Túrabeszámoló 2014

Az alábbi túrabeszámoló az "Alpok-Expedíció 2014." túránk része volt,aki kiváncsi az előzményekre illetve a folytatásra itt olvasható.

 

7. nap (2014.08.17. vasárnap 77km, 600m szint)

Az Úr 6 nap alatt teremtette a világot, aztán pihent egy kicsit. Mi tökéletlenebbek voltunk, amiatt a 7. nap is dolgoznunk kellett, de nem bántuk…

Igen korán, fél hat körül, még sötétben keltünk, hogy elkerüljük a találkozást azzal a két családdal, akiknek a földjére vertük fel a sátrat (a házaiktól 50-80m-re) éjszaka a vigasztalan esőben. A sátrat elhagyva rögtön feltűnt a tiszta felhőtlen idő, bár még csak pitymallott, a nap nem tette még tiszteletét. Közben körbenéztünk, hol is sikerült éjszakáznunk, és megállapítottuk, hogy jó közel a bérházakhoz,szinte a belvárosban. Pakolás után kitoltuk a bringákat azon a lyukon - a tuja fák között – melyen éjszaka beoldalogtunk és rögtön láttuk, itt bizony volt kerítés is,

de valakik már teljesen letaposták a drótokat, ezért nem észleltük előző nap. Ez még egy jó indok volt a korai indulásra. A cipők, és a ruhák egy része még „kellemesen” nedves volt a reggeli friss időben, ami haladásra ösztökélt bennünket. A GPS térképék követve szerettünk volna elérni Nizza tengerpartját, hogy a híres helyen nedvesek lehessünk, na nem az esőtől, hanem a „valószerűtlenül kék” tengertől. A reggelihez Cobranco szeretett volna egy kis tejet, miegymást beszerezni, de hamar kiderült,hogy a franciák ugyanott tartanak a vasárnapi zárvatartás folyamatában,mint mi,illetve helyesbítek,ugyanis nálunk most vezetik be,addíg a franciáknál most készülnek eltörölni,persze a végeredmény jelen esetben ugyanaz.(hogy a rosseb egye meg) Találtunk ugyan bevásárló központot, de csak kívülről tudtuk megszemlézni. Aztán némi keringés tanácstalanság után elértük a tengert, bár nem a fürdős részt, hanem a Nizzától nyugatra lévő repülőtérnél.

 Innen már egyszerű volt rákeveredni a kerékpár-útra, ami először végeláthatatlanul vezetett a repülőtér mellett, ahol iszonyat mennyiségű repülő parkolt,

majd átvitt a  Var folyó hídján, egyenesen a „plázshoz”. Az út nyugatról kelet felé vezetett, rajta kerékpár és futósáv is volt, balról pompás pálmák szegélyezték.

Most jövök rá, hogy nem is emlékeztem meg eddig a napi programról, tervekről, amit most pótolok. Nizza, tengerpart, fürdés, tengerpart,kikötő,tengerpart, Monte Carlo város, fürdés,majd a változatosság kedvéért újra tengerpart és a maradék szegény települések meglátogatása, melyek itt terülnek el a Cote d’ Azur Riviera-n, majd estére át a pizzásokhoz. Tehát egész napra nézelődés fürdés volt az előírt terv. Ehhez elengedhetetlennek tűnt a jó idő, ami szerencsére reggelre elő is állt és már nyoma sem volt az esti borzalomnak.

Próbáltunk olyan helyet keresni, ahol fürdeni lehetne, de nem volt egyszerű a képlet, mert ugyan a part nagy része szabad strand volt,

de az út kb. 5 m-rel magasabban haladt, mint a part és lépcsőn lehetett megközelíteni a vágyott tengert. Már annyira szerettük volna magunkat a habokba vetni, mint a három napja a Szaharában sínylődő sellő. Fent nem akartuk hagyni minden értékünket, mert voltak nem túl bizalomgerjesztő alakok, így csak az maradt, hogy le kellett vinni a bringákat a lépcsőn, ami ilyen korán jó kis reggeli tornának minősült. A korai idő ellenére már volt néhány ázsiai egyed a vízben, és láthatóan jól érezték magukat. Ezen felbuzdulva mi is megmártóztunk az egyáltalán nem hideg vízben és élveztük a tenger hullámait. A tenger partja homokosnak semmiképpen nem nevezhető, sokkal inkább kellemetlen méretű kavicsok borították,

 de a környezet olyan szép volt, hogy ezen hamar túltettük magunkat. Fürdés után, ott helyben elfogyasztottuk a reggelit, ami közben észleltem, hogy a kulacsomnak csak a hűlt helyét találtam. Ezt az információt Cobrancóval is megosztottam és bőszen mutogattam a vázon a hiány helyét és közben pingvineztem (a kezemet széttárva sután toporogtam). Azon tanakodtunk, hogy biztosan este, vagy reggel a kerítésen való átkeléskor hagyhattam el, amikor odajött egy francia hölgy és mutogatni kezdett a lépcső felé, ahol lehoztuk a bringákat. Egy idő után világossá vált, hogy azt mutogatja, hogy Ő ott látta a kulacsot. Gyorsan elmentem megnézni és tényleg meg is találtam, ezúton is csókoltatom. Nyilván akkor vertem le, amikor leértem a bringával, a jó francia meg jól elraktározta a látványt – gondolom mikor ő is jött le – és nem is tartotta magában akkor, amikor erre az infóra szüksége volt valakinek. /Érdekes,hogy nem villant át az agyán,hogy milyen jól mutatna  az Ő biciklijén is…na igen,nem otthon vagyunk./

Száradás után felöltöztünk és újabb izmozás után folytattuk utunkat kelet felé. Balról szebbnél-szebb épületek sorakoztak a tengerparti út mellett. Vasárnap lévén, sok bringás és „futó” hemzsegett a széles bordó aszfalton, azért tettem idézőjelbe a futó szót, mert ennyi gyógy mozgású, antisportos embert én még nem láttam,

ha élne Darwin, biztos itt lenne és kutatná ennek okát. Ezen a részen, ahol még Nizza új városrésze mellett haladtunk, szinte minden pillanatban kerülni kellett valakit, vagy minket kerültek a gyorsabbak, olyan nagy tömeg kerekedett.A parti sétány házai,mi az,hogy „házai”,palotái,mind megfizethetetlen többszintes luxusszállodák, lenyűgöző látványt nyújtottak a reggeli napfényben.

