Túrabeszámoló 2022

Az elmúlt évek Dolomitok túrái ellenére még maradtak olyan helyek, amiket Cobranco útba akart ejteni, de ismételni nem szeretett volna, emiatt ebben az évben elhagytuk a rendet, mondhatni rendhagyó túratervet dolgozott ki. Az eddigiekben az volt a rend, hogy az autót letettük valahol, aztán 6-8 nap múlva visszaértünk oda, ahol hagytuk és mentünk haza. Na 2022-ben nem ez volt terv, hanem egymástól nagyobb távolságban lévő túrahelyszíneket jelölt ki Cobranco és ezek között autóval közlekedtünk.

 

Részletes leírás:

2022.07.12.-én este fél 8 felé indultunk Miskolcról autóval, és a tervek szerint reggelre kellett volna Pontebba településre érnünk Olaszországban. Eleinte minden jól haladt az M30-as autópályáról felhajtottunk az M3-ra, majd Mezőkövesd előtt derült ki, hogy Cobranco a teljes rántott hús készletét otthon hagyta a hűtőben. Rövid tanakodás után már fordultunk is vissza. A fontos hadtáp ellátmányt felvéve kezdtük elölről az utazást és több mint, egy óra múlva megint láttuk a Mezőkövesd felé mutató lehajtót, de most már inkább haladtunk Budapest felé, mivel újabb – nélkülözhetetlen lom – otthon felejtésére nem derült fény. Az elvesztegetett idő, hiányzott is éjszaka, emiatt alvásra nem gondolhattunk, pihenni csak menet közben a váltott vezetés közben lehetett.

A kényszerű közjáték ellenére sikerült a tervezett időben odaérni Pontebba vasúti pályaudvarának parkolójába (7:30 körül) és még szabad parkolók is voltak. A városka méretéhez képest – kb. 1.400 lakos – az 150 m hosszú, több emeletes vasútállomás először kicsit túlméretesnek tűnt, de miután ungot-berket bejártunk benne és egy nyamvadt toalettet sem találtunk, talán nagyon túlméretesnek lehetne nevezni. Ezen valahogy túltettük magunkat és félmálháztuk a bringákat. A félmálháztuk nem elírás, hanem a helyzet pontos leírása, ugyanis csak egy oldaltáska került a csomagtartókra - a málha fele - , egy napi cuccal, - mivel csillagtúra szerepelt a tervben - délutánra vissza kellett jutni az autóhoz. A csillagtúra nem azt jelenti, hogy éjszaka fogunk visszaérni, mikor már csillagos az ég, de azért felmerülhet a kérdés, hogy vajon, akkor hol fogunk aludni, de erre válaszolni még, túl korai lenne.

Fél kilenc környékén elindultunk D felé a városkából kifelé. Menet közben még Cobranco ismertette a napi tervet, vizet is vételeztünk én, pedig észleltem, hogy az autóban hagytam a telefonomat. Uzsgyi vissza, majd kis idő múlva újra a főtéren voltam, ahonnan megkezdődött – most már tényleg – a 2022-es Alpok-túra. A tervek szerint a Millenniumi kerékpárúton kellett eljutni Dogna településig itt éles bal kanyarral a Dogna völgybe tekerni, majd a hágót elérve megkeresni a „titkos” átjárót a Valbruna völgybe, ezután már csak követni kell az utat és bezárni a kört az autóig. Nem tűnik bonyolulnak.

Alig hagytuk el a városkát a főúton, hirtelen a bringaútra kellett lekanyarodnunk, illetve pontosabban fel, még pontosabban, egy 25 % emelkedésű bekötőúton, amit a bringaút alkotója pompásnak gondolt. A felkötő nem volt hosszú, de meg kellett dolgozni a feljutásért, ami után máris a jó minőségű, - valamikori vasúti pálya nyomvonalán futó – bringaúton találtuk magunkat, ami egy 659 m hosszú alagútban folytatódott, hirtelen.

 Odabent folyamatosan gyulladtak fel lámpák, ahogyan érzékelték a mozgást, ezért nagyon komfortos volt a haladás. Az alagútból kilépve, fantasztikus látvány fogadott,

magas hegyek, viaduktok, a Fella mély völgye, benne a folyó és a főút, elképesztően sok mindent lehetett szemügyre venni.

Néhány alagút után, utunk egy 1800-as évek végéből származó vas hídon áttért a völgy túlsó oldalára,

ahol újabb alagút következett. Nem nagyon lehetett unatkozni, csak kapkodtam a fejem a sok látnivaló miatt, igaz erőlködni sem kellett, hiszen folyamatosan kb. 2% lejtőn tekertünk.

 A nagy nézelődés közben majdnem elmulasztottuk a Dogna melletti lehajtót, de szerencsére időben kapcsoltunk.

A lehajtón legurultunk folyó szintre és némi nézelődés után K-i irányba fordulva behajtottunk a Dogna folyó völgyébe.

Az út elég keskenyke volt, jó meredek emelkedővel indított, de legalább nem fáztunk. A közlekedési tábla szerint ez az út zsák és 18 km hosszú, ennek megfelelően nem is számítottunk számottevő forgalomra,

 mivel a Dogna völgyén alig laknak. Aztán ahogy haladtunk felfelé, volt több érdekes nevű településnek látszó – néhány házat tartalmazó – falu, pl. ilyen nevűek: Roncheschin, Chiutdipupe, Chiutzuquin, Chiout (pedig lejjebb a tábla azt mutatta, nincs kiút, mivel zsákutca), Mincigos Valdogna

Persze az időjárásról is meg kellene emlékezni, a szokásoknak megfelelően Cobranco-kék égbolt, jó meleg, egy szóval, tökéletes.

Mincigos a völgy kb. felénél helyezkedik el, legalábbis a hosszat tekintve, de szintben ekkor már túl voltunk a felén,

mivel 425 m-ről indultunk, és itt 970 m-en jártunk, a Somdogna hágó pedig 1.392 m-en található. Innen kb. 4 km hosszan síknak nevezhető útszakasz következett, ami jó lehetőséget biztosított a nézelődésre és volt is mit nézni.

Majd amikor a sík rész véget ért, akkor mini Stelvio szerű szerpentinkanyarok jöttek. Az alsó részen elterülő néhány kanyar még erdőben haladt, és sajnos itt nem volt kilátás, de a felső 13 kanyar esetén már nem voltak fák, emiatt nagyon jó kilátásban volt részünk.

 Ezután már hamar elértük a hágót, ahol ragasztás és az elmaradhatatlan bájmosoly

 után elindultunk megkeresni a menedékházat (Fratelli Grego). Az út itt már murvásba, kövesbe váltott át, helyenként annyira lejtett, hogy csak tolni mertünk lefelé a gépeket. Aztán maradt ugyan köves az út, de már tekerhetővé vált és némi bükki erdős érzés után értük el a Rifugio-t.

Itt aztán brutális hegyek látványa kavarta fel a nyugalmat, én le sem tudtam venni a szemem a K-i irányban tornyosuló csodálatos hegyekről.

Aztán mikor már felocsúdtunk az ámulatból, akkor eldöntöttük, hogy eszünk valami meleg kaját. Az akaratot tett követte és rendeltünk kétféle étket, az egyik kolbászos puliszka, a másik krumplis sajtos valami volt. Viszonylag hamar kihozták a kajákat, mi meg elosztottuk, nem testvériesen, hanem igazságosan. Itt következett a valóságban egy másfél órás gasztro blog,

aminek a részletezését most én kihagyom, akik a részletekre kíváncsiak, azok a videóból tájékozódhatnak. Mindketten finomnak éreztük az ebédet és a mennyiséggel sem volt probléma, viszont 0,4 liternyi radler sör – a felfelé úton történt izzadáshoz képest – kevésnek bizonyult.

Az étkezés után megnéztük a menedékház oldalán a térképet, azonosítottuk, merre kell mennünk a „titkos” átjáró felé, amit Pötyiék éppen az előző évben fedeztek fel, igaz ellentétes irányból, mint amerre mi mentünk. Azt tudtuk, hogy nagyon meredek, laza szerkezetű, murvás útra kell számítani, aminek én személy szerint nem örültem, mert a rücskök nélküli gumikkal nem érzem magam biztonságban ilyen terepen. Indulás után rögtön bejöttek azok a paraméterek, amiktől féltem, a bringa összes kereke ment jobbra-balra a köveken ugrálva, fékezéskor még inkább. Görcsösen markoltam a kormányt, se jobbra, se balra nem tudtam nézni, csak az első kerék útjába kerülő laza talajt tudtam figyelni, és rettegtem, vajon mikor dobok egy hátast. Végül nagy kínlódás árán, de egyben lejutottam a 15 visszafordítós szerpentinkanyart számláló úton,

 ami egyébként nagyon látványos volt, de ezt csak akkor tudtam élvezni, amikor megálltam és szét tudtam nézni.

Óriási felüdülés volt, amikor elértük az aszfaltos utat és nyugodtan tudtunk rajta gurulni, mivel ennek is jelentős volt a lejtése, legalábbis eleinte.

 Amikor a meredekség alábbhagyott, akkor éreztük, hogy feltámadt az ellenszél, viszont az autóig már végig lejtőnk lesz, emiatt ez nem nagyon izgatott fel minket.

A Fella völgybe leérve még rengeteg időnk volt, emiatt Cobranco elrendelt néhány bonusz kitérőt. Ennek keretében először Ugovizza, majd Malberghetto településtől É-ra induló szurdokvölgybe tekertünk fel,

 de hosszan egyikben sem tudtunk haladni, mivel az utak bringával nem voltak járhatók.

Visszatérve a vasúti pályából kerékpárútra változtatott útra, néha már zavaróan erős szembeszélben haladtunk, viszont ettől eltekintve továbbra is nagyon látványos, élvezhető volt a környezet. A Pontebba-ig hátralévő szakasz nagyon hamar véget ért és 17 óra előtt elértük az autót.

Itt egy kis pihenő után a bringák felmentek az autó tetejére és már indultunk is boltot keresni, amit a város közepén meg is találtunk, Cobranco be is vásárolt Chinotto-ból. Aztán autóba be, és már úton is voltunk, éjszakai szállást keresni, ami nem igazán volt keresés, mert egy ismert vad-kempingező helyen akartunk aludni, ahol Cobranco már volt 2019-ben túratársával Steve-vel. Tehát elindultunk autóval Pontebba-ból D felé - az SS13-as úton - Chiusaforte irányába, igy Dogna településig azon a völgyön gurultunk, mint délelőtt, de nem a hegyoldalban, hanem a völgy alján a Fella partján. Innen lentről kicsit más volt a perspektíva, de ez is lenyűgöző volt. A tulajdonképpeni leendő táborhely Moggo Udinese utáni szakaszon helyezkedik el egy kis oldalvölgy bejáratánál, balra a főúttól. Nem könnyű bekanyarodni, mert a forgalom lehet erős is és záróvonal, is van. Viszont még nagyon korán volt, emiatt vacsorázó-helyet kellett keresni. Sokat segített a keresésben, hogy Cobranco ismert alkalmas helyet, amit gyorsan be is cserkésztünk Resiutta településen. Egészen pontosan a játszótér melletti asztalnál, ahol padok és víz is segítette a vacsorakészítést.

 Sütöttünk zacskós levest, majd az otthonról hozott rántott hússal kiegészítve sikerült jól laknunk, aztán fél 9 után elindultunk a szálláshely irányába. Mire odaértünk már a félhomály kialakulóban volt, de szerencsésen megtaláltuk a bejáratott helyet. Kerestünk egy alkalmas placcot és az autó takarásában, felállítottuk a sátrat. Annyit tudni kell, hogy ebbe a kis öbölszerű völgybe meredeken, szurokszerűen szakad le a felette magasodó, hegy és kis patak is folyik a kövek között. Én az esti sötét leple alatt beosontam a hegy alá és jól megmosakodtam a hideg patakban, majd befeküdtem a sátorba és már aludtam is.

