"A szlovák „Szeret-Déda
project”-ként is ismert vasútvonal gondolata 1938-ra tehető,
mikor az első Bécsi-döntés eredményeképpen, a szóban forgó
terület egy része viszakerült Magyarországhoz.Értelemszerüen,
az itt húzódó vasútvonal bizonyos szakaszai is.Ennek
áthidalására, a szlovákok nagyszabású épitkezésbe kezdtek.
Az észak-gömöri összekötő vonal a vad tájon,csak
alagutak,viaduktok létesítésével volt kivitelezhető.A munkák
infrastruktúrális része a háború végére majdnem kész lett,
de mivel a terület újra Szovákiához került,a vasút
befejezése, üzembehelyezése értelmetlenné vált. Bár vonal
néhány szakasza késöbb bekapcsolódott az aktív használatba,
a felhagyott műtárgyak jelentős része,mint egy letünt kor
mementója a mai napig is célként lebeg a felfedezők,
kalandvágyók szeme előtt."
2020.07.01. Szerda (121 km 1.985 m szint)
A nem túl nagy számú
egynapos túráinkból itt és most egy Szlovák túra alkotja az
írásmű alapját. Egy érdekes és elgondolkodtató, majd 80 éves
emberi alkotás az apropó, amiért kiutaztunk, de persze ez
nem lenne elegendő a reggeltől estig való tekeréshez, így
hát Cobranco úgy alakította a nyomvonalat, hogy abba a
környék több érdekessége is feltűnjön. Cobranco először
2014-ben Kiringtonnal fedezte fel az útvonalat, majd
2018-ben velem is végigmentünk rajta, még kamera nélkül.
Azóta vártuk a jó idő eljövetelét, de valahogy mindig
közbeszólt valami. A fejlécből látszik, hogy nem rövid és
nem teljesen sík a túra és ha azt mondom, hogy jelentős
része terepen halad, akkor sejthető, ez bizony időigényes
elfoglaltság. Ebből adódik, csak a nyár eleje felé érdemes
belefogni, mert akkor elég hosszúak a nappalok, viszont pont
a június vége szokott zivatarokban bővelkedni, amit mi
kerülni akartunk, pont a jó látvány miatt. Végül a 2020-as
év Covid miatti itthon ülése és egy pillanatnyi jó idő miatt
belevágtunk. Eddig ügyesen fostam a szót és egy szót sem
szóltam - a helyszínről, és az érdekességről, ami miatt
egyáltalán belefogtunk -, de nem lesz ez mindig így.
Tehát a célterület:
autóval Miskolcról indultunk, - már 4:40-kor autóban ültünk,
- hiszen közel 100 km volt az autós szakasz. A Bánrévei
határátkelőn át jutottunk el Pelsőcön (Plesivec) keresztül
szlovákiai Csetnekig (Stítnik), aminek főterén megálltunk
és leszedtük a
bringákat, majd a szokásos koreográfia szerint körbenéztünk,
vizet keresve, de nem leltünk, mert a kút kiszáradt.
Végül fél 7-kor vette
kezdetét a nagy túra.
A tényleges cél a
Nagyszabos (Slavosovce) melletti, 80 évvel ezelőtt
felhagyott vasúti alagút (2,5 km) megnézése és azon való
áthaladás. Persze utána még az ezzel összefüggő dolgok
megtekintése, kipróbálása és egy fektetett nyolcas alakú
túra-útvonal bejárása.
Az alagutat azért
kellett a II. világháború közben a szlovákoknak megépíteni,
mert az É-D-i völgyekben futó vasút ellehetetlenült az első
bécsi döntésnek köszönhetően, aminek hatására a határ
északabbra került. Tulajdonképpen nem egy hanem több
építményt - alagutakat és viaduktot - is kezdtek építeni, de
mire majdnem készen lett, addig a határok is visszamentek
délre, így értelmetlenné vált az egész óriási, és drága
beruházás olyannyira, hogy a talpfákat sem tették le, soha
nem ment itt a vonat.
Csetnek főteréről (292
m)
É felé indultunk
az 587-es úton, majd kb. 2 km után balra letértünk az
52622-es útra Nagyszabos felé. Az időjárásra nem lehetett
panasz, az ég teljesen tiszta Cobranco-kék színnel
hívogatott, bár a korai időpont miatt a levegő még nem volt
meleg. Nagyszabost kb. 5 km-rel a leágazás után értük el és
már a faluban is érdekes táblát információs láttunk,
amin a keresett
alagút képe figyelt.
