Aki olvasta a
2013-as Alpok túra leírást, az értesült róla, hogy akkor egy
hirtelen váltással nem az előre eltervezett túrát tekertük
végig. Cobranco egy régebbi terve szerint haladtunk, mert
egészségügyi problémák miatt, az eredeti tervet nem mertük
vállalni. Utóbb kiderült, hogy ez a túra sem volt nagyon
egyszerű, a térd is jól viselkedett, így minden pompásan
alakult.
A 2014-es évben
nem jelentkezett veszélyes mértékben Cobranco térd fájdalma,
így kézenfekvő volt, hogy megcsináljuk – az előző évre -
tervezett túrát. Már csak az időpont kiválasztása okozott
gondot, az időjárás vészes megváltozása és egyéb tényezők
miatt. Előzetesen júliust céloztuk meg, de hiába figyeltük
az Alpok időjárását, nem adódott semmi lehetőség, mert vagy
2-3 naponként jöttek a nedves légtömegek, vagy ott maradt
egy labilis, mozdulni nem akaró fülledt időjárási jelenség,
melyből minden nap esett.
A család,
munkahely, időjárás Bermuda-háromszögében néha elsüllyed a
kerékpár-túra hajója (na ilyen képzavart is nehéz volt
összehozni), de azért rendíthetetlenül hittünk abban, hogy
csak jönni kell egy kis jó időnek is, persze jó időben.
A részleteket
mellőzve, augusztusra tolódott megint az időablak, amibe a
túrát terveztük. Sajnos ez az ablak nem volt széles,
mindössze 13 napos, ebbe kellett beleférni a 10-11 napnak
úgy, hogy az idő is jó legyen. A végén majd kiderül,
sikerült-e.
Várakozással
teli izgalommal vártam az utat, hiszen nem csak nagy, -
kerékpáros berkekben híresnek nyilvántartott - hágók, hanem
nevezetes tengerparti városok megtekintése is a tervek
között szerepelt.
Ja, az
előkészületekről annyit, hogy minden eddiginél több lomot
vittem magammal, többek között, vagy 1,5 kg Lithium akkut,
mivel (hál’ istennek) egyre hosszabb filmeket készít
Cobranco, viszont ez megnövekedett energia igényt is
támaszt, amit magunkkal vitt akkumulátorokból kell fedezni,
lévén kihagyjuk az épített campingeket. Még télen rendeltünk
a kamerához 5db utángyártott (kínai) akkumulátort az
ebay-ről, annyiért amennyiért itthon csak egy fél gyári
akkut adtak volna. Méréseim alapján 5-10%kal kisebb a
kapacitásuk, mint a Panasonic felirattal ellátott
testvéreié, de az áruk az verhetetlen. Persze az
élettartamukat még nem ismerjük, de ezzel együtt jó vételnek
gondoltuk őket. A téli – kerékpáros szemmel számomra
semmittevéses – időszakban készítettem egy napelemes energia
tárolót, mely napsütés esetén a benne lévő akkumulátort
tölti, amiből éjszaka a GPS töltését terveztem megoldani
remélve, hogy nem csak egy plusz doboz lesz, ami helyet
foglalt, és plusz súlyt nyom, hanem észrevehetően besegít az
energia gazdálkodásba. Az ebay-en nézegettem ilyen funkciójú
eszközöket, de olyan paramétereket adtak meg rájuk a „kici
vágottcemű sárga népek”, melyek számomra teljességgel
hihetetlenek voltak (és hiteltelenné tették az egészet), így
nem vettem, hanem inkább készítettem egyet. (a leírás végére
talán kiderül milyen tapasztalokat szereztünk)
A túra rövid összefoglalója:
Jut eszembe, a
túra terve nagy vonalakban a következő volt : autóval
Torinóig (350m), pontosabban Caselette-ig (339m) (1.450km,
már ez sem egyszerű), onnan nyugati irányban átkelni
Franciaországba, Bardonecchia (1.339m), Col de l’Echelle
(1.762m), Briancon (1.220m), Col de Isoard (2.360m), Lac de
Serre-Poncon,Barcelonette, Jausiers (1.220m), Col de la
Bonette (2.802m), Saint-Etienne-de-Tinée,
Saint-Sauveur-sur-Tinée, Rubion, Col de la Couillole
(1.678m), Puget-Théniers (420m), Col de Saint Raphael
(875m), Sigal (570m), Aiglun (595m), Roquesteron (380m),
Nizza (7m), Monaco, végig a tengerparton észak-keleti
irányban Finale-Ligure (10m) településig, Colle di Mellogno
(1.028m), (innen a Pó síkságon vissza Torinóba) Millessimo
(433m), Dogliani (298m), Bra (249m), Carmagnola (241m),
Orbassano (272m), Caselette (339m).
A túra több jól
elkülöníthető részből áll, az elején vannak a nagyobb hegyek
a közepén a tengerparti szakasz, majd innen vissza az
autóhoz, keresztül a – nem túl érdekes – Pó síkságon.
Részletes leírás:
0. nap 2014.08.10. vasárnap
Azt terveztük,
hogy reggel 7 körül indulunk, hogy „kényelmesen„ tudjunk
08.11. reggelre a Torinó egyik külvárosának tekinthető
Caselette campingjébe érni és lehetőleg korán indulni onnan.
Persze a csomagok el-, a bringák felhelyezése, és egyéb
járulékos teendők (pl. videók,fotók készítése) elraboltak
némi időt, de azért ¾ 9-kor útnak indultunk. Az autós
szakasznál fontos volt, hogy ha nem muszáj, akkor a
„piszkos, extraporfitra éves” kapitalistáknak minél kevesebb
lehetőséget engedjünk pénzünk elvételére. Cobranco ezt a
„sportágat” az évek során tökélyre fejlesztette.Ennek több
módja is van, pl. autópályán nem tankolunk, ehelyett Levél
nevű községben lévő kúton itattuk meg a szomjas lovakat, kb.
10%-kal olcsóbban, mintha ezt az utolsó MOL kúton tettük
volna. A másik olcsósítási eljárás pedig az, mivel
Olaszországban piszok drága a benzin (1,8 EURO ~
560-580Ft/l) és az autópálya díj is, emiatt itt a lehető
legkevesebb távot terveztük megtenni. Ausztriában Innsbruck
után, Landeck felé vettük az irányt és Svájcon (Engadine
völgy) át (azért erre, mert itt nem kell svájci éves
matricát venni), ahonnan a Maloya hágón át jutottunk le az
olasz határhoz, majd a Cómói-tó mellett elhaladva Milánó
környéki borzasztó autópálya dzsumbujhoz, amit építés miatti
terelés is súlyosbított, meg az a jelenség, hogy az ember
ilyenkor már eléggé megbambul a fáradtságtól (hiába na, az
autóban ülve-alvás nem túl pihentető). Egy kis könnyebbséget
jelentett, hogy lévén hajnal 3 óra, a forgalom nagyságára
nem lehetett panasz.
1. nap (2014.08.11. hétfő 83,5km, 1688m szint)
Reggel fél 9
körül értünk a – Cobranco által – kiszemelt Campinghez.
Itt napi
2 EURO díj ellenében tudtunk parkolni, ami egy kis
biztonságérzetet adott a nyílt utcán hagyott autóval szemben
(azért ez nem Ausztria, vagy Svájc).
Tehát
megérkeztünk, ettünk, ittunk, málháztunk, majd rögtön utána
szentségeltünk, ebben a sorrendben. Mire elindultunk volna
szemelni kezdett az eső, gondoltuk ez a túra is jól
kezdődik. A levegő sűrű volt a párától, Campinggel szemben
lévő hegy kb. a felétől felfelé párába burkolózott, mintha
tekintetünk elől akart volna elrejtőzni. Végül fél 11-kor
csaptunk a lovak közé – izé, illetve kezdtük felváltva,
jobb/bal lábbal nyomogatni a pedálokat/sorrend nem
felcserélendő/ – és indultunk neki a látványosnak és
fantasztikusan érdekesnek ígérkező 10 napnak. Már indulás
után 1-2 km-rel konstatáltam, hogy tényleg ”érdekesek” a
viszonyok, élénk szélben haladtunk (mindenkire rábízom annak
megtippelését, vajon merről fújt a szél), az egymást
pontosan 800m-enként követő körforgalmakkal szabdalt úton.
El is neveztük őket 800m-es körforgalomnak (szerintem nagyon
kreatív elnevezés J). A napi etap nem ígérkezett
egyszerűnek, 350m magasról indulva el szerettük volna érni
az 1.762m magasan –már Franciaországban lévő – Echelle
hágót, sőt onnan legurulva Briancon közelében terveztük az
esti tábort. Nekem az első nap nagy megpróbáltatást szokott
okozni, mert nem vagyok hozzászokva az éjszakai élethez, -
én normál esetben éjszaka aludni szoktam -, meg az egész
napos üléshez, így csak a túlélésre szoktam koncentrálni, de
most tudva a feladatot, kissé mégis felélénkültem. Az első
30km-en szinte nem is volt emelkedés (100m), csak a makacs
széllel kellett küzdeni, amit kicsit nehezített az inspiráló
látvány hiánya, hiszen egy kukta-fazéban tekertünk, minden
szürke párába burkolózott.
Közben a
szél hátszéllé változott, így segítve haladásunkat, kb. 35km
megtétele után 13 óra körül értünk Susába (500m),
ahonnan
már jelentősebb meredekség várt ránk, de közben az idő is
javulni kezdett, már a (itt még jelző nélküli) kék eget is
megpillanthattuk, a ronda pára feloszlott, így látni engedte
a város hamisítatlan olasz jellegzetességeit.
A várost
észak felől pompás 2.500-3.500 m magas hegyek szegélyezték.
Az eddigi utunkat végig kísérő Dora Riperia folyót is itt
láttuk szinte először,
de nem
utoljára. Innen hirtelen 6-8% meredekségűre váltott az út,
ami nem esett teljesen jól, de a kilátás a magasság
növekedésével egyre jobb és jobb lett, ami a kedvemet is
meghozta.
Jobb későn,
mint soha, ezért leírom, hogy Piemonte tartományban jártunk,
ami a legsűrűbben lakott területe Olaszországnak, amit el is
hiszek a települések nagyságát és sűrűségét látva, ami
nagyon hasonló volt a 2012-es túrán tapasztaltakhoz.
A napocska néha
teljes erővel kisütött, aminek az lett a következménye, hogy
megtudtuk, mit érezhetnek a grill-csirkék, amikor a
hősugárzók között forognak. Időközben megálltunk Chiomonte
(750m) település kellemes parkjában éhségünket és szomjunkat
oltani,
na meg
egy kicsit hűsölni az árnyas fák alatt. Külön pozitív élmény
volt, hogy találtunk egy forrás-félét, mely hűs vize alatt
sikerült itókáink hőmérsékletét forrpont alá csalogatni. Az
étkezés után látványos – az út egész bal oldalát uraló –
erődnél álltunk meg egy kis fényképezésre Exilles település
előtt.
Innen
kellemetlen hátszélben küzdöttünk a meredek heggyel, de a
természet és az ember alkotta látvány feledtette a
fáradtságot. A völgyön haladva többször kereszteztük a
monumentális autópálya viaduktokat,
melyek
hihetetlen méretükkel nyűgöztek le. Az ilyen látványelemek
elvonták a figyelmünket az 5-6% meredekség okozta
szenvedéstől.
Oulx előtt
jobbra kanyarodtunk, mert azt reméltük – utólag
beigazolódott, hogy helyesen – erre kevesebb autóval fogunk
találkozni, ami fontos szempont kerékpáros túra alkalmával,
hiszen egy veszély forrással kevesebb, illetve a nézelődésre
több lehetőség jut. Mehettünk volna bal felé is a
Montgenevre hágó felé,
ami
100m-rel magasabb, de nagyobb forgalmú lett volna. Tehát, mi
a Bardonecchiába vezető utat választottuk, azt, amelyik az
Echelle hágó felé vette az irányt. Innentől kellemes
lankássá (1,5-2,0%) változott az út meredeksége, ami egészen
Bardonecchia-ig kitartott.
Ez a
város volt az utolsó, hiszen a hágó már Franciaország
területére esett, de ne szaladjunk ennyire előre. A környék
a téli sportok szerelmeseinek tartogat időtöltési
lehetőséget, szállodákkal, panziókkal.
Igen látványos
alpesi vidék benyomását keltette, több kisebb településen is
átmentünk, amik szinte csak szállás lehetőségekből álltak,
valószínűleg Bardonecchia-hoz tartoztak.
Én sűrűn
pislogtam a GPS képernyőjére, figyelve merre fog vajon az út
nekimenni az előttünk tornyosuló hegynek. Majd egyszercsak
eljött a pillanat – amit a túrázók nem nagyon várnak –,
amikoris a GPS közölte, innen nincs út tovább. Mi nem
ijedtünk meg ettől, továbbmentünk és bizton állíthatom, hogy
de van. Ha nem is végleges, de valami provizor útszerűség
vezetett tovább, ami egy, szemmel láthatóan jól működő útba
torkollot. Itt már a GPS is megnyugodott és szépen mutatta a
további haladási lehetőséget, ami nem tűnt sétagaloppnak.
Egy nagy parkolónál (1.450m) megálltunk szemrevételezni a
környéket
és
elképedve fedeztük fel a szemben lévő hegyoldalon kanyargó
szerpentin látványát este 7 körül. Már csak valamivel több,
mint 300m szint különbség volt hátra, de már tudtuk
Briancon-ba nem fogunk tudni sötétedés előtt leérni.
Amikor neki
veselkedtünk a szerpentinnek, hirtelen 10% meredekségűre
váltott az út és ebből szinte egy pillanatra sem engedett.
A meredek
rész kezdete után hirtelen francia feliratokat vettünk észre
és konstatáltunk, hogy átlopakodtunk egy másik országba
olyan
észrevétlenül, amit Simon Templar is megirigyelt volna.
Néhány visszafordító kanyar után
lélegzetelállító
kilátás sarkallt arra, hogy ne adjuk fel és ne forduljunk
azonnal vissza, hanem küzdjünk tovább.
