Az elmúlt évek
Dolomitok túrái ellenére még maradtak olyan helyek, amiket
Cobranco útba akart ejteni, de ismételni nem szeretett
volna, emiatt ebben az évben elhagytuk a rendet, mondhatni
rendhagyó túratervet dolgozott ki. Az eddigiekben az volt a
rend, hogy az autót letettük valahol, aztán 6-8 nap múlva
visszaértünk oda, ahol hagytuk és mentünk haza. Na 2022-ben
nem ez volt terv, hanem egymástól nagyobb távolságban lévő
túrahelyszíneket jelölt ki Cobranco és ezek között autóval
közlekedtünk.
Részletes leírás:
1. nap
2022.07.13. Szerda (59 km 1.134 m szint)
2022.07.12.-én
este fél 8 felé indultunk Miskolcról autóval, és a tervek
szerint reggelre kellett volna Pontebba településre érnünk
Olaszországban. Eleinte minden jól haladt az M30-as
autópályáról felhajtottunk az M3-ra, majd Mezőkövesd előtt
derült ki, hogy Cobranco a teljes rántott hús készletét
otthon hagyta a hűtőben. Rövid tanakodás után már fordultunk
is vissza. A fontos hadtáp ellátmányt felvéve kezdtük
elölről az utazást és több mint, egy óra múlva megint láttuk
a Mezőkövesd felé mutató lehajtót, de most már inkább
haladtunk Budapest felé, mivel újabb – nélkülözhetetlen lom
– otthon felejtésére nem derült fény. Az elvesztegetett idő,
hiányzott is éjszaka, emiatt alvásra nem gondolhattunk,
pihenni csak menet közben a váltott vezetés közben lehetett.
A kényszerű
közjáték ellenére sikerült a tervezett időben odaérni
Pontebba vasúti pályaudvarának parkolójába (7:30 körül) és
még szabad parkolók is voltak. A városka méretéhez képest –
kb. 1.400 lakos – az 150 m hosszú, több emeletes
vasútállomás először kicsit túlméretesnek tűnt, de miután
ungot-berket bejártunk benne és egy nyamvadt toalettet sem
találtunk, talán nagyon túlméretesnek lehetne nevezni. Ezen
valahogy túltettük magunkat és félmálháztuk a bringákat. A
félmálháztuk nem elírás, hanem a helyzet pontos leírása,
ugyanis csak egy oldaltáska került a csomagtartókra - a
málha fele - , egy napi cuccal, - mivel csillagtúra
szerepelt a tervben - délutánra vissza kellett jutni az
autóhoz. A csillagtúra nem azt jelenti, hogy éjszaka fogunk
visszaérni, mikor már csillagos az ég, de azért felmerülhet
a kérdés, hogy vajon, akkor hol fogunk aludni, de erre
válaszolni még, túl korai lenne.
Fél kilenc
környékén elindultunk D felé a városkából kifelé. Menet
közben még Cobranco ismertette a napi tervet, vizet is
vételeztünk én, pedig észleltem, hogy az autóban hagytam a
telefonomat. Uzsgyi vissza, majd kis idő múlva újra a
főtéren voltam, ahonnan megkezdődött – most már tényleg – a
2022-es Alpok-túra. A tervek szerint a Millenniumi
kerékpárúton kellett eljutni Dogna településig itt éles bal
kanyarral a Dogna völgybe tekerni, majd a hágót elérve
megkeresni a „titkos” átjárót a Valbruna völgybe, ezután már
csak követni kell az utat és bezárni a kört az autóig. Nem
tűnik bonyolulnak.
Alig hagytuk el
a városkát a főúton, hirtelen a bringaútra kellett
lekanyarodnunk, illetve pontosabban fel, még pontosabban,
egy 25 % emelkedésű bekötőúton, amit a bringaút alkotója
pompásnak gondolt. A felkötő nem volt hosszú, de meg kellett
dolgozni a feljutásért, ami után máris a jó minőségű, -
valamikori vasúti pálya nyomvonalán futó – bringaúton
találtuk magunkat, ami egy 659 m hosszú alagútban
folytatódott, hirtelen.
Odabent
folyamatosan gyulladtak fel lámpák, ahogyan érzékelték a
mozgást, ezért nagyon komfortos volt a haladás. Az alagútból
kilépve, fantasztikus látvány fogadott,
magas hegyek,
viaduktok, a Fella mély völgye, benne a folyó és a főút,
elképesztően sok mindent lehetett szemügyre venni.
Néhány alagút
után, utunk egy 1800-as évek végéből származó vas hídon
áttért a völgy túlsó oldalára,
ahol újabb
alagút következett. Nem nagyon lehetett unatkozni, csak
kapkodtam a fejem a sok látnivaló miatt, igaz erőlködni sem
kellett, hiszen folyamatosan kb. 2% lejtőn tekertünk.
A nagy
nézelődés közben majdnem elmulasztottuk a Dogna melletti
lehajtót, de szerencsére időben kapcsoltunk.
A lehajtón
legurultunk folyó szintre és némi nézelődés után K-i irányba
fordulva behajtottunk a Dogna folyó völgyébe.
Az út elég
keskenyke volt, jó meredek emelkedővel indított, de legalább
nem fáztunk. A közlekedési tábla szerint ez az út zsák és 18
km hosszú, ennek megfelelően nem is számítottunk számottevő
forgalomra,
mivel a
Dogna völgyén alig laknak. Aztán ahogy haladtunk felfelé,
volt több érdekes nevű településnek látszó – néhány házat
tartalmazó – falu, pl. ilyen nevűek: Roncheschin,
Chiutdipupe, Chiutzuquin, Chiout (pedig lejjebb a tábla azt
mutatta, nincs kiút, mivel zsákutca), Mincigos Valdogna
Persze az
időjárásról is meg kellene emlékezni, a szokásoknak
megfelelően Cobranco-kék égbolt, jó meleg, egy szóval,
tökéletes.
Mincigos a
völgy kb. felénél helyezkedik el, legalábbis a hosszat
tekintve, de szintben ekkor már túl voltunk a felén,
mivel 425 m-ről
indultunk, és itt 970 m-en jártunk, a Somdogna hágó pedig
1.392 m-en található. Innen kb. 4 km hosszan síknak
nevezhető útszakasz következett, ami jó lehetőséget
biztosított a nézelődésre és volt is mit nézni.
Majd amikor a
sík rész véget ért, akkor mini Stelvio szerű
szerpentinkanyarok jöttek. Az alsó részen elterülő néhány
kanyar még erdőben haladt, és sajnos itt nem volt kilátás,
de a felső 13 kanyar esetén már nem voltak fák, emiatt
nagyon jó kilátásban volt részünk.
Ezután
már hamar elértük a hágót, ahol ragasztás és az
elmaradhatatlan bájmosoly
után
elindultunk megkeresni a menedékházat (Fratelli Grego). Az
út itt már murvásba, kövesbe váltott át, helyenként annyira
lejtett, hogy csak tolni mertünk lefelé a gépeket. Aztán
maradt ugyan köves az út, de már tekerhetővé vált és némi
bükki erdős érzés után értük el a Rifugio-t.
Itt aztán
brutális hegyek látványa kavarta fel a nyugalmat, én le sem
tudtam venni a szemem a K-i irányban tornyosuló csodálatos
hegyekről.
Aztán mikor már
felocsúdtunk az ámulatból, akkor eldöntöttük, hogy eszünk
valami meleg kaját. Az akaratot tett követte és rendeltünk
kétféle étket, az egyik kolbászos puliszka, a másik krumplis
sajtos valami volt. Viszonylag hamar kihozták a kajákat, mi
meg elosztottuk, nem testvériesen, hanem igazságosan. Itt
következett a valóságban egy másfél órás gasztro blog,
aminek a
részletezését most én kihagyom, akik a részletekre
kíváncsiak, azok a videóból tájékozódhatnak. Mindketten
finomnak éreztük az ebédet és a mennyiséggel sem volt
probléma, viszont 0,4 liternyi radler sör – a felfelé úton
történt izzadáshoz képest – kevésnek bizonyult.
Az étkezés után
megnéztük a menedékház oldalán a térképet, azonosítottuk,
merre kell mennünk a „titkos” átjáró felé, amit Pötyiék
éppen az előző évben fedeztek fel, igaz ellentétes irányból,
mint amerre mi mentünk. Azt tudtuk, hogy nagyon meredek,
laza szerkezetű, murvás útra kell számítani, aminek én
személy szerint nem örültem, mert a rücskök nélküli gumikkal
nem érzem magam biztonságban ilyen terepen. Indulás után
rögtön bejöttek azok a paraméterek, amiktől féltem, a bringa
összes kereke ment jobbra-balra a köveken ugrálva,
fékezéskor még inkább. Görcsösen markoltam a kormányt, se
jobbra, se balra nem tudtam nézni, csak az első kerék útjába
kerülő laza talajt tudtam figyelni, és rettegtem, vajon
mikor dobok egy hátast. Végül nagy kínlódás árán, de egyben
lejutottam a 15 visszafordítós szerpentinkanyart számláló
úton,
ami
egyébként nagyon látványos volt, de ezt csak akkor tudtam
élvezni, amikor megálltam és szét tudtam nézni.
Óriási
felüdülés volt, amikor elértük az aszfaltos utat és
nyugodtan tudtunk rajta gurulni, mivel ennek is jelentős
volt a lejtése, legalábbis eleinte.
Amikor a
meredekség alábbhagyott, akkor éreztük, hogy feltámadt az
ellenszél, viszont az autóig már végig lejtőnk lesz, emiatt
ez nem nagyon izgatott fel minket.