Volt más érdekes is,
alaktalan, furcsa színekben pompázó, fa valamik. A falu
közepén búcsút intettünk a Csetnek pataknak és a Csetnek
völgynek is, és balra NY felé – a Rejdarsky patak völgyén –
indultunk. Jó meredek úton haladtunk, ami egy idő után
murvássá silányult,
majd hirtelen (480 m)
mindenféle, a faluban látott színes fa izék jöttek szembe
egymás után.
Ez a Nagyszabosi
rekreációs park, amit - Cobranco szerint - 2009-ben hoztak
létre művészek bevonásával. Én nem tudom milyen művészek
működhettek közre, de azt igen, nagyon jó anyagot
„tolhattak”.
A helyszínen
kipróbáltuk a hintát, az épített kisvonatot, és időt
kerítettünk a reggelire is, majd 7:40-kor megtámadtuk az
alagutat,
ami elég érdekesen
indult. Aki nem ismerős a környéken, nem biztos, hogy
magától rájön, hol is kezdődik az építmény ugyanis 7-8 m-t
kell lefelé menni egy fa lépcsőn,
hogy a bejáratot
elérhessük. Annó – gondolom – úgy tervezték, hogy egy kis
földmunkával a felszínről indult volna, de a partizánok
berobbantották az elejét. Na, szóval lekabáztunk a
bringákkal,
- ugye az enyémen
két oldaltáska is volt, hiszen engem ért a megtiszteltetés,
hogy a Cobranco lomjait is vihettem, meg persze a saját
ruha, kaja, pia, meg ami kell, pl. lámpa.
Az alagút eleje döngölt
murvásan indult,
de aztán a maga pőre
betonlapjain bakkantottunk végig. Ez úgy nézett ki, hogy
mindkét oldalról befelé lejtő beton lapokat fektettek le,
amik kb. 1,5 m hosszúak voltak, de köztük olyan 10 cm széles
5-10 cm széles bakkantó. Középen pedig egy kb. 20 cm széles
40 cm mély vályú futott végig,
ami a beszivárgó vizet
volt hivatva elvezetni. Szerencsére az alagút lejtett, olyan
1,5-2%-kal, így tekerni nem kellett csak fékezni, meg
kiállni a nyeregből, mert a bakkantók elég „ütősek” voltak,
és közben arra koncentrálni, nehogy a középen futó árokba
beleessünk. A belső szerkezete meglepően épen, jó állapotban
vészelte át a 8 évtizedet. Elgondolkodtam rajta, vajon mi
miatt lehetett szükség egy ilyen nagyszabású, borzasztó
munka árán, szörnyű drágán megépített objektumra. Az erdőből
a fát le lehetett volna hordani másképpen is, akár
Magyarországon keresztül is, biztosan a szlovákok akkori
vezetői nem akarták őseink jóindulatára bízni ezt, de
számomra akkor is értelmezhetetlen a monumentalitása.
Az alagútban többször
megálltunk,
voltak közjátékok, de
csak megérkeztünk a túloldalra,
ahol egy
patakocska indult éppen a kijárattól,
és a sárból, meg a
vízből jutott az alagút utolsó 50 m-re is,
de csak sikerült
kivergődni.
Különben ez egy jelzett
kerékpáros út, ha valaki tudja ezt értelmezni. Az alagútba
7:40-kor léptünk be, majd a kijáratnál is volt egy kis
nézelődés és 8:40-kor indultunk tovább. A patakmederben
150-200 m-t haladtunk,
utána a patakocska
(Mnisansky) letért balra, mi pedig haladtunk tovább a vasút
nyomvonalán. A nem túl jó minőségű csapáson 1,3 km-t
haladtunk és már el is értük a következő alagutat (245 m),
ami most szerencsére
nyitva volt, mivel elbontották a falazatot. 2017-ben is át
tudtunk rajta menni, de akkor még szinte teljesen be volt
falazva és csak egy ajtó méretű lukon keresztül lehetett
áthatolni.
Alig mentünk át az
alagúton, máris ott álltunk a koprási viaduktnál,
ami a következő
eleme a befejezetlen vasútnak.