Nagy küzdelem
árán – több kis alaguton áthajtva –
elértünk egy
majdnem hágót (1.760m magasságban) fél 9 körül, ahol úgy
döntöttünk, nem megyünk tovább, hanem táborhelyet próbálunk
keresni. Fogalmunk sem volt arról, hogy szabad-e itt
vadkempingeni, de már nem volt választásunk. Viszonylag
hamar sikerült alkalmas területet találni az úttól kb.
50-60m-re, egy I. világháborús bunker mögött,
de ehhez át
kellett tolni a bringákat egy meredek fel-le sziklás
területen.
Mire
nekiláttunk a sátrat felállítani, már a fények elenyészni
kezdtek, a végére már lámpát kellett gyújtani. Lefekvés
előtt a kialakuló hidegben még főztünk egy kőlevest (nem
nagyon zavart minket a „tüzet rakni tilos” tábla francia
nyelvű változata), illetve porlevest. Tavaly nem ment
zökkenőmentesen a gázfőző begyújtása, mert az öngyújtó
„tekerője” aminek a tűzkövet kellett volna szikrára bírnia –
megunta ezt a rettenetesen unalmas foglalkozást – és a
beépített rugó segítségével megpróbált föld körüli pályára
térni és emiatt leves nélkül maradtunk. Azért, hogy ez most
ne fordulhasson elő két öngyufát is hoztam, az egyik
hagyományos csuszkolós, a másik piezó gyújtású, így nem
okozott gondot a víz felmelegítése. A kész levest (Dörgicsei
csibelevesre esett a választás) gyorsan belapátoltuk, nagyon
jól esett a forró étel az egyre hidegebb időben. Lefekvés
után indult az akkutöltés, aztán győzött a fáradtság.
2. nap
(2014.08.12.85km,1685m szint)
Reggel igen
friss, de biztató időre ébredtünk, a hőmérséklet 4,5oC volt,
a párafelhők a nagy magasság miatt igen gyorsan közlekedtek,
a szép kék ég helyenként ki-ki bukkant.
Az
elmaradhatatlan előreggelim után lebontottuk a sátrat,
majd
középreggelim közben az összes meleg ruhát magamra
rángattam, mert a hegy tetején éjszakáztunk, emiatt
gurulással kezdődőtt a nap,de előbb még megejtettem egy
gyors utóreggelit is. A konkrét közelebbi cél Briancon, majd
a Col de Isoard (2.360m), - melyet kerékpáros körökben
kultikus dicsfény övez -, majd a nap hátralévő részében
ameddig eljutunk a Lac de Serre-Poncon tó irányában. Sajnos
előző este rossz híreket kaptunk időjárás vonatkozásában,
miszerint kedd estétől szerda délig 100% valószínűséggel eső
várható. Na, de vissza a reggeli guruláshoz, először kb. 30m
szintet vesztettünk majd ugyenennyit másztunk és már ott is
voltunk a Col de l’Echelle (1.762m) hágónál.
Érdekes
módon több vadkempingezőt is láttunk az út mellett
lakóautókkal, sátrakkal, ebből azt a következtetést vontuk
le, hogy itt bizony ez nem tilos. Ezen jól meglepődtünk,
mert eddig ilyennel nem találkoztunk. (közben kiderült, hogy
itthon lehet vadkempingezni ott, ahol ezt tábla nem tiltja,
de 1 napon túl nem)
Utunkat –
Briancon felé – folytatva egyszercsak feltárult előttunk a
Vallée de Clarée (Klaré völgy),
ami egy
varászlatos szépségű völgy, körben óriási hegyekkel. Gurulás
közben volt idő fentről szemügyre venni a látványt, majd a
völgybe leérkezve lentről körben álló a hegyeket is
megszemléztük, mit mondjak, nagyon kellemes látványban volt
részünk.
A völgyön
lefelé néhány kisebb településen vezetett át az utunk,
némelyik nagyon vadregényes, szinte a középkort idéző szűk –
egy sávos – kis sikátorokkal jellemezhetők, ráadásul ezek
nem a mellékutcák, hanem a főutat adták, emiatt előfordultak
dugók a sok turista miatt. Brianconhoz közeledve egy óriási
erődítmény látványába akadt bele a szemünk,
de a
várost körül ölelték a különféle védelmi vonalak. Maga a
város nekem tetszett – látványra legalábbis -, de bolt
ügyben nem voltunk szerencsések, keresztben kasban bejártuk
és semmit nem találtunk, míg egy segítőkész helyi bringás
rávezetett minket a Carrefour áruházra, ahol fel kellett
tölteni az apadó élelmiszer tartalékokat. Miután jól
elhúztuk az időt – a tegnapi csúszás miatt, majd a
boltkeresés vett el sok időt – 10:50 körül vágtunk neki a
hágó felé vezető útnak. A város 1.200 m körüli magasságából
indulva, valami 1.160m szintemelkedés volt már csak hátra,
ami szinte semmi, bár éhgyomorra a hobbitok nem indultak
volna neki. Ahogy kiértünk a lakott területen kívülre,
rögtön a
franciáknál szokásos információs tábla fogadott – melyet
minden km-nél ismételnek -, amin az állt, hogy már csak 19
km a hátralévő távolság a Col d’Izoard hágóig, illetve, hogy
a következő km 6,3% meredekségű. Meg is állapítottam
magamban, ez bizony szanatórium a tegnap esti mászáshoz
képest.
Az első 5-6 km
ilyen jellegű volt, a táj átlagos hegyi környezetet idézett,
mély szurdokvölgy, melynek az alján zugyborgott a Cerveyette,
a völgyet magas csipkézett hegyek koszorúzták. Viszont néha
nem csak átlagos látványban volt részünk, pl. akkor, amikor
a szemben lévő oldal szikláin fakadó források vizén
ezüstösen csillogott a nap sugara. (egy kicsit túl cizellált
lett ez a mondat)
Volt energiánk
nézelődni, egyrészt ezért jöttünk, másrészt nem volt nagyon
durva az út, sőt ebéd után még 10-12 m szintet is
visszagurultunk. Jáj, rosszul mondtam, dehogy ebéd, reggeli
volt az csak 11:30-kor, mert Cobranco akkor éhezett
meg,illetve lehet,hogy nem,de mindenesetre evett valamit,ezt
nála sose lehet tudni. Én biztos, ami biztos addigra már
vagy 3x ettem életmentő porciókat. Addig legeltettem a
szemem a tájon, amíg elfelejtettem kitenni a csomagra a
napelemes töltőt, de aztán kaja közben pótoltam. Reggeli
után még mindig volt hátra a laza emelkedőből, ami Serviéres
település előtt lett meredekebb, kb 7-8%.
Itt elhagytuk a
Cerveyette völgyét, ahol egy éles kanyarral dél felé
fordultunk, innen már csak kb. 9 km volt a hágóig.
Többször
megálltunk fényképezni és az egyik alkalommal megelőzött
egy korombéli „öreg”, csupasz montival. Aztán a következő
időszakban többször találkoztam vele, hol ő pihent, én
utolértem, hol én ettem ittam és ő előzött meg, minden
alkalommal integettünk egymásnak. Aztán ahogy haladtunk
egyre feljebb, ritkultak a találkozások és egyszercsak nem
ért utol a következő pihenőnél. Jó volt ez a kis közjáték,
mert közben egyre durvábban emelkedett az út és 1.800 m
körül előkerült az első visszafordítós kanyar is,
amit a
hágóig még kb. 20 db követett. A kanyarok voltak durvák,
néhol 11-12% meredekséggel, az egyeneseket csak 7-9%-osnak
mérte a GPS.
Meglepő volt,
hogy jóval 2.000 m felett is zöld növényzet fedte a
lejtőket, normál fenyőfák törtek az ég felé,
pedig a képeken
a hágó úgy nézett ki, mint a Hold. 2.200 m körül fogytak el
a fák, 2.300 felett pedig minden zöldség elenyészett. A nap
eddigi részében kifejezetten jó idő volt, meleg, pompás
napsütéssel,
de mire
felértünk a hágóra, addigra észak felől borulni kezdett.
Fent egy obeliszk-szerűség hirdette a magasságot (2.360 m)
és a hágó nevét. Kattintottunk néhány képet, illetve
snittet,
aztán indulnunk
kellett lefelé, mert még a déli oldal is tartogatott
számunkra érdekességeket.
Ahogy
elindultunk még néhány elszórt fa meg egy kis fű
gondoskodott róla, hogy ne érezzük magunkat asztronautának,
de ahogy lejjebb és lejjebb ereszkedtünk az egymásba
kapcsolódó szerpentineken keresztül, egyre inkább
meddőhányó-szerűvé váltak a hegyek,
teljesen
élettelen képet sugallva. Ez a rész a La Casse Déserte volt,
ahol a
porladó hegyoldalból, mint óriások álltak ki változatos
alakú – valószínűleg – keményebb kőzetből álló tű alakú
formák. Aztán egyszercsak feltűnt a két híres kerékpáros
emléktáblája, akik az 50’-es években a Tour de France
versenyein küzdöttek egymással (Luison Bobet és Fausto Coppi),
meg is
álltunk és gondolatban tisztelegtünk előttük. Tovább indulva
a jó kis lejtő után egy 8% meredekségű emelkedő következett,
de nem nagyon kívántuk, mert a gurulás alatt leesett pulzust
– alig tudtam felvenni.
Az emelkedő
tetején megálltunk és jó ideig alig tudtunk betelni a
látvánnyal, de indulnunk kellett az idő előre haladtára
tekintettel.
Ahogy
leereszkedtünk 2.200 m alá egyszercsak előkerültek az apró
növények és a fenyőfák is és magunk mögött hagytuk az
élettelen kősivatagot. A Riviere völgyén
gurulgattunk,
majd az út 1.400 m magasságban betorkollott a Guil völgyében
futó útba,vetettünk egy pillantást a völgy főlé emelkedő
impozáns Queyrass-kastélyra
itt
jobbra fordultunk Guillestre irányába.
Jól
elpoénkodtunk a Guil (Zsil), - talán így kell mondani- , (de
hiányosnak is csak nagyképűen nevezhető francia tudásom egy
kissé elbizonytalanít) völgyi bányászokon, akik ugye a
romániai forradalom idején játszottak vitatott szerepet.
Aztán itthon meghallgattam a „G” fordítójának szőke női
hangján és elszomorodtam, hogy franciául sem tudunk, mert
Gil-nek ejtette (Guillestre -> Gijestr). Az utat látványos
sziklák szegélyezték, lejjeb a folyó hol zúgva robogott,
hol
csendesen lopakodott mellettünk, néha még vadvízi evezősöket
is láttunk. Próbáltunk volna igyekezni az enyhén lejtő
vidéken, hogy visszanyerjünk valamit a tegnapi csúszáson, de
az erős szembeszél ezt nem nagyon szerette volna és Ő volt
az erősebb, ha csak kicsivel is. Egy helyen duzzasztómű
mellett haladtunk el
ahol a
víz varázslatos türkisz-zöld színben tündökölt. Innentől a
sziklába vájt út csodálatossá, de igen keskennyé változott,
az alagutak
egymást érték, (igaz ezeket még a pattintott kőkorszak
emberei vághatták a hegybe, elnézve az elnagyolt falazatot),
néha nehézséget okozott az egymást kerülgető autók
figyelemmel kísérése. Ez nem volt más,mint a
Queyrass-kanyon.
Ezen az úton, –
ahol két személyautó csak akkor fért el egymás mellett, ha
az egyiket az oldalára fordították – a legnagyobb
megdöbbenésünkre egyszercsak hátulról feltűnt egy rönkfát
szállító trailer. A forgalom megállt, autók tolattak, mi
elengedtük a teherautót, ami úgy elviharzott mint a
Millenium Falcon hipertérugrás közben. Egy jókora lejtőt
követően gurultunk be Guillestre-be, miközben az eső
szemerkélni kezdett. Már csak ez hiányzott, nem volt elég,
hogy a vércukor szintem a béka feneke alá csúszott, így
legalább az esély is elúszni látszott, hogy belátható időn
belül megebédeljünk 17:40 körül. A szemerkélésen hamar
túltettük magunkat, begurultunk az óvárosba, ami tiszta
középkori érzetet árasztott, majd mivel nem találtuk az utat
kifelé, ugyanarra visszamentünk és a várost elkerülő úton és
elindultunk a Lac de Serre-Poncon tó irányába. Alig hagytul
el Guilelestre-t
máris
megálltunk elemózsia vásárlás céljából, ami viszonylag hamar
– 10 perc alatt – megtörtént. Majd alig fél km-re egy
körforgalomnál balra (DNY) felé fordultunk, innen az utunk
már a Durance folyó mellett vitt, ide torkollott be a Guil.
Azt terveztük, ameddig lehet haladunk, jól meghajtjuk, hogy
faragni tudjunk a késésünkből. Ez a nagy akarat kb. 3 km-ig
tartott,mert itt egy egész jó ebédelő helyet találtunk a
folyó partján, ahol éppen a vadvizi evezősök csomagoltak
össze. Itt jól beebédeltünk 19 óra felé, leves, főétel,
desszert minden volt és nálam a tea sem maradhatott ki.
Ebéd után
felvettük a nyúl(biciklis)cipőt, mert szerettünk volna
Embrunhoz közel elvackolni éjszakára. Az otthonról kapott
időjárási sms-ek illetve szóbeli tájékoztatás szerint lesz
egy kis locs-pocs éjszka, a valószínűsége 100%. Nem a Magyar
Meteorológiai intézetből származó információk szerint holnap
1300-ig fog esni, utána príma idő lesz, viszont az még odébb
van, nekünk az éjszakai masszív esőre kellett felkészülni,
olyan helyet keresve, ahol a sátor földhöz való rögzítése
megoldható, mert várhatóan szél is lesz. Végül nem értük el
Embrunt, mert az út vonalvezetése nem a kedvünknek
megfelelően alakult, a bringásokat kitiltották az Durance
völgyébe leereszkedő főútról és felterelték őket a hegyre.