A Fella völgybe
leérve még rengeteg időnk volt, emiatt Cobranco elrendelt
néhány bonusz kitérőt. Ennek keretében először Ugovizza,
majd Malberghetto településtől É-ra induló szurdokvölgybe
tekertünk fel,
de
hosszan egyikben sem tudtunk haladni, mivel az utak
bringával nem voltak járhatók.
Visszatérve a
vasúti pályából kerékpárútra változtatott útra, néha már
zavaróan erős szembeszélben haladtunk, viszont ettől
eltekintve továbbra is nagyon látványos, élvezhető volt a
környezet. A Pontebba-ig hátralévő szakasz nagyon hamar
véget ért és 17 óra előtt elértük az autót.
Itt egy kis
pihenő után a bringák felmentek az autó tetejére és már
indultunk is boltot keresni, amit a város közepén meg is
találtunk, Cobranco be is vásárolt Chinotto-ból. Aztán
autóba be, és már úton is voltunk, éjszakai szállást
keresni, ami nem igazán volt keresés, mert egy ismert
vad-kempingező helyen akartunk aludni, ahol Cobranco már
volt 2019-ben túratársával Steve-vel. Tehát elindultunk
autóval Pontebba-ból D felé - az SS13-as úton - Chiusaforte
irányába, igy Dogna településig azon a völgyön gurultunk,
mint délelőtt, de nem a hegyoldalban, hanem a völgy alján a
Fella partján. Innen lentről kicsit más volt a perspektíva,
de ez is lenyűgöző volt. A tulajdonképpeni leendő táborhely
Moggo Udinese utáni szakaszon helyezkedik el egy kis
oldalvölgy bejáratánál, balra a főúttól. Nem könnyű
bekanyarodni, mert a forgalom lehet erős is és záróvonal, is
van. Viszont még nagyon korán volt, emiatt vacsorázó-helyet
kellett keresni. Sokat segített a keresésben, hogy Cobranco
ismert alkalmas helyet, amit gyorsan be is cserkésztünk
Resiutta településen. Egészen pontosan a játszótér melletti
asztalnál, ahol padok és víz is segítette a
vacsorakészítést.
Sütöttünk
zacskós levest, majd az otthonról hozott rántott hússal
kiegészítve sikerült jól laknunk, aztán fél 9 után
elindultunk a szálláshely irányába. Mire odaértünk már a
félhomály kialakulóban volt, de szerencsésen megtaláltuk a
bejáratott helyet. Kerestünk egy alkalmas placcot és az autó
takarásában, felállítottuk a sátrat. Annyit tudni kell, hogy
ebbe a kis öbölszerű völgybe meredeken, szurokszerűen szakad
le a felette magasodó, hegy és kis patak is folyik a kövek
között. Én az esti sötét leple alatt beosontam a hegy alá és
jól megmosakodtam a hideg patakban, majd befeküdtem a
sátorba és már aludtam is.
Nagyon jó,
látványos napot hagytunk a hátunk mögött, amit az időjárás
is támogatott, és akkor azt reméltük, hogy a következő napon
is örülhetünk ennek, de az időjárás jósok nem ígértek jó sok
napsütést.
Reggel
kipihenten ébredtünk egy eseménytelen éjszaka után. A
sátorból történő kikukucskálás után, rezignáltan vettük
tudomásul, hogy az időjósoknak akkor van igazuk, amikor
rossz időt jósolnak. Az ég kékjét teljesen elfedte a
cigarettafüst színű felhőzet, csak NY felé látszott egy
picike kék folt.
A pakolással,
evéssel, miegymással jól eltöltöttük az időt, mielőtt
elindultunk volna. Na, de hova is mentünk, merülhet fel a
kérdés? A tervek szerint vissza kellett jutni az előző napi
parkolóba az autóval (Pontebba, vasútállomás), majd a cél a
Nassfeld Pass (1.530 m) volt.
A túra
leírásánál célszerűnek tűnik, hogy videó tematikáját
kövessem, mivel igy talán érthetőbb lesz, mi, mikor történt
tulajdonképpen. Tehát itt berekesztem a reggeli történések
mesélését, és áttérek az előző nap délután kalandjainak
részletezésébe. Kedden délután olyan hamar végeztünk a
kerékpáros feladatokkal, hogy vacsora előtt nagyobb adag
időnk adódott, amit célszerű volt látványos dolgokkal
kitölteni, illetve megnézni az esti táborhelyet, és
környezetét.
Ugye azt
már írtam, hogy a valamikori Millenniumi vasútvonal mellett
fekszik a táborhely, illetve talán azt is, hogy itt még nem
alakították át kerékpárúttá, bár a helyszín mellett
építőgépeket, kordonokat és munkásokat is láttunk. Cobranco
még 2019-ből rendelkezett érdekes információkkal a táborhely
melletti alagúttal kapcsolatban, amit szerettünk volna „csekkolni”.
A felderítés érdekében zseb és fejlámpákat vettünk
magunkhoz, átmásztunk az alagúthoz vezető utat elzáró
kordonon és a vasúti talpfák hűlt helyén, lévő köveken
beosontunk az alagútba, ami kívülről teljesen szokásosnak
nézett ki.
Azonban
mikor a - kb. 100 m hosszú építmény feléig elértünk, akkor a
bal és a jobb oldali falában is ajtónyílásokat vettünk
észre. Ezeket szemügyre véve megállapítottuk, hogy be vannak
falazva, de az egyiken volt egy kis téglahiány, igy be
tudtunk lesni és egy nagyobb tér látszott mögötte. Tovább
hatoltunk az alagútba befelé, és egy újabb ajtónyílás
látszott balra, itt azonban falazásnak nyoma sem volt, hanem
egy nagy, félig nyitott vasajtót találtunk. Kis tanakodás
után bementünk a nyíláson, felkapcsoltuk a lámpáinkat és egy
komplett – földalatti - laktanya bejáratánál találtuk
magunkat. A falakon olasz feliratokat olvastunk,
pl.
cannone (ágyú), municioni (lőszerek), materiali pulizia
pezzo (tisztitószerek). Eleinte az alagút hossztengelyével
párhuzamosan haladtunk,
de visszafelé,
abba az irányba, ahonnan bejöttünk az alagútba. Mindenhol
kisebb, nagyobb fülkék, szobák voltak a folyosón, találtunk
pottyantós WC-ket is. Jó hosszan behatoltunk már, amikor
balra meredek lépcsősor vezetett felfelé, de egyelőre ezt
kihagytuk, mentünk tovább egyenesen, nem szerettünk volna
eltévedni. A folyosó több kanyart is tett, de nem ágazott
el, emiatt nem paráztunk, hanem mentünk tovább. Egyre
melegebb lett, majd fényt láttunk, ami kívülről szűrődött be
egy teljesen pókhálóra rozsdásodott vasajtón keresztül. Itt
visszafordultunk és az előbb emlegetett meredek lépcsőn
felmentünk, ami az alagút tetejére vezetett, a túloldalon
ugyanilyen lépcső vezetett lefelé. Itt is mentünk lefelé,
viszont ezután jobbra és balra is vezettek még lejjebb
lépcsők, amik folyosókba és újabb elágazásokba torkolltak,
emiatt
itt feladtuk a felfedezőtúrát és visszafordultunk a bejárat
felé. Közben élénken, emelt hangon beszélgettünk a
látottakról. Valószínűleg I. VH korabeli lehetett a
létesítmény és az alagút szintje alá is beástak folyosókat,
ezáltal nagyon védett lehetett, hiszen az ellenség nem
feltételezte, hogy itt lehet valami, mivel kívülről semmi
látható jele nem volt a katonai objektumnak. A nagy
felfedező túra után visszasétáltunk az autóhoz
– még
mindig a látottak hatása alatt – majd elindultunk vacsorázó
helyet keresni, ami már az előző filmben látható volt.
Itt
visszakötném az idő fonalát a csütörtök reggelhez, amikor a
sok lomolás után csak 9:10 körül indultunk az autóval a
célzóna irányába. Mielőtt az előző napi autós szakaszt
megcsináltuk volna visszafelé, Cobranco javasolta, hogy
inkább az Aupa folyó völgyén menjünk, mert az,
vadregényesebb, mint a főút. A szállásterületet jobb felé
elhagyva K-i irányban mentünk kb. 2 km-t és balra
lekanyarodtunk Moggio Udinese felé az SP112-es útra. Jó
választás volt ez az útvonal, mivel kellően forgalommentes
és látványos volt.
A hágó (Sella
Cereschiatis 1.072 ) után látványos szerpentineken keresztül
gurultunk le Pontebba-ba, ahol gyorsan elfoglaltuk a
helyünket a pályaudvar parkolójában. A gyorsan szó nem
teljesen fedte a valóságot, mivel rövid cihelődés után
10:21-kor sikerült csak elindulni. Pontebba településen
hamar túlestünk, mivel előző nap is erre jártunk, most meg
sem álltunk, hanem a főtér után jobbra a Pontebbana völgyébe
kanyarodtunk, majd néhány 100 m után a Rio Bombaso völgyét
támadtuk be. Az időjárás közben valamit javult reggel óta, a
felhőzet zártsága csökkent, a nap is néha megnézte, merre
járunk, és a hőmérséklet is kellemesnek tűnt. Ahogy
elhagytuk Pontebba-t, az SP110-es út meredeksége rákapcsolt,
és 8-10% között mozgott. A környezet látványos volt, bár
néhány kanyar után feltűnt, hogy az ég sötétbe kezdett
öltözni, nem hogy a nap nem sütött, de a felhők is feketedni
kezdtek, ezzel egy időben a hőmérséklet is csökkent.
