Túrabeszámoló 2017

Az alábbiakban részletesen bemutatott túrát már 2014 őszén – pont a választás napján 10.12.-én - megcsináltuk kamera nélkül. Az eltelt három évben arra vártunk, hogy október közepe felé kialakuljon egy anticiklon, köznapi nevén „vénasszonyok nyara”. De miért fontos az időpont és az anticiklon? „Hát kérem szépen azért”, - mondaná Cobranco, sőt mondta is -,  mert október közepén már színes a fák lombkoronája, ami nagyon látványos, a szép tiszta idő meg ahhoz kell, hogy a szép látvány maradandó nyomot hagyjon a kamera SD kártyájának bit mintázatán.

Tehát 2015-ben és 2016-ban hiába vártuk a megfelelő időpontban bekövetkező jó időt, emiatt halasztottuk a túrát, sőt a 2017 is majdnem áldozatul esett a feltételek hiányának, de szerencsére mégis találtunk egy olyan napot, ami potimálisnak ígérkezett. Október 8.-a körül (ez vasárnap volt) szinte az összes időjóslással foglalkozó intézmény azt kezdte mondani, hogy csütörtöktől kialakul a várva-várt nagynyomású ciklon. Minket már akkor elkapott a harci idegesség, hogy végre itt az idő, be lehet teljesíteni a vágyakat és kamerával meg lehet hódítani a Zemplén hegyormait, völgyeit, úttalan-útjait. Aztán ahogy egyre közelebb kerültünk az ígért időponthoz, úgy látszott, a mézes madzag távolodik, mert a jósok egyre tolták a jó idő kezdetét, először szombatra, majd vasárnapra, de látszott, hogy a vasárnap sem lesz teljesen megfelelő a fátyolfelhő miatt, emiatt a hétfőre esett a választás, amit a hétköznapok alacsony turista sűrűsége is motivált. Viszont megvolt a veszélye a sűrű tartós ködnek, ami megint élvezhetetlenné tud tenni egy olyan videót, aminek fontos eleme a látvány.

A túra időben hosszabbnak ígérkezett a 2014-es próbától – pedig azt vaksötétben fejeztük be -, mivel a filmezés időigényes tevékenység, ezért korai indulás mellett döntöttünk.

 

Részletes leírás:

Én már negyed hétre Cobranconál voltam, természetesen a reggelit már megettem, bepakoltam a hátizsákba az egy hétre elegendő száraz abrakot, plusz teát, és egyéb leveket.

A kerékpárok autóra rakása után 7 óra körül indultunk neki  kb. 100 km-es autós résznek, aminek végén Vilmányban kötöttünk ki, ahol, - mint három éve is - az önkormányzat parkolójában álltunk be.

 Most egy kicsit más volt a helyzet (munkanap), mert a sok közmunkástól – akik a kapanyelek eldűlését próbálták megakadályozni azzal, hogy rátámaszkodtak – alig tudtunk bejutni a parkolóba, mert odébb sem akartak lépni a nagy szellemi és fizikai megterhelés hatására, amit az  autó tetején lévő kerékpárok látványa okozhatott.

Útközben szerencsére nem volt jelentős köd a Hernád völgyében,

 így méltán remélhettük, hogy a felsőbb régiókban is szikrázó napsütésben lesz részünk.

Végül valamivel negyed kilenc után vágtunk neki – a jelenleg még titkos – úti célnak, amiről itt már kénytelen vagyok információt csepegtetni. Villmányból (160 m) – ami a Hernád folyó és a Zemplén között helyezkedik el- rögtön 4-5%-os emelkedővel indult a túra,.De nem erőlködtünk sokáig,ugyanis pihenésképpen beiktatva egy egészségügyi szünettel egybekötött pótreggeli forszírozását is kitapostam,a helyszínnek pedig egy kiszáradt kukoricás ajánlotta fel magát önként.

A következő állomás Hejce (290 m) volt. A község önmagában is igen látványos, építészeti emlékek okán  érdekes, de a jelenkori sajnálatos repülőgép baleset miatt tett szert szélesebb körű ismertségre. Mint ismeretes a balesetet szenvedett 50 üléses An–24V szállító repülőgép 2006. január 19-én a NATO KFOR-missziójában részt vevő, a hat hónapos szolgálatukat letöltött békefenntartókat szállította haza Szlovákiába. A repülőgép a Priština nemzetközi repülőtérről indult, úti célja a Kassa nemzetközi repülőtér volt. A repülő a rossz látási és szél –viszonyok miatt a normális útvonalától keletre sodródott és a 20 km-re lévő kassai repülőtér miatt már süllyedni kezdett, amikor a 760 m-es Borsó hegynek ütközött és kigyulladt. A repülőn tartózkodó 43 fő közül csak egy ember élte túl a katasztrófát.