Nagyon jó, látványos napot hagytunk a hátunk mögött, amit az időjárás is támogatott, és akkor azt reméltük, hogy a következő napon is örülhetünk ennek, de az időjárás jósok nem ígértek jó sok napsütést.

 

2. nap 2022.07.14. Csütörtök (28 km 986 m szint)

Reggel kipihenten ébredtünk egy eseménytelen éjszaka után. A sátorból történő kikukucskálás után, rezignáltan vettük tudomásul, hogy az időjósoknak akkor van igazuk, amikor rossz időt jósolnak. Az ég kékjét teljesen elfedte a cigarettafüst színű felhőzet, csak NY felé látszott egy picike kék folt.

A pakolással, evéssel, miegymással jól eltöltöttük az időt, mielőtt elindultunk volna. Na, de hova is mentünk, merülhet fel a kérdés? A tervek szerint vissza kellett jutni az előző napi parkolóba az autóval (Pontebba, vasútállomás), majd a cél a Nassfeld Pass (1.530 m) volt.

A túra leírásánál célszerűnek tűnik, hogy videó tematikáját kövessem, mivel igy talán érthetőbb lesz, mi, mikor történt tulajdonképpen. Tehát itt berekesztem a reggeli történések mesélését, és áttérek az előző nap délután kalandjainak részletezésébe. Kedden délután olyan hamar végeztünk a kerékpáros feladatokkal, hogy vacsora előtt nagyobb adag időnk adódott, amit célszerű volt látványos dolgokkal kitölteni, illetve megnézni az esti táborhelyet, és környezetét.

 Ugye azt már írtam, hogy a valamikori Millenniumi vasútvonal mellett fekszik a táborhely, illetve talán azt is, hogy itt még nem alakították át kerékpárúttá, bár a helyszín mellett építőgépeket, kordonokat és munkásokat is láttunk. Cobranco még 2019-ből rendelkezett érdekes információkkal a táborhely melletti alagúttal kapcsolatban, amit szerettünk volna „csekkolni”. A felderítés érdekében zseb és fejlámpákat vettünk magunkhoz, átmásztunk az alagúthoz vezető utat elzáró kordonon és a vasúti talpfák hűlt helyén, lévő köveken beosontunk az alagútba, ami kívülről teljesen szokásosnak nézett ki.

 Azonban mikor a - kb. 100 m hosszú építmény feléig elértünk, akkor a bal és a jobb oldali falában is ajtónyílásokat vettünk észre. Ezeket szemügyre véve megállapítottuk, hogy be vannak falazva, de az egyiken volt egy kis téglahiány, igy be tudtunk lesni és egy nagyobb tér látszott mögötte. Tovább hatoltunk az alagútba befelé, és egy újabb ajtónyílás látszott balra, itt azonban falazásnak nyoma sem volt, hanem egy nagy, félig nyitott vasajtót találtunk. Kis tanakodás után bementünk a nyíláson, felkapcsoltuk a lámpáinkat és egy komplett – földalatti - laktanya bejáratánál találtuk magunkat. A falakon olasz feliratokat olvastunk,

 pl. cannone (ágyú), municioni (lőszerek), materiali pulizia pezzo (tisztitószerek). Eleinte az alagút hossztengelyével párhuzamosan haladtunk,

de visszafelé, abba az irányba, ahonnan bejöttünk az alagútba. Mindenhol kisebb, nagyobb fülkék, szobák voltak a folyosón, találtunk pottyantós WC-ket is. Jó hosszan behatoltunk már, amikor balra meredek lépcsősor vezetett felfelé, de egyelőre ezt kihagytuk, mentünk tovább egyenesen, nem szerettünk volna eltévedni. A folyosó több kanyart is tett, de nem ágazott el, emiatt nem paráztunk, hanem mentünk tovább. Egyre melegebb lett, majd fényt láttunk, ami kívülről szűrődött be egy teljesen pókhálóra rozsdásodott vasajtón keresztül. Itt visszafordultunk és az előbb emlegetett meredek lépcsőn felmentünk, ami az alagút tetejére vezetett, a túloldalon ugyanilyen lépcső vezetett lefelé. Itt is mentünk lefelé, viszont ezután jobbra és balra is vezettek még lejjebb lépcsők, amik folyosókba és újabb elágazásokba torkolltak,

 emiatt itt feladtuk a felfedezőtúrát és visszafordultunk a bejárat felé. Közben élénken, emelt hangon beszélgettünk a látottakról. Valószínűleg I. VH korabeli lehetett a létesítmény és az alagút szintje alá is beástak folyosókat, ezáltal nagyon védett lehetett, hiszen az ellenség nem feltételezte, hogy itt lehet valami, mivel kívülről semmi látható jele nem volt a katonai objektumnak. A nagy felfedező túra után visszasétáltunk az autóhoz

 – még mindig a látottak hatása alatt – majd elindultunk vacsorázó helyet keresni, ami már az előző filmben látható volt.

Itt visszakötném az idő fonalát a csütörtök reggelhez, amikor a sok lomolás után csak 9:10 körül indultunk az autóval a célzóna irányába. Mielőtt az előző napi autós szakaszt megcsináltuk volna visszafelé, Cobranco javasolta, hogy inkább az Aupa folyó völgyén menjünk, mert az, vadregényesebb, mint a főút. A szállásterületet jobb felé elhagyva K-i irányban mentünk kb. 2 km-t és balra lekanyarodtunk Moggio Udinese felé az SP112-es útra. Jó választás volt ez az útvonal, mivel kellően forgalommentes és látványos volt.

 A hágó (Sella Cereschiatis 1.072 ) után látványos szerpentineken keresztül gurultunk le Pontebba-ba, ahol gyorsan elfoglaltuk a helyünket a pályaudvar parkolójában. A gyorsan szó nem teljesen fedte a valóságot, mivel rövid cihelődés után 10:21-kor sikerült csak elindulni. Pontebba településen hamar túlestünk, mivel előző nap is erre jártunk, most meg sem álltunk, hanem a főtér után jobbra a Pontebbana völgyébe kanyarodtunk, majd néhány 100 m után a Rio Bombaso völgyét támadtuk be. Az időjárás közben valamit javult reggel óta, a felhőzet zártsága csökkent, a nap is néha megnézte, merre járunk, és a hőmérséklet is kellemesnek tűnt. Ahogy elhagytuk Pontebba-t, az SP110-es út meredeksége rákapcsolt, és 8-10% között mozgott. A környezet látványos volt, bár néhány kanyar után feltűnt, hogy az ég sötétbe kezdett öltözni, nem hogy a nap nem sütött, de a felhők is feketedni kezdtek, ezzel egy időben a hőmérséklet is csökkent.

 A derűtlen hangulatra rátett egy lapáttal, hogy Cobranco közben mesélte, hogyan ázott el az előző két alkalommal, amikor erre járt. Egy ismertető táblánál megálltunk, ami az I. VH. objektumait felfűző túraútvonalakat népszerűsítette, hiszen ezt az utat pontosan a háború miatt építették.

Ahogy egyre feljebb jutottunk, a növényzet keresztül néha-néha feltűnt a mély kanyon-völgy sziklás túloldala, ahol láthatóvá vált, merre is vezet majd az utunk.

 A sziklán belül haladó útra csak a sziklába vájt „ablakok” utaltak, nagyon izgalmas volt arra gondolni, hogy némi küzdelem után mi is ott lehetünk.

Cobranco elmondta, hogy a háború idején az út baloldalra bement egy 4 km-es alagútba és a mély kanyont kikerülte, sőt Cobranco meg is nézte az alagút száját. Aztán némi tekerés után, egy viadukt segítségével

 átjutottunk a kanyon túloldalára és megkezdtük az előbb említett lukas útra való felkapaszkodást. Mielőtt bementünk volna az alagútba, szétnéztünk, fényképeztünk, mivel utána a kanyon ívesen jobbra fog kanyarodni és már visszafelé nem lesz kilátás.

 Az időjárás továbbra is vacak volt, de szerencsére nem esett az eső, bár az égkép alapján ez bármikor megtörténhetett volna. Az alagút belülről érdekes látvánnyal kedveskedett, szerencsére forgalom nem volt. A hosszú alagút után még volt egy rövidebb valamint egy formatervezett rácsos vasszerkezetű híd is.

Majd kezdődtek a szerpentin kanyarok, ennek megfelelően a meredekség mérő is 10%-on ragadt. A második szerpentin kanyarba csatlakozott be az az alagút, amit Cobranco még lejjebb, - vagy 110 m-rel mélyebben, - megnézett. Akkor ez nekünk nem tűnt fel, mivel elfalazták a be/kijáratát, de amikor ezeket a sorokat írom, akkor megnéztem a térképen és szerintem 1:03:09-nél látható a falazás részlete és az alagút íves teteje is. Sajnos az út minősége hagyott kívánnivalót maga után, repedezett, vacak volt, viszont emiatt nagyon otthonosan éreztem magam.

Néhány kanyar után a jobb oldalon egy „ülőkáddal” körített forrásnál álltunk meg, miközben a nap hirtelen igen melegen kisütött. Ezen felbuzdulva hűtöttem a fejem a hideg vízben, hogy hideg fejjel tudjak továbbmenni Sőt még a piákat is hűtöttük, csak azt nem tudtam minek, mivel már majdnem dél volt és még nem is reggeliztünk.

 Olyan 1.000 m magasságban egészen jó kilátás kezdett kialakulni, a tőlünk D felé eső, szinte függőleges sziklafalakra. Észak felől egyre rondább fekete felhők jöttek, és az eső csepegése is megindult, eleinte nagyon ritkásan. Aztán szerencsére találtunk egy modernebb lábas-alagutat, amikor jobban kezdett esni, itt szerencsére volt fedél a fejünk felett és még a reggelit is megoldottuk. Néhány perc után folytattuk az utat, az eső is elállt, de a felhők nem nyertek volna a felhő szépségversenyen, olyan rondák voltak. Itt jó kis szerpentin kanyarokkal folytatódott, de a környezet nem volt eléggé látványos, ugyanis a növényzet eltakarta a hegyeket, illetve a látvány a hátunk mögött volt. Viszont a kanyarok miatt, néha lehetett látni szép hegyeket is, amikor sikerült felfelé is nézni, nem csak a lábakat. A hágó előtt 3 km-rel találtuk egy kis mezőgazdasági intézményt, ahol sajtvásárlást lehetett volna megejteni,

 illetve 1-2 km-rel a vége előtt volt a cyclingcols hágótáblázatán látható valamikori vámház. Valamikor 14 óra körül értük el a hágót, ahol egy lapályos területen, kis tavacskát találtunk. Cobranco kitalálta, hogy kerüljük meg a vizet, az ötletet tett követte.

A kerülés után értük el az osztrák határt, ahol nagyon érdekes ellentétet figyeltünk meg, az olasz oldal teljesen kihalt, semmi civilizáció, míg az osztrák oldalon minden „csilivilizációs” volt. Óriási szállodák uralták az osztrák oldal tetejét, miközben több készülő félben lévő épület mellett nagy „darvak” álltak, segítendő az építést. Kicsit átgurultuk a túloldalra nézelődtünk egy keveset, majd megfordultunk és az olasz oldalon álló hágó-táblára felragasztottuk a Cobranco-s plecsnit.

 Cobranco kétféle külön-programot is tervezett, de sajnos nem volt lehetőség az időhiány, a nem látványos időjárás és a mi bringáinkkal járhatatlan út miatt.