A
derűtlen hangulatra rátett egy lapáttal, hogy Cobranco
közben mesélte, hogyan ázott el az előző két alkalommal,
amikor erre járt. Egy ismertető táblánál megálltunk, ami az
I. VH. objektumait felfűző túraútvonalakat népszerűsítette,
hiszen ezt az utat pontosan a háború miatt építették.
Ahogy egyre
feljebb jutottunk, a növényzet keresztül néha-néha feltűnt a
mély kanyon-völgy sziklás túloldala, ahol láthatóvá vált,
merre is vezet majd az utunk.
A sziklán
belül haladó útra csak a sziklába vájt „ablakok” utaltak,
nagyon izgalmas volt arra gondolni, hogy némi küzdelem után
mi is ott lehetünk.
Cobranco
elmondta, hogy a háború idején az út baloldalra bement egy 4
km-es alagútba és a mély kanyont kikerülte, sőt Cobranco meg
is nézte az alagút száját. Aztán némi tekerés után, egy
viadukt segítségével
átjutottunk
a kanyon túloldalára és megkezdtük az előbb említett lukas
útra való felkapaszkodást. Mielőtt bementünk volna az
alagútba, szétnéztünk, fényképeztünk, mivel utána a kanyon
ívesen jobbra fog kanyarodni és már visszafelé nem lesz
kilátás.
Az
időjárás továbbra is vacak volt, de szerencsére nem esett az
eső, bár az égkép alapján ez bármikor megtörténhetett volna.
Az alagút belülről érdekes látvánnyal kedveskedett,
szerencsére forgalom nem volt. A hosszú alagút után még volt
egy rövidebb valamint egy formatervezett rácsos
vasszerkezetű híd is.
Majd kezdődtek
a szerpentin kanyarok, ennek megfelelően a meredekség mérő
is 10%-on ragadt. A második szerpentin kanyarba csatlakozott
be az az alagút, amit Cobranco még lejjebb, - vagy 110 m-rel
mélyebben, - megnézett. Akkor ez nekünk nem tűnt fel, mivel
elfalazták a be/kijáratát, de amikor ezeket a sorokat írom,
akkor megnéztem a térképen és szerintem 1:03:09-nél látható
a falazás részlete és az alagút íves teteje is. Sajnos az út
minősége hagyott kívánnivalót maga után, repedezett, vacak
volt, viszont emiatt nagyon otthonosan éreztem magam.
Néhány kanyar
után a jobb oldalon egy „ülőkáddal” körített forrásnál
álltunk meg, miközben a nap hirtelen igen melegen kisütött.
Ezen felbuzdulva hűtöttem a fejem a hideg vízben, hogy hideg
fejjel tudjak továbbmenni Sőt még a piákat is hűtöttük, csak
azt nem tudtam minek, mivel már majdnem dél volt és még nem
is reggeliztünk.
Olyan
1.000 m magasságban egészen jó kilátás kezdett kialakulni, a
tőlünk D felé eső, szinte függőleges sziklafalakra. Észak
felől egyre rondább fekete felhők jöttek, és az eső
csepegése is megindult, eleinte nagyon ritkásan. Aztán
szerencsére találtunk egy modernebb lábas-alagutat, amikor
jobban kezdett esni, itt szerencsére volt fedél a fejünk
felett és még a reggelit is megoldottuk. Néhány perc után
folytattuk az utat, az eső is elállt, de a felhők nem
nyertek volna a felhő szépségversenyen, olyan rondák voltak.
Itt jó kis szerpentin kanyarokkal folytatódott, de a
környezet nem volt eléggé látványos, ugyanis a növényzet
eltakarta a hegyeket, illetve a látvány a hátunk mögött
volt. Viszont a kanyarok miatt, néha lehetett látni szép
hegyeket is, amikor sikerült felfelé is nézni, nem csak a
lábakat. A hágó előtt 3 km-rel találtuk egy kis
mezőgazdasági intézményt, ahol sajtvásárlást lehetett volna
megejteni,
illetve
1-2 km-rel a vége előtt volt a cyclingcols hágótáblázatán
látható valamikori vámház. Valamikor 14 óra körül értük el a
hágót, ahol egy lapályos területen, kis tavacskát találtunk.
Cobranco kitalálta, hogy kerüljük meg a vizet, az ötletet
tett követte.
A kerülés után
értük el az osztrák határt, ahol nagyon érdekes ellentétet
figyeltünk meg, az olasz oldal teljesen kihalt, semmi
civilizáció, míg az osztrák oldalon minden „csilivilizációs”
volt. Óriási szállodák uralták az osztrák oldal tetejét,
miközben több készülő félben lévő épület mellett nagy
„darvak” álltak, segítendő az építést. Kicsit átgurultuk a
túloldalra nézelődtünk egy keveset, majd megfordultunk és az
olasz oldalon álló hágó-táblára felragasztottuk a Cobranco-s
plecsnit.
Cobranco
kétféle külön-programot is tervezett, de sajnos nem volt
lehetőség az időhiány, a nem látványos időjárás és a mi
bringáinkkal járhatatlan út miatt.
Szomorú szívvel
letettünk ezekről és 14:15 körül indultunk vissza az
autóhoz. A gurulás fantasztikus látványokat tartogatott és
olyan irányból nézhettük a tájat, amiből felfelé nem
láthattunk.
Pontebba
előtt egy kicsit más utat választottunk és igy értük el a
várost, majd az autót is 14:45 körül.
Gyorsan
összepakoltunk a bringákat feltettük a tetőre és már
indultunk is következő helyszínre, ami a Monte Paularo lett
volna, illetve lett is, de a második videóba már nem fért
bele. A tervek szerint haladtunk autóval a Pontebbana
völgyében a Passo del Cason (1.550 m) hágó felé, ahol
ebédelést terveztünk. Az út kényelmetlenül keskeny volt,
legalábbis nekem, aki vezetett, Cobranco nem izgult a
szemből érkezők autók kikerülése miatt, viszont én igen.
Igaz én se izgultam volna, ha az Ő autójával vagyunk. Néhány
lehúzódás jól sikerült, de sajnos volt egy olyan eset,
amikor szinte az árokba kellett lehúzódnom a szembejövő
miatt, viszont az árokban volt egy korhadó félben lévő
vastag fa, ami nem látszott a növényzettől és jól
nekimentem. Óriásit dörrent, először azt hittem defektünk
lett, de szerencsére nem, csak a fából leváló darabok
befúródtak a gumi pereme és a felni közé és nem sikerült
kicibálni onnan minden részét (aztán még 1 évig úgy jártunk
vele). A nagy ijedtség után menni kellett tovább,
szorítottam is nagyon, nehogy legyen hasonló esetünk.
Cobranco mesélte, hogy Passo és Bandi bácsi is járt erre
bringával, hát innen is gratulálok nekik a
teljesítményükhöz, még autóból is nagyon meredeknek tűnt az
út.
Aztán
szerencsésen megérkeztünk (15:30 körül) a hágóhoz, ahol volt
egy kis kajálóhely is, ahova betértünk. Leültünk a külső
asztalok egyikéhez, mert az idő egészen megjavult, jó kis
napsütés kerekedett és a hőmérséklet is pompás lett,
ellenére az 1.550 m-es magasságnak, viszont egy kis szél is
kerekedett. Cobranco a szokásos alkudozások után minesztrone
levest rendelt, meg én is, alkoholmentes radler-sörrel.
Mikor - viszonylag hamar - kihozták a levest, akkor
lepődtünk meg, hogy milyen tartalmas és finom étel lett. A
fő alkotóelemek a bab, a krumpli, a rizs volt, a kanál
szinte megállt benne olyan súrú volt. Nagyon jól lakottan
indultunk tovább, csak egy kicsit eltérően a szokásostól.
Cobranco a lejtőt kerékpárral tervezte abszolválni, míg
nekem nem maradt más választásom, mint autóval követni, amíg
elkészíti a fejkamerával a gurulásról a várhatóan frenetikus
videót. De ameddig kiderül milyen is volt ez, addig a várni
kell a következő filmre.
2/2.nap
2022.07.14. Csütörtök (42 km 1.586 m szint)
Cobranco
kerékpárját levettem a tartóról, Ő feltette a fejkamerát, és
kezdetét vette számára a gurulás, amit én, a nagyon keskeny
úton autóval követtem, amit elég éles visszafordítós
kanyarok tarkítottak. Néhány km után eljött az a pillanat,
amikor az út erősen emelkedni kezdett, ekkor Cobranco
jobbnak látta visszakéredzkedni az autóba, persze a bringája
nem ment magától fel a tetőre, de én segítettem neki.
Innentől nagyon zabszem effektussal terhelt úton kellett
vezetnem, ami azt jelentette, hogy a keskeny út egyik
oldalán sziklafal, a másikon, pedig acélkorlát. Számításaim
szerint, közöttük nem volt elegendő hely 2 járműnek. Azon
paráztam, vajon mit tennék, ha jönne szembe egy autó, hogyan
tudnánk kikerülni egymást, a gyomrom is összeugrott a
gondolatra. Cobranco erről tudomást sem véve, vígan
magyarázta a hegyek, alagutak, települések, szerpentinek
helyét, kinézetét, nevét, keletkezését, mit tudom én, milyét
még. Aztán szerencsésen valahogy leértünk Paularo-ba,
ahonnan a délutáni túra etapot terveztük, de az idő annyira
előrehaladott állapotban volt már, hogy nagyon igyekeznünk
kellett.