Hejce kb. 230 fős település, melyet már 1009-ben is említenek az iratok, majd a 15. században Csehországból husziták telepedtek meg a faluban, ennek építészeti nyomai ma is láthatóak, szépen felújított lakóházak formájában.

 Megnéztük a katasztrófa emlékművét,

a huszita házakat, a Szerencs patakon átívelő hidakat majd elindultunk a baleset helyszíne felé, fel a Borsó hegyre. A Fő útról balra kanyarodva, hirtelen meredekre váltott az út és a minőségét  teljesen elvesztette, öklömnyi kövek között botladoztunk felfelé haladva. A meredekség 9-12 % között mozgott, de keményebbnek érződött az útegyenetlenségek miatt. Kb. 2 km után elértük a sorompót, ami után autóval már – jogszerűen nem járható az út.  Egy idő után mindenfelé fanyüvés nyomaiba ütköztünk, mert fa gazdálkodásnak azért nehéz lett volna nevezni azt ami ott folyt. Apropó folyt, valamilyen munkagépből vastag sugárban ömlött az útra valami olaj féle, lehet nem talált volna haza a vezető és borsószemek nem voltak nála, de olaj igen és így oldotta meg az út megjelölését. Ahogy küzdöttünk felfelé, már igen melegünk lett, emiatt megálltunk vetkőzni, és állás közben előretekintve megláttam a szarvast, ott állt délcegen, az idő vasfoga nem fogta, így érezhettek őseink amikor a csodaszarvast megpillanthatták. Illetve így nem pontos, tehát újra nekifutok: megláttuk a "csoda-szar vas’t, ami a csíkot húzta maga után, ami nem volt más, mint a IV. Béla király által az úr 1254. esztedejének május elsejéjén felavatott első magyar királyi vörös csillag traktorgyár zászlóshajója, a Dutra UE-28 traktor. A neve valószínűleg ősmagyarul szarvast jelenthet, vagy nem. A szörnyeteget elhagyva két tébláboló bringásba ütköztünk, akik segítséget kértek, mert az egyik lánc elszakadt. Nálam nem véletlenül volt egy patentszem (hanem direkt), amit odaadtam, de sajnos láncbontónk nem lévén, folytattuk az utat. A falutól számítva kb. 3,5 km után elértük az egyetlen visszafordító kanyart, innen még kb. 500 m-re volt Fehér-kúti erdészház,

 ahonnan kis pihi és vízvételezés

 után elindultunk visszafelé 63 m-t, mert ott kellett jobbra felkanyarodni (590 m magasan, északi irányba) a Borsó hegyre vezető – már aszfaltot nyomokban sem tartalmazó – útra. Egy ideig tudtunk pedálozni,

de aztán a 15% meredekség, nagy kövekkel, gyökerekkel párosulva megakadályozott ebben. Némi tolás után újra járhatóvá vált a dózerút és kb. 710 m magasságban balra letértünk róla, hogy a Sólyomkő által nyugat felé kínált pazar kilátást élvezhessük.

 Szinte leírhatatlan az a színorgia, ami a szemünk elé tárult,

a környező domboldalakon a falevelek árnyalatai a zöldtől indulva a sárgán át egészen a bíbor pirosig terjedtek véletlenszerű térbeli eloszlásban,

 és arról, hogy a kék se maradjon ki a színek tárházából, a Cobranco-kék égbolt gondoskodott.

Természetesen a szokásos csúcs/"sztár"/fotó sem maradhatott ki,a szokásos "okés" pózban.

 Már itt éreztük, hogy megérte várni a megfelelő pillanatot, és nyilvánvalóvá vált, ez a megfelelő pillanat. Innen nem egészen 1 km és 60 m szint után értük az emlékhelyet, ahol a kopjafák a repülő sziluettjét formázták.

 Szívszorító volt olvasni a születési időket, látni az áldozatok képeit és elgondolni micsoda fájdalmat jelentett az több, mint 40 családnak, hogy 42 fiatal ember halt meg békeidőben. Még álltak azok a környező, derékba tört fák, melyeket a katasztrófa alkalmával a repülő vágott ketté, mikor a hegy tetejének csapódott.

