Túrabeszámoló 2016

Grossglockner hágóút.

Én ebbe az útba bele vagyok szerelmesedve – talán azért ilyen mély az érzelem, mert az első igazán magashegységben elhelyezkedő túrám színhelye volt, - és most megpróbálom megosztani az élményeimet.

Csak szólok előre, hosszú – és több lépcsős - lesz az előjáték, ahogy egy türelmes szerelmeshez illik.

Előzmények:

A családdal évek óta járunk Ausztriába kerépár és gyalog-túrázni.

Először 2008-ban voltunk Schladmingban, ekkor még csak ismerkedtünk a környékkel, illetve a szokatlan meredekségű utakkal. Azért, hogy érthető legyen a motiváció, kicsit távolabbról kezdem a történetet.

Az alapvető cél, ami miatt kitaláltam az osztrákiában való kerékpározást, az az volt, hogy még 2005-ben a fejembe vettem, hogy a Grossglockner hágóútra el szeretnék jutni. Abban az évben olvastam egy túra leírást erről az útról (előtte nem is tudtam róla, hogy létezik), bár először úgy tűnt számomra, hogy semmi esélyem nincs ezt a túrát valaha is megcsinálni, de valahogy mégis befészkelte magát a gondolat a fejembe, hogy látni szeretném saját szememmel azokat a szirteket, érezni szeretném a lábaimban a fáradtságot, és a lelkemben a megnyugvást, hogy én is képes voltam meghódítani a hegyekkel körül ölelt hágót.

Ha egy kicsit még távolabbra húzom az idő zoomját – vagy bekapcsolom az időgépet, ahogy tetszik, - akkor eljutunk 2002-be, amikor egyáltalán elkezdtem (41évesen) a Bükkben bringázni, a 11 éves fiammal, tehát volt honnan nagyot álmodni.

Na, de nem akarok a részletekben elveszni (mint a fraktálokat nézegető matematikus), ezért ugorjunk vissza 2005-be, amikor év végén egy menetrend fogalmazódott meg bennem, annak érdekében, hogy néhány éven belül képesek legyünk meghódítani Grossglockner-t bringával, mert mondanom sem kell, a fiammal közös túrát terveztem.

 A menetrend: 2006-ban rójuk tovább a köröket a Bükkben, állóképességet szerzünk, majd 2007-ben a Mátrát próbáljuk meg -, egy 1 hetes túra keretében - megismerni és a következő évben megyünk Ausztriába gyakorolni, de még elkerüljük a brutális Grossglockner-t.

Azért, hogy a kedves olvasó érdeklődése ne lankadjon -, vagy ne adj Isten megélénküljön –,  essen néhány szó a vágy tárgyáról is, a Grossglockner Hochalpenstasse-ról (panorámaútról) is, hol van ez, miért vonzó, und so weiter…

Tehát, a Grossglockner Ausztria legmagasabb hegycsúcsa a maga 3.798 m-es magasságával, alatta terül el a több km hosszú Pasterze gleccser.

Az útról hivatalosan:

„Az 1930-1935 között épült út a karintiai Heiligenblutból a Salzburg tartományi Bruckba vezet. 36 kanyarulatának és 2.504 méternyi szintemelkedésének köszönhetően az autósokat, biciklizőket és túrázókat egyedülálló természeti élmény és utazás várja.”

Aztán saját szavaimmal:

A Bruck-ból (754 m)  induló út eleinte kis emelkedéssel és kevés kanyarral kapaszkodik a hegyek csúcs felé, de Fush (820 m) után szerpentin kanyarokkal és 8-10% meredekséggek jut el Ferleiten-ig (1.155 m), ahol a motorizált eszközöknek fizetni kell az út használatáért, a bringásoknak még ingyenes, de az elmúlt időszakban folyt arról vita, hogy ez csak a múlt ködébe vesző mese legyen, szerencsére a pára még nem szállt le. Innen az út nehéz, de látványos vonalvezetéssel jut el 2.400 m magasságban elhelyezkedő nyeregben kialakított parkolóig Fuscher Törl1. A bátrak és erősek innen felmehetnek az Edelweissspitze-re (2.570 m) macskaköves, 12-15%-os emelkedőn a kilátó ponton kialakított parkolóig, ami egyébként az útvonal legmagasabb pontja, de zsákutca, tehát nem kötelező - csak ajánlott  eleme a panorámaútnak. Az  Edelweissspitze-ről visszatérve, vagy azt kihagyva tovább lehet menni a hágó irányába, az út először egy kicsit emelkedik, (Fuscher Törl2) majd egy közel 160 m-es lejtő után elérjük a 2.260 m magasságban elhelyezkedő két tavat Fusher Lake, innen először egy rövidebb, majd egy hosszabb  alagúton át vezet az út a 2.504 m magasan található hágóra Hochtor. A hágóról csak lefelé (déli irányba) visz az út egészen az 1.882 m magasan elhelyezkedő körforgalomig, a távolság kb. 7 km. Itt, ha a második kijáraton megyünk ki, akkor Heiligenblut (1.306 m) felé mehetünk, (ami a tulajdonképpeni Grossglockner út másik végpontja), ahonnan egészen Lienz-ig (670 m) juthatunk le. Na, de ha nem a második, hanem az első kijáraton megyünk ki, akkor megint egy zsákutcába juthatunk (azonban ez egy 7,5 km-es zsákutca), ami az előbb említett gleccser (Pasterze) felett kiépített parkolóig vezet (2.350 m).