A terv az volt,
hogy feltekerünk a Monte Paularo-ra, amire kb. 1.960 m-ig
visz fel út, de aszfaltos út nem végig vezet rá fel. Az
eredeti tervek szerint Ligosullo (925 m) településtől
mentünk volna fel, majd vissza az autóhoz utána, pedig még
60-70 km autózás után kellett volna elérni an Pietro Di
Cadore-ban a kempinget. Ez a terv már akkor meghaladottá
vált, amikor 17:30 után értük el Paularo-t. Ekkor az a
döntés született, hogy nem Ligusollo-ból indulunk, - mert
1.000 m szint leküzdése nem tűnt megoldhatónak sötétedés
előtt – hanem autóval felmegyünk a Castello di Valdajer
1.340 m magasan elhelyezkedő épületéhez, és majd onnan
próbáljuk teljesíteni a tervet. Igen ám, de a kemping
elérése azért veszélybe került, sőt már a vacsora is, de
ezzel, akkor még nem törődve a bringatúrára koncentráltunk.
A
Castello di Valdajer egy narancssárga színű jó kiállású,
több emeletes, 160 éves épület volt, nagy murvás parkolóval,
de szemmel látható életjelet nem mutatott. Érkezés után
gyorsan lerámoltuk a bringákat, az egyik oldaltáskába
bedobáltunk némi kaját, folyadékot, meleg ruhát és 18:15-kor
már indultunk is. Úgy számoltunk, hogy valamivel több, mint
600 m szint vár ránk, 9-10% emelkedővel, murvás sziklás
úttal. Ezek figyelembe vételével szerettünk volna este 8-ra
felérni, hogy az ereszkedő se csússzon bele a vak sötétbe,
aztán majd meglátjuk, mit teszünk utána, megyünk a
kempingbe, vagy…
Indulás után
rögtön 10% emelkedőn kapaszkodtunk, de legalább aszfalton,
ami sajnos csak 1 km hosszon tartott ki, utána a rossz
minőségű murvás, köves úton haladtunk felfelé.
Az
időjárás sokkal jobb volt, mint a nap első felében, a felhők
nagyrészt eltűntek, a nap szépen sütött, ugyanakkor a szél
is feltámadt, de ekkor még egyáltalán nem volt zavaró. Az út
monoton módon 8-10%-kal emelkedett, nagyon kellett
koncentrálni a kövekre az úton, annak érdekében, hogy a laza
talajon a nyeregben tudjunk maradni.
Nekem az összes
figyelmemet a nehezen tekerhető út kötötte le, az egyre
jobban nyíló táj látványában csak akkor mertem gyönyörködni,
amikor megálltam fotózni, vagy inni. Ehhez képest Cobranco
képes volt egy kézzel fogni a kormányt és úgy videózni,
amire én képtelen lettem volna. Egy idő után az út érdekesen
megbarnult, és a kövek elvesztek, beágyazódtak ebbe a barna
valamibe. Mivel igen büdös is lett, rájöttünk, hogy az utat
5-10 cm vastagságban birkaszar borítja. Aztán a kutyák vad
ugatását is meghallottuk az út melletti telepített
lakókocsik mellől. Szerencsére meg voltak kötve, emiatt
legalább nem kellett aggódni, elég volt a korlát nélküli út
miatt. A birkaszar megúszása után, olyan közel értünk 19.15
körül a tőlünk NY-ra eső hegyhez, hogy hirtelen sötét lett,
mivel a nap fénye már nem ért le hozzánk. Ekkor megálltunk
és konzultációt tartottunk, na nem nemzetit, hanem csak
simán emberit. Fölöttünk szépen látszott az út több kanyarja
is, emiatt úgy döntöttünk, hogy folytatjuk a küzdelmet,
bízva abban, hogy sikerül feljutnunk a kitűzött 20:00 órára.
A kavicsokkal és a meredekséggel birkózva teljesen
átizzadtuk a pólókat, a nap is elment, a szél is feltámadt,
emiatt megállások alkalmával borzongatóan hideg volt, ami
nem is csoda, hiszen 19:30 körül 1.800 m magasságban
haladtunk. Egy idő után, felértünk „naphatár” felé, mivel a
szerpentines úton K felé haladtunk, emiatt a NY-i hegy
árnyékából szerencsére kiértünk.
Időnként,
mintha emberek ordibáltak volna felettünk, a füves, kopár
hegytetőn, aztán egyszer csak megpillantottunk egészen fent,
egy nagy fehér pöttyökből álló valamit a távolban. Hát
persze, hogy egy óriási birka csorda volt, és ezek az
állatok ordítottak emberi hangon. Aztán a kínlódás valami
eredményt is hozott, felértünk az út, egy olyan részére,
ahol a hegy és korlátok közé szorult,
viszont
fantasztikus kilátás nyílott D felé, a völgy felé, a
Pontaiba völgyébe, sőt a távolban hihetetlenül, fantasztikus
hegyláncok gerinceit is felfedezhettük, többet is egymás
mögött. Talán a Mangart jellegzetes csúcsos szikláját is
láttuk.
Továbbindulás
után röviddel egy É és K felé magas gerinccel lezárt, fél
stadionszerű mélyedésben egy sötét víztömeget pillantottunk
meg,
aminek a nevét
Cobranco természetesen tudta: Lago Dimon.
A tó
mellett teljesen megszelídült az út meredeksége, olyan 5%
körül mozgott. Itt dilemma merült fel, vajon érdekes-e még
feljebb kapaszkodni, hiszen jobb kilátás nem lesz, és a nap
megy lefelé.
Végül még
haladtunk felfelé egészen 1.930 m magasságig.
A hágó talán
1.960 m magasságban lett volna, de vissza kellett
fordulnunk, hogy biztonságban visszaérjünk az autóhoz.
Visszafelé
19:22-kor indultunk, és nem számítottunk rá, hogy sokkal
hamarabb fogunk leérni, mint ahogy felfelé. A nyerget
jelentősen lejjebb engedtem, hogy a súlypontom alacsonyabbra
és kevésbé előre essen, ami 9-10%-os lejtésnél segít az
egyensúly megőrzésében. Ennek ellenére kicsit be voltam
szarva a lejtő miatt, de nem volt mit tenni, menni kellett,
mivel nem akartam fent maradni.
Sajnos a fények
is csökkentek, de legalább rózsaszínnel megfestették a D
felé látható sziklákat, ami miatt – amikor véletlenül fel
tudtam nézni -, akkor felejthetetlen látványban volt
részünk.
Lefelé
menet megemlítettem Cobranconak, mi lenne, ha nem autóznánk
még 1-1,5 órát, hanem ott állítanánk fel a sátrat, ahol az
autóval megálltunk, a kis Castello mellett. Teljesen
meglepődtem, amikor tetszésének adott hangot és meg is
dicsért az ötletért, ilyen még nem történt eddig. Az utolsó
egy km-t az erdőben már fehér bottal tettem meg, szinte
semmit nem láttam, annyira homály lett, szerencsére az út
itt hibátlan volt.
Amikor
visszaértünk az autóhoz, alig álltunk meg, hirtelen
megjelent néhány „bikuci” és egészen közelről figyelték, mit
művelünk. Egyre többen jöttek és már zavaró volt a figyelmük
és a közelségük. Azt találtam ki, hogy talán a neon-sárga
melegítő-felsőnk váltja ki a nagy figyelmet. Gyorsan húztunk
rá semleges színű felsőket és rögtön nem voltunk érdekesek.
Cobranconak támadt még egy ötlete és az aszfalt úton
néhányszáz méterrel lejjebb gurultunk az autóval, mert ott
látott valami táborhelynek látszó helyet. Sajnos nem volt
jó, mert körbe volt kerítve, emiatt vissza kellett tolatni a
nagyon keskeny úton és újra a Castello mögött voltunk.
Ezután már csak a vacsora volt hátra, amit belesűrítettünk
1-1,5 órába, majd a sátrat felállítottuk az autó mellett.
Jól esett bemenni és bebújni a hálózsákba, mert kint a
csillagos ég alatt 23:30-kor már nem volt banánérlelő meleg.
Az elalvás nem tartott sokáig, volt elég fizikai munka ezen
a napon, délelőtt a Nasfeld Pass, délután a Paularo.
A Castello di
Valdajer sárga tömbjének tövében, a murvás parkoló peremén
álló sátorban nagyon jót aludtam. Valamikor fél 6 körül
felbőgött a motorja annak a nagy teherautónak a motorja,
mely velünk szemben a parkoló túloldalán állt. A sofőr
felpakolta a nagy rönkfákat a platóra és az utánfutóra, majd
leállította a gépet és eltűnt. A nyugodt éjszaka után nem
esett jól ennek a nagy méretű ébresztőórának a ketyegésére
ébredni.
De, ha már igy
történt, akkor lassan kikászálódtunk a sátorból, szétnéztünk
és azt tapasztaltuk, hogy az időjárás hibátlan. Igen ám, de
biciklizés délelőttre nem volt tervben, mivel helyszínt
kellett váltanunk, amihez az autó is kellett. A tervek
szerint San Pietro di Cadore településre kellett
teleportálódnunk, az ottani kempingbe, mert a következő 2
napban ez lesz a csillagtúráink kiinduló pontja. Mivel erre
a napra viszonylag kevés bringázást terveztünk, de azért
valami filmet is kellet forgatni, emiatt Cobranco azt
eszelte ki, hogy Ő bizony legurulna, ameddig lehet, én meg
kövessem autóval, közben Ő felveszi a tájat, meg mond is sok
információt. Aztán igy is tettünk, Cobranco legurult,
miközben a fejkamerája működött, én meg autóval hol
követtem, hol előtte mentem. A szálláshelyünk 1.340 m körüli
magasságban volt, innen első körben Rigosullo településig
jutottunk el, ami kb. 950 m magasságban helyezkedett el a
hegyoldalban. A lejtő nagyon látványos szerpentinkanyarokon
keresztül vesztette el a magasságot,
a
környezetet Cobranco rögzítette. Innen már lankásabb lejtőn
jutottunk el Paluzza (600 m) településre, ahol Cobranco
bringája is elfoglalta helyét a tetőtartón majd autóval
értük el a kiszemelt települést, mintegy 50 km utazás után.