 A három km hosszú partmenti bringaút utolsó harmadától már az óváros házai kísértek minket. Ezen a részen a helyi bér-bringa rendszert néztük meg, jónak tűntek a kardános eszközök, bár ilyennel nem láttunk egyetlen embert sem közlekedni. A fürdős részt elhagyva véget is ért a sík rész, az út hol fel, hol lefelé vezetett. A kikötőt megkerülve

majdnem eltévedtünk, de csak megtaláltuk a tovább vezető utat, ami rögtön 8-9% meredekséggel indított, és 70m emelkedés után viszonylag síkká vált, na itt találtunk egy nyitvatartó boltot, ahol Cobranco bevásárolt. A pénztáros kérte tőle a Nizza kártyát, és mivel nem tudta felmutatni, kénytelen volt jó sok pénzt kifizetni, szemben a helyiekkel, akiknek jelentős kedvezményeket adtak (illetve az idegenekre vettetek ki egy helyiadó-jellegű valamit).Ezen még elcsámcsogtunk egy kicsit,agyalva a „kerülőutakon”,mármint,hogy érdemes lett volna felvenni a francia állampolgárságot,így jogosultá váltunk volna a Nizza-kártya kiváltására és akár majdnem 5 forint 50 fillért is lehetet volna spórolni 1 liter tejen. Az út jó magasan, közvetlenül a tengerparton vezetett és szenzációs kilátás nyílott a (valószerűtlenül) kék, nyílt tengerre, aminek fodrozódását is jól ki lehetett venni, melyeket a számolatlanul jövő-menő „yacht” okozott.

 Némi nézelődés után egy nagy balos kanyar után vált láthatóvá Villefranche-sur-Mer település lélegzet elállító panorámája, amit meg is kellett örökítnünk.

Lent a többféle kék színben pompázó tengeren megszámlálhatatlan kis vitorlás ringott, fent a domboldalban hihetetlen magasságokig teljesen be volt építve minden talpalatnyi hely. Az öböl túl oldalát a St.Jean Cap Ferrat félsziget – a csúcsán világító toronnyal – választotta el a tengertől. Az öblöt megkerülve - a domboldalban kb. 80m magasan haladó útról – irigykedve néztük a homokos tengerparton lubickoló népeket,

sajnos nekünk erre itt nem volt esélyünk. Egy piros lámpánál megállva megrökönyödve láttuk, hogy a szinte függőleges hegyoldalba épített villából lifttel jönnek le „gazdagék” a partra.

 A Cap Ferrat félszigetet is kihagytuk, mert inkább Monte-Carlo-ra készültünk már.Persze,lett volna látnivaló a földnyelven is,mármint akiket leköt a hipergazdag bankárok,celebek /és még sorolhatnám/ luxusapartmanjainak látványa.

 A következő település, Beaulieu-sur-Mer tengerpartjára valahogy sikerült lekeverednünk a sok nagy értékű autó között és megejtettük a második fürdést is, a nagyszerű strandon,

ami szerencsére „Free”volt. Igaz a bringákat nem lett volna szabad levinni, mert tábla tiltotta, de mégsem hagyhattuk a bevándorlók prédájának.

A tengert itt már sokkal kisebb fájdalmak árán lehetett megközelíteni, mint Nizza-ban, mert ugyan kavicsos volt a part, de sokkal inkább hasonlítottak ezek a kavicsok a durva homokra, mint az öklömnyi kövekre. A strand egy kb. 150m magas sziklafal alatt terült el, amire úszás közben nagyon szép rálátás nyílott

és viszont a hegy tetején lévő villákból is a tengerre, de ezt nem tudtuk ellenőrizni, csak elképzelni. Az időjárásra továbbra sem lehetett semmilyen panasz, hiszen egyetlen felhő sem zavarta a napsütést. A fürdés után tovább indultunk – talán a túra legnagyobb durranása felé – a teljesen vadregényessé vált partmenti úton, amit balról függőleges sziklafal, jobbról a tenger határolt,

 néha nagyszerű alagutakkal fűszerezve. Ilyen szép környezetben haladtunk nézelődtünk,

volt néha egy-egy tábla,hogy éppen milyen település következik,most hirtelen Eze és Cap d’Ail ugrik be,de szinte lényegtelen is,ugyis minden össze van épülve.

Aztán egyszer csak megérkeztünk Monaco-ba a Grimaldi család hercegségébe, valamikor vasárnap dél körül. Forgalom gyakorlatilag nem volt, valószínűleg a helyiek és a turisták is éppen ebédeltek, így teljesen magányosan próbáltuk megtalálni a belvárosba vezető utat. A szokásnak megfelelően a zebrák előtt puklikat alakítottak ki, hogy az autósok lassítsanak, ez nagyon szép gesztus a gyalogosokkal szemben, de az én kóláim nem szokták szeretni az ilyet. Igen megint elgurult, - remélem a nyájas olvasó már előre tudta mi is történt -, na nem a gyógyszerem, hanem a kólám, amit csak kis futás után tudtam megállásra bírni. E kis közjáték után sikerült megtalálni az utat az uszodához, ahova több alagúton, körforgalmon át szerencsésen megérkeztünk, hogy az előre eltervezett útvonalon bejárjuk azt a várost, amit az F1 rajongók a TV-ből már valamennyire ismernek. Igen, a terv az volt, hogy az F1-es pályán végig megyünk, bejárjuk azokat a helyszíneket, amiket a verseny érint és ezzel gyakorlatilag minden fontos pontot érintünk is. Tehát az uszodánál nézelődtünk a bordó színű aszfalton állva,

ahol az F1 boxutca szokott lenni, próbáltuk beazonosítani az utat, az ismert pontokat és meglepő módon sikerült is. A látvány fantasztikus volt, pompás épületek, az uszodán túl, jó 100m-re tőlünk álltak a jachtok, mit jachtok, óriás hajók, melyek házméretűek voltak.

 Minden adott volt a gazdagok számára egy kis maga mutogatásra, hiszen itt minden erről szól, de nekem tetszett az amit láttam. Nem voltam irigy, hiszen képtelen voltam beleképzelni ebbe a miliőbe magamat, mint résztvevőt, persze kívülálló nézelődőként nem is kellett képzelődni hiszen ott voltam, abban a városban, utcában, amit eddig a csak a TV-ben láttam szájtátva.

Az uszodában úszkálgattak a helyiek, turisták,

 de nekünk indulni kellett, hiszen már a mezőny elstartolt a felvezető körre, így mi is a lovak közé csaptunk és felálltunk a rajtrácsra. Mivel az első körünket lassúra terveztük, nehogy a gumik – a nagy igénybevételtől – túlhevüljenek, így a busz sávban indultunk el. A célegyenes még így kerékpárral is rövidnek tűnt, utána viszont olyan – 7-8%-os – emelkedőbe futottunk bele, ami a TV-n nem látszik ilyen durvának, a motor meg is küzdött vele rendesen, miközben a városban megállt a tömegközlekedés, mert a helyi csuklósbusz nem tudott minket megelőzni a záróvonal és a sok szembejövő miatt.Szóval hirtelen a figyelem középpontjába kerültünk,ami valljuk be Monacóban nem kis teljesítmény. Az emelkedő tetején megálltunk fújni egy kicsit illetve szemügyre venni a környéket.