 A gépmadár dél felől érkezett, és ha 20 m-rel magasabban szállt volna, akkor nem akad bele a hegy tetején álló fákba, mert innen észak felé már meredeken lejt a hegyoldal és gond nélkül elérhette volna kassai repteret, ennyit jelent húsz méter.

 A nézelődés vége felé befutott a kisegített két bringás, valahogy megoldották a lánc megjavítását, de nem tudtunk velük sok szót váltani, mert még rengeteg kaland várt ránk, így elbúcsúztunk és megkezdtük a downhillt, - egy valamikori elhagyott, dudvával benőtt, sziklás, helyenként 25 % meredekségű úton, ami egy idő után átváltozott vízmosássá, - annak érdekében, hogy lejussunk a Kis-patak völgyébe. A lefelé ereszkedés még annál is szörnyűbb volt, mint amire emlékeztem, volt ahol inkább futottam a kerékpár mellett, mert így gyorsabb volt, mint felülve. Azért csak dobtam egy hátast, akárhogy vigyáztam, de szerencsére nem történt semmi, csak egy kis előre szaltó, a lábaimra rögzített (SPD) kerékpárral, amiről reptében leugrottam, kirántottam a lábaimat és talpra érkeztem. Hát mit mondjak meleg volt,bár inkább hideg,mert a nap csak hézagosan sütött. Aztán kiértünk egy rendes dózerútra, olyan 560 m magasságban, amin DK-i irányba haladva, 1,1 km után értük el a Kis-patak völgyét 530 m magasságban, majd É felé fordulva 600 m után 500 m magasságban megálltunk, mert a tőlünk K-re (jobbra) magasodó hegy tetejére vágytunk, ugyanis ott egy várrom rejtőzött 650 m magasságban. A felfelé vezető út azonban olyan meredek, hogy azon kerékpárral nem lehet haladni, ezért azokat egy vízmosás szerű kis völgyben megfektettük

 és gyalog vágtunk neki az Amadé-vár rom felfedezésének (Aba Amádé vára). Az egynyomos út eleinte 20-25 % meredekségű volt, majd némileg ellaposodott és kinyílt a tér, innen már látható vált a cél, de még küzdeni kellett a meredekséggel és a szétszórtan elhelyezkedő nagy kövekkel. Mikor felértünk, akkor csodálatos kilátás nyílt kelet

 és észak felé, a lábunk alatt elterülő Gönci-patak völgy talpa 300 méterrel alattunk húzódott, a fák színei itt is lenyűgözőek voltak.

Az északi távolban a Hernád völgye és nagyon messze a párában Kassa is felsejlett.

 Innen a bringákhoz visszatérve 12 óra után indultunk tovább Telkibánya irányába, de a közvetlen cél a Potács-ház volt, ami jelenleg egy kulcsos ház, az erdőben. Amíg elértük, addig kb. 4,2 km-t gurultunk (220 m szintet vesztettünk) a Zemplénre jellemző köves úton, ami helyenként bakhátas, máshol mocsaras arcát mutatta.

 A végére teljesen szétrázott az út olyan lettem, mint a rongybaba, már jólesett a Potács-ház melletti simább talaj. Megnéztük a bekerített ingatlant,

 Cobranco felvett néhány snittet, amikor ellentétes irányból megint feltűnt a két bringás, akikkel már harmadszor találkoztunk. Mivel ők is Telkibányára igyekeztek, Cobranco útba igazította őket, majd elindultunk utánuk mi is. Már mentünk egy ideje, amikor rájöttünk, hogy ez az út bizony nem ismerős nekünk, meg is álltunk tanakodni, de a térkép alapján úgy tűnt, hogy egy kis kerülővel mégis jó lesz. Mivel már nem érte meg visszafordulni végigmentünk rajta, és csodák-csodája eljutottunk Telkibányára, igaz nem teljesen oda ahova akartunk, de ilyen a vakszerencse, megleltük az "aranybányát", pedig a föld alá sem mentünk. Ahogy jobban megnéztük, rájöttünk, nem tudjuk megközelíteni, mert körbe van kerítve, a kerítésen belül pompás kis tó is hívogatva integetett felénk. Sajnos nem volt nálunk elég pénz, hogy be tudjunk jutni az Aranybánya Hotel területére, így továbbálltunk és megkerestük a szokásos kocsmát, aminek tornácán elköltöttük az ebédet (én már harmadszor a túra folyamán, de Cobranco még tényleg csak először).

