Túrabeszámoló 2019

Néhány szó a túráról: a helyszín Korzika szigete, ami sok ember fejében – köztük az enyémben is -, mint egzotikus helyszín jelenik meg, főleg kerékpárral. Cobranco 2018 decemberében, amikor a 2019-es terveket ismertette, kibökte: 2019-ben az Alpok-túra Korzikán lesz. Bevallom, kicsit meglepődtem, mert nem sok ismeretem volt a szigetről, első pillanatban fogalmam sem volt róla hogyan tudunk odajutni, mi vár majd ott ránk. Ez a „mi vár ott majd ránk” nem csak az időjárásra, a domborzatra, a helyi miliőre, hanem mindenre vonatkozott, számomra Korzika egy nagy fekete lyuk volt a tudásom univerzumában. Mivel érdekelt a dolog, ezért igent mondtam, majd többször átbeszéltük az odajutást, a helyszíneket amiket érinteni fogunk, az időablakot, amikor menni szeretnénk. 

 

Részletes leírás:

Két fontos alapköve volt a túra időpontjának, az első, hogy ne legyen túl korán, a tengervíz hőmérsékletét ne csak a fókák élvezzék, hanem a fehér ember is, az általunk a szűkített keretben, pl. mi ketten. A másik, hogy ne csússzunk bele a nyári turista-idénybe, mert akkor a tumultus miatt élvezhetetlen a szép környezet a sok autó és ember miatt. Ezeknek a feltételeknek a május közepe, június közepe közötti időszakot néztük ki az indulás időpontjául. Az időjárás – az elmúlt években szokásos hektikusságával – megnehezítette a dolgunkat, mert májusban nem csak itthon, de a mediterrán vidékeken is vacakul alakult, hűvös csapadékos időszakok akadályozták a tenger melegedését és ezzel minket is az indulásban. Nem húzom a tovább dolgot, május végén javulni látszott a helyzet, eldöntöttük, hogy megyünk, megvettük a kompjegyet 2019.06.02.-re, és 06.01-én a délutáni órákban elindultunk, a tervezett unortodox útvonalon. Ezt azért kifejtem, mert különben a levegőben lógva maradna a jelző és nem akarnám, hogy a végén valakire ráessen. A legrövidebb útvonal: M3-M7-M70-Szlovénia-Olaszország-Livorno, innen kb. 80 km komp és az ember már ott is van Bastia-ban. Na, Cobranco nem ezt választotta, hanem ezt: M3-M1-Ausztria-Landeck-Svájc (St.Moritz.)-Olaszország (Savona), innen kb. 200 km komp. Az ok egyszerű, időben, távban ugyan hosszabb, de anyagilag kedvezőbb, mivel az olasz autópályákból kevesebbet használunk, és egyébként sem hajtunk 130-cal, csak 100-110-zel, a hosszabb – éjszakai – kompút pedig lehetőséget biztosít az alvásra, így esély nyílott arra, hogy – közös túráink történetében - először kipihenten kezdjünk egy túrát.

 

0. nap 2019.06.02. Vasárnap (10 km 0 m)

A szokásos úton értük el Milánót, valamikor vasárnap délben, de úgy tűnt itt senki nem veszi komolyan a vasárnapi családi ebédet. Annyian voltak az utakon mint az olaszok. Innen kb. 3 óra alatt elértük Savona-t, így nem volt gond a komp indulásával, ugyanis az 21 órakor ment. Muszáj volt a biztonság miatt sok időt ráhagyni a nagy távolság miatt (1.500 km), mivel nem akartuk veszni hagyni a 73,4 Euro-s kompjegyet. Ennyi pénzért kettőnket és a két bringát viszik át, kabint nem rendeltünk, mert Cobranco információi szerint a fedélzet bizonyos – emberekkel kevéssé telített - részein a földön is lehet aludni. Tehát fejenként kb. 12.000 Ft-ért visznek 200 km-t, ami 60 Ft/km egységárnak felel meg. Miskolcon jelenleg a buszjegy ára 300 Ft, tehát ha 5 km-nél kisebb távot buszozunk, akkor olcsóbb a komp! Ha visszük a bringát a buszon (300 Ft/nap), akkor 5 km buszozás 600 Ft lesz, amiből 10 km-t kompozhatnánk. Ha ilyen olcsó a komp, nem értem miért nem építenek a Szinva patakra egy duzzasztót, rá egy erőművet és szinte ingyen hajózhatnánk – elektromos hajókkal -, vagy legalábbis fél áron. Na, megyek és beadom újításnak, hátha lehet még EU-s pénzhez jutni. Ennél nagyobb hülyeségre is lehetett kapni, pl. 1 m magas kilátóra. (ha valakit érdekel: Dunning-Krüger hatás)

Na, szóval megérkeztünk Savonába, és keresni kezdtük az előre – a nagy g-n – megnézett ingyenes parkolót a Q8 benzinkút mellett. Ja persze, ahogy Móricka képzelte, minden négyzetláb helyen autók álltak egymás hegyén-hátán. Sehol semmi lehetőséget nem lelvén, mentünk tovább kifelé a városból, a kikötő felé, hátha lesz valami, mert időnk az volt, mint a tenger. Mentünk vagy 5 km-t és találtunk egy utcácskát a sporttelep mellett, - ahol - a magyar tömegek számára - teljesen ismeretlen sportot fedeztünk fel. Kérdeztük is, vajon mi lehet ez, amit egy labdával játszik a két csapat és az a feladat, hogy kéz érintése nélkül az ellenfél ún. kapujába kell juttatni a gömböt. Megbabonázva figyeltük milyen ügyesen terelgették a játékszert, akár puli a nyájat. Kérdésünkre mondták – nem tudom jól értettem-e -, hogy valami „fusball”, vagy ehhez hasonló és a játékosoknak kell azért fizetni, hogy játszhassanak. Le voltunk nyűgözve, mit ki nem találnak az emberek saját szórakoztatásukra. De vissza a parkolóra, ami nem volt meggyőző, végül félóra múlva kiderült, hogy a kikötő parkolója ingyenes, biztonságos és még hely is volt benne.

 A chekin-ig még sok időnk volt, emiatt lerántottuk a bringákat a tartóról és csak úgy csupaszon – a bringa volt az, nem mi - betekertünk a városba. Nagyrészt bringaúton, a tengerparton haladtunk, legalább megnéztük a tengert,

 nehogy a következő napon sokként érjen a látvány, lehet mondani akklimatizálódtunk.

A kocsihoz visszaérkezve – némi közjátékkal fűszerezve –felmálháztuk a lovakat  és elindultunk a kompunk felé,

tudniillik 2 órával indulás előtt már be lehetett szállni. Ami előtt még kétszer ellenőriztek, aztán előre mentünk és begurultunk a nagy dög gyomrába.

A hajó legénysége sokféle nyelven nem beszélt, viszont mutogatni és ordítani nagyon tudtak, amiből kivettük, hogy a baloldalon menjünk teljesen előre és egy kis korláthoz hozzá akarták rögzíteni a bringákat, de mi álló mutatóujjal jeleztük, hogy zavar van az erőben, hiszen az értékeinket, a hálózsákot, derékaljat, a tisztálkodó felszerelést és kaját is ki kellett bányásznunk, ami nem kevés időt vett igénybe,

 az időveszteség a matrózokban feszültséget generált, amit újólag ordibálással próbáltak levezetni. Mikor ezzel megvoltunk, akkor mint a mikulás, - amikor defektet kapott a szánja és a hátán kellett elvinni a puttonyát – karácsonyfát imitálva felmentünk a zegzugos lépcsősoron 5-6 emeletet. A legfelsőn, vagy alatta eggyel – ki tudja már - találtunk egy olyan bárnak kinéző részt, - ahol nem volt kiszolgálás, - és gyorsan elfoglaltuk az egyik sarkot, körbebástyázva magunkat forgó fotelekkel, nehogy valaki úgy érezze, neki még jut fekvőhely a kék padlószőnyegen. Felfújtuk a derékaljakat, rátettük a hálózsákot, majd Cobranco eltűnt, illetve elment felfedezni a hajót. Komoly dög volt,étteremmel,

gyárkéménnyel

stb...

A komp menetrend szerint elindult, de addigra már a Ligur partvidéket szegélyező hegyek mögé bújt a nap és a sötét kezdett belopózni a Savonai öbölbe.

 Ezzel együtt is érdekes látványt nyújtott az elhagyott szárazföld, mert a távolban óriás kígyóként áramlott a pára. A távolodással arányosan csökkentek az érdekes részletek ezért inkább az alvás mellett döntöttünk. Azért bennem volt egy kis izgalom, hogy 9 nap múlva, mikor visszaérkezünk, akkor az autó a helyén lesz-e, illetve az akkumulátora képes lesz-e az önindító megforgatására. Ja, mert a jószág 11 éves elmúlt, 270 ekm is beleugrott már, de az akku eddig még bírta. Ezen azért túltettem magam, majd eltettem magam másnapra.

 

1. nap 2019.06.03. Hétfő (90 km 1.040 m)

Reggel, egy kis napfelkelte nézés után

már fel is tüntek uticélunk első körvonalai,Cap Corse,

majd az első komolyabb település,Bastia is.

 Figyeltük a hajó lavírozását Bastia öblében,

majd kikötés előtt uzsgyi le a raktérbe és sietősen próbáltuk begyömöszölni a táskákba az este felvitt lomokat. Fél 8 körül kihányt a hajó bennünket, mint Jónás a cet, majd verőfényes időben próbáltuk elhagyni a kikötő területét, ami nem volt könnyű, mert minden oldalról autók, lakókocsis szerelvények teherautók vettek körül, végül siker koronázta próbálkozásunkat. Utunk rögtön a vörös kővel kirakott főtérre vezetett, amit Szent Miklósról neveztek el,

de Napóleon szobra a túlsó végén ugyanolyan – vagy jobban – hangsúlyos mint a névadó.

Hát, mert igen, Napóleon Korzikáról származott és ennek emlékeibe botlik a gyanútlan látogató lépten-nyomon.

Azonnali megoldást kellett találnunk a térkép hiányára, mert ugyan még nem volt időnk elveszíteni, mert még nem is mentünk, de a hajón kiderült, hogy az autóban maradt a Fretag&Brendt. Viszont olyan korán volt még, hogy semmi nem volt nyitva, emiatt Cobranco áttervezte a programot. Eredetileg az utolsó napon kellett volna Bastiát felfedezni, de ezt megtettük az első nap reggelén, viszont csak az utolsó napi videóban lesz benne, emiatt én is majd ott emlékezek meg erről.

Tehát, most ugrok a városnézés utánra, amikor találtunk egy turisztikai hivatalt, ahonnan Cobranco széles mosollyal az arcán és térképpel a kezében jött ki.

Néhány szóban a túráról, de előtte Korzika alakjáról kell megemlékeznem. Akkor járunk a valósághoz a legközelebb, ha elképzeljük, hogy a jobb kezünket ökölbe szorítjuk úgy, hogy az ujjak felénk nézzenek, és a mutatóujjunkat kinyújtjuk felfelé. Így már viszonylag jó lesz a hasonlóság, de akik nem elégszenek meg a viszonylagossal, hanem ennél jobbat szeretnének, azok csapják le a mutatóujjuk két utolsó percét, na ekkor már tényleg rendben lesz minden, illetve nem minden, gyorsan be kell kötni a sebet, és csak a gyógyulás után áll elő az előbb említett helyzet. Bastia a mutatóujj tövénél foglal helyet, itt vagyunk most és az első napi program szerint, észak felé haladva, a csonk végén visszafordulva dél felé vesszük az irányt, szinte végig a tengerparton haladva. Induljunk hát!

A korai érkezés ellenére 9:15 körül kezdtük meg a tulajdonképpeni túrát azzal, hogy megpróbáltunk kivergődni a városból észak felé. Eleinte pálmafákkal szegélyezett bringaúton haladtunk, ahol teljesen olyan érzésem volt, mint amikor a Nizzai reptér mellett tekertünk. Aztán a hasonlóság hamar szertefoszlott, mert a bringaút elszublimált, mi meg a sűrű forgalomban találtuk magunkat. Alig mentünk 1-2 km-t, máris egy dugóba szorultunk néhány percre. Aztán, ahogy elhagytuk a nagy várost, a forgalom szolidabb lett és már tudtuk élvezni az ég Cobranco kékségét és az erre rezonáló tenger ezerféle kékjét. Az út a  tenger szintjéhez közel futott, hol magasan, hol alacsonyan,

 enyhe hullámokkal, kellemesen.

Nem egészen 9 km után értük el Erbalungát, a kis halászfalut, ahol lementünk a kis öböl partjára, és próbáltunk reggelizni a hagyományosnak megmaradt falucskában. Szépnek nem lehetett nevezni, de eredetinek igen.