 Közvetlen előttünk terült el a kikötő, az említett luxushajókkal a háttérben pedig a hercegi palota trónolt a Kutyafej-félsziget tetején.

Tőlünk jobbra a város (Monte Carlo) jelentős épülettömbjei törtek az ég felé a sziklás domboldalban,

a domb tetején pedig a radar fehér golflabdára emlékeztető gömbje kacsintott le ránk és röhögött a magyarokon, akiknek a Zengőre nem lehetett ilyet tenni, mert a Bánáti bazsarózsának nem tetszett volna, vagy valami ilyen komoly indok merült fel, az nem volt fontos szempont, hogy a paksi létesítmény védelme érdekében jó lett volna magasra tenni a szemet. Itt valószínűleg nem voltak ilyen komoly indokok, így simán feltették a legmagasabb pontra. A merengés után tovább indultunk a híres Casino

 és a Hotel du Paris

 épülete között vezető útnak, bár eleinte úgy tűnt, hogy nem lehet arra menni, mert egy halom marcona rendőr ott lófrált. Aztán mégis elhaladtunk mellettük, nagyon néztek minket, nem nagyon tudták a látványt hova tenni, mert Ferrari-n, Bentley-n, Porsche-n szocializálódtak, túrakerékpárost még nem láttak. Egy bal, majd egy jobb kanyar után értük el a Pazar teret, az előbb említett két épület között, ahol rengetegen fényképeztek, nézelődtek.

Itt már a rend helyi őreinek is ismerős autók sorakoztak egymás mellett a parkolóban. Cobranco kitalálta, hogy álljunk meg a járdán, (a Casino előtti kis téren elhelyezkedő zöld szigetet keretező járdáról van szó) Ő majd elmegy a füvészkertet megnézni levideózni, addig én ott vigyázzak a nagy értékű járműveinkre, nehogy a helyi csórók meglovasítsák. Én a megbeszéltek szerint álltam is mellettük,

készen arra, hogy ha valaki feléjük nyúl, már ütök is a kezükre, de arra ami itt lejátszódott nem voltam felkészülve. A tömegből (mármint a sok rendőr tömegéből) kivált egy szálfatermetű, fehér rövidujjú inget, hetyke sapkát viselő egyed, egyenesen odajött hozzám és a szemembe nézve mondott valamit – a számomra teljesen érthetetlen - francia nyelven. Én is a szemébe néztem és a következőkkel hoztam tudomására, hogy nem értem azt amit mond : „Komám, fogalmam sincs mit mondasz!” Erre kicsit meglepődött, de azonnal váltott angolra és mutogatásra, és elmagyarázta, hogy a kerékpárok nem maradhatnak a járdán, mert „csak”. Mondtam neki, hogy jól van, semmi baj és letoltam az egyik bringát a járda melletti szabad parkolóba egy szürke CLK Mercedes mellé és letámasztottam, majd indultam a másik bringáért, ha ez neki ilyen fontos, akkor legyen igaza. Ahogy megfordultam láttam, hogy fogja a fejét és ingatja, gondoltam le akart esni és azért fogja, de nem, hanem most meg az volt a baja, hogy elfoglaltam a parkolót. Ekkor újra a szemébe néztem (, mint Ruzsa Sándor a perzekutoréba) és eképpen szólottam : „Komám! Most már döntsd el mit akarsz!” Valószínűleg ezt a mondatot sem tudta dekódolni, de a látszatát is kerülni szerette volna annak, hogy nem Ő a főnök és arra utasított, vigyem vissza a bringát a járdára. Miután visszaállítottam az eredeti állapotot, megkérdezte mikor megyünk el innen végre, a válaszomra miszerint „fájv minitsz„ kezdtek a homlokáról eltűnni az eddig egyre mélyebb ráncok, majd hátat fordított és kiállt az  út közepére forgalmat irányítani. Várakozás közben nézelődtem, - volt látnivaló bőven – időként persze a rendőr felé is pislantottam és láttam, hogy sűrűn nézi, ott vagyunk e még. Én meg csak vártam Cobrancot, mert attól féltem, ha csak 5 másodperccel túllépjük az 5 percet, akkor ez a buzgómócsing riadóztatja a francia, vagy Monaco-i idegenlégiót, vagy rögtönítélő bíróságot alapít itt helyben és akkor végünk.

Szerencsére a füvészkert nem volt túl nagy, vagy akkumulátor adta meg magát, de 5 percen belül elhagytuk a tiltott zónát, de előtte még beállt egy Smart az előbbi parkolóhelyre, ahova a bringát akartam tárolni.

Innen legurultunk a Mirabo kanyarhoz egy eléggé lejtős úton,

 majd az „S” kanyarban elmerengtünk azon, hogy vajon az F1-ben ebben a teljes visszafordító kanyarban hogyan lehetett előzni, mert lehetett. (Cipész Miklós /Michael Schumacher/ többször is megtette, amit nagyon élveztem) A kanyar csúcspontjáig ért le a Casino épülettömbje, ami annál inkább meglepő, mert idáig jöttünk vagy 500m-t.

 A kanyarból legurultunk a tengerpartra, ahol jobbra fordulva kezdődött az alagút a szálloda alatt. Előzetesen nem tudtuk be szabad-e ide nekünk mennünk, de a helyszínen úgy döntöttünk, igen, be szabad. Az alagút végig egy húzós jobb kanyarból állt, de meglepően rövid volt és máris kibukkantunk a kikötőbe vezető lejtős szakaszra.

 Annyi különbség volt az F1-hez képest, hogy nem volt meg a sikán, hanem csak sima utca volt. Még tettünk egy-két kanyart és máris az uszoda túloldalán jártunk és két hajtásnyi után meg is álltunk a Rascasse kanyarnál (az étteremnél),

 ahol Schumi nem kis sumákságról tanságot téve az időmérő utolsó percében látványosan megállt, nehogy Alfonsó jó kört tudjon menni. Hát nem is tudott, de ez a húzás nem tetszett a versenybíróknak és Schumi rögtön az utolsó helyen találta magát.Aztán legközelebb már nem bízta a véletlenre,odavágta az orrát/mármint az autójának/,ezzel kész tények elé állitva a „konkurrenseket”.

Innen még befejeztük a kört (hogy legyen mért időnk), Cobranco még átsétafikált egy fotó erejéig a túloldalon parkoló Fanchiohoz,illetve csak a szobrához,ugyanis az ötszörös világbajnok legenda már rég az igazak örök álmát alussza.Majd visszafordultunk és az alagúton újra átkelve próbáltuk kelet, észak-kelet felé a tengerparton elhagyni a hercegséget.