Mi emiatt - az elágazás előtt közvetlenül – egy gazda
elhagyatott, gyomverte telkére mentünk be, ahol néhány napja
levágta a zöldet, és a talaj is – kis kétséggel, de –
alkalmasnak látszott a sátor állításhoz. Este 9 óra körül
már állt a sátor, de előtte még tiportuk egy kicsit a
fekvőhelyet, hogy megfelelő legyen. A sátorhelytől
fantasztikus kilátás nyílott a Durance folyó medrében
elhelyezkedő nagy szigetre.
Egész éjszak
szakadt az eső, időnként felkeltünk megnézni, hogy éppen hol
csepeg be a víz és onnan áttelepíteni a zsákokba zárt
értékeket, ruhákat, kamerákat, akkukat, egyszóval mindent. A
nagyon „pihentetőre” sikeredett éjszaka után, reggelre sem
változott semmi, vigasztalanul esett, a felhők szinte a
földet súrolták, ráadásul a szél is rángatta a sátrat, amibe
továbbra is beszivárgott az égi áldás.
Egy
darabig elütöttem az időt, végre sikerült közvetlenül a
felkelés után megreggelizni, ahogy itthon szoktam. Aztán
megtízóraiztam,de az eső csak nem csitult, közben Cobranco
bringás órájában végleg megadta magát az elem, szerencsére
ebben az évben mindent vittem magammal még CR2032-es elemet
is, amivel próbáltam feledtetni a 2013-as évet, amikor amit
lehetett itthon, vagy az autóban hagytam,
Dél felé mintha
kevésbé esett volna, meg mintha egy kicsit világosabb lett
volna, de ezt az érzetet betudtuk a kerékpározási vágy
torzító hatásának, mert már nagyon mentünk volna. Ez a
legalább fél napos késés felborította a terveket, ami
szerint estére Jausiers közelébe kellett volna érnünk, a
következő napi Bonette (2.802m) támadáshoz. A csúszás miatt
már láttuk, hogy ez nem fog sikerülni (a szállás kb. 80km-re
volt Jausiers-től és még lesz egy hágónk is), de azért jó
lett volna legalább délután menni. Aztán valahogy 13:00-ra
hirtelen csend lett, már megszűnt az eső ujjainak dobolása a
sátortetőn és kifejezetten világosabb lett, így eljött az
ideje a sátor elhagyásának, először csak szétnézés
jelleggel.
A látvány
nem volt szép, de leagalább nem esett, a föld állagát
biztosan megirigyelték volna a mangalicák, hiszen olyan lágy
jól túrhatóvá vált, ahogy megálltunk egy helyben, egy idő
után belesüppedtünk és a cipő talpa alól feltört a víz. A
környező hegyeket, mint menyasszony arcát a fátyol takarták
el a gomolygó felhőfoszlányok.
(Én ezt a
látványt nagyon szeretem itt az Alpokban, de nem bringatúra
közben.) Az azért megérne egy szakmai értékelést a
meteorológusok részéről, mi módon sikerült ilyen jól az
előrejelzés, ott az Apokban, itthon meg nem sikerül ilyen
jól általában. A hosszúra nyúlt – lusta leírásokat
tartalmazó – bevezető után, hirtelen felgyorsultak az
események, már az ég kékje is ki-kibukkant, gyorsan
lebontottuk a vizes sátrat
és útnak
indultunk valamivel 14:00 óra után. Ekkorra már az égy
nagyobb fele kék lett gyorsan mozgó felhők csak néha
takarták el a napot. Sajnos az orkán erejű szél, - ami a
hideg frontot kísérte – „furcsa” módon teljesen szemből
fújt, bármerre is kanyarodtunk.
Gondoltuk,
hogy az emelkedő megkezdése előtt még az élelmiszer
készleteket jó lenne feltölteni, de Embrun városában a Spar
csak 15:00-kor nyitott volna ki, csak a boltos néni kicsit
elaludt, így növelve a késésünket. (azért 15:20-ra megjött)
A mai
módosított terv a következő volt: a Durance és a L’Ubaye
folyók összefolyásánál létrehozott mesterséges tó (Lac de
Serre-Poncon)– közelről történő – megtekintése, majd a
Sause-Du-Lac településen lévő kilátópontig feltekerni, majd
a tó mellett a L’Ubaye folyásán felfelé haladva eljutni
addig ameddig lehet.
Embrunt
elhagyva átkeltünk a befolyón (Durance) és rögtön
letekertünk a parton lévő szabad strandra, ahol a már nagyon
vágyott fürdőzést végrehajtottuk.
A víz elég
hidegnek bizonyult, de ahhoz képest, hogy ez két hegyi folyó
vizét gyűjti össze, 780m magasan fekszik és egész éjszaka
esett, elviselhető volt.Cobranco úgy beúszott,hogy már-már
szem elől tévesztettem,volt víz rendesen. A látvány pedig
leírhatatlan volt, a víz égszínkék, mondhatni
„valószerűtlenül kék”, az ég szintén, a nap szikrázóan
sütött, az északi oldalán pont ott ahol fürödtünk 2.500m
magas hegyek.
A
látványon túl a fürdés – tisztálkodási vonatkozása - is
fontos volt, hiszen utoljára testünket víz – az izzadtságot
leszámítva – 4 napja, még otthon érte. A szárítkozás nem
volt kellemes, mert éppen amikor sütnie kellett volna a
napnak, Ő inkább elbújt egy felhő mögé. Indulás és egy
kisebb domb megmászása után értük el Savines-le-Lac
települést, ahol egy impozáns híd vitt át a tó északi
oldalára,
mi csak a közepéig tekertünk be a látvány miatt,na
az volt rendesen,
Cobranco
forgott körbe,mint a webkamera,kezében a kamerával,ami ugyan
nem webkamera volt,de szinte lényegtelen is, az egyetlen
probkéma az volt,hogy majdnem ott maradtunk az óriási forgalom miatt, mert nem
tudtunk percekig átmenni a túloldalra.
Ezért a járdán
visszatoltuk a bringákat és folytattuk utunkat, amit innen
már kemény emelkedők jellemeztek. A meredekség 6-8% között
ingadozott, de a szembeszél miatt nehezebbnek érződött.
Ahogy mentünk egyre magasabbra egyre terepasztalszerűbbé
vált a tó és környezete.
A híd, amin nem régen mentünk át,
már csak gyufaszálnak látszott, rajta az autók pedig már nem
alkottak egy pixel nagyságú objektumot, emiatt nem is láttuk
őket.
Az út dél-nyugat felé tartott, a bumeráng alakú tavat
délről ölelő hegy északi oldalán, majd mikor elértük a
legmagasabb ponton kialakított kilátó pontot, onnantól
dél-kelet felé ereszkedett le az L’Ubaye völgyébe.
A kilátó
pontról – nevéhez híven – kilátás nyílt a tóra. Na, de
milyen kilátás? Szavakkal leírhatatlan fantasztikus látvány
fogadott, a mélyben kb. 250m-rel alattunk a nagy kék tó,
felettünk a még nagyobb, még kékebb ég, tőlünk nyugatra az
óriási 160m magas völgyzáró gát.
A nagy szél fehér fodrokat
vetett a víztükörre, na szóval szép volt. Sajnos nem
maradhattunk sokáig, mert a következő napi program
teljesíthetőségét is szem előtt kellett tartani, így
elkezdtük az ereszkedést.
A lefelé vezető út teljesen más
jellegű volt, mint felfelé, itt látványosan szerpentinezve
közelítettük meg a L’Ubay völgyét, miközben a lenyugvó nap,
lapos fényétől még „valószerűtlenebbül” kék tóban
gyönyörködhettünk.
Úgy forogtunk
körbe-körbe mint a ringispil,követve a szerpentint,minden
kanyarban más és más a látkép,kattogtattuk a fényképezőgépet
úgy,hogy majd szétesett.
Ahogy közeledtünk a víztükörhöz egyre
nyilvánvalóbb lett, hogy még itt, a szélesebben elterülő
völgy környékén kell esti táborhelyet keresni, mert a L’Ubay
völgye teljesen szurdokos.
Meglepődve tapasztaltuk, hogy a
tó partján sok autó, sátor, lakóbusz sorakozik az arra
alkalmas helyeken, mégpedig nem campingekben, hanem csak úgy
vadon. Ebből kikövetkeztettünk, hogy itt valószínűleg szabad
a vadkemping ezen felbuzdulva egy alkalmas helyen lementünk
a partra, ahol találtunk is megfelelő helyet, igen ám, de
ott égett egy tábortűz, de ember sehol.
A távolból egy angol
hang tudatta velünk, hogy nyugodtan maradjunk ott és
használjuk a tüzet bátran. A hang gazdája kb. 30m-rel odébb
sátrazott a családjával és már ott is gyújtott tüzet. Cobranco még szalonnát is sütött,
én éhesebb voltam annál,
hogy ennek eredményét ki tudtam volna várni, emiatt egyedül
megvacsoráztam, amíg Ő úszott egyet a tóban.Saját bevallása
szerint kellemes volt a víz.Igenám,de ki is kell jönni... Én ezt már nem
kívántam, mert a levegő hőmérséklete 10 fok körül alakult,
én pedig közelebbi rokonságot ápolok a hüllőkkel, mint az
emlősökkel, legalábbis hőmérséklet szabályozás
szempontjából. Vacsora után hirtelen elaludtam, félfüllel
ugyan még hallottam,ahogy Cobranco a tábortűznél kommunista
mozgalmi dalokkal szórakoztatja saját magát,amit egy korábbi
igéretemnek megfelelően nekem kellett volna előadni,
de,mindegy,az előző
éjszaka és délelőtt jól kipihentük magunkat, ezért szükség
volt a „nagy” nap előtti újabb pihenésre.
4. nap (2014.08.14. csütörtök, 93,8 km, 2106m szint)
A korai ébredés
ellenére már hét ágra sütött a nap, a tó felett misztikus
köd jelezte, hogy a levegő jóval a víz hőmérséklete alá hűlt
le, a levegő alacsony hőmérsékletét a sátorban is éreztük.
Mivel fa alatt állt a sátor, így szerencsére nem lett
nedves, ezzel időt takarítottunk meg, mert nem kellett
szárítgatni. A gyors csomagolás után negyed kilenc felé
pattantunk kerékpárra és indultunk neki a 2014-es bringatúra
király etapjának. A terv szóban elmondva végtelenül egyszerű
volt, a szállástól kb. 38km és mintegy 450m szintemelkedés
után kezdődő Col de la Bonette (2.802 m) hágót kell
leküzdeni, amit a franciák nemes egyszerűséggel a
legmagasabban fekvő hágóútnak neveznek Európában. Aztán a
túloldalon már csak le kell gurulni, addig ameddig az idő
engedi, még szerencse, hogy nem valami bonyolult
átláthatatlan dologra vállalkoztunk, a szállás 800m-en volt
a cél 2.802m-en, tehát nettó 2.000 m szint, 40kg-os
bringákkal, de hát teher alatt nő a pálma.
Indulás után az
egyre szűkülő L’Ubay szurdokban haladtunk,
rögtön egy korom
sötét valamikori vasúti alagútban vakoskodtunk. Amikor éppen
nem alagútban jártunk, akkor az ég csodálatos kéken
pompázott, a nap igen élesen sütött, de a levegő nem nagyon
akart melegedni. Azt beszéltük Cobrancoval, hogy célszerű
lenne kiírni egy pályázatot az ég kékjének jelzőinek
bővítésére. Jelenleg ilyeneket használunk, szikrázóan kék,
csodálatosan kék, - ötletesen – ég szín kék, hihetetlen kék,
valószerűtlenül kék. Javaslatokat az cobranco.atw.hu
honlapon várjuk.
Az út jó
minőségű, de a hullámvasutat meghazudtoló vonalvezetésű
volt, fel-le lifteztünk, ami nem nagyon hiányzott a nagy
hegy előtt. Barcelonette (kis Barcelona) előtt leltünk egy
Aldit, ahol a szokásos bevásárlást megejtettük. A forgalom
kezdett idegesítő mértéket ölteni, bent a városban valami
ünnepi kirakodó vásár miatt gyakorlatilag nem lehetett
mozdulni, pedig érdemes lett volna a belvárost megnézni,
mert nagyon jól nézett ki.
A várost elhagyva a Parpallion
gerinc 2.500-3.000m magasságú csipkés vonulataiban
gyönyörködhettünk. Úgy nézett ki, mint egy pattintott kőből
készített dárdahegy, csak oltári nagyban, vagy ahogy a
hangyák látnák.
Egy idő után meguntuk a nagy forgalmat, meg
már majdnem 11 óra lett, így megálltunk a folyó partján
reggelizni egy nyomokban feketefenyőket tartalmazó parknál.
A víz zsibbasztóan hideg volt, de itóka hűtésére pont
megfelelt.Cobranco ugyan elgondolkozott egy csobbanáson,de
aztán győzött a józan ész.
Kaja után kisvártatva, 12 óra körül értük el Jausiers-en belül a Bonette-re induló útelágazást és vágtunk
bele a nagy menetelésbe,
ezt nem lehet klasszikus
hágómászásnak nevezni, mert azt reggel lett volna célszerű
megejteni, de mi csak délre értünk ide. A hágóút eleinte 6-7
% meredekséggel indított, nem tűnt túl nehéznek, de nem
akartuk elkapkodni, óvatosan mentünk, nehogy a végére
elfogyjunk. Nem csak a napi szintemelkedés – valahol 2.100m
körül alakult – hanem a hágó tetejének magassága is erősen
befolyásolja a nehézséget, mivel 2.000m felett már
érezhetően csökken az oxigén mennyisége. Menet közben volt
időm gondolatban elkalandozni is a látvány befogadása
mellett, ami 2.000 m alatt nem volt különleges, talán csak a
növényzet mennyisége. Ja elkalandozás, azon morfondíroztam,
hogyan lehetne érzékeltetni a felmálházott kerékpárral
történő hosszú idejű mászás nehézségeit és íme az alábbiakat
ötlöttem ki :
/Megjegyzés: "Istvánpisti
okoskodik" című rovatunk következik,gyenge idegzetűek
kihagyhatják :)/
Szóval...