Talán ennyi elég is az út elhelyezkedéséről, térjünk vissza a terveimhez.

Az edzettség megszerzésére vonatkozó tervet betű szerint betartottuk, közben fiam is öregedett, erősödött és 2009-ben elhatároztuk (főleg én), hogy meghódítjuk a Glockner hágóutat, akkor én 48, Ő 18 éves volt.

 Az előző leírásból látszott, - vagy ha nem, akkor most írom, - hogy az út elég hosszú viszonylag sok szinttel, emiatt csak egy rövidített szakaszt -, de a lényeget – választottuk ki, mégpedig a Ferleiten (a fizetőkaputól) a tulajdonképpeni hágóig (Hochtor) és vissza, de az Edelweisspitz-et is szerettük volna megnézni. A következő évben autóval felmentünk a gleccserig, onnan bringával legurultunk Heiligenblut-ba, majd fel a hágóig (Hochtor) és innen vissza a gleccserhez. 2011-ben és 2012-ben valahogy nem esett útba a Glockner, azonban 2013-ban újra visszatértünk, de már hárman, a kisebb fiammal kiegészülve és tulajdonképpen a 2009-es túrát ismételtük meg, Ő akkor 17 éves volt.

A tudatalattimban mindig is vágytam rá, hogy ne csak egyes részeit teljesítsük az útnak, hanem ha lehet, akkor egyben, szinte az egészet, de 2014-ig nem éreztem ezt realitásnak. Néhány adat után valószínűleg a kedves olvasónak is világossá válik miért.

2009-es túra : 43 km, 1.912 m szint (átlag meredekség:8,9%)

2010-es túra : 47,5 km 1.957 m szint (átlag meredekség:8,3%)

A szinteket csak felfelé számoltam, de az utat le-fel, tehát az emelkedők hossza mind a két esetben a feltüntetetteknek a fele.

A 2014-es év azonban áttörést hozott, hiszen elhatároztam, hogy a 2009-es és 2010-es túrát szinte egyben teljesítjük, egy kis megszorítással (nem megyünk le Heiligenblutba és kihagyjuk az Edelweisspitz-ét. A kicsi fiam ekkor volt 18 éves és amikor meghallotta mit tervezek furcsán nézett, de nem mondta ki, mit is gondol rólam. Egész nyáron túrázgattunk, és úgy gondoltam, hogy eléggé felkészültek leszünk túra végrehajtására.

Na, innen kezdődik az első túra leírása, mert lesz ám második is!

Scladmingba 2014.07.13.-án érkeztünk és napi kisebb-nagyobb bringás, valamint  gyalog-túrákat tettünk és közben vártuk a megfelelő időjárást. Mi számít a magas hegyekben jó időjárásnak?

Hát az, amikor a felsőbb régiókban is legalább 10 C körül alakul a hőmérséklet, nem érkezik éppen front, nem esik az eső, a hó, nincs befülledve, párával telve a levegő, sőt kifejezetten tiszta, jók a látási viszonyok. Na, ilyen időjárás nincs, de erre vártunk és amikor úgy ítéltük meg, hogy az előrejelzés hasonlóságot mutat az elvárásokkal, akkor indultunk útnak.

A nagy nap 2014.07.18.-án virradt ránk, mondhatni szó szerint, mert korán 6 óra előtt keltünk, hogy legyen időnk reggelizni, bepakolni az autóba a bringákat, enni és innivalókat, meleg ruhát, tehát mindent, amiről azt gondoltuk, szükségünk lesz rá napközben. Az előző évek tapasztalatából tudtuk, 9 óra előtt a Ferleiten-i ingyenes parkolóba érdemes érnünk, hogy biztonsággal legyen hely, illetve legyen időnk a „nagy” túrát megcsinálni. Mivel kb. 95 km távolságra laktunk és nagyrészt normál közúton mentünk, így több, mint 1 órát szántunk az utazásra (szeretem betartani a közlekedési szabályokat főleg idegen országban, nehogy a rossz cselekedeteimen keresztül ítéljék meg a többi magyart, bár sok helyen így sincs túl jó hírünk, de hátha nem rontok…)

Szerencsére minden jól alakult és már ¾ 9 körül megérkeztünk, a tiszta időben rögtön megcsodáltuk a Fuscher Tal déli részét elzáró hegyvonulat havas lejtőit. Amikor már be tudtuk zárni a szánkat - az álmélkodás után -, bepakoltuk a hátizsákokba a szendvicseket, ruhákat, fényképező gépet, pénzt, a bringára a kulacsokat, majd átöltöztünk bringás ruhába és 9:02-kor útnak indultunk.

Az első 2-300 m-en szinte semmi emelkedő nincs, mert ez még a parkoló. Az igazi emelkedő a fizető kapu után indul, onnan azonban azonnal és hirtelenül az ég felé. (még egy kis háttérinfó annak aki még nem járt itt, de tervezi: a bringaút kikerüli a fizető kapukat, és kerülés közben útba esik az ingyenes és tiszta WC, kézmosó, amit érdemes igénybe venni, az ott hagyott dolgokat legalább nem kell felvinni a hegyre)