Szomorú szívvel letettünk ezekről és 14:15 körül indultunk vissza az autóhoz. A gurulás fantasztikus látványokat tartogatott és olyan irányból nézhettük a tájat, amiből felfelé nem láthattunk.

 Pontebba előtt egy kicsit más utat választottunk és igy értük el a várost, majd az autót is 14:45 körül.

Gyorsan összepakoltunk a bringákat feltettük a tetőre és már indultunk is következő helyszínre, ami a Monte Paularo lett volna, illetve lett is, de a második videóba már nem fért bele. A tervek szerint haladtunk autóval a Pontebbana völgyében a Passo del Cason (1.550 m) hágó felé, ahol ebédelést terveztünk. Az út kényelmetlenül keskeny volt, legalábbis nekem, aki vezetett, Cobranco nem izgult a szemből érkezők autók kikerülése miatt, viszont én igen. Igaz én se izgultam volna, ha az Ő autójával vagyunk. Néhány lehúzódás jól sikerült, de sajnos volt egy olyan eset, amikor szinte az árokba kellett lehúzódnom a szembejövő miatt, viszont az árokban volt egy korhadó félben lévő vastag fa, ami nem látszott a növényzettől és jól nekimentem. Óriásit dörrent, először azt hittem defektünk lett, de szerencsére nem, csak a fából leváló darabok befúródtak a gumi pereme és a felni közé és nem sikerült kicibálni onnan minden részét (aztán még 1 évig úgy jártunk vele). A nagy ijedtség után menni kellett tovább, szorítottam is nagyon, nehogy legyen hasonló esetünk. Cobranco mesélte, hogy Passo és Bandi bácsi is járt erre bringával, hát innen is gratulálok nekik a teljesítményükhöz, még autóból is nagyon meredeknek tűnt az út.

Aztán szerencsésen megérkeztünk (15:30 körül) a hágóhoz, ahol volt egy kis kajálóhely is, ahova betértünk. Leültünk a külső asztalok egyikéhez, mert az idő egészen megjavult, jó kis napsütés kerekedett és a hőmérséklet is pompás lett, ellenére az 1.550 m-es magasságnak, viszont egy kis szél is kerekedett. Cobranco a szokásos alkudozások után minesztrone levest rendelt, meg én is, alkoholmentes radler-sörrel. Mikor - viszonylag hamar - kihozták a levest, akkor lepődtünk meg, hogy milyen tartalmas és finom étel lett. A fő alkotóelemek a bab, a krumpli, a rizs volt, a kanál szinte megállt benne olyan súrú volt. Nagyon jól lakottan indultunk tovább, csak egy kicsit eltérően a szokásostól. Cobranco a lejtőt kerékpárral tervezte abszolválni, míg nekem nem maradt más választásom, mint autóval követni, amíg elkészíti a fejkamerával a gurulásról a várhatóan frenetikus videót. De ameddig kiderül milyen is volt ez, addig a várni kell a következő filmre.

 

2/2.nap 2022.07.14. Csütörtök (42 km 1.586 m szint)

Cobranco kerékpárját levettem a tartóról, Ő feltette a fejkamerát, és kezdetét vette számára a gurulás, amit én, a nagyon keskeny úton autóval követtem, amit elég éles visszafordítós kanyarok tarkítottak. Néhány km után eljött az a pillanat, amikor az út erősen emelkedni kezdett, ekkor Cobranco jobbnak látta visszakéredzkedni az autóba, persze a bringája nem ment magától fel a tetőre, de én segítettem neki. Innentől nagyon zabszem effektussal terhelt úton kellett vezetnem, ami azt jelentette, hogy a keskeny út egyik oldalán sziklafal, a másikon, pedig acélkorlát. Számításaim szerint, közöttük nem volt elegendő hely 2 járműnek. Azon paráztam, vajon mit tennék, ha jönne szembe egy autó, hogyan tudnánk kikerülni egymást, a gyomrom is összeugrott a gondolatra. Cobranco erről tudomást sem véve, vígan magyarázta a hegyek, alagutak, települések, szerpentinek helyét, kinézetét, nevét, keletkezését, mit tudom én, milyét még. Aztán szerencsésen valahogy leértünk Paularo-ba, ahonnan a délutáni túra etapot terveztük, de az idő annyira előrehaladott állapotban volt már, hogy nagyon igyekeznünk kellett.

A terv az volt, hogy feltekerünk a Monte Paularo-ra, amire kb. 1.960 m-ig visz fel út, de aszfaltos út nem végig vezet rá fel. Az eredeti tervek szerint Ligosullo (925 m) településtől mentünk volna fel, majd vissza az autóhoz utána, pedig még 60-70 km autózás után kellett volna elérni an Pietro Di Cadore-ban a kempinget. Ez a terv már akkor meghaladottá vált, amikor 17:30 után értük el Paularo-t. Ekkor az a döntés született, hogy nem Ligusollo-ból indulunk, - mert 1.000 m szint leküzdése nem tűnt megoldhatónak sötétedés előtt – hanem autóval felmegyünk a Castello di Valdajer 1.340 m magasan elhelyezkedő épületéhez, és majd onnan próbáljuk teljesíteni a tervet. Igen ám, de a kemping elérése azért veszélybe került, sőt már a vacsora is, de ezzel, akkor még nem törődve a bringatúrára koncentráltunk.

 A Castello di Valdajer egy narancssárga színű jó kiállású, több emeletes, 160 éves épület volt, nagy murvás parkolóval, de szemmel látható életjelet nem mutatott. Érkezés után gyorsan lerámoltuk a bringákat, az egyik oldaltáskába bedobáltunk némi kaját, folyadékot, meleg ruhát és 18:15-kor már indultunk is. Úgy számoltunk, hogy valamivel több, mint 600 m szint vár ránk, 9-10% emelkedővel, murvás sziklás úttal. Ezek figyelembe vételével szerettünk volna este 8-ra felérni, hogy az ereszkedő se csússzon bele a vak sötétbe, aztán majd meglátjuk, mit teszünk utána, megyünk a kempingbe, vagy…

Indulás után rögtön 10% emelkedőn kapaszkodtunk, de legalább aszfalton, ami sajnos csak 1 km hosszon tartott ki, utána a rossz minőségű murvás, köves úton haladtunk felfelé.

 Az időjárás sokkal jobb volt, mint a nap első felében, a felhők nagyrészt eltűntek, a nap szépen sütött, ugyanakkor a szél is feltámadt, de ekkor még egyáltalán nem volt zavaró. Az út monoton módon 8-10%-kal emelkedett, nagyon kellett koncentrálni a kövekre az úton, annak érdekében, hogy a laza talajon a nyeregben tudjunk maradni.

Nekem az összes figyelmemet a nehezen tekerhető út kötötte le, az egyre jobban nyíló táj látványában csak akkor mertem gyönyörködni, amikor megálltam fotózni, vagy inni. Ehhez képest Cobranco képes volt egy kézzel fogni a kormányt és úgy videózni, amire én képtelen lettem volna. Egy idő után az út érdekesen megbarnult, és a kövek elvesztek, beágyazódtak ebbe a barna valamibe. Mivel igen büdös is lett, rájöttünk, hogy az utat 5-10 cm vastagságban birkaszar borítja. Aztán a kutyák vad ugatását is meghallottuk az út melletti telepített lakókocsik mellől. Szerencsére meg voltak kötve, emiatt legalább nem kellett aggódni, elég volt a korlát nélküli út miatt. A birkaszar megúszása után, olyan közel értünk 19.15 körül a tőlünk NY-ra eső hegyhez, hogy hirtelen sötét lett, mivel a nap fénye már nem ért le hozzánk. Ekkor megálltunk és konzultációt tartottunk, na nem nemzetit, hanem csak simán emberit. Fölöttünk szépen látszott az út több kanyarja is, emiatt úgy döntöttünk, hogy folytatjuk a küzdelmet, bízva abban, hogy sikerül feljutnunk a kitűzött 20:00 órára. A kavicsokkal és a meredekséggel birkózva teljesen átizzadtuk a pólókat, a nap is elment, a szél is feltámadt, emiatt megállások alkalmával borzongatóan hideg volt, ami nem is csoda, hiszen 19:30 körül 1.800 m magasságban haladtunk. Egy idő után, felértünk „naphatár” felé, mivel a szerpentines úton K felé haladtunk, emiatt a NY-i hegy árnyékából szerencsére kiértünk.

Időnként, mintha emberek ordibáltak volna felettünk, a füves, kopár hegytetőn, aztán egyszer csak megpillantottunk egészen fent, egy nagy fehér pöttyökből álló valamit a távolban. Hát persze, hogy egy óriási birka csorda volt, és ezek az állatok ordítottak emberi hangon. Aztán a kínlódás valami eredményt is hozott, felértünk az út, egy olyan részére, ahol a hegy és korlátok közé szorult,

viszont fantasztikus kilátás nyílott D felé, a völgy felé, a Pontaiba völgyébe, sőt a távolban hihetetlenül, fantasztikus hegyláncok gerinceit is felfedezhettük, többet is egymás mögött. Talán a Mangart jellegzetes csúcsos szikláját is láttuk.

Továbbindulás után röviddel egy É és K felé magas gerinccel lezárt, fél stadionszerű mélyedésben egy sötét víztömeget pillantottunk meg,

aminek a nevét Cobranco természetesen tudta: Lago Dimon.

 A tó mellett teljesen megszelídült az út meredeksége, olyan 5% körül mozgott. Itt dilemma merült fel, vajon érdekes-e még feljebb kapaszkodni, hiszen jobb kilátás nem lesz, és a nap megy lefelé.

 Végül még haladtunk felfelé egészen 1.930 m magasságig.

A hágó talán 1.960 m magasságban lett volna, de vissza kellett fordulnunk, hogy biztonságban visszaérjünk az autóhoz.

Visszafelé 19:22-kor indultunk, és nem számítottunk rá, hogy sokkal hamarabb fogunk leérni, mint ahogy felfelé. A nyerget jelentősen lejjebb engedtem, hogy a súlypontom alacsonyabbra és kevésbé előre essen, ami 9-10%-os lejtésnél segít az egyensúly megőrzésében. Ennek ellenére kicsit be voltam szarva a lejtő miatt, de nem volt mit tenni, menni kellett, mivel nem akartam fent maradni.

Sajnos a fények is csökkentek, de legalább rózsaszínnel megfestették a D felé látható sziklákat, ami miatt – amikor véletlenül fel tudtam nézni -, akkor felejthetetlen látványban volt részünk.

 Lefelé menet megemlítettem Cobranconak, mi lenne, ha nem autóznánk még 1-1,5 órát, hanem ott állítanánk fel a sátrat, ahol az autóval megálltunk, a kis Castello mellett. Teljesen meglepődtem, amikor tetszésének adott hangot és meg is dicsért az ötletért, ilyen még nem történt eddig. Az utolsó egy km-t az erdőben már fehér bottal tettem meg, szinte semmit nem láttam, annyira homály lett, szerencsére az út itt hibátlan volt.

Amikor visszaértünk az autóhoz, alig álltunk meg, hirtelen megjelent néhány „bikuci” és egészen közelről figyelték, mit művelünk. Egyre többen jöttek és már zavaró volt a figyelmük és a közelségük. Azt találtam ki, hogy talán a neon-sárga melegítő-felsőnk váltja ki a nagy figyelmet. Gyorsan húztunk rá semleges színű felsőket és rögtön nem voltunk érdekesek. Cobranconak támadt még egy ötlete és az aszfalt úton néhányszáz méterrel lejjebb gurultunk az autóval, mert ott látott valami táborhelynek látszó helyet. Sajnos nem volt jó, mert körbe volt kerítve, emiatt vissza kellett tolatni a nagyon keskeny úton és újra a Castello mögött voltunk. Ezután már csak a vacsora volt hátra, amit belesűrítettünk 1-1,5 órába, majd a sátrat felállítottuk az autó mellett. Jól esett bemenni és bebújni a hálózsákba, mert kint a csillagos ég alatt 23:30-kor már nem volt banánérlelő meleg. Az elalvás nem tartott sokáig, volt elég fizikai munka ezen a napon, délelőtt a Nasfeld Pass, délután a Paularo.