 Közben persze azon járt az eszünk, hogy jó lenne fürödni is egyet, egyrészt mert meleg van, másrészt meg jó lesz ezzel eldicsekedni itthon. (Na jó ezt a második indokot most költöttem, mert bár Cobranco soha nem hazudik, de Istvánpisti néha igen…) A végeláthatatlan pálmasorral és szállodákkal szegélyezett úton haladtunk, mindenféle egzotikus autók között, amikor jobbra láthatóvá vált a strand, (a Hotel Le Formentor előtti tengerparton) amire egy kis rámpa vezetett le,

mellette tábla, ami tudatta, hogy csak 3,5tonna alattiak mehetnek be. Nem nagyon értettem, hogyan lehetnek ekkora tömegű lények, talán elefántfürdető hely is van itt, vagy a jólét okozta kövérség? Biztos ami biztos legurultunk, de olyan tömeg volt, hogy néhány perc kóborlás és helykeresés után visszafordultunk és újra az úton mentünk tovább. Ha egy borsót leejtettünk volna, akkor az biztosan nem a földre, hanem egy napozó nőre esett volna.

 Fájó szívvel és fürdés nélkül indultunk el újra, és szinte észrevétlenül elhagytuk Monaco-t, mikor észbe kaptunk hirtelen visszafordultunk, mert nem akartunk úgy elmenni, hogy nem fürödtünk a gazdagok tengerében. Visszamentünk egy keveset és kb. 5m-rel Monaco vége előtt találtunk egy strandot, igaz nem homokos parttal, hanem kavicsossal, de úgy gondoltuk nekünk jó lesz ez is. Pompás ebéddel egybekötött többszöri fürdőzést ejtettünk meg a látványosan hullámzó tengerben, a MONTE CARLO BAY HOTEL tőszomszédságában.

A pompás ebéd egy 2 éves ukrán olajos-halkonzerv volt,aminek már három éve lejárt a szavatossága,mert ugye,ha már ilyen elit helyen vagyunk,a gasztronomiának is adjuk meg a módját. Közvetlenül mellettünk egy fekete (valószínűleg afrikai származású) hölgy – teljesen felöltözve – napozott az árnyékban, vízbe nem ment be, annál is inkább, mert majdnem végig aludt. És mindezt állva tette! Az élvezkedés után érzékeny búcsút vettünk a fényűző helytől, - ahol mi nem űztük a fényt,inkább szívtuk magunkba,Cobranco már olyan sötét volt,alig tudtam megkülönböztetni az afrikai menekültektől – és indultunk tovább Menton felé. Monaco-t egy jó kis szerpentinen keresztül hagytuk el, ugyanis az út kb. 80m magasan vezetett, ide kellett felkapaszkodnunk, ami fürdés és ebéd után nehezünkre esett, de fentről a fantasztikus látvány vígasztalt,gyönyörködhettünk benne,hogy "kőgazdagék" miként múlatják az időt és nem mellesleg volt időnk elgondolkozni azon is,milyen igazságos az élet.

 Néhány kanyar után visszatekintve megcsodálhattuk a tenger és a hegy közé szorult hercegség pompás panorámáját.

 Miközben ezeket a sorokat írom, (2015 április) Cobranco honlapján, vagy a (tecső programon, magyarul youtube), - már nem tudom – érkezett javaslat a kék szín milyenségének kifejezésére, mégpedig a Cobranco-kék formájában. Tehát a legkékebb kékre már van kifejezésünk, én szerénytelenül javaslom, hogy az egy kicsit kevésbé szép kéket nevezzük el rólam (Istvánpisti-kék), aztán jönne a többi, valószerűtlen-kék, fantasztikus-kék, csodálatos-kék, égszin-kék…

Ez csak onnan jutott eszembe – így utólag -, hogy egész nap a tenger színe Cobranco-kék volt, olyan csodálatos színben, ami már talán nem is fokozható, legalábbis nekem az esztétikai igényeimet maximálisan kielégítette.

Közben megérkeztünk Mentonba, az utolsó francia városba, ezen a településen túl valahol olasz területre vezet utunk.

 Itt is óriási pálmák szegélyezték az utat, majd rövid idő után letértünk a parti útra, ahol szemügyre vettük a – szinte a látóhatárig terjedő – strandot, ami nem tűnt nagyon elitnek, mindenhol kisebb kövek, sziklák és rengeteg ember borította.

 Ahogy mentünk a strand mellett a nagy forgalomban, egyszer csak feltűnt egy Casino épülete. Ennek sem a nagysága, sem a cizelláltsága nem volt fogható a Monaco-ihoz, de hát tudjuk a Tanú című filmből, hogy „kicsit sárgább, kicsit savanyú, de a mienk…”. A fene sem gondolta volna, hogy a kapitalizmusban is van ilyen, nemcsak a szocializmusban, vagy lehet nem ez volt a mozgatórúgó, hanem a „mindegy a kinézet, csak jöjjenek játszani és dőljön a lé” elv. Amíg ezen merengtünk, egyszer csak azt vettük észre, dacára annak, hogy még Franciaországban vagyunk és nem az olaszoknál, hogy egy dugó közepén állunk. Ennek is volt valami előnye, mivel így tovább élveztettük a tenger látványát. A sor nagy nehezen haladt, a strandok sorát egy középkori rondella zárta, utána már csak a vitorlás és yacht kikötő húzódott több száz méteren keresztül.

A másik oldalon a szokásos többszintes „luxusbodegák”

a hozzájuk tartozó növénykülönlegességekkel telerittyentett parkokkal,hazudnék,ha azt mondanám,rosszul néztek ki. Innen már nem volt messze az olasz határ,sőt már látótávolságba is került,de ami azon túl következett,az már egy másik történet…

...valóban egy másik történet,de sokat nem kell rá várni,ugyanis már következik is,annak fényében,hogy még mindig ugyanazon a napon vagyunk,kb. este fél-hét magasságában.

 Tehát ott tartottam,hogy szinte észrevétlenül léptünk be  Olaszországba, csak a nagy számú álló lakóautóból következtettük ki, hogy itt a határ.

Az olasz rész is hasonlóan indult mint a magunk mögött hagyott francia, de érdekesen folytatódott, több hosszú alagúton tekertünk át. Vadkempinges szállás szempontjából teljesen reménytelen volt a környék, mert az utat egyik oldalról a mélybe szakadó partszakasz, a másik oldalon az égbetörő meredek sziklafalak, ha véletlenül van egy kis sík rész, akkor ott lakott terület volt. Ezért már itthon az volt a terv, hogy kerestünk este felé egy kihalt homokos tengerpartot, és ott próbálunk bivakolni (sátor állítás nélkül a szabad ég alatt aludni),persze,ha jó lesz az idő,azzal nem is volt baj,Cobranco intézte..