Volt küzdelem, mire
felértünk,
ugyanis az "abandoned"
létesítmény feljáró rámpái shasem készültek el.
Az építmény igen
monumentális
(113 m hosszú, 40 m
magas)
és a hortobágyi híd neve
után szabadon, lehet mondani 5 lyukúnak,
melyek közül a
középső a nagyon nagy lyuk, a többi meg gyereklyuk.
Jól szétnéztünk,
majd indultunk
tovább, de már nem kergettük a többi építményt, hanem a
túra, alagút mentes szakaszára tértünk rá, aminek keretében,
mindenféle földutakon legurultunk Koprásra, majd tovább
Baráttelkére (régebben Mnisany, ma Magnezitovce). A falu
szlovák neve annak állít emléket, hogy Közép-Európa
legnagyobb magnezit bányája van a környéken,
az előbb említett
földutak rendesen csillogtak a kicsi ásványszemcséktől, amit
magyarul magnézium-karbonátnak hívnak. A templomnál jobbra
kanyarodva erős hegymenetbe kezdtünk,
ami az emlékeink
szerint tolós szakaszba torkollik, és nem is csalódtunk. A
domb tetejéről már látszott a félig elbontott hegy szemben a
Murány völgy túloldalán.
Ott simán lehetne Hold
expedícióról filmet forgatni, senkinek nem tűnne fel, hogy
ez a Föld. Kis gurulás után értük el Hizsnyó (Chyzne) falut,
majd egy lendületes gurulás után Lubényt (Lubenik), ami már
a Murány patak völgyében volt. Mi ÉNY felé (jobbra)
kanyarodtunk, mert Nagyrőce (Revuca) lett volna a közelebbi
cél, ebédelési célból, de még nagyon korán volt (10:10).
Viszont volt ott egy tó, Békás (vagy Mikova tó),
ahol csobbanni is
lehetne, viszont a túra nyomvonala egy fektetett nyolcas,
aminek éppen a tónál van a metszéspontja, ergo délután
leszünk még itt. Cobranco úgy döntött a tények súlya alatt
roskadozva, hogy most, még ebéd előtt kell fürödni, a
„Fürödni tilos” táblával ellátott tóban.
Az elhatározást
tett követte és elzarándokoltunk a tó hegy felőli – túl –
oldalára, leltünk egy kis – sűrű növényzet által - rejtett
öblöt és már vetkőztünk is, majd nagyon halkan a habokba
siklottunk, nehogy a horgászok megorrontsák a tilosban
járásunkat. Jól esett egy kis felfrissülés, de az már nem,
hogy a vízből kiemelkedve, azonnal megcsípett egy bögöly.
Mondtam is neki, „Leütlek én rusnya bögöly, hogy azonnal meg
is dögölj!” és úgy is tettem, de már nem lehetett meg nem
történtté tenni az esetet. Kis száradás után visszaöltöztünk
és visszakerekeztünk a Nagyrőcére vezető út melletti
bringaútra, ami jó minőségű vala, és elég jól is haladtunk
rajta. Oly annyira jól, hogy 11 előtt elértük a várost, és
ekkor „már” majdnem 30 km a lábunkban volt, viszont az
ebédhez elég koránnak tűnt az idő. Ezért kicsit körbenéztünk
a város történelmi magjában,
ami nem tartott túl
sokáig, és már 11:08-kor a kiszemelt – és már kipróbált –
Trio Pizzeria-nál voltunk, a Jilemnického utcában, vagy ha
úgy tetszik, akkor ulicában. Talán két éve voltunk itt, de
azóta megváltozott kicsit a felhozatal, csak menüből
lehetett választani, amit gyorsan meg is tettünk, (porleves,
Cobranconak rántott sajt, nekem rántott hús, és persze
fél-fél liter Kofola).
A lónyálat hamar
kihozták, majd mikor Cobranco akkurátusan kihajtogatta a
térképet és mutogatni kezdte merre járunk, hirtelen
megjelent egy felszolgáló-lányka és hozott egy vajling
húslevest. A felét sem bírtuk megenni, igaz Cobranconak nem
nagyon ízlett, nekem meg ugye mindegy milyen, mert nekem
bármi jó, de így is túl sok volt. A főétellel nem volt semmi
baj, ehető volt és finomnak is nevezném, a végén a két
adagért, Kofolával 11 ercsit fizettünk, nem volt drága.