A csupasz
biciklivel (14kg) együtt kb. 82 kg a tömegem, a málhás
bringával meg kb. 108kg, ami kb. 32%-os többletet jelent.
Tehát, ha feltesszük, hogy ugyanolyan erőkifejtéssel
(teljesítmény leadással) tekerek mind a két esetben, az azt
jelenti, hogy a pótos IFA-val 32%-kal lassabb leszek
felfelé. Igen ám, de ekkor a menetidő is megnő 32%-kal, ami
azt jelenti, hogy ennyivel tovább kell ugyanazt a
teljesítményt leadni, mint a csupasz kerékpárral, ami
viszonylag egyszerűen belátható, nem nagyon tartható. Emiatt
még egy kicsit tovább kell csökkenteni a sebességet, vagyis
kicsit kisebb erőkifejtéssel kell menni a megpakolt
eszközzel. Ez nyilvánvaló mindenkinek, aki már próbált olyan
sebességgel futni pl. 1.000m, mint ahogy 100m-t tud, tehát
max. erőbedobással. Három szóval lehet jellemezni a
helyzetet, nem fog menni, mert az élő szervezet ilyen, minél
közelebb van a maximális „erőhöz” a leadandó teljesítmény,
annál rövidebb ideig képes rá. Ezzel nincs is baj, tegyük
fel, hogy 40%-kal kellene visszavenni a teljesítményt ahhoz,
hogy még a hullamerevség beállta előtt felérjünk a csúcsra.
Itt jön a hágómászás újabb korlátja, a meredekség és az
áttétel és az edzettség viszonya. (Ezért látják a
kívülállók, hogy málhás kerékpárral lassan mennek a riderek,
de kipróbálás után gondolom más lenne a véleményük.) Mert
hiába tudja az ember, hogy vissza kell venni ahhoz, hogy
végig tudjon menni, ha már nincs hova visszaváltani és olyan
lábfordulaton kell erőlködni, ami az erőt felőrli. Itt jut
szerephez az edzettség, amit szerintem csak hegyen lehet
megszerezni, a síkon való tekeréssel nem teljes értékűen.
Igen ám, de kis hazánkban nincsenek olyan emelkedők, mint az
Alpokban, így nehéz a rákészülés, de itt a helyszínen 2-3
hágó után már nem okoz gondot a súly és a hosszú meredek
emelkedő. Én éppen azért használok MTB-t, mert egyrészt
ilyen van otthon, másrészt ennek a váltó kiosztásához vagyok
szokva (ezzel szoktam edzeni, túrázni), ez passzol a
pörgetősebb stílusomhoz. Nem tudom mit tudnék kezdeni egy
üres országútival, annak nagy áttételeivel itt a hegyen,
lehet hogy semmit, viszont a pörgősebb tekerésnek is van
előnye, nem terheli annyira a térd ízületeit. Le sem merem
írni milyen áttételeim vannak, mert vannak olyanok, akik
emiatt lenézően legyintenek, ja azzal bárki fel tud menni a
hegyre. Már talán a videókon is elhangzott, talán én is
írtam róla, hogy ezek a túrák elsősorban nem teljesítmény
túrák, de van azért sport értékük, de nem ez az elsődleges
motiváció, hanem az élvezetes látványos vidékek felkeresése,
és mi tagadás az Alpokbeli hegyi utak megfelelnek ezeknek az
elvárásoknak. Sokszor én is sóvárogva nézem a könnyű
bringával elhúzó emberkéket és megfordul a fejemben, hogy
milyen jó lenne egyszer-kétszer nekem is kipróbálni sport
módban a hegyet. Bár 2014-ben éppen sikerült ilyen túrát
tenni a 4. Glockner túrámon, ami nagy élmény volt.
Na akkor vissza a
lényeghez,indulás fel.
persze némi adatrögzítés
után,amivel most nem untatom a nagyérdeműt,van olyan híres
ez a hágó,hogy akit érdekel úgy is tudja,ha meg nem,majd
utánanéz.
Eleinte nem dúrva,de a
szerpentineknek köszönhetően gyorsan tárul a táj visszafelé.
Eleinte együtt
tekerünk,majd kicsit szétszóródunk,mindenkinek/jelen esetben
kettönknek/ megvan a maga tempója,de azért látótávolságon
belül maradunk.
Persze egy-egy fotó
erejéig bevárjuk egymást,kis pihi, dumcsi,aztán mindenki
megy a maga útjára.
Miközben hihetetlen számú
kerékpárossal találkoztam,tudjuk a Bonette a kerékpárosok
mekkája,bringás körökben van az a mondás,hogy aki valamit is
ad magára, annak az életben egyszer el/helyesbítek fel/kell
ide jönnie.
Szóval
bringásból volt dögivel,de sajnos motorosokból még több. Én nem vagyok olyam megengedő a motorosokkal, mint –
újabban – Cobranco, nem az zavar, hogy megelőznek, hanem
továbbra is a zaj és a bűz, amit kibocsátanak. Az út
kitartóan 9% feletti meredekséggel haladt az ég felé,
már a
2.000m feletti magasságot is elhagytam, de a zöld növényzet
még mindig kitartott, sőt még fenyők is elő-előfordultak,
hát hiába, már eléggé délen vagyunk. Egy kanyarból
kibukkanva – az Isoard után már megint – fotósokkal
találkoztam, akik minden bringáról készítenek távolról
közelről 3-4 fotót, majd amikor odaér az alany, akkor a
kezébe nyomnak egy kis kártyát, amin rajta van a cég neve és
elérhetősége, ahonnan meg lehet rendelni az elkészült
műveket. Itthon megnéztem, olyan 20-30 Euro a tarifa, persze
mérettől és attól függően tud nőni, hogy nyomtatva kéri-e
valaki, vagy csak elektronikusan. Ahogy néztem, ez nem lehet
túl nagy üzlet – vagy csak jól palástolják -, mert eléggé
ütött-kopott autókkal járnak a hegyre dolgozni. Hiába
hangzik jól, hogy már túl vagyok 2.000m-en, de még volt
hátra 800m, - ami annyi, mintha Gyöngyösről kellene
Magyarország tetejére, a Kékesre felmenni, - vagyis már a
felét letudtam a teljes emelkedésnek.
Olyan, 2.100 m
magasságtól már ritkulni kezdett a növényzet, főleg a fák
tünedeztek el, a sziklás talaj egyre többször bukkant ki a
zöld fűből, de a táj még mindig teljesen élvezhető volt.
Egy
sötét vizű tó (Lac des Eissaupres) tükrében visszatükröződő
hegyek és a környező csúcsok látványában gyönyörködtem
2.300m körüli magasságban és azzal vigasztaltam magam, hogy
már csak 500m van hátra.
Na nem azért mert meguntam a
látványt, vagy végletesen elcsigázottá váltam volna, hanem
csak a szokásos számolgatás, hiszen 150-200m szintenként
megálltam, ittam, fényképeztem gyönyörködtem, aztán 1 perc
múlva indultam is tovább.
Szinte hihetetlen, hogy ilyen
magasságban milyen jó minőségű út vezetett, még belegondolni
is fárasztó mi munka volt, amikor megépítették ezt az utat.
A tó után egy balos ívű kb. 1km hosszú elnyújtott kanyar
vezette be a Restefond erődig (2.550m) tartó látványos
szerpentines útszakaszt.
Az erődöt az első és második
világháború között építették a franciák a lehetséges olasz
támadások kivédésére, a Maginot vonal meghosszabításaként. A
gazdasági válság miatt óriásira növekedett munkanélküliség
felszívására is alkalmas hatalmas építkezésekbe kezdtek
akkor a frankok, bár így utólag azt gondolom, jobb lett
volna valami termelő beruházás, bár ők nyilván jobban látták
ezt, hiszen az olaszok és a németek részéről is tapintható
volt a fenyegetés. Aztán a II. világháborúban nem volt túl
nagy szerepe ennek az erődítménynek, nem a harcokban vált
leharcolttá, mint ahogyan láttam, hanem az idő vasfoga fájt
rá. Úgy egyébként volt még lépten-nyomon mindenféle
lőállás,meg bunkerbejárat,leroggyant harci
infrastruktúra,csak,hogy ne unatkozzunk.
Az erőd után újra változott az vonalvezetése és a táj
is, újra hosszú elnyújtott vége láthatatlan emelkedőket
meghódítani, hogy lassan „Az égben lebegők csarnokát” is meg
tudjuk majd érinteni.
Egy balos kanyar után 2.650m körül már
feltárult a közvetlen cél a Bonette, a maga furcsa
látványával.
A növényzet már-már megszűn az út mellett, a
hegy pedig…Remélem, a hegy szelleme nem fog megsértődni, ha
azt mondom elég sivár a lakhelye, sokkal jobban emlékeztet
egy nagy meddőhányóra, mint bármi másra. A Hold-béli tájra
emiatt a kies, és a kietlen jelző is pontosan ráillik,
milyen érdekes a magyar nyelv, hiszen a kies szó
fosztóképzős alakja is ugyan azt jelenti. „Ki gépen száll
fölébe, annak térkép e táj” és ha fentről nézzük, akkor a
hágóút egy ráját formáz, aminek mi a farka jobb oldala felől
közelítünk a feje irányába. A franciák – mint „normális”
nacionalista társaság – mindenben szeretnek nagyot mondani
főleg, ha az adott dolog az övék. Így jártak el a Lac de
Serre Poncon tó és a Bonette esetében is, ez utóbbit -
nemes egyszerűséggel - a „legmagasabb út Európában” büszke
címmel tüntették ki. Azért egy kis furfangot bevetettek,
mert a normál tranzithágó része 2.700m körül megy át, ami
nem a legmagasabb, emiatt mint egy nyakkendővel
körbetekerték a hegyet, így érve el a 2.802m-es magasságot.
Önmagában ez sem lenne a legmagasabb, de tranzithágónak már
az. Így már megfelelnek a módosított dakota mondásnak, ami
szerint „ nem elég nagyot mondani, furfangosnak is kell
lenni a megmagyarázás során”
Mi nem
elégedtünk meg a „kicsi” 2.700m-es magassággal, hanem
megnéztük a rája fejét is, mondhatjuk rája hágtunk.
Az
utolsó 800m – nem szintben – igen komolyra sikeredett, a GPS
szerint 12-14% meredekségű volt, kicsi híján meg kellett
állni, de végül csak kiszenvedtük.
A hágón nagy tömeg
fogadott, főleg elégedett motorosok tolongtak a rája-tojás
alakú kődarabra helyezett fekete kőtábla előtt, hogy minél
többször megörökíthessék az óriási fizikai teljesítményüket
jelenlétüket. Valahogy csak sikerült nekünk is közel férkőzni
hozzá és elkészültek az elmaradhatatlan fényképek.
Cobranco
úgy gondolta, ha már itt vagyunk, akkor Ő felmegy a 2.860m
magas csúcsra is, ahol egy kilátó pontot építettek ki a
franciák. Én lent maradtam, nehogy egy lopós elvigye a
bringákat.
Várakozás közben egyre hűvösebb lett, a szél is
élénk volt, muszáj volt egy halom ruhát magamra szedni, a
fagyhalál elkerülésére. A kilátás nagyszerű volt, de már nem
nagyon tudok jelzőket citálni, legyen elég annyi, lélegzet
elállító,de persze nem a Bonette-kúp felé...
...sokkal inkább a másik
irányba.
Kattintottam egyet
Cobrancoról is, amint ott hegyel a hegyen
van fent egy kiépitett
kilátó,onnan aztán tényleg ellátni a világ végéig is,persze
kell hozzá a jó idő is,ami megvolt,Cobranco intézte.
A sok nézelődés, száj-tátás után fél hat felé
kezdtük meg az ereszkedést, a Nizza felé vezető oldalon,
ahol egy rövid szakaszon 16% meredekséget mértem, igencsak
kellett húzni a fékeket, nehogy hiper-űr sebességet érjek
el.Szóval lehetett száguldani,Cobranco többször is dalra
fakadt,illetve jelen esetben "sanzonra",helyesbítek "francia
sanzonra",bár nem tudom van-e más "sanzon",mindegy,nekem van
olyan szerencsém,hogy ezeket a rögtönzött zöngeményeket ott
nem hallom élőben a menetszél miatt,akit érdekel a filmben
meghallgathatja,de erősen nem ajánlom:). Eleinte az tűnt fel, hogy az út mellett 2-3m magas
vastag facölöpök álltak 40-50m távolságban, utalva arra,
hogy bizony télen ezekre kell hagyatkoznia a hómaró
sofőrjének.
Biztosan voltak a felfelé vezető oldalon is,
/persze,hogy voltak,még fényképet is csináltam/,de
ott valahogy nem tudatosodott bennem. A gurulás a felső
részen különösen látványos volt, ami a felhőtlen ég és a
vízszintesen hátulról sütő napnak lehet betudni, mely a
velünk szemben lévő hegyeket nagy kontraszttal világította
meg.
Többször megálltunk álmélkodni, gyönyörködni, vagy csak
érdekességet megtekinteni, mint amilyen a Camp des Fourches
(2.270m) katonai barakkjai, melyek szintén a Maginot
vonalhoz tartoztak.
Itt is az enyészetre hagyták az épületek
bontását, illetve azok romjait, de így is hátborzongató volt
beleélni magunkat az itt állomásozó valamikori katonák
helyzetébe. A romokat elhagyva egészen csodálatos szerpentin
kanyarok sorozata jött,
egyik a másik után, még a kesztyűnek
való szőrös füttyögő /mormota/is tiszteletét tette. Mielőtt 1.650m
körül elértük a folyó-völgyet, még 1.900m magasan
áthaladtunk egy településen, melynek házait már 2.500m
magasból is láttuk.
A falu után az út minősége romlani
kezdett, hullámos, ragyás lett, és sajnos a – szinte
bontatlan – kólám nem bírt már kapaszkodni, így egy újabb
lónyállal lettem szegényebb, mert lezúgott a folyó völgybe,
nevezetesen a Tinée medrébe (bár inkább ez guruljon el, mint
a gyógyszerem). Minden évben történik ilyen malőr, - talán
nem véletlenül – szinte mindig a frankoknál, talán fel
kellene újítani az utakat, vagy nekem kellene jobban
odahegeszteni a flakont. (ezen még dolgoznom kell)
Volt még néhány
meredekebb rész,de igazság szerint ez már minket vajmi
kevéssé érdekelt,mivel vágtáztunk lefelé.
