Túrabeszámoló 2014

Aki olvasta a 2013-as Alpok túra leírást, az értesült róla, hogy akkor egy hirtelen váltással nem az előre eltervezett túrát tekertük végig. Cobranco egy régebbi terve szerint haladtunk, mert egészségügyi problémák miatt, az eredeti tervet nem mertük vállalni. Utóbb kiderült, hogy ez a túra sem volt nagyon egyszerű, a térd is jól viselkedett, így minden pompásan alakult.

A 2014-es évben nem jelentkezett veszélyes mértékben Cobranco térd fájdalma, így kézenfekvő volt, hogy megcsináljuk – az előző évre  - tervezett túrát. Már csak az időpont kiválasztása okozott gondot, az időjárás vészes megváltozása és egyéb tényezők miatt. Előzetesen júliust céloztuk meg, de hiába figyeltük az Alpok időjárását, nem adódott semmi lehetőség, mert vagy 2-3 naponként jöttek a nedves légtömegek, vagy ott maradt egy labilis, mozdulni nem akaró fülledt időjárási jelenség, melyből minden nap esett.

A család, munkahely, időjárás Bermuda-háromszögében néha elsüllyed a kerékpár-túra hajója (na ilyen képzavart is nehéz volt összehozni), de azért rendíthetetlenül hittünk abban, hogy csak jönni kell egy kis jó időnek is, persze jó időben.

A részleteket mellőzve, augusztusra tolódott megint az időablak, amibe a túrát terveztük. Sajnos ez az ablak nem volt széles, mindössze 13 napos, ebbe kellett beleférni a 10-11 napnak úgy, hogy az idő is jó legyen. A végén majd kiderül, sikerült-e.

Várakozással teli izgalommal vártam az utat, hiszen nem csak nagy, - kerékpáros berkekben híresnek nyilvántartott - hágók, hanem nevezetes tengerparti városok megtekintése is a tervek között szerepelt.

Ja, az előkészületekről annyit, hogy minden eddiginél több lomot vittem magammal, többek között, vagy 1,5 kg Lithium akkut, mivel (hál’ istennek) egyre hosszabb filmeket készít Cobranco, viszont ez megnövekedett energia igényt is támaszt, amit magunkkal vitt akkumulátorokból kell fedezni, lévén kihagyjuk az épített campingeket. Még télen rendeltünk a kamerához 5db utángyártott (kínai) akkumulátort az ebay-ről, annyiért amennyiért itthon csak egy fél gyári akkut adtak volna. Méréseim alapján 5-10%kal kisebb a kapacitásuk, mint a Panasonic felirattal ellátott testvéreié, de az áruk az verhetetlen. Persze az élettartamukat még nem ismerjük, de ezzel együtt jó vételnek gondoltuk őket. A téli – kerékpáros szemmel számomra semmittevéses – időszakban készítettem egy napelemes energia tárolót, mely napsütés esetén a benne lévő akkumulátort tölti, amiből éjszaka a GPS töltését terveztem megoldani remélve, hogy nem csak egy plusz doboz lesz, ami helyet foglalt, és plusz súlyt nyom, hanem észrevehetően besegít az energia gazdálkodásba. Az ebay-en nézegettem ilyen funkciójú eszközöket, de olyan paramétereket adtak meg rájuk a „kici vágottcemű sárga népek”, melyek számomra teljességgel hihetetlenek voltak (és hiteltelenné tették az egészet), így nem vettem, hanem inkább készítettem egyet. (a leírás végére talán kiderül milyen tapasztalokat szereztünk)

 

A túra rövid összefoglalója:

Jut eszembe, a túra terve nagy vonalakban a következő volt : autóval Torinóig (350m), pontosabban Caselette-ig (339m) (1.450km, már ez sem egyszerű), onnan nyugati irányban átkelni Franciaországba, Bardonecchia (1.339m), Col de l’Echelle (1.762m), Briancon (1.220m), Col de Isoard (2.360m), Lac de Serre-Poncon,Barcelonette, Jausiers (1.220m), Col de la Bonette (2.802m), Saint-Etienne-de-Tinée, Saint-Sauveur-sur-Tinée, Rubion, Col de la Couillole (1.678m), Puget-Théniers (420m), Col de Saint Raphael (875m), Sigal (570m), Aiglun (595m), Roquesteron (380m), Nizza (7m), Monaco, végig a tengerparton észak-keleti irányban Finale-Ligure (10m) településig, Colle di Mellogno (1.028m), (innen a Pó síkságon vissza Torinóba) Millessimo (433m), Dogliani (298m), Bra (249m), Carmagnola (241m), Orbassano (272m), Caselette (339m).

A túra több jól elkülöníthető részből áll, az elején vannak a nagyobb hegyek a közepén a tengerparti szakasz, majd innen vissza az autóhoz, keresztül a – nem túl érdekes – Pó síkságon.

 

Részletes leírás:

Azt terveztük, hogy reggel 7 körül indulunk, hogy „kényelmesen„ tudjunk 08.11. reggelre a Torinó egyik külvárosának tekinthető Caselette campingjébe érni és lehetőleg korán indulni onnan. Persze a csomagok el-, a bringák felhelyezése, és egyéb járulékos teendők (pl. videók,fotók készítése) elraboltak némi időt, de azért ¾ 9-kor útnak indultunk. Az autós szakasznál fontos volt, hogy ha nem muszáj, akkor a „piszkos, extraporfitra éves” kapitalistáknak minél kevesebb lehetőséget engedjünk pénzünk elvételére. Cobranco ezt a „sportágat” az évek során tökélyre fejlesztette.Ennek több módja is van, pl. autópályán nem tankolunk, ehelyett Levél nevű községben lévő kúton itattuk meg a szomjas lovakat, kb. 10%-kal olcsóbban, mintha ezt az utolsó MOL kúton tettük volna. A másik olcsósítási eljárás pedig az, mivel Olaszországban piszok drága a benzin (1,8 EURO ~ 560-580Ft/l) és az autópálya díj is, emiatt itt a lehető legkevesebb távot terveztük megtenni. Ausztriában Innsbruck után, Landeck felé vettük az irányt  és Svájcon (Engadine völgy) át (azért erre, mert itt nem kell svájci éves matricát venni), ahonnan a Maloya hágón át jutottunk le az olasz határhoz, majd a Cómói-tó mellett elhaladva Milánó környéki borzasztó autópálya dzsumbujhoz, amit építés miatti terelés is súlyosbított, meg az a jelenség, hogy az ember ilyenkor már eléggé megbambul a fáradtságtól (hiába na, az autóban ülve-alvás nem túl pihentető). Egy kis könnyebbséget jelentett, hogy lévén hajnal 3 óra, a forgalom nagyságára nem lehetett panasz.

 

1. nap (2014.08.11. hétfő 83,5km, 1688m szint)

Reggel fél 9 körül értünk a – Cobranco által – kiszemelt Campinghez.

 Itt napi 2 EURO díj ellenében tudtunk parkolni, ami egy kis biztonságérzetet adott a nyílt utcán hagyott autóval szemben (azért ez nem Ausztria, vagy Svájc).

 Tehát megérkeztünk, ettünk, ittunk, málháztunk, majd rögtön utána szentségeltünk, ebben a sorrendben. Mire elindultunk volna szemelni kezdett az eső, gondoltuk ez a túra is jól kezdődik. A levegő sűrű volt a párától, Campinggel szemben lévő hegy kb. a felétől felfelé párába burkolózott, mintha tekintetünk elől akart volna elrejtőzni. Végül fél 11-kor csaptunk a lovak közé – izé, illetve kezdtük felváltva, jobb/bal lábbal nyomogatni a pedálokat/sorrend nem felcserélendő/ – és indultunk neki a látványosnak és fantasztikusan érdekesnek ígérkező 10 napnak. Már indulás után 1-2 km-rel konstatáltam, hogy tényleg ”érdekesek” a viszonyok, élénk szélben haladtunk (mindenkire rábízom annak megtippelését, vajon merről fújt a szél), az egymást pontosan 800m-enként követő körforgalmakkal szabdalt úton. El is neveztük őket 800m-es körforgalomnak (szerintem nagyon kreatív elnevezés J). A napi etap nem ígérkezett egyszerűnek, 350m magasról indulva el szerettük volna érni az 1.762m magasan –már Franciaországban lévő – Echelle hágót, sőt onnan legurulva Briancon közelében terveztük az esti tábort. Nekem az első nap nagy megpróbáltatást szokott okozni, mert nem vagyok hozzászokva az éjszakai élethez, - én normál esetben éjszaka aludni szoktam -, meg az egész napos üléshez, így csak a túlélésre szoktam koncentrálni, de most tudva a feladatot, kissé mégis felélénkültem. Az első 30km-en szinte nem is volt emelkedés (100m), csak a makacs széllel kellett küzdeni, amit kicsit nehezített az inspiráló látvány hiánya, hiszen egy kukta-fazéban tekertünk, minden szürke párába burkolózott.

 Közben a szél hátszéllé változott, így segítve haladásunkat, kb. 35km megtétele után 13 óra körül értünk Susába (500m),

 ahonnan már jelentősebb meredekség várt ránk, de közben az idő is javulni kezdett, már a (itt még jelző nélküli) kék eget is megpillanthattuk, a ronda pára feloszlott, így látni engedte a város hamisítatlan olasz jellegzetességeit.

 A várost észak felől pompás 2.500-3.500 m magas hegyek szegélyezték. Az eddigi utunkat végig kísérő Dora Riperia folyót is itt láttuk szinte először,

 de nem utoljára. Innen hirtelen 6-8% meredekségűre váltott az út, ami nem esett teljesen jól, de a kilátás a magasság növekedésével egyre jobb és jobb lett, ami a kedvemet is meghozta.

Jobb későn, mint soha, ezért leírom, hogy Piemonte tartományban jártunk, ami a legsűrűbben lakott területe Olaszországnak, amit el is hiszek a települések nagyságát és sűrűségét látva, ami nagyon hasonló volt a 2012-es túrán tapasztaltakhoz.

A napocska néha teljes erővel kisütött, aminek az lett a következménye, hogy megtudtuk, mit érezhetnek a grill-csirkék, amikor a hősugárzók között forognak. Időközben megálltunk Chiomonte (750m) település kellemes parkjában éhségünket és szomjunkat oltani,

 na meg egy kicsit hűsölni az árnyas fák alatt. Külön pozitív élmény volt, hogy találtunk egy forrás-félét, mely hűs vize alatt sikerült itókáink hőmérsékletét forrpont alá csalogatni. Az étkezés után látványos – az út egész bal oldalát uraló – erődnél álltunk meg egy kis fényképezésre Exilles település előtt.

Innen kellemetlen hátszélben küzdöttünk a meredek heggyel, de a természet és az ember alkotta látvány feledtette a fáradtságot. A völgyön haladva többször kereszteztük a monumentális autópálya viaduktokat,

melyek hihetetlen méretükkel nyűgöztek le. Az ilyen látványelemek elvonták a figyelmünket az 5-6% meredekség okozta szenvedéstől.

Oulx előtt jobbra kanyarodtunk, mert azt reméltük – utólag beigazolódott, hogy helyesen – erre kevesebb autóval fogunk találkozni, ami fontos szempont kerékpáros túra alkalmával, hiszen egy veszély forrással kevesebb, illetve a nézelődésre több lehetőség jut. Mehettünk volna bal felé is a Montgenevre hágó felé,

 ami 100m-rel magasabb, de nagyobb forgalmú lett volna. Tehát, mi a Bardonecchiába vezető utat választottuk, azt, amelyik az Echelle hágó felé vette az irányt. Innentől kellemes lankássá (1,5-2,0%) változott az út meredeksége, ami egészen Bardonecchia-ig kitartott.

 Ez a város volt az utolsó, hiszen a hágó már Franciaország területére esett, de ne szaladjunk ennyire előre. A környék a téli sportok szerelmeseinek tartogat időtöltési lehetőséget, szállodákkal, panziókkal.

Igen látványos alpesi vidék benyomását keltette, több kisebb településen is átmentünk, amik szinte csak szállás lehetőségekből álltak, valószínűleg Bardonecchia-hoz tartoztak.

Én sűrűn pislogtam a GPS képernyőjére, figyelve merre fog vajon az út nekimenni az előttünk tornyosuló hegynek. Majd egyszercsak eljött a pillanat – amit a túrázók nem nagyon várnak –,  amikoris a GPS közölte, innen nincs út tovább.  Mi nem ijedtünk meg ettől, továbbmentünk és bizton állíthatom, hogy de van. Ha nem is végleges, de valami provizor útszerűség vezetett tovább, ami egy, szemmel láthatóan jól működő útba torkollot. Itt már a GPS is megnyugodott és szépen mutatta a további haladási lehetőséget, ami nem tűnt sétagaloppnak. Egy nagy parkolónál (1.450m) megálltunk szemrevételezni a környéket

 és elképedve fedeztük fel a szemben lévő hegyoldalon kanyargó szerpentin látványát este 7 körül. Már csak valamivel több, mint 300m szint különbség volt hátra, de már tudtuk Briancon-ba nem fogunk tudni sötétedés előtt leérni.

Amikor neki veselkedtünk a szerpentinnek, hirtelen 10% meredekségűre váltott az út és ebből szinte egy pillanatra sem engedett.

 A meredek rész kezdete után hirtelen francia feliratokat vettünk észre és konstatáltunk, hogy átlopakodtunk egy másik országba

olyan észrevétlenül, amit Simon Templar is megirigyelt volna. Néhány visszafordító kanyar után

 lélegzetelállító kilátás sarkallt arra, hogy ne adjuk fel és ne forduljunk azonnal vissza, hanem küzdjünk tovább.