Azonban nem
mentünk be a kiszemelt kempingbe, mert egy kis bringatúrát
is be akartunk előtte iktatni, ugyanis az időjósok szerint
délután zivatarok voltak várhatók. A bringatúra helyszíne
nem volt ismeretlen, mert a 2013-as Alpok-túrán már bejártuk
a tervezett utat. Most a Piave völgyében található
Campolongo települést szemeltük ki, mint ahol az autót
hagyjuk, majd az SP465-ös úton a szerettünk volna felmenni a
Frison völgyön (Forcella Lavardet hágóút). 2013-ban már
autóforgalom elől le volt zárva, mert a szűk kanyonban a
hegy minduntalan lejött és elzárta, vagy egyenesen eltörölte
az utat. A 2022-es próbálkozásunk alkalmával már voltak
információink arról, hogy a helyzet nem javult a 9 évvel
korábbihoz képest, de pontosan nem ismertük a részleteket.
Campolongo-ból D-i irányban indult az út, eleinte a házak
között haladtunk a formás településen, majd azt elhagyva
rögtön észleltük, hogy óriási kőszállító teherautók sorban
mennek fel, majd le, ami arra utalt, hogy itt bizony nagy
munkában vannak a helyiek, hogy járhatóvá tegyék a völgyet.
Ezen kívül még nagyon meleg is volt, ömlött rólunk a víz, a
teherautók által felvert por meg kötött ránk, mint a cement.
Azt tudni kell, hogy az út 2.500 m magas hegyek között
vezet, melyeknek anyaga porladós és ez okozza a folyamatos
csuszamlásokat, melyek elviszik az utakat. Ahogy közeledtünk
a kanyon bejáratához, egyre több borús előjelet láttunk:
visszafordult az a kb. 10 motoros, akiket a völgy aljában
láttunk felmenni, illetve több autós is gyanúsan rövid időn
belül jött szembe azok közül, akik megelőztek minket.
Időközben persze volt behajtani tilos tábla is, mint 9 évvel
ezelőtt, de azt senki nem vette komolyan. A táblát
megismételték a kerítéssel, kapuval ellátott építési
területnek kinéző résznél, ahol tulajdonképpen a kanyonnak
kellett volna kezdődni. Cobranco megkérdezte egy helyi
munkástól, hogy fel lehet-e menni, aki jelezte, hogy persze.
Ezen felbuzdulva neki is vágtunk a 9-10 % meredek
emelkedőnek, amit a lecsúszott hegy igen laza hordalékára
építettek, de azért - ha nehezen is - kerékpározható volt.
Aztán
14-15 %-os lett a murvás út, de olyan irányba kanyarodott,
hogy lamentáltunk egy keveset, hogy egyáltalán jó lesz-e ez
nekünk, de szerencsére arra vitt, amerre menni szerettünk
volna. Ez az út annak idején, a patak túloldalán ment, és
aszfaltos volt, de azt teljesen elvitte a cica. Többször is
lehetett alattunk látni a valamikori út maradványait,
leszakadt úttestet, elmosott hidat.
A murvás útnak
hirtelen vége lett és kibukkant alóla az aszfalt, de
előttünk egy markoló éppen töltötte az ott álló teherautót.
Mi szépen kivártuk, amíg végeznek, majd amikor a nagy
monstrum lejött, akkor gyorsan felslisszoltunk a markoló
mellett. Innen már a régi úton haladtunk, ismerős is volt,
és hamarosan elértük a híres – 14 kanyarból álló –
szerpentin kanyart tartalmazó részét, amin újra nagy élmény
volt felmenni.
Itt az
egyenesek 70-80 m hosszúak voltak
és ezeket
kötötték össze a kanyarok.
A mini Stelvio
után már láthatóvá vált a kis templomocska a Madonna della
Difesa,
ami
tulajdonképpen erre a napra szóló tervünk végállomása volt.
Még kis tekerés és már el is értük a kis épületet, ami
mellett megreggeliztünk,
mint 9 évvel
ezelőtt. Kicsi nézelődés után még egy keveset mentünk
felfelé,
majd
visszafordultunk és ereszkedni kezdtünk Campolongo irányába.
Az ereszkedés az aszfaltos részen nagyon élmény dús volt, de
ahogy elértük a murvát, maga volt a pokol az ereszkedés
ezekkel a virsli gumikkal.
A bringa
táncolt, minden kereke ment jobbra, balra, éppen arra,
amerre a laza talaj megvezette, csak csigalassúsággal
lehetett haladni. A lefelé menet vége felé már kezdtek
gyülekezni a felhők, de azért egy szavunk sem lehetett az
időjárásra egészen jól kitartott. Nagyon jó kis ismétlése
volt a 9 évvel ezelőtti túrának.
A
kocsihoz visszaérve, a bringák mentek a tetőre, utána nem
felfelé indultunk a Piave völgyén a kemping felé, hanem
lefelé Santo Stefano di Cadore felé, mert be akartunk
vásárolni. Ugyanabba a boltba mentünk be (A&), mint 9 évvel
ezelőtt.
A
bevásárlás után megleltük a kempinget, ahol kaptunk is
sátorhelyet, ami a hegyoldalban egy szinttel feljebb volt,
mint a kamperes rész. A sátoros részen rajtunk kívül még egy
sátor volt a fenyőerdőben,
az alsó szinten
meg igen sűrűn álltak a bungalók. Minden lent volt, pl. a
konyha, étkező, vizesblokk, fent semmi, csak a nyugalom. A
két szint között kb. 6-8 m volt, amit a kempingen belül
lépcsőn kívül, pedig autóval lehetett megközelíteni. Az
autóval beálltunk fentre, felállítottuk a sátrat, majd
lementünk az alsó szintre szétnézni. Az ismeretek beszerzése
után visszatértünk sátras szekcióba és hirtelen
felindulásból főzésbe kezdtünk. Mert igen-igen, a boltban
vettünk tojcsit, Cobranco hozott szalcsit, paprikát,
hagymát, nekem volt főző apparátom, mi bajunk lehet?
Igen ám,
de nem számítottunk arra, hogy az időjárás felelős
irigykedik a vacsoránkra és az előkészületek kezdetén, már
küldi is az égi áldást. Egy kis idő múlva elállt az eső,
gyorsan kiszaladtunk, szalonna felaprít, hagyma felaprít,
üvegesít, majd paprika, kolbász felaprít, beletesz, tojás
feltör, felver, eső esni, - mit esni, - szakadni kezd.
Gyorsan egy nagy fenyő törzséhez lapulva sikerült megsütni a
rántottát, aztán rohanvást be a sátorba. Bent aztán nyugodt
körülmények között fejlámpák fényénél megettük az isteni
finom vacsorát, a sátor lapján kopogó eső aláfestésével.
Mire megettük,
addig az eső is abbamaradt időlegesen, majd a jól jött
szünetben elmosogattunk, megfürödtünk és már szaladtunk is a
sátorba a következő zápor elől és tettük el magunkat
holnapra, amikor újabb érdekes túra várt ránk.
4. nap
2022.07.16. Szombat (59,8 km 1.091 m szint)
Az esti eső
szerencsére nem húzódott el éjjelre, így nyugodtan tudtunk
aludni a kemping fenyőerdőben elhelyezkedő, sátras
szekciójában, ahol rajtunk kívül még egy sátor állt. Reggel
egészen jó időt mutatott az égi kép, a kéken kívül csak kis
pára pamacsokat láttunk, és erősen bíztunk benne, hogy ezek
is fel fognak oszlani nap közben. Amíg Cobranco a reggeli
őrjárat című videót forgatta, én betömtem a fejembe némi
kenyeret, kolbásszal körítve. Ennek a napnak a terve a
következő volt: autóval – a tetőn bringákkal – legurulni
Cima Gogna „településre”, ott bringa le, mi meg rájuk, és
uccu be a Piave kanyonjába. Majd kb. 4 km múlva a szurdok
túloldalán, a főúton Santo Stefano di Cadore-ig, ott balra,
a Padola völgyébe, majd egyszer csak jobbra fel, Costa
település felé, utána az utat követve Costalta település,
majd Forcella Zovo hágó, utána le a Cordevole völgyén a
Piave völgyébe, a kemping mellett, majd a Piave völgyén
visszagurulni az autóhoz és végül az autóval vissza a
kempingbe.