A kapuknál több sorban már autók sorakoztak, hogy ők is hatalmukba vegyék a hegyet (35 Euro/PKW), de mi ügyet sem vetve rájuk felhajtottunk az útra, ami 10%-os meredekséggel indított, pedig jó lett volna egy kis lanka bemelegítésnek, de hát mi lustaságból, vagy inkább saját erőnket jól becsülve, nem Fusch-ból, vagy Zell am See-ből indultunk, hanem eljöttünk a meredek részig. Én mentem elől, nehogy a fiatal erő elkapkodja az elejét, mert a jó erőbeosztás a legfontosabb a hegyi túrák esetén. Az út, a szépen benapozott parkolóból rögtön a völgy meredek keleti oldalában vezetett, fölöttünk rengeteg fa és a hegy meredeksége akadályozta meg a napot abbéli tevékenységében, hogy meggátolja fagyhalálunkat. Ez a helyzet pár 100 méter után megváltozott, mert bár a napot továbbra sem láttuk, a hőmérséklet 10 C körül alakult, de a meredekséggel való küzdelem kezdett hőt termelni. A sebességünk igen kontrollált volt 6-7 km/h, de nem siettünk, tudtuk nem verseny ez, eleve így terveztük és azt, hogy 3-400 m szintenként megállunk nézelődünk fényképezünk. Az első pihenőt az 1.465 m magasan elhelyezkedő 3. visszafordító kanyar előtti parkolónál ejtettük meg.

Néhány fénykép elkészítése után indultunk tovább, az egyre növekvő autó és motoros forgalomban, hiszen másoknak is feltűnt a jónak ígérkező idő. A látvány szavakkal nehezen visszaidézhető, csak az emlékeinkben él, de a helyszínen a nehéz emelkedő ellenére befogadható élvezhető, mivel nem teljesítmény orientált túrát terveztünk, hanem élvezetit. Közben feltűnt egy 70 körüli bácsi, aki országúti bringájával szépen haladt felfelé, mi azért utolértük, köszöntünk, majd haladtunk tovább. A második megállás 1.720 m körül következett be, ettünk egy kis sütit, ittunk fényképeztünk, közben a bácsi elhagyott bennünket. Az úttal átellenben álló sziklás hegyek nagyon szépen látszottak, lenézve a völgybe megböbbentő volt a kb. 600 m szintemelkedés hatása, ott mintha hangyák lettek volna a házak, a traktorok.

Alig egy óra alatt tettük meg az 560 m szintet, ami a terveknek megfelelő volt, miközben 5,9 km-t haladtunk, tehát 10% körüli volt az átlagos emelkedés (a parkolónál lévő sík utat leszámítva)

Innen már alig 700 m-t kell emelkedni, hogy a Fuscher Törl1 parkolóját elérjük. Kérdezgettem néha a fiam, jó-e a tempó, nem érzi-e erősnek, de mindig fülemnek kellemes válaszokat kaptam. A pihenő után hirtelen elfogytak a fenyőfák és csak apró cserjék és fű borította a felettünk elterülő hegyoldalt. Az út eddig - a kanyaroktól eltekintve - déli irányban haladt, már egészen közelről lehetett látni a völgyet lezáró 2.800-3.300 m magas gerincet alkotó sziklákat, amikor az út hirtelen keleti irányba -, a nyereg felé – kanyarodott, olyan 1.800 m magasságban.

Ahogy haladtunk felfelé, egyre több hófoltot pillantottunk meg, de nem fáztunk, mert a levegő elfogadható hőmérséklető volt. Az út, itt a Fuscher Tal felső szakaszán egyre kanyargósabbá vált, 1.900 m magasságban lábon álló kanyarok tették még látványosabbá, az amúgy sem ingerszegény környezetet.

A következő pihenőt 2.080 m magasan tartottuk 10:40 körül.(9,7 km 930 m szint) Itt már egyre több bringással találkoztunk, többen megelőztek bennünket, de ők egyrészt igen erősek voltak, másrészt nem túra, hanem versenyszerű felfogásban nyomták. Persze mi is értünk utol olyanokat, akik alig tudták körbeforgatni a pedált a szuper országúti bringákon, a nem jól választott áttétel miatt. Nekem nem véletlenül van MTB-m, egyrészt mert a Bükkben az utak állapota nem nagyon engedi az országúti bringa használatát, másrészt ezeken kedvező számomra a hajtómű és a fogaskoszorú áttételeinek aránya (inkább pörgetek, mint taposok, nyilván mert gyenge vagyok). Továbbindulva már csak alig több, mint 300 m volt hátra a parkolóig, ahol a következő megállást terveztük. Az út továbbra is nagyon látványos volt, de csak hátrafelé, a völgy felé, ami nem okozott problémát, mert az egyik félköríves kanyarból a másikba haladtunk és ilyenkor körbe lehetett nézni. A parkolót 11:23-kor értük el 2.387 m magasságban, de nem töltöttünk itt sok időt, mert már mindketten jártunk itt kerékpárral is és még igen hosszú út várt ránk, hiszen a célunk a Pasterze gleccser és vissza az autóig. Azért néhány fénykép készítésére és táplálkozásra fordítottuk az ott töltött 10 percet, majd indultunk tovább a hágó irányába.

Az utat igen érdekesen építették meg, először felfelé halad, majd megkerül egy kis hegycsúcsot (Fusher Törl2) és visszatér a parkolótól induló úthoz csak egy kicsit alacsonyabban, olyan mintha egy nyakkendő lenne az út a hegy nyakán. Nagyon hasonló a látvány, mint a francia Bonett esetén, csak ott a nyakkendő két szára egy szinten találkozik.