 A reggelizés nem volt zavartalan, a hirtelen megduzzadó nézelődők ahelyett, hogy a falut, hegyeket, a tengert – vagy mit tudom én mit - nézték volna, mind belenéztek a számba, vajon mit ehetek. Szerintem még azt is érzékelték, hogy jobb felső hetes tömött. Na, a nézelődő tömegben evés nekem nem esik nagyon jól, ezért idő előtt abbahagytam táplálkozást és szemügyre vettem a környezetet . Erbalunga után folytatódott az út le-fel jellege, viszont mindenhol látványos részleteket láttunk, emiatt nem volt zavaró. Aztán eljött a fürdés ideje, hisz’ a hajón nem volt zuhany, de Pietracorbara homokos strandja

pompás élményeket tartogatott számunkra, illetve nem csak pompásakat. Történt ugyanis, hogy fürdőnadrágra kellett váltani, de nem volt semmi takarás csak a nádas, ahol az alsógatya levétele közben elvesztettem az egyensúlyomat és legott beletapostam a jobb sorsra érdemes fehérneműt a nád közötti ingoványba. Mérgembe bevágtam dzsuvásba, több is veszett Mohácsnál stílusban. Cobranco megajándékozott a falu nevének – római korból eredeztethető - jelentésével, ami kő és holló szavakból állt, nekem rögtön leesett, van valami játék, hogy is hívják, na, megvan! Kő, papír, holló, ez az. Nem is gondoltam, hogy ez ilyen régi játék, hogy már a rómaiak is ismerték.

A tenger hőmérséklete nem volt az igazi, de összeszorított ajkakkal, – nehogy kitörjön a fogam – simán élvezni lehetett a csobbanást. Továbbhaladva, az emelkedő útról visszanézve szép kilátás nyílott az előbbi fürdőzés homokos öblére.

 Egymás után következtek a le-föl menetek, amik között formás öblök látványa fogadott (Marine de Porticciolo, Santa Marina, Marine de Meria),

 viszont fürdőzőkből hiány mutatkozott, legfeljebb egy-két ember lézengett a látványos partszakaszokon, hát hiába, még szezon előtt voltunk. Hirtelen a távolban feltünt egy "sakkfigura",nyilván nem az,csak nagyon hasonlított

Akkor még nem tudtam,hogy az "ezernyi bástya" sigetén járunk,és az első ominózus példány már utunkba is akadt./Tour de Osso/

Az utolsó öböltől kb. 4 km-re elértünk Maccinaggiot,ami már jelentősebb településnek látszott, mint az eddigiek, itt emberekkel is találkoztunk, igaz ők sem a tengerben, hanem az éttermekben, kávézókban élvezték az életet. Végig gurultunk a tengerparti részen, de fürdésre alkalmas helyet itt nem találtunk, még javában folyt a felkészülés a szezonra, nagy markolóval próbálták megtisztítani a plázst, a tenger által odahordott növényi maradékoktól. Kicsit tébláboltunk, majd Bastia felé visszagurult kb. 1 km-t és egy alkalmas helyen a habokba vetettük magunknak.

A víz itt sem volt melegebb, de az aszfalt, - amin keresztül mezítláb meg kellett közelíteni a tengert – az valami félelmetesen forró volt, a talpaknak befelé jól esett a hűs víz. Mert oka volt annak, hogy újra vizeskedni kellett. Macinaggionál véget ér a parti út és innen egy hágón át lehet átmenni a mutatóujj túlsó oldalára, ott viszont – az út vonalvezetése miatt - fürdésre már nem lesz alkalom. El is indultunk a hágó meghódítására, na azért nem kell Alpok mértékkel nagy emelkedőre gondolni, olyan 5% meredekség mutatkozott az első négy km-en. Az út 250 m magasságig szinte végig erdőben haladt, a tengerre, Macinaggiora csak néha-néha láttunk rá. Azért egyszer-kétszer megálltunk távolba révedő szemekkel vizslattuk kelet felé a tengert, mert a vízre ülő vékony párafátyolból kezdtek kikandikálni a környező szigetek, köztük – a legnagyobb - Elba. A sziget legnagyobb városa Portoferraio, ami valószínűleg a szigeten évszázadokig folyó vasércbányászat és a kikötő név frigyéből született. Persze nem erről ismerik a legtöbben Elba nevét, hanem amiatt, mert Napóleon itt töltött 10 hónapot első száműzetéséből.

Ahogy egyre feljebb jutottunk az emelkedőn, egyre élénkebb lett a E-NY-i szél, de az út hirtelen vízszintessé vált, a csapat pedig megállt egy kilátópont kedvéért. Bár a megállás helyén csak kilátás ígéretét hirdető tábla állt, néhány száz méteres séta után észak felé tényleg szép panoráma fogadott.

Még az emelkedőn, az egyik megállás alkalmával az út mellett a mélyben rozsdás roncsok regéltek régi időkről. Nem csak autók, de hűtőszekrények, mikrók, TV-k is sorakoztak a szakadékban.

Hát úgy kell nekik, miért pörögnek olyan gyorsan a kanyarban, főleg a centrifugák. A Bükkszentlászló-Bükkszentkereszt közötti kb. 5 km-es erdei úton is keletkeznek minden évben kacifántos dolgok, de azért autók ott sincsenek, sőt tavasszal jönnek az önkéntesek és összegyűjtik a hülyék után, az erdőbe kihordott szemetet.

Itt Korzikán biztosan nincsenek önkéntesek, de a nyomokból ítélve, hülyék azért vannak.

Két km sík terep után újra emelkedni kezdett az út, mikor az L’Acqua Tignese völgyhasadékát kerülni kezdtük. Helyenként megint jó kilátás nyílott a tengerre és Cap Corse belső régiója felé. A völgy aljában a buja növényzet ölelésében kis település félét láttunk, érdekes alakú épületekkel, melyek mauzóleumok, temetkezési helyek voltak. Tény, hogy ezen a sziklás helyen nehéz sorsa lehetett a sírásóknak,

Aztán egyszer csak felfigyeltünk egy táblára, amin a „Recyclerie” feliratot láttuk, amit újra biciklizésnek fordítva csodálkoztunk egy sort. Pedig csak egy újra hasznosító műre utalt a tábla, de ez sem volt hihetőbb. mint az előző. Itt a lakott területektől távol, vajon mit hasznosíthatnak újra, talán a szakadékokban lévő szemetet, nem tudom, de nem valószínű, mert azok érintetlenek.

Aztán 300 m magasságban feltűnt Botticella település, míg meg kezdtük azt hinni, hogy a hágót már mindjárt elérjük, de tévedtünk. Aztán 360 m-en meglett a hágó is ahol két – egymástól 20 m-re lévő – bástya uralta a magaslatot. Apropó bástya, a Genovai időkben majdnem kétszáz megfigyelő pontot építettek körben a szigeten a kalózok érzékelésére, ide a hágóra jutott kettő is két versengő hadúrnak köszönhetően.

 (Kérek egy bástyát, kettő lett maradhat?) A hágótól nyugatra magasodó domb tetején egy szárnyaitól megfosztott, de felújított szélmalom trónolt,/Moulen Mattei/,a sziget egyik büszkesé,de a felvezető rossz meredek út miatt kihagytunk. Fentről fantasztikus kilátást élvezhettünk NY-i és D-i irányban,

 nem győztük kapkodni a fejünket a szebbnél-szebb formák, színek, alakzatok látványa miatt.

Néhány perces időzés után, megkezdtük a félsziget nyugati oldalán futó úton az ereszkedést. A mélykék tenger tőlünk jobbra, balra az – erős napfényben - helyenként zöld színben szikrázó sziklák (csillámpala), és a buja növényzet sötétzöldje érdekes kontrasztot alkotott ami a retinákban mély nyomot hagyott.

Egy-egy megállás alkalmával előretekintve a sűrű bozótossal fedett hegyoldalban kirajzolódott a még ránk váró út elhelyezkedése, ami eleinte lefelé vezetett, majd néha kemény emelkedőkkel visszakapaszkodott az elhagyott magasságba.

A hágóról (363 m) legurultunk 20 m-re, majd felmásztunk 200 m-re, újra gurulás 30 m-re, majd mászás 140 m-re.Végig félelmetes kilátással.

 Az első napi erőlködéstől Cobranco lábát majdnem foglyul ejtette a „göre”, ami a rossz májusi időjárásra vezethető vissza. Mert Cobranco nem akkor megy edzeni, amikor tudja, hogy közeledik a Korzikai túra, hanem amikor jó idő van. Májusban viszont nem volt. Én viszont akkor járok tekerni, ha tudom, hogy közeledik a túra, az edzéseken „görét” lerázom, nem is viszem magammal ilyen hosszú útra.

Az út mellett hosszan sorakoztak a kripták, némelyik villának is elment volna mérete miatt.

 Fél hét magasságában szembesültünk azzal, hogy a tervhez képest elmaradásban vagyunk, a magas sziklás út miatt táborhelyre semmi esély nem kínálkozott, a kinézett táborhely elérhetetlennek tűnt Cobranco lába miatt. Pedig fontos lett volna elérni, mert a következő napi etap adott, fix pontra kell érnünk. Azért haladtunk közben és elértük a kb. 50 évvel ezelőtti emberi hülyeségnek állított emlékművet, a Marine de Scala azbeszt bányát,

aminek meddőjét, annak idején a tengerbe öntötték, mert így tűnt olcsónak a termelés. A környék jó kis öbleibe a tengeráramlás visszahozta a veszélyes anyagot, elszínezte a plázsokat, és egészségügyi problémákat okozott, majd a bányát bezárták, de az épületei ma is állnak. Mikor a félig elbontott hegy alatt gurultunk, Cobranco azt mondta, lehet, hogy szerencsénk lesz és Albóban a tengerparton fogunk tudni táborhelyet találni. A bányától kb. 3 km-re – mikor megkerültük a hegyet – már láttuk Albót,

az út erősen lejteni kezdett, és feltűnt a feketére színezett öböl is.

Kis kerinbókálás után - 19:45 körül - legurultunk a tengerpartra, amit 6-8 cm nagyságú, fekete, gömbölyded kövek borítottak. Az öböl felett egy felújítás alatti bástya figyelte, amint jobbra balra ténferegve mérjük fel a helyszínt. Végül Cobranco Jelölte ki a sátor helyét, egy partra vetett hajó melletti kis füves területen. A hajó túloldalán budinak kinéző butyka éktelenkedett, de miután Cobranco benézett, én már elnézést is kértem a pompás épülettől, hiszen bent angol WC folyóvízzel, csap, kézmosó, WC papír látványa fogadta. Kicsit odébb, vagy 30 m-re egy kis büfé és a hozzátartozó terasz, székekkel próbálta felhívni magára a fáradt vándorok figyelmét, amit sikerült is és bevettük magunkat. Megfőztük az elmaradhatatlan Dörgicsei csibeleves porból a levest, ettünk egy kis otthoni rántott húst, miközben a nap is lement. A vacsorázó hely felett kb. 30 m-re légvonalban utca húzódott házakkal, néha egy-egy ember jött, ment, lenézett, úgy tűnt nem nagyon zavarja őket, hogy –két átmeneti migráns – nagy csomaggokkal az ő beach-ükön hegyel. Vacsi után, szinte tök sötétben felállítottuk a sátrat, némi kis fogmosás, akkumulátor töltögetés és egy nagyon látványos nap után már nyugovóra tértünk.

 

2. nap 2019.06.04. Kedd (93 km 1.614 m)

Reggel 7 óra környékén kezdtünk éledezni, Cobranco hirtelen ki is ugrott a sátorból, kezében a kamerájával és fél órára eltűnt. Nem tudtam elképzelni hova lett, még az is megfordult a fejemben, hogy beült a pompás toalettre és rögzíti az eseményeket. Mert bizony, bizony, már fenyegetőzött ezzel. Szerencsére nem erről volt szó, hanem csak bejárta a környéket és felvette a tengert, a hegyeket, az épülőben, (felújítás alatt) lévő Genai tornyot,

 a kis települést, a WC-t, a természet-károsodott partot, egyszóval mindent, ahonnan fotonok juthattak a kamera képérzékelőjére.

 Mire végre kimerült az első akkumulátor, és elfogyott a megörökítendő részlet, összepakoltunk, és megkezdtük a második napi túra teljesítését. A terv értelmében a Cap Corse nyugati oldalának végéig kell hajtanunk

 Saint-Florent településig, utána bevesszük magunkat a szárazföld belsejébe. Itt némi mászás közbeiktatásával egészen az L’Asco kanyon bejáratáig kell eljutnunk, majd a kinézett kempingben egy sátorhelynyi rész elfoglalása szerepelt a feladatok között.

A sok lomolás után 8:40-kor sikerült elindulni, és a Cap Corse-on megszokott tagolt, csipkézett partvidéken hajtottunk egészen az 5 km távolságban egy magaslaton elhelyezkedő Nonza településig,

 ahol Cobranco felszaladt a város fölötti hegyormon ékeskedő bástyához szétnézni.