Reggel nagy
pakolásba kezdtünk, válogattuk, mi marad az autóban, mi a
sátorban, ez eltartott egy ideig, de végül csak sikerült
elindulnunk 8:30 körül. Szépen legurultunk Santo Stefano di
Cadore-ba autóval, majd a városka közepén balra kanyarodtunk
az SS52-es útra, amin egészen a Piave kanyon bejárata
melletti alagútig mentünk, illetve át az alagúton. Közben
benéztünk a kanyon bejáratába és láttuk, hogy nincsen zárva,
ezt jó jelnek vettük, mert a túloldaláig kellett az autóval
menni és ott van a mai túránk kezdete. Az alagút 4 km
hosszú, amin autóval hamar végig értünk, balra kanyarodtunk,
majd néhány km múlva újra balra és már ott is voltunk az
előző évi túra kiinduló pontján, Cima Gogna település északi
végén. Bringák le, csomag fel és már indultunk is a Piave
kanyon D-i bejárata felé. Alig mentünk 100 m-t, máris
megállapítottuk, hogy építkezés folyik az út mellett, az
úton, de azért reménykedtünk abban, hogy be tudunk menni a
kanyonba, ahol már 2013-ban voltunk, sőt végig is mentünk
rajta. Sajnos 2022-ben teljesen lezárták a bejáratot, még
gyalog sem lehetett bemenni, pedig előző évben gyalogosan
direkt megnéztük, és akkor még nem volt lezárás. Kicsit
elszönypörödtünk, hogy a napi túraterv kútba esett, de
Cobranco újratervezte, és már indultunk is, a forgalmas
főút, a 4 km hosszú emelkedős alagút felé, hiszen a kanyon
és az alagút a Piave kanyonnal párhuzamosan fut. Ahogy
kikanyarodtunk a főútra, rögtön a szokásos olasz sűrű
forgalom fogadott – főleg, a szombat miatt -, sőt itt is
építkezés volt, félpályás útlezárással. „Szerencsére” az
alagút még emelkedős is volt, próbáltunk igyekezni, hogy
minél kevesebb időt töltsünk a büdös zajos csőben. Mikor
átértünk, akkor megkönnyebbültem, végül nem volt annyira
katasztrofális, mint vártam. Az alagút végén megálltunk a
kanyon nyitott végén, és abban maradtunk, hogy majd a nap
végén, amikor jövünk vissza az autóhoz, akkor fogjuk
megnézni, meddig járható. Folytatva utunkat, kellemes 3-4 km
tekerés után értük el Santo Stefano di Cadore-t, ahol a
központba érve mentünk tovább egyenesen az SS52 úton, a
Padola völgyén felfelé. Közben az időjárásról is meg kell
emlékezni, ami szép napos, kellemesen meleg volt, az égen
szépidő felhőkkel. Az úton felfelé haladva beszélgettünk,
nézelődtünk, majd egyszer csak kiderült, hogy már túl is
mentünk azon az elágazáson, ahol jobbra kellett volna
kanyarodnunk, felfelé a hegyre. Persze nem csoda, hogy a
nagy nézelődésben ebbe a hibába estünk, hiszen előttünk a
Sexten Dolomitok ágas-bogas, szikláit, csupasz hegyormait
figyelhettük meg.
Aztán
csak sikerült San Nicoló di Comelico felé felkanyarodni és
már jött is szembe a 10%-os emelkedő. Az út le volt zárva
valami miatt, de mi csak elindultunk rajta, de a lezárás az
autósokat sem zavarta, jöttek utánunk. Olyan 50-60 m
szintemelkedés után értük el a falut, aminek a temploma
előtt meg is álltunk vizet vételezni,
mivel
közben igen melegünk lett. Na, itt következik annak leírása,
vajon miért mentünk erre. A magyarázatot az előző napi
túrával összefüggésben érdemes keresni, ugyanis most
pontosan szemben leszünk majd a Forcella Lavardet szerpentin
kanyarjait rejtő völggyel, és aki már látta az erről készült
videót, az tudja mi fog következni, aki először olvas, és
utána néz, annak ez még egy kicsit rébusz. Én most
felvállalom Rébusz bácsi meséit, de még egy kicsit várni
kell a csattanóra. San Nicoló-t elhagyva, még meredekebbre
váltott az út,
11-12%
lett a meredekség. A hosszú íves szakaszokat összekötő
visszafordító kanyarok sem engedtek a meredekségből, a
nehézség ellenére nagyon is élvezhető volt a mászás, mert a
látvány valami fantasztikus volt.
Még az út
elején, amikor San Nicoló-ból É felé tekintettünk láttunk
jóval felettünk egy falut (Candide) a domboldalban, egy jó
nagy templom köré épíették.
Ahogy
kapaszkodtunk az úton felfelé, először egy szintre kerültünk
vele, majd Costa települést elérve már igencsak lefelé
kellett néznünk, szinte helikopter nézetté vált a látvány.
Ami nem is csoda, kb. 400 m szintet emelkedtünk, a 9 db
visszafordítót tartalmazó úton. A Padola túloldalán emelkedő
hegy tetején szintén jó kinézésű falu trónolt, Danta di
Cadore,
ami hasonló
magasságban (1.350 m) terült el, mint Costa. Costa látványos
település volt, egy meredély szélére építve, - amin mi
felmásztunk hozzá -, és a völgy felé csodálatos kilátással
jutalmazta meg azokat, akik ide feljutottak, meg persze a
lakóit.
Kis
nézelődés után indultunk tovább, mert nem találtunk ebédelő
helyet, én viszont már éheztem, de innen már sokkal könnyebb
terepen haladtunk Costalissoio település felé. Egy óriási
letörést került meg az út, alig emelkedve, süllyedve, nagyon
élvezetes környezetben. Mikor már letettem arról, hogy
valaha is enni is fogunk, hirtelen elénk ugrott egy asztal,
meg 2 pad képében az ebédelő hely, az úttól néhány méterrel
balra, feljebb egy kis buckán, ahova lépcsőn jutottunk fel,
meg persze a bringáink is.
Amire
felcígöltük a lomokat az asztalhoz, megjelent 6-8 országútis
bringás és sóvárgó pillantásokat vetett az asztalunk felé,
de nem futamodtunk meg, tartottuk a frontot a túlerővel
szemben, így nem volt más választásuk, mint tovább menni.
Ebédeléssel, meg Cobranco monológjaival eltöltöttünk vagy
egy órát, míg tovább indultunk.
Innen enyhe
lejtőn értük el Costalissoio települést. A központot a
macskaköves téren, egy óriási templom uralta, de a falu
többi része is szépnek, rendezettnek nézett ki, nagyon ütős
kilátással. A települést elhagyva, újra emelkedőbe csapott
át az út, miközben Costalta felé araszoltunk. Az útról
fantasztikus kilátást nyílt Santo Stefano di Cadore-ra és a
környező hegyekre, településekre.
Beérve
Costalta-ba, rögtön észleltük, hogy ez a település is, mint
az előző kettő, egy meredek leszakadás tetején trónol, ez
biztosítja a ragozhatatlan kilátást.
Itt inkább
faházak alkották a lakóépületek nagy részét, ami régies
hangulatot kölcsönzött neki. A Costalta napteraszon jön a
mese vége, pontosan szemben álltunk a Campolongo feletti
völggyel, a Forcella Lavardet hágóút szerpentinjével,
ahonnan tegnap átintegettünk ide, ahol álltunk.
Mi innen
visszaintegettünk, viszonoztuk a köszönést, még ha egy
nappal később is, de jobb későn, mint soha. Persze nem csak
ez volt az indoka ennek a túrának, hiszen a legnagyobb
nehézség még előttünk volt, a Forcella Zovo hágóút. Fájó
szívvel, de elhagytuk a Costalta napteraszt és elindultunk a
könnyűnek nem nevezhető hágó felé, ami 2 km alatt 300 m
szintemelkedést tartogatott számunkra. Eleinte a Rin
patakocska völgyében haladtunk, egy kis lejtőn, tőlünk
jobbra igen mély völgy tátongott.
A romló
minőségű utat régi szakadt pásztorszállások övezték, majd
hirtelen végeszakadt a nézelődésnek, mivel hirtelen 16-18 %
meredekségre váltott az emelkedő, közben elhagytuk a mély
völgyet is. Persze azért nem maradtunk szép látvány nélkül,
hiszen lehajtott fejjel, izzó combokkal tekertünk és közben
néztük nehezen forgó lábainkat. Egy kis kápolna mellett
megálltunk, fújtunk egyet és megbeszéltük, hogy innen
mindenki saját tempóban, saját zsírján megy fel a hágóig,
ott találkozunk. Én élveztem a megpróbáltatásokat, közben
nyomtam, ahogy bírtam, voltak benne 16-17 %-ok is, azok
voltak a „pihenős” szakaszok, de nem volt ritka a 18-20 %
sem. Egy ideig láttam a tükrömben a túratársamat, aztán egy
kanyar után már nem tűnt fel. Borzasztó meredek volt a
hágóút, de szerencsére nem teljes menetfelszerelésben
kellett teljesíteni, hanem csak könnyű napi csomaggal, de a
bringám így is kb. 20 kg-ot nyomott. Végül simán felmentem
egy megállással, elhagytam a menedékházat és meg sem álltam
a hágó tábláig, ahol gyorsan fel kellett öltözni, mert
csatak vizes voltam, a nap elbújt és a szél is feltámadt.
Amíg Cobranco-t vártam, nézelődtem a környéken és túl a szép
környezeten, nagy hegyeken, feltűnt, hogy a hágó túloldala
hasonlóan meredek, viszont köves, murvás, burkolatlan az út,
és nekünk majd arra kell mennünk. Volt időm lamentálni ezen,
mert a társam csak 12 perc után érkezett és erősen
integetett, hogy guruljak vissza a menedékházhoz,
nézzük meg,
van-e valami ennivalójuk. Igy is tettem, a háznál
letámasztottuk a bringákat, bezsebeltem egy lebaltázást,
hogy miért a hágón várakoztam, miért nem foglaltam inkább
asztalt. Tulajdonképpen azért, mert nem volt megbeszélve és
volt is még kajám, nem gondoltam, hogy betérünk ebédelni.
Végül lett asztalunk, de meleg kajánk nem, mivel 15:00-kor
zárt a meleg konyha, mi meg késtünk 2 percet. Igy lett a
meleg kajából Tiroli rétes
és helyben
kotyvasztott –, de finom - radler sör. Evés közben D-i
irányban nagyon jó kilátás nyílott a 2.500 m magas csipkés
hegycsúcsokra, ami fokozta az élvezeteket.