 

3.nap 2022.07.15. Péntek (12,6 km 325 m szint) )

A Castello di Valdajer sárga tömbjének tövében, a murvás parkoló peremén álló sátorban nagyon jót aludtam. Valamikor fél 6 körül felbőgött a motorja annak a nagy teherautónak a motorja, mely velünk szemben a parkoló túloldalán állt. A sofőr felpakolta a nagy rönkfákat a platóra és az utánfutóra, majd leállította a gépet és eltűnt. A nyugodt éjszaka után nem esett jól ennek a nagy méretű ébresztőórának a ketyegésére ébredni.

De, ha már igy történt, akkor lassan kikászálódtunk a sátorból, szétnéztünk és azt tapasztaltuk, hogy az időjárás hibátlan. Igen ám, de biciklizés délelőttre nem volt tervben, mivel helyszínt kellett váltanunk, amihez az autó is kellett. A tervek szerint San Pietro di Cadore településre kellett teleportálódnunk, az ottani kempingbe, mert a következő 2 napban ez lesz a csillagtúráink kiinduló pontja. Mivel erre a napra viszonylag kevés bringázást terveztünk, de azért valami filmet is kellet forgatni, emiatt Cobranco azt eszelte ki, hogy Ő bizony legurulna, ameddig lehet, én meg kövessem autóval, közben Ő felveszi a tájat, meg mond is sok információt. Aztán igy is tettünk, Cobranco legurult, miközben a fejkamerája működött, én meg autóval hol követtem, hol előtte mentem. A szálláshelyünk 1.340 m körüli magasságban volt, innen első körben Rigosullo településig jutottunk el, ami kb. 950 m magasságban helyezkedett el a hegyoldalban. A lejtő nagyon látványos szerpentinkanyarokon keresztül vesztette el a magasságot,

 a környezetet Cobranco rögzítette. Innen már lankásabb lejtőn jutottunk el Paluzza (600 m) településre, ahol Cobranco bringája is elfoglalta helyét a tetőtartón majd autóval értük el a kiszemelt települést, mintegy 50 km utazás után.

Azonban nem mentünk be a kiszemelt kempingbe, mert egy kis bringatúrát is be akartunk előtte iktatni, ugyanis az időjósok szerint délután zivatarok voltak várhatók. A bringatúra helyszíne nem volt ismeretlen, mert a 2013-as Alpok-túrán már bejártuk a tervezett utat. Most a Piave völgyében található Campolongo települést szemeltük ki, mint ahol az autót hagyjuk, majd az SP465-ös úton a szerettünk volna felmenni a Frison völgyön (Forcella Lavardet hágóút). 2013-ban már autóforgalom elől le volt zárva, mert a szűk kanyonban a hegy minduntalan lejött és elzárta, vagy egyenesen eltörölte az utat. A 2022-es próbálkozásunk alkalmával már voltak információink arról, hogy a helyzet nem javult a 9 évvel korábbihoz képest, de pontosan nem ismertük a részleteket. Campolongo-ból D-i irányban indult az út, eleinte a házak között haladtunk a formás településen, majd azt elhagyva rögtön észleltük, hogy óriási kőszállító teherautók sorban mennek fel, majd le, ami arra utalt, hogy itt bizony nagy munkában vannak a helyiek, hogy járhatóvá tegyék a völgyet. Ezen kívül még nagyon meleg is volt, ömlött rólunk a víz, a teherautók által felvert por meg kötött ránk, mint a cement. Azt tudni kell, hogy az út 2.500 m magas hegyek között vezet, melyeknek anyaga porladós és ez okozza a folyamatos csuszamlásokat, melyek elviszik az utakat. Ahogy közeledtünk a kanyon bejáratához, egyre több borús előjelet láttunk: visszafordult az a kb. 10 motoros, akiket a völgy aljában láttunk felmenni, illetve több autós is gyanúsan rövid időn belül jött szembe azok közül, akik megelőztek minket. Időközben persze volt behajtani tilos tábla is, mint 9 évvel ezelőtt, de azt senki nem vette komolyan. A táblát megismételték a kerítéssel, kapuval ellátott építési területnek kinéző résznél, ahol tulajdonképpen a kanyonnak kellett volna kezdődni. Cobranco megkérdezte egy helyi munkástól, hogy fel lehet-e menni, aki jelezte, hogy persze. Ezen felbuzdulva neki is vágtunk a 9-10 % meredek emelkedőnek, amit a lecsúszott hegy igen laza hordalékára építettek, de azért - ha nehezen is - kerékpározható volt.

 Aztán 14-15 %-os lett a murvás út, de olyan irányba kanyarodott, hogy lamentáltunk egy keveset, hogy egyáltalán jó lesz-e ez nekünk, de szerencsére arra vitt, amerre menni szerettünk volna. Ez az út annak idején, a patak túloldalán ment, és aszfaltos volt, de azt teljesen elvitte a cica. Többször is lehetett alattunk látni a valamikori út maradványait, leszakadt úttestet, elmosott hidat.

A murvás útnak hirtelen vége lett és kibukkant alóla az aszfalt, de előttünk egy markoló éppen töltötte az ott álló teherautót. Mi szépen kivártuk, amíg végeznek, majd amikor a nagy monstrum lejött, akkor gyorsan felslisszoltunk a markoló mellett. Innen már a régi úton haladtunk, ismerős is volt, és hamarosan elértük a híres – 14 kanyarból álló – szerpentin kanyart tartalmazó részét, amin újra nagy élmény volt felmenni.

 Itt az egyenesek 70-80 m hosszúak voltak

 és ezeket kötötték össze a kanyarok.

A mini Stelvio után már láthatóvá vált a kis templomocska a Madonna della Difesa,

ami tulajdonképpen erre a napra szóló tervünk végállomása volt. Még kis tekerés és már el is értük a kis épületet, ami mellett megreggeliztünk,

mint 9 évvel ezelőtt. Kicsi nézelődés után még egy keveset mentünk felfelé,

majd visszafordultunk és ereszkedni kezdtünk Campolongo irányába. Az ereszkedés az aszfaltos részen nagyon élmény dús volt, de ahogy elértük a murvát, maga volt a pokol az ereszkedés ezekkel a virsli gumikkal.

A bringa táncolt, minden kereke ment jobbra, balra, éppen arra, amerre a laza talaj megvezette, csak csigalassúsággal lehetett haladni. A lefelé menet vége felé már kezdtek gyülekezni a felhők, de azért egy szavunk sem lehetett az időjárásra egészen jól kitartott. Nagyon jó kis ismétlése volt a 9 évvel ezelőtti túrának.

 A kocsihoz visszaérve, a bringák mentek a tetőre, utána nem felfelé indultunk a Piave völgyén a kemping felé, hanem lefelé Santo Stefano di Cadore felé, mert be akartunk vásárolni. Ugyanabba a boltba mentünk be (A&), mint 9 évvel ezelőtt.

 A bevásárlás után megleltük a kempinget, ahol kaptunk is sátorhelyet, ami a hegyoldalban egy szinttel feljebb volt, mint a kamperes rész. A sátoros részen rajtunk kívül még egy sátor volt a fenyőerdőben,

az alsó szinten meg igen sűrűn álltak a bungalók. Minden lent volt, pl. a konyha, étkező, vizesblokk, fent semmi, csak a nyugalom. A két szint között kb. 6-8 m volt, amit a kempingen belül lépcsőn kívül, pedig autóval lehetett megközelíteni. Az autóval beálltunk fentre, felállítottuk a sátrat, majd lementünk az alsó szintre szétnézni. Az ismeretek beszerzése után visszatértünk sátras szekcióba és hirtelen felindulásból főzésbe kezdtünk. Mert igen-igen, a boltban vettünk tojcsit, Cobranco hozott szalcsit, paprikát, hagymát, nekem volt főző apparátom, mi bajunk lehet?

 Igen ám, de nem számítottunk arra, hogy az időjárás felelős irigykedik a vacsoránkra és az előkészületek kezdetén, már küldi is az égi áldást. Egy kis idő múlva elállt az eső, gyorsan kiszaladtunk, szalonna felaprít, hagyma felaprít, üvegesít, majd paprika, kolbász felaprít, beletesz, tojás feltör, felver, eső esni, - mit esni, - szakadni kezd. Gyorsan egy nagy fenyő törzséhez lapulva sikerült megsütni a rántottát, aztán rohanvást be a sátorba. Bent aztán nyugodt körülmények között fejlámpák fényénél megettük az isteni finom vacsorát, a sátor lapján kopogó eső aláfestésével.

Mire megettük, addig az eső is abbamaradt időlegesen, majd a jól jött szünetben elmosogattunk, megfürödtünk és már szaladtunk is a sátorba a következő zápor elől és tettük el magunkat holnapra, amikor újabb érdekes túra várt ránk.

 

4. nap 2022.07.16. Szombat (59,8 km 1.091 m szint)

Az esti eső szerencsére nem húzódott el éjjelre, így nyugodtan tudtunk aludni a kemping fenyőerdőben elhelyezkedő, sátras szekciójában, ahol rajtunk kívül még egy sátor állt. Reggel egészen jó időt mutatott az égi kép, a kéken kívül csak kis pára pamacsokat láttunk, és erősen bíztunk benne, hogy ezek is fel fognak oszlani nap közben. Amíg Cobranco a reggeli őrjárat című videót forgatta, én betömtem a fejembe némi kenyeret, kolbásszal körítve. Ennek a napnak a terve a következő volt: autóval – a tetőn bringákkal – legurulni Cima Gogna „településre”, ott bringa le, mi meg rájuk, és uccu be a Piave kanyonjába. Majd kb. 4 km múlva a szurdok túloldalán, a főúton Santo Stefano di Cadore-ig, ott balra, a Padola völgyébe, majd egyszer csak jobbra fel, Costa település felé, utána az utat követve Costalta település, majd Forcella Zovo hágó, utána le a Cordevole völgyén a Piave völgyébe, a kemping mellett, majd a Piave völgyén visszagurulni az autóhoz és végül az autóval vissza a kempingbe.