 Én addig a bringák mellett ácsorogtam és a mélyben hosszan (kb. 1 km) húzódó pompás tengerpartot fürkésztem. Fentről legalábbis pompásnak nézett ki a szürke kavicsos plázs, de tudtam, hogy ez – az éjszakai szállásunkat nyújtó Albo-i beach után – a második azbeszt miatt károsodott tengerparti szakasz.

 Ahol a tenger vize érte a köveket, ott teljesen fekete volt, a száraz részek szürkék, amikre az emberek fehér kövekből mindenféle szöveget raktak ki, amiket jó 100 m magasról olvasgattam. Egyébként a falu hagyományos, mondhatni régi képét mutatta,

ezeken az  épületeken nem látszott a modern ember keze nyoma. Cobranco negyed óra múlva előkerült, és már mentünk is tovább a látványos tengerparti úton.

 A károsodott part Nonza után néhány km-rel véget ért, innen 110 m magasról egészen 9 m-ig gurulgattunk lefelé, majd  Negru települést –, ami egy széles völgyben kukucskált –

 körbekerekeztük a hegyoldalban,

majd 10 óra magasságában, Pescatoja település mellett egy finom homokos strandra leltünk, amit fürdési szempontból Cobranco azonnal szemügyre vett.

 Végül a csobbanás elmaradt, mert még hosszú út állt előttünk, pedig az időjárás megint pompás volt. Innen nem messze a tengerparti út – egy rövid 6-7 km-es szakaszon – bevitt minket belsőbb tájakra, ugyanis a parton olyan nagy szikla foglalta el a helyet, hogy az út építői jobbnak látták megkerülni.Itt már kaptunk egy kis ízelítőt Korzika belső régióiból,jelen esetben Patrimonio borvidékből.

 Amikor újra előbukkant a csodálatos kék színben pompázó tenger, akkor már Saint-Florent házait is megpillantottuk. A város 24 km-re volt a szállástól, de csak 11 óra körül értük el, mert több helyen meg-megálltunk és a tájat csodáltuk, fényképeztük. A város előtt 1 km hosszan húzódott az apró kavicsos strand,

 ahol egy teremtett lelket sem láttunk, és ezt kihasználva átvettük a fürdő bugyingókat - Ciccolina után szabadon -, bár itt nem, de az öböl túlpartján terveztünk csobbanni. A fürdőhely után rögtön beestünk Saint-Florent-ba, ami málló vakolatú ódon házaival rögtön Itália régmúltjába repített, annak ellenére, hogy jelenleg a frankok birtokolják.

 Persze nem kell félre érteni, sok pompás állapotban tartott régi épület húzódik a tengerparti, belvárosi részen, kifejezetten jó benyomást tett rám a hely. Több programpontot is szerettünk volna itt kipipálni, voltak látvány-ügyiek, élelmezés-ügyiek és balneológia-ügyiek. Első körben a citadella megtalálását tűztük ki, amit a táblázás ellenére megtaláltunk, illetve ez így nem igaz, mert csak Cobranco találta meg, hiszen olyan tömeg gyűlt össze a szűk sikátorban, hogy a gépeket le kellett állítani egy kis  - éttermekkel szegélyezett - téren és Ő gyalogosan bevette az erősséget. Ezután „a” bolt megtalálásának szenteltük erőinket, időnket, és egy Spar formájában siker is koronázta erőfeszítésünket, ahol – mivel e sziget belsejébe tartottunk, ahol ritkábbak a települések – több napra bevásároltunk, főleg folyadékot. Ezután már csak a reggelit kellett elfogyasztani délben, és meghallgatni a történelem e városhoz fűződő dolgait, de ehhez találni kellett egy kellően jó kilátást kínáló helyet. A kikötőben ennek megfelelően keringtünk, mint gólya f.. a levegőben, aztán a nagy sziklákból épített hullámtörő tetején elköltöttük a madár látta madár alkatrészeket (ha valaki a rébusz miatt lemaradt volna: négy napos rántott csirke falatok).  Mikor ezzel is készen voltunk, már csak a kedvenc szórakozásunknak szerettünk volna hódolni, amihez egy csobbanó helyre volt szükségünk. A kikötő környékén nem találtunk megfelelő helyet, ahol bejöttünk a városba az sem volt jó, mert visszafelé kellett volna menni. Így hát D-DNY-i irányban próbálkoztunk, amerre láttuk a plázs nyomát, ahol az L’Alisio folyó a tengerbe ömlik, de a helyi népek egész lagúna rendszert ástak ide, amin nehéz volt átkelni, főleg, hogy még kerítések is nehezítették a helyzetet. Végül másodszorra csak megtaláltuk a leágazást, és egy lezárt magán strandot, ami a sok növényi maradék miatt nem volt tökéletes, de a homokos, sekély öbölben hűsölni megfelelőnek bizonyult.

A víz még egy kicsit hűvös volt, de a levegő meleg, É-ÉK felé a város pazar látványt nyújtott, amint a sötétkék vízből kiemelkedtek világos épületei. A fürdőzést 12:40-13:20 között kiélveztük, majd nekiláttunk a San Stephano (368 m) magas hágó „leküzdésének”. Már indulás előtt látszottak a határozott hegyek, amiken át kellett kelnünk, persze nem számítottunk 8-10 %-os emelkedőkre, de a magas hőmérséklet nehezítette az előre jutásunkat, többször álltunk meg inni, mint pihenni. Ahogy haladtunk, kiderült számomra, hogy itt nagy tudású szürkeállományban gazdag, éles képzelőerővel megáldott emberek lakhattak régebben, amikor a település neveket kitalálták. Csak egy kis ízelítő, három egymás utáni lakott terület neveiből: Oletta, Olmetta, Omletta,

ez igen ez a változatosság gyönyörködtet. Én azért elvártam volna, hogy Omlettában megvendégeljenek valami rántotta félével, de semmi, pedig a név alapján…Azért írok ilyen hülyeségekről, mert a táj nem volt igazán „ütős”, egy növényzettel dúsan ellátott karszt fennsíkra tartottunk,

 ahol csak zöld dimbeket-dombokat láttunk. Persze nem volt rossz, de az elmúlt másfél nap fantasztikus környezetéhez képest kicsit fakó volt a látvány. Egy kis színt, csak a sárgában pompázó bokrok

 vittek a mindent elborító zöldbe, meg persze mindent beborító illatokat. Hátra felé pedig a tengert csodálhattuk, de csak időlegesen, ahogy haladtunk egyre beljebb, úgy veszett a távolba.

Omletta után kb. 1,5 km-rel értük el a hágót, egy hatlyukú körforgalomnál, ahol kiderült, lesz egy kis fakultatív program, mondhatni kitérő. Ugyanis a Le Bevinco folyó vájta szurdok hívogatva integetett felénk, mi pedig nem tudtunk a szíves invitálásnak ellenállni, még akkor sem, ha először le kellett gurulni, majd vissza kellett jönni a körforgalomhoz. Azt kell mondjam igencsak megérte az időt és a fáradtságot, a látványos szikla kanyon,

 de az út nem veszélytelen. Az út szélessége egy normál út egy sávjának felel meg és annak ellenére van forgalom, hogy a túloldalon új szélesebb utat építettek a sok baleset miatt,

 amiknek szomorú mementóit, roncsok formájában megfigyelhettük a mélyben. Végül 2 km-t mentünk lefelé ami alatt 70 m szintet vesztettünk, ami nem tűnt soknak az élvezethez képest. Ha onnan még 3 km-t haladtunk volna akkor Bastia-tól délre a tengerparthoz közel bukkantunk volna ki a hegyek közül. Mikor kigyönyörködtük magunkat, visszamászás közben forrásra leltünk és megtöltöttük a kulacsokat,

 majd a körforgalomnál D-i irányban haladtunk tovább az 5-ös úton, a cél, a Bigorno hágó felé, aminek magassága a hágó-táblázatunk alapján 885 m. Menet közben visszatekintve szép formák rajzolódtak ki a tengerparton Saint-Florent irányában. Egy közbülső hágónál megálltunk - San Michele (466 m) – ahol megtekintettük a sziget egyik büszkeségét,a kétszínű (zöld és fehér) kövekből román stílusban a Pisaiak által 11-sz-ban épített, meglepően ép templomot.

 Murato-t elhagyva, az út délnek fordult és tiszta Bükk érzés kerített hatalmába, mindenütt sűrű erdő, az útról a kilátás is lecsökkent miattuk, csak keringtünk, amerre az út vitt. Ebben a sűrű erdőben, hirtelen páfrány-ligetek szegődtek mellénk hosszú kilométereken keresztül,

 ami azért meglepő egy mediterrán szigeten 600 m magasságban. Cobranco tudta erre a magyarázatot, ezen a tájon sokat felhős, ködös az idő, ami kedvez ennek a növénynek. Aztán 700 m magasságtól egyre inkább ritkulni kezdett a sűrű erdő és látni engedte az alattunk elterülő tájat. Cobranco éppen az edzettségről tartott előadást, amikor előttünk egy fél méter magas mozgó botot vettünk észre az úton. Közeledve azt láttuk, hogy ez a „bot” tekergőzik is és nem egy valami, hanem kettő. Két kígyó nászának lettünk szemtanúi,

 miközben mint a habverő a robotgépben pörögtek egymásra tekeredve. Rögtön beugrott Ady Endrétől a ’Kígyónász az aszfalton’ című vers, még jó, hogy ilyen művelt vagyok irodalomból (is). A kígyók közben befejezték, vagy csak abbahagyták a bemutatót és rángatózva eltűntek az út menti fűben, mi meg csak néztünk, mint Rozi a moziban, ilyet még nem láttunk. Cobranco kérdezte, hogy szerintem mérgesek voltak-e, bár a kígyókat nem ismerem, de biztosan mérgesek voltak. Én is az lettem volna, ha ilyen tevékenység közben „hüle” bringások jelennek meg. 800m-en elfogytak nem csak a fák, de a bokrok is törpévé változtak emiatt fantasztikus kilátással ajándékoztak meg É felé,

 arra, ahonnan jöttünk. Aztán 885 m magasságban (18:05 körül) elértük a Bigorno hágót, ahonnan lebilincselő látványban volt részünk arra az oldalra, amerre további utunk vitt,

 a Golo folyó völgyére és a Gránit hegység távoli vonulataira. Úgy tűnt, innen az utunk már lefelé visz, de a gyűrött táj miatt csak korlátozott távolságon látszott további a vékony szürke vonal, amit követnünk kellett. Addig nézelődtünk, amíg egy Citroen C15D típusú személy gépjármű elénk vetődött, volánjánál egy matrónával, a hátsó traktusban birkákkal és araszolni kezdett lefelé kb. 23 km/h sebességgel. Kénytelenek voltunk megvárni, hogy eltávolodjon, mert a keskeny úton nem mertük volna megelőzi az éltes sofőr által irányított szállító járművet. Mikor úgy ítéltük meg, hogy elegendő előnyt adtunk, akkor megkezdtük a gurulást, ami csodálatosra sikeredett, jó minőségű úttal, fantasztikus kilátással, megfelelő lejtéssel, nagyon élveztem.

 A birkás autót igen hamar utolértük, meg is álltunk szájat tátani egy kanyarban néhány percre. Volt időm szemügyre venni K felé a távolban, talán Capralia szigetének elmosódott körvonalait és az alattunk elterülő falvakat is, amikről ekkor még azt gondoltuk, á nekünk nem arra kell majd menni. Majd újra a gurulásé és az élvezetes látványé lett a főszerep. A távolban – tőlünk DNY-ra – feltűnt egy nagyobb település, méretes templommal,

 de mi éppen az ellentétes irányba haladtunk, fogalmunk sem volt merre vezet utunk, hiszen térkép nyista. A GPS-en megnéztem és láttam, hogy a hágó névadó településén (Bigorno 675 m), jobbra kell majd kanyarodnunk

 és ekkor már látszott, az előző templomos településen (Lento 667 m) át fogunk gurulni.  A Bigorno-i lekanyarodás előtt sikerült vizet vételezni egy út menti forrásból, majd a rosszá váló úton hirtelen megint utolértük a bárányos autót, aki nagyon előzékenyen egy kanyarban félrehúzódva elengedett minket. Az út minőségének romlásán kívül semmi nem változott, főleg a látvány nem,

amivel nagyon elégedett voltam és nem csak ezzel, hanem azzal is, hogy egész nap alig-alig találkoztunk autóval, ami nyugodttá tette a napunkat. Lento-t elérve egy kisebb emelkedőt hágtunk meg, majd kisebb gurulás, ami után jelentősebb mászás következett 634 m-ről Canavaggia (714 m) településig, ami már nem teljesen esett jól a sok gurulás miatt leesett pulzus miatt. Canavaggia-t

 19:20-kor hagytuk el, ami annak a fényében, hogy el kellett érnünk a campinget és még kb. 25 km volt hátra, nem kecsegtetett túl sok reménnyel. Az út jellegét továbbra is a lejtő adta, de volt néhány nem túl hosszú gonosz emelkedő, majd újra lejtő és így tovább. Aztán elértük a „mini Stelvio”-nak nevezett részt, ahol alattunk néhány 180 fokos visszafordítóval győzte le az út a nagy szintet.