A folyó mellett
vezető útra már csak néha jutott az esti nap fényéből,
miközben tovább bukdácsoltunk a hullámos úton. Néhány
kilométer után elértük St. Etienne de Tinée települést, és
felcsillant számomra a remény, hogy valami itókát vegyek. A
település kellemes látványú, hangulatos helynek tűnt, de
sokat nem időzhettünk, mert már kezdett sötétedni. A bolt
keresése közben eljutottunk a főtérre – ahova irányítottak
minket – és beszereztem 2 ercsiért a fél liter levet. Lányos
zavaromban nem zártam jól be a táskát – sehogy se zártam be,
a zippet se húztam be – emiatt majdnem elhagytam az
életmentő kesztyűmet, de egy lelkes hölgy odaadta
Cobranconak, így mentve meg engem a következő szakaszok
fagyhalálától. Innen is köszönöm! A települést elhagyva
belefutottunk egy 10%-os emelkedőbe – szerencsére csak 20m
szint volt -, ami nem nagyon hiányzott már.Igaz egy útmenti
vízesés kicsit feldobta a hangulatot.
Aztán
megtaláltuk a bringautat fél nyolc felé és azon haladva
abban reménykedtünk, hogy a kiszélesedő völgyön találni
fogunk sátorhelyet. Egy két sanszos hely megtekintése után,melyeket
Cobranco lektorált,
a folyó árterében található fákkal körülvett területre
szavaztunk és negyed kilenckor nekiláttunk sátrat állítani
és vacsorát készíteni.Megint a forró levesre esett a
választás,mivel a nullát csapdosta a hőmérő
higanyszála,talán még nem alulról,bár ebben nem vagyok
biztos. Az időleges mederben nagy gömbölyűre
kopott kövek szolgáltak asztal és székként, így téve
komfortosabbá a vadont.Volt egy hangulata az egésznek,egy
tábortűz még dobott volna rajta,de észrevétlenek akartunk
lenni.10 körül bevackoltunk a sátorba,a fárasztó nap
élményei kavarogtak a fejemben, aláfestő zeneként a patak
csobogása, mint egy esti mese álomba ringatott.
Reggel igen
csípős időre ébredtünk, - a Tinée partján - nem nagyon
akaródzott a jó meleg hálózsákból kibújni. Nagyon kíváncsi
voltam mennyi lehet a hőmérséklet, ezért bekapcsoltam a
GPS-t, ami +1 fokot mutatott bent a sátorban.
Ilyen
alacsony reggeli hőmérsékletre azért nem gondoltunk, mivel
már eléggé délen voltunk, augusztus közepén, bár közel 1.000
m magasan, derült ég alatt. Cobranco szerint éjszaka
valamilyen borzasztó vadállat morgott és csikorgatta a fogát
a fejénél kint a sátornál. Ezt nem értettem, én úgy
szocializálódtam, hogy ha valamit csinálok, akkor azt
szívvel lélekkel. Így vagyok az alvással is, ha alszom,
akkor nem hallgatózom, ha hallgatózom, akkor nem alszom,
emiatt én ezekről az eseményekről nem is értesültem, mint
ahogy azokról sem, amikor Cobranco az éjszaka leple alatt
fegyveres felkeléseket hajt végre, a neszek okozóinak
felkutatására és megbüntetésére.
A tiszta ég
miatt minden kint maradt cuccunk csurom víz lett, persze a
sátor külső borítása is, amit jó lett volna megszárítani, de
mély völgy miatt – amiben voltunk – nem tudtuk megvárni a
napocska jótékony szárító hatását és egy gyors pakolás után
útnak indultunk.
Nem esett
igazán jól az első néhány kilométer, mert gurulással
indítottunk és igencsak borzongtuk, de egy idő után a nap
melege már érezhető volt. A mai napra is igen érdekes
útvonalat választott Cobranco, mindenféle szurdokokat,
megdöbbentő színeket vetített előre.
Ahhoz, hogy
elinduljunk az első szurdokba először 23 km gurulás
következett fényes pompás időben, majd Isola településen, -
ahonnan Olaszországba lehet átmenni a Lombarde hágón 2.352m
magasan – megtaláltuk az egyetlen szatócsboltot, ahol 10
perces sorban állás után sikerült némi élelmiszert is
vennünk. Nagyon családias kis bolt volt, a tűzpiros ruhába
öltözött, - már menyecskének csak jó indulattal nevezhető
kedves eladó hölgy – minden helybélivel jól elbeszélgetett,
akik mindenféle érdekes növényeket vettek, valószínűleg a
kecskének, vagy egyéb jószágnak. (Nem mindegyik tűnt emberi
fogyasztásra alkalmasnak, meg nem is ismertük mindet fel.)
Két lehetőség állott előttünk bevásárlásra, itt Isolán és a
következő településen – Saint-Sauveur-sur-Tinée (azt sem
tudom, hogyan kell ezt a betűhalmazt kiejteni,szerencsére
nekem nem is kell,az Cobranco feladata) -, ami a
térkép szerint még jelentéktelenebbnek nézett ki. A
bevásárlás után vágtattunk lefelé a folyóvölgyön
a kellemetlen
ellenszélben, amikor találtunk egy jó napos – nem épített –
étkező helyet, ahol a sátrat is sikerült kiteríteni és
megszárítani. Innen tovább indulva kb. 8km után értük el az
előbb említett – kimondhatatlan nevű – települést, ahol
elhagytuk a folyóvölgyet, a kalandok, és szép látvány
kedvéért, pedig ha egyenesen megyünk tovább, akkor estére
Nizzában lehettünk volna, de nem a gyors haladás, hanem az
élvezet - már amennyiben a mászás élvezet - volt a cél.
A Tinée
kanyarulatánál kiszélesedett völgyben igen sűrűn egymás
mellett álló – helyenként freskókként festett - házak
alkották a látványos települést, ami ekkor még nem osztotta
meg minden titkát, de ahogy egyre feljebb és feljebb
kapaszkodtunk a kezdetben 8-9% meredek emelkedőn, egyre több
részlet vált láthatóvá.
A napi
tervet is ideje lenne ismertetnem, mert így csak lóg a
levegőben. Tehát röviden : A Tinée völgyén
Saint-Sauveur-sur-Tinée –ig (520 m), innen egy éles jobb
kanyarral a Col de la Couillole hágó (1.678 m) felé vezető
útra térni, majd a hágó után legurulva Beuil érintésével
áthajtani a Cians szurdok fantasztikus falai között és este
valahol Puget-Théniers környékén hálóhelyet találni.
Ebből ugye az
elejéről már írtam, tehát vissza a történésekre. Ahogy a
várost elhagyva elindultunk a meredek, de látványos úton,
nem tudott nem feltűnni a kőzet szokatlan színe, ami erős
lilás-pirosas színben pompázott.
A kőzet
szerkezete is megér egy két szót, mert ez sem a megszokott
Alpok formájú volt, hanem palaszerű fényes, lapokra oszló. A
völgy jobb oldalát, ahol kapaszkodtunk felfelé, - az egyre
égetőbb napsütésben, - ilyen piros színű, a bal oldalát
eleinte sima mészkőnek kinéző színű és formájú, majd később
az az oldal is megpirosodott.
Ahogy
mentünk felfelé a fejünket forgatva, hogy minél több inger
érje agyunkat, hirtelen ősöreg autók felvonulási útvonalába
estünk, egyre másra mentek el mellettünk, mi meg tátottuk a
szánkat, vajon mit kereshetnek erre az oldtimerek (Fiat
Topolino, Citroen (olyan, hitler autó formájú), Lancia
FulviaCoupe, Citroen CV2, Porsche 911, meg még néhány
hirtelen fel nem ismert régi autó).
A völgy
egyre szűkebbé – szurdokosabbá – vált, a mélyben valahol a
folyócska/Vionenné/, aminek hangját néha hallottuk, de nem nagyon
láttuk.
Az út igen
látványos, bringásoknak ajánlott, bár eleinte sok autó és
motor húzott el mellettünk, de később számuk jelentősen
megritkult.
A hágóig csak
egy település épült az út mellett – Rubion (1.350 m) -, amit
a mászás kezdete után látni véltünk fölöttünk a hegytetőn,
és nem tudtuk elképzelni, hogyan fogunk oda feljutni. Ahogy
folytattuk utunkat a látványos alagutakkal szabdalt úton,
egyre
nyilvánvalóbb lett, hogy az általunk Rubion-nak vélt
település valójában Roure (1.085m), és még elég sokat kell
mászni, hogy elérjük Rubion-t.
Aztán
750-800 m magasságból már tényleg a várt várost vettük
észre, de olyan valószerűtlen magasságban és helyen, hogy
nagyon erős képzelőerőre volt szükség ahhoz, hogy
elképzeljük az oda vezető utat.
Aztán két-három
nagy visszafordítós kanyar után már ott is voltunk a
fantasztikus fekvésű Rubion-nál és persze, ha már ott
voltunk, akkor feltekertünk megnézni a települést,
ami egy szikla
oldalába épült, kelet felé olyan kilátással, hogy annál
kívánni sem lehetne jobbat.
A házak
olyan állapotban voltak, mintha időgéppel 2-300 évet
visszamentünk volna, ütött-kopott falak, itt-ott hiányos
vakolat, de összességében lebilincselő látványt nyújtott.
Nem
lepődtem volna meg túlzottan, ha az utcasarkon egyszer csak
befordul egy páncélos lovag lóháton.
Amennyire időnk
engedte szétnéztünk,egy meglepően valódinak tűnő zergeszerű
állat tartott szemmel a város feletti szikláról,onnan
figyelte,ahogy kattogtattuk a fényképezőgépet a szélrózsa
minden irányába.
Aztán fél
három után tovább indultunk a hágó felé, amihez még kb. 300m
szintet kellett mászni.
A hágóra
fél négy felé értünk fel, ahol viszontláttuk a régi autókat,
hiszen szépen egymás mellett álltak a parkolóban.
Elkészítettük
az ilyenkor elmaradhatatlan fotókat a hágót jelző tábláról,
meg
magunkról, majd megebédeltünk, közben megnéztük, ahogy a
régi vasak elindultak lefelé libasorban.
Azért
valahogy közéjük férkőzött egy gyöngyház fehér fényezésű
kabrió Ferrari is, az egészen új fajtából. Kaja után mi is
lefelé vettük az irányt,
majd egy
kis gurulás után megint felfelé, a vicces úttervezők
jóvoltából. Kisebb erőfeszítés után már tényleg lejtett a
pálya, pedig egyikünknek sincs politikus ismerőse, de lehet,
hogy ebben az országban erre nincs is szükség. Beuil nevű
településnél dél felé fordultunk
a Cians
szurdok irányába, mely Cobranco szerint Franciaország egyik
nagy attrakciója. Ahogy közeledtünk a helyhez, egyre szűkebb
lett a völgy, ami Beuil után kicsit kiszélesedett. Aztán
hirtelen piros lett minden szikla,
a völgy
pedig helyenként csak néhány méter keskenyre változott. Itt
már értettük, miért tiltották ki a teherautókat, buszokat,
egyszerűen nem tudtak volna végig menni még akkor sem, ha
szemben csak személyautók közlekednek.
Felettünk
égbetörő piros sziklák, melyeken csak nagyon gyér növényzet
látszott.
Ennek a
kanyonnak a jellegzetessége, hogy a kb. 16km hosszának a
felső részén – ahonnan mi is megyünk lefelé – piros sziklák
vannak, míg az alsó részén hétköznapi, fehér mészkősziklák.
Itt felül olyan szűk volt a hely, hogy a keskeny út mellett
csak a völgy folyója fért meg 3-4 m szélességben.
Az út többször
6-7 alkalommal alagútban tűnt el, de mi a régi úton mentünk
tovább, ahova autóval nem lehetett behajtani, ez lehetett a
valamikori út, de a kőomlások és a szűk hely miatt alagutat
építettek a frankok. Ezek a kőtörmelékkel borított,
helyenként leszakadt utak jelentették a fő élvezeti forrást,
mert itt meg lehetett állni fotózni, videózni, nézelődni.
Aki azon
gondolkodik, hogy jelentkezik a Mars expedícióra a színes
kövek miatt, az ne tegye, jöjjön ide mert ez is van olyan
jó, sőt még szkafandert sem kell húzni!
Egyre
csak gurultunk a 6-7%-os lejtőn és nem tudtunk betelni a
látvánnyal,
persze volt
hova gurulni, a szurdok felső vége valahol 1.350m magasan
kezdődik, az alja pedig 350m körül ér véget, amikor
betorkollik a Var folyó völgyébe. Igaza lehetett Cobranconak
a nagy attrakciót illetően, tényleg nagy élményt jelentett
az út vonalvezetése
és a
látvány egyaránt, pedig még nem is volt vége. A kanyon
felénél, mintha elvágták volna úgy lett vége a piros kőnek
és vette
át a helyét a fehér mészkő szikla,
melyen sokkal
dúsabb lett a növényzet,és persze meg is változott,a zord
sziklák ellenére teljesen mediterrán lett a hangulat.
Az alsó
részen mintha még magasabbak lettek volna az út fölé
tornyosuló sziklafalak,
bár a szurdok
némiképpen szélesebb is lett.
Viszonylag
nehéz volt úgy haladni, hogy a nyakunkat tekergetve a
állandóan felfelé néztünk,
megbabonázva
a látványtól szinte az idő múlását sem vettük észre
(időgép?) és már lent is voltunk a Var folyó széles
kelet-nyugat irányú völgyében. Itt jobbra fordultunk, mert a
terveink szerint Puget-Théniers városában be szerettünk
volna vásárolni és éjszakai szállást kerestünk volna, mert
innen indul a Col de Saint Raphael (875m) hágóra az út, de
ezt már a késői időpontra tekintettel másnapra halasztottuk.