Reggel nagy pakolásba kezdtünk, válogattuk, mi marad az autóban, mi a sátorban, ez eltartott egy ideig, de végül csak sikerült elindulnunk 8:30 körül. Szépen legurultunk Santo Stefano di Cadore-ba autóval, majd a városka közepén balra kanyarodtunk az SS52-es útra, amin egészen a Piave kanyon bejárata melletti alagútig mentünk, illetve át az alagúton. Közben benéztünk a kanyon bejáratába és láttuk, hogy nincsen zárva, ezt jó jelnek vettük, mert a túloldaláig kellett az autóval menni és ott van a mai túránk kezdete. Az alagút 4 km hosszú, amin autóval hamar végig értünk, balra kanyarodtunk, majd néhány km múlva újra balra és már ott is voltunk az előző évi túra kiinduló pontján, Cima Gogna település északi végén. Bringák le, csomag fel és már indultunk is a Piave kanyon D-i bejárata felé. Alig mentünk 100 m-t, máris megállapítottuk, hogy építkezés folyik az út mellett, az úton, de azért reménykedtünk abban, hogy be tudunk menni a kanyonba, ahol már 2013-ban voltunk, sőt végig is mentünk rajta. Sajnos 2022-ben teljesen lezárták a bejáratot, még gyalog sem lehetett bemenni, pedig előző évben gyalogosan direkt megnéztük, és akkor még nem volt lezárás. Kicsit elszönypörödtünk, hogy a napi túraterv kútba esett, de Cobranco újratervezte, és már indultunk is, a forgalmas főút, a 4 km hosszú emelkedős alagút felé, hiszen a kanyon és az alagút a Piave kanyonnal párhuzamosan fut. Ahogy kikanyarodtunk a főútra, rögtön a szokásos olasz sűrű forgalom fogadott – főleg, a szombat miatt -, sőt itt is építkezés volt, félpályás útlezárással. „Szerencsére” az alagút még emelkedős is volt, próbáltunk igyekezni, hogy minél kevesebb időt töltsünk a büdös zajos csőben. Mikor átértünk, akkor megkönnyebbültem, végül nem volt annyira katasztrofális, mint vártam. Az alagút végén megálltunk a kanyon nyitott végén, és abban maradtunk, hogy majd a nap végén, amikor jövünk vissza az autóhoz, akkor fogjuk megnézni, meddig járható. Folytatva utunkat, kellemes 3-4 km tekerés után értük el Santo Stefano di Cadore-t, ahol a központba érve mentünk tovább egyenesen az SS52 úton, a Padola völgyén felfelé. Közben az időjárásról is meg kell emlékezni, ami szép napos, kellemesen meleg volt, az égen szépidő felhőkkel. Az úton felfelé haladva beszélgettünk, nézelődtünk, majd egyszer csak kiderült, hogy már túl is mentünk azon az elágazáson, ahol jobbra kellett volna kanyarodnunk, felfelé a hegyre. Persze nem csoda, hogy a nagy nézelődésben ebbe a hibába estünk, hiszen előttünk a Sexten Dolomitok ágas-bogas, szikláit, csupasz hegyormait figyelhettük meg.

 Aztán csak sikerült San Nicoló di Comelico felé felkanyarodni és már jött is szembe a 10%-os emelkedő. Az út le volt zárva valami miatt, de mi csak elindultunk rajta, de a lezárás az autósokat sem zavarta, jöttek utánunk. Olyan 50-60 m szintemelkedés után értük el a falut, aminek a temploma előtt meg is álltunk vizet vételezni,

 mivel közben igen melegünk lett. Na, itt következik annak leírása, vajon miért mentünk erre. A magyarázatot az előző napi túrával összefüggésben érdemes keresni, ugyanis most pontosan szemben leszünk majd a Forcella Lavardet szerpentin kanyarjait rejtő völggyel, és aki már látta az erről készült videót, az tudja mi fog következni, aki először olvas, és utána néz, annak ez még egy kicsit rébusz. Én most felvállalom Rébusz bácsi meséit, de még egy kicsit várni kell a csattanóra. San Nicoló-t elhagyva, még meredekebbre váltott az út,

 11-12% lett a meredekség. A hosszú íves szakaszokat összekötő visszafordító kanyarok sem engedtek a meredekségből, a nehézség ellenére nagyon is élvezhető volt a mászás, mert a látvány valami fantasztikus volt.

Még az út elején, amikor San Nicoló-ból É felé tekintettünk láttunk jóval felettünk egy falut (Candide) a domboldalban, egy jó nagy templom köré épíették.

Ahogy kapaszkodtunk az úton felfelé, először egy szintre kerültünk vele, majd Costa települést elérve már igencsak lefelé kellett néznünk, szinte helikopter nézetté vált a látvány. Ami nem is csoda, kb. 400 m szintet emelkedtünk, a 9 db visszafordítót tartalmazó úton. A Padola túloldalán emelkedő hegy tetején szintén jó kinézésű falu trónolt, Danta di Cadore,

ami hasonló magasságban (1.350 m) terült el, mint Costa. Costa látványos település volt, egy meredély szélére építve, - amin mi felmásztunk hozzá -, és a völgy felé csodálatos kilátással jutalmazta meg azokat, akik ide feljutottak, meg persze a lakóit.

 Kis nézelődés után indultunk tovább, mert nem találtunk ebédelő helyet, én viszont már éheztem, de innen már sokkal könnyebb terepen haladtunk Costalissoio település felé. Egy óriási letörést került meg az út, alig emelkedve, süllyedve, nagyon élvezetes környezetben. Mikor már letettem arról, hogy valaha is enni is fogunk, hirtelen elénk ugrott egy asztal, meg 2 pad képében az ebédelő hely, az úttól néhány méterrel balra, feljebb egy kis buckán, ahova lépcsőn jutottunk fel, meg persze a bringáink is.

 Amire felcígöltük a lomokat az asztalhoz, megjelent 6-8 országútis bringás és sóvárgó pillantásokat vetett az asztalunk felé, de nem futamodtunk meg, tartottuk a frontot a túlerővel szemben, így nem volt más választásuk, mint tovább menni. Ebédeléssel, meg Cobranco monológjaival eltöltöttünk vagy egy órát, míg tovább indultunk.

Innen enyhe lejtőn értük el Costalissoio települést. A központot a macskaköves téren, egy óriási templom uralta, de a falu többi része is szépnek, rendezettnek nézett ki, nagyon ütős kilátással. A települést elhagyva, újra emelkedőbe csapott át az út, miközben Costalta felé araszoltunk. Az útról fantasztikus kilátást nyílt Santo Stefano di Cadore-ra és a környező hegyekre, településekre.

 Beérve Costalta-ba, rögtön észleltük, hogy ez a település is, mint az előző kettő, egy meredek leszakadás tetején trónol, ez biztosítja a ragozhatatlan kilátást.

Itt inkább faházak alkották a lakóépületek nagy részét, ami régies hangulatot kölcsönzött neki. A Costalta napteraszon jön a mese vége, pontosan szemben álltunk a Campolongo feletti völggyel, a Forcella Lavardet hágóút szerpentinjével, ahonnan tegnap átintegettünk ide, ahol álltunk.

 Mi innen visszaintegettünk, viszonoztuk a köszönést, még ha egy nappal később is, de jobb későn, mint soha. Persze nem csak ez volt az indoka ennek a túrának, hiszen a legnagyobb nehézség még előttünk volt, a Forcella Zovo hágóút. Fájó szívvel, de elhagytuk a Costalta napteraszt és elindultunk a könnyűnek nem nevezhető hágó felé, ami 2 km alatt 300 m szintemelkedést tartogatott számunkra. Eleinte a Rin patakocska völgyében haladtunk, egy kis lejtőn, tőlünk jobbra igen mély völgy tátongott.

 A romló minőségű utat régi szakadt pásztorszállások övezték, majd hirtelen végeszakadt a nézelődésnek, mivel hirtelen 16-18 % meredekségre váltott az emelkedő, közben elhagytuk a mély völgyet is. Persze azért nem maradtunk szép látvány nélkül, hiszen lehajtott fejjel, izzó combokkal tekertünk és közben néztük nehezen forgó lábainkat. Egy kis kápolna mellett megálltunk, fújtunk egyet és megbeszéltük, hogy innen mindenki saját tempóban, saját zsírján megy fel a hágóig, ott találkozunk. Én élveztem a megpróbáltatásokat, közben nyomtam, ahogy bírtam, voltak benne 16-17 %-ok is, azok voltak a „pihenős” szakaszok, de nem volt ritka a 18-20 % sem. Egy ideig láttam a tükrömben a túratársamat, aztán egy kanyar után már nem tűnt fel. Borzasztó meredek volt a hágóút, de szerencsére nem teljes menetfelszerelésben kellett teljesíteni, hanem csak könnyű napi csomaggal, de a bringám így is kb. 20 kg-ot nyomott. Végül simán felmentem egy megállással, elhagytam a menedékházat és meg sem álltam a hágó tábláig, ahol gyorsan fel kellett öltözni, mert csatak vizes voltam, a nap elbújt és a szél is feltámadt. Amíg Cobranco-t vártam, nézelődtem a környéken és túl a szép környezeten, nagy hegyeken, feltűnt, hogy a hágó túloldala hasonlóan meredek, viszont köves, murvás, burkolatlan az út, és nekünk majd arra kell mennünk. Volt időm lamentálni ezen, mert a társam csak 12 perc után érkezett és erősen integetett, hogy guruljak vissza a menedékházhoz,

nézzük meg, van-e valami ennivalójuk. Igy is tettem, a háznál letámasztottuk a bringákat, bezsebeltem egy lebaltázást, hogy miért a hágón várakoztam, miért nem foglaltam inkább asztalt. Tulajdonképpen azért, mert nem volt megbeszélve és volt is még kajám, nem gondoltam, hogy betérünk ebédelni. Végül lett asztalunk, de meleg kajánk nem, mivel 15:00-kor zárt a meleg konyha, mi meg késtünk 2 percet. Igy lett a meleg kajából Tiroli rétes

és helyben kotyvasztott –, de finom - radler sör. Evés közben D-i irányban nagyon jó kilátás nyílott a 2.500 m magas csipkés hegycsúcsokra, ami fokozta az élvezeteket.

 Kaja után fizettünk, majd újra felmásztunk a Forcella Zovo hágóra és a túloldalon megkezdtük a 12 % meredek murvás lejtő az ereszkedést. Szerencsére csak kb. 1 km hosszan kellett a vacak, süppedős úton alig sebességgel egyensúlyozni lefelé, mert utána – ha nem is tökéletes, de – hasonlóan meredek aszfalton gurultunk újabb 1 km-t, majd 6-8%-osra szelídült a lejtő, majd elértük 1.300 m magasan, a Miravalle fennsíki régiót,

ami nyíltabb, szélesebb, közel sík területet takart. A múltból itt ragadt, szétszórtan elhelyezkedő kőből és fából épített házak színesítették az amúgy sem „fakó” összképet, sőt a „vadi” új, széles aszfaltcsík is megjelent. Aztán az andalgást az egyre meredekebb út tette izgalmassá, ugyanis megkezdtük az ereszkedést a Visdende ,vagy Cordevole kanyonba. Sajnos a meredek részen az útminőség kis hazánkat idézte,

 de ez nem okozott honvágyat, viszont a látvány az minden eddigi fáradtságot megért. A szűk kanyon két oldalán meredeken az ég felé törtek a sziklák, a völgy alján vadul, habot verve rohant a folyócska a Piave felé.

Igen, mert ha nem mondtam volna még, akkor a Piave völgye felé tartottunk, ez az út vezet a sátrunknak otthont adó kemping mellett, tehát már nem voltunk messze, de messze nem láttunk még mindent. Több szerpentinkanyar után megálltunk – többször is - a rohanó vizet megszemlézni,

majd útépítés, útjavítás miatti terelésbe is belefutottunk, ami valószínűleg a természet rendezkedése miatt volt szükséges. Aztán a 6 km-es gurulás után elértük a kempinget, de csak rövid időre látogattuk meg a sátrat, hiszen még le kellett gurulnunk a Piave völgyén, vagy 20 km-t az autóhoz. Persze nem csak ennyi volt a terv, mert Cobranco szeretett volna a délelőtt nem megnézhető Piave kanyonba felülről benézni.