 Itt nagy élvezettel gurultunk és azt gondoltuk, hogy most már csak lejteni fog az út a Golo völgyig, hiszen mi oka lenne az emelkedésnek, mikor kb. 215 m-ig kell lejutnunk, de az út tervezői nem így gondolták és sikeresen beletettek még egy 45, majd egy 55 m-es emelkedőt, és mindkétszer 300 m fölé tornázták a magasságot.

 Ez a két mutatvány nem segített abbéli tervünk végrehajtásában, hogy minél hamarabb elérjük a campinget, de végül leértünk 20:15-re a folyóhoz, ahonnan már csak 7 km-t kellett volna mennünk. Ha jó irányba fordultunk volna, de ez az egyszerű manőver nem lett teljesen sikeres, illetve egyáltalán nem. Szerencse a szerencsétlenkedésben, hogy hamar észrevettük és irányba állva az L’Asco völgyön leküzdöttük az ominózus 7 km-t és 21:00-kor beestük a campingbe. Közben a völgyön találkoztunk egy bringás házaspárral, akik magyarul köszöntek, mikor megtudták honnan jöttünk, ugyanis előző héten voltak a Donau Radwegen, és Passau-tól egészen Budapestig mentek. A campingben természetesen már nem volt recepció, de egy barna bőrű (vagy csak sötét volt már) hablegény mellénk penderült, mondta, hogy foglaljunk sátorhelyet, és majd reggel rendezhetjük a számlát. Mi ezen felbuzdulva foglaltunk is egy jónak kinéző helyet a fák alatt, hogy következő napon árnyékban legyen a sátor, hiszen üres bringás délelőttöt tervezett a tervező. Ezután még visszamentünk a bejáratnál található asztalos, pados részhez ahol már tök sötétben megvacsoráztunk, majd fürdés és alvás következett.

A nap második fele hihetetlenül jó volt tájügyileg, időjárásilag pedig az egész nap tökéletesre vizsgázott. Az útvonal nagyszerű volt, a választás Cobrancot dicséri, meg én is.

 

3. nap 2019.06.05. Szerda (86 km, 1.104 m szint)

Már 7 óra felé felébredtünk, mire kilestem a sátorból, Cobranco már mindent is levideózott kétszer, ami a kempingben érdekes volt, meg ami nem azt is. Nem kapkodtunk a csomagolással, mert semmi szükség nem volt erre. Erről már az előző napi események megörökítésekor említést tettem, ugyanis üres bringás etap volt a cél, mégpedig az L’Asco kanyonban szerettünk volna látogatást tenni. Azért málházást mégsem hagytuk ki teljesen, mert le kellett szedni a táskákat és be kellett tenni őket a sátorba, csak az én bringámon maradt fent a baloldali szütyő, ami elnyelt némi ennivalót, és bőven folyadékot. A sátrat behúztuk a fák közé az árnyékba, hogy a napsütéstől óvjuk, mivel a kajánk is benne maradt, nem szerettük volna, hogyha a saját lábán jött volna elénk a kéksajt, kézen fogva az „R”hússal, mikor visszaérkezünk.

A jó hosszú előkészület után 9.18-kor hagytuk hátra a sártat, kihajtottunk a kempingből, át a túloldalon lévő parkolóba, majd megálltunk, mintegy 45 m haladás után. Mondhatom, hosszú túra volt. Na, nem a fáradtság okán vesztegeltünk, hanem itt volt egy teknősfarm, ahol – meglepő módon – teknősöket mentettek, azonban zárva volt, így végre a terv végrehajtásába kezdhettünk. Ami mi is volt? Pár sorral feljebb már emlegettem az L’Asco kanyont, amit fel akartunk fedezni, aminek tulajdonképpen már a bejáratánál voltunk, hiszen a kempingtől feljebb 1-2 km-re kezdődött az érdekes rész. A kanyonban fel akartunk menni addig, amíg lehet, de tudtuk, hogy végigmenni nem lesz időnk. Ez mindenképpen zsákutca, ha fel tudunk menni, ha nem, mivel nem vezet az út sehova, hanem 1.470 m-en Haut Asco-nál véget ér, emiatt ugyanazon az úton jövünk majd vissza a kempinghez, amin felfelé megyünk. Ott, a völgy végén már karéjban állnak jobbról-balról, szemből a 2.000 m-nél magasabb sziklák és a még nyár elején is havas csúcsok, élükön a Monte Cinto (2.706 m). Tehát a Gránit hegység szívébe akartunk hatolni, mint egy katéter.

Tehát végre elindultunk az eleinte 1-2 % meredekségű úton és nem sokat kellett várni a kanyon hangulatra, mert pár perc után már fölénk magasodó vad formák között haladtunk.

 Körben barna színű – nem mészkő, hanem – vulkanikus eredetű sziklák fogták közre a mélyebben csörgedező folyót,

fenn nevetett a teli hold, ja, nem, a nap, az égen sehol egy felhő, a kívánt Cobranco kék szín, minden ideális volt egy jó kis túrához. A szállást valahol 300 m magasságában hagytuk hátra, majd 330 m-en keltünk át az L’Asco jobb partjáról a balra, ahol huzamosabban haladva 400 m-en értünk el egy függőhidat,

 amin gyalogosan megpróbáltunk átkelni és a túloldalon gyalogtúrák kiinduló helyét találtuk, de a szervezőknek még híre hamva sem volt. A hidat jobban szemügyre véve kiderült, hogy nem mindig volt ilyen lengő fajta, hanem jókora kb. 30 cm magas „I” gerendák tartották, amiknek összehajlott torzóját a meder rejtette. Elgondolkodtam, vajon mekkora erő kell ahhoz, hogy egy ilyen vasat meghajlítson az árvíz, mert valószínűleg az vihette el a valamikori átkelő helyet. Néhány becslés, hogy érzékletesebb legyen: a gerendák hossza – mert kettő volt – kb. 10-12 m lehetett, a tömegük darabonként kb. 500 kg, na, ezekből az egyiket derékszögbe görbítette valami erő, ha eltekintünk attól a lehetőségtől, hogy csak a hideg víz miatt húzta össze magát.

Innentől pompás kanyarokat vett a völgy, mi pedig szájtátva néztük a környező hegyeket,

 melyekre helyenként, foltokban felkapaszkodott az élet, zöld bozótos formájában, a sziklák pedig ágas-bogas felszínt mintáztak.

Az út ugyan nem volt túl széles, de szerencsére a turisták későn ébredtek a környéken, emiatt nyugodt körülmények között élveztük a táj szépségeit.

 Olyan 500 m-től az út meredekebbé vált és már láttuk elől, fent – a völgy ezen részének egyetlen települését – Asco-t is, ahova kanyargós, szerpentines út vitt fel.

 Mielőtt a kanyarokba belekezdtünk volna, megálltunk fotózni, nézelődni, mert a völgy kicsit kinyílt, emiatt több látnivaló fért a retinánkra. Ahogy állok és nézek ki a fejemből, hirtelen fájdalom nyilallt a tarkómba, középen abban a magasságban, ahol a két – nyaki – izom a koponyacsonthoz kapcsolódik. Rögtön tudtam, hogy valami rovar csípett meg, méh, vagy darázs, de olyan észrevétlenül szállt rám, hogy azt nem éreztem, emiatt nem is mozogtam, nem csaptam oda, csak úgy ok nélkül kaptam a szúrást. Ezekre a rovarcsípésekre allergiás vagyok, szerencsére 4. típusú allergia, ami azt jelenti, hogy eleinte semmi tünet, majd napról napra dagad a csípés helye, és néhány nap alatt 5-10 cm átmérőjű piros viszkető duzzanat keletkezik. Itt éppen nem volt nálam – az ilyen esetekre rendszeresített immunelnyomó - gyógyszer, de a sátorban hagyott – kisebb hadsereg, egy-két hetes harci gyakorlatára elegendő – ellátmányomban igen. A csípés helyén eleinte égető fájdalmat éreztem, ami később lüktető nyomássá szelídült.

Ahogy közeledtünk a faluhoz, újból megálltunk, ekkor Cobranco megnézte a csípés helyét és örömmel mutatta az ott talált fullánkot, a hozzá tartozó kis zacskóval. Ebből már sejtettem, hogy egy megkergült méh lehetett az öngyilkos merénylő, csak azt nem, mivel érdemeltem ki a megkülönböztetett figyelmet, hiszen nem illatoztam, előző este fürödtem is. Közben haladtunk tovább és a látvány lekötötte figyelmemet, így nem foglalkoztam tovább az incidenssel.

A falu előtt 10-11 %-ra szigorodott a meredekség, de a könnyű – csak kb. 5 kg volt a csomag - bringa miatt nem volt semmi gondom.

 A település előtt döntenünk kellett, hogy balra bemegyünk a házak közé, vagy jobbról elkerüljük a lakott területet, a döntés az lett, hogy felfelé elkerüljük, visszafelé átmegyünk majd rajta. A falu felett vezetett az elkerülő út,

 néhány házat látni engedett a domborzat, de sokkal ütősebb volt a távolban a nyomokban hóval borított, nagy hegy.

 Beazonosítani nem tudtuk, mert több 2.000-es csúcs is tartozik a területhez. 760 m-en a jobb kanyar külső ívén magukra hagytuk az igavonókat és az úttól néhány méterre a sziklákon elköltöttük a reggelit,

 aminek – valljuk be – már itt volt az ideje 11 óra után. Az tény, hogy a szép kilátás, a jó idő adott volt, de a többi kívánatos kellékből mind hiányzott (pad, asztal, víz, szemetes, árnyék)

. Fél óra elteltével elindultunk és nem sokára két csurgót is találtunk, amik mosdásra éppen jókor jöttek a melegben. Meglepő módon az eddig zerge b@szta növényzet kezdett elfenyőfásodni,

ami engem meglepett. Ahogy megjelent az árnyék, tehenek is kerültek hozzájuk, és ha a hűs terület az úton volt, akkor a kérődzők kényelmesen elhelyezkedtek az aszfalton. Először-másodszor félve mentem el mellettük, de aztán megszoktam őket, csak bambán kérődztek. 800m-en újra áttértünk a folyó jobb partjára,

ahonnan erősen meredekké vált az út, néhány kanyar után ráfordultunk egy hosszú egyenesre, ami már többnyire árnyékba borult a sűrűsödő fenyves miatt. Aztán 900 m-en visszafordultunk, mert már fél egy felé járt az idő, és még komoly délutáni program várt ránk, ki kellett érni a sziget nyugati partjára, no meg, nem akartunk még egy napot kifizetni a kempingben. A visszagurulás alkalmával töményen kaptuk a hegyi élményt, annyi különbség volt az ide vezető úthoz képest, hogy Asco-n átgurulva haladtunk tova.

 A települést meglepően sok ház alkotta és rendezett látványt nyújtott, nem értettem, hogyan tudott ez a zord vidék ennyi embernek megélhetést biztosítani, talány.

A kempingbe 13:30-kor értünk, majd egy „gyors” csomagolás után 14:30-kor újra úton voltunk, szerencsére már délelőtt lerendeztük a fizetést (17 Euro). Az L’Asco völgyön legurultuk a kereszteződésig – azon az úton, ahol előző este jöttünk, - majd balra kanyarodtunk a T30-as (1197) útra, ami Calvi-ba vezet. A délutáni program terve: ÉNY-i irányban kivergődni a tengerpartra, valahol a Losari beach környékére, elhagyatott utakon , mindenféle lakatlan, isten háta mögötti területeken át.

Ehhez képest a T30-as úton igen élénk forgalomban kínlódtunk, még a leágazásunkat is elnéztük, de szerencsére a Tervező észlelte és már fordultunk is vissza, a tényleg forgalmatlan útra, Moltifao irányába. Az út kisebb nagyobb dombok között keringett, kicsit olyan volt a hangulat, mint Ózd és Salgótraján között, azzal a különbséggel, hogy sehol nem láttunk embert, aki olyan kerékpárt tol, melynek vázához combvastagságú faág van erősítve, sőt, itt egy embert, egy autót egy házat, sőt egyházat se láttunk. A domboldalban végig mellettünk futott a keskeny nyomtávú vasúti pálya, ennek megfelelően a mi utunk is csak lankásan emelkedett, de izzadtunk rendesen, mert a nap könyörtelenül sütött. Cobranco szerint ez a környék sivatagi jellemzőkkel rendelkezik az év nagy részében, de az évnek ebben a – korai – szakaszában még tart a tavaszi esők hatása, ezért viszonylag zöld volt a környezet.