A város a
folyó folyásirányában felfelé kb. 8km-re terült el a Var
völgyében, mi széles nem vészesen nagy forgalmú úton
közelítettük meg, amiben kissé hátráltatott a kb. 1%
emelkedő és az igen élénk szemből fújó szél. Próbáltunk
igyekezni, hogy még elkapjuk a bevásárlóközpontot, annak
érdekében, hogy reggel ezt megspóroljuk. Az igyekezetünket
siker koronázta, legalábbis abban a tekintetben, hogy negyed
nyolc körül meg is érkeztünk, majd kis kérdezősködés után
kiderült, hogy ezen a pénteki napon nincs nyitva semmi, mert
nemzeti ünnep van. (hogy a rosseb egye meg!) Ekkor
megváltozott egy kicsit a program, a vásárlásra szánt időt
megpróbáltuk egy érdekes hely felkeresésére felhasználni,
ehhez azonban még feljebb kellett tekerni a folyóvölgyön,
persze közben erősen sasoltuk az éjszakai tábornak való
helyeket. Puget-Thénierstől kb. 7 km-re van Entrevaux,
melynek
híres középkori vára áll a Var kanyarulata feletti szirt
tetején, alatta maga a város. Az est közeledtével a
hőmérséklet szépen lassan csökkenni kezdett, de a szél nem
hagyott alább, mi a tájat fürkészve haladtunk a folyó
parton, és megállapítottuk, hogy itt bizony nehéz lesz
sátorhelyet találni, mert az ősidőktől lakott völgyet jól
kitöltötték a megművelt területük, a hozzá tartozó házakkal
együtt. Először egy 120/20kV-os transzformátor állomás
melletti földsánc mögött néztünk szét, bár megfelelő lett
volna mégis továbbmentünk, hátha lesz jobb. És persze lett
is, egy elhagyatott helyen, a bozótos takarásában. Miután
kiválasztottuk, megnyugodva tovább mentünk Entrevaux-be. A
vár látványa nagyszerű volt, amint letekintett a Var
folyóra, és a domboldalra - a folyó bal partjára - épült
középkori városra.
Itt is olyan
érzésünk volt, mintha visszamentünk volna az időben, a házak
úgy néztek ki, mintha a 16.-17. században lennénk.
Szerencsére
a szaracén csapatok nem jöttek, mert nagy bajban lettünk
volna, ha ilyen nehéz alumínium paripákkal kellett volna
előlük menekülni. Már erősen szürkült, amikor visszatértünk
a tervezett táborhelyre és sátorverés után jól
megvacsoráztunk a susnyásban, mivel Entrevaux-ben nem
sikerült étkezésre alkalmas helyet találni a nagy nyüzsgés
miatt. Kaja után lefeküdtünk, én szokásomhoz híven most sem
hallgatóztam.
6. nap ( 2014. 08.16. szombat, 99,5 km, 1240m szint)
Ismét pompás
kék égre és zavartalan napsütésre ébredtünk a gazos
időszakos tómederben felvert sátrunkban. Bár a Var folyót
követve 50km alatt el lehetett volna érni Nizzát, de erre a
napra továbbra is szurdoknéző programot tervezett Cobranco,
aminek az volt az oka, hogy van látnivaló bőven a környéken,
nem kell elkapkodni a Nizzába érést, elegendő lesz az estére
is, hogy másnap reggel elsők lehessünk a tengerben. Tehát a
tervek: a rövid távú terv a tegnap este felfedezett bolt
meglátogatása muníció beszerzési céllal, majd nekiindulni a
folyó jobb partján kanyargó szerpentinnek és tovább a
érdekes látványok tárháza felé…
Háromnegyed
kilenc felé hagytuk el a táborhelyet a picit lejtő (1%) –
most hátszeles – hosszú völgyön, - helyenként 30km/h-val -
haladtunk az áhított bolt felé. Szerencsénkre nyitva volt
már, jól bevásároltunk italokból, mert olyan területre visz
utunk, ahol – tapasztalatunk szerint – nem nagyon találunk
majd élelem és italom beszerzési helyet. Cobranco betárazott
a nagy puttonyba egy grillcsirkét, ami jól fog jönni
ebédidőben. A bevásárlás után elhagytuk Puget-Théniers
városát a Var folyón átívelő hídon, amely meglepő módon
végig emelkedett 5%-kal.
A túloldalon
megtaláltuk a környék, de lehet hogy az univerzum
legrövidebb kerékpárútját, aminek hossza mintegy 12,35m, már
megint valami, amiben a franciák a legek. Jó lenne, ha a
magyar illetékesek – minél nagyobb számban – kiutaznának ide
és tanulmányoznák a helyzetet, illetve azt, hogyan lehetne
az itt tapasztaltakat odahaza hasznosítani (ne legyen már
mindenben frank-hon a legakármibb, jusson már nekünk is
valami, főleg, ha sok pénz sem kell hozzáJ)
Az út nagyon jó
vonalvezetéssel bírt, a nagy visszafordító kanyarokból egyre
jobb és jobb kilátás nyílott a városra és a folyóvölgyre.
Egy ilyen
visszafordítóban – szokatlanul korán –megreggeliztünk, majd
folytattuk a hágó felé a tekerést.
Egyébként 400m
körüli magasságból indultunk, a térkép azt mutatta, hogy a
Col de Saint Raphael hágót 875m magasan fogjuk megtalálni.
Reggeli után
már nem esett annyira jól a mászás – bebizonyosodott, hogy
nem célszerű hosszabb szünettel megtörni a hegymenetet -, a
nap is egyre jobban ontotta a meleget, nem győztük vedelni a
leveket. A hágó elég jellegtelenre sikeredett,
de sebaj,
megkezdtük az ereszkedést, ami eleinte 6%-os volt, majd
következett egy rövid szakasz, ahol alig lejtett az út ez
volt La Penne (tészta!?) település környékén, ahol a táj
teljesen olyan volt, mint a Bükk-fennsíkon a Nagymező, és
még a magasság is stimmelt. Még egy kis gurulás után 600m
körüli magasságban értük el az egyik – erre a napra rendelt,
szent - látványosságot a Riolan szurdokot.
Közben a
táj is megváltozott, hirtelen mindent fehér mészkőszikla
borított, a növények erősen megritkultak. A kanyon
bejáratánál két kissrác (5-6 évesek) szamarakat simogattak,
ami nekem nem tűnt jó ötletnek, de később kiderült nem lett
semmi baj belőle. Tulajdonképpen nem is a Riolan szurdokot
értük el, mert az lent, a szédítő mélységben haladt,
a turistaúttal és a folyóval egyetemben, mi e fölött az úton
kanyarogtunk, de így is lebilincselő látványt nyújtott.
Addig
nézelődtünk, amíg az előbbi szamaras gyerekek utolértek
minket a kicsi össztelós montijukkal, meg persze a papa is
jött velük. Hát igen, nem lehet elég korán kezdeni a
természet szeretetének átadását. Az út fölött szinte
függőleges mészkőfalak húzódtak, csak a nyakunkat
nyújtogattuk. Viszonylag rövid idő után az Aiglun szurdok
oldalába lyukadtunk ki, melynek az alján az L’Esteron folyó,
mely majd a Var folyóba fog torkollni, az pedig Nizzánál
találkozik a tengerrel. A dél felé – az Aiglun szurdok
túloldala felett - lévő hegygerinc felett már ijesztő
gomolyfelhők jelentek meg és növekedésnek indultak.
Fél egy
felé értük el Sigal települést, ami szintén középkorból itt
rekedt falunak nézett ki, valamikor erődszerű lehetett.
Közel érve, nagyon hangulatos kis városka benyomását
keltette, a főtéren lévő közkútból sikerült jó hideg vizet
vételezni,
amikor
megjelent egy idősebb hölgy, és kézzel lábbal mutogatva egy
kulcsot lóbált felénk. Először azt hittük, hogy a
királylányt kellene kiszabadítani a vad (és/vagy) hétfejű
sárkány karmából, de addig mutogatott a település felett
álló óratoronyra,
hogy
megértettük, ide szeretné adni a kulcsot, hogy fel tudjunk
menni megnézni a panorámát.
Nagyon
kedves volt tőle, ha olvassa ezt a beszámolót, akkor nagy
köszönet neki, ha valami oknál fogva nem fogja olvasni,
akkor is.. Felmentünk kb. 1.222 lépcsőn, bezárt vasrácsokat
nyitottunk ki és végül a szemünk elé tárult Sigal és a
környező hegyek, szurdokok látványa.
Sajnos nem
időzhettünk sokáig, mert időközben megszületett a terv, le
fogunk menni az Aiglun szurdokba, bár nem esik útba, és
ugyanarra kell visszajönnünk, de innen fentről úgy tűnt meg
fogja érni a látvány miatt.
Indulás után
néhány km-t gurultunk, majd élesen jobbra lekanyarodtunk a
kanyonba vivő útra. Az, eleinte jelentősen lejtett, kb. 200m
szintet vesztettünk, közben elhaladtunk a Riolan szurdok
alsó kiinduló pontján, a felső részét még délelőtt
érintettük. A nagy gurulás után persze újra másztunk,
miközben az egyre növekvő felhők alá vezetett utunk. A
látvány tényleg egészen jó volt,
bár egy kicsit
rontotta a hangulatot az időnként szemetelő eső. A kanyon
névadó településén – Aiglun-on – már nem mentünk túl, mert
sürgetett az idő, azonban ez nem riasztott el minket, a
reggel vásárolt grillcsirke elfogyasztásától.Egyébként
valamiféle falunap volt,a lakosok egytől-egyig a
helyi/egyetlen/ vendéglőben dorbézoltak,gondoltuk valamilyen
ürüggyel oda kellene pofátlankodni,hátha behívnak.Sajnos nem
jött össze,ez itt nem a Balkán.Sebaj,marad bringatáska,ott
lapul a grillcsiri. Az ebéd
fantasztikusan jól esett, az eseménytelenségről egy nagy
szőrős macska gondoskodott, amikor egy óvatlan pillanatban
majdnem megmacskásította az én fél csirkémet. Még szerencse,
hogy fél szememet rajta tartottam a pipin, így ő éhen
maradt, én viszont jól laktam, gondolom a macsek fordítva
gondolta. Kaja után lendületesen legurultuk 200m szintet,
majd újra visszamásztunk 200m-t és máris elértük a
Roquesteron település irányába vezető utat, melyet néhány
órával ezelőtt hagytunk el a kanyon felfedezése miatt.
A szurdok jobboldalt
lélegzetelállító kilátással kisérte utunkat,a vízesések
folyamatosan ostorozták a feneketlen mélységet.
Itt
megint szemerkélő esőben gurultunk, a felhők össze-vissza
gomolyogtak felettünk, nem volt túl rózsás a kilátás
időjárás ügyben, bár a tenger irányában szép kék ég látszott
és az irányunk innentől abba az irányba tendált. A főútra
kihajtva rögtön jelentős sebességet értünk el a kellemes
lejtőn, néhány km múlva értük el Roquesteron-t, amit kettéosztott az L’Esteron folyó.
A város
érdekes történelemmel rendelkezik, mert a két fele – amik a
folyó két partján helyezkednek el azok, – egy időben két
külön országhoz tartoztak és látványban is különböztek. A
város után a folyóvölgy egy kicsit kiszélesedett, mindkét
oldalán vezetett út, mi a bal partit választottuk.
Az út föl-le
liftezett, na nem túl meredeken, de a 3-4% emelkedő, a
szokásos – tenger felől fújó – szembeszéllel és a dunsztos,
párás levegővel már ez volt a vágyak netovábbja.
Aztán lejtő,
majd megint emelkedő egymás után sorban. A folyó meg szép
lassan kikerült a látótávolságból, mélyebbre és távolabbra
az úttól. A táj látványos maradt, de már inkább szerettünk
volna Nizza közelében lenni, mert az időjárás is
rosszabbodni kezdett, a felhők egybefüggően beborították az
eget,
csak egy
keskeny sáv maradt továbbra is kék, a tenger felett. Egyszer
csak láthatóvá vált, hova is vezet utunk, szemben egy
település trónolt a hegy fokán,
a GPS szerint
ott kell áthaladnunk, majd jön a gurulás, le a
tengerszintre. Ez a település Gilette volt, ami a
környezőekhez hasonlóan középkori érzetet árasztott,
sehol egy új,
vagy felújított ingatlan, csak az ódon hatás. Aztán amikor
átgurultunk rajta, akkor ért a meglepetés a "fantasztikus a
négyzeten" kilátással. Alattunk, mint terepasztalt szemléltük
a Var folyó völgyét,
ahogyan
belecsatlakozik az L’Esteron völgye. Amikor kigyönyörködtük
magunkat, akkor jött a felismerés a teljesen beépült völgy
láttán, hol lesz nekünk itt vadkemping szállásunk.
Valószínűbbnek tűnt, hogy Pákó hamarabb fogja hibátlanul
kimondani, hogy „árvíz-tűrő tükör-fúrógép”, mint, hogy itt
legyen egy sátorhelynyi placc. (Ebben a kifejezésben az
összes magyar ékezetes magánhangzó megtalálható, amik tudjuk
nem barátai eme emberszabású „kelebnek”.)
Rászántuk
magunkat a gurulásra, ami nem volt olyan kemény, mint ahogy
számoltuk, 6-7%-os jó vonalvezetésű, látványos úton,
nézelődve vesztettünk 320m szintet. Az út a Var völgyébe
csatlakozott be, ahol mi jobbra fordulva Nizza felé vettük
az irányt. Az előzetes tervek szerint itt balra mentünk
volna (Vesubie szurdok), még egy kanyont útba ejtve, de már
kora délután letettünk róla, mert az időbe nem fért volna
bele. Most látszott, hogy jó döntést hoztunk, mert az
ominózus szurdok felett éppen ömlött az eső és azzal
fenyegetett, hogy mi is rövid időn belül zuhanyozni fogunk.
Találtunk egy kerékpárutat, amin elindultunk dél, dél-nyugat
irányban, hátha közelebbről mégsem olyan rossz a helyzet,
mint fentről. A Var jobb partján 10km keresztül csak ipari
zóna volt, de olyan sűrűn tele raktárakkal, üzemekkel, hogy
az hihetetlen, mintha a Ruhr vidéken lettünk volna.