Az út az alagútig a Piave mentén eseménytelen volt, enyhe lejtőn haladtunk, nézelődtünk, mert azért mást láttunk, mint délelőtt az ellentétes irányú haladás miatt. Az alagutat elérve letértünk balra a régi, kanyonban vezető útra, ahol 2013-ban már jártunk, mert akkor még nem volt lezárva. Most innen felső végéről begurultunk az erősen elhanyagolt útra és különösebb nehézségek nélkül haladtunk 800 m-t, ahol az utat keresztben beton elválasztó elemek zárták le,

 utána pedig a hegyről a vizek által lehordott kőhalmok vitték el az utat. Ennek ellenére Cobranco eltökélt volt, minden áron tovább akart menni, nekem meg nem volt már ehhez hangulatom, hiszen tudtuk, hogy az alsó rész le van zárva, úgyis vissza kell jönni. Elősegítendő Cobranco elhatározását, segítettem a bringájának a betonelemen és utána a földcsuszamláson való átemelésében, majd elviharzott.

Nem jutott végig, földcsuszamlások, betört utak, stb. csinált néhány fotót:

Mintegy félóra múlva feltűnt és az emeléseket fordított sorrendben végrehajtva, indultunk az alagút bejárata felé. Szerencsére, a lejtőnek betudhatóan, hamar végig értünk rajta és még a forgalomra sem lehetett panaszunk, utána már csak néhány percet kellett gurulnunk és 18 óra előtt néhány perccel elértük az autót. A bringák felpakolása közben csepegni kezdett az eső, de ez minket már nem zavart, gyorsan autóba ültünk, és visszahajtottunk a kempingbe, ahol Cobranco egy 1,5 órás gasztroblog keretében ette meg a halkonzervét némi ciabatta-val társítva. Aztán már csak az alvás volt hátra, ami nagyon fontos egy érdekes túranap után és előtt.

Ja, még annyit, hogy ez a nap is kafa lett.
 

5. nap 2022.07.17. Vasárnap (65,8 km 1.300 m szint)

Azzal tudattal aludtunk el előző este, hogy reggel összepakolunk, eszek valamit, fizetünk és már megyünk is a dolgunkra. Ja, ez volt a terv, ebből csak a fizetünk és megyünk tovább nem sikerült ötösre, ugyanis vasárnap lévén a recepción nem találtunk senkit, amikor lementünk borotválkozni, mosdani. Aztán önfeledt, nyugodt reggelizésbe fogtam, utána összepakoltuk a sátrat, majd újabb próbát tettünk a fizetésre, és szerencsésen sikerült megszabadulni 44, Euro nevű pénzeszköztől. Ez tulajdonképpen olcsónak számit, hiszen 2 éjszaka 2 személyre, plusz autó, plusz sátor került ennyibe.

Mielőtt tovább lépnék a történések ösvényén, röviden leírom a tervezett programot: Egy rövid autós szakasz után, valahol Longarone előtt – a Piave völgyében – hagynánk az autót, és onnan bringával közelítenénk meg a 20. századi Európa, legnagyobb vízügyi katasztrófájának helyszínét. A filmmel ellentétben, itt próbálom az elején összefoglalni, hogy mikor és mi is történt tulajdonképpen. A Piave folyóra merőleges, szűk völgyben, - (Vajont völgy), amit meredek hegyek szorítottak össze, és igen keskeny, de mély szurdokba torkollott a kijáratnál, – jó ötletnek tűnt duzzasztóművet építeni. A munkálatok eredményeként 1959-re elkészült a 262 m magas gát, mely akkor a világ legmagasabb ilyen építménye volt. A tározó vízzel történő feltöltése közben a Monte Toc, É-i oldalán repedésesek találtak, és a hegyoldal mérhető mértékben csúszott lefelé, aminek hatására megálltak a feltöltéssel, és a geológusok kiszámolták, hogy mi történne, ha az egész hegyoldal becsúszna a tározóba. A számítások szerint kb. 20 m-es hullám keletkezne. Ezután tovább folytatták a feltöltést, de biztonság miatt, a gát magassága alatt 25 m-rel tervezték befejezni azt. Az 1963-as év ősze igen csapadékos volt, ami felgyorsította a hegyoldal csúszását, volt olyan nap, amikor már 1 m-t „jött” lefelé a hegyoldal, emiatt 240 m-esre csökkentették a víz magasságát. A katasztrófa október 9-én 22:39-kor következett be, a hegy két kilométeres szakasza, 1.200 m magasságból -, 260 millió köbméternyi törmelék - szakadt bele a vízbe, nagyjából 100 km/óra sebességgel. A bezúduló szilárd anyag, mintegy 40 milló köbméter vizet szorított ki brutális dinamikával. A víztömeg egyik része több mint 200 m magasra csapott fel, és a földcsuszamlással ellentétes oldalon elhelyezkedő két települést (Casso, Erto) is elérte és károkat is okozott. A víz másik része, mintegy átugorva a 262 m magas gátat, óriási sebességgel vágtatott le a Piave völgyébe, ahol Longarone település terült el. A víztömeg kb. 140 km/h sebességgel maga előtt tolta a levegőt, ami elpusztította Longarone-t, majd a lecsapó víz miatt az embereknek esélyük sem volt a menekülésre. A hivatalos adatok szerint 1.917 halálos áldozatot hagyott maga után a katasztrófa.

A katasztrófát az amúgy is – köztudottan – labilis Monte Toc oldalának lecsúszása okozta, de ezt siettette, előidézte, a meder vízzel való feltöltése és az őszi nagy esőzések is. A helyszínen látszik, hogy a hegyet üledékes kőzet alkotja, melynek a síkja igen ferde, becslésem szerint 35-40 fokos szögnél is meredekebb, és utólag derült ki, hogy volt egy vízzáró agyagréteg, mely a feltöltés és az esőzések miatt elázott, és ezen, mint a jégen csúszott le a hegyoldal. Számomra egyértelmű, hogy emberi hiba okozta a balesetet, annyira akarták az erőművet, hogy a figyelmeztető jeleket elbagatellizálták, figyelmen kívül hagyták (sajnos ez az emberi mentalitás napjainkra sem halt ki). Akit érdekel, megnézheti a szimulációkat a történésekről, az alábbi linkeken elérhető filmeken:

https://www.youtube.com/watch?v=AmzC8bCizfM , https://www.youtube.com/watch?v=xUtCwhN8-pQ

https://www.youtube.com/watch?v=RpKkE6zGJjs )

Ennyit a katasztrófáról, illetve a helyszínről, szóval ide igyekeztünk, hogy a környéket bejárjuk, és részletes képet kapjunk, illetve adjunk Cobranco közvetítésében.

Akkor ugorjunk vissza 2022.07.17. délelőttjére, amikor a kempingből elindultunk a Piave völgyébe, ahol Ospitale di Cadore települést néztük ki az autós szakasz végének, és értelemszerűen a kerékpáros szakasz kiindulási pontjának. Az autós része gyorsan eltelt, szerencsére az erősen lepukkant településen, közvetlenül a főút mellett találtunk parkolót, és a bringák leteleportálása után, valamivel 10:15 után már gurultunk is lefelé a Piave völgyében a célterület felé,

aminek a közelébe kb. 9-10 km után kellett, volna megérkeznünk. Az út kellemesen lejtett, szinte nem is kellett hajtani a pedálokat, forgalom semmi, mivel az autópálya a fejünk felett, illetve a hegy gyomrában haladt.

Mi önfeledten gurulgattunk, néztük az égig érő hegyeket, vizslattuk az eget, de az, jónak tűnt. Némi izgalmat az vitt az idillbe, amikor a közben előugró kerékpárúton egy magára hagyott őzikét pillantottunk meg, illetve előtte láttunk kifejlett példányokat is, de azok hirtelen eltűntek. Emiatt megálltunk és megvártuk, míg a kicsi elmegy.

Utána a Piave szintjén haladt a bringaút, majd amikor már nagyon közel voltunk a célterülettől, akkor visszatért a főútra, ahol pont olyan terelés várt minket, hogy 50-100 m-t kellett volna forgalommal szemben haladnunk, vagy 5km-es kerülőt kellett volna tenni. Hosszú lamentálás után, nem mentünk szembe a sűrű forgalommal, hanem kerültünk a katasztrófa után újjáépített Longarone felé, de nem néztünk se jobbra, se balra csak gyorsan megkerestük a Piave-n átvezető hidat, hiszen délutáni programnak volt tervezve a városnézés. Hídon átkelve rögtön megkezdődött a hegyoldalban a szerpentin, hiszen kb. 250-280 m szintet kellett legyűrni, hogy a gáthoz vezető utat elérjük. A szerpentin kb. 6 % meredeken haladt felfelé, de sajnos a dús növényzet miatt nem nyílott kilátás a Piave völgyére. A 7 db visszafordító kanyart hosszú egyenesek kötötték össze, ami a motorosokat száguldozásra ingerelte, de szerencsére a helyszínen büntette őket a rendőrség. Mikor felértünk az alagút bejáratához, mert igen, a hegy gyomrában vezetett az út a valamikori víztározó gátjához, illetve még azon is túl. A lámpa előtt volt a tulajdonképpeni hágó, de csak a lámpa oszlopára sikerült hágómatricát ragasztani. A zöld után, megvártuk, amíg a kocsisor elmegy, aztán a pirosra mi is elindultunk. Az alagút tulajdonképpen galériás kivitelű volt, az „ablakoknál” széles beállókkal, emiatt nem lett volna problémánk, ha szembe jöttek volna az autósok. Többször is kinéztünk,

 de a gátat nem lehetett látni, csak akkor, amikor az első alagút véget ért, viszont akkor elénk tárult a maga meztelen monumentalitásában.

A szurdok szélessége a gát koronájánál alig volt több, 100 m, míg a magassága 262 m, de az aljánál a szélessége talán csak 30 m.

A gát több mint, 60 évvel az építése után még mindig a világ 8. legmagasabb gátja.

Aztán, amikor a gát mögé is beláttunk, az szürreális volt, hiába tudtuk, hogy nincs ott duzzasztott víz, de mellbevágó volt a látvány, mintha óriási meddőhányó lett volna, ameddig a szem ellát, rajta már kinőtt a növényzet,

ha nem lett volna a gát, akkor kitalálhatatlan lett volna mi is történt itt közel 60 éve. Rögtön, ahogy kijöttünk az utolsó alagútból, jobbra egy látogatóközpont fogadott, nagy tömeggel, kápolnával. Az út bal oldalán függőleges – 150-200 m magas – sziklafal, aminek a tetején Casso település foglalt helyet,

 de mi lentről nem láttuk, viszont célba vettük és elindultunk K felé, a valamikori tó medrébe leszakadt hegy kőtörmelékére épített úton. Felfelé menet egy nagy parkolóban megálltunk, lenéztünk a gátra és a környezetére, majd nagy forgalomban és hőségben tovább indultunk. 800 m magasan értük el a „hágót”, de nem mentünk tovább K felé, hanem balra kanyarodtunk egy jó kis meredek (8-12 %) szerpentinre.

Menet közben megejtettük a reggelit, majd a faluban 15 % meredek emelkedőn küzdöttünk a túlélésért. A végén nagy harc árán elértük a 970 m magasságban lévő a kápolnát, ahonnan fantasztikus kilátás nyílott a környékre, de leginkább a völgy túlsó feléről nem tudtuk levenni a tekintetünket.

 Ennek oka az volt, hogy ott lehetett látni a Monte Toc oldalából – kb. 2 km hosszan - elindult földcsuszamlás miatt kopárrá vált hegyoldalt, ami fehér színével mintegy sebhelyként mutatta, honnan indult a katasztrófa.

Egyébként a település rendezett, takaros látványt nyújtott, de a hegyoldal felől felfelé óriási hegy magasodott fölé, ahonnan simán indulhatnak kőlavinák. Hiába a csodálatos kilátás, nem szívesen laknék itt.