Főleg a mellettünk csörgedező Rousseau di Lagani folyócska közvetlen környezetében, ott a buján hajtó füvek idevonzották a marhákat és azok - az L’Asco völgyben látott módon – az úton döglöttek. A leágazás után kb. 13 km-rel, még erről az útról is letértünk jobbra kb. 420 m magasságban a 197-es útról a 12-sre. Úgy látszik, itt minél kisebb egy út annál kevesebb karakterrel jelzik, létezik ez? Az út szélessége – a két sáv együtt – 3 m, nem tudom mi lett volna, ha jön egy autó szemben, vagy egy biciklis. Némi mászás után valamivel 500 m fölött értük el a hágót,

 ahonnan elég jó kilátás nyílott a távolban feltűnő tengerpartra, ahová igyekeztünk.

 A lejtőzés nagyon élvezetes lehetett volna, a lejtési szög és a látvány adott volt, de az útminőség hiánya kicsit zötyögőssé tette a gurulást. Amikor néhány szerpentin kanyar után - egy részen - eltűntek a fák, csuda panoráma tárult a szemünk elé. A völgy oldalába szorulva éktelenkedett Novella település

 és a további utunk nyomvonala is láthatóvá vált, ami egészen a partig követhető volt. A település rendezett, jópofa látványú, de sehol élő ember, valószínűleg a szieszta a felelős, de szerencsére az út minősége előkerült és a továbbiakban is velünk maradt. A falutól kellemes, nem túl meredek, de folyamatosan kanyargó úton veszítettük a magasságot, ahogy a mélyben folydogáló Ostriconi folyócska által vájt völgy irányát követtük,jobbra mellettünk a tegnapi nap meghódított Palahegység vörösen kacsingatott.

 Néha megálltunk visszatekinteni, nézelődni, mert érdekesség az volt, pl. a nagy lapos levelű kaktuszok éppen virágba borultak.

Aztán addig kanyarogtunk, amíg visszajutottunk a kora délután elhagyott T30-as úthoz, amire a kikanyarodás kissé hosszadalmasra sikeredett a nagy forgalom miatt. Az út minősége kifogástalan volt, a száma pedig 1197?, a forgalma pedig nagy. Egy idő után már zavaró volt a sok belsőégésű járgány, egy leágazásnál szólt Cobranco menjek le jobbra, mert a légvonalnál tud egy rövidebb utat. Be is keveredtünk egy üdülő övezetbe, a régi főútra. Némi mászás árán elértünk egy magaslatot, ahonnan észak felé fantasztikus fehér homokos, hosszú tengerpartra láttunk le,

 sajnos olyan magasan voltunk, hogy oda esély sem kínálkozott lejutni. Ez a terület volt a folyó állandóan mozgó befolyója. Mert bizony-bizony, fürdeni, vacsorázni kellett volna, de egyik sem sikerült, a vacsora azért, mert nem volt hozzá étterem, a fürdéshez mélyen volt a tenger. Nem baj, mentünk tovább a vacak lyukacsos úton, viszont a kilátás, az megért minden kráterkerülést. A fehéren izzó nap, és szárazföld között feszülő fényhíd, amint a hullámokon elenyészik, háttérben a mélykék tenger, körülöttünk a zöld dombok, mondhatom idilli látvány volt. Sajnos hirtelen szertefoszlott a giccses érzés, mert az útnak vége lett, mint a botnak. Cobranco nem vesztette el a kétségbe esését és közölte, Ő ezt tudta, de van ott egy meredek sziklaösvény – ahova a zergék is csak büntetésből mennek – ott mi feltoljuk a 40 kg-os gépeket. A minek?, kérdésre az volt a válasz, hogy van ott egy áteresz az új út alatt, ott átmegyünk és a túloldalról valahogy csak feljutunk, vissza a 1197-es útra, ez nem rögtönzés volt a részéről, hanem a terv része. Legott úgy is tettünk, fel erőlködtük a bringákat

 – csak remélni mertem, hogy a gumik túlélik a tervet – és már ott is álltunk az alagútszerű vízelvezető torkában, legalábbis érezni véltem leheletét.

 Tartottunk egy nemzetközi konzultációt és a beérkezett válaszok értelmében, már mentünk is át a lukon, igaz egyelőre gyalogosan. A túloldalon jó nagy dudvaerdő fogadott, de két lábon előre tudtunk jutni. Ahogy haladtunk, egyre sűrűbb, áthatolhatatlanabb lett a növényzet, s mivel semmi esély nem kínálkozott arra, hogy a bringákat fel tudjuk tolni arra a murvás útra, ami vagy becsatlakozik a főútba vagy nem, így fájó szívvel befejezettnek tekintettük ezt a kalandot és visszatértünk az alagút túloldalára. Itt bizonyítva láttam, hogy - az Euklideszi matematikában – két pont között a legrövidebb távolság az egyenes, és nem lehet rövidebb utat találni. A bringákat letoltuk az ösvényen, visszagurultuk a kátyús úton,újra megcsodáltuk az Ostricioni-delta lenyűgöző látványát,

majd alig 35 perc múlva újra a főúton gurultunk Losari irányába.

 Cobranco már frusztrált volt egy kicsit, szeretett volna fürödi, egy jó vacsorát enni, de nem tudtuk ezek közül összejön-e bármelyik is. Az út közvetlenül a tenger partján vezetett, igaz, 40-50 m magasságban, de ez a kilátást nem befolyásolta, sőt…, ami továbbra is nagyszerű volt. Fél nyolc felé legurultunk a tenger szintjére és bevettük magunkat valami földútra, hogy megközelíthessük – a fentről megcsodált nagyon hosszú, homokos - tengerpartot.

Nem csak a fürdés és a vacsora lebegett lelki szemeink előtt, de az éjszakát is itt, a homokon gondoltuk tölteni. A vacsora tulajdonképpen az idő eltöltésére is kellett, meg jó lett volna valami meleg, helyi ételt kóstolni. Cobranco addig forgolódott, nézelődött, érdeklődött, amíg egy tengerparti éttermet sikerült megtalálni, - a kettőből -, ami a megkérdezettek szerint a jobbik. A „pincnök”, sajnos - a sajátján kívül semmilyen nyelven – nem tudott kommunikálni, az étlap csak francia feliratokat tartalmazott, de „Tanár úr kérem, én készültem”. Letöltöttem a telefonra még otthon egy alkalmazást, ami azt ígérte, elég a szöveget lefényképezni, és már fordítja is le. Otthon kipróbálva tényleg jónak tűnt, de az étteremben csak összefüggéstelen szóáradatot zúdított rám. Mivel nekem nincs mesterséges intelligenciám, csak természetes, így nem sikerült egy árva szót sem megérteni a felhozatalból. Hosszú tanakodás, vacakolás után a nagy „G” segített valamennyire és sikerült az egyik menüpontból egy szót megérteni: ami a kardhal (espadon) volt. Én ennek az ismeretnek a súlya alatt megtörtem, el is döntöttem, hogy ezt fogok enni, mivel a többiről halvány lila dunsztom sem volt, mik lehetnek. Cobranco a – Horvátországban nem tökéletesen bevált – rántott bicikli belsőt (kalamárit) rendelt salátával.

 Ha valaki nem tudná mi az a kalamári, akkor segítek, az hasonló, mint a lári-fári, csak több lába van. Amíg a kaja készült, rendeltünk helyi sört – amit Cobranco szerint gesztenyéből főznek – és találgattuk vajon mekkora lesz a méret, ugyanis az itallapon a kicsi és a nagy közül, ez utóbbit választottuk. Bár a sör nem megy a halhoz, legalábbis a sznobok szerint, de sebaj, szerencsére én olyan embert sem ismerek, aki hallott volna a sznobokról. Várakozás közben a nap is lefelé vette az irányt, mihamarabb szeretett volna megfürödni, mi megkaptuk a korsóra hasonlító méretű poharat, benne az aranybarna, hideg nedűvel. A sör életet mentett, mert éppen a kiszáradás határán táncoltunk, megittunk volna bármilyen borzalmas löttyöt, de ez fenomenális érzetet keltett az ízlelőbimbókban. Iszogattam-iszogattam, de inkább ettem volna valamit, már nagyon vártam a vacsorát. Aztán megérkezett a felszolgáló, két tányérral és egy fonott kosárral – amiben a szeletelt bagett darabok voltak – és elénk tette. Az én tányérom látványa talán még a tengerét is felülmúlta, és az illata, na, az mennyei volt. A Cobrancoé, a szokásos aranysárgára sütött tóruszok, némi olivával leöntött fűszerezett zöldséggel terpeszkedtek a tányéron. Az enyémen tenyérnyi hal, jó 2 cm vastag, cukkini karikákba töltött helyi sajt, fűszerekkel, amiket egy kicsit meggrilleztek.

Ahogy leírom ezeket a mondatokat, a számban összefut a nyál és csak nyeldeklek. A Verdon kanyonnál ettünk hasonló ízesítésű köretet, a bárány bordához, nyamm...

Csak úgy közbülsőleg jegyezném meg,hogy Korzika nyugati partja híres a világ legütősebb naplementéiről.Hát,mit ad isten,épp ott voltunk és épp időben és épp jó időben.Már csak félve teszem hozzá,hogy ezt Cobranco még télen otthon pont igy tervezte meg.

Természetesen fotók sem maradhattak ki.

Én rögtön próbáltam enni, de Cobranco az ilyenkor szokásos ősi rituálé szerint, először körbetáncolta az asztalt, kezében kamerával megpróbálta a rontó szellemeket távoltartani, és hálát adott a teremtőnek, majd leült, egyik kezéből a másikba téve a felvevő eszközt, hosszú eszmefuttatásokba bonyolódott, a helyiek néztek, mint egyszeri KGB ügynök az osztrigát. Ez nem lett volna probléma, de én is áldozatául estem a rítusnak, nekem is kellett ártó szellem elriasztó mozdulatokat tennem, lóbálni a kék eszközt, és evés helyett csorgatni a nyálam, mint Pavlov kutyája. Aztán annyira kielemezte a tányérokon látható étkek titkait, hogy még elkórincsált némi tápot tőlem, amit úgy adtam oda, mintha a fogamat húzták volna. Egy szó, mint száz, az enyém nagyon-nagyon ízletes vacsora lett, szinte vérré vált bennem, majd a csodás sörrel leöblítve nyugodtan néztem a naplementét, az otthoniakkal osztottam meg a fényképeket, amire „Cobi” már majdnem elkezdte a vacsorát. Az illatok hatására megjelent egy ravaszdi róka,

 körbejárt, nézelődött, lóbálta vörös farkát, majd ahogy jött nyugodtan távozott. A nap jócskán lement Cobranco még mindig nyammogott valamin, majd mikor befejezte, jeleztük, hogy fizetnénk. Jött is a számla, jó nagy meglepetést okozva, mert a nagy sör 8 (nyolc) Euroba került, kriglinként. Ketten 54 Euró értékben töltöttük fel a folyadék és energia raktárakat és szereztünk az íz érzékelésért felelős szerveknek egy jó estét. Már jócskán félhomályban lementünk a tengerpartra, az étteremtől kb. 150 m-re és a mély homokban betoltuk a gépeket, jó 100 m hosszan.

 Felvettük a zárósnittet, felvertük a sátrat,

majd annak reményében tértünk nyugovóra, hogy az élmények és a jó idő folytatódni fog holnap is.

Nagyszerű nap volt ez is, és a továbbiakban újra a tenger mellett fogunk haladni, ami záloga a jó látványnak.