Aztán valamivel fél egy előtt, teli gyomorral nekiugrottunk
a túra maradék 90 km-ének. Ebéd közben szórványosan
felhősödni kezdett és csak remélni mertük, hogy a jó, száraz
idő egész nap kitart majd. Teli gyomor ide, teli gyomor oda,
mégis jó 20 perc alatt ledaráltuk a hátszélben a 8 km
távolságot Murányaljáig (Muran). A városban korábban már
többször jártunk, túl sok említésre érdemes részlettel nem
rendelkezik, emiatt nem is terveztünk megállást, hanem a
központban akartunk elkanyarodni jobbra az 531-es útra egy
kis kitérő erejéig, ott azonban egy hamisítatlan behajtani
tilos tábla figyelt. Egy kicsit lassítottunk majd mentünk
tovább, Cobranco szerint valamilyen természeti katasztrófa
lehet az ok a hegyekben, hiszen az elmúlt hetekben nagy
mennyiségű eső esett, viszont mi csak 1-2 km-t mennénk a
kiszemelt látványosságig...
Ja, azt azért
megemlítem, hogy a délelőtti vonatos szála a túrának
délutánra kezdett kicsit foszlani, mert már nem nagyon esett
útba több alkatrésze a tervezett vasútnak (mondom nem
nagyon, de egy kicsit igen). Vissza a látványosságra, amit
már majdnem elértünk, amikor észleltük, hogy az út jobb
oldalán – a vízelvezető árokban – bődületes mennyiségű víz
jött szembe, majd megtaláltuk a teherautókat, markolókat,
melyek próbálták rendbe tenni a nagy vizet megszenvedő utat.
Itt várni kellett pár másodpercet és már mehettünk is,
azonmód le is kanyarodtunk az útról balra és már ott is
álltunk egy legelőnél, ahol lovak, szamarak tébláboltak a
kordonnál, meg néhány ürge. Néztem kérdően Cobrancora, hol
itt a látványosság, erre mondja, hogy az ürgék. Kérdezem,
hogy az a farmeres, meg a másik? Erre hülyén nézett és a
földre mutatott, ahol tényleg nagy számban futkostak a
szőrös kis rágcsálók.
A történet szerint a
kerecsen sólymot akarták visszatelepíteni, ezért hozták a
szaporodni képes élelmet, de azokat az emberek jópofának
vélték és etetni kezdték őket, emiatt nem széledtek szét,
hanem maradtak ott, ahol kaját kaptak. Jól lefényképeztük az
ürgéket, meg a szamarakat, aztán indultunk is vissza
Murányba, mert onnan volt még egy „fakultatív” program, ami
a Rozsdás patak völgye volt (Hrodzavy Potok). A szűk
völgyben tulajdonképpen nincs jó kilátás a buja növényzet
miatt, viszont távolabbról az igazi látványt a Turáni
kőtornyok nyújtják.
Az egész kitérő
oda-vissza csak 4 km, és 100 m szint, de már egy kicsit
késésben voltunk, emiatt igyekeztünk felfelé, a vacak
töredezett aszfalt és köves út keverékén, ami nem volt
könnyű a 10% feletti emelkedőn. Egészen egy óriási
gömb-szerű szikláig mentünk,
amit a turisták
legurulás ellen kis botokkal megtámasztottak, itt a hit
erősebb lehetett, mint a fizika ismerete, na de mindegy is.
Rövid téblábolás után elindultunk vissza Murányba, hogy
végre a túra útvonalának irányába álljunk. Csak óvatosan
lehetett engedni a bringákat, mert az út minősége – ahogyan
az előbb is írtam – nagyon nem volt jó. Valószínűleg nem
voltam elég figyelmes, vagy csak nem volt szerencsém, mert
egyszer csak azt vettem észre, hogy az első gumi nagyon
furcsán rugózik. Aztán tudatosult bennem, hogy defektem van,
na már csak ez hiányzott. Fék, majd magyarázat Cobranconak,
miért is állok meg, utána kerék ki, belső ki, új belső be,
pumpálás és már mehettünk is tovább. Azért nem ment olyan
gyorsan, mint a Forma 1-ben, de 17 perc alatt megvoltam
vele, mert ugye Cobranco csak a dokumentálással volt
elfoglalva, igaz az jól sikerült. Beérve Murányba,
jobbra fordultunk a
Tiszolc felé vezető útra, ami rögtön egy kiadós emelkedővel
indított, majd a túloldalon el is vesztettük azt a
magasságot,
amit előzőleg nyertünk.