Nagy küzdelem árán – több kis alaguton áthajtva –

elértünk egy majdnem hágót (1.760m magasságban) fél 9 körül, ahol úgy döntöttünk, nem megyünk tovább, hanem táborhelyet próbálunk keresni. Fogalmunk sem volt arról, hogy szabad-e itt vadkempingeni, de már nem volt választásunk. Viszonylag hamar sikerült alkalmas területet találni az úttól kb. 50-60m-re, egy I. világháborús bunker mögött,

de ehhez át kellett tolni a bringákat egy meredek fel-le sziklás területen.

Mire nekiláttunk a sátrat felállítani, már a fények elenyészni kezdtek, a végére már lámpát kellett gyújtani. Lefekvés előtt a kialakuló hidegben még főztünk egy kőlevest (nem nagyon zavart minket a „tüzet rakni tilos” tábla francia nyelvű változata), illetve porlevest. Tavaly nem ment zökkenőmentesen a gázfőző begyújtása, mert az öngyújtó „tekerője” aminek a tűzkövet kellett volna szikrára bírnia – megunta ezt a rettenetesen unalmas foglalkozást – és a beépített rugó segítségével megpróbált föld körüli pályára térni és emiatt leves nélkül maradtunk. Azért, hogy ez most ne fordulhasson elő két öngyufát is hoztam, az egyik hagyományos csuszkolós, a másik piezó gyújtású, így nem okozott gondot a víz felmelegítése. A kész levest (Dörgicsei csibelevesre esett a választás) gyorsan belapátoltuk, nagyon jól esett a forró étel az egyre hidegebb időben. Lefekvés után indult az akkutöltés, aztán győzött a fáradtság.

 

2. nap (2014.08.12.85km,1685m szint)

Reggel igen friss, de biztató időre ébredtünk, a hőmérséklet 4,5oC volt, a párafelhők a nagy magasság miatt igen gyorsan közlekedtek, a szép kék ég helyenként ki-ki bukkant.

 Az elmaradhatatlan előreggelim után lebontottuk a sátrat,

 majd középreggelim közben az összes meleg ruhát magamra rángattam, mert a hegy tetején éjszakáztunk, emiatt gurulással kezdődőtt a nap,de előbb még megejtettem egy gyors utóreggelit is. A konkrét közelebbi cél Briancon, majd a Col de Isoard (2.360m), - melyet kerékpáros körökben kultikus dicsfény övez -, majd a nap hátralévő részében ameddig eljutunk a Lac de Serre-Poncon tó irányában. Sajnos előző este rossz híreket kaptunk időjárás vonatkozásában, miszerint kedd estétől szerda délig 100% valószínűséggel eső várható. Na, de vissza a reggeli guruláshoz, először kb. 30m szintet vesztettünk majd ugyenennyit másztunk és már ott is voltunk a Col de l’Echelle (1.762m) hágónál.

 Érdekes módon több vadkempingezőt is láttunk az út mellett lakóautókkal, sátrakkal, ebből azt a következtetést vontuk le, hogy itt bizony ez nem tilos. Ezen jól meglepődtünk, mert eddig ilyennel nem találkoztunk. (közben kiderült, hogy itthon lehet vadkempingezni ott, ahol ezt tábla nem tiltja, de 1 napon túl nem)

Utunkat – Briancon felé – folytatva egyszercsak feltárult előttunk a Vallée de Clarée (Klaré völgy),

 ami egy varászlatos szépségű völgy, körben óriási hegyekkel. Gurulás közben volt idő fentről szemügyre venni a látványt, majd a völgybe leérkezve lentről körben álló a hegyeket is megszemléztük, mit mondjak, nagyon kellemes látványban volt részünk.

 A völgyön lefelé néhány kisebb településen vezetett át az utunk, némelyik nagyon vadregényes, szinte a középkort idéző szűk – egy sávos – kis sikátorokkal jellemezhetők, ráadásul ezek nem a mellékutcák, hanem a főutat adták, emiatt előfordultak dugók a sok turista miatt. Brianconhoz közeledve egy óriási erődítmény látványába akadt bele a szemünk,

 de a várost körül ölelték a különféle védelmi vonalak. Maga a város nekem tetszett – látványra legalábbis -, de bolt ügyben nem voltunk szerencsések, keresztben kasban bejártuk és semmit nem találtunk, míg egy segítőkész helyi bringás rávezetett minket a Carrefour áruházra, ahol fel kellett tölteni az apadó élelmiszer tartalékokat. Miután jól elhúztuk az időt – a tegnapi csúszás miatt, majd a boltkeresés vett el sok időt – 10:50 körül vágtunk neki a hágó felé vezető útnak. A város 1.200 m körüli magasságából indulva, valami 1.160m szintemelkedés volt már csak hátra, ami szinte semmi, bár éhgyomorra a hobbitok nem indultak volna neki. Ahogy kiértünk a lakott területen kívülre,

 rögtön a franciáknál szokásos információs tábla fogadott – melyet minden km-nél ismételnek -, amin az állt, hogy már csak 19 km a hátralévő távolság a Col d’Izoard hágóig, illetve, hogy a következő km 6,3% meredekségű. Meg is állapítottam magamban, ez bizony szanatórium a tegnap esti mászáshoz képest.

Az első 5-6 km ilyen jellegű volt, a táj átlagos hegyi környezetet idézett, mély szurdokvölgy, melynek az alján zugyborgott a Cerveyette, a völgyet magas csipkézett hegyek koszorúzták. Viszont néha nem csak átlagos látványban volt részünk, pl. akkor, amikor a szemben lévő oldal szikláin fakadó források vizén ezüstösen csillogott a nap sugara. (egy kicsit túl cizellált lett ez a mondat)

Volt energiánk nézelődni, egyrészt ezért jöttünk, másrészt nem volt nagyon durva az út, sőt ebéd után még 10-12 m szintet is visszagurultunk. Jáj, rosszul mondtam, dehogy ebéd, reggeli volt az csak 11:30-kor, mert Cobranco akkor éhezett meg,illetve lehet,hogy nem,de mindenesetre evett valamit,ezt nála sose lehet tudni. Én biztos, ami biztos addigra már vagy 3x ettem életmentő porciókat. Addig legeltettem a szemem a tájon, amíg elfelejtettem kitenni a csomagra a napelemes töltőt, de aztán kaja közben pótoltam. Reggeli után még mindig volt hátra a laza emelkedőből, ami Serviéres település előtt lett meredekebb, kb 7-8%.

Itt elhagytuk a Cerveyette völgyét, ahol egy éles kanyarral dél felé fordultunk, innen már csak kb. 9 km volt a hágóig.

Többször megálltunk fényképezni és az egyik alkalommal megelőzött  egy korombéli „öreg”, csupasz montival. Aztán a következő időszakban többször találkoztam vele, hol ő pihent, én utolértem, hol én ettem ittam és ő előzött meg, minden alkalommal integettünk egymásnak. Aztán ahogy haladtunk egyre feljebb, ritkultak a találkozások és egyszercsak nem ért utol a következő pihenőnél. Jó volt ez a kis közjáték, mert közben egyre durvábban emelkedett az út és 1.800 m körül előkerült az első visszafordítós kanyar is,

 amit a hágóig még kb. 20 db követett. A kanyarok voltak durvák, néhol 11-12% meredekséggel, az egyeneseket csak 7-9%-osnak mérte a GPS.

Meglepő volt, hogy jóval 2.000 m felett is zöld növényzet fedte a lejtőket, normál fenyőfák törtek az ég felé,

pedig a képeken a hágó úgy nézett ki, mint a Hold. 2.200 m körül fogytak el a fák, 2.300 felett pedig minden zöldség elenyészett. A nap eddigi részében kifejezetten jó idő volt, meleg, pompás napsütéssel,

 de mire felértünk a hágóra, addigra észak felől borulni kezdett. Fent egy obeliszk-szerűség hirdette a magasságot (2.360 m) és a hágó nevét. Kattintottunk néhány képet, illetve snittet,

aztán indulnunk kellett lefelé, mert még a déli oldal is tartogatott számunkra érdekességeket.

Ahogy elindultunk még néhány elszórt fa meg egy kis fű gondoskodott róla, hogy ne érezzük magunkat asztronautának, de ahogy lejjebb és lejjebb ereszkedtünk az egymásba kapcsolódó szerpentineken keresztül, egyre inkább meddőhányó-szerűvé váltak a hegyek,

 teljesen élettelen képet sugallva. Ez a rész a La Casse Déserte volt,

 ahol a porladó hegyoldalból, mint óriások álltak ki változatos alakú – valószínűleg – keményebb kőzetből álló tű alakú formák. Aztán egyszercsak feltűnt a két híres kerékpáros emléktáblája, akik az 50’-es években a Tour de France versenyein küzdöttek egymással (Luison Bobet és Fausto Coppi),

 meg is álltunk és gondolatban tisztelegtünk előttük. Tovább indulva a jó kis lejtő után egy 8% meredekségű emelkedő következett, de nem nagyon kívántuk, mert a gurulás alatt leesett pulzust – alig tudtam felvenni.

Az emelkedő tetején megálltunk és jó ideig alig tudtunk betelni a látvánnyal, de indulnunk kellett az idő előre haladtára tekintettel.

 Ahogy leereszkedtünk 2.200 m alá egyszercsak előkerültek az apró  növények és a fenyőfák is és magunk mögött hagytuk az élettelen kősivatagot. A Riviere völgyén

gurulgattunk, majd az út 1.400 m magasságban betorkollott a Guil völgyében futó útba,vetettünk egy pillantást a völgy főlé emelkedő impozáns Queyrass-kastélyra

 itt jobbra fordultunk Guillestre irányába.

Jól elpoénkodtunk a Guil (Zsil), - talán így kell mondani- , (de hiányosnak is csak nagyképűen nevezhető francia tudásom egy kissé elbizonytalanít) völgyi bányászokon, akik ugye a romániai forradalom idején játszottak vitatott szerepet. Aztán itthon meghallgattam a „G” fordítójának szőke női hangján és elszomorodtam, hogy franciául sem tudunk, mert Gil-nek ejtette (Guillestre -> Gijestr). Az utat látványos sziklák szegélyezték, lejjeb a folyó hol zúgva robogott,

 hol csendesen lopakodott mellettünk, néha még vadvízi evezősöket is láttunk. Próbáltunk volna igyekezni az enyhén lejtő vidéken, hogy visszanyerjünk valamit a tegnapi csúszáson, de az erős szembeszél ezt nem nagyon szerette volna és Ő volt az erősebb, ha csak kicsivel is.  Egy helyen duzzasztómű mellett haladtunk el

 ahol a víz varázslatos türkisz-zöld színben tündökölt. Innentől a sziklába vájt út csodálatossá, de igen keskennyé változott,

az alagutak egymást érték, (igaz ezeket még a pattintott kőkorszak emberei vághatták a hegybe, elnézve az elnagyolt falazatot), néha nehézséget okozott az egymást kerülgető autók figyelemmel kísérése.  Ez nem volt más,mint a Queyrass-kanyon.

Ezen az úton, – ahol két személyautó csak akkor fért el egymás mellett, ha az egyiket az oldalára fordították – a legnagyobb megdöbbenésünkre egyszercsak hátulról feltűnt egy rönkfát szállító trailer. A forgalom megállt, autók tolattak, mi elengedtük a teherautót, ami úgy elviharzott mint a Millenium Falcon hipertérugrás közben. Egy jókora lejtőt követően gurultunk be Guillestre-be, miközben az eső szemerkélni kezdett. Már csak ez hiányzott, nem volt elég, hogy a vércukor szintem a béka feneke alá csúszott, így legalább az esély is elúszni látszott, hogy belátható időn belül megebédeljünk 17:40 körül. A szemerkélésen hamar túltettük magunkat, begurultunk az óvárosba, ami tiszta középkori érzetet árasztott, majd mivel nem találtuk az utat kifelé, ugyanarra visszamentünk és a várost elkerülő úton és elindultunk a Lac de Serre-Poncon tó irányába. Alig hagytul el Guilelestre-t

 máris megálltunk elemózsia vásárlás céljából, ami viszonylag hamar – 10 perc alatt – megtörtént. Majd alig fél km-re egy körforgalomnál balra (DNY) felé fordultunk, innen az utunk már a Durance folyó mellett vitt, ide torkollott be a Guil. Azt terveztük, ameddig lehet haladunk, jól meghajtjuk, hogy faragni tudjunk a késésünkből. Ez a nagy akarat kb. 3 km-ig tartott,mert itt egy egész jó ebédelő helyet találtunk a folyó partján, ahol éppen a vadvizi evezősök csomagoltak össze. Itt jól beebédeltünk 19 óra felé, leves, főétel, desszert minden volt és nálam a tea sem maradhatott ki.

Ebéd után felvettük a nyúl(biciklis)cipőt, mert szerettünk volna Embrunhoz közel elvackolni éjszakára. Az otthonról kapott időjárási sms-ek illetve szóbeli tájékoztatás szerint lesz egy kis locs-pocs éjszka, a valószínűsége 100%. Nem a Magyar Meteorológiai intézetből származó információk szerint holnap 1300-ig fog esni, utána príma idő lesz, viszont az még odébb van, nekünk az éjszakai masszív esőre kellett felkészülni, olyan helyet keresve, ahol a sátor földhöz való rögzítése megoldható, mert várhatóan szél is lesz. Végül nem értük el Embrunt, mert az út vonalvezetése nem a kedvünknek megfelelően alakult, a bringásokat kitiltották az Durance völgyébe leereszkedő főútról és felterelték őket a hegyre. Mi emiatt - az elágazás előtt közvetlenül – egy gazda elhagyatott, gyomverte telkére mentünk be, ahol néhány napja levágta a zöldet, és a talaj is – kis kétséggel, de – alkalmasnak látszott a sátor állításhoz. Este 9 óra körül már állt a sátor, de előtte még tiportuk egy kicsit a fekvőhelyet, hogy megfelelő legyen. A sátorhelytől fantasztikus kilátás nyílott a Durance folyó medrében elhelyezkedő nagy szigetre.