 

4. nap 2019.06.06. Csütörtök (62 km, 842 m szint)

A szokásoknak megfelelően 7 óra felé ébredtünk, szerencsére éjszaka nem történt említésre érdemes dolog, senki nem háborgatott a homok-fövenyen felhúzott sátrunkban. Ahogy kihúzta Cobranco a sátor zipzárját, rögtön feltűnt, hogy az ég kékje elment szabadságra. A sátor kijárata a tenger felé, É-i irányba nézett, amerre a szürke sok –, de azért 50-nél kevesebb - árnyalatában „pompázott” az ég,

nem tűnt bizalomgerjesztőnek a reggeli időjárás. Kilépve, körbetekintve már kissé árnyaltabbnak tűnt a helyzet, hiszen D, DNY-i irányban a kék volt az uralkodó égbolt-szín. Azt nem tudtuk melyik hatás fog győzni napközben. A levegő hőmérséklete rendben volt, a tengeré is, így fürdéssel kezdtük a napot, ha már az elmúlt este ez kimaradt a hosszúra nyúlt vacsora miatt. Utána összepakoltunk és indulni készültünk, amikor feltűnt, hogy a parton nincsenek vívmányok, pl. toalett, vagy bármilyen más emberi szükséglet kielégítésre szolgáló valami, kivéve a tegnapi étterem, de az még zárva volt. Emiatt a térdig, helyenként derékig érő bokrokkal megszórt– körbekerített – parkot kellett igénybe venni, innen is elnézést kérve, de az inger erőssége nem tette lehetővé a helyszín tétlen elhagyását. A közjáték után már 9:15 felé járt az idő, mire ki tudtuk tolni a kerékpárokat a süppedős homokból és útnak indultunk. E napon NY-DNY-i irányban, a part vonalát követve terveztünk haladni, közben két nagyobb települést is meg szerettünk volna nézni (L’Ile-Rousse, Calvi). Indulás után a 197-es úton tekertünk nyugat felé, és mintegy 2,5 km után felkaptattunk, mintegy 38 m magasra,

ahonnan visszatekintve búcsút vettünk Losari-tól és feltámadó NY-i –ellen - szélben küzdöttünk a túlélésért. Mintegy 8 km után értük el L’Ile-Rousse-t, ami azért érdekes város, mert Paoli alapította, aki Korzika függetlenségi harcának vezetője volt. A városban rögtön a főtérre gurultunk,

 ahol Cobranco elmondta a hely történetét, majd kezdetét vette a bolt keresési manőver.Bejártuk az óvárost töviről hegyire,akarom mondani,kesresztül kasul,sehol semmi.

 Szerencsére akadt egy fiatal fiúcska, aki motorjával elkalauzolt minket a Casino-hoz, ami itt élelmiszer boltot és nem szerencsejáték helyszínét jelentette, de a választék nem volt valami nagy, emiatt üres kézzel távoztunk, de még nem álltunk tovább, mert egy érdekes látnivaló felkeresését terveztük. Ez pedig a vörös színű – inkább sárga – szikla-sziget volt,

 (ami nem is volt sziget), ennyi talán elég is lenne ahhoz, hogy érdekesnek nevezzük, de van még valami. A „sziget” tetején egy hófehérre meszelt épület, a világító torony állt,

 ahova fel kellett menni, ez persze nem egyszerű, amikor 10, de inkább 13-15 % a meredekség, keskeny vacak minőségű az út

és még a bóklászó gyalogokat is kerülgetni kell, sőt az út vége felé, orkán erejű szél billegteti a jószágokat.

Ennek ellenére feltekertünk a 65 m magas „hegyre”, ahol lenyűgöző kilátás fogadott, a hihetetlenül mélykék tengerrel, a sárgás sziklákkal és persze a szárazföldön a város épületei, mind hozzájárultak az élvezetekhez, talán csak a borzasztóan erős szél vont le valamelyest az élményekből. Közben a felhők eltűntek, az ég az elvárható kék színt öltötte magára,

 tehát teljesült a reggeli reményünk, a jó idő győzött a rossz felett, de ehhez sajnos szél társult. Ahogy topogtunk fent, észrevettük, hogy nem tudunk lemenni, mert jött szemben a liliputi vasút – 3 kocsi plusz a „mozdony” - és az út teljes szélességét elfoglalja. Kényszerből megvártuk amíg felért és érdeklődve néztük, hogyan fog itt, a kb. 8-9 m átmérőjű helyen megfordulni. Meglepetésre sikerült neki, mi meg uzsgyi, már mentünk is lefelé, ami közben erősen kellett a fékkart húzni és egyensúlyozni, nehogy a szél lelökjön az útról.

 Végül szerencsésen leértünk és indultunk tovább DNY felé, egy kaptatón, észrevettünk egy nagy Leclerc-et, na nem az F1-es versenyzőt, hanem egy bevásárló-központot, amit rögtön betámadtunk, hiszen délelőtti lyukrafutással esett csorbát ki kellett köszörülni és bíztunk benne, itt kapunk köszörűt (erre a szófordulatra Cobranco azt mondaná: „Pisti ez elég gyötrelmes volt”, és egyet kell értenem vele). A bevásárlás itt már nem okozott gondot, csak a kihozott termékek mennyisége, valahogy meghaladta a táskákban rendelkezésre álló hely nagyságát. Megindult a tili-toli és nehézségek árán, de sikerült minden elhelyezni, még a grill-csirkét is, a töménytelen folyadékot, bagetteket, meg amit még. Már 14:45-re járt az idő, amikor végre tovább indultunk, és „már” 15 km volt a hátunk mögött, ami azért elég kevésnek tűnt, főleg úgy, hogy még nem ebédeltünk és a következő nagyvárosban is időt szándékoztunk tölteni. Nem egészen 7 km föl-le, föle-le, és teli pofaszél után megérkeztünk Algajola településre, ahol először a homokos strandot néztük meg,

mert Cobranco -, ha lehet valahol - fürdött volna, ebéddel összekötve, de nem találtunk ülő alkalmatosságot, emiatt tovább álltunk, pedig a homokos strand pazar volt. Viszonylag hamar megleltük a citadellát, aminek a tenger felé eső felét szemeltük ki, de a brutál szél miatt keresztbe kasul bejártuk a terepet, hátha találunk egy szélcsendes helyet. A keresési próbálkozást siker koronázta és egy kő padon, kis szélben nekiláttam a sült csirkét rejtő zacskó kibontásának, de nehézségekbe ütköztem, mert a tűzőgép kapocs túl erősre sikeredett, de azért kitartó munkával legyőztem. Elosztottuk a madarat, de nem testvérisen, hanem szigorúan 50-50 % arányban, majd jóízűen elfogyasztottuk az ebédre szánt porciót, de közben egy ismerős ránk köszönt. Az, az idősebb bringás volt, akivel az L’Asco, völgyben találkoztunk 2 nappal ezelőtt, aki a feleségével a Donau Radweg-en Passau-tól Budapestig bringázott. Érdekes volt, hogy itt újra összefutottunk vele, de ilyen a véletlen, vagy csak KGB ügynök (vagy GRU) volt és követett minket, de szerencsére nem buktunk le. A kaja után, valamivel 3 óra előtt újra úton voltunk (ez egy kemény nap volt eddig, kemény 25 km-t haladtunk háromig), de nem volt ezzel gond, csak a következő nap délutánra kellett szabott helyre érnünk, de hogy mi ez a hely, azt még titkolom, talán az ügynök sem tudta.

Algajola után az út belsőbb régiókba húzódott, elhagyva a tengerparti régiót, az út egészen 200 m magasra vezetett, ami egyrészt ebéd után nem kellemes, főleg abban az ellenszélben ami ott volt, másrészt viszont a magasság szép látvánnyal ajándékozott meg. Jól lehetett látni a tőlünk balra – félkörben - álló hegyeket, amik lábától a tengerig egy széles, hosszú lapályos terület húzódott, amin szinte folyamatosan, de ritkásan házakat lehetett látni, mintha egy település lett volna az egész.

Ez a rész volt a Balagne régió, ami egészen Calvi-ig tart. A hágóról hosszan gurultunk és egy körforgalom után nem sokkal elértük Calvi-t, ami egy széles, háromnegyed ellipszis alakú öböl DNY-i csücskében csücsült. Viszonylag hamar megtaláltuk a csodálatos, finom homokos, hosszan húzódó öblöt, de a strandra való lejáratot kerestük egy ideig. A part mellett húzódik egy vasútvonal is, és emellett egy fa pallókból álló gyalogjárdán tekeregtünk,

 aztán csak megtaláltuk a lejáratot, de a fürdés előtt még eloldalogtunk a közeli fás, bokros területre, ahol fürdő ruhát öltöttünk és már mentünk is le a partra. Ott letámasztottuk a gépeket és fürödtünk egy pompásat, a sekély – Balatoni hangulatot idéző – vízben.

 A strandtól jobbra – a már említett lapályos területen túl – a Gránit hegység monumentális, csipkés csúcsai integettek,

 balról pedig Calvi épületei és főleg a fellegvár uralták a tájat.

A fürdés után időbe telt, amíg a finom homokszemcsét ragaszkodását sikerült legyőzni, és 17:30 körül végre elindultunk megnézni, a vízből már megcsodált várat. A kikötőt hamar megtaláltuk, nem volt nehéz, a sok imbolygó árboc már messziről látszott. Áthajtottunk egy éttermekkel bőségesen ellátott úton, majd a vár alá érkezvén, fogalmunk sem volt, hogyan tudnánk megközelíteni.

Azaz mégis, volt egy 15 % meredek macskaköves út, reméltük annak végén már többet fogunk tudni a bejárat hollétéről. Amikor 20 m szint leküzdése után felértünk, még mindig nem volt információnk, se egy tábla, se egy térkép, semmi. Azért elindultunk egy úton a parkoló mellett és megtaláltuk a jól elrejtett bejáratot. Nyilván stratégiai jelentősége volt a nehezen megtalálható kapunak a régmúltban, de a mai korban a „hüje” turistáknak kitehetnének egy táblát, hogyaszongya: „arra menjél” felirattal.

A várban igen masszív falakat találtunk, ahogy haladtunk felfelé kiderült az is, hogy gránit szilárdságú alapokon nyugszik a citadella.

 Azért láttunk erodálódott köveket is, de az idő az építőket igazolja.

Elmentünk a vár ÉK-i csúcsába, majd Cobranco felszaladt a gyalog járható felsővárba szétnézni, filmet készíteni. Én közben a panorámában gyönyörködtem,

fényképeztem,

meg persze ettem is valami nasit, hogy életben maradjak vacsoráig. Annyira megcsúsztunk az időben, hogy kaja már csak akkor lesz, ha a sátorhely megvan, az meg olyan 9, fél tíz magasságára tehető, mert amíg világos van addig megyünk.

Egy negyedóra múlva Cobranco előkerült és 18:15 körül elindultunk kifelé Calvi-ból.

Mikor kiértünk a városból, akkor olyan táj fogadott, mint amilyet a Cap Corse félsziget nyugati oldalán láttunk, az első nap délután. Persze ott a pala alkotta a kőzetet, itt meg a gránit, egy kicsit mások voltak a formák, de az aszfalt vonalvezetése hasonló. Az út hol magasan, hol még magasabban kacskaringózott a sziklás hegyoldalban, ahonnan a tengerre élvezetes kilátás nyílott.

Bal oldalon magas tagolt sziklafal, jobb oldalon kb. 40 cm magas folyamatos kőszegély fogta közre a középre festett szaggatott vonalat. A part annyira tagolt volt, hogy a horvátországi túra jutott róla eszünkbe, nagyon élvezetes nyomvonalon haladtunk és szerencsére a forgalom is megszűnt, ahogy a nap közeledett a lefekvéshez. Fél nyolc után már azon kezdtünk izgulni, vajon hol fogunk tudni elvackolni, mert az út 40-150 m magasságban futott, a domborzat vadsága nem tette lehetővé a sátor állítást,

felvetődött az állva alvás is, mint opció. Az út, közben a tengerpartról belsőbb régió felé húzódott, mert a parton olyan méretű sziklaalakzat húzódott, amit könnyebb volt balról kerülni, mint jobbról,

 Az út minősége hirtelen szántássá változott, a lelkünket majd kirázta, igen lassan oldalogtunk csak, amikor Cobranco gépe nyekegni kezdett, de olyan hangosan, hogy azonnal meg kellett állnunk. A vizsgálat eredménye az lett, hogy talán véget ér a kaland, a túra, ha nem tudjuk orvosolni a bajt. Ugyanis a csomagtartó jobb oldalán lent, ahol két alumínium pálca össze van hegesztve, illetve össze volt hegesztve, elengedett a rögzítés. Na, szépen vagyunk! Hegesztó trafót nem hoztam, alumíniumot úgysem tudok hegeszteni, azon tanakodtunk, most mi lesz.

Mindenféle indulatszavakon túl, muszáj volt lepakolni -, szerencsére az új táska nem lopta sokáig az időnket – és jöhetett a fejvakarás. Még a legdurvább káromkodás is előkerült, amit a Budapest-London bringatúrán tanultam egyik társamtól 2012-ben. Ez pedig így hangzik: „A mókuska rúgja meg”. Ez leírva is borzasztó, de kimondva talán még annál is szörnyűbb. A fejvakarás és az említett mondat ismételgetése meghozta a gyümölcsét, előszedtem a kormánytáskából, az ilyen esetekre tartogatott gyorskötözőt, és kettő felhelyezésével már jónak is tűnt a pólyába tett csomagtartó. Visszatettük a csomagokat és már indultunk is lassan, figyelve, mi fog történni. Az egész, a megállástól az elindulásig 11,5 percet vett igénybe, a GPS adatai szerint. Éppen 20:11 lett mire elkészültünk, és ezután alig mentünk 500 m-t, amikor az út leért szinte tenger szintre, ahol egy jól kinéző hosszú kavicsos partot pillantottunk meg.