A cél nem Tiszolc, hanem a Murány-Tiszolc út, kb. felénél
található Dielik hágó (587 m) volt. Mielőtt elértük volna a
hágót – kb. 510 m magasságban – hirtelen jobbra kanyarodtunk
a derékig érő gazosban futó kis gyalogösvényre, ahol csak
egy ideig tudtunk haladni, én feladtam a harcot, félve az
újabb defekttől, de Cobranco elviharzott gyalog a
kamerájával. Amíg távol volt, gyorsan megettem egy banánt,
mert tudtam, hogy a Dielik hágó után köves murvás mászás
következik és jól fog jönni a táp. Közben Cobranco
elzarándokolt a meg nem valósult vasút újabb ágának
felderítésére, igaz közben patakmederben, csicsás
csalánosban csalingázott, de nem tett le az eredeti tervről.
Régebben én is megnéztem a 2 km-es újabb alagút bejáratát,
ami Tiszolcra vitte
volna le a vasutat, éppen a Dielik hágó alatti hegy
gyomrában, de most inkább kihagytam. Nagy nehezen
kivergődtünk a susnyásból és leküzdöttük a helyenként 12%-os
emelkedőt és valamivel 15 óra előtt elértük a hágót,
amit örömmel
konstatáltunk, hiszen már csak 6 db-ot kellett abszolválnunk
és még kb. 65km hátra volt. Milyen érdekes a magyar nyelv,
gondoljunk csak erre a kifejezésre: 65 km még hátra volt. Ha
előre mentünk, akkor a hátunk mögött hagytunk valamennyit és
előttünk volt még 65 km és nem hátra, na mindegy csak
elgondolkodtam.
Kis közjáték után
vágtunk bele a Nemcova (919 m) leküzdésének. Már voltunk itt
többször is és az út minőségéről nem voltak jó emlékeim,
amit újra meg kellett állapítanom, hogy nem öngyógyító
aszfaltból építették. Menet közben, olyan 100 m mászás után
pompás kilátás nyílott É felé,
ami annak volt
köszönhető, hogy a komplett hegyoldalon eltűnt az erdő,
ami vagy emberkéz műve
lehetett, vagy nem.
A hágó-út legfelső
részén sűrű fenyvesek fogadtak és elzárták a kilátást, de
szerencsére a tetőn már pompás látványban volt részünk.
Remekül körvonalazódtak
a távoli hegyek kontúrjai, a mélyben megbúvó falvakkal.
Murányból 650 m szintet
gyűrtünk le, viszont a hágóról a Túróc patak (Turiec)
völgyében 600 m szintvesztéssel számoltunk Ploske-ig (305
m), de sajnos száguldásról szó sem lehetett, annyira vacak
volt az út minősége (töredezett aszfalt, murva). Cobranco
egyre inkább elszomjazott, mert nem sikerült sehol egy
forrást találni és ezen a részen az esély is kicsi volt rá,
mert már nem üledékes, hanem vulkanikus eredetű hegységben
gurultunk. A rossz útminőségnek volt egyfajta haszna is,
hiszen vittem magammal egy saját gyártású kütyüt, aminek
pont az volt a dolga, hogy az út egyenetlenségeit mérje. Az
eszközt egy fadobozba építettem és a bringa-váz vízszintes
csövére rögzítettem. Egy elektromechanikus rezgésmérőt, GPS,
terveztem bele, másodperenként rögzíti az adatokat SD
kártyára GPX formátumban, az otthoni PC-n az útvonalat meg
lehet nézni pl. a Garmin normál térképszoftverével, de a
helyfüggő rezgésadatokat is le lehet kérdezni, majd fel
lehet tölteni a Google Maps API-jával és akkor meg lehet
nézni, hol szar az út. Sajnos a Google időközben fizetőssé
tette a szolgáltatását, emiatt alakítottam egy kicsit én
magam a megjelenítésen.