 

3 nap (2014.08.13. szerda,40km,555m szint)

Egész éjszak szakadt az eső, időnként felkeltünk megnézni, hogy éppen hol csepeg be a víz és onnan áttelepíteni a zsákokba zárt értékeket, ruhákat, kamerákat, akkukat, egyszóval mindent. A nagyon „pihentetőre” sikeredett éjszaka után, reggelre sem változott semmi, vigasztalanul esett, a felhők szinte a földet súrolták, ráadásul a szél is rángatta a sátrat, amibe továbbra is beszivárgott az égi áldás.

 Egy darabig elütöttem az időt, végre sikerült közvetlenül a felkelés után megreggelizni, ahogy itthon szoktam. Aztán megtízóraiztam,de az eső csak nem csitult, közben Cobranco bringás órájában végleg megadta magát az elem, szerencsére ebben az évben mindent vittem magammal még CR2032-es elemet is, amivel próbáltam feledtetni a 2013-as évet, amikor amit lehetett itthon, vagy az autóban hagytam,

Dél felé mintha kevésbé esett volna, meg mintha egy kicsit világosabb lett volna, de ezt az érzetet betudtuk a kerékpározási vágy torzító hatásának, mert már nagyon mentünk volna. Ez a legalább fél napos késés felborította a terveket, ami szerint estére Jausiers közelébe kellett volna érnünk, a következő napi Bonette (2.802m) támadáshoz. A csúszás miatt már láttuk, hogy ez nem fog sikerülni (a szállás kb. 80km-re volt Jausiers-től és még lesz egy hágónk is), de azért jó lett volna legalább délután menni. Aztán valahogy 13:00-ra hirtelen csend lett, már megszűnt az eső ujjainak dobolása a sátortetőn és kifejezetten világosabb lett, így eljött az ideje a sátor elhagyásának, először csak szétnézés jelleggel.

 A látvány nem volt szép, de leagalább nem esett, a föld állagát biztosan megirigyelték volna a mangalicák, hiszen olyan lágy jól túrhatóvá vált, ahogy megálltunk egy helyben, egy idő után belesüppedtünk és a cipő talpa alól feltört a víz. A környező hegyeket, mint menyasszony arcát a fátyol takarták el a gomolygó felhőfoszlányok.

 (Én ezt a látványt nagyon szeretem itt az Alpokban, de nem bringatúra közben.) Az azért megérne egy szakmai értékelést a meteorológusok részéről, mi módon sikerült ilyen jól az előrejelzés, ott az Apokban, itthon meg nem sikerül ilyen jól általában. A hosszúra nyúlt – lusta leírásokat tartalmazó – bevezető után, hirtelen felgyorsultak az események, már az ég kékje is ki-kibukkant, gyorsan lebontottuk a vizes sátrat

 és útnak indultunk valamivel 14:00 óra után. Ekkorra már az égy nagyobb fele kék lett gyorsan mozgó felhők csak néha takarták el a napot. Sajnos az orkán erejű szél, - ami a hideg frontot kísérte – „furcsa” módon teljesen szemből fújt, bármerre is kanyarodtunk.

 Gondoltuk, hogy az emelkedő megkezdése előtt még az élelmiszer készleteket jó lenne feltölteni, de Embrun városában a Spar csak 15:00-kor nyitott volna ki, csak a boltos néni kicsit elaludt, így növelve a késésünket. (azért 15:20-ra megjött)

A mai módosított terv a következő volt: a Durance és a L’Ubaye folyók összefolyásánál létrehozott mesterséges tó (Lac de Serre-Poncon)– közelről történő – megtekintése, majd a Sause-Du-Lac településen lévő kilátópontig feltekerni, majd a tó mellett a L’Ubaye folyásán felfelé haladva eljutni addig ameddig lehet. 

Embrunt elhagyva átkeltünk a befolyón (Durance) és rögtön letekertünk a parton lévő szabad strandra, ahol a már nagyon vágyott fürdőzést végrehajtottuk.

A víz elég hidegnek bizonyult, de ahhoz képest, hogy ez két hegyi folyó vizét gyűjti össze, 780m magasan fekszik és egész éjszaka esett, elviselhető volt.Cobranco úgy beúszott,hogy már-már szem elől tévesztettem,volt víz rendesen. A látvány pedig leírhatatlan volt, a víz égszínkék, mondhatni „valószerűtlenül kék”, az ég szintén, a nap szikrázóan sütött, az északi oldalán pont ott ahol fürödtünk 2.500m magas hegyek.

 A látványon túl a fürdés – tisztálkodási vonatkozása - is fontos volt, hiszen utoljára testünket víz – az izzadtságot leszámítva – 4 napja, még otthon érte. A szárítkozás nem volt kellemes, mert éppen amikor sütnie kellett volna a napnak, Ő inkább elbújt egy felhő mögé. Indulás és egy kisebb domb megmászása után értük el Savines-le-Lac települést, ahol egy impozáns híd vitt át a tó északi oldalára,

 mi csak a közepéig tekertünk be a látvány miatt,na az volt rendesen,

Cobranco forgott körbe,mint a webkamera,kezében a kamerával,ami ugyan nem webkamera volt,de szinte lényegtelen is, az egyetlen probkéma az volt,hogy  majdnem ott maradtunk az óriási forgalom miatt, mert nem tudtunk percekig átmenni a túloldalra.

 Ezért a járdán visszatoltuk a bringákat és folytattuk utunkat, amit innen már kemény emelkedők jellemeztek. A meredekség 6-8% között ingadozott, de a szembeszél miatt nehezebbnek érződött. Ahogy mentünk egyre magasabbra egyre terepasztalszerűbbé vált a tó és környezete.

 A híd, amin nem régen mentünk át, már csak gyufaszálnak látszott, rajta az autók pedig már nem alkottak egy pixel nagyságú objektumot, emiatt nem is láttuk őket.

Az út dél-nyugat felé tartott, a bumeráng alakú tavat délről ölelő hegy északi oldalán, majd mikor elértük a legmagasabb ponton kialakított kilátó pontot, onnantól dél-kelet felé ereszkedett le az L’Ubaye völgyébe.

 A kilátó pontról – nevéhez híven – kilátás nyílt a tóra. Na, de milyen kilátás? Szavakkal leírhatatlan fantasztikus látvány fogadott, a mélyben kb. 250m-rel alattunk a nagy kék tó, felettünk a még nagyobb, még kékebb ég, tőlünk nyugatra az óriási 160m magas völgyzáró gát.

 A nagy szél fehér fodrokat vetett a víztükörre, na szóval szép volt. Sajnos nem maradhattunk sokáig, mert a következő napi program teljesíthetőségét is szem előtt kellett tartani, így elkezdtük az ereszkedést.

A lefelé vezető út teljesen más jellegű volt, mint felfelé, itt látványosan szerpentinezve közelítettük meg a L’Ubay völgyét, miközben a lenyugvó nap, lapos fényétől még „valószerűtlenebbül” kék tóban gyönyörködhettünk.

Úgy forogtunk körbe-körbe mint a ringispil,követve a szerpentint,minden kanyarban más és más a látkép,kattogtattuk a fényképezőgépet úgy,hogy majd szétesett.

 Ahogy közeledtünk a víztükörhöz egyre nyilvánvalóbb lett, hogy még itt, a szélesebben elterülő völgy környékén kell esti táborhelyet keresni, mert a L’Ubay völgye teljesen szurdokos.

 Meglepődve tapasztaltuk, hogy a tó partján sok autó, sátor, lakóbusz sorakozik az arra alkalmas helyeken, mégpedig nem campingekben, hanem csak úgy vadon. Ebből kikövetkeztettünk, hogy itt valószínűleg szabad a vadkemping ezen felbuzdulva egy alkalmas helyen lementünk a partra, ahol találtunk is megfelelő helyet, igen ám, de ott égett egy tábortűz, de ember sehol.

 A távolból egy angol hang tudatta velünk, hogy nyugodtan maradjunk ott és használjuk a tüzet bátran. A hang gazdája kb. 30m-rel odébb sátrazott a családjával és már ott is gyújtott tüzet. Cobranco még szalonnát is sütött,

 én éhesebb voltam annál, hogy ennek eredményét ki tudtam volna várni, emiatt egyedül megvacsoráztam, amíg Ő úszott egyet a tóban.Saját bevallása szerint kellemes volt a víz.Igenám,de ki is kell jönni... Én ezt már nem kívántam, mert a levegő hőmérséklete 10 fok körül alakult, én pedig közelebbi rokonságot ápolok a hüllőkkel, mint az emlősökkel, legalábbis hőmérséklet szabályozás szempontjából. Vacsora után hirtelen elaludtam, félfüllel ugyan még hallottam,ahogy Cobranco a tábortűznél kommunista mozgalmi dalokkal szórakoztatja saját magát,amit egy korábbi igéretemnek megfelelően nekem kellett volna előadni, de,mindegy,az előző éjszaka és délelőtt jól kipihentük magunkat, ezért szükség volt a „nagy” nap előtti újabb pihenésre.

 

4. nap (2014.08.14. csütörtök, 93,8 km, 2106m szint)

A korai ébredés ellenére már hét ágra sütött a nap, a tó felett misztikus köd jelezte, hogy a levegő jóval a víz hőmérséklete alá hűlt le, a levegő alacsony hőmérsékletét a sátorban is éreztük.

Mivel fa alatt állt a sátor, így szerencsére nem lett nedves, ezzel időt takarítottunk meg, mert nem kellett szárítgatni. A gyors csomagolás után negyed kilenc felé pattantunk kerékpárra és indultunk neki a 2014-es bringatúra király etapjának. A terv szóban elmondva végtelenül egyszerű volt, a szállástól kb. 38km és mintegy 450m szintemelkedés után kezdődő Col de la Bonette (2.802 m) hágót kell leküzdeni, amit a franciák nemes egyszerűséggel a legmagasabban fekvő hágóútnak neveznek Európában. Aztán a túloldalon már csak le kell gurulni, addig ameddig az idő engedi, még szerencse, hogy nem valami bonyolult átláthatatlan dologra vállalkoztunk, a szállás 800m-en volt a cél 2.802m-en, tehát nettó 2.000 m szint, 40kg-os bringákkal, de hát teher alatt nő a pálma.

Indulás után az egyre szűkülő L’Ubay szurdokban haladtunk,

rögtön egy korom sötét valamikori vasúti alagútban vakoskodtunk. Amikor éppen nem alagútban jártunk, akkor az ég csodálatos kéken pompázott, a nap igen élesen sütött, de a levegő nem nagyon akart melegedni. Azt beszéltük Cobrancoval, hogy célszerű lenne kiírni egy pályázatot az ég kékjének jelzőinek bővítésére. Jelenleg ilyeneket használunk, szikrázóan kék, csodálatosan kék, - ötletesen – ég szín kék, hihetetlen kék, valószerűtlenül kék. Javaslatokat az cobranco.atw.hu honlapon várjuk.

Az út jó minőségű, de a hullámvasutat meghazudtoló vonalvezetésű volt, fel-le lifteztünk, ami nem nagyon hiányzott a nagy hegy előtt. Barcelonette (kis Barcelona) előtt leltünk egy Aldit, ahol a szokásos bevásárlást megejtettük. A forgalom kezdett idegesítő mértéket ölteni, bent a városban valami ünnepi kirakodó vásár miatt gyakorlatilag nem lehetett mozdulni, pedig érdemes lett volna a belvárost megnézni, mert nagyon jól nézett ki.

A várost elhagyva a Parpallion gerinc 2.500-3.000m magasságú csipkés vonulataiban gyönyörködhettünk. Úgy nézett ki, mint egy pattintott kőből készített dárdahegy, csak oltári nagyban, vagy ahogy a hangyák látnák.

Egy idő után meguntuk a nagy forgalmat, meg már majdnem 11 óra lett, így megálltunk a folyó partján reggelizni egy nyomokban feketefenyőket tartalmazó parknál. A víz zsibbasztóan hideg volt, de itóka hűtésére pont megfelelt.Cobranco ugyan elgondolkozott egy csobbanáson,de aztán győzött a józan ész.

 Kaja után kisvártatva, 12 óra körül értük el Jausiers-en belül a Bonette-re induló útelágazást és vágtunk bele a nagy menetelésbe,

 ezt nem lehet klasszikus hágómászásnak nevezni, mert azt reggel lett volna célszerű megejteni, de mi csak délre értünk ide. A hágóút eleinte 6-7 % meredekséggel indított, nem tűnt túl nehéznek, de nem akartuk elkapkodni, óvatosan mentünk, nehogy a végére elfogyjunk. Nem csak a napi szintemelkedés – valahol 2.100m körül alakult – hanem a hágó tetejének magassága is erősen befolyásolja a nehézséget, mivel 2.000m felett már érezhetően csökken az oxigén mennyisége. Menet közben volt időm gondolatban elkalandozni is a látvány befogadása mellett, ami 2.000 m alatt nem volt különleges, talán csak a növényzet mennyisége. Ja elkalandozás, azon morfondíroztam, hogyan lehetne érzékeltetni a felmálházott kerékpárral történő hosszú idejű mászás nehézségeit és íme az alábbiakat ötlöttem ki :

/Megjegyzés: "Istvánpisti okoskodik" című rovatunk következik,gyenge idegzetűek kihagyhatják :)/

Szóval...