A Fusher Törl2-ről először lefelé vágtattunk (160 m szintet vesztettünk) a szintén 9-10% meredekségű úton, a Fuschr Lake irányába, ami két kis tavat jelent, nagy tömeggel étteremmel, de mi ezt most kihagytuk és ahogy az út megindult (2.260 m) felfelé mi is vele tartottunk. Nem haladtunk túl sokat, amikor megláttuk az út bal oldalán kialakított parkolót, ami mellett az Alpok geológiáját bemutató képek, és maguk a nagy sziklák demonstrálták a táblákon leírtakat (itt is érdemes megállni, mert jó a kilátás szép idő esetén). A hágóig már csak kb. 240 m szint várt ránk két alagúttal, amit viszonylag hamar leküzdöttünk a közben kősivataggá változó tájon. Az első alagútig viszonylag lankásan haladt az út és 2.340 m magasan értük el, majd utána szigorúbbra váltott a meredekség, de már nem sok volt hátra, így jókedvűen hajtottunk, bár a mosolyunk nem volt teljesen természetes. Bár a hágó a második alagút túl oldalán volt, de mi azért megálltunk előtte és élveztük a rengeteg havat, amibe bele is feküdtünk a szikrázó napsütésben. 

Mikor kivirgonckodtuk magunkat, akkor hátrafelé is vetettünk néhány pillantást és megállapítottuk, hogy ilyen tisztán még nem is láttuk az Edelweissspitze-t, amit most kihagytunk, mert féltem, hogy ha felmegyünk, akkor a végére esetleg elfogy az erőnk.

A hosszú (300m), sötét, nyirkos alagúton átgurultunk és szinte beleütköztünk Oskar-ba a nagy kék szörny szülöttbe, ami a hóval szokott küzdeni.

A tiszta idő is hozzájárult, hogy nagyon szép látvány tárult a szemünk elé, a háttérben hó gallérba öltözött 3.000 m-es hegycsúcsok sora, és a lefelé vezető út egyrésze, a Grossglockner csúcsa innen még nem látható.

Aztán gyors öltözés, evés, ivás, fényképezés és elindultunk a 620 m-rel alacsonyabban fekvő körforgalom felé, ahol az első kijáraton kell majd kihajtanunk.

12:46-kor indultunk tovább, amikor az autótól már 19,6 km-re voltunk és már leküzdöttünk közel 1.500 m szintet, de még hátravolt 15 km a gleccserig, plusz kb. 480 m szint. Ha eljutunk oda, akkor a látvány okozta élvezetek habzsolása után már csak vissza kell jutni az autóhoz, de ez nem nagyon foglalkoztatott minket, mert minden idegszálunkat megbabonázta a fantasztikus hegyek látványa. A gurulás nagyon élménydúsra sikeredett, bár igen kellett koncentrálni, nehogy nagyon meglóduljanak az alumínium paripák, húztuk is a fékeket rendesen. Még így, óvatosan is 8 perc alatt tettük meg a 6,5 km-es utat (-620 m), addig az ominózus körforgalomig amit már az elején emlegettem. 

A fenti áttekintő térképen látszik, hogy még egy viszonylag hosszú (8,5 km-es 460 m szint) út vezet a gleccsernél található parkolóig ami a célunk volt. Pontban 13:00-kor tértünk le a glccserhez vezető útra, ami eleinte alig-alig emelkedett. Itt hirtelen tolultak fel bennem az élmények, amiket fiammal is meg kellett osztani, mintegy törve a tekerés okozta monotóniát. Történt ugyanis 2010-ben, amikor a nagyobb, illetve idősebb fiammal erre jártunk és megálltunk pihenni egy út menti murvás parkolónál. Ettünk, ittunk, beszélgettünk, amikor megjelent, majd megállt mellettünk egy – belül Burgundi vörös bőrkérpittal húzott - nyitott BMW, benne egy ötvenes, baseball sapkás úriember, aki valamit odaszólt a fiamnak, aki először nem értette mit akar, majd kis idő múlva, mikor kiderült számára mi is a kérdés, erősen rázta a fejét. Erre a BMW-s lazán hátratolatott és lendületesen nekiment egy út menti kőnek, aminek az volt a funkciója, hogy az autók le ne essenek az útról. Pont ilyen, mint amilyenen a fiam áll, egy régi 2009-es képen.

Na ez nem esett le, de jelentősen lezúzta a pöpec kis gép hátsó traktusát, amire a szemöldöke hirtelen felszaladt, de szerencsére a sapka megakadályozta, hogy a tarkóját felhorzsolja. Kiszállt, megnézte mit művelt, legyintett, beszállt, köszönt, majd elporzott. Én csak álltam ott földbe gyökerezett lábakkal, és találgattam ez mi lehetett, mivel nem halottam a párbeszédet. Végül a gyerek elmondta, hogy a faszi valakivel, valami ismerősével tévesztette Őt össze, emiatt állt meg, erre rázta erősen a fejét a fiam. Csak azt nem értettük, hogy ehhez minek kellett összezúzni az autó hátulját (valószínűleg nem látta az alacsony masszív kőhasábot, amit jó mélyre be is ástak, emiatt igen masszívan megállította a BMW-t).

Amire ezt elmeséltem 2014-ben, már megkezdődött a szokásos meredek út, viszont egy kanyar után láthatóvá vált a Grossglockner csúcs (3.798 m), aminek havas csúcsa majdnem a felhőbe lógott.

Nem csak az út bal oldalán volt látvány, hanem a miénken is egy jelentős vízesés „személyében”.