A hosszú gurulás vége
felé 17 óra körül értük el Ratkovske Bystre (395 m)
települést, ahol végre sikerült folyadékhoz jutni a
bejáratott kocsmában, mégpedig jó hideg Kofola-t
vételeztünk. A pihi és az iddogálás után felfrissülve
gurultunk tovább, egészen Ploske településig, ahol a nagy
lendülettől kicsit – uszkve 45 m-t - túlmentünk az
elágazáson, de Cobranco még időben kapcsolt és letértünk
Sirk felé. Ha Sirk, akkor mászás, na azért ebből az irányból
nem életveszélyes, mindössze 60 m emelkedőt gyűrtünk le,
majd legurultunk 50 m-t. Még az útelágazás előtt jobbra
letértünk és megnéztünk egy ipari műemléket, egy valamikori
olvasztó kemencét, mely téglából és kőből épült.
Ugye az kiderült,
hogy a környéken vasércet bányásztak, ebből helyben
próbáltak vasat előállítani. Némi nézelődés után tovább
indultunk és az elágazásnál jobbra Sirk (340 m) felé
kanyarodtunk, pedig ha jobbra tartunk, akkor Jolsvát
(Jelsava) hamarabb elérhettük volna, de Cobranco direkt a
hosszabb útra vezette a kommandót. A falut, a lankás
emelkedőn hamar elértük, de onnan kőkemény hegymenet
következett, 1,8 km átlag 9 %, de közben szakaszosan ettől
meredekebb is volt az út. Olyan 525 m magasságban találtunk
egy skanzen falu szerűséget (Zeleznik Ladislava) , ahol a
környékbeli bányákban dolgozók laktak, de úgy tűnt jelenleg
is lakott néhány ház, legalábbis erre lehetett következtetni
a kéményekből felszálló füstből.
Ez egy kis kitérő volt,
majd miután visszatértünk a fő utunkra, ahol 88 km után, 19
órakor elértünk egy elágazáshoz. Ha balra mentünk volna,
akkor egy erdei úton – ahol már régebben jártunk –
Nagyrőcére juthattunk volna, onnan a délelőtti utunkon
visszafelé elérhettük volna a Mikova tavat, ahol fürödtünk.
De Cobranco tovább cifrázta az útvonalat és az 53214-es
útvonalon Turcsok (Turcok) (340 m) irányába fordultunk és
szerpentines úton hatalmasat gurulva értük el a falut, majd
a végén rögtön nekiugrottunk a hegyoldalnak és rögtön
másztunk is 100 m szintet. A hágóról újabb gurulás
következett, a Megnezitovce-i bánya meddőhányói között, és
19:23-ra le is értünk a Mikova tóhoz, ahol egy kis pihit
tartottunk.
A lemenő nap fénye
szürreális hangulatban tükröződött a monementális víztükrön.
A tó a Murány
patak völgyében fekszik, igen ám, de az autónk nem ebben a
völgyben várt már ránk, hanem a Csetnek patak völgyében,
ergo még át kellett mászni azon a hegységen, amelyen
délelőtt az alagúton keltünk át. A hazatérő, átkaroló
hadművelet következő stációja Jolsva megközelítése volt, ami
nem nehéz művelet, mert 6 km alatt, kb. 20 m lejtést
tartalmaz az út, közben lehet gyönyörködni az út mellett
folyamatosan húzódó ipari létesítményekben és az általuk
kirostált meddőben. Valamivel 20 óra előtt értük
el„Jelszót”, ami kicsit kétszínűnek tűnt, egyrészt a letűnt
múlt nem feltétlenül jó állapotban lévő monumentális
épületei, és a simán csak lepukkant, soha nem volt
monumentális épületei hívták fel magukra, igaz más-más
aspektusból az arra járók figyelmét. Bár időben nem álltunk
jól, viszont észrevettük azt a kocsmát (Koruna), ahol meg
szoktunk állni, így most sem hagyhattuk ki, mivel újra
szomjasak lettünk. Bent hamisítatlan vadkeleti hangulatot
árasztott, a pult mögött egy nem mai „hölgy” állt és
próbálta kiszolgálni az igényeinket, közben Lenin elvtárs
(kő) feje nagyon figyelmesen hallgatott. Végül sikerült
barna, 0%-os, citromos sört vennünk, alig drágábban, mint a
nagyáruházakban. A nyári idő miatt nem az épületben
kialakított ivóban ültünk le, hanem az épület, a szomszéd és
a kerítés közötti előtetős részen elhelyezett padoknál,
közvetlen a kukák mellett. Apropó kuka. Tudja valaki honnan
származik a szó, mert nem magyar az biztos. Akinek köze van
a jelenlegi modern gépgyártáshoz, az ismerheti a Kuka
Robotics nevét, és jót derülhet azon, hogy a szemét
tárolására szolgáló edényekről neveztek el a németek egy
céget. Pedig pont fordított a helyzet. A „Keller und
Knappich Augsburg” cég piacvezető lett a
szemétszállításban/feldolgozásban – még a múlt század
derekán - és az autók oldalára írt KUKA név átment a magyar
nyelvbe, köznévként. Aztán most meg már az ipari robotok
terén is nagypályás a cég. Jól elvoltunk a kricsmiben, de
indulnunk kellett, mert még két hágó állt előttünk, egy
nagyobb 340 m szinttel és egy kisebb 50 m-rel, az autótól
pedig még 16 km választott el. Aztán felcihelődtünk és
20:23-kor újra nyeregben voltunk, majd a városka végén balra
fordultunk, a nem túl izgalmas vonalvezetésű hágóútra.