A csupasz biciklivel (14kg) együtt kb. 82 kg a tömegem, a málhás bringával meg kb. 108kg, ami kb. 32%-os többletet jelent. Tehát, ha feltesszük, hogy ugyanolyan erőkifejtéssel (teljesítmény leadással) tekerek mind a két esetben, az azt jelenti, hogy a pótos IFA-val 32%-kal lassabb leszek felfelé. Igen ám, de ekkor a menetidő is megnő 32%-kal, ami azt jelenti, hogy ennyivel tovább kell ugyanazt a teljesítményt leadni, mint a csupasz kerékpárral, ami viszonylag egyszerűen belátható, nem nagyon tartható. Emiatt még egy kicsit tovább kell csökkenteni a sebességet, vagyis kicsit kisebb erőkifejtéssel kell menni a megpakolt eszközzel. Ez nyilvánvaló mindenkinek, aki már próbált olyan sebességgel futni pl. 1.000m, mint ahogy 100m-t tud, tehát max. erőbedobással. Három szóval lehet jellemezni a helyzetet, nem fog menni, mert az élő szervezet ilyen, minél közelebb van a maximális „erőhöz” a leadandó teljesítmény, annál rövidebb ideig képes rá. Ezzel nincs is baj, tegyük fel, hogy 40%-kal kellene visszavenni a teljesítményt ahhoz, hogy még a hullamerevség beállta előtt felérjünk a csúcsra. Itt jön a hágómászás újabb korlátja, a meredekség és az áttétel és az edzettség viszonya. (Ezért látják a kívülállók, hogy málhás kerékpárral lassan mennek a riderek, de kipróbálás után gondolom más lenne a véleményük.) Mert hiába tudja az ember, hogy vissza kell venni ahhoz, hogy végig tudjon menni, ha már nincs hova visszaváltani és olyan lábfordulaton kell erőlködni, ami az erőt felőrli. Itt jut szerephez az edzettség, amit szerintem csak hegyen lehet megszerezni, a síkon való tekeréssel nem teljes értékűen. Igen ám, de kis hazánkban nincsenek olyan emelkedők, mint az Alpokban, így nehéz a rákészülés, de itt a helyszínen 2-3 hágó után már nem okoz gondot a súly és a hosszú meredek emelkedő. Én éppen azért használok MTB-t, mert egyrészt ilyen van otthon, másrészt ennek a váltó kiosztásához vagyok szokva (ezzel szoktam edzeni, túrázni), ez passzol a pörgetősebb stílusomhoz. Nem tudom mit tudnék kezdeni egy üres országútival, annak nagy áttételeivel itt a hegyen, lehet hogy semmit, viszont a pörgősebb tekerésnek is van előnye, nem terheli annyira a térd ízületeit. Le sem merem írni milyen áttételeim vannak, mert vannak olyanok, akik emiatt lenézően legyintenek, ja azzal bárki fel tud menni a hegyre. Már talán a videókon is elhangzott, talán én is írtam róla, hogy ezek a túrák elsősorban nem teljesítmény túrák, de van azért sport értékük, de nem ez az elsődleges motiváció, hanem az élvezetes látványos vidékek felkeresése, és mi tagadás az Alpokbeli hegyi utak megfelelnek ezeknek az elvárásoknak. Sokszor én is sóvárogva nézem a könnyű bringával elhúzó emberkéket és megfordul a fejemben, hogy milyen jó lenne egyszer-kétszer nekem is kipróbálni sport módban a hegyet. Bár 2014-ben éppen sikerült ilyen túrát tenni a 4. Glockner túrámon, ami nagy élmény volt.

Na akkor vissza a lényeghez,indulás fel.

persze némi adatrögzítés után,amivel most nem untatom a nagyérdeműt,van olyan híres ez a hágó,hogy akit érdekel úgy is tudja,ha meg nem,majd utánanéz.

Eleinte nem dúrva,de a szerpentineknek köszönhetően gyorsan tárul a táj visszafelé.

Eleinte együtt tekerünk,majd kicsit szétszóródunk,mindenkinek/jelen esetben kettönknek/ megvan a maga tempója,de azért látótávolságon belül maradunk.

Persze egy-egy fotó erejéig bevárjuk egymást,kis pihi, dumcsi,aztán mindenki megy a maga útjára.

Miközben hihetetlen számú kerékpárossal találkoztam,tudjuk a Bonette a kerékpárosok mekkája,bringás körökben van az a mondás,hogy aki valamit is ad magára, annak az életben egyszer el/helyesbítek fel/kell ide jönnie.

Szóval bringásból volt dögivel,de sajnos motorosokból még több. Én nem vagyok olyam megengedő a motorosokkal, mint – újabban – Cobranco, nem az zavar, hogy megelőznek, hanem továbbra is a zaj és a bűz, amit kibocsátanak. Az út kitartóan 9% feletti meredekséggel haladt az ég felé,

 már a 2.000m feletti magasságot is elhagytam, de a zöld növényzet még mindig kitartott, sőt még fenyők is elő-előfordultak, hát hiába, már eléggé délen vagyunk. Egy kanyarból kibukkanva – az Isoard után már megint – fotósokkal találkoztam, akik minden bringáról készítenek távolról közelről 3-4 fotót, majd amikor odaér az alany, akkor a kezébe nyomnak egy kis kártyát, amin rajta van a cég neve és elérhetősége, ahonnan meg lehet rendelni az elkészült műveket. Itthon megnéztem, olyan 20-30 Euro a tarifa, persze mérettől és attól függően tud nőni, hogy nyomtatva kéri-e valaki, vagy csak elektronikusan. Ahogy néztem, ez nem lehet túl nagy üzlet – vagy csak jól palástolják -, mert eléggé ütött-kopott autókkal járnak a hegyre dolgozni. Hiába hangzik jól, hogy már túl vagyok 2.000m-en, de még volt hátra 800m, - ami annyi, mintha Gyöngyösről kellene Magyarország tetejére, a Kékesre felmenni, - vagyis már a felét letudtam a teljes emelkedésnek.

Olyan, 2.100 m magasságtól már ritkulni kezdett a növényzet, főleg a fák tünedeztek el, a sziklás talaj egyre többször bukkant ki a zöld fűből, de a táj még mindig teljesen élvezhető volt.

 Egy sötét vizű tó (Lac des Eissaupres) tükrében visszatükröződő hegyek és a környező csúcsok látványában gyönyörködtem 2.300m körüli magasságban és azzal vigasztaltam magam, hogy már csak 500m van hátra.

 Na nem azért mert meguntam a látványt, vagy végletesen elcsigázottá váltam volna, hanem csak a szokásos számolgatás, hiszen 150-200m szintenként megálltam, ittam, fényképeztem gyönyörködtem, aztán 1 perc múlva indultam is tovább.

 Szinte hihetetlen, hogy ilyen magasságban milyen jó minőségű út vezetett, még belegondolni is fárasztó mi munka volt, amikor megépítették ezt az utat.

A tó után egy balos ívű kb. 1km hosszú elnyújtott kanyar vezette be a Restefond erődig (2.550m) tartó látványos szerpentines útszakaszt.

Az erődöt az első és második világháború között építették a franciák a lehetséges olasz támadások kivédésére, a Maginot vonal meghosszabításaként. A gazdasági válság miatt óriásira növekedett munkanélküliség felszívására is alkalmas hatalmas építkezésekbe kezdtek akkor a frankok, bár így utólag azt gondolom, jobb lett volna valami termelő beruházás, bár ők nyilván jobban látták ezt, hiszen az olaszok és a németek részéről is tapintható volt a fenyegetés. Aztán a II. világháborúban nem volt túl nagy szerepe ennek az erődítménynek, nem a harcokban vált leharcolttá, mint ahogyan láttam, hanem az idő vasfoga fájt rá. Úgy egyébként volt még lépten-nyomon mindenféle lőállás,meg bunkerbejárat,leroggyant harci infrastruktúra,csak,hogy ne unatkozzunk.

 Az erőd után újra változott az vonalvezetése és a táj is, újra hosszú elnyújtott vége láthatatlan emelkedőket meghódítani, hogy lassan „Az égben lebegők csarnokát” is meg tudjuk majd érinteni.

 Egy balos kanyar után 2.650m körül már feltárult a közvetlen cél a Bonette, a maga furcsa látványával.

A növényzet már-már megszűn az út mellett, a hegy pedig…Remélem, a hegy szelleme nem fog megsértődni, ha azt mondom elég sivár a lakhelye, sokkal jobban emlékeztet egy nagy meddőhányóra, mint bármi másra. A Hold-béli tájra emiatt a kies, és a kietlen jelző is pontosan ráillik, milyen érdekes a magyar nyelv, hiszen a kies szó fosztóképzős alakja is ugyan azt jelenti. „Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj” és ha fentről nézzük, akkor a hágóút egy ráját formáz, aminek mi a farka jobb oldala felől közelítünk a feje irányába. A franciák – mint „normális” nacionalista társaság – mindenben szeretnek nagyot mondani főleg, ha az adott dolog az övék. Így jártak el a Lac de Serre Poncon tó és a Bonette esetében is, ez utóbbit -  nemes egyszerűséggel - a „legmagasabb út Európában” büszke címmel tüntették ki. Azért egy kis furfangot bevetettek, mert a normál tranzithágó része 2.700m körül megy át, ami nem a legmagasabb, emiatt mint egy nyakkendővel körbetekerték a hegyet, így érve el a 2.802m-es magasságot. Önmagában ez sem lenne a legmagasabb, de tranzithágónak már az. Így már megfelelnek a módosított dakota mondásnak, ami szerint „ nem elég nagyot mondani, furfangosnak is kell lenni a megmagyarázás során”

Mi nem elégedtünk meg a „kicsi” 2.700m-es magassággal, hanem megnéztük a rája fejét is, mondhatjuk rája hágtunk.

Az utolsó 800m – nem szintben – igen komolyra sikeredett, a GPS szerint 12-14% meredekségű volt, kicsi híján meg kellett állni, de végül csak kiszenvedtük.

 A hágón nagy tömeg fogadott, főleg elégedett motorosok tolongtak a rája-tojás alakú kődarabra helyezett fekete kőtábla előtt, hogy minél többször megörökíthessék az óriási fizikai teljesítményüket jelenlétüket. Valahogy csak sikerült nekünk is közel férkőzni hozzá és elkészültek az elmaradhatatlan fényképek.

 Cobranco úgy gondolta, ha már itt vagyunk, akkor Ő felmegy a 2.860m magas csúcsra is, ahol egy kilátó pontot építettek ki a franciák. Én lent maradtam, nehogy egy lopós elvigye a bringákat.

Várakozás közben egyre hűvösebb lett, a szél is élénk volt, muszáj volt egy halom ruhát magamra szedni, a fagyhalál elkerülésére. A kilátás nagyszerű volt, de már nem nagyon tudok jelzőket citálni, legyen elég annyi, lélegzet elállító,de persze nem a Bonette-kúp felé...

...sokkal inkább a másik irányba.

Kattintottam egyet Cobrancoról is, amint ott hegyel a hegyen

van fent egy kiépitett kilátó,onnan aztán tényleg ellátni a világ végéig is,persze kell hozzá a jó idő is,ami megvolt,Cobranco intézte.

 A sok nézelődés, száj-tátás után fél hat felé kezdtük meg az ereszkedést, a Nizza felé vezető oldalon, ahol egy rövid szakaszon 16% meredekséget mértem, igencsak kellett húzni a fékeket, nehogy hiper-űr sebességet érjek el.Szóval lehetett száguldani,Cobranco többször is dalra fakadt,illetve jelen esetben "sanzonra",helyesbítek "francia sanzonra",bár nem tudom van-e más "sanzon",mindegy,nekem van olyan szerencsém,hogy ezeket a rögtönzött zöngeményeket ott nem hallom élőben a menetszél miatt,akit érdekel a filmben meghallgathatja,de erősen nem ajánlom:). Eleinte az tűnt fel, hogy az út mellett 2-3m magas vastag facölöpök álltak 40-50m távolságban, utalva arra, hogy bizony télen ezekre kell hagyatkoznia a hómaró sofőrjének.

Biztosan voltak a felfelé vezető oldalon is, /persze,hogy voltak,még fényképet is csináltam/,de ott valahogy nem tudatosodott bennem. A gurulás a felső részen különösen látványos volt, ami a felhőtlen ég és a vízszintesen hátulról sütő napnak lehet betudni, mely a velünk szemben lévő hegyeket nagy kontraszttal világította meg.

Többször megálltunk álmélkodni, gyönyörködni, vagy csak érdekességet megtekinteni, mint amilyen a Camp des Fourches (2.270m) katonai barakkjai, melyek szintén a Maginot vonalhoz tartoztak.

Itt is az enyészetre hagyták az épületek bontását, illetve azok romjait, de így is hátborzongató volt beleélni magunkat az itt állomásozó valamikori katonák helyzetébe. A romokat elhagyva egészen csodálatos szerpentin kanyarok sorozata jött,

 egyik a másik után, még a kesztyűnek való szőrös füttyögő /mormota/is tiszteletét tette. Mielőtt 1.650m körül elértük a folyó-völgyet, még 1.900m magasan áthaladtunk egy településen, melynek házait már 2.500m magasból is láttuk.

A falu után az út minősége romlani kezdett, hullámos, ragyás lett, és sajnos a – szinte bontatlan – kólám nem bírt már kapaszkodni, így egy újabb lónyállal lettem szegényebb, mert lezúgott a folyó völgybe, nevezetesen a Tinée medrébe (bár inkább ez guruljon el, mint a gyógyszerem). Minden évben történik ilyen malőr, - talán nem véletlenül – szinte mindig a frankoknál, talán fel kellene újítani az utakat, vagy nekem kellene jobban odahegeszteni a flakont. (ezen még dolgoznom kell)

Volt még néhány meredekebb rész,de igazság szerint ez már minket vajmi kevéssé érdekelt,mivel vágtáztunk lefelé.