 Kis időzés után visszagurultunk a Vajont völgybe, a főútra és elindultunk a gát felé, ahonnan jöttünk, de csak kb. 200 m-t, és balra kanyarodva rátértünk a földcsuszamlás túlsó oldalára vezető útra,

ami mindjárt emelkedni kezdett. Kis idő múlva megérkeztünk a túloldalra, ahonnan már közelről szemügyre tudtuk venni a Monte Toc meredek, szinte síkkal határolt lejtőjét, melyen lecsúszott a 206 millió köbméter kő. Aztán elértük a suvadás túloldalán a maradék kis tavat,

aminek földöntúli kékes-zöld színe volt.

 Innentől már talán a régi úton mentünk, ami még a katasztrófa előtt épült.

 Az útnak ez a része is nagyon látványos volt, alagutak, viaduktok, mély szurdokok váltották egymást,

 és néhány régi, félig-meddig elhagyott kisebb település.

Egy óvatlan pillanatban hirtelen elénk tárult a túloldal képe, rajta Erto település, amit a tervek szerint meg akartuk látogatni.

 Tovább kellet haladnunk K-i irányba és valahogy át kellett jutnunk a túloldalra,

ami igen látványosnak ígérkezett. Már látszottak a viaduktok, és alagutak,

amiken át lehet átjutni az Erto felé vezető útra.

 Aztán mikor kijutottunk a főútra, engem meglepetésként ért, hogy nem balra kanyarodtunk Erto felé, hanem jobbra. Cobranco világította meg a titok lényegét, először megtámadjuk a Passo San Osvaldo (827 m) hágót,

majd visszajövünk, csak először ragasztunk hágómatricát. Igaz, hogy már voltunk 970 m magasan és a tervek szerint leszünk még magasabban is, de akkor is. Az Erto irányába induláskor még az volt a mondás,

 hogy ott majd keresünk valami helyet, ahol ehetünk meleget, de ennek a felét sem hittem el. Erto-ba érve

 választanunk kellett, hogy felfelé indulunk, és ha nincs ott semmi, akkor fölöslegesen másztunk, vagy lefelé és vajon lesz-e ott étterem. Végül lefelé indultunk és fantasztikus sikátorokat leltünk emberek és étterem nélkül,

emiatt felfelé vettük az irányt és felmentünk a valamikori város fölé, ahol illatokat érzett Cobranco, emiatt gyalogtúrát tett a fantasztikus sikátorok felé.

 Végül nem talált semmit, emiatt éhen indultunk a Zemola hágó felé. A hágóra vezető útról szép kilátás nyílt a város új részére, már amikor a meredekség miatt sikerült nézelődni.

 Végül 1.040 m magasságig kapaszkodtunk fel, mert innentől már murvává változott az út. Cobranco még tovább ment egy kicsit, csak a látvány miatt,

én inkább megálltam enni valamit, mert már ki akart lukadni a gyomrom. Aztán mikor visszatért, akkor egy 4 m magasságban található beton peremre ültünk fel, szigorúan a szép kilátás kedvéért.

 Az, pedig volt, szemben velünk a Monte Toc éktelenkedett és azt az utat láttuk, ahol sok alagúton, viadukton haladtunk a völgy túloldalán 1-2 órával ezelőtt.

 30-40 perc után, mire jól laktunk, visszagurultunk Erto-ba itt lamentáltuk egy keveset, vajon megint út lenne nekünk jó, mert igen nagy szintek voltak és már nem akartunk plusz szinteket gyűjteni.

Aztán Cobranco előre ment és kijelölte az irányt, igy folytattuk az utunkat, vissza a gáthoz. A főúton meg kellett állnunk, mert a kis maradék tó, a nap lemenő fényében fantasztikus látványt nyújtott.

Innen már viszonylag hamar elértük a gátat, de addig is meresztettük a szemünket. Az alagutak után legurultunk a szerpentinen és már a Piave feletti hídon robogtunk Longarone irányába, mint amerre délelőtt jöttünk. Belevetettük magunkat az újjáépített városba, végig gurultunk a sétálóutcán. Nekem tetszett a város, mind az új, mind az ÉNY-i megmaradt régi része, mikor elhagytuk, akkor a délelőtti terelés után gyorsan lekanyarodtunk a bringaútra, ahol nagyon kényelmesen lehetett haladni. Viszont mikor elértük a főutat, hirtelen brutális szembe forgalommal találkoztunk, aminek az volt az oka, hogy vasárnap délután elindult a tömeg D-i irányba, a síkság felé és erre szerették volna kikerülni az utópályát. Visszafelé mentünkben még néhány „hűje” szóviccet, közjátékot elsütöttünk és hamar el is fogyott az út, és megérkeztünk Ospitale di Cadore-ba, az autóhoz, negyed 8 felé. Cobranco végmonológja után autóba pattantunk és elindultunk a megszokott vadkemping irányába (Moggio Udinese-vel szemközti oldalon, a Lavarie bivak), hiszen a következő napon már hazafelé vesszük az irányt, de a túra még nem ér véget, várható még egy nagyon látványos Osztrák rész.

Hát, mit mondhatnék, ez az etap is Cobranco tervezését dicséri, nagyon érdekes és látványos túrát szervezett, és akkor még nem tudtam, mi vár ránk a következő napon…

 

6. nap 2022.07.18. Hétfő (52,3 km 1.290 m szint)

Előző este már erős szürkületben érkeztünk meg a Lavaria bivak, vadkempinges helyünkre, ahol behunyott szemmel találtuk meg a sátornak a helyet, majd gyors állítás után mentünk is aludni. Az éjszaka nyugodtan telt, reggel viszont – magunkhoz képest – korán keltünk, mert a célterület, amit el kellett érni, kb.140 km-re volt a szállásunktól. Emiatt a reggeli kamera-lóbálás elmaradt, igyekeztünk az összepakolással és 7 óra után valamivel már úton is voltunk. A konkrét hely, ahova igyekeztünk, az a Maltatal, közelebbről Koschach. Ez a völgy Gmünd in Karten-től ÉNY-i irányban helyezkedik el, a völgy alja szinte sík, emiatt nekünk elég érdektelen volt, igy az alsó 1/3-át kihagytuk és a már említett Koschach melletti parkolót foglaltuk el. A korai érkezés okán szerencsére voltak szabad helyek, a bringákat hamar leszedtem, amit Cobranco szemmel követett, ezzel is segítve a tevékenységet. Itt az ideje, hogy néhány szót szóljak arról, vajon miért esett erre a helyszínre Cobranco választása. Először is azért, mert a völgy híres, a nagy számú látványos vízeséséről. A parkolóval szemben a völgyön felfelé vezető út jobb oldalán mindjárt meg tudtuk csodálni a Fallbachfall vízesés monumentális méreteit (200 m magas).

 Másodszor azért, mert a völgy felső végén egy óriási duzzasztott tavat is meg szerettünk volna látogatni, a hozzá tartozó látvánnyal együtt.

Persze ez, igy leírva egyszerűnek tűnik, de nem az, az út karakterisztikája miatt.

Az összekészülés után kb. 9:30 körül indultunk, az igen lazán emelkedő bringaúton, ami az autóúttól szerencsére távol haladt, a völgy bal oldalán. Itt kell, megemlékezzek arról, hogy az időjárás a mosolygós arcát mutatta, élénk kék ég, pompás napsütés, és kellemes hőmérséklet jellemezte. Az itt még viszonylag széles völgyön könnyen haladtunk, közben Cobranco éppen arról beszélt, hogy most próbálunk hamar reggelizni, de ahhoz jó hely kell. Alig mondta ki, máris találtunk egy nem tökéletes, de jó kajáló helyet, ahol megálltunk és végre ettünk valamit. Kaja után a bringaút szinte hozzásimult a főúthoz, mert a völgy összehúzódott egy kicsit, de nem volt probléma, mert a turisták még nem ébredtek fel tömegesen. Néhány km után elértük a fizetőkapu környékét, de még nem mentünk tovább, mert Cobranco gyalogtúrát tervezett, ugyanis a környéken jó néhány vízesés található,

és ha már itt járunk, meg kellene nézni őket. Igen ám, de mit kezdjünk a bringákkal? Volt egy nagy murvás parkoló és mellette egy étterem, Cobranco először arra gondolt, hogy megkérjük a felszolgálót, hadd vigyük fel a bringákat, de aztán elvetettük az ötletet. Végül némi hezitálás után a bringatárolónál hagytuk a bringákat, csak az értékeket vittük magunkkal, bíztunk az osztrák közbiztonságban és nem is láncoltuk le őket. Elindultunk be az erdőbe, ahol több kiépített platformról lehetett megtekinteni a völgy névadó folyója által vágott szurdokban áramló vizet,

 és több kisebb vízesést, melyek eleinte inkább csúszó vízesések voltak, mint nagy valódi vízesések.

Tetszett a kis túra, élveztük a látványt, aztán egy kanyar után ott álltunk szemben a Melnikfall vizeséssel, ami monumentálisan óriási volt.

Ez egy 10-15 m széles függönyszerűen több lépcsőben lefelé jövő vízzuhatag volt, aminek teljes magassága 150 m. Persze, mi innen nem láthattuk a teljes magasságát, de a későbbiekben arra is sor került.

Ezután visszaindultunk a bringákhoz a főút padkáján, és néhány perc alatt ott is voltunk, szerencsére mindent a helyén találtunk. Bringára pattantunk, és nekivágtunk az igazán nehéz szakasznak, ami az út végéig, völgy tetejéig várt ránk, hiszen idáig 1-2% emelkedése volt az útnak, innen 9-10%, kisebb kiengedésekkel. Néhány kanyar után a jobb oldali sziklafalon megpillantottuk az előbb emlegetett Melnikfall vízesést teljes pompájában és ekkor tudatosodott bennünk, hogy amit lentről láttunk, az csak a 30%-a volt.

Ezután némiképpen szélesedett a völgy, de a meredekség nem engedett ki, emiatt lihegve hajtottuk a pedált. Kis idő után, a változatosság kedvéért az út bal oldalán jelent meg egy kisebb vizesés, ami miatt megint megálltunk, fényt képeztünk, szájat tátottunk. Ahogy tovább indultunk, végre egy kicsit lanyhult az emelkedő, majd jobb oldalon megjelent egy turistaút, mi meg bekanyarodtunk, mert beljebb újabb vízeséseket véltünk felfedezni, Cobranco meg úgy gondolta, nézzük meg közelebbről. Ezt meg is tettük és néhány perc múlva - újabb élményekkel gazdagodva – tértünk vissza a meredeken emelkedő főútra. Közel dél volt, mire elértük a Gmündner Hüttét (kb. 1.200 m magasságban), ahol ebédelés volt a terv, de hétfő lévén pihenőnapot tartottak, mi meg éhen maradva hajtottunk tovább és konstatáltuk, hogy már csak 730 m szintet kell legyűrnünk a kiszemelt nagy duzzasztott tóig, a Kölnbreinsee-ig. Én már elég éhes voltam, emiatt rosszul érintett az osztrákok pihenése, de nem volt mit tenni, csak abban bíztunk, hogy fent csak lesz valami hely, ahol meleget lehet enni. Közben a gránit hegyek már majdnem az égig értek,a kék égből fantasztikusan sütött a nap, autó sem volt sok, szóval kaja hiányától eltekintve rendben volt minden. Aztán elértünk az első hosszú sötét alagutat, viszont nekünk összesen 1 db első (Cobranco) és 1 db hátsó (nekem) lámpánk volt, emiatt Cobranco ment elöl és én meg utána. Amikor az alagút túlsó oldalán kibukkantunk, akkor jobb oldalon fent a hegyoldalban, megjelent egy újabb óriási vízesés a Hinterer Maralmfall, ami lekötötte a figyelmünket. Addig-addig vizslattuk a természeti látnivalót, hogy alig vettük észre a hosszú kocsisort, ami egy piros lámpánál állt. Előre osontunk, majd az út melletti árnyékos területen a gyepre lepihentünk, mivel kiderült, hogy a lámpa 20 percenként vált zöldre, és mindenképpen célszerű megvárni, amíg a büdös fosszilis hajtóanyagú járgányok elmennek majd, ha zöld lesz a jelzés. Néhány perc, várakozás múlva a sor után mi is elindultunk és igen hamar kiderült, hogy egy sávra szűkült az út, emiatt volt a lámpa. Innen nagyon látványos és továbbra is igen meredek szerpentin kanyarok és alagutak sora várt ránk. A forgalomirányító lámpa után, olyan 200 m szintet haladtunk, amikor nagyon jó kilátás nyílott a lent várakozó sorra.