2.100 m körüli magasságban aztán nem csak könnyebbé vált az emelkedő, hanem lejtett is az út egy kicsit. Ahogy közeledtünk a gleccserhez, folyamatosan szemmel tudtuk kísérni, hogyan kerülünk mind közelebb az óriási havas hegyekhez. Aztán eljutottunk a gleccser alatti tóhoz, ami létét egy duzzasztógátnak köszönhette. Itt az úthoz egy 8 sávos kb. 200m hosszú parkoló csatlakozott, melynek funkcióját volt „szerencsénk” már megismerni. Ez arra való, ha a fenti 4, vagy 5 szintes parkoló megtelne, akkor addig itt kell várakozniuk az autóknak, amíg valaki le nem jön, mert csak ezután lehet felhajtani. Szerencsére a felengedhető kerékpárok száma nem limitált, emiatt simán haladhattunk. Innen, ha bal kéz felé 45 fokos szögben felnéztünk, akkor láthattuk az utolsó nagy próbatétel helyszínét, a látványos galériát.

Ahhoz azonban, hogy azt elérjük, még kb. 150 m szint volt hátra, közben 3 szerpentin kanyar könnyíti a bringás vándor dolgát, amennyiben képes a fáradtságot legyűrve a környező hegyekre, tavakra, és egyéb látványokra koncentrálni. Mi tudtunk, de azért megálltunk a 2.266 m magasan elhelyezkedő pihenőnél, pedig már csak 80 m volt hátra szintben, mert a kis duzzasztott tavacska látványa hívogatva integetett felénk.

Végül 14:15-re értünk el a kitűzött célt a gleccser parkolót (2.350 m)

A vendéglátó egységben ettünk valami helyi dolgot méregdrágán, de nem bántuk, mert a visszaútra szükségünk volt energiára. Egy órát töltöttünk el evéssel és nézéssel, majd 15:15-kor elindultunk, hogy megcsináljuk a túra második felét, vissza az autóhoz. A reggeli indulástól több, mint 6 óra távolságban voltunk, de jóval kevesebb szint várt ránk (kb. 700 m).

Visszafelé már fáradtan, de örömmel haladtunk, annak tudatában, hogy a lényegi részen már túljutottunk. A körforgalomig túlnyomó részben gurultunk, onnan azonban elég brutális meredek út vezetett felfelé, a meredekség csak pillanatokra csökkent 10% alá. Aztán 2.082 m magasságban (16:00) egy lankás bal kanyar külső ívén magasodó kis sziklacsúcsnál megálltunk, felmásztunk és pihentün és ettünk is egy falatkát. A hely érdekessége, hogy 2010-ben is itt álltunk meg felfelé menetben.

Ezután még egyszer kellett pihenni, 2.309 m (16:30) magasságban, ahol már nagyon éreztük az egész napos munka hatását a combunkban, meg a szokásosnál ritkább levegő is észrevehetően csökkentette a teljesítményünket. A Hochtor-t (2.504 m) felszabadultan értük el, mert itt biztosnak látszott, hogy sikerülni fog a tervet teljesíteni, hisz’ alig 160 m szint állt még előttünk, a maradék 1.380 m süllyedést már csak fékkel kell kibírni.

Bekapcsoltuk a hátsó villogókat és átgurultunk a sötét alagúton, majd tovább, egészen a Fuscher Lake-ig, ahol nekiveselkedtünk az utolsó emelkedőnek (17:08). Aztán ezt is kipipáltuk és Fuscher Törl2-nél megállva néhány fényképet lőttünk.

Amikor visszaértunk a Fuscher Törl parkolójába, már elég késő volt (17:40) és nem éreztünk magunkban annyi erőt, hogy az Edelweisssitze kilátóját meglátogassuk. Felvettük a meleg ruhánkat – mert a hőmérséklet már süllyedni kezdett – és mi is süllyedni kezdtünk. Az autót 18:05-kor értük el, majd bepakoltunk és indultunk haza, nekem még le kellett vezetni azt a több, mint 90 km-es távot, amennyire a szállás volt.

A túra nagyon jól sikerült, az idő megfelelőnek bizonyult, a tempót is sikerült úgy belőni, hogy végig tudjuk csinálni különösebb probléma nélkül, én ezt tartom a legnagyobb fegyverténynek, mert ha ezt elhibázzuk, akkor görcsbe állt lábakkal mit sem ért volna a szép látvány .

A túra számokban: 70,5 km 2.847 m szint, de olyan élményekben volt részünk, melyeket sem a számok, sem a betűk nem adnak vissza, bár próbálkoztam vele.

(2016.08.08. egyedül)

Az első részben viszonylag hosszan írtam a Glockner úthoz fűződő viszonyomról, illetve részeletesen egy túráról is megemlékeztem.

Közben aztán újra sikerült a szeretett helyemre visszatérni, melynek részleteit, és képeit próbáltam emészthető formára hozni, voilá. Akit érdekel a kerek történet, az – ha van türelme – olvassa el az első részt is.