A folyó mellett vezető útra már csak néha jutott az esti nap fényéből, miközben tovább bukdácsoltunk a hullámos úton. Néhány kilométer után elértük St. Etienne de Tinée települést, és felcsillant számomra a remény, hogy valami itókát vegyek. A település kellemes látványú, hangulatos helynek tűnt, de sokat nem időzhettünk, mert már kezdett sötétedni. A bolt keresése közben eljutottunk a főtérre – ahova irányítottak minket – és beszereztem 2 ercsiért a fél liter levet. Lányos zavaromban nem zártam jól be a táskát – sehogy se zártam be, a zippet se húztam be – emiatt majdnem elhagytam az életmentő kesztyűmet, de egy lelkes hölgy odaadta Cobranconak, így mentve meg engem a következő szakaszok fagyhalálától. Innen is köszönöm! A települést elhagyva belefutottunk egy 10%-os emelkedőbe – szerencsére csak 20m szint volt -, ami nem nagyon hiányzott már.Igaz egy útmenti vízesés kicsit feldobta a hangulatot.

 Aztán megtaláltuk a bringautat fél nyolc felé és azon haladva abban reménykedtünk, hogy a kiszélesedő völgyön találni fogunk sátorhelyet. Egy két sanszos hely megtekintése után,melyeket Cobranco lektorált, a folyó árterében található fákkal körülvett területre szavaztunk és negyed kilenckor nekiláttunk sátrat állítani és vacsorát készíteni.Megint a forró levesre esett a választás,mivel a nullát csapdosta a hőmérő higanyszála,talán még nem alulról,bár ebben nem vagyok biztos. Az időleges mederben nagy gömbölyűre kopott kövek szolgáltak asztal és székként, így téve komfortosabbá a vadont.Volt egy hangulata az egésznek,egy tábortűz még dobott volna rajta,de észrevétlenek akartunk lenni.10 körül bevackoltunk a sátorba,a fárasztó nap  élményei kavarogtak a fejemben, aláfestő zeneként a patak csobogása, mint egy esti mese álomba ringatott.

 

5. nap (2014.08.15. péntek 90km, 1392m szint)

Reggel igen csípős időre ébredtünk, - a Tinée partján - nem nagyon akaródzott a jó meleg hálózsákból kibújni. Nagyon kíváncsi voltam mennyi lehet a hőmérséklet, ezért bekapcsoltam a GPS-t, ami +1 fokot mutatott bent a sátorban.

 Ilyen alacsony reggeli hőmérsékletre azért nem gondoltunk, mivel már eléggé délen voltunk, augusztus közepén, bár közel 1.000 m magasan, derült ég alatt. Cobranco szerint éjszaka valamilyen borzasztó vadállat morgott és csikorgatta a fogát a fejénél kint a sátornál. Ezt nem értettem, én úgy szocializálódtam, hogy ha valamit csinálok, akkor azt szívvel lélekkel. Így vagyok az alvással is, ha alszom, akkor nem hallgatózom, ha hallgatózom, akkor nem alszom, emiatt én ezekről az eseményekről nem is értesültem, mint ahogy azokról sem, amikor Cobranco az éjszaka leple alatt fegyveres felkeléseket hajt végre, a neszek okozóinak felkutatására és megbüntetésére.

A tiszta ég miatt minden kint maradt cuccunk csurom víz lett, persze a sátor külső borítása is, amit jó lett volna megszárítani, de mély völgy miatt – amiben voltunk – nem tudtuk megvárni a napocska jótékony szárító hatását és egy gyors pakolás után útnak indultunk.

Nem esett igazán jól az első néhány kilométer, mert gurulással indítottunk és igencsak borzongtuk, de egy idő után a nap melege már érezhető volt. A mai napra is igen érdekes útvonalat választott Cobranco, mindenféle szurdokokat, megdöbbentő színeket vetített előre.

Ahhoz, hogy elinduljunk az első szurdokba először 23 km gurulás következett fényes pompás időben, majd Isola településen, - ahonnan Olaszországba lehet átmenni a Lombarde hágón 2.352m magasan – megtaláltuk az egyetlen szatócsboltot, ahol 10 perces sorban állás után sikerült némi élelmiszert is vennünk. Nagyon családias kis bolt volt, a tűzpiros ruhába öltözött, - már menyecskének csak jó indulattal nevezhető kedves eladó hölgy – minden helybélivel jól elbeszélgetett, akik mindenféle érdekes növényeket vettek, valószínűleg a kecskének, vagy egyéb jószágnak. (Nem mindegyik tűnt emberi fogyasztásra alkalmasnak, meg nem is ismertük mindet fel.) Két lehetőség állott előttünk bevásárlásra, itt Isolán és a következő településen – Saint-Sauveur-sur-Tinée (azt sem tudom, hogyan kell ezt a betűhalmazt kiejteni,szerencsére nekem nem is kell,az Cobranco feladata) -, ami a térkép szerint még jelentéktelenebbnek nézett ki. A bevásárlás után vágtattunk lefelé a folyóvölgyön

a kellemetlen ellenszélben, amikor találtunk egy jó napos – nem épített – étkező helyet, ahol a sátrat is sikerült kiteríteni és megszárítani. Innen tovább indulva kb. 8km után értük el az előbb említett – kimondhatatlan nevű – települést, ahol elhagytuk a folyóvölgyet, a kalandok, és szép látvány kedvéért, pedig ha egyenesen megyünk tovább, akkor estére Nizzában lehettünk volna, de nem a gyors haladás, hanem az élvezet - már amennyiben a mászás élvezet - volt a cél.

A Tinée kanyarulatánál kiszélesedett völgyben igen sűrűn egymás mellett álló – helyenként freskókként festett - házak alkották a látványos települést, ami ekkor még nem osztotta meg minden titkát, de ahogy egyre feljebb és feljebb kapaszkodtunk a kezdetben 8-9% meredek emelkedőn, egyre több részlet vált láthatóvá.

 A napi tervet is ideje lenne ismertetnem, mert így csak lóg a levegőben. Tehát röviden : A Tinée völgyén Saint-Sauveur-sur-Tinée –ig (520 m), innen egy éles jobb kanyarral a Col de la Couillole hágó (1.678 m) felé vezető útra térni, majd a hágó után legurulva Beuil érintésével áthajtani a Cians szurdok fantasztikus falai között és este valahol Puget-Théniers környékén hálóhelyet találni.

Ebből ugye az elejéről már írtam, tehát vissza a történésekre. Ahogy a várost elhagyva elindultunk a meredek, de látványos úton, nem tudott nem feltűnni a kőzet szokatlan színe, ami erős lilás-pirosas színben pompázott.

 A kőzet szerkezete is megér egy két szót, mert ez sem a megszokott Alpok formájú volt, hanem palaszerű fényes, lapokra oszló. A völgy jobb oldalát, ahol kapaszkodtunk felfelé, - az egyre égetőbb napsütésben, - ilyen piros színű, a bal oldalát eleinte sima mészkőnek kinéző színű és formájú, majd később az az oldal is megpirosodott.

 Ahogy mentünk felfelé a fejünket forgatva, hogy minél több inger érje agyunkat, hirtelen ősöreg autók felvonulási útvonalába estünk, egyre másra mentek el mellettünk, mi meg tátottuk a szánkat, vajon mit kereshetnek erre az oldtimerek (Fiat Topolino, Citroen (olyan, hitler autó formájú), Lancia FulviaCoupe, Citroen CV2, Porsche 911, meg még néhány hirtelen fel nem ismert régi autó).

 A völgy egyre szűkebbé – szurdokosabbá – vált, a mélyben valahol a folyócska/Vionenné/, aminek hangját néha hallottuk, de nem nagyon láttuk.

Az út igen látványos, bringásoknak ajánlott, bár eleinte sok autó és motor húzott el mellettünk, de később számuk jelentősen megritkult.

A hágóig csak egy település épült az út mellett – Rubion (1.350 m) -, amit a mászás kezdete után látni véltünk fölöttünk a hegytetőn, és nem tudtuk elképzelni, hogyan fogunk oda feljutni. Ahogy folytattuk utunkat a látványos alagutakkal szabdalt úton,

 egyre nyilvánvalóbb lett, hogy az általunk Rubion-nak vélt település valójában Roure (1.085m), és még elég sokat kell mászni, hogy elérjük Rubion-t.

 Aztán 750-800 m magasságból már tényleg a várt várost vettük észre, de olyan valószerűtlen magasságban és helyen, hogy nagyon erős képzelőerőre volt szükség ahhoz, hogy elképzeljük az oda vezető utat.

Aztán két-három nagy visszafordítós kanyar után már ott is voltunk a fantasztikus fekvésű Rubion-nál és persze, ha már ott voltunk, akkor feltekertünk megnézni a települést,

ami egy szikla oldalába épült, kelet felé olyan kilátással, hogy annál kívánni sem lehetne jobbat.

 A házak olyan állapotban voltak, mintha időgéppel 2-300 évet visszamentünk volna, ütött-kopott falak, itt-ott hiányos vakolat, de összességében lebilincselő látványt nyújtott.

 Nem lepődtem volna meg túlzottan, ha az utcasarkon egyszer csak befordul egy páncélos lovag lóháton.

Amennyire időnk engedte szétnéztünk,egy meglepően valódinak tűnő zergeszerű állat tartott szemmel a város feletti szikláról,onnan figyelte,ahogy kattogtattuk a fényképezőgépet a szélrózsa minden irányába.

 Aztán fél három után tovább indultunk a hágó felé, amihez még kb. 300m szintet kellett mászni.

 A hágóra fél négy felé értünk fel, ahol viszontláttuk a régi autókat, hiszen szépen egymás mellett álltak a parkolóban.

 Elkészítettük az ilyenkor elmaradhatatlan fotókat a hágót jelző tábláról,

 meg magunkról, majd megebédeltünk, közben megnéztük, ahogy a régi vasak elindultak lefelé libasorban.

 Azért valahogy közéjük férkőzött egy gyöngyház fehér fényezésű kabrió Ferrari is, az egészen új fajtából. Kaja után mi is lefelé vettük az irányt,

 majd egy kis gurulás után megint felfelé, a vicces úttervezők jóvoltából. Kisebb erőfeszítés után már tényleg lejtett a pálya, pedig egyikünknek sincs politikus ismerőse, de lehet, hogy ebben az országban erre nincs is szükség. Beuil nevű településnél dél felé fordultunk

 a Cians szurdok irányába, mely Cobranco szerint Franciaország egyik nagy attrakciója. Ahogy közeledtünk a helyhez, egyre szűkebb lett a völgy, ami Beuil után kicsit kiszélesedett. Aztán hirtelen piros lett minden szikla,

 a völgy pedig helyenként csak néhány méter keskenyre változott. Itt már értettük, miért tiltották ki a teherautókat, buszokat, egyszerűen nem tudtak volna végig menni még akkor sem, ha szemben csak személyautók közlekednek.

 Felettünk égbetörő piros sziklák, melyeken csak nagyon gyér növényzet látszott.

Ennek a kanyonnak a jellegzetessége, hogy a kb. 16km hosszának a felső részén – ahonnan mi is megyünk lefelé – piros sziklák vannak, míg az alsó részén hétköznapi, fehér mészkősziklák. Itt felül olyan szűk volt a hely, hogy a keskeny út mellett csak a völgy folyója fért meg 3-4 m szélességben.

Az út többször 6-7 alkalommal alagútban tűnt el, de mi a régi úton mentünk tovább, ahova autóval nem lehetett behajtani, ez lehetett a valamikori út, de a kőomlások és a szűk hely miatt alagutat építettek a frankok. Ezek a kőtörmelékkel borított, helyenként leszakadt utak jelentették a fő élvezeti forrást, mert itt meg lehetett állni fotózni, videózni, nézelődni.

 Aki azon gondolkodik, hogy jelentkezik a Mars expedícióra a színes kövek miatt, az ne tegye, jöjjön ide mert ez is van olyan jó, sőt még szkafandert sem kell húzni!

 Egyre csak gurultunk a 6-7%-os lejtőn és nem tudtunk betelni a látvánnyal,

persze volt hova gurulni, a szurdok felső vége valahol 1.350m magasan kezdődik, az alja pedig 350m körül ér véget, amikor betorkollik a Var folyó völgyébe. Igaza lehetett Cobranconak a nagy attrakciót illetően, tényleg nagy élményt jelentett az út vonalvezetése

 és a látvány egyaránt, pedig még nem is volt vége. A kanyon felénél, mintha elvágták volna úgy lett vége a piros kőnek

 és vette át a helyét a fehér mészkő szikla,

melyen sokkal dúsabb lett a növényzet,és persze meg is változott,a zord sziklák ellenére teljesen mediterrán lett a hangulat.

 Az alsó részen mintha még magasabbak lettek volna az út fölé tornyosuló sziklafalak,

bár a szurdok némiképpen szélesebb is lett.

Viszonylag nehéz volt úgy haladni, hogy a nyakunkat tekergetve a állandóan felfelé néztünk,

 megbabonázva a látványtól szinte az idő múlását sem vettük észre (időgép?) és már lent is voltunk a Var folyó széles kelet-nyugat irányú völgyében. Itt jobbra fordultunk, mert a terveink szerint Puget-Théniers városában be szerettünk volna vásárolni és éjszakai szállást kerestünk volna, mert innen indul a Col de Saint Raphael (875m) hágóra az út, de ezt már a késői időpontra tekintettel másnapra halasztottuk.