Már majdnem egy óra volt, amikor tovább indultunk kelet felé Bózsva irányába. Még megálltunk Telkibánya vége felé az Érc- és Ásványbányászati Múzeum parkjánál, ami nem csak jól néz ki, hanem a kilátás is szép volt onnan.

 Tovább haladva egy hágó állta utunkat (370 m), helyenként nedves aszfaltjával, de minket nem tántorított el, meghágtuk. A táj színeivel nem tudtam betelni csak meresztettem szemeimet, míg hirtelen lejteni nem kezdett az út és már vágtáztunk is le a tankcsapdákkal teli úton. Itt is kellett figyelni, de nem a tájat – arra már nem volt lehetőség - hanem a krátereket, nehogy ember, vagy bicikli halál legyen a száguldás vége, illetve nehogy elszalasszuk a következő napirendi pontot, a Mátyás király-kútját. Az útról jobbra letérve megszemléztük a forrást.

De,nemcsak forrás volt,hanem egy jégbarlang beszakadt bejárata is,amit az arany után kutató elődeink furkáltak a hegybe és a környéken több hasonlóra is lelhet a túrázó,ha szeret sétálni.

Én nagyon kerestem egy táblát,

 vajon Petőfi járt-e itt, de erre utaló jelet nem találtam, pedig eddigi tapasztalatom alapján minden érdekes helyen járt Mátyás és Petőfi is. Lehet, Petőfi azért nem jött ide mert nem szerette a hegyeket, a fene se tudja, a lényeg az, Mátyás szerette. Aztán átugrottunk még az út túloldalán fekvő parkolóba is, ahonnan tanösvény indult, majd kisvártatva mi is. Innen még jelentős gurulás várt ránk, egészen 180 m-ig Bózsváig. Útközben sunyin ott figyelt balra a Nagy Milic vonulata,tövében a szépen felújított Füzéri-vát is lelkesen integetett.

Bózsvától Kőkaput akartuk megközelíteni, de nem a szokásos Bózsva-Pálháza-Kishuta útvonalon, mert Cobranco tudott egy vadregényesebb megoldást, Bózsván a tó előtt hirtelen jobbra, majd a fel hegyre. Az emelkedő kellemes helyen tört felfelé, eleinte üdülők között, majd tufa szurdokban haladtunk, az 50 m szint hamar elfogyott és már gurultunk is le a Kemence patak völgyébe, de előtte még körbejártuk a szép állapotban, pompás környezetben lévő Szuha Panziót.

 A völgybe leérve konstatáltuk, hogy ez bizony igen látványos, széles, nyírott mezővel rendelkező terület, még az út is jó minőségűre váltott, kisvasút is járt hozzá, Pálházáról járt fel a vonat - útba ejtve Kőkaput - a Rostálló nevű végállomásig.

Kőkapu tulajdonképpen egy üdülőhely, kicsiben olyan mint Lillafüred, van tó,

 kisvasút,szálloda, étterem,

 mindenféle látnivalók, turista utak és hétvégén bizonyára tömegek is.
A nevét a szikla áttörésről kapta, melynek bal oldali ormán található a Károlyi-vadászkastély,

 közvetlenül alatta a megduzzasztott Kemence patak, a tó túloldalára még befért a kisvasút és egy alagút is. A szűkületen túl található a Hotel Kőkapu

 és az előtte lévő kis téren a magyar királyok csodásan faragott fa szobrait tartalmazó kompozíció. Szerencsére a királyok közé az aktuális vándor is beállhat – egy fénykép erejéig -, mert az alkotó gondolván rájuk, készített egy üres talapzatot is, vagy az onnan hiányzó királyt elvitte a cica.

 Tovább haladva felfelé a völgyön a kisvasút állomása – étteremmel,

 panzióval együtt - a következő látnivaló,

 ahol szintén faragott emberalakok várják a fényképezőgéppel felszerelkezett látogatót.
A változatosság kedvéért az állomással szemben a hét vezér fa szobrát lehet megcsodálni.
De menjünk csak vissza a Hotel Kőkapuhoz, itt egy lépcsőn keresztül meg lehet látogatni – szigorúan csak a szállóvendégeknek – a vadászkastély teraszát, ahonnan lenyűgöző kilátás nyílik a tóra és a környező hegyekre. Természetesen mi felmentünk, - mielőtt bejelentkeztünk a szállodába vendégnek – és felejthetetlen képeket raktároztunk el a retináinkon,