A lehangoló
nézelődés közben az eső is cseperegni kezdett, a vacsoraidő
is eljött, így megálltunk 19 óra körül, egy elhagyatott
raktár teherautó rakodó rámpáján, ami felett tető volt és az
egyre jobban szakadó esőben komótosan elfogyasztottuk a
vacsorát.
Időnk volt
nyugodtan enni, mert a nagy esőben nem akartunk indulni és
bíztunk benne, hogy eláll, vagy legalább csendesedni fog.
Amit ide most leírok, azt csak azok fogják tudni akik
elolvassák, mert a videóban erről nincs kép, se utalás. Már
meg is emésztettük az egyre hidegebbé váló időben a bevitt
élelmet, de az eső csak nem állt el, így kényszerből 21 óra
körül elindultunk és próbáltunk alvó helyet keresni.
Mentünk, mentünk, de semmi, házak, körbekerített
veteményesek végeláthatatlan sora, egy két esélyes helyre
bementünk a térdig érő vizes fűbe, de nem találtunk alkalmas
helyet. A helyzet nagyon elkeserítővé vált, voltak olyan
szakaszok, amiken oda-vissza többször is végigmentünk,
tanakodtunk, de nem és nem. Az eső pedig vigasztalanul
esett, mi mentünk lestünk, forgattuk a fejünket, mígnem
egyszer csak bent voltunk Nizza bérházakkal zsúfolt
elővárosában. Na itt elkeseredtünk, visszafordultunk és csak
mentünk, mentünk, lestünk, lestünk. Míg egy településen a
tuja sövényen találtunk egy rést, ahol nem volt se kerítés
se semmi, így betoltuk a bringákat 23:10-kor, valakinek a
földjére. Két kertesház is volt a közelben, ezért a sövény
mellé egy nagy fa alá, takarásba tettük a sátrat és azon
morfondíroztunk, mi lesz, ha holnap is ilyen vacak idő lesz,
amikor a tengerparton szeretnénk a napfényben sütkérezni,
aztán az átélt izgalmaktól fáradtan nagyon hirtelen
elaludtunk, mert reggel igen korai kelést terveztünk.
Szóval ott
tartottunk, hogy Finale Ligure, illetve hazudtam, mert nem
ott, hanem Pietra Ligure strandja mellett búcsúztunk el a
tengerparttól (a strandoktól), de még innen kb. 3km-t
hajtottunk a nagyon szűk – mindkét oldalán korláttal –
korlátozott szélességűre korlátozott kerékpárúton, nehogy
korlát hiányában korlátlanul leessünk a haragos, tarajos
hullámokat vető tengerbe, amikor már el is búcsúztunk tőle.
Tehát 3km múlva elértük Finale Ligure települést, ahol egy
hirtelen balkanyarral bevetettük magunkat az ádáz
forgalomba, illetve a Colle di Mellogno hágó felé vezető
útra (SS490). A sűrű szürke felhő, mint dunyha a gyerekre
úgy terült ránk, semmi jóval nem kecsegtetve, de nem volt
mit tenni, menni kellett, hiszen a környék teljesen
alkalmatlan volt vadkempinges szállásra. Nem terveztük, hogy
a hágóig eljutunk, sokkal inkább azt, hogy megyünk, ameddig
besötétedik, és addig találnunk kell szálláshelyet. Ebbe a
gondolatmenetbe zavart bele az időjárás az eső
lehetőségével. Azért ez a hágó nem túl gyenge, bár az 1.028
m-es magassága azt sejteti, de tengerszintről indultunk.
Csak emlékeztetni szeretnék arra, hogy a híres col de Isoard,
Briancon felől hasonló szintemelkedést jelent (1.120m),
a
nehezítés az volt a dologban, hogy 18:45 körül indultunk el
a tengerpartról a hágó irányába. Eleinte még a nagy városi
kivezető forgalomban sínylődtünk, kb. 2-3 km múlva – egy
autópálya felhajtó után – érezhetően csökkent az autók
száma. A meredekség ezen a szakaszon 6-7% között
váltakozott, ömlött rólunk a víz, bár a levegő hőmérséklete
ezt nem nagyon indokolta, de fullasztóan magas
páratartalomban küzdöttünk felfelé. Fél nyolc felé elértük
Olle települést 290m magasan, amiről nem egészen az „Ollé a
ligetben nagyszerű” dal jutott eszünkbe, mert már szemerkélt
az eső, a fölöttünk levő felhő struktúrája már feloldódott a
lefelé hulló csapadékban és eddig abszolút 0 db táborhely
rémlett fel előttünk. Az út egyik oldalán meredeken lefelé
szakadó, a másik oldalát égbe törő sziklák határolták, és
ahol sík volt a terep, na oda rittyentettek egy települést,
mint ezt is. A felfelé kapaszkodó út egy pontjáról egy
pillanatra lehetett látni a tengert Pietra Ligure
településnél és az is jól látszott, hogy a tenger felett
nincsenek felhők. Alig hagytuk el a települést egyre
sűrűbben kezdett hullani az égi áldás, meg is álltunk
tanakodni, mit kellene tenni, a végén arra jutottunk, hogy
megyünk tovább fél-csupaszon, így legalább a ruhánk nem lesz
vizes. Az esőkabátot nem lett volna érdemes felvenni, mert
akkor nem az esőtől, hanem az izzadtságtól lettünk volna
vizesek. Így haladtunk kb. 2 km, amikor hirtelen megnyíltak
az ég csatornái és ömleni kezdett az addig teljesen
szalonképesen hulló csapadék. Gyorsan egy telek felhajtójára
menekültünk, mert efelett volt egy sűrűbb fa, hirtelen
átvedlettünk vegyvédelmi ruhába, izé nem is, hanem koton
kabátba. Azon lamentáltunk, hogy be lehetne menni a telekre,
de aztán elvetettük ezt a lehetőséget és a szakadó esőben
tovább indultunk. Egyre komorabb, sötétebb lett, aminek az
oka az volt, hogy a felhő ráült a hegyre és mi felhőben,
illetve ködben tekertünk tova. A helyzet elkeserítő volt,
fogalmunk sem volt róla mi vár még ránk, a köd olyan sűrű
lett, hogy a mögöttünk érkező autó csak egy kis gondolkodás
után merte megpróbálni az előzést.Mi meg tapadtunk rá amig
csak tudtunk,hogy a fényszórója által a ködben való résen át
kifigyeljük az út karakterisztikáját. Közben találtunk egy
házat nagy – helyenként vízszintes – telekkel, ahol akár a
sátrat is fel lehetett volna verni, de a csengő bent volt a
ház falán és nem mertünk bemenni az udvarra, nehogy egy
eddig láthatatlan kutya megkóstoljon. Itt eltöltöttünk vagy
5 percet a helyzet értékelésével, de innen is odébbálltunk.
Így utólag nehéz visszaadni azt a lehangolt lelkiállapotot,
amibe kerültük a helyzet kilátástalansága miatt. A hágó
teteje még vagy 500m-re volt felettünk esély sem volt arra,
hogy még aznap felérjünk, viszont sehol semmi, pedig
Cobranco többször is próbálkozott a nagy visszafordítós bal
kanyarok hegy felé eső oldalán, ahol kis utak indultak
befelé, de mindannyiszor kiderült, hogy nem vezetnek sehova,
vagy beljebb alkalmatlan a terep a sátorállításhoz. Ilyenkor
esőben különösen fontos, hogy a cövekek leszúrásával jól meg
lehessen feszíteni a külsejét, a beázás elkerülésére, na a
talaj ezeken a helyeken olyan sziklás volt, hogy erre esély
sem volt. Közben a GPS-t is kikapcsoltam 440m magasságban,
hiszen úgysem lehetett látni mit mutat. Egy idő után már a
káromkodás sem adott sem erőt, sem vigaszt, így leszoktunk
róla és a sorsunkba beletörődve csendben tekertünk. Így
haladtunk reményvesztetten, szinte gépisen taposva a
pedálokat, amikor nátrium lámpák sárga fénye jelezte, hogy
megint valami faluba érkeztünk. A település nagyságát nem
lehetett kivenni a nagy ködben, majd egyszer csak balról egy
ház sziluettje türemkedett ki a homályból, bent még a lámpa
is égett. Ahogy elhaladtunk mellette, azt láttam, hogy a
konyha ablak nyitva és „Giuseppe” ott áll – talán mosogatott
(este tíz körül) – a pillantásunk találkozott. Néhány méter
múlva megálltam, megvártam Cobranco-t és elmondtam mit
láttam, gyorsan visszagurultunk és sikerült kapcsolatba
kerülni emberünkkel (4. típusú találkozások: Földlakó vs.
nem értelmes UFÓ) Cobranco kapcsolatteremtő képességét
kihasználva. Ha rajtam múlt volna, akkor még mindig mennénk
felfelé a hágóra. Szerencsére nem rajtam múlott, így
sikerült kézzel, lábbal magyarázni, amiből kiderült, hogy az
Ő telkére nem mehetünk, mert azzal valami van, de a
szomszédjáéra igen, ami az út jobb oldalán szép füves,
egészen jó vízszintes terület volt egy körtefa alatt.
Fölöttünk a domboldalban egy ház tornáccal, körben
közvilágítási lámpák, de nem volt zavaró, nagyon
megörültünk, hogy lesz hol aludnunk. Gyorsan felállítottuk
az időleges esőszünetben a sátrat és fél 11-kor nekiálltunk
vacsorázni, mert, hogy nézne ki a vacsora nélküli lefekvés.
Cobranco a kerékpár csomagot asztalnak használva, szépen
kipakolta a szalonnát, hagymát, miegymást, ami egy rendes
vacsorához kell, sőt még a kis kockás asztalkendőjével meg
is terített. Én megfőztem az elmaradhatatlan teát, jól
bevacsoráztam kenyér, felvágott, a teához jó kis sütemény,
csoki. Vacsora után a kerékpárokat, csomagokat megpróbáltuk
letakarni, az értékesebb holmikat bevittük a sátorba, ahova
a végén mi is bemásztunk vizes cuccainkban, „pompás” volt,
na! Éppen elhelyezkedtünk, amikor újra el kezdett ömleni az
eső. Az átélt élmények, izgalmak, fáradtság hatására gyorsan
álomba merültünk olyan fél tizenkettő magasságában, bízva a
következő napon ránk váró jobb időben.
9. nap
(2014.08.19.kedd 72 km, 1046m szint)
Reggel az eső
ütemes dobolására ébredtünk, ami azt jelezte, nem kell
nagyon kapkodnunk, hiszen nem akartunk esőben elindulni. Tíz
óra magasságában kimerészkedtünk – egy pár perces
esőszünetben – és szemügyre vettük az alacsonyan úszó
felhőket, a környező hegyeket koronázó párafoszlányokat, na
meg a falut, aminek közepén vertük fel este a sátrat. Szó mi
szó tényleg közel voltak a házak, de a helyieket ez
látszólag nem zavarta. A tengert is sikerült felfedezni és
meglepődve tapasztaltuk, hogy a nótában megfogalmazott
mondat mi szerint „ a tenger felett mindig kék az ég”
tényleg igaz. A ronda gomolygó felhők véget értek a
szárazföld szélénél, sőt annál egy kicsit hamarabb és a
parton pompás napsütést láttunk.
Nekünk
azonban az ellenkező irányba kellett mennünk oda, ahol
felhők laktak. Komótosan összepakoltuk a vizes motyókat, a
sátrat, felráncigáltuk magunkra a vizes cipőket és a lassan
oszladozó felhők alatt útnak indultunk. Gondolatban
megköszöntük „Giuseppe”-ének a táborhelyet és élénk, ham and
eggs illatban elhagytuk a falut, de a gyomorkorgást
magunkkal vittük. Az éjszaki szállásunkat adó falu neve:
Regione Ca’ Nova volt és mint utólag kiderült,nagy
túristaparadicsom.
A nap néha-néha
kipillantott, majd egyre hosszabb időre tapogatta végig a
tájat sugaraival, melyek nyomán az eddigi 90%-os
páratartalom 100%-osra nőtt. Úgy éreztük magunkat, mint az a
homár, melyet éppen a lobogó vízbe készül dobni a szakács,
de még csak a felcsapódó párában repül. A rákkal ellentétben
mi nem nagyon repültünk, jobban illett a helyváltoztatási
sebességünkre a vánszorog jelző, mivel a hegy meredeksége
konstans 7,5% volt, a vércukorszintem pedig 2 mmol/l-re
zuhant.
A csomagokra –
szárítás céljából - kihelyezett vizes ruhadarabok nem nagyon
száradtak meg, mi pedig főttünk saját levünkben, a kilátás
viszont egyre jobb lett, de csak lefelé, mert felfelé
továbbra is korlátozott maradt, hiszen olyan 800m felett
csak a fehér gomolygó felhőt lehetett látni a hegyet és
főleg a hágót nem. Egy megfelelő helyen átmásztunk a
szalagkorláton és – a hegyi kecskék által is megirigyelhető
helyen – kiültünk egy sziklára lábat lógatni a mélység
felett, persze közben a reggelit is beiktattuk.
Alattunk 2-300m
mélység, felettünk a gomolygó pára, és a szép kilátás
hatására már el is felejtettük a tegnapi kínlódást. Közben a
felhőzet is feljebb húzódott és látni engedte az út felső
részét, ami igazán impozáns látványt nyújtott, nem úgy, mint
ahogy a magas hegységek égbe törő sziklái nyűgözik le az
embert, inkább úgy, mintha a Mátra lábától az ember
gyönyörködik a felette magasodó zöld domborműben.
Ameddig a szem
ellátott buja növényzet borította a hegyet, sehol egy
irtást, vagy természetes pusztulást nem lehetett látni.