 Kis tanakodás után tovább mentünk, mert nem találtunk lejáratot a tengerhez, csak egy bezárt kempinget. Egy mini hágó megmászása után, mégis visszafordultunk, mert onnan fentről csak magán bejáratokon keresztül lehetett volna lejutni, azt meg nem mertük megkockáztatni. A kemping környékén, egy felfelé vezető murvás útra kanyarodtunk, aminek végén egy valamikori bánya, vagy katonai telep romos épületei rejtőztek. A kapuban megálltunk Cobranco bement gyalogosan felderíteni a helyet. Néhány perc múlva futva érkezett és azt mondta, „húzzunk el innen, hangok jönnek onnan!”

Visszagurultunk a főútra és próbáltunk lejáratot vadászni a tengerpartra, ami végül sikerült és egy meredek sziklás ösvényen letoltuk a gépeket,

és úgy tűnt jó lesz ez nekünk éjszakára.

Ekkor már majdnem este kilencet ütött az óra, mi ennek örömére végre leültünk elkölteni a délről maradt madár látta maradékot. Mire befejeztük, az étkezést, már szinte teljesen beesteledett, csak fejlámpa fénye mellett tudtuk a sátrat felállítani egy kis füves területen. A talajt 5-6 cm-es gömbölyded kövek borították, de az érdekes az volt, hogy nagyon különböző színekben. Volt ott zöld, barna, bordó, szürke, fekete, ami arra utalt, hogy az itt tengerbe torkolló folyó, nagyon eltérő kőzeteken vágta át magát.

Alig volt fél tíz és már állt is sátor, mi meg mentünk aludni, mert a következő nap – reményeink szerint – nagy durranásra számítottunk.

 

5. nap 2019.06.07. Péntek (94 km, 1.396 m szint)

Számomra - a szokásoknak megfelelően – nyugodtan telt az éjszaka, jól aludtam, pihentem ébredtem, majd egy kis vergődés után, kimentem szemügyre venni az éjszakánk helyszínét. Az igaz, hogy este már láttam, de inkább félhomály volt, mint világos, reggel viszont a verőfényes, napfényben fürdő táj összehasonlíthatatlanul több élményt nyújtott, mint az esti.

 Cobranco megtette – a szokásosnak mondható – reggeli körbetekintést az elengedhetetlen kék eszközzel, és közben még a papírguriga lóbálására is maradt ereje, ideje. Aztán az elmondott szövegből rögtön felállítottam a diagnózist: Cobranconak Kanizsa Bútorgyár betegsége van, népies nevén: székrepedés. Ez visszatérő motívum, a magyarázata szerint a sok ülés miatt van. Ezzel nem teljesen értek egyet, mivel nekem nincs ilyenem, persze előfordulhat, hogy én kevesebbet ülök, bár ennek ellent mond, hogy amikor videóra kerülök, akkor ülni szoktam. Az én – orvosilag még meg nem alapozott – véleményem szerint máshol kell keresni a kiváltó okot, ez pedig a ritka étkezés. Cobranco általában kétszer eszik egy nap, valahol 11 óra magasságban reggelit, ami „Cobranco” kekszből és tejből áll, majd este 8-9 körül bő vacsorát. Ha én szervezet lennék erre a következő képpen reagálnék: aha, most kaptam kaját hosszú idő után, akkor ezt jól megbecsülöm, ki tudja, mikor kapok újabb adagot. Jól kiszívom belőle az éltető nedveket, hiszen biztosan a továbbiakban is sok energiát igénylő munkára leszek fogva, csak a száraz, szilárd anyagot hagyom meg. Nem részletezem tovább, gondolom érthető, ha nem teljesen, akkor leírom a saját működésemet: naponta 5-6 alkalommal szeretek enni, egyszerre nem nagy mennyiséget, de ébredés után rögtön, sok folyadékkal, tea, tej, kóla. Mit szól ehhez a szervezetem: na, jött megint egy kis kaja, mint máskor, semmi para, nem kell nagyon erőlködni, hogy minden tápanyagot felvegyek, mert nemsokára jön a következő adag. A túrán, még több alkalommal szoktam kis nassolásnak tűnő étkezésnek nem nevezhető tevékenységet beszúrni, mint itthon, ekkor általában 1 percben megoldom, két falat keksz egy kis folyadékkal és mehetünk tovább.

Na, befejezem a gastroblogot -, még ha unortodoxra sikeredett is, és a folyamat másik végével foglalkozott is, de - ez is a túrához tartozik, ha nem is a teljes mélységében kirészletezett részéhez.

Az előzőekben nem emlékeztem meg egy fontos dologról, ez pedig a harmadik napi, tarkó méh-csípés következménye. Azt írtam a harmadik részben, hogy kissé allergiás vagyok a fullánkosok mérgére, de volt nálam enyhe immunrendszer-kókasztó gyógyszer, amit csak esténként vettem be, pontosan amiatt, mert kókaszt, bíztam benne, hogy éjszaka ez nem fog akadályt jelenteni. Igen ám, de emiatt a csípés helye még napokig dagadtabb lett, tehát nem használt annyira, mintha reggel is szedtem volna, viszont így is kissé levert, bágyadt, mondhatni bamba voltam tőle.

A hosszúra nyúlt bevezetés után, valahogy meg kellene találnom a történések – eddig elveszettnek tűnő – fonalát és végre a túrára kellene koncentrálnom.

Tehát: 9:30 óra körül hagytuk el Argentella tengerpartját,

 igaz előtte még fel kellett tolni a gépeket a meredek sziklás csapáson, hogy elérjük aszfaltot, és megkezdhessük a túra – talán – leglátványosabb napjának teljesítését. Vajon mik voltak a tervek? Cobranco elképzelése szerint átmásszuk a Parmarella (408 m) hágót, megkerülünk néhány – a tengerbe benyúló félszigetet, tátjuk a szánkat az ütős látvány miatt, majd a délután folyamán el kell érnünk Porto-t, ahol a csomagok elrejtése után, csupasz bringás esti program vár ránk.

Indulás után érzékeltük igazán, hogy a levegő áll, és fülledt, püffedt időre van kilátás, bár felhő nem volt az égen, de a nap szűrt fénye, agyzsibbasztóan melegít. Bemelegítésként felmásztunk azon a 20-30 m szintet tartogató emelkedőn, amit már este is teljesítettünk, de akkor visszagurultunk a partra a szállás miatt. Az út utána is emelkedett egy kicsit, 50-60 m-rel a tenger szintje felett kanyargott,

 a forgalom nem volt értelmezhető, de azért sikerült elkapni egy NKM rendszámú magyar autót, igaz csak szemmel, ami az első volt a túránk során. Néhány km után már láttuk az eredeti tervek szerint, este elérni kívánt települést Galeria-t a szemközti öböl túloldalán. Meg is állapította Cobranco, hogy ezt megcsíphettük volna este, ha tudjuk, milyen messze van. Az öbölnek hosszú széles, látványos, homokos strandja van, amit fentről szemlélve, máris fürdésre csábított, de az elmaradásunk miatt erről a programról szó sem lehetett. Először azt hittük, hogy Galeria-ba be kell majd mennünk és a szemben lévő gerincet fogjuk onnan átmászni, de aztán kiderült, nem arra megyünk. Az út balra elfordult, és a tengerbe torkolló Fangu folyó, jobb partján, folyásán felfelé haladva elkerültük a városkát és a torkolat előtti nagy lápos területet. Ezután egy hídon átkeltünk a kiszáradt folyón és balra, a hágó felé kanyarodtunk, nem jobbra a település felé. Ezzel kezdetét is vette a hágómászás a D81-es úton. Ahogy haladtunk előre, a tenger egyre inkább a homályba veszett a hátunk mögött, az egyre magasabb dombokat sűrű növényzet fedte,

ami éles ellenpontja volt az imént látott száraz medernek. Egy nagy, benyúló, mély, kanyon-völgy megkerülése közben megálltunk, éppen a nagy visszafordító kanyarban, mert ott volt elegendő hely, és ami nagyon szükséges, árnyék. Ez utóbbi nagyon fontos volt, mert agyvíz-forraló idő kezdett lenni, ahogy egyre beljebb hatoltunk a szárazföld belsejébe. Amint ott álltunk, több csapatban is bringások mentek felfelé, mintha valami szervezett túra résztvevői lettek volna. Voltak csomagosok is, de kisebbségben, a java csapat, csupasz gépekkel „csapatta”. Kaja után haladtunk tovább felfelé, - ahol lehetett - kerestük az árnyékot, de nem sok siker termett e téren, viszont a motorosokat kereső játékban, eredményesek voltunk, sajnos. Félúton - egy murvás parkolóban - megálltunk pihenni, nézelődni, ahonnan szépen lehetett látni az utat a tengertől elválasztó nagy sziklás hegy részleteit. A hágóutat a hosszú egyenesek és az azokat összekötő kanyarok jellemezték, emiatt egy kicsit unalmas volt, de mindegy is, nem ezt a részt gondoltuk a legérdekesebbnek ezen a napon. Valamikor 12:20-kor értük el a hágót, ahol matricákkal teleragasztott hágótábla várt,

mintha a magas Alpokban lettünk volna, pedig csak 408 m magasról tekintettünk le a mélykék tengerre. A ragasztást mi sem hagytuk ki, sőt a hágótábla melletti nagy ismertető tábla szemrevételezését sem, aminek az volt az érdekessége, hogy öklömnyi – lőtt – lyukak éktelenítették.

Cobranco szerint a korzikaiak visszamaradt sportja a lövöldözés, amit én úgy helyesbítenék, hogy a visszamaradt korzikaiak sportja a lövöldözés (ez onnan jutott eszembe, hogy középiskolás koromban a tanár nem azt mondta egy szertelenkedő diáknak, hogy „olcsó játék hülye gyerekeknek”, ami akkor egy bevett szólás volt, hanem azt: „olcsó gyerek hülye játéka”). A tenger partján kirajzolódott Korzika  egyetlen olyan települése,

 amit csak a tenger felől lehetett megközelíteni, közúton nem, ez pedig Girolata. Tőle jobbra (É-ra) húzódik a vörös Scandola félsziget,

 aminek sziklái a párás idő ellenére is nagyon élénk színekben pompáztak, főleg a lábainál hullámzó mélykék tengerrel együtt. A nézelődés után már dél-Korzika területén haladtunk tovább Porto felé. Az út a tagolt hegyek oldalában vezetett, nem voltak fák, bokrok, amik a kilátást korlátozták volna,

 kis lejtés mellett gurultunk 20-25-tel, és közben messze el lehetett látni, a tenger és az utunkba eső hegyek felé is, így nyugodtam tudtuk szemeinket legeltetni.

Nagy völgyeket kerültünk meg, minden tökéletes lett volna, ha az út minősége egy kicsit jobb lett volna. Egy ilyen nagy völgy-kerülés csúcspontján néhány fa alatt állt egy fehér furgon, meg sok bringás, én tovasuhantam, de láttam Cobrancot megállni, emiatt én is lefékeztem, de nem mentem vissza, csak vártam. Mint később kiderült Cobranco tudta, hogy van ott egy iható forrás, na mindegy megvártam, s akkor mondta, hogy ezek a kerekesek szervezett túrán vesznek részt, a fehér furgon volt a kísérő. A megbeszélés után haladtunk tovább, amikor elkapott a gépszíj. Történt ugyanis, hogy a bringás banda is elindult és utolért egy anti-kerékpáros, egy villanybringával. Az illető a sarkával „nyomta” a pedált , nagyon komikus volt látni a mozgását. Ezen a részen nem emelkedett, nem lejtett, az ember jött, én meg gyorsítottam, Cobranco a videóval volt elfoglalva, gondoltam, hogy sportolok egy kicsit aztán majd megvárom. A tükörből szemmel tartottam, ha jött egy kis 1 %-os lejtő, akkor megnyomtam, hiszen neki csak 25-ig segít a motor, utána nem nagyon bír már saját erőből gyorsabban haladni, így magam mögött tartottam. Aztán, ahogy emelkedni kezdett az út, (1-2 %) úgy lassultam, és jött közelebb a villamos, de nem hagytam magam, jót küzdöttem és nem is tudott megelőzni, csak amikor néhány km-rel odébb megálltam bevárni Cobrancot. Ő mit sem tudott a mini versenyemről, csak amikor befutott, akkor beszéltünk róla. Közben dörögni és nagy cseppekben – ritkásan – hullani kezdett az eső, gyorsan indultunk is tovább és bíztunk benne, el fog kerülni az égi áldás. Szerencsére az esőt megelőztük, vagy csak a felhőnek nem volt ingerenciája lejönni a tengerhez, mindegy is, a lényeg, hogy nem az esőtől lettünk vizesek, hanem az izzadtságtól, amikor megérkeztünk a következő mini hágóra Bocca di Santa Croce (260 m). Innen már látni lehetett Porto tengerpartját és a Capu Rossu félsziget körvonalait is.