Az út meredeksége egészen 1.500 m-ig nem engedett a szigorúságából, végig 11-12 % volt a lámpától számítva. Aztán 1.500 m-től egészen 1.600m –ig 5-6 %-ra szelídült,

 mi meg legalább tudtunk nézelődni, én nem tudtam betelni a látvánnyal. 1.680 m magasságban megálltunk az utolsó előtti alagútnál, végre megnéztük a hágótáblázatot, és már nagyon jól lehetett látni a tó monumentális völgyzáró gátját,

 és mellette a henger alakú 4 csillagos szállodát. A nem túl rövid alagút után újra megálltunk, mert a nagy tó alatt leltünk egy kisebb vizet is, ami szintén a helyi vízerőmű rendszer része.

Innen már csak egy szintén nem rövid alagút és némi emelkedő volt hátra. Ahogy közeledtünk, úgy tűnt egyre monumentálisabb a gát, aminek magassága 200 m, szélessége több mint 600 m.

 Végül valamivel 14 óra után értük el az 1.930 m magasságban elhelyezkedő Berghotel Malta parkolóját, ahol szinte nem volt szabad hely, annyi autó állt, sűrűn egymás mellett. De nem ez volt a legérdekesebb számomra, hanem a kiállított Pelton turbina kerék, mely 2 m átmérőnél nagyobb volt, a felirat szerint 5 tonna tömegű, 1957-1996 között üzemelt, 655 km/h sebességgel érkezett a víz a lapátjaira, az 1.765 m-rel alacsonyabban elhelyezkedő erőműben, 25,75 MW teljesítményű volt.

Hasonlításképpen, Magyarország legnagyobb vizrőművében (Kiskörén) 4 db 7,2 MW-os turbina van.

Mikor ezt jól kielemeztünk, elindultunk megkeresni a kajáló helyet, de közben letekintettünk a fantasztikus kék szinű óriási tóra, amiben jóval kevesebb víz volt, mint amekkora a befogadó képessége, kb. 50 m szint hiányzott belőle.

Ahol álltunk nagyon jó kilátás nyilt az íves gátra, melyen a vízzel ellentétes oldalon, középen egy függő alkalmatosságot láttunk, ahova az emberek ki tudnak menni.

Azt már rögtön elhatároztuk, hogy majd hazafelé menet, halált megvető bátorsággal ki fogunk oda állni és lenézünk. Mivel addig még elég sok idő fog eltelni, koncentráljunk inkább az ebédre, vagy előtte még a délutáni programra.

Cobranco azt tervezte, hogy a tó túlsó oldalán vezető, burkolatlan gyalogúton megpróbálunk bringával addig eljutni, ameddig lehetséges. Voltak kételyeink, mert Steve – Cobranco túratársa – úgy nyilatkozott, hogy arra túrabringákkal lehetetlen menni, talán még az MTB sem elegendő, ne is próbáljuk meg. Viszont Passo – amikor nálunk járt, akkor – azt mondta, hogy nem problémás az út nyugodtan próbáljuk meg. Ezek után az ellentmondó információk után elindultunk a keresztségben a Kölnbreinstüberl nevet kapó étterem felé. Mivel ennek a névnek a leirása és kiejtése is bonyolult, ezét innentől csak az „étterem” néven hivatkozok rá. Na, tehát elindultunk az étterem felé, eleinte aszfalton meredek emelkedőn, majd minden átmenet nélkül, az út elvesztette burkolt jellegét és murvásba csapott át, viszont jó széles lett.

 Amire szükség is volt, mert autók és gyalogos tömegek is megindultak az étterem felé. Néhány 100 m után lejteni kezdett az út és akkor már egészen jó kilátás nyilott a kajáldára. Kicsit igyekeznünk kellett, mert ahogy közelebb értünk, láttuk ám, hogy csak 2 üres hely van a teraszon és voltak még aspiránsok, de lekörözve őket, gyorsan berobbantunk az asztalokhoz és lefoglaltuk a helyet,

majd bementünk az önkielégítő belső részbe. Itt szembesültünk vele, hogy nagyon sokféle gombóclevest kínálnak, már az is kisebb problémát okozott, hogy kibogozzuk melyik milyen. Volt 1 gombóccal csészében, 2 gombóccal tányérban, húsgombóccal, májgombóccal, zsemlegombóccal, meg már nem is emlékszem milyennel, de az, biztos, hogy sokféle.

Végül egygombócos levest vettünk, de kétféle gombóccal, valamint Radler sörrel, ami ugyan nem illett a leveshez, de szükségünk volt a folyadékra. Cobranco a szokásoknak megfelelőn jó hosszúra nyújtotta a gastro blogot, a végére én már meg is éheztem. De csak sikerült elindulnunk a tó melletti úton, amit sorompó zárt el, ezt könnyen kikerültük és nekiindultunk. Teljesen jól járhatónak tűnt az út, bár egy kissé laza volt a talaj, de a keskeny, nem terepmintás gumijainkkal sem okozott problémát, de az is igaz, hogy a szokásosnál több figyelmet követelt a haladás. Még alig indultunk el, amikor egy fiúcskával találkoztunk, aki beszélt magyarul, őt Cobranco jól kifaggatta az út további karakterisztikájáról, de nem mondott olyanokat, amitől megijedtünk volna. A felvidéki kissráctól elköszöntünk és haladtunk tovább, miközben néha tóra is tudtunk egy-két óvatlan pillantást vetni. Jobb oldalon óriási sziklákat láttunk, aztán rájöttünk ez egy kőbánya, aminek kibányászott anyagát gát építéséhez használhatták fel.

Menet közben, ha érdekeset láttunk, akkor inkább megálltam és úgy fényképeztem, nem nyeregből, ahogy aszfalton sokszor csináltam.

Ja, közben Cobranco már úgy tervezte, hogy tó vége után ott figyelő Osnabrücker Hütté-ig jó lenne elmenni.

Jó 1,5 km után, balra egy kis fűvel borított félszigetet pillantottunk meg, ahova út is vezetett és valami épület is felsejlett.

 Nyilván bementünk megnézni, ahol kiderült, hogy ezt az épületet az erőmű meghalt dolgozóinak emlékére építették.

Ahogy tovább haladtunk, egyre inkább romlott az út minősége, és néha már tolni kellett a meredek emelkedőkön a bringákat, mert annyira laza volt a burkolat.

A nagyon látványos úton kb. 4,5 km után értük el a jobbról robajló hangot hallató gleccservíz ömlést,

ami a levegő hőmérsékletét is jelentősen csökkentette.

Innen már nem kellett sokat haladni ahhoz, hogy a tónak elérjük a végét, és már csak a befolyó patak látszott a mederben.

Ekkor megbeszéltük mit is kellene csinálni, menjünk-e tovább a kopár erősen emelkedő sziklás úton a Hüttéig? Vagy forduljunk vissza, mert időbe telik amig a gáthoz visszaérünk,

 sőt azt még meg is kell nézni közelről, le kell gurulni az autóig, és még van tervezve egy gyalogtúra is. A tanakodás eredménye az lett, hogy visszafordultunk,

olyan negyed 5 tájban, amikor a gátig kb. 7,0 km út állt még előttünk. Szépen visszazötykölődtünk a tó eleéig, de mielőtt elértük volna az éttermet, leszólítottak Szombathelyről érkezett túrázók, akik nézik Cobranco videóit. Nagy örömködés kezdődött készültek fényképek,

 megtudtuk, hogy az Osnabrücker Hütté-be tartanak és a következő napokban a környéken fognak gyalogtúrázni.

Elbúztunk tőlük és visszagurultunk a gáthoz, kiálltunk a 200 m-rel a föld felett függő alkalmatosságra, aminek a becsületes neve Air Walk.

Nagyon jó, látványos kilátás nyílott onnan, csináltunk néhány képet,

majd visszamásztunk a főútra

 és egy ismertető táblára ragasztottunk Cobranco matricát.

És már csak egy dolgunk volt az óriási gurulás előtt, beöltözni, mert feltámadt a hűvös szél. Majd elindultuk lefelé, ami izgalmasnak ígérkezett, mert az egyetlen első lámpa, ami Cobranco gépén volt, bekapcsolva maradt és kimerült, igy kettőnknek volt egy működő hátsó lámpánk, viszont útba esett néhány hosszú – medve barlangjára hasonlító – alagút. Ja, nálam volt fejlámpa, amit feltettem a fejemre, igaz olyan gyenge volt a fénye, hogy sok hasznát nem vettük. A gurulás nagyon élvezetesre sikeredett, volt idő nézelődni is, de az alagutakban óvatosan gurulgattunk. Az autóhoz kb. 18:30 körül értünk vissza,

majd a bringákat feltettem a tetőre és már indultunk is. No, nem haza, hanem csak a kb. 6-700 m-re elhelyezkedő másik parkolóba, - ami Koschach-tól É-ra helyezkedett el a Gössbach partján, - ahonnan az esti gyalogtúrát tervezte Cobranco. A túra célja, hogy megtekintsük a Maltatal oldalvölgyében elhelyezkedő vízeséseket. A túra igen jól indult, mert az autótól gyalog elindulva, kb. 2 perc séta után már el is értük ez első látványos vízcsúszást,

mert ez a megnevezés jobban illik ezekre a látványos vizes izékre, mint a vízesés megnevezés. A bővizű patak egy meredek gránitsziklán szánkózva jött le 10-11 m magasról az alatta elhelyezkedő kis tóba. Kifejezetten jó élmény volt megnézni. Néhány perc, kapaszkodás után a meredek, kiépített úton és már meg is lett a második, majd a harmadik, sőt a negyedik vízcsúszás is.

Addig-addig haladtunk felfelé, hogy elértünk egy nagy kilátó-platformot, ahol egy 12 éves forma fiú az édesapjával nézelődött, ami önmagában nem egy érdekes dolog, hiszen ez egy felkapott turista célpont. Itt jött a csavar a történetbe, kiderült, hogy magyarok és ráadásul még Cobranco videókat is szoktak nézni, sőt támogatók is. Ezen a napon már másodszor találkoztunk fanokkal, akiknek megörültünk és el is beszélgettünk velük, de sietnünk kellett, mert már sötétedni kezdett, és még hosszú utazás várt ránk hazáig. Az autót már nem az erdei sziklás terepen, hanem aszfalt úton közelítettük és itt veszítettük el a 130 m szintet, amennyit felmentünk. Este fájó szívvel indultunk haza 8 óra magasságában, és hagytuk magunk mögött az elmúlt 6 nap élményeinek helyszíneit, de az élményeket elvittük magunkkal.

Minden évben úgy zárom a túraleírást, hogy milyen jó (pf) túrákat talált ki Cobranco, és most sem mondhatok mást. Örülök, hogy részt vehettem ezen, és sok csodálatos élményt élhettem át. Csak így tovább jövőre újra megyünk, ha minden jól megy.

Ajánlom mindenkinek az utat. Részletesebben lásd a  és a .