Kaja után
fizettünk, majd újra felmásztunk a Forcella Zovo hágóra és a
túloldalon megkezdtük a 12 % meredek murvás lejtő az
ereszkedést. Szerencsére csak kb. 1 km hosszan kellett a
vacak, süppedős úton alig sebességgel egyensúlyozni lefelé,
mert utána – ha nem is tökéletes, de – hasonlóan meredek
aszfalton gurultunk újabb 1 km-t, majd 6-8%-osra szelídült a
lejtő, majd elértük 1.300 m magasan, a Miravalle fennsíki
régiót,
ami nyíltabb,
szélesebb, közel sík területet takart. A múltból itt ragadt,
szétszórtan elhelyezkedő kőből és fából épített házak
színesítették az amúgy sem „fakó” összképet, sőt a „vadi”
új, széles aszfaltcsík is megjelent. Aztán az andalgást az
egyre meredekebb út tette izgalmassá, ugyanis megkezdtük az
ereszkedést a Visdende ,vagy Cordevole kanyonba. Sajnos a
meredek részen az útminőség kis hazánkat idézte,
de ez nem
okozott honvágyat, viszont a látvány az minden eddigi
fáradtságot megért. A szűk kanyon két oldalán meredeken az
ég felé törtek a sziklák, a völgy alján vadul, habot verve
rohant a folyócska a Piave felé.
Igen, mert ha
nem mondtam volna még, akkor a Piave völgye felé tartottunk,
ez az út vezet a sátrunknak otthont adó kemping mellett,
tehát már nem voltunk messze, de messze nem láttunk még
mindent. Több szerpentinkanyar után megálltunk – többször is
- a rohanó vizet megszemlézni,
majd útépítés,
útjavítás miatti terelésbe is belefutottunk, ami
valószínűleg a természet rendezkedése miatt volt szükséges.
Aztán a 6 km-es gurulás után elértük a kempinget, de csak
rövid időre látogattuk meg a sátrat, hiszen még le kellett
gurulnunk a Piave völgyén, vagy 20 km-t az autóhoz. Persze
nem csak ennyi volt a terv, mert Cobranco szeretett volna a
délelőtt nem megnézhető Piave kanyonba felülről benézni.
Az út az
alagútig a Piave mentén eseménytelen volt, enyhe lejtőn
haladtunk, nézelődtünk, mert azért mást láttunk, mint
délelőtt az ellentétes irányú haladás miatt. Az alagutat
elérve letértünk balra a régi, kanyonban vezető útra, ahol
2013-ban már jártunk, mert akkor még nem volt lezárva. Most
innen felső végéről begurultunk az erősen elhanyagolt útra
és különösebb nehézségek nélkül haladtunk 800 m-t, ahol az
utat keresztben beton elválasztó elemek zárták le,
utána
pedig a hegyről a vizek által lehordott kőhalmok vitték el
az utat. Ennek ellenére Cobranco eltökélt volt, minden áron
tovább akart menni, nekem meg nem volt már ehhez hangulatom,
hiszen tudtuk, hogy az alsó rész le van zárva, úgyis vissza
kell jönni. Elősegítendő Cobranco elhatározását, segítettem
a bringájának a betonelemen és utána a földcsuszamláson való
átemelésében, majd elviharzott.
Nem jutott végig,
földcsuszamlások, betört utak, stb. csinált néhány fotót:
Mintegy félóra
múlva feltűnt és az emeléseket fordított sorrendben
végrehajtva, indultunk az alagút bejárata felé. Szerencsére,
a lejtőnek betudhatóan, hamar végig értünk rajta és még a
forgalomra sem lehetett panaszunk, utána már csak néhány
percet kellett gurulnunk és 18 óra előtt néhány perccel
elértük az autót. A bringák felpakolása közben csepegni
kezdett az eső, de ez minket már nem zavart, gyorsan autóba
ültünk, és visszahajtottunk a kempingbe, ahol Cobranco egy
1,5 órás gasztroblog keretében ette meg a halkonzervét némi
ciabatta-val társítva. Aztán már csak az alvás volt hátra,
ami nagyon fontos egy érdekes túranap után és előtt.
5.
nap 2022.07.17.
Vasárnap (65,8 km 1.300 m szint)
Azzal tudattal
aludtunk el előző este, hogy reggel összepakolunk, eszek
valamit, fizetünk és már megyünk is a dolgunkra. Ja, ez volt
a terv, ebből csak a fizetünk és megyünk tovább nem sikerült
ötösre, ugyanis vasárnap lévén a recepción nem találtunk
senkit, amikor lementünk borotválkozni, mosdani. Aztán
önfeledt, nyugodt reggelizésbe fogtam, utána összepakoltuk a
sátrat, majd újabb próbát tettünk a fizetésre, és
szerencsésen sikerült megszabadulni 44, Euro nevű
pénzeszköztől. Ez tulajdonképpen olcsónak számit, hiszen 2
éjszaka 2 személyre, plusz autó, plusz sátor került ennyibe.
Mielőtt tovább
lépnék a történések ösvényén, röviden leírom a tervezett
programot: Egy rövid autós szakasz után, valahol Longarone
előtt – a Piave völgyében – hagynánk az autót, és onnan
bringával közelítenénk meg a 20. századi Európa, legnagyobb
vízügyi katasztrófájának helyszínét. A filmmel ellentétben,
itt próbálom az elején összefoglalni, hogy mikor és mi is
történt tulajdonképpen. A Piave folyóra merőleges, szűk
völgyben, - (Vajont völgy), amit meredek hegyek szorítottak
össze, és igen keskeny, de mély szurdokba torkollott a
kijáratnál, – jó ötletnek tűnt duzzasztóművet építeni. A
munkálatok eredményeként 1959-re elkészült a 262 m magas
gát, mely akkor a világ legmagasabb ilyen építménye volt. A
tározó vízzel történő feltöltése közben a Monte Toc, É-i
oldalán repedésesek találtak, és a hegyoldal mérhető
mértékben csúszott lefelé, aminek hatására megálltak a
feltöltéssel, és a geológusok kiszámolták, hogy mi történne,
ha az egész hegyoldal becsúszna a tározóba. A számítások
szerint kb. 20 m-es hullám keletkezne. Ezután tovább
folytatták a feltöltést, de biztonság miatt, a gát magassága
alatt 25 m-rel tervezték befejezni azt. Az 1963-as év ősze
igen csapadékos volt, ami felgyorsította a hegyoldal
csúszását, volt olyan nap, amikor már 1 m-t „jött” lefelé a
hegyoldal, emiatt 240 m-esre csökkentették a víz magasságát.
A katasztrófa október 9-én 22:39-kor következett be, a hegy
két kilométeres szakasza, 1.200 m magasságból -, 260 millió
köbméternyi törmelék - szakadt bele a vízbe, nagyjából 100
km/óra sebességgel. A bezúduló szilárd anyag, mintegy 40
milló köbméter vizet szorított ki brutális dinamikával. A
víztömeg egyik része több mint 200 m magasra csapott fel, és
a földcsuszamlással ellentétes oldalon elhelyezkedő két
települést (Casso, Erto) is elérte és károkat is okozott. A
víz másik része, mintegy átugorva a 262 m magas gátat,
óriási sebességgel vágtatott le a Piave völgyébe, ahol
Longarone település terült el. A víztömeg kb. 140 km/h
sebességgel maga előtt tolta a levegőt, ami elpusztította
Longarone-t, majd a lecsapó víz miatt az embereknek esélyük
sem volt a menekülésre. A hivatalos adatok szerint 1.917
halálos áldozatot hagyott maga után a katasztrófa.
A katasztrófát
az amúgy is – köztudottan – labilis Monte Toc oldalának
lecsúszása okozta, de ezt siettette, előidézte, a meder
vízzel való feltöltése és az őszi nagy esőzések is. A
helyszínen látszik, hogy a hegyet üledékes kőzet alkotja,
melynek a síkja igen ferde, becslésem szerint 35-40 fokos
szögnél is meredekebb, és utólag derült ki, hogy volt egy
vízzáró agyagréteg, mely a feltöltés és az esőzések miatt
elázott, és ezen, mint a jégen csúszott le a hegyoldal.
Számomra egyértelmű, hogy emberi hiba okozta a balesetet,
annyira akarták az erőművet, hogy a figyelmeztető jeleket
elbagatellizálták, figyelmen kívül hagyták (sajnos ez az
emberi mentalitás napjainkra sem halt ki). Akit érdekel,
megnézheti a szimulációkat a történésekről, az alábbi
linkeken elérhető filmeken:
Ennyit a
katasztrófáról, illetve a helyszínről, szóval ide
igyekeztünk, hogy a környéket bejárjuk, és részletes képet
kapjunk, illetve adjunk Cobranco közvetítésében.
Akkor ugorjunk
vissza 2022.07.17. délelőttjére, amikor a kempingből
elindultunk a Piave völgyébe, ahol Ospitale di Cadore
települést néztük ki az autós szakasz végének, és
értelemszerűen a kerékpáros szakasz kiindulási pontjának. Az
autós része gyorsan eltelt, szerencsére az erősen lepukkant
településen, közvetlenül a főút mellett találtunk parkolót,
és a bringák leteleportálása után, valamivel 10:15 után már
gurultunk is lefelé a Piave völgyében a célterület felé,
aminek a
közelébe kb. 9-10 km után kellett, volna megérkeznünk. Az út
kellemesen lejtett, szinte nem is kellett hajtani a
pedálokat, forgalom semmi, mivel az autópálya a fejünk
felett, illetve a hegy gyomrában haladt.
Mi önfeledten
gurulgattunk, néztük az égig érő hegyeket, vizslattuk az
eget, de az, jónak tűnt. Némi izgalmat az vitt az idillbe,
amikor a közben előugró kerékpárúton egy magára hagyott
őzikét pillantottunk meg, illetve előtte láttunk kifejlett
példányokat is, de azok hirtelen eltűntek. Emiatt megálltunk
és megvártuk, míg a kicsi elmegy.