 A város a folyó folyásirányában felfelé kb. 8km-re terült el a Var völgyében, mi széles nem vészesen nagy forgalmú úton közelítettük meg, amiben kissé hátráltatott a kb. 1% emelkedő és az igen élénk szemből fújó szél. Próbáltunk igyekezni, hogy még elkapjuk a bevásárlóközpontot, annak érdekében, hogy reggel ezt megspóroljuk. Az igyekezetünket siker koronázta, legalábbis abban a tekintetben, hogy negyed nyolc körül meg is érkeztünk, majd kis kérdezősködés után kiderült, hogy ezen a pénteki napon nincs nyitva semmi, mert nemzeti ünnep van. (hogy a rosseb egye meg!) Ekkor megváltozott egy kicsit a program, a vásárlásra szánt időt megpróbáltuk egy érdekes hely felkeresésére felhasználni, ehhez azonban még feljebb kellett tekerni a folyóvölgyön, persze közben erősen sasoltuk az éjszakai tábornak való helyeket. Puget-Thénierstől kb. 7 km-re van Entrevaux,

 melynek híres középkori vára áll a Var kanyarulata feletti szirt tetején, alatta maga a város. Az est közeledtével a hőmérséklet szépen lassan csökkenni kezdett, de a szél nem hagyott alább, mi a tájat fürkészve haladtunk a folyó parton, és megállapítottuk, hogy itt bizony nehéz lesz sátorhelyet találni, mert az ősidőktől lakott völgyet jól kitöltötték a megművelt területük, a hozzá tartozó házakkal együtt. Először egy 120/20kV-os transzformátor állomás melletti földsánc mögött néztünk szét, bár megfelelő lett volna mégis továbbmentünk, hátha lesz jobb. És persze lett is, egy elhagyatott helyen, a bozótos takarásában. Miután kiválasztottuk, megnyugodva tovább mentünk Entrevaux-be. A vár látványa nagyszerű volt, amint letekintett a Var folyóra, és a domboldalra - a folyó bal partjára - épült középkori városra.

Itt is olyan érzésünk volt, mintha visszamentünk volna az időben, a házak úgy néztek ki, mintha a 16.-17. században lennénk.

 Szerencsére a szaracén csapatok nem jöttek, mert nagy bajban lettünk volna, ha ilyen nehéz alumínium paripákkal kellett volna előlük menekülni. Már erősen szürkült, amikor visszatértünk a tervezett táborhelyre és sátorverés után jól megvacsoráztunk a susnyásban, mivel Entrevaux-ben nem sikerült étkezésre alkalmas helyet találni a nagy nyüzsgés miatt. Kaja után lefeküdtünk, én szokásomhoz híven most sem hallgatóztam.

 

6. nap ( 2014. 08.16. szombat, 99,5 km, 1240m szint)

Ismét pompás kék égre és zavartalan napsütésre ébredtünk a gazos időszakos tómederben felvert sátrunkban. Bár a Var folyót követve 50km alatt el lehetett volna érni Nizzát, de erre a napra továbbra is szurdoknéző programot tervezett Cobranco, aminek az volt az oka, hogy van látnivaló bőven a környéken, nem kell elkapkodni a Nizzába érést, elegendő lesz az estére is, hogy másnap reggel elsők lehessünk a tengerben. Tehát a tervek: a rövid távú terv a tegnap este felfedezett bolt meglátogatása muníció beszerzési céllal, majd nekiindulni a folyó jobb partján kanyargó szerpentinnek és tovább a érdekes látványok tárháza felé…

Háromnegyed kilenc felé hagytuk el a táborhelyet a picit lejtő (1%)  – most hátszeles – hosszú völgyön, - helyenként 30km/h-val - haladtunk az áhított bolt felé. Szerencsénkre nyitva volt már, jól bevásároltunk italokból, mert olyan területre visz utunk, ahol – tapasztalatunk szerint – nem nagyon találunk majd élelem és italom beszerzési helyet. Cobranco betárazott a nagy puttonyba egy grillcsirkét, ami jól fog jönni ebédidőben. A bevásárlás után elhagytuk Puget-Théniers városát a Var folyón átívelő hídon, amely meglepő módon végig emelkedett 5%-kal.

A túloldalon megtaláltuk a környék, de lehet hogy az univerzum legrövidebb kerékpárútját, aminek hossza mintegy 12,35m, már megint valami, amiben a franciák a legek. Jó lenne, ha a magyar illetékesek – minél nagyobb számban – kiutaznának ide és tanulmányoznák a helyzetet, illetve azt, hogyan lehetne az itt tapasztaltakat odahaza hasznosítani (ne legyen már mindenben frank-hon a legakármibb, jusson már nekünk is valami, főleg, ha sok pénz sem kell hozzáJ)

Az út nagyon jó vonalvezetéssel bírt, a nagy visszafordító kanyarokból egyre jobb és jobb kilátás nyílott a városra és a folyóvölgyre.

Egy ilyen visszafordítóban – szokatlanul korán –megreggeliztünk, majd folytattuk a hágó felé a tekerést.

Egyébként 400m körüli magasságból indultunk, a  térkép azt mutatta, hogy a Col de Saint Raphael hágót 875m magasan fogjuk megtalálni.

Reggeli után már nem esett annyira jól a mászás – bebizonyosodott, hogy nem célszerű hosszabb szünettel megtörni a hegymenetet -, a nap is egyre jobban ontotta a meleget, nem győztük vedelni a leveket. A hágó elég jellegtelenre sikeredett,

de sebaj, megkezdtük az ereszkedést, ami eleinte 6%-os volt, majd következett egy rövid szakasz, ahol alig lejtett az út ez volt La Penne (tészta!?) település környékén, ahol a táj teljesen olyan volt, mint a Bükk-fennsíkon a Nagymező, és még a magasság is stimmelt. Még egy kis gurulás után 600m körüli magasságban értük el az egyik – erre a napra rendelt, szent - látványosságot a Riolan szurdokot.

 Közben a táj is megváltozott, hirtelen mindent fehér mészkőszikla borított, a növények erősen megritkultak. A kanyon bejáratánál két kissrác (5-6 évesek) szamarakat simogattak, ami nekem nem tűnt jó ötletnek, de később kiderült nem lett semmi baj belőle. Tulajdonképpen nem is a Riolan szurdokot értük el, mert az lent, a szédítő mélységben haladt,

 a turistaúttal és a folyóval egyetemben, mi e fölött az úton kanyarogtunk, de így is lebilincselő látványt nyújtott.

 Addig nézelődtünk, amíg az előbbi szamaras gyerekek utolértek minket a kicsi össztelós montijukkal, meg persze a papa is jött velük. Hát igen, nem lehet elég korán kezdeni a természet szeretetének átadását. Az út fölött szinte függőleges mészkőfalak húzódtak, csak a nyakunkat nyújtogattuk. Viszonylag rövid idő után az Aiglun szurdok oldalába lyukadtunk ki, melynek az alján az L’Esteron folyó, mely majd a Var folyóba fog torkollni, az pedig Nizzánál találkozik  a tengerrel. A dél felé – az Aiglun szurdok túloldala felett - lévő hegygerinc felett már ijesztő gomolyfelhők jelentek meg és növekedésnek indultak.

 Fél egy felé értük el Sigal települést, ami szintén középkorból itt rekedt falunak nézett ki, valamikor erődszerű lehetett. Közel érve, nagyon hangulatos kis városka benyomását keltette, a főtéren lévő közkútból sikerült jó hideg vizet vételezni,

amikor megjelent egy idősebb hölgy, és kézzel lábbal mutogatva egy kulcsot lóbált felénk. Először azt hittük, hogy a királylányt kellene kiszabadítani a vad (és/vagy) hétfejű sárkány karmából, de addig mutogatott a település felett álló óratoronyra,

 hogy megértettük, ide szeretné adni a kulcsot, hogy fel tudjunk menni megnézni a panorámát.

 Nagyon kedves volt tőle, ha olvassa ezt a beszámolót, akkor nagy köszönet neki, ha valami oknál fogva nem fogja olvasni, akkor is.. Felmentünk kb. 1.222 lépcsőn, bezárt vasrácsokat nyitottunk ki és végül a szemünk elé tárult Sigal és a környező hegyek, szurdokok látványa.

Sajnos nem időzhettünk sokáig, mert időközben megszületett a terv, le fogunk menni az Aiglun szurdokba, bár nem esik útba, és ugyanarra kell visszajönnünk, de innen fentről úgy tűnt meg fogja érni a látvány miatt.

Indulás után néhány km-t gurultunk, majd élesen jobbra lekanyarodtunk a kanyonba vivő útra. Az, eleinte jelentősen lejtett, kb. 200m szintet vesztettünk, közben elhaladtunk a Riolan szurdok alsó kiinduló pontján, a felső részét még délelőtt érintettük. A nagy gurulás után persze újra másztunk, miközben az egyre növekvő felhők alá vezetett utunk. A látvány tényleg egészen jó volt,

bár egy kicsit rontotta a hangulatot az időnként szemetelő eső. A kanyon névadó településén – Aiglun-on – már nem mentünk túl, mert sürgetett az idő, azonban ez nem riasztott el minket, a reggel vásárolt grillcsirke elfogyasztásától.Egyébként valamiféle falunap volt,a lakosok egytől-egyig a helyi/egyetlen/ vendéglőben dorbézoltak,gondoltuk valamilyen ürüggyel oda kellene pofátlankodni,hátha behívnak.Sajnos nem jött össze,ez itt nem a Balkán.Sebaj,marad bringatáska,ott lapul a grillcsiri. Az ebéd fantasztikusan jól esett, az eseménytelenségről egy nagy szőrős macska gondoskodott, amikor egy óvatlan pillanatban majdnem megmacskásította az én fél csirkémet. Még szerencse, hogy fél szememet rajta tartottam a pipin, így ő éhen maradt, én viszont jól laktam, gondolom a macsek fordítva gondolta. Kaja után lendületesen legurultuk 200m szintet, majd újra visszamásztunk 200m-t és máris elértük a Roquesteron település irányába vezető utat, melyet néhány órával ezelőtt hagytunk el a kanyon felfedezése miatt.

A szurdok jobboldalt lélegzetelállító kilátással kisérte utunkat,a vízesések folyamatosan ostorozták a feneketlen mélységet.

 Itt megint szemerkélő esőben gurultunk, a felhők össze-vissza gomolyogtak felettünk, nem volt túl rózsás a kilátás időjárás ügyben, bár a tenger irányában szép kék ég látszott és az irányunk innentől abba az irányba tendált. A főútra kihajtva rögtön  jelentős sebességet értünk el a kellemes lejtőn, néhány km múlva értük el Roquesteron-t, amit kettéosztott az L’Esteron folyó.

 A város érdekes történelemmel rendelkezik, mert a két fele – amik a folyó két partján helyezkednek el azok, – egy időben két külön országhoz tartoztak és látványban is különböztek. A város után a folyóvölgy egy kicsit kiszélesedett, mindkét oldalán vezetett út, mi a bal partit választottuk.

Az út föl-le liftezett, na nem túl meredeken, de a 3-4% emelkedő, a szokásos – tenger felől fújó – szembeszéllel és a dunsztos, párás levegővel már ez volt  a vágyak netovábbja.

Aztán lejtő, majd megint emelkedő egymás után sorban. A folyó meg szép lassan kikerült a látótávolságból, mélyebbre és távolabbra az úttól. A táj látványos maradt, de már inkább szerettünk volna Nizza közelében lenni, mert az időjárás is rosszabbodni kezdett, a felhők egybefüggően beborították az eget,

csak egy keskeny sáv maradt továbbra is kék, a tenger felett. Egyszer csak láthatóvá vált, hova is vezet utunk, szemben egy település trónolt a hegy fokán,

a GPS szerint ott kell áthaladnunk, majd jön a gurulás, le a tengerszintre. Ez a település Gilette volt, ami a környezőekhez hasonlóan középkori érzetet árasztott,

sehol egy új, vagy felújított ingatlan, csak az ódon hatás. Aztán amikor átgurultunk rajta, akkor ért a meglepetés a "fantasztikus a négyzeten" kilátással. Alattunk, mint terepasztalt szemléltük a Var folyó völgyét,

ahogyan belecsatlakozik az L’Esteron völgye. Amikor kigyönyörködtük magunkat, akkor jött a felismerés a teljesen beépült völgy láttán, hol lesz nekünk itt vadkemping szállásunk. Valószínűbbnek tűnt, hogy Pákó hamarabb fogja hibátlanul kimondani, hogy „árvíz-tűrő tükör-fúrógép”, mint, hogy itt legyen egy sátorhelynyi placc. (Ebben a kifejezésben az összes magyar ékezetes magánhangzó megtalálható, amik tudjuk nem barátai eme emberszabású „kelebnek”.)

Rászántuk magunkat a gurulásra, ami nem volt olyan kemény, mint ahogy számoltuk, 6-7%-os jó vonalvezetésű, látványos úton, nézelődve vesztettünk 320m szintet. Az út a Var völgyébe csatlakozott be, ahol mi jobbra fordulva Nizza felé vettük az irányt. Az előzetes tervek szerint itt balra mentünk volna (Vesubie szurdok), még egy kanyont útba ejtve, de már kora délután letettünk róla, mert az időbe nem fért volna bele. Most látszott, hogy jó döntést hoztunk, mert az ominózus szurdok felett éppen ömlött az eső és azzal fenyegetett, hogy mi is rövid időn belül zuhanyozni fogunk. Találtunk egy kerékpárutat, amin elindultunk dél, dél-nyugat irányban, hátha közelebbről mégsem olyan rossz a helyzet, mint fentről. A Var jobb partján 10km keresztül csak ipari zóna volt, de olyan sűrűn tele raktárakkal, üzemekkel, hogy az hihetetlen, mintha a Ruhr vidéken lettünk volna.