Mikor eljutottunk Vertimigliába – úgy 18:30 körül  - úgy tűnt, hogy itt célszerű lemenni a partra szétnézni, és a tervet tett követte. A part nem tűnt kihaltnak, sőt még jó nagy tömeg volt és egy magunkfajta német bringást is láttunk, aki véleményünk szerint ugyanabban a cipőben járt, mint mi, vagyis éjszakai hálóhelyet keres. A környéken sok rossz kinézetű, barna bőrű, szakadt embert láttunk, akik mindenkit jól megnéztek, voltak akik a plázson égették a kábelről a szigetelést. Ezzel ezt a helyet, mint szállást, el is vetettük és tovább indultunk volna, csak hát úgy gondoltuk, hogy a tengerparti sétányon megyünk kelet felé, nem a főúton és ha elfogy, majd akkor megyünk csak ki a szörnyű esti olasz forgatagba. A terv jó volt, csak a helyi építészeti elvek, tervek nem igazodtak ehhez, valljuk be minket ez egy kicsit zavart. A tengerparti út elfogyott, egy ideig keringtünk, mint gólyafos a levegőben, végül negyed óra múlva visszataláltunk egy jó kis emelkedő leküzdése után a végeláthatatlan kocsisorok közé, melyek, mint színes kígyó pikkelyei kígyóztak a lakott területek sorában. Az egybefüggő városokban is mindenhol hajléktalan (bevándorló) tömegeket láttunk, némelyek a buszmegállóban ültek, vagy feküdtek, mások a parkok padjain foglalták az éjszakai helyet. A látvány nyomasztó volt főleg, hogy nekünk is szállást kellett keresnünk és konkurrrálni kellett volna velük. Már előre féltünk mi lesz velünk, hiszen éjszaka a hullámzó tenger által keltett zajban az alvó ember nem ébred fel – főleg fáradtan – egy esetleges hívatlan látogatóra és máris kész a baj. Jobb esetben rablás és volt nincs érték, hivatalos papírok, rosszabb esetben…

Éppen ezek miatt kénytelenek voltunk tovább haladni, pedig már fél nyolc is elmúlt, szürkülni is kezdett, de az előzőek miatt csak mentünk és mentünk. Néhány km után elértük Bordighera települést – amiről már előzőleg megállapítottuk, hogy na ott biztos nem lesz semmi, mert túl nagy ahhoz. Tulajdonképpen igazunk is lett, mert itt tényleg esélytelen volt a helyzet, de a vele szinte egybeépült Arzigliában találtunk egy jó kis korzót, éttermekkel –, mert már vacsorázni is kellett volna – valamint a homokos part is alkalmasnak tűnt az éjszaka eltöltésére, de még nem volt ehhez elég sötét fél kilenc magasságában.

A hívogató étkező helyek által szegélyezett tengerparti sétáló út kb. 3-400m hosszú lehet, de hiába mentünk rajta végig, mint a hangyászsün, nem találtunk Cobranconak megfelelő helyet. Ugye mind olasz volt, ez jelentősen szűkítette a figyelembe vehető helyek számát, mert Ő nem szereti a tésztát, a pizzát, a paradicsomot. Lássuk be ilyen feltételekkel tényleg nehéz Olaszországban meleg kaját enni, hiszen ezek még a kávéhoz is esznek egy kis paradicsompürét. A találati arány ilyen alacsony (ténylegesen nulla) voltán aztán elgondolkoztunk és Cobranco kijelentette, hogy mindenképpen kellene meleg kaja, talán a pizzát beveszi a gyomra. Ekkor kezdetét vette a második kör – erős szürkületben – és nézegetni kezdtük a pizzériákat. Na ez sem egyszerű, mert vagy túl kevesen voltak egy helyen, tehát biztosan rossz lehet a pizza, a másik helyen meg nem volt kerthelyiség, így ezt is kihúztuk. Én már a vas kerítést is megnyaltam, vagy megkóstoltam volna – biztosan jót tett volna a hemoglobinomnak – olyan éhes voltam és nem értettem, mi szükség van ilyen körmönfont feltételeket szabni, hiszen a kaja az kaja. Nem kell mindig élvezni, (bár én szoktam, kivétel a tökfőzelék, azt a látványa miatt még nem sikerült megkóstolnom, de ilyet itt eddig nem láttam), viszont muszáj bizonyos időnként enni, nehogy elpatkoljunk.

Már majdnem a keleti végén jártunk (megint) a korzónak, mikor talált Cobranco egy pizzériát kerthelyiséggel, amiben még sokan is voltak, ekkor azt gondoltam, „na végre mindjárt eszünk”. Persze visszaemlékezhettem volna az elmúl 5 év túráira, melyeken nem szokott hirtelen gördülékenyen menni az ilyen jellegű folyamat. És elkezdődött a pávatánc, elmentünk a szemben lévő épület alsó szintjén működő pizzériához, hogy megnézzük a kínálatot, illetve kitaláljuk mit jelenthetnek azok a dallamosan, de számunkra teljesen idegenül csengő kifejezések, melyekkel a helyiek az étkek különböző csoportját illették. A kirakat előtt toporogtunk és amikor néhány perc múlva sem tudtuk mi micsoda, akkor Cobranco közönség segítséget vett igénybe, megkérdezte a picnököt, hogy ugyan van-e nekik angol nyelvű étlapjuk. Ezt a megkérdezett ugyan nem értette, de – a mutató ujját közben feltartotta és - mondta, hogy „momento” és beszaladt. Kis idő múlva jött egy másik cincér, akinek Cobranco ismét előadta mit szeretnék. Na ez megértette és hozott is egy angol nyelvű étlapot, amit nagy buzgón nézegettünk 5-10 percig és - a végén nehezen – megállapodtunk, hogy a veszünk 1-1 23-as pizzát. Csakhogy Cobranco nem teljesen értette angolul sem az olasz gasztronómia gyöngyszemének beltartalmát és egy óvatlan pillanatban mokr nem figyeltewm oda már megint kérdezett,/bár ne tette volna/... hogy az egyik ismeretlen összetevő micsoda, illetve milyen kinézete lesz az általam már nagyon áhított jövőbeli éteknek. Ekkor felnéztem az égre – bár nem vagyok csillagász – és láttam, hogy a hold a felhők között bujkálva próbálja az egyre nagyobb sötétséget eloszlatni, vajmi kevés sikerrel, ebből arra következtettem, hogy már jó késő lehet. Na de vissza a szövevényes és még a végkifejlettől igen messze lévő történethez. A pincér kézzel lábbal elmagyarázta, a pizza úgy épül fel, hogy a tésztára paradicsomszósz kerül, mindenfajtára. Mikor idáig jutott, - a sötét ellenére láttam, hogy – Cobranco arca elborul – ettől a teljesen általános információtól, és már kezdtem belenyugodni, hogy ma is kolbász lesz kenyérrel. Ámde újabb 5-6 perces beszélgetés után Cobranco ráállt, együnk mégis pizzát, lesz ami lesz, és elment keresni egy pincért, hogy hova tudnánk leülni és rendelni. Az ember kisvártatva előkerült és mondta, hogy menjünk be kőépületbe üljünk le ott, a kerthelyiségben nincs hely, egy buli miatt van tele. Ekkor egy világ omlott bennem össze nagy robajjal, hát már azokban a pizzázókban sem lehet bízni ahol sokan vannak? Itt egy kis agyalás után „újratervezés” történt, bár nem Moha bá’ hangján, és az új cél, a Mirage lett, ami a korzó nyugati oldalán lévő hajót formázó étteremszerűség. Nekem vércukrom már csak a cipőmben volt, támolyogva eltekertünk a kiszemelt objektumhoz, ami mellett le lehet majd menni a tengerpartra, éjszakai szállást keresni. Cobranco először lement a tengerpartra szétnézni, addig én egyre szürkébb arccal várakoztam, szerencsére hamar feltűnt és megnyugtatott megvan a táborhely,/végre egy jó hír!/ ahol viszont látta azt a német túra-kerékpárost, - már aludt - akivel, vagy 20km-rel ezelőtt összefutottunk a parton. Ezután megtárgyalta egy, leginkább Majkára hasonlitó hajóskapitánnyal,aki legálisan az étteremszerűség alkalmazottja volt, mi is van az étlapon, amiről végül egy nagy halat rendeltünk krumplival és Ligur mártással, majd leültünk, nem volt olcsó, de belevágtunk és bíztunk…

