úton és ez eredménnyel járt, mert talált alvó helyet, így már kényelmesen megettük a déli maradékot, végre teát is tudtam főzni. Cobranco ugyan parázott, hogy felgyújtom a száraz füveket és akkor megyünk a börtönbe, de szerencsére a szél már elállt és nem történt baj. A kajáló helyről és a sátor mellől is szép kilátás nyílott az öbölre,

 

                 

 

hiszen légvonalban csak 12 km-re voltunk felhő sehol, pedig nap közben már láttunk ilyenek, sőt az időjósok az első riviérai napunkra is felhős eget jósoltak, szinte a legjobbkor. Vacsora után a félhomályban feltoltuk a gépeket a sátorhelynek kinézett placcra, és mint előző nap, most is sötétben felállítottuk a sátrat, elindítottuk a töltést és 22:30 körül eltettük magunkat másnapra, remélve, hogy egy kicsit érdekesebb napnak nézünk elébe.

 

                 

 

 

                 

 

Folyt köv.


Ajánlom mindenkinek az utat. Részletesebben lásd a Filmeket és a Képeket.