A lehangoló nézelődés közben az eső is cseperegni kezdett, a vacsoraidő is eljött, így megálltunk 19 óra körül, egy elhagyatott raktár teherautó rakodó rámpáján, ami felett tető volt és az egyre jobban szakadó esőben komótosan elfogyasztottuk a vacsorát.

Időnk volt nyugodtan enni, mert a nagy esőben nem akartunk indulni és bíztunk benne, hogy eláll, vagy legalább csendesedni fog. Amit ide most leírok, azt csak azok fogják tudni akik elolvassák, mert a videóban erről nincs kép, se utalás. Már meg is emésztettük az egyre hidegebbé váló időben a bevitt élelmet, de az eső csak nem állt el, így kényszerből 21 óra körül elindultunk és próbáltunk alvó helyet keresni. Mentünk, mentünk, de semmi, házak, körbekerített veteményesek végeláthatatlan sora, egy két esélyes helyre bementünk a térdig érő vizes fűbe, de nem találtunk alkalmas helyet. A helyzet nagyon elkeserítővé vált, voltak olyan szakaszok, amiken oda-vissza többször is végigmentünk, tanakodtunk, de nem és nem. Az eső pedig vigasztalanul esett, mi mentünk lestünk, forgattuk a fejünket, mígnem egyszer csak bent voltunk Nizza bérházakkal zsúfolt elővárosában. Na itt elkeseredtünk, visszafordultunk és csak mentünk, mentünk, lestünk, lestünk. Míg egy településen a tuja sövényen találtunk egy rést, ahol nem volt se kerítés se semmi, így betoltuk a bringákat 23:10-kor, valakinek a földjére. Két kertesház is volt a közelben, ezért a sövény mellé egy nagy fa alá, takarásba tettük a sátrat és azon morfondíroztunk, mi lesz, ha holnap is ilyen vacak idő lesz, amikor a tengerparton szeretnénk a napfényben sütkérezni, aztán az átélt izgalmaktól fáradtan nagyon hirtelen elaludtunk, mert reggel igen korai kelést terveztünk.

A következő két nap történései  "Bringával a Riviérán"  címmel külön fejezetben olvasható!

Szóval ott tartottunk, hogy Finale Ligure, illetve hazudtam, mert nem ott, hanem Pietra Ligure strandja mellett búcsúztunk el a tengerparttól (a strandoktól), de még innen kb. 3km-t hajtottunk a nagyon szűk – mindkét oldalán korláttal – korlátozott szélességűre korlátozott kerékpárúton, nehogy korlát hiányában korlátlanul leessünk a haragos, tarajos hullámokat vető tengerbe, amikor már el is búcsúztunk tőle. Tehát 3km múlva elértük Finale Ligure települést, ahol egy hirtelen balkanyarral bevetettük magunkat az ádáz forgalomba, illetve a Colle di Mellogno hágó felé vezető útra (SS490). A sűrű szürke felhő, mint dunyha a gyerekre úgy terült ránk, semmi jóval nem kecsegtetve, de nem volt mit tenni, menni kellett, hiszen a környék teljesen alkalmatlan volt vadkempinges szállásra. Nem terveztük, hogy a hágóig eljutunk, sokkal inkább azt, hogy megyünk, ameddig besötétedik, és addig találnunk kell szálláshelyet. Ebbe a gondolatmenetbe zavart bele az időjárás az eső lehetőségével. Azért ez a hágó nem túl gyenge, bár az 1.028 m-es magassága azt sejteti, de tengerszintről indultunk. Csak emlékeztetni szeretnék arra, hogy a híres col de Isoard, Briancon felől hasonló szintemelkedést jelent (1.120m),

 a nehezítés az volt a dologban, hogy 18:45 körül indultunk el a tengerpartról a hágó irányába. Eleinte még a nagy városi kivezető forgalomban sínylődtünk, kb. 2-3 km múlva – egy autópálya felhajtó után – érezhetően csökkent az autók száma. A meredekség ezen a szakaszon 6-7% között váltakozott, ömlött rólunk a víz, bár a levegő hőmérséklete ezt nem nagyon indokolta, de fullasztóan magas páratartalomban küzdöttünk felfelé. Fél nyolc felé elértük Olle települést 290m magasan, amiről nem egészen az „Ollé a ligetben nagyszerű” dal jutott eszünkbe, mert már szemerkélt az eső, a fölöttünk levő felhő struktúrája már feloldódott a lefelé hulló csapadékban és eddig abszolút 0 db táborhely rémlett fel előttünk. Az út egyik oldalán meredeken lefelé szakadó, a másik oldalát égbe törő sziklák határolták, és ahol sík volt a terep, na oda rittyentettek egy települést, mint ezt is. A felfelé kapaszkodó út egy pontjáról egy pillanatra lehetett látni a tengert Pietra Ligure településnél és az is jól látszott, hogy a tenger felett nincsenek felhők. Alig hagytuk el a települést egyre sűrűbben kezdett hullani az égi áldás, meg is álltunk tanakodni, mit kellene tenni, a végén arra jutottunk, hogy megyünk tovább fél-csupaszon, így legalább a ruhánk nem lesz vizes. Az esőkabátot nem lett volna érdemes felvenni, mert akkor nem az esőtől, hanem az izzadtságtól lettünk volna vizesek. Így haladtunk kb. 2 km, amikor hirtelen megnyíltak az ég csatornái és ömleni kezdett az addig teljesen szalonképesen hulló csapadék. Gyorsan egy telek felhajtójára menekültünk, mert efelett volt egy sűrűbb fa, hirtelen átvedlettünk vegyvédelmi ruhába, izé nem is, hanem koton kabátba. Azon lamentáltunk, hogy be lehetne menni a telekre, de aztán elvetettük ezt a lehetőséget és a szakadó esőben tovább indultunk. Egyre komorabb, sötétebb lett, aminek az oka az volt, hogy a felhő ráült a hegyre és mi felhőben, illetve ködben tekertünk tova. A helyzet elkeserítő volt, fogalmunk sem volt róla mi vár még ránk, a köd olyan sűrű lett, hogy a mögöttünk érkező autó csak egy kis gondolkodás után merte megpróbálni az előzést.Mi meg tapadtunk rá amig csak tudtunk,hogy a fényszórója által a ködben való résen át kifigyeljük az út karakterisztikáját. Közben találtunk egy házat nagy – helyenként vízszintes – telekkel, ahol akár a sátrat is fel lehetett volna verni, de a csengő bent volt a ház falán és nem mertünk bemenni az udvarra, nehogy egy eddig láthatatlan kutya megkóstoljon. Itt eltöltöttünk vagy 5 percet a helyzet értékelésével, de innen is odébbálltunk. Így utólag nehéz visszaadni azt a lehangolt lelkiállapotot, amibe kerültük a helyzet kilátástalansága miatt. A hágó teteje még vagy 500m-re volt felettünk esély sem volt arra, hogy még aznap felérjünk, viszont sehol semmi, pedig Cobranco többször is próbálkozott a nagy visszafordítós bal kanyarok hegy felé eső oldalán, ahol kis utak indultak befelé, de mindannyiszor kiderült, hogy nem vezetnek sehova, vagy beljebb alkalmatlan a terep a sátorállításhoz. Ilyenkor esőben különösen fontos, hogy a cövekek leszúrásával jól meg lehessen feszíteni a külsejét, a beázás elkerülésére, na a talaj ezeken a helyeken olyan sziklás volt, hogy erre esély sem volt. Közben a GPS-t is kikapcsoltam 440m magasságban, hiszen úgysem lehetett látni mit mutat. Egy idő után már a káromkodás sem adott sem erőt, sem vigaszt, így leszoktunk róla és a sorsunkba beletörődve csendben tekertünk. Így haladtunk reményvesztetten, szinte gépisen taposva a pedálokat, amikor nátrium lámpák sárga fénye jelezte, hogy megint valami faluba érkeztünk. A település nagyságát nem lehetett kivenni a nagy ködben, majd egyszer csak balról egy ház sziluettje türemkedett ki a homályból, bent még a lámpa is égett. Ahogy elhaladtunk mellette, azt láttam, hogy a konyha ablak nyitva és „Giuseppe” ott áll – talán mosogatott (este tíz körül) – a pillantásunk találkozott. Néhány méter múlva megálltam, megvártam Cobranco-t és elmondtam mit láttam, gyorsan visszagurultunk és sikerült kapcsolatba kerülni emberünkkel (4. típusú találkozások: Földlakó vs. nem értelmes UFÓ) Cobranco kapcsolatteremtő képességét kihasználva. Ha rajtam múlt volna, akkor még mindig mennénk felfelé a hágóra. Szerencsére nem rajtam múlott, így sikerült kézzel, lábbal magyarázni, amiből kiderült, hogy az Ő telkére nem mehetünk, mert azzal valami van, de a szomszédjáéra igen, ami az út jobb oldalán szép füves, egészen jó vízszintes terület volt egy körtefa alatt. Fölöttünk a domboldalban egy ház tornáccal, körben közvilágítási lámpák, de nem volt zavaró, nagyon megörültünk, hogy lesz hol aludnunk. Gyorsan felállítottuk az időleges esőszünetben a sátrat és fél 11-kor nekiálltunk vacsorázni, mert, hogy nézne ki a vacsora nélküli lefekvés. Cobranco a kerékpár csomagot asztalnak használva, szépen kipakolta a szalonnát, hagymát, miegymást, ami egy rendes vacsorához kell, sőt még a kis kockás asztalkendőjével meg is terített. Én megfőztem az elmaradhatatlan teát, jól bevacsoráztam kenyér, felvágott, a teához jó kis sütemény, csoki. Vacsora után a kerékpárokat, csomagokat megpróbáltuk letakarni, az értékesebb holmikat bevittük a sátorba, ahova a végén mi is bemásztunk vizes cuccainkban, „pompás” volt, na! Éppen elhelyezkedtünk, amikor újra el kezdett ömleni az eső. Az átélt élmények, izgalmak, fáradtság hatására gyorsan álomba merültünk olyan fél tizenkettő magasságában, bízva a következő napon ránk váró jobb időben.

Reggel az eső ütemes dobolására ébredtünk, ami azt jelezte, nem kell nagyon kapkodnunk, hiszen nem akartunk esőben elindulni. Tíz óra magasságában kimerészkedtünk – egy pár perces esőszünetben – és szemügyre vettük az alacsonyan úszó felhőket, a környező hegyeket koronázó párafoszlányokat, na meg a falut, aminek közepén vertük fel este a sátrat. Szó mi szó tényleg közel voltak a házak, de a helyieket ez látszólag nem zavarta. A tengert is sikerült felfedezni és meglepődve tapasztaltuk, hogy a nótában megfogalmazott mondat mi szerint „ a tenger felett mindig kék az ég” tényleg igaz. A ronda gomolygó felhők véget értek a szárazföld szélénél, sőt annál egy kicsit hamarabb és a parton pompás napsütést láttunk.

 Nekünk azonban az ellenkező irányba kellett mennünk oda, ahol felhők laktak. Komótosan összepakoltuk a vizes motyókat, a sátrat, felráncigáltuk magunkra a vizes cipőket és a lassan oszladozó felhők alatt útnak indultunk. Gondolatban megköszöntük „Giuseppe”-ének a táborhelyet és élénk, ham and eggs illatban elhagytuk a falut, de a gyomorkorgást magunkkal vittük. Az éjszaki szállásunkat adó falu neve: Regione Ca’ Nova volt és mint utólag kiderült,nagy túristaparadicsom.

A nap néha-néha kipillantott, majd egyre hosszabb időre tapogatta végig a tájat sugaraival, melyek nyomán az eddigi 90%-os páratartalom 100%-osra nőtt. Úgy éreztük magunkat, mint az a homár, melyet éppen a lobogó vízbe készül dobni a szakács, de még csak a felcsapódó párában repül. A rákkal ellentétben mi nem nagyon repültünk, jobban illett a helyváltoztatási sebességünkre a vánszorog jelző, mivel a hegy meredeksége konstans 7,5% volt, a vércukorszintem pedig 2 mmol/l-re zuhant.

 A csomagokra – szárítás céljából - kihelyezett vizes ruhadarabok nem nagyon száradtak meg, mi pedig főttünk saját levünkben, a kilátás viszont egyre jobb lett, de csak lefelé, mert felfelé továbbra is korlátozott maradt, hiszen olyan 800m felett csak a fehér gomolygó felhőt lehetett látni a hegyet és főleg a hágót nem. Egy megfelelő helyen átmásztunk a szalagkorláton és – a hegyi kecskék által is megirigyelhető helyen – kiültünk egy sziklára lábat lógatni a mélység felett, persze közben a reggelit is beiktattuk.

Alattunk 2-300m mélység, felettünk a gomolygó pára, és a szép kilátás hatására már el is felejtettük a tegnapi kínlódást. Közben a felhőzet is feljebb húzódott és látni engedte az út felső részét, ami igazán impozáns látványt nyújtott, nem úgy, mint ahogy a magas hegységek égbe törő sziklái nyűgözik le az embert, inkább úgy, mintha a Mátra lábától az ember gyönyörködik a felette magasodó zöld domborműben.