A hely jó volt, mert egy rámpán le tudtuk tolni a bringákat és szemmel tudtuk tartani őket. Amíg a hal készült rendeltünk 0,5l sört, a napi sok izzadás kompenzálására, bár úgy néztek ránk, - persze itt mindenki bort vedelt - mintha marslakót láttak volna. Igaz nekem a képem már közben zöldre váltott, kezdtem Hulkra hasonlítani, de nem nőttem meg, mert erre már végképp nem volt energiám. Az olaszok úgy értelmezték a 0,5l sört, hogy mi ketten együtt akarunk ilyen mennyiséget magunkba dönteni, ezért fejenként 0,25l nedűt hoztak. Persze lehet az is, nem akarták, hogy a rendőr megbüntessen minket alkoholos befolyásoltság alatti kerékpárhajtás vétsége miatt.

Közben újabb közjáték zajlott, mert Cobranco kérdezősködésére elmondták, hogy főtt krumplival lesz tálalva a már nagyon várt és nagynak beharangozott hal. Ekkor jött a 324.000 Ft-os kérdés, miből van a Ligur mártás? A pincér által adott választ Cobranco nem biztos, hogy szerette volna hallani, de már mindegy volt. Tehát ez egy – minő hihetetlen véletlen – paradicsompüré, amit olivabogyóval és fűszerekkel bolondítottak meg. Cobranco mondta nekik, hogy neki ne hozzanak ilyet, csak a halat meg sültkrumplit.Először hülyén néztek,mert olyanról,hogy "sültkrumli" még sosem hallottak,aztán elviharzottak a kajütrekeszek irányába. Közben már a sört is majdnem megittuk, de a nagy hal – már Moby Dicket vízionáltunk – csak nem akart megérkezni. Attól féltem, hogy kirághatta a hálót, megszökött és nem kapunk semmit, de egyszer csak megjelentek és kihozták. A szemünk szánk elállt a csodálkozástól "akkora adag" volt. A rombusz halunkat egy normál - lefordított - tányér 10, azaz tíz centiméter átmérőjű aljában helyezték el mindenestül, olajbogyóstul, krumplistul, Ligur mártásostul. Kihoztak mindent, amit rendeltünk Cobranco elé sem csak a halat tették le, hanem mindenestül. Aztán nem csak Cobranco kapott sültkrumplit, hanem én is, ezt pedig egy-egy pazar barna papírzacskóban szervírozták, felbontották a "torinói kenyér" becenevű – kisujjnyi vastagságú ropiszerűséget rejtő ezüstszínű zacskókat is. Azon tanakodtunk, vajon miért mondhatta a pincér, hogy a rombuszhal nagy, talán azért, mert az tényleg nagy, de nekünk csak egy kicsi darabját adták, ezt persze elhallgatták. A vacsora viszont nagyon finom volt, nekem nagyon ízlett, és egyértelmű volt, hogy a sültkrumplira nagyon nagy szükség volt ahhoz, hogy reggelig kihúzzuk.Szóval, örök hála Cobranconak,hogy ezt kitaposta belőlük,bár a leendő számlán szereplő összeget már nem köszönöm meg neki. Miután jóllaktunk, mint kisiskolás a menzán, már csak a fekete leves volt hátra, még szerencse, hogy ezt nem megenni, hanem kifizetni kellett. Tehát zusammen ettünk 2 db rombuszhalat Ligur mártással, 1-1 adag pommes frites, torinói kenyér – talán grátisz – és tajt részegre ittuk magunkat összesen 0,5l sörrel. Az összeg kicsi volt, de nem jelentéktelen, a kifizetése kis lépés a Mirage intézményének, de nekünk egy nagy ugrás, tehát 44 EURO-t fizettünk érte,ami kettéosztva is 22, de legalább finom volt.