A szokásos Schladming-i kirándulás 2016-ban 08.07-13. közé esett, valamikor vasárnap délután négy óra körül érkeztünk, elfoglaltuk a szobákat a Ridehouse-ban, majd rögtön mentünk kisebb fiammal egy átmozgató kört, - a 7 óra autóban ülés után, - ami 22 km-t és 500 m szintet tartalmazó rövid menetet jelentett. Az előzetes időjárás jelentés nem ígért túl jó időt, de a helyszínen megnézve a rövidtávú jóslatot, rögtön láttam, hogy az évszázad időjárása várható a következő napra, utána fokozatos romlás, majd 3 nap múlva 12 C és 20-50 mm eső. Nem voltam rest, vacsora után meghoztam a döntést, - amit a család többi tagjával is közöltem – „holnap megyünk a Glockner-ra, reggel 6-kor kelünk”. Aznap nem én voltam a legnépszerűbb ember a szálláson, de szépen lassan, hogy mindenki megértse elmagyaráztam, az elsőre érthetetlen mondat létrejöttének mozgató rúgóját. Nyugovóra úgy tértünk, hogy már  mérsékelt érdeklődés csillogását véltem felfedezni a holnapi túra szerencsés résztvevőinek szemében. Azért, hogy a kedves olvasó is értse mivégre volt a kapkodás, az előrejelzés szerint 12 óra napsütés, felhő, és pára mentes legkört és olyan hőmérsékletet ígértek ami nem a mormoták vastag bundájához fog alkalmazkodni, hanem a – hozzájuk képest – szinte meztelen kerékpárosokéhoz. A korai indulás a viszonylag nagy távolságnak szólt, illetve annak, hogy nem a Ferleiten-i parkolóba igyekeztünk (ez volt a szállástól 90 km-re), hanem a Pasterze gleccsernél található parkolóhoz, ami még 35 km. A terv kiagyalásakor figyelembe kellett vennem, hogy a család öt embere közül én csak az egyik vagyok, nekem viszont autóval kell mennem, célszerű a többieknek is jönni a jó idő miatt, de a lógilisztát -, illetve magyarul logisztikát – úgy volt célszerű kialakítani, hogy amíg én tekerem a pedált, a többiek is értelmesen el tudják magukat foglalni. Így esett a választás a Glockner út – tőlünk – legtávolabbi pontjára, a Pasterze gleccser parkolójára, mint bázispontra. Odafelé menet több helyen megálltuk fényképezgettünk, pl. a Fuscher Törl1 parkolójánál, ahol 9:15-kor alig mozogtak az autók.

Csak 10 óra felé értük el a bázis parkolót, ahol még rengeteg hely volt, az első emeleten sikerült megállnunk. A rengeteg helyet darabra kell érteni, mert elég keskenyek a beállók.

Valószínűleg az építés óta eltelt időben meghíztak az autók.

 A család többi tagjának gyalogtúrát terveztem a gleccser mentén, mivel fiaim – a távoli városokban lévő iskolák és sűrű elfoglaltságaik – miatt nem nagyon voltak edzésben, emiatt a kerékpár szóba sem kerülhetett.

A következő fénykép – amit a parkolkóból lőttem - közepén található az út névadó hegycsúcs a Grossglockner (3.798 m) A méreteket nem adja vissza a kép, csak viszonyításként írom, hogy jobb oldalon a gleccser vége, több mint 5 km-re van, illetve a csúcs légvonalban 4,3 km.

Néhány szóban összefoglalom a tervezett túrám lényegét:

A parkolóból (2.369 m GPS szerint) csak lefelé vezet út, így legurulok az előző túra leírásban sűrűn emlegetett körforgalomig, ott a második kijáraton kihajtva fel a hágóra – Hochtor (2.504 m) - onnan le a Fuscher Lake-hez (2.260 m), innen fel a Fuscer Törl-höz (2.400 m). Itt egy döntési pontot gondoltam, ha elég erőt érzek magamban, akkor felmegyek a Edelweissspitze-re, majd visszaindulok a kiindulási pontra, nehogy a család elunja magát, mert akármilyen élvezetes is itt kerékpározni, de mosolyszünetet nem akartam kockáztatni. Indulás előtt még kaptam egy kérdést: „Mikor jössz?” Hát izé, mit tudom én, gyors fejszámolás, solver futtatás, és már mondtam is „15:00 körül remélem”.

Végül 10:22-kor indultam el, miután mindenféle kajákat, italokat meleg ruhát bepakoltam. Az időjárásról rögtön az elején meg kell emlékeznem, ilyen tiszta felhőtlen időt itt még nem láttam, de otthon is nagyon kevésszer. Nem az alacsony hőmérséklet miatt, hanem a fantasztikus látványtól libabőrösen gurultam lefelé és nem győztem csodálkozni, hogy micsoda jó időt sikerült kifogni. Amikor elgurultam a 2.100 m magasan kialakított 8 sávos – még – üres, kényszerparkoló mellett, már folyamatos kocsisor jött szemben, motorokkal megszórva, mintha felülnézetből pontvonal lenne a karaván. Nem volt véletlen a korai érkezésünk, számítottam rá, hogy mások is észbe fognak kapni és meg fog telni a hegy. A guruláshoz ugyan vettem fel némi ruhát, de ahogy elértem a körforgalmat már vetkőztem is le, mert innen (1.882 m) jó kis emelkedő indul. Viszonylagos nyugalomban haladtam, felfelé szinte autómentes volt az út, emiatt a tájra tudtam koncentrálni, ami nagyon tetszett. Aztán 2.060 m magasságban – a körforgalom utáni 5. visszafordítós kanyarban – megálltam és az alábbi fényképet készítettem, aminek közepén az a nagy havas hegyes csúcs a Glockner. Ha még mentem volna pár száz métert, akkor már nem sikerült volna megörökíteni.