 Aztán még kb. egy órán át kanyarogtunk, mentünk le-fel, megint le, amíg az összes kinyúló félszigetet, és völgyet megkerültük. Közben néhány kisebb településen áthaladtunk

 és Cobranco elmondta, hogy itt bizony bortermeléssel foglalkoznak. Én el nem tudtam képzelni hol, hiszen tőkéknek híre hamva sem volt. Partinello településen

 még hozzátette, hogy kidolgoztak valamilyen különleges módszert a bortermelésre. A végét nem hallottam az okfejtésnek, emiatt kiegészítettem magamban: valószínűleg ők lehettek a Soltvadkert környéki tablettás-bor ihletői.

 Az utolsó szakaszon nagyon látványos vöröses gránit sziklák álltak őrt az út mellett, és szakadtak le a jobb oldalon a kék tengerbe.

 Több helyen is megálltunk nézelődni, mert a kerékpárral ezt is könnyű megtenni, nem akadályoztuk a többi közlekedőt. A peremúton, egy nagy kanyarban, ahol kiépített kiállóhely is volt, hosszabban időztünk,

volt lötty-teszt, találós kérdés, és még a tájat is jó meg tudtuk nézni, azt a részét is, ahova majd a délutáni csupasz bringás vezet, célterületet még titkolom kicsit. Végre 3 óra felé feltűnt Porto-i öböl, a széles, hosszú, szürke, homokos strandjával,

ami érdekes képet mutatott annak fényében, hogy körben mindenhol vörös sziklák éktelenkedtek. Nyilván Porto folyója a Porto hordta ide a „színtelen” homokot a távolabbi nem vörös hegyekből. A „plázst” megfigyeltük, mert az volt a terv, hogy az éjszakát ott töltjük majd, amire teljesen alkalmasnak tűnt. A városkáig még egy kiadósat gurultunk és a túloldali – többször emlegetett félszigetet is szemügyre vettük. Mikor beértünk a lakott területre meg kellett keresnünk az Olive kempinget, ami furcsa lehet az olvasónak, hiszen most írtam, a parton – „ingyé” - szeretnénk éjszakázni. Na, hát erre is van magyarázat, Cobranco még itthon letárgyalta egy –, az itteni viszonyokat ismerő – emberrel, hogy a nevezett kempingben magyar a pincér, és a szakács is. Őket akartuk megkeresni és megkérni őket, hogy a csomagjainkat náluk hagyhassuk. Még telefonszáma is volt Cobranconak, hogy könnyen kapcsolatba kerülhessünk hazánk fiaival. A számot –, hogy biztosan ne keveredjen el – felírta a térképre, igen – jól emlékszel, - arra, ami az autó csomagtartójában vár minket. (vajon miért nem a telefonjába írta be?) Na, mindegy, legalább a kemping nevét ismertük, és viszonylag hamar meg is találtuk – a Spar után kettővel -, ahol a recepción közölték, tényleg itt dolgoznak a fiúk, de mivel még nincs szezon, csak estére jönnek be. Jól meg lettünk lőve, ha nem is mi, de a terv igen. Az esti bringás programról nem akartunk lemondani – én meg nemsokára el fogom mondani végre mi is volt az – ezért hosszú tanakodás után befizettünk a kempingbe, mintegy 23,4 birodalmi rúpiát, akarom mondani Eurót. Cobranco szívta a fogát, mondván: megint a semmiért fizetünk. A közjátékok után felhágtunk a 15 % meredek úton – mert a kemping a hegyoldalba épült -, leálltunk egy vízszintes területen és Cobranco elment felderíteni. Én kerestem a kis színes térkép alapján – amit kaptunk – egy félreeső lyukban sátor-helyet. Nem volt nehéz, kevés lakót kellett kerülgetni. Közben Cobranco is előkerült és vigyorogva újságolta, hogy van ingyenes wellness részleg is, állítsunk sátrat, aztán irány az élmény. Na, most jött el a pillanat, amikor fellebbentem a fátylat a délutáni programról, miért is érünk rá 15:45-kor fürödni, ahelyett, hogy mennék tekerni. A program, a naplemente megnézése. Felmerülhet a kérdés, minek ehhez kerékpár, elég két, vagy akár egy szem is. Na, igen-igen, de ezen a környéken van a világ harmadik legszebb naplemente néző helyszíne, és nem csak a nézés helyszíne, de a naplemente is szép. Ehhez azonban a Capu Rossu félsziget végéig kell eljutni, majd még kb. egy óra gyaloglás és máris 300 m-rel a tenger fölé magasodó hegyen vagyunk, ahonnan körpanoráma adja a fő látványosságot, főleg a vörös fénybe burkolódzó szárazföld látványa a nagy durranás. Emiatt értünk rá nagyon, a naplemente valamikor 21 óra előtt volt várható, a bringás szakasz 1,5-2 óra felfelé (sok nézelődéssel), 1 óra gyaloglás, így fél hat körüli indulást rendben lévőnek gondoltuk. A tervek szerint majdnem 500 m magasságig kell mennünk, közben érintjük a félsziget egyetlen települését Piana-t, majd onnan még kb. 5-6 km, de az már nagyrészt lejtő, majd következne a gyalogtúra a NY-i csücsökbe.

Vissza a fürdéshez. A medence nem a szokványos csempés téglatest alakú valami volt, hanem több szinten elhelyezett – babapiskótába oltott amőba alakú - medence komplexum, dögönnyel, zacsi-emelgető bugyborgóval.

Nekem ez nem újdonság, évente 2-3, hétvégére ütemezett wellness után, de Cobranco úgy vetette magát a habokba, mint a gyerek, aki először lát strandot. A kamerával minden kis zugba benézett, magyarázott fennhangon, így sikerült magunkra vonni a többi – kb. tíz – vendég figyelmét, amikor ezt felvetettem, azzal zárta le a kérdést: „ki nem sz@rja le”. (hát pl. az, akinek székrepedése van). Itt eltöltöttünk egy jó ¾ órát, majd elindultunk vissza a sátorhoz, illetve csak én. Cobranco szétnézett a medence melletti étteremben, illetve a mellette lévő bárban, mivel az étterem még zárva volt. Szóba elegyedett a pultossal (bár ne tette volna) és mikor a sátorhoz visszaért, akkor láttam rajta, hogy valami nem stimmel. A helyi ember azt mondta, hogy az étteremben csak 9-ig van konyha, ami nekünk nem lesz jó, mert 10 előtt nem érünk vissza, emiatt az eltervezett vacsora helyett éh-kopp lesz a részünk. Az indulás előtt a recepción elkértük a séf – Feri – telefonszámát. Próbáltam többször hívni, nem vette fel senki, sms-t is küldtem, semmi válasz. Azt akartuk megbeszélni, hogy ha lehetséges várjon meg minket. Nem túl jó előjelekkel 17:30 körül indultunk el, hiszen két, egymást ütő programunk is volt, amiből a kaja kútba esni látszott, a másik, a szép kilátásos elé, meg bevonultak a felhők. Cobranco olyan feszült lett, hogy semmi sem akar sikerülni a hosszú előkészítő munkával megtervezett túrából, hogy nem is lehetett vele kommunikálni. Először próbáltam „humorizélni”, de nem volt vevő rá, - bedurcizott - így hagytam, gondoltam majd csak megnyugszik. Magamban azért egy kicsit mosolyogtam, mert én is így nézhetek ki, amikor valami megváltoztathatatlan miatt mérgelődök otthon. (ilyen, amikor már keddenként tervezni szoktam a hétvégi tekeréseket, beleélem magam, majd hétvégén a jósolt jó idő ellenére ömlik az eső)

Cobranco méregből tekert, azért a kamera ment, jól haladtunk felfelé a 6-7 %-os emelkedőn, de kilátás csak néha-néha adódott, olyan sűrű erdőben haladtunk. Amikor mégis sikerült kisandítani, akkor fantasztikus látványt nyújtott a Porto-i öböl,

É felé, a nap első részében érintett félszigetek, öblök, csak sajnos kezdett homály kialakulni a nap elé beúszó vékony felhő miatt.

Cobranco ettől még frusztráltabb lett, a nem pont irodalmi stílusban megfogalmazott mondandóját fedje jótékony homály, és álljon itt a lektorált verzió: „nem elég hogy nem eszünk, de még a látványosságot is el fogjuk mulasztani”. Valahol 400 m magasságban megálltunk és megcsodáltuk a „kutyafej sziklát” és már mentünk is tovább. A környék híres még az erózió által formált gránit szikláiról,

 amik formáit az emberi képzelet élettel töltött meg, így keletkeztek pl. kutyafej, elefánt, püspök, teknős, sas, erőd, szerelmespár - és így tovább – nevű alakzatok. A megállás után az út emelkedése jelentősen szelídült és kisvártatva kinyílt a táj, eltűntek a kilátást zavaró fák, bokrok. Baloldalról függőleges vörös sziklák néztek le ránk,

 jobb oldalról mély szakadékba és a tengerre néztünk le mi.

 Nem sokára elértük a Kék szikla kávézót, ami azért furcsa, mert kék színt csak akkor véltem felfedezni, amikor egy kék Dacia jött szemből. Valószínűleg csak hit kérdése, hogy valaki kéknek gondolja, vagy a kritikai érzék teljes hiányának, én vörösnek láttam, igaz nem a nevének, hanem a saját szememnek hittem.

 Szerencsére – az előzetes információkkal ellentétben – a forgalom mérsékelt maradt, nem zavart a látvány befogadásában. Menet közben is, meg-megállás után is forgattuk a fejünket, szinte nem lehetett befogadni a sok ingert, a sok érdekes színt, formát. Néhány km-en keresztül tippelgettük, vajon melyik szikla mire hasonlít. Összességében csak kettőt, hármat ismertünk fel, ezek az elefánt, és a szerelmespár voltak.

 Nem volt könnyű dolgunk, mert nem volt megjelölve, hogy „ez a szikla valami, csak fel kell ismerned”, hanem a nagy forma-kavalkádban próbáltunk mindbe bele látni valamit.

 A Püspök sziklát sem találtuk meg, de a püspök-falatja sziklát felismerni véltük.

 Ezen a részen már Cobranco is enyhülni látszott, nyilván a szép látvány miatt, pedig Feri nem hívott vissza, így teljesen elúszni látszott a vacsora. Pianába 19:30-ra értünk, és próbáltuk megérteni, hogyan lehet ez a település Franciaország „lexebb„ települése. Nekem ezt a misztériumot nem sikerült megfejteni, tényleg jól nézett ki, de erős túlzásnak éreztem. A falu központjában letértünk a főútról (D81) jobbra a D824-es panorámaútra. Innen már elég jó lett a kilátás a porto-i öbölre és a délutáni falvakra,

 ahol Cobranco a borcsinálásról beszélt. Amikor eljutottunk a Capu Rossu keskenyedő végébe, ahol már nem csak É-ra, de D felé is láttuk a tengert, brutál erős szél kerekedett, nagyon kellett a kormányba kapaszkodni. Hol lefelé vágtáztunk, hol 10 %-on kapaszkodtunk, és ezek váltakoztak, de összességében lefelé vezetett az út. Aztán 278 m-en megtaláltuk a gyalogtúra kijáratot, ahol egy elhagyatottnak látszó étterem is éktelenkedett. A tervek szerint itt kellett volna hagyni a gépeket, de nem működött a műintézmény. Leültünk a kihalt étterem teraszán és összegeztük a körülmények összjátékát. A brainstorming eredménye az lett, hogy kihagyjuk a gyalogos részt, - amiben van 300 m szint a sziklákon billegve, -kikevertük a megoldást, és elindulunk vissza, hátha elérjük még a halvacsorát. Azért még néhány percig fájó szívvel néztük a kilátó tornyot a párás távolban, majd 20:05-kor belevágtunk a visszavonulás hadműveletbe. Piana-tól a gurulás fantasztikus lett, elsősorban nem a sebesség élménye miatt, hanem sokkal inkább a hátunk mögül jövő, vörös fény tette csodássá az előttünk lévő sziklákat.

 Hosszan kanyarogtunk az egyre sötétedő mesevilágban, amennyire a sebesség engedte nézelődtem is, érdekesebb látvány miatt párszor csak megálltunk, hiába siettünk az étterembe. A napocska 20:30 körül elbújt a paplanja alá, de szerencsére az nem volt nagyon vastag. Talán igazolja a döntésünk helyességét, hogy a kilátó pontról nem láttunk volna sok részletet, mert a légkör nagyon párás volt, a nap elé egyre másra bóklásztak be felhők.

A Porto-hoz közeli részen sajnos már elég kevés volt a fény, de 21:15-re szerencsésen leértünk a nagy rohanás után és már csak az volt a kérdés, lesz-e