Egy kicsit részletesen írtam le a vacsora történetét, hogy azok is átélhessék, akik úgy gondolták eddig, a bringatúra csak tekerésből, izzadásból, szemmeresztésből  áll, hát nem csak… (számla fizetésből is néha)

A kaja után óvatosan lesomfordáltunk a parti fövenyre, a német sráctól 10-12-méterre vertünk tábort. A szerencsétlen nem tudta mire vélni, folyamatosan nézegetett felénk riadtan, lehet rabolóknak hitt minket. A derékaljakat gyorsan felfújtuk, rátettük a leterített sátorra, az értékeinket bezacskóztuk és próbáltuk úgy elhelyezni, hogy egy esetleges rablási kísérletre hamarabb ébredjünk fel, mint ahogy fejbe vágnak. Nagyon érdekes élmény volt a fényárban úszó sétálóutca és a csillagos ég kontrasztja, a tenger folyamatos mormolása, valamint a GPS és kamera akkumulátor töltőinek piros LED-jeinek fényei. Cobranco hazatelefonált, de ezt a parton való botorkálás, sétálás közben tette, a németünk, mint a bratwurst a grillágyon, úgy forgolódott, próbálta Cobrancot szemmel és/vagy füllel követni, én meg 10 méterről néztem a történéseket. Így utólag azt gondolom lehet, azt hitte, hogy hívjuk a többi hajléktalant az Ő kirablására. Nagy sokára -, vagy 20 perc múlva – Cobranco előkerült – a németről közben lefoszlott a ruha a sok forgolódásban, a nyakizmaiban felgyűlt a tejsav, holnap lehet nem tudja majd mozgatni a fejét - és kezdetét vette az alvás. Én a fáradtság ellenére nyitott szemmel gyönyörködtem a fodros felhőket láthatóvá tevő holdvilágban, a milliárd pici csillagfényben és élveztem szabad ég alatti tartózkodás szabadság élményét. Ez már második ilyen volt az életemben, az elsőt még 2012-ben Angliában éltem át, amikor Calais-ból átkompolva este nem találtuk meg a campinget és sok tekergés után éjfél felé egy rozsföldön aludtunk. Mindenkit arra bíztatok, próbálja meg milyen az : tiszta időben az éjszakát szabadban tölteni és a Tejutat nézni. Szerintem lebilincselő végiggondolni, hogy azok a mákszemnyit fénypontok megannyi csillag, ilyenkor óhatatlanul eszébe jut az embernek, vajon mi a célja annak, hogy élünk, van-e egyáltalán célja? Ezek jártak a fejemben, amikor győzött a fáradtság és a tenger morajának kettőse tudatom felett…

Reggel 6, negyed 7 felé, még szürkületben ébredtünk, a tenger egykedvűen mormogott, mint este, annyi volt a változás, hogy a hajnali fények lehetővé tették a környék szemügyre vételezését.

 Azt rögtön konstatáltuk, hogy a német bringás eltűnt, csak a keréknyoma látszódott a homokban. Egyikünk sem ébredt fel, arra amikor elment. Ezen egy kicsit elgondolkoztunk, mert valószínűleg arra sem ébredtünk volna fel, ha a rablók jöttek volna. Szerencsére sötétben mentünk le, emiatt a kivilágított partról nem láthatott minket senki.

Az égen szürke felhők úsztak a tenger felett, a szárazföld felett azonban tiszta volt az ég.

Egy nem túl gyors pakolás után 8 órakor indultunk el a tegnap esti étterem (Mirage) elől, miközben a nap már meleg sugaraival cirógatta testünket. Még el sem hagytuk a tengerparti kerékpárúton Ospedaletti települést (aminek tengerpartján éjszakáztunk), máris egy monumentális alagútba gurultunk be. A kerékpárút a valamikori vasút nyomvonalán haladt, és a régi vasútállomást elhagyva így jutottunk be a közel 3 km hosszú kivilágított és külön futó és gyalogos sávot is tartalmazó alagútba. Odabent kellemes hűvös fogadott, a kinti fülledt meleg után, a kori időpont okán szinte csak mi használtuk az objektumot. A plafonon 50-60 méterenként kivilágított tacepaókon lehetett nyomon követni a Giro történetét, korabeli fotók és a győztesek neve alapján.

Ahogy kiértünk az alagútból, rögtön „beestünk” San Remoba, és hiába volt csodálatos tengerre néző kerékpárutunk pálmafákkal, mi ezt inkább felcseréltük a belvárosi büdös forgalmas főúttal, hiszen a hadtápos jelentette, fogytán az ellátmány. A kerékpárút és a főút közötti átkötés közben belebotlottunk a „Nóbel” bácsiról elnevezett látványos parkba, ahol egy rövid szemlét is tettünk. Ahogy körbejártuk és megcsodáltuk a növényeket, szökőkutakat,

 valahogyan felkeltettük az ott tanyázó hajléktalanok érdeklődését, és még azelőtt távoztunk, mielőtt arra a következtetésre jutottak volna, hogy megjött az újabb menekülteket szállító hajó és az Ő helyeikre pályáznak a friss bevándorlók. A főút a korai órán nem volt olyan zsúfolt, mint minden út Olaszországban, de a parti úttól azért kevéssé volt vonzó, főleg, hogy boltnak nyomát sem találtuk. San Remo belvárosából kikeveredve, pálmákkal szegélyezett úton haladtunk, és éppen az időjárás nem túl jó minőségéről értekeztünk – kezdett „bepöffedni” az idő, a felhők sem voltak nagyon bizalom gerjesztőek - , amikor hirtelen egy kisebb bevásárló központot vettünk észre, ahol meg is oldottuk a szükséges tartalékok beszerzését. Ha már ott voltam, - csak úgy, mint otthon - odaadtam az aktuális hajléktalannak a bevásárló kocsiba tett pénzecskét (a különbség csak annyi volt, hogy otthon 100HUF, itt 1 EURO volt a járatos apró).

A bevásárlás után gyorsan lementünk a parti útra, és milyen jól tettük, mert rögtön találtunk jópofa finom homokkal fedett strandot, amit legott ki is próbáltunk. Bár előtte a Baywatch sorozaton nevelkedett helyi mentőember kioktatott minket, hogy hagyjuk szabadon azt a Boing 747 landolására is alkalmas szélességű folyosót, amit Ő szükségesnek tart egy esetleges mentéshez. Körülnéztünk és láttuk, hogy alig van fürdőző (nem értettük kit akar kimenteni), így ráhagytuk, mint jó apa a hülye gyerekére és szabadon hagytuk a kért sávot. Cobranco elköltötte reggelijét is az elmaradhatatlan 1l-es tejjel, pompásat fürödtünk és az tervezgettük, hogy mikor érjük el Imperiát, nyugat Liguria központját. Apropó terv, erre a napra is hasonló volt a terv, mint az előzőre, vagyis nézelődés, fürdés, nézelődés felváltva, vagy fel nem váltva és a nap végére el kell érni Finale Ligure települést és meg kell kezdeni az átkelés a Ligur Alpok ott húzódó nyúlványán (Colle di Mellogno 1.028m). A fürdőzés után ismét a bringaúton találtuk magunkat – na nem véletlenül, hanem nehézséggel megküzdve – ahol már rendes élet alakult ki, helyenként folyamatos kerékpársorokkal, akadályozva a haladást. Az út viszont fantasztikusan nézett ki, balról virágok, jobbról a tenger szegélyezte,remek kilátással a habokban ringatozó jachtokra.