És a másik irányban – Heiligenblut - a kilátás

Az ég olyan kék volt, hogy eszembe jutott kisgyerek korom, amikor nagyanyám sötétkék folyadékot locsolt a kádban lévő vízbe majd ebbe tette bele, a már kimosott ágyneműt. Na olyan kék volt az ég, mint a feloldott kékítő. Talán odafenn, egy rosszcsont angyal - ez egy kicsit képzavarosra sikeredett - locsolhatta meg a légkört kékítővel.

Éppen ezen elmélkedtem, amikor a hátam mögül furcsa gépzajt hallottam, olyat mintha egy 60 éves Csepel teherautó jött volna. Belenéztem a tükrömbe -, mert nekem ilyenem is van az MTB-men, ami egy kicsit érdekesen néz ki, de nagyon hasznos – és megláttam azt a furcsa alaktalannak kinéző valamit, ami néhány pillanat múlva pöfögve és fekete füstöt eregetve megelőzött, persze gyorsan elővettem a kormányra akasztott fényképező gépet, és lőttem. Tessék ezt a nyomot hagyta a tárgylemezen, illetve az SD kártyán.

Közben feltámadt az erős szembeszél ami hágón bukhatott át és igen megnehezítette a haladást, főleg a 10% meredekséggel együtt. Egy idő után meguntam a küzdelmet, úgyis éhes lettem és megálltam 180 m-rel a hágó előtt és fújtam egyet, ettem pár puszedlit és készítettem néhány képet, íme:

Amíg álltam, megelőzött egy 60 feletti töpörödött nénike, tárcsafékes montival, akit hamar utolértem, rá is köszöntem, hiszen nagy dolognak tartottam a teljesítményét. A hágóig még küzdöttem kicsit a széllel, de inkább már a látványra koncentráltam, és így értem fel az alagút bejáratához 11:40-re.

Majd a nagy kéknek támasztottam a kis kéket.

A hőmérő szerint nem volt nagy meleg, de az intenzív napsütés miatt még sem fáztam

Néhány percig szöszmötöltem, majd átgurulva az alagúton, megindultam a Fuscher Lake felé,

amit 11:55-kor értem el, meg nem álltam, hanem rögtön indultam felfelé a Fuscher Törl parkolója felé. Egyszer csak ismerős kerregést hallottam, a tükörbe pillanta leellenőriztem jól hallom-e, jól gondolom mi is jön, és igen. Gyorsan megálltam, úgy állva a lábaim között a bringával megfordultam és szemből lefotóztam a gépszörnyet.

Tovább indulva az útpadka mellett egy kis fehérségre lettem figyelmes, ami éppen levet ereszett.

Igen hó, néhány nappal az évszázad jóideje előtt, itt komoly lehűlés és havazás volt, nem véletlenül láttam tolólapos teherautót és hómarót is, pl. a következő kép alján.

Egyébként ez a kép a Fusher Törl alatt készült és azt az útszakaszt örökíti meg, ahol az imént legurultam, a felső alagút túl oldala a hágó, alatta a másik, kisebb alagút és az a parkoló, ahol a hómaró áll, ott lehet megtekinteni az Alpok geológiájáról egy kis kiállítást, amiről az első részben is megemlékeztem. Itt még ennyi volt hátra Fusher Törl-ig.

Ezt a távolságot viszonylag hamar megtettem, bár itt már olyan mennyiségű autó és motor volt, hogy többször meg kellett állni a dugó miatt. A parkolót elérve tudtam, hogy fel fogok menni az Edelweissspitze-re, mert ez az idő kihagyhatatlanná tette, még ha járókerettel kellett volna mennem, akkor is örömmel indultam volna.

A parkolóban rengeteg autó várakozott arra, hogy fentről végre lejöjjön egy négykerekű, így annak megürült helyére feljuthasson. Ez nem önszervező folyamat eredménye volt, hanem egy narancssárga ruhás, kézirádióval felszerelt ember irányította.

Én persze nem vártam ki a sort, mert a szűkös parkolóhely kínálat sem a motorosokat, sem a bringásokat nem súlytotta, csak az autósokat. Az út elég szigorú meredekségű (12-16%) makadám, vagy macskakő, ahogy jobban esik nevezni, igen keskeny, a 6 db – szinte maga alá forduló – kanyar nagyons zűk, főleg az autósoknak. Miután elindultam, jó tempóban haladtam 6-7 km/h, előttem többen próbálták hozzám hasonlóan leküzdeni az utat. Ez jó támpontot jelentett menet közben, lehetett nézni, kihez közeledek, ki távolodik és nem azzal foglalkoztam, hogy a fájó combizmaim vajon kitartanak-e a végéig. A kanyarok egy kicsit könnyebbek voltak az egyeneseknél, ráadásul ezeknél szép kilátás is feltárult, ez indokot adott a lassításra. Végül 15:30 alatt tettem meg az 1,6 km-t, ami alatt 165 m szintet küzdöttem le.

Ahogy felértem rögtön megpillantottam azt az óriási tömeget, amit kifejezetten utálok, de most én is egy voltam a tömeget alkotó emberekből.