Utána a Piave
szintjén haladt a bringaút, majd amikor már nagyon közel
voltunk a célterülettől, akkor visszatért a főútra, ahol
pont olyan terelés várt minket, hogy 50-100 m-t kellett
volna forgalommal szemben haladnunk, vagy 5km-es kerülőt
kellett volna tenni. Hosszú lamentálás után, nem mentünk
szembe a sűrű forgalommal, hanem kerültünk a katasztrófa
után újjáépített Longarone felé, de nem néztünk se jobbra,
se balra csak gyorsan megkerestük a Piave-n átvezető hidat,
hiszen délutáni programnak volt tervezve a városnézés. Hídon
átkelve rögtön megkezdődött a hegyoldalban a szerpentin,
hiszen kb. 250-280 m szintet kellett legyűrni, hogy a gáthoz
vezető utat elérjük. A szerpentin kb. 6 % meredeken haladt
felfelé, de sajnos a dús növényzet miatt nem nyílott kilátás
a Piave völgyére. A 7 db visszafordító kanyart hosszú
egyenesek kötötték össze, ami a motorosokat száguldozásra
ingerelte, de szerencsére a helyszínen büntette őket a
rendőrség. Mikor felértünk az alagút bejáratához, mert igen,
a hegy gyomrában vezetett az út a valamikori víztározó
gátjához, illetve még azon is túl. A lámpa előtt volt a
tulajdonképpeni hágó, de csak a lámpa oszlopára sikerült
hágómatricát ragasztani. A zöld után, megvártuk, amíg a
kocsisor elmegy, aztán a pirosra mi is elindultunk. Az
alagút tulajdonképpen galériás kivitelű volt, az
„ablakoknál” széles beállókkal, emiatt nem lett volna
problémánk, ha szembe jöttek volna az autósok. Többször is
kinéztünk,
de a
gátat nem lehetett látni, csak akkor, amikor az első alagút
véget ért, viszont akkor elénk tárult a maga meztelen
monumentalitásában.
A szurdok
szélessége a gát koronájánál alig volt több, 100 m, míg a
magassága 262 m, de az aljánál a szélessége talán csak 30 m.
A gát több
mint, 60 évvel az építése után még mindig a világ 8.
legmagasabb gátja.
Aztán, amikor a
gát mögé is beláttunk, az szürreális volt, hiába tudtuk,
hogy nincs ott duzzasztott víz, de mellbevágó volt a
látvány, mintha óriási meddőhányó lett volna, ameddig a szem
ellát, rajta már kinőtt a növényzet,
ha nem lett
volna a gát, akkor kitalálhatatlan lett volna mi is történt
itt közel 60 éve. Rögtön, ahogy kijöttünk az utolsó
alagútból, jobbra egy látogatóközpont fogadott, nagy
tömeggel, kápolnával. Az út bal oldalán függőleges – 150-200
m magas – sziklafal, aminek a tetején Casso település
foglalt helyet,
de mi
lentről nem láttuk, viszont célba vettük és elindultunk K
felé, a valamikori tó medrébe leszakadt hegy kőtörmelékére
épített úton. Felfelé menet egy nagy parkolóban megálltunk,
lenéztünk a gátra és a környezetére, majd nagy forgalomban
és hőségben tovább indultunk. 800 m magasan értük el a
„hágót”, de nem mentünk tovább K felé, hanem balra
kanyarodtunk egy jó kis meredek (8-12 %) szerpentinre.
Menet közben
megejtettük a reggelit, majd a faluban 15 % meredek
emelkedőn küzdöttünk a túlélésért. A végén nagy harc árán
elértük a 970 m magasságban lévő a kápolnát, ahonnan
fantasztikus kilátás nyílott a környékre, de leginkább a
völgy túlsó feléről nem tudtuk levenni a tekintetünket.
Ennek oka
az volt, hogy ott lehetett látni a Monte Toc oldalából – kb.
2 km hosszan - elindult földcsuszamlás miatt kopárrá vált
hegyoldalt, ami fehér színével mintegy sebhelyként mutatta,
honnan indult a katasztrófa.
Egyébként a
település rendezett, takaros látványt nyújtott, de a
hegyoldal felől felfelé óriási hegy magasodott fölé, ahonnan
simán indulhatnak kőlavinák. Hiába a csodálatos kilátás, nem
szívesen laknék itt.
Kis
időzés után visszagurultunk a Vajont völgybe, a főútra és
elindultunk a gát felé, ahonnan jöttünk, de csak kb. 200
m-t, és balra kanyarodva rátértünk a földcsuszamlás túlsó
oldalára vezető útra,
ami mindjárt
emelkedni kezdett. Kis idő múlva megérkeztünk a túloldalra,
ahonnan már közelről szemügyre tudtuk venni a Monte Toc
meredek, szinte síkkal határolt lejtőjét, melyen lecsúszott
a 206 millió köbméter kő. Aztán elértük a suvadás túloldalán
a maradék kis tavat,
aminek
földöntúli kékes-zöld színe volt.
Innentől
már talán a régi úton mentünk, ami még a katasztrófa előtt
épült.
Az útnak
ez a része is nagyon látványos volt, alagutak, viaduktok,
mély szurdokok váltották egymást,
és néhány
régi, félig-meddig elhagyott kisebb település.
Egy óvatlan
pillanatban hirtelen elénk tárult a túloldal képe, rajta
Erto település, amit a tervek szerint meg akartuk látogatni.
Tovább
kellet haladnunk K-i irányba és valahogy át kellett jutnunk
a túloldalra,
ami igen
látványosnak ígérkezett. Már látszottak a viaduktok, és
alagutak,
amiken át lehet
átjutni az Erto felé vezető útra.
Aztán
mikor kijutottunk a főútra, engem meglepetésként ért, hogy
nem balra kanyarodtunk Erto felé, hanem jobbra. Cobranco
világította meg a titok lényegét, először megtámadjuk a
Passo San Osvaldo (827 m) hágót,
majd
visszajövünk, csak először ragasztunk hágómatricát. Igaz,
hogy már voltunk 970 m magasan és a tervek szerint leszünk
még magasabban is, de akkor is. Az Erto irányába induláskor
még az volt a mondás,
hogy ott
majd keresünk valami helyet, ahol ehetünk meleget, de ennek
a felét sem hittem el. Erto-ba érve
választanunk
kellett, hogy felfelé indulunk, és ha nincs ott semmi, akkor
fölöslegesen másztunk, vagy lefelé és vajon lesz-e ott
étterem. Végül lefelé indultunk és fantasztikus sikátorokat
leltünk emberek és étterem nélkül,
emiatt felfelé
vettük az irányt és felmentünk a valamikori város fölé, ahol
illatokat érzett Cobranco, emiatt gyalogtúrát tett a
fantasztikus sikátorok felé.
Végül nem
talált semmit, emiatt éhen indultunk a Zemola hágó felé. A
hágóra vezető útról szép kilátás nyílt a város új részére,
már amikor a meredekség miatt sikerült nézelődni.
Végül
1.040 m magasságig kapaszkodtunk fel, mert innentől már
murvává változott az út. Cobranco még tovább ment egy
kicsit, csak a látvány miatt,
én inkább
megálltam enni valamit, mert már ki akart lukadni a gyomrom.
Aztán mikor visszatért, akkor egy 4 m magasságban található
beton peremre ültünk fel, szigorúan a szép kilátás kedvéért.
Az, pedig
volt, szemben velünk a Monte Toc éktelenkedett és azt az
utat láttuk, ahol sok alagúton, viadukton haladtunk a völgy
túloldalán 1-2 órával ezelőtt.
30-40
perc után, mire jól laktunk, visszagurultunk Erto-ba itt
lamentáltuk egy keveset, vajon megint út lenne nekünk jó,
mert igen nagy szintek voltak és már nem akartunk plusz
szinteket gyűjteni.
Aztán Cobranco
előre ment és kijelölte az irányt, igy folytattuk az
utunkat, vissza a gáthoz. A főúton meg kellett állnunk, mert
a kis maradék tó, a nap lemenő fényében fantasztikus
látványt nyújtott.
Innen már
viszonylag hamar elértük a gátat, de addig is meresztettük a
szemünket. Az alagutak után legurultunk a szerpentinen és
már a Piave feletti hídon robogtunk Longarone irányába, mint
amerre délelőtt jöttünk. Belevetettük magunkat az
újjáépített városba, végig gurultunk a sétálóutcán. Nekem
tetszett a város, mind az új, mind az ÉNY-i megmaradt régi
része, mikor elhagytuk, akkor a délelőtti terelés után
gyorsan lekanyarodtunk a bringaútra, ahol nagyon kényelmesen
lehetett haladni. Viszont mikor elértük a főutat, hirtelen
brutális szembe forgalommal találkoztunk, aminek az volt az
oka, hogy vasárnap délután elindult a tömeg D-i irányba, a
síkság felé és erre szerették volna kikerülni az utópályát.
Visszafelé mentünkben még néhány „hűje” szóviccet,
közjátékot elsütöttünk és hamar el is fogyott az út, és
megérkeztünk Ospitale di Cadore-ba, az autóhoz, negyed 8
felé. Cobranco végmonológja után autóba pattantunk és
elindultunk a megszokott vadkemping irányába (Moggio
Udinese-vel szemközti oldalon, a Lavarie bivak), hiszen a
következő napon már hazafelé vesszük az irányt, de a túra
még nem ér véget, várható még egy nagyon látványos Osztrák
rész.
Hát, mit
mondhatnék, ez az etap is Cobranco tervezését dicséri,
nagyon érdekes és látványos túrát szervezett, és akkor még
nem tudtam, mi vár ránk a következő napon…