. Valahol Ciapin település után – az eddigi több kisebb alagút után – egy jelentősebb hosszúságú (1,5km) következett, ami nem volt annyira fényűző, mit az indulás utáni, de nagyon jó volt ez is, főleg azért, mert az egyre nagyobb melegben jót hűsöltünk benne. Még a nagy hegyekben alkottam meg a Velocipéd Raptor szóösszetételt, amit itt már Cobranco is átvett, bár fiaim itthon, amikor büszkén előadtam az agyszüleményemet, úgy néztek rám, ahogy egy apa sem szeretné, hogy a gyerekei nézzenek rá. Ezt a kifejezést egyrészt a kb. 70millió éve kihalt félelmetes ragadozó a Velocyraptor másrészt a Velocipéd (a mai kerékpár előfutára) szavak önkényes összeházasításával képeztem és az országúti kerékpárral közlekedő sporttársak leírására használtam. Valahol San Lorenzo Al Mare után ért véget a kerékpárosoknak a jó világ, mert utunk becsatlakozott a főútba, innen már nagy forgalomban értük el Impériát majd, mint maci a mézbe bele is ragadtunk a dugóba. Nem volt mit tenni, muszáj volt a sor mellett elgurulni, mert különben még mindig ott lennénk. Néhány km után megálltunk egy-két benzinkútnál, mert Cobranco kereke levegő után kiáltott. Még szerencse, hogy megálltunk, mert egy jóember felhívta a figyelmünket arra, hogy még 7 km a dugó és van parti út is. Mi - megfogadva a tanácsot - lementünk, de eleinte szinte ugyanúgy állt a sor mint fent, majd elfogytak az autók, az emberek, mi meg a kikötő környékén tekeregtünk. Egyszer csak az út mellé kitett „kerékpárral behajtani tilos” táblára csodálkoztunk rá, de teljesen figyelmen kívül hagyva haladtunk tovább. Már volt ilyenekkel tapasztalatunk, illetve szemből jöttek országútis fiúk, lányok, emiatt bíztunk benne, hogy az útnak nem lesz úgy vége, mint a botnak, és nem is csalódtunk. Néhány km után visszasorolt az út – amin haladtunk – a főútba, és rögtön találtunk egy életmentő strandot. Fantasztikus finom homokos, lassan mélyülő mártózó hely volt, csak egy kicsit sokan voltak itt a Diano Marina strandján.

A vízben lebegés közben jól megfigyelhető volt a sok ronda felhő, melyek a hegyek fölött  kavarogtak, de a tenger felett "Cobranco-kék" volt az ég. Ekkor még nem nagyon gondoltuk tovább a helyzetet, mi is lesz Finale Ligure-nél, amikor a hegyek felé vesszük majd az irányt. A frissülést hozó fürdőzős után továbbindultuk San Bartolomeo Al Mare, vagy Cervo felé, ahol már távolból jól kivehetően a város fölé magasodva trónolt a Szent Miklós székesegyház monumentális alakja.

 A méreteken, meg a miérteken kicsit hüledeztünk, de haladnunk kellett tovább Andora felé, mely a következő tengerparti település volt. Itt végigmentünk a híres tengerparti pálmasoron, ami nem hazudtolta meg hírét és igen lebilincselő látványt nyújtott, nem csak a korzó, de a strand is. Addig-addig nézelődtünk, bambultunk, amíg sikerült a kikötői labirintusba behaladni, amiről később kiderült, hogy zsákutca, így egy kis tekergés, hajó nézegetés után visszafordultunk és folytattuk hullámvasút szerű utunkat. Már eddig is több 20-30, 50-60 méteres puklik sora volt az úton, hol a domboldalból madártávlatból, hol tengerszintről szöcske perspektívából vizslathattuk a csodálatos tengert.

Andora után is egy jelentősebb kaptatót leküzdve értünk fel egy kilátópontra, ahonnan, mint Napoleon a terepasztalon a seregeket, mi az Alassio-i öblöt tekintettük meg. Magánvéleményem, hogy nem lett volna érdemes az előbb említett diktátorral cserélni, olyan fantasztikus volt a kilátás.

 Innen egy hirtelen gurulással 73m szintet vesztve megérkeztünk az impozáns városkába Alassio-ba, ahol egy fürdéssel egybekötött ebéd keretében, eltöltöttünk a kora délutánból egy kellemes 1,5 órát.

Három negyed négy körül bevetettük magunkat a gyilkos forgalomba és megpróbáltuk a célunk felé tova küzdeni magunkat. A városból kiérve ismét hegymászás következett, kb. 50m szint beugrott hirtelen, persze ezzel együtt újabb fantasztikus kilátás,a változatosság kedvéért a túránk során útbaeső egyetlen szigetre a Gallinarára.

Majd begurultunk Albegna-ba, ahol elveszettük a fonalat, illetve a jó irányt, de némi tanakodás után a part menti sétányon át (0m magasan) kiverekedtük magunkat a főútra. Amikor kiértünk és elnéztünk ÉK irányba – amerre az utunk visz -, akkor egy kicsit megrettentünk, olyan ronda fekete felhőket láttunk azok felett a hegyek felett, amiken ma meg kell kezdeni az átkelést. Alig haladtunk néhány km-t és már lent a tengerparton is elszomorodott az idő, Borghetto után pedig már valószínűnek látszott, hogy ezt a napot nem ússzuk meg szárazon, bár több strandolást már nem terveztünk. Azért mielőtt elértük volna Finale Ligure települést, még sikerült egy zsákutcát kipróbálni oda-vissza, ami egy körforgalomban végződött, így egyszerűen vissza tudtunk fordulni. Na de ne szaladjunk annyira előre, mert Borghetto-ban a masszív dugó végére álltunk be, majd amikor kerülőutat kerestünk, akkor sikerült egy macskaköves utat lelni, szerencsére nem tartott sokáig a vesekő terápia. A visszafordulás után alternatív  utat találtunk, amin egy lezárt sorompó éktelenkedett (tehát nem volt benne ék). Pillanatok alatt akkora tömeg verődött össze, amihez fogható csak Moszvában fordult egyszer elő a Gum áruházban 1972. október 29.-én este 19:00-19:15 körül, amikor híre ment, hogy egy az egyben cserélik a Vörös Moszkva kölnit Chanelre. Azért csak sikerült kiverekedni magunkat a tömegből és az egyre vészt jóslóbb felhők alá behatolni, aminek látványa egyre nagyobb ijedtséggel töltött el minket. Finale Ligure-nál búcsúztunk el a tengerparti strandon

 – élénk hűvös szélben - a tengerparti szakasztól és vetettük be magunkat a hegyek  közé.

Csak emlékeztetőül:

A túra folytatódik,a további események az "Alpok-Expedíció 2014."  oldalon olvashatóak.

Ajánlom mindenkinek az utat. Részletesebben lásd a  és a .