A parkoló a hegy csúcsára épült, teljesen körbe járható, emiatt minden irányban nagyon jó a kilátás, sőt még egy kis – csigalépcsős – kilátó-torony is várja a természet szépsége iránt fogékony vándorokat, persze én sem hagyhattam ki. Sajnos a motorosok ekézését sem hagyhatom ki, – bár hóekével egy kissé hatékonyabb lenne, - vén, pocakos, büdös, zajos motorokon felpöfögő, cigaretta csikket eldobáló népséget sikerült megfigyelnem itt, a természet nyitott templomában brrr, és ez nem a motorok zúgása akart lenni…     

De nem erről akartam megemlékezni, csak eltérített az eredeti mondani és mutatni valótól. Álljon itt néhány fotó, ami talán visszaadja a látványt és a hangulatot.

Ez a kép a Ferleiten felől kapaszkodó utat mutatja a Fuscher Tal-ban, bal oldalon a nyakkendő szerű út a Fuscher Törl2-nél.

A következő képen a hágó felé vezető út látható és az Edelwiessspitze-re vezető gyalogösvény, amin szintén megközelíthető a kilátópont.

Aztán együtt a két út részlet.

A csigalépcsős toronyból is készítettem képeket, a következőn Zell am See látszik (22 km légvonalban és 1.800 m-rel alacsonyabban), valamint a háttérben a Salzbugtól délre eső hegyek kb. 50 km távolságból.

És a Grossglockner csúcsa, nem az előtérben lévő piramisra hajazó hegyes csúcs, hanem közvetlen mögötte, az a szintén hegyes, de havas orom.

Néhány kép a parkolóról, hegyekkel a háttérben.

Nagyon kerestem, és találtam felhő kezdeményt is.

A parkolóban található egy szerkezet, leginkább sextánsra hasonlít (ez nem egy pozitúra neve), amibe belenézve egy célkereszt szerűség mutatja melyik csúcs a Glockner (egy régebben készült képen).

Még egy kép, Fuscher Lake.

Órákat tudtam volna még álmélkodással tölteni, de sajnos indulnom kellett visszafelé, 12:51-kor gurulni kezdtem a macskaköveken és kezdetét vette a visszatérés hadművelet.

Olyan sok autó jött a hegyre, hogy szinte folyamatos sorok alakultak ki mindkét irányban, emiatt a lenti parkolóból csak nehézségek árán tudtam kijutni. Utána még a Fuscher Törl2-nél álltam meg fényképezni egy rövid időre.

A hágó felé hajtva sok kerékpárossal találkoztam, láttam olyan 20-25 fős csoportot, akik egyforma mezekben hajtottak, igazán látványos volt. A hágón meg sem álltam, csak lendületből átgurultam az alagúton (13:30) és máris gurultam lefelé. A körforgalmat 10 perc alatt értem el, mert igen óvatosan mentem a nagy forgalom miatt. Ahogy befordultam a gleccser felé vezető völgybe, szinte elviselhetetlenné vált az állandó zúgás elölről hátulról, már alig vártam, hogy az autóhoz visszaérjek, mert ez a nagy tömeg már élvezhetetlenné tette a túra végét. Szinte fel sem tudtam nézni a hegyekre, folyton a tükröt és az út szélét néztem, arra készen, hogy ha valaki elrontja az előzést akkor amennyire lehet lehúzódjak. Pedig tudtam, hogy teljesen feleslegesen sietnek, hiszen biztosan megtelt már a fenti parkoló és csak apránként engedik fel őket, de sajnos ezt az autósok nem tudták, és hiába jöttek szemből, nekik előzni kellett. Ebben a csúnya játékban a hollandok és a dánok jártak az élen. Aztán eljött az az idő is, amikor már ők is látták, kár volt sietni.

Én kaján mosollyal otthagytam őket a parkolóban és nekivágtam, az utolsó 240 m szintnek.

A szél újra megélénkült, és hiába küzdöttem, még egy kis pihenőt be kellett iktatni a szép látványra fogva a megállást.

Végül 14:45-re értem vissza a kiinduló pontra, az ígért 15:00 helyett.

A kerékpár túra főbb adatai : 47,6 km hosszú, 4:26 bruttó idő, 1.756 m szint. A látványvilága nagyszerű volt, remélhetőleg a fényképek visszaadtak valamit az általam látottakból.

Ha a kedves olvasó azt hiszi, hogy vége, hát téved!

Visszaérkezés után a bringát feltettem a kocsi tetejére átvettem az edző cipőt és nagyobb fiamat elkísértem, le a gleccserhez. A képeken nem érzékelhetők a távolságok, így az sem, hogy 310 m-t kell lefelé – majd a végén – felfelé gyalogolni annak aki a gleccsert meg akarja nézni. Van ugyan egy kis – drótkötélen lereszthető – vasút, azonban ez csak 170 m szintet ereszkedik. Ezt először nem értettük, majd ahogy haladtunk lefelé, kezdett derengeni a dolog. Ugyanis, amikor valamikor a ’70-es években épült a vasút, akkor az még leért a gleccserig, ma meg nem, pedig nem a drótkötél ment össze a hidegben, hanem a gleccser vesztett a vastagságából 140 m-t!, a melegben.

Nagy élmény volt ez a kis gleccsertúra a végén, sajnáltam volna ha kimarad, és mindenkit arra buzdítok, ha arra jár, akkor ne hagyja ki, főleg kerékpár túra után ne!

Hazafelé egy kicsit remegtek a lábaim a fék állandó taposásától, de szerencsésen leereszkedtünk, az akkor már inkább lefelé sűrűsödő forgalomban és fél hét körül értünk a szállásra. A család valószínűleg elfáradt a túrázásban, mert mindenki jól kialudta magát, amíg én vezettem.

Ajánlom mindenkinek az utat. Részletesebben lásd a  és a .