Ameddig a szem ellátott buja növényzet borította a hegyet, sehol egy irtást, vagy természetes pusztulást nem lehetett látni. Reggeli után kis küzdelem árán feljutottunk a 950m magasságban található útelágazáshoz, ahol jobbra kellett volna kanyarodnunk (SP16-os úton Osiglia felé), de úgy döntöttünk, megnézzük a balra lévő hágót és majd visszagurulunk. Úgy is tettünk és felmentünk a hágóig, szerencsére a felhő egy cseppet feljebb húzódott emiatt szép kilátás nyílott egészen a tengerig. Egy rövid gurulás után már kanyarodtunk is észak felé, ahol egyrészt emelkedő út és valami nagyon ronda felhő konglomerátum fogadott, majd kevés távolság megtétele után sűrű köd, augusztusban lenn délen, kevéssel dél után. Ezt erősen furcsállottuk, de hajtottunk tovább, mígnem kiértünk a ködből, akkor derült ki, hogy ez tulajdonképpen, a felhő volt maga. A völgyben lejjebb rally autók gyakorlatoztak, ha lehetett volna választani, akkor a repedt fazék hangra nem tartottunk volna igényt, de sajnos nem lehetett. Talán annyi szerencsénk volt, hogy mi a gerincen mentünk tovább balra, egy elágazás után, az autók pedig tőlünk jobbra, a völgyben randalíroztak. Úgy gondoltuk, hogy innentől már lefelé fog vezetni utunk, de még két kisebb emelkedőt kellet megmásznunk, amíg tényleg gurulni tudtunk lefelé a vacak minőségű, sűrű erdőséggel szegélyezett úton, mely nagyon emlékeztetett az itthon megszokott látványra. A közelebbi tervünk Osiglia település elérése, majd a határában lévő mesterséges tó, a Lago di Osiglia megtekintése szerepelt.

 A faluig kb. 350m szintet vesztettünk és élvezetes szerpentines úton gurultunk le. A település főterén a kocsma előtt ülő emberek üveges szemekkel meredtek ránk, amikor a macskaköves úton elgurultunk előttük és Cobranco odaköszönt nekik „Bongiorno”. A látványos tavat is hamar megtaláltuk, persze nem volt nehéz egy 3 km hosszú duzzasztott vízfelületet meglelni.

Egy alkalmas helyen megálltunk (pad, szép kilátás a tóra, szemetes) és negyed három körül megebédeltünk. Utána kihalt úton haladtunk tovább, bár tervben volt a fürdés, de a magas sziklás part

 nem tette lehetővé, a nem túl magas hőmérséklet pedig nem teremtett hozzá nagy kedvet, bár Cobranco többször is tett rá utalást, hogy Ő bizony csobbanna. A gát

 elhagyása után meredek lejtő következett, éles kanyarokkal, sajnos a gurulás édes élményébe az út vacak minősége egy kis keserű ízt is csempészett. A Bormida szurdok alsó része, - amiben gurultunk – kezdett kiszélesedni és olyat láttunk itt, mint amilyet még Franciaországban 5-6 nappal ezelőtt az Alpokban sikerült. Ez a valami egy forrás volt, aminek nagyon megörültük, mindjárt meg is mosdottunk, meg is borotválkoztunk. Amikor belekezdtünk, akkor még sehol senkit nem láttunk, közben megjött egy ember végtelenszámú műanyag flakonnal – akárcsak a Szinva forrásnál lettünk volna, majd beállított néhány országútis is, akik vizet szerettek volna venni. Mi ott álltunk szappanos képpel, ők meg furcsa pillantásokkal méregettek minket. A felfrissülés után néhány km-rel begurultunk Melissimo-ba,ahol erősen kerestük a terveinknek megfelelő utat (SP28bis), és kis bizonytalankodás után meg is találtuk. Az eddigi északi irány ÉNY-ra változott és a megszűnt lejtő átcsapott emelkedőbe. Innen egy lendülettel mentünk 170m szintet 6% meredekséggel, ami az eddigi kényelmes tempó után nem esett teljesen jól. Aztán egy kevés sík rész következett a meredek emelkedő végén, amikor már azt hittük, hogy innen már síkon vagy lefelé vezet utunk, még egy 100m-es szintemelkedés után elértük a 750m-es magasságot. Nem igazán tudtuk mi vár ránk, eleinte azt gondoltuk, hogy a Pó síkságra egy lankás lejtő fog levezetni, ehelyett meredek emelkedőkön másztunk. Boltot nagyon nézegettünk, de eddig nem láttunk, viszont amikor begurultunk Montezemolóba,

nemcsak az eső kezdett el esni, hanem rögtön találtunk egy kis szatócsboltot, ahova gondolkodás nélkül berontottunk. Mondtuk az eladónak, hogy minket a Ferrari elnöke küldött (Luca Montezemolo) és azonnal vinnünk kell neki 6db tojást Maranellóba, de a kis hölgy nem értette a magyar beszédet, meg az angolt sem. Közben kiderült, hogy a Chinottót nem Csinottónak, hanem Khinottónak kell ejteni – egy világ omlott össze bennünk, hiszen eddig azt gondoltuk, legalább egy olasz szót jól ki tudunk mondani -, de sajnos csak 2dl flaskában volt és nem is nagyon kóla szerűség, hanem valami világos lötty, így Cobranco lemondott róla. A nyelvi nehézséget leküzdve – mutogatással és nyögésekkel fűszerezett kommunikációval - csak megszereztük a tojásokat és mellé vettünk még valami kenyérszerűséget, gondoltuk, ha megenni nem is tudjuk majd, esetleg jó lesz követ törni. A következő 15km hullámvasútra emlékeztetett, de nem nagyon voltak szintkülönbségek, amolyan gerincúton haladtunk, 20-30m le, majd 30-40m fel, a végén még a 800m-es szintet is megütöttük.Amúgy egész tetszetős volt a táj,belső Piemont.

 Innen viszont tényleg megindult az út lejtése és 9,5km alatt 250m szintet vesztettünk, majd egy jobb kanyarból kijőve egyszer csak „meglett” a Pó síkság. Ezt onnan tudtuk, hogy észak felé megszűntek a részletek, csak valami homályos masszát lehetett látni. Na, a holnapi nap nagy részén ebben a szmötyiben fogunk haladni. Az utolsó szakasz kifejezetten meredek, élvezetes lejtő volt, 3,5km alatt 240m szintet süllyedtünk és már majdnem meg is érkeztünk Dogliani-ba. Mielőtt beértünk volna a városba, - nagy fékezés után -  megálltunk egy kísérteties épületnél, amiről kiderül, hogy az a temető bejárata.

Cobranco tett egy sétát a kamerával,a helyszin tényleg kisérteties volt,már-már attól feltem,nem is jön ki élve.

 A városba leérve leesett az állunk olyan óriási - kisméretű téglákból épített - templomot láttunk.

Ez már egy viszonylag nagyváros volt, de azért sikerült belőle kikeveredni és a főút mellett találtunk egy pihenő helyet asztallal, paddal, szemetessel. Itt hirtelen behúztuk a fékeket, mert már nagyon vágytunk meleg vacsorára. A vacsora elkészítéséhez fel kellett idéznem az 1981-es katonai élményeimet, a hagymapucolás tekintetében. Végül annyira jól ment, mintha azóta is gyakoroltam volna. Na de mihez volt szükség hagymára? Hát persze, hogy abból a tojásból készített rántottához, melyet azzal az ürüggyel szereztünk be, hogy visszük Maranellóba a főnöknek, de mi fondorlatos módon elfogyasztottuk még az előtt, mielőtt odaértünk volna. (persze nem is abba az irányba mentünk). Cobranco egy félórás főzőműsort rittyentett a vacsora készitésből, melynek a végén már úgy folyt a nyálam, mint egy féléves csecsemőnek fogzás idején. Amit talált a csomagjában, azt mindet beletette, szerencsére a napolajat nem lelte meg, így csak szalonna, kolbász, csípős zöldpaprika, hagyma, fokhagyma és 6 db tojás képezte a vacsora összetevőit. Kis izgalommal rázogattam a gázpalackot, mert úgy tűnt, hogy talán kevés lesz az energiahordozónk, de végül kitartott. Vacak lett volna, ha a folyékony állagú kajáról fél óra után derült volna ki, hogy nem tudjuk félkészen megenni. A vacsora ízletesre sikerült, jól is laktunk vele.

A főzéstől már csak az edények eltakarítása volt bonyolultabb és időigényesebb, sőt nem is lett tökéletes, csak itthon sikerült a tojásatomokat, és szalonna molekulákat levakarni róla. Kaja után nehézkesen indultunk útra, bár már csak az éjszakai szállás keresése volt hátra, de az emésztéshez használt vér nagyon hiányzott a combokból. Azt gondoltuk, itt a laposon könnyű lesz táborhelyet találni, de nem várt nehézségbe ütköztünk, ez pedig a kutyák jelenléte volt. Az út mellett szellősen helyezkedtek el az udvarház jellegű lakóhelyek, melyeket a hozzá tartozó földek vettek körbe, de minden háznál nagytestű, folyton ugató kutyák voltak. Végül este, már szinte sötétben sikerült találni egy mezőgazdasági területet, ami mellett nem volt lakóház, hát tábort vernünk. Az elalvás könnyen ment, bár félálomban - gondolatban - már félig otthon voltam a szeretteimmel, hiszen már csak egy nap bicikli tekerésre – vagy még annyira sem – voltunk az autótól.

Reggel 7 felé keltünk fel, nem nagyon kapkodtunk, mivel légvonalban kb. 70 km-re voltunk az autótól. Mikor kinéztünk a sátortól meglepődve tapasztaltuk, hogy valószínűleg egy időkapu közelében verhettük fel a sátrat, mert odakint köd volt, mi úgy tudtuk augusztus 20.-a a dátum, de látvány alapján október végét éreztünk. Nem derült ki, hogy ténylegesen köd, vagy szmog, de egyik sem tűnt jó opciónak.

Indulás után újra konstatáltuk, hogy ez nem Ausztria, vagy Svájc, mert az út mellett ember magasságú vad fű nőtt, nem volt semmilyen padka, csak egy fehér vonal az út szélén, aztán a nagy dzsuva. Teljesen érdektelen, ingerszegény környéken haladtunk, - fákkal bokrokkal, dudvával benőtt síkság, a látótávolság 324m – a szendergésből hirtelen felébredést csak az 5-6 kijáratú körforgalmakban látott táblaerdő okozott, ahol pislogva próbáltuk kisilabizálni – megállás nélkül – melyik kijárat is kell nekünk. Aztán egyszer csak ott voltunk Bra előtt – erre a településre, illetve az oda vezető útra jobban illett volna a Bráner elnevezés, (persze lehet ez volt az eredeti neve, de rövidítettek), jól megszívtuk -, mert az eddig sík út, hirtelen 8% meredekségbe váltott és vagy 100 m szintet beletettünk a bringákba. Ez azért volt meglepő, mert ez a területet Pó síkságnak és nem Pó felföldnek hívják, de lehet, hogy csak tévedésből. Történt pozitív dolog is velünk, hiszen sikerül egy nagy önkiszolgáló boltot találni, ahol a még szükséges kaja adagot megvettük és egy kellemes szabadidő parkban el is költöttük reggelinket. Sajnos a parkban nem működött a – kívülről nagyon jó kinézetű – WC, így a túrán nem sikerült egyszer sem a nagy fehér fajansz társaságát élveznünk. Ettől a ponttól már csak homályos emlékeim vannak az út hátra lévő részéről, mert néha el,- elszundítottam, és amikor felriadtam, akkor is ugyanolyan táj nézett rám vissza. Persze ahogy közeledtünk Torinóhoz a forgalom is egyre nagyobb lett, szinte egybefüggő településeken hajtottunk át, itt már nem 800 m-enként voltak a körforgalmak, hanem talán 500m-enként.

 A GPS nagyon jó szolgálatot tett, - térképpel igen nehéz lett volna a visszanavigálás – szinte könnyen, magától értetődő módon jutottunk vissza – negyed három körül - Caselette campingjébe, ahol az autót hagytuk. Ilyenkor mindig izgalmakkal teli az autó megpillantása előtti időszak, de most sem volt szerencsére semmi baj, az autó a helyén, csak a kosz, por, falevél lepte be. A videó idáig tart, de azért a történések nem értek itt véget. A bringákról leszedtük a csomagokat, melyek mentek a csomagtartóba, a bringák a tetőre, mi pedig 10 nap után meleg vizes szappanos fürdőben mostuk le magunkról az út porát, ami fantasztikus jó érzés volt. Majd még egy uzsonna szerűséget, vagy ebédet – négy óra körül – elfogyasztva elindultunk hazafelé az ötödik többnapos túránkról. (A Torinó-Milánó autópályán voltak még történések, de ezek részleteit fedje jótékony homály.)

Összefoglalásképpen annyit: köszönöm Cobranconak, hogy itt lehettem, a szokásoknak megfelelően kitett magáért a tervezés, szálláskeresés és főleg a video készítés terén. Aki volt már ilyen jellegű úton az tudja, hogy az összezártság, alkalmazkodás nem mindig ad jó eredményt, egyik, vagy másik fél elfárad, belefásul, már menne haza stb. Nálunk ilyen probléma nem volt, talán ez a legnagyobb fegyvertény, hogy 10 napig el tudtuk egymást viselni súrlódások nélkül.

A túra minden percét élveztem, a nagy hegyeket, tavakat, szurdokokat, tengerpartot, városokat, mindent, még az esős részek is élvezhetőek voltak, így utólag. Olyan ez kicsit, mint a katonaságnál a szívatás, a helyszínen nem esik jól, de kis idő múlva az anekdotázgatás közben már szép élményekké változnak!

A kedves olvasónak köszönöm, hogy elolvasta és ezzel visszaigazolta, hogy volt értelme a sok munkát beleölnöm az írásba. (A munka nagyságát jól jellemzi néhány szám: 31 oldal Word-ben, képek nélkül és 19.083 szó)

2015-re is vannak tervek, remélem sikerül megint megszervezni a közös túrát, hogy hova, az legyen egyelőre titok…

Ajánlom mindenkinek az utat. Részletesebben lásd a  és a .