Eleinte 3-4, később 5-6 %-os emelkedőn haladtunk, szinte
csak egyenesből álló úton, néha-néha egy 5-10 fokos
„kanyarral”. A mászás alkalmával lassan telt az idő, mert
már nem voltunk teljesen fittek, így a sebességünk sem volt
túl nagy, miközben a nap is lement és egyre sejtelmesebb
félhomályban haladtunk. A hágót 606 m magasságban, 21:12-kor
értük el és egy elég jó gurulást csaphattunk volna Gacsalk (Gacaltovo)
(358 m) faluig, ha az a fránya félhomály kisebb lett volna,
mint a bátorságunk. A falut még fél tíz előtt elértük, majd
megkezdtük a ki tudja hányadik emelkedő megmászását, ami az
utolsó is volt egyben, mikor Cobranco a falu nevét kezdte
fejtegetni és nekem is beugrott a ’90-es években, a német
tévén futó műsor, a Gottshalk show. Ezen jól elpoénkodtunk,
- főleg, hogy Cobranco szerint itt tűnt felt Tünci a
sztriptiz szekcióban - amikor arra lettünk figyelmesek, hogy
előttünk az autók valamit kerülgetnek. Amikor odaértünk,
láttuk, hogy egy nem absztinens ember ül/fekszik az úton,
akivel Cobranco beszédbe is elegyedett. Kiderült, hogy tud
magyarul a cigány alakú lény, akit Cobranco percekig
győzködött, hogy menjen le az útról, mert el fogják ütni, de
nem volt fogadókészség a segítségre, vagy csak nagyon
„fáradt” volt, így otthagytuk, remélem nem történt baja és
hazaért a családjához, lehet a család nem örült ennek. Innen
már majdnem teljes sötétben gurultunk le a Csetnek völgybe,
majd balra kanyarodva és mintegy 300 m út megtétele után
értük el az autót 21:40-kor.
Összefoglalva azt tudom
mondani, hogy a Cobranco által szervezett egy napos túrák
közül ez volt idáig a legjobb, annak ellenére, hogy már
voltunk ezen az útvonalon, de a mostani valahogy nagyon
összeszedett volt, rengeteg információval és rajtunk kívül
álló történéssel. Csak röviden összefoglalva: volt egy
tematikus része a napnak (délelőtt és egy rövid délutáni
résszel), ami az 1940-es évek vasútépítését járta körül,
alagutakat, viaduktot néztünk meg, volt csobbanás, gastro
blokk, voltak ürgék, szamarak, elszenvedtünk egy defektet,
leginkább én, volt megszámlálhatatlan hágó, aszfaltos,
köves, murvás, volt mászás és gurulás, világosban, sötétben,
voltak város bemutatók, épületek történetét összefoglalva,
volt elhagyott bányászváros, ipari műemlék, több helyről
látványos kilátás, egyedül talán eső és vihar nem volt, igaz
nekem nem is hiányzott. Aztán itt vannak még a sajátos
hangulatot árasztó kocsmák, az életmentő Kofola-val, sörrel.
Csak két szóval tudnám
jellemezni a túrát: pont fasza. És örülök, hogy ott
lehettem, közi Cobranco!
_resize_resize.jpg)