Reggeli után kis küzdelem árán feljutottunk a 950m
magasságban található útelágazáshoz, ahol jobbra kellett
volna kanyarodnunk (SP16-os úton Osiglia felé), de úgy
döntöttünk, megnézzük a balra lévő hágót és majd
visszagurulunk. Úgy is tettünk és felmentünk a hágóig,
szerencsére a felhő egy cseppet feljebb húzódott emiatt szép
kilátás nyílott egészen a tengerig. Egy rövid gurulás után
már kanyarodtunk is észak felé, ahol egyrészt emelkedő út és
valami nagyon ronda felhő konglomerátum fogadott, majd kevés
távolság megtétele után sűrű köd, augusztusban lenn délen,
kevéssel dél után. Ezt erősen furcsállottuk, de hajtottunk
tovább, mígnem kiértünk a ködből, akkor derült ki, hogy ez
tulajdonképpen, a felhő volt maga. A völgyben lejjebb rally
autók gyakorlatoztak, ha lehetett volna választani, akkor a
repedt fazék hangra nem tartottunk volna igényt, de sajnos
nem lehetett. Talán annyi szerencsénk volt, hogy mi a
gerincen mentünk tovább balra, egy elágazás után, az autók
pedig tőlünk jobbra, a völgyben randalíroztak. Úgy
gondoltuk, hogy innentől már lefelé fog vezetni utunk, de
még két kisebb emelkedőt kellet megmásznunk, amíg tényleg
gurulni tudtunk lefelé a vacak minőségű, sűrű erdőséggel
szegélyezett úton, mely nagyon emlékeztetett az itthon
megszokott látványra. A közelebbi tervünk Osiglia település
elérése, majd a határában lévő mesterséges tó, a Lago di
Osiglia megtekintése szerepelt.
A faluig
kb. 350m szintet vesztettünk és élvezetes szerpentines úton
gurultunk le. A település főterén a kocsma előtt ülő emberek
üveges szemekkel meredtek ránk, amikor a macskaköves úton
elgurultunk előttük és Cobranco odaköszönt nekik „Bongiorno”.
A látványos tavat is hamar megtaláltuk, persze nem volt
nehéz egy 3 km hosszú duzzasztott vízfelületet meglelni.
Egy alkalmas
helyen megálltunk (pad, szép kilátás a tóra, szemetes) és
negyed három körül megebédeltünk. Utána kihalt úton
haladtunk tovább, bár tervben volt a fürdés, de a magas
sziklás part
nem tette
lehetővé, a nem túl magas hőmérséklet pedig nem teremtett
hozzá nagy kedvet, bár Cobranco többször is tett rá utalást,
hogy Ő bizony csobbanna. A gát
elhagyása
után meredek lejtő következett, éles kanyarokkal, sajnos a
gurulás édes élményébe az út vacak minősége egy kis keserű
ízt is csempészett. A Bormida szurdok alsó része, - amiben
gurultunk – kezdett kiszélesedni és olyat láttunk itt, mint
amilyet még Franciaországban 5-6 nappal ezelőtt az Alpokban
sikerült. Ez a valami egy forrás volt, aminek nagyon
megörültük, mindjárt meg is mosdottunk, meg is
borotválkoztunk. Amikor belekezdtünk, akkor még sehol senkit
nem láttunk, közben megjött egy ember végtelenszámú műanyag
flakonnal – akárcsak a Szinva forrásnál lettünk volna, majd
beállított néhány országútis is, akik vizet szerettek volna
venni. Mi ott álltunk szappanos képpel, ők meg furcsa
pillantásokkal méregettek minket. A felfrissülés után néhány
km-rel begurultunk Melissimo-ba,ahol erősen kerestük a
terveinknek megfelelő utat (SP28bis), és kis
bizonytalankodás után meg is találtuk. Az eddigi északi
irány ÉNY-ra változott és a megszűnt lejtő átcsapott
emelkedőbe. Innen egy lendülettel mentünk 170m szintet 6%
meredekséggel, ami az eddigi kényelmes tempó után nem esett
teljesen jól. Aztán egy kevés sík rész következett a meredek
emelkedő végén, amikor már azt hittük, hogy innen már síkon
vagy lefelé vezet utunk, még egy 100m-es szintemelkedés után
elértük a 750m-es magasságot. Nem igazán tudtuk mi vár ránk,
eleinte azt gondoltuk, hogy a Pó síkságra egy lankás lejtő
fog levezetni, ehelyett meredek emelkedőkön másztunk. Boltot
nagyon nézegettünk, de eddig nem láttunk, viszont amikor
begurultunk Montezemolóba,
nemcsak az eső
kezdett el esni, hanem rögtön találtunk egy kis
szatócsboltot, ahova gondolkodás nélkül berontottunk.
Mondtuk az eladónak, hogy minket a Ferrari elnöke küldött
(Luca Montezemolo) és azonnal vinnünk kell neki 6db tojást
Maranellóba, de a kis hölgy nem értette a magyar beszédet,
meg az angolt sem. Közben kiderült, hogy a Chinottót nem
Csinottónak, hanem Khinottónak kell ejteni – egy világ
omlott össze bennünk, hiszen eddig azt gondoltuk, legalább
egy olasz szót jól ki tudunk mondani -, de sajnos csak 2dl
flaskában volt és nem is nagyon kóla szerűség, hanem valami
világos lötty, így Cobranco lemondott róla. A nyelvi
nehézséget leküzdve – mutogatással és nyögésekkel
fűszerezett kommunikációval - csak megszereztük a tojásokat
és mellé vettünk még valami kenyérszerűséget, gondoltuk, ha
megenni nem is tudjuk majd, esetleg jó lesz követ törni. A
következő 15km hullámvasútra emlékeztetett, de nem nagyon
voltak szintkülönbségek, amolyan gerincúton haladtunk,
20-30m le, majd 30-40m fel, a végén még a 800m-es szintet is
megütöttük.Amúgy egész tetszetős volt a táj,belső Piemont.
Innen
viszont tényleg megindult az út lejtése és 9,5km alatt 250m
szintet vesztettünk, majd egy jobb kanyarból kijőve egyszer
csak „meglett” a Pó síkság. Ezt onnan tudtuk, hogy észak
felé megszűntek a részletek, csak valami homályos masszát
lehetett látni. Na, a holnapi nap nagy részén ebben a
szmötyiben fogunk haladni. Az utolsó szakasz kifejezetten
meredek, élvezetes lejtő volt, 3,5km alatt 240m szintet
süllyedtünk és már majdnem meg is érkeztünk Dogliani-ba.
Mielőtt beértünk volna a városba, - nagy fékezés után -
megálltunk egy kísérteties épületnél, amiről kiderül, hogy
az a temető bejárata.
Cobranco tett egy sétát
a kamerával,a helyszin tényleg kisérteties volt,már-már
attól feltem,nem is jön ki élve.
A városba
leérve leesett az állunk olyan óriási - kisméretű téglákból
épített - templomot láttunk.
Ez már egy
viszonylag nagyváros volt, de azért sikerült belőle
kikeveredni és a főút mellett találtunk egy pihenő helyet
asztallal, paddal, szemetessel. Itt hirtelen behúztuk a
fékeket, mert már nagyon vágytunk meleg vacsorára. A vacsora
elkészítéséhez fel kellett idéznem az 1981-es katonai
élményeimet, a hagymapucolás tekintetében. Végül annyira jól
ment, mintha azóta is gyakoroltam volna. Na de mihez volt
szükség hagymára? Hát persze, hogy abból a tojásból
készített rántottához, melyet azzal az ürüggyel szereztünk
be, hogy visszük Maranellóba a főnöknek, de mi fondorlatos
módon elfogyasztottuk még az előtt, mielőtt odaértünk volna.
(persze nem is abba az irányba mentünk). Cobranco egy
félórás főzőműsort rittyentett a vacsora készitésből,
melynek a végén már úgy folyt a nyálam, mint egy féléves
csecsemőnek fogzás idején. Amit talált a csomagjában, azt
mindet beletette, szerencsére a napolajat nem lelte meg, így
csak szalonna, kolbász, csípős zöldpaprika, hagyma,
fokhagyma és 6 db tojás képezte a vacsora összetevőit. Kis
izgalommal rázogattam a gázpalackot, mert úgy tűnt, hogy
talán kevés lesz az energiahordozónk, de végül kitartott.
Vacak lett volna, ha a folyékony állagú kajáról fél óra után
derült volna ki, hogy nem tudjuk félkészen megenni. A
vacsora ízletesre sikerült, jól is laktunk vele.
A főzéstől már
csak az edények eltakarítása volt bonyolultabb és
időigényesebb, sőt nem is lett tökéletes, csak itthon
sikerült a tojásatomokat, és szalonna molekulákat levakarni
róla. Kaja után nehézkesen indultunk útra, bár már csak az
éjszakai szállás keresése volt hátra, de az emésztéshez
használt vér nagyon hiányzott a combokból. Azt gondoltuk,
itt a laposon könnyű lesz táborhelyet találni, de nem várt
nehézségbe ütköztünk, ez pedig a kutyák jelenléte volt. Az
út mellett szellősen helyezkedtek el az udvarház jellegű
lakóhelyek, melyeket a hozzá tartozó földek vettek körbe, de
minden háznál nagytestű, folyton ugató kutyák voltak. Végül
este, már szinte sötétben sikerült találni egy mezőgazdasági
területet, ami mellett nem volt lakóház, hát tábort vernünk.
Az elalvás könnyen ment, bár félálomban - gondolatban - már
félig otthon voltam a szeretteimmel, hiszen már csak egy nap
bicikli tekerésre – vagy még annyira sem – voltunk az
autótól.
10. nap
(1014.08.20. szerda. 84,7, 392m szint)
Reggel 7 felé
keltünk fel, nem nagyon kapkodtunk, mivel légvonalban kb. 70
km-re voltunk az autótól. Mikor kinéztünk a sátortól
meglepődve tapasztaltuk, hogy valószínűleg egy időkapu
közelében verhettük fel a sátrat, mert odakint köd volt, mi
úgy tudtuk augusztus 20.-a a dátum, de látvány alapján
október végét éreztünk. Nem derült ki, hogy ténylegesen köd,
vagy szmog, de egyik sem tűnt jó opciónak.
Indulás után
újra konstatáltuk, hogy ez nem Ausztria, vagy Svájc, mert az
út mellett ember magasságú vad fű nőtt, nem volt semmilyen
padka, csak egy fehér vonal az út szélén, aztán a nagy
dzsuva. Teljesen érdektelen, ingerszegény környéken
haladtunk, - fákkal bokrokkal, dudvával benőtt síkság, a
látótávolság 324m – a szendergésből hirtelen felébredést
csak az 5-6 kijáratú körforgalmakban látott táblaerdő
okozott, ahol pislogva próbáltuk kisilabizálni – megállás
nélkül – melyik kijárat is kell nekünk. Aztán egyszer csak
ott voltunk Bra előtt – erre a településre, illetve az oda
vezető útra jobban illett volna a Bráner elnevezés, (persze
lehet ez volt az eredeti neve, de rövidítettek), jól
megszívtuk -, mert az eddig sík út, hirtelen 8% meredekségbe
váltott és vagy 100 m szintet beletettünk a bringákba. Ez
azért volt meglepő, mert ez a területet Pó síkságnak és nem
Pó felföldnek hívják, de lehet, hogy csak tévedésből.
Történt pozitív dolog is velünk, hiszen sikerül egy nagy
önkiszolgáló boltot találni, ahol a még szükséges kaja
adagot megvettük és egy kellemes szabadidő parkban el is
költöttük reggelinket. Sajnos a parkban nem működött a –
kívülről nagyon jó kinézetű – WC, így a túrán nem sikerült
egyszer sem a nagy fehér fajansz társaságát élveznünk. Ettől
a ponttól már csak homályos emlékeim vannak az út hátra lévő
részéről, mert néha el,- elszundítottam, és amikor
felriadtam, akkor is ugyanolyan táj nézett rám vissza.
Persze ahogy közeledtünk Torinóhoz a forgalom is egyre
nagyobb lett, szinte egybefüggő településeken hajtottunk át,
itt már nem 800 m-enként voltak a körforgalmak, hanem talán
500m-enként.
A GPS
nagyon jó szolgálatot tett, - térképpel igen nehéz lett
volna a visszanavigálás – szinte könnyen, magától értetődő
módon jutottunk vissza – negyed három körül - Caselette
campingjébe, ahol az autót hagytuk. Ilyenkor mindig
izgalmakkal teli az autó megpillantása előtti időszak, de
most sem volt szerencsére semmi baj, az autó a helyén, csak
a kosz, por, falevél lepte be. A videó idáig tart, de azért
a történések nem értek itt véget. A bringákról leszedtük a
csomagokat, melyek mentek a csomagtartóba, a bringák a
tetőre, mi pedig 10 nap után meleg vizes szappanos fürdőben
mostuk le magunkról az út porát, ami fantasztikus jó érzés
volt. Majd még egy uzsonna szerűséget, vagy ebédet – négy
óra körül – elfogyasztva elindultunk hazafelé az ötödik
többnapos túránkról. (A Torinó-Milánó autópályán voltak még
történések, de ezek részleteit fedje jótékony homály.)
Összefoglalásképpen annyit: köszönöm Cobranconak, hogy itt
lehettem, a szokásoknak megfelelően kitett magáért a
tervezés, szálláskeresés és főleg a video készítés terén.
Aki volt már ilyen jellegű úton az tudja, hogy az
összezártság, alkalmazkodás nem mindig ad jó eredményt,
egyik, vagy másik fél elfárad, belefásul, már menne haza
stb. Nálunk ilyen probléma nem volt, talán ez a legnagyobb
fegyvertény, hogy 10 napig el tudtuk egymást viselni
súrlódások nélkül.
A túra minden
percét élveztem, a nagy hegyeket, tavakat, szurdokokat,
tengerpartot, városokat, mindent, még az esős részek is
élvezhetőek voltak, így utólag. Olyan ez kicsit, mint a
katonaságnál a szívatás, a helyszínen nem esik jól, de kis
idő múlva az anekdotázgatás közben már szép élményekké
változnak!
A kedves
olvasónak köszönöm, hogy elolvasta és ezzel visszaigazolta,
hogy volt értelme a sok munkát beleölnöm az írásba. (A munka
nagyságát jól jellemzi néhány szám: 31 oldal Word-ben, képek
nélkül és 19.083 szó)