 ahol már viszonylag kevés volt a hely, így a nap második felében. Aztán még megnéztük az üdülő területet is, és ha már ott voltunk hintáztunk egyet,

 majd elindultunk a völgyön lefelé, de még a végleges távozás előtt körbe akartuk bringázni a kis tavat,

 ami majdnem simán sikerült is, amikor hirtelen megjelent a naponta kétszer közlekedő vonat. Ekkor kezdetét vette az észvesztő rohanás, hogy elcsípjük az állomásnál,

 de hajlott kora ellenére nem értünk a nyomába. Ezen elkeseredve tényleg elindultunk lefelé,megint,de nem elégszer újra a tó következett,

a lemenő nap fényében egyre szebb látványt mutatva.

Aztán – mintegy 1,3 km után – jobbra kanyarodva a Komlóska patak völgyébe, elhagyjuk a Kemence patakot és megkezdjük a következő hágó meghódítását, ahol kb. 230 m szintet kellett leküzdenünk, közben azért jutott idő és energia érdekességek megtekintésére is, ilyen a Káldy forrás, az úttól jobbra. Apropó út, szinte észre sem vettük, annyira jó minőségű volt, tudtunk a tájra koncentrálni, a lemenő nap éles fényei már csak a fák tetejét világították meg, még jobban kiemelve a színeket. A meredekség 5-7% körül alakult, az út karakterisztikája miatt teljesen a Bükkben éreztük magunkat, beszéltünk is róla, hogy nagyon hasonló a Bükkszentlászló-Bükkszentkereszt közötti úthoz. A hágót 442 m-en értük el, majd megkezdtük a süllyedést a Tolcsva patak völgyében a Huták felé. Ezek a Huták települések, már említettem egyet Kishuta, ami a Kemence patak völgyének elején volt és nem érintettük ugyanúgy, mint Nagyhutát, ami a Kishuta után nyíló zsákvölgyben található. Erről eszembe jutott egy régi nóta, ami valahogy így van:” Kishuta, Nagyhuta nem ugat hiába”, vagy nem így van, tudja az ördög. Tehát most nem ezekről van szó, hanem fentről lefelé haladva Újhuta, Középhuta és Óhuta, (közösen Háromhuta) amely települések a valamikori üveggyártással kapcsolatosan alakultak ki, sőt nem maguktól alakultak ki, hanem II. Rákóczi Ferenc alapította őket 1698-ban, lengyel és tót származású lakók telepedtek itt meg. A települések jól néztek ki, főleg Középuta, ahol több felújítást is láttuk, sőt új építést is. Az út minősége viszont pont itt pocsékosodott el, - valószínűleg II. Rákóczi Ferenc óta nem volt javítás – és már nem is javult meg, országúti bringa nem javallott, legfeljebb gravel bike. Jól mutatja az út szarságát, hogy a padka jellemzően sokkal simább volt, mint a közlekedésre tervezett felület. Aztán Középhuta után jobbra fordultunk Óhuta (nyugat) felé, miközben egyre csípősebb lett az idő, hiszen a nap már lefekvéshez készülődött és az előttünk álló hágó már árnyékot vetett a völgyre. A hágó 206 m szintemelkedést tartogatott, amit erőltetett menetben tettünk meg, hátha sikerül még napfényben elérni a Regéci vár látványát. Hát nem sikerült, ahogy odaértem a kilátópontra a hágón, a nap egy kis csücskét még látni lehetett a látóhatáron, de mire leszálltam a bringáról és elővettem a fényképező gépet, éppen lebukott, azért készült néhány kép,

 majd újra gurulni kezdtünk le Regéc településre. Innentől már elég setét lett, a vacak úton óvatos duhajhoz hasonlóan cammogósra vettük a figurát és így értük el Fony települést, ahol még egy utolsó pihenést ejtettünk meg, majd a szántáson – akarom mondani a 3716 számú úton legurultunk Villmányba, ahol bezártuk a túra-kört és 17:45 körül elértük az autót.

Összességében igen jól sikerült túrán vehettem részt, ami nagyrész Cobranconak köszönhető, aki pompásan állította össze a kört, az időjárás és az időpont is nagyon stimmelt, sok érdekes, látványos helyet érintettünk felejthetetlen élményekkel tértem haza.

Ajánlom mindenkinek az utat. Részletesebben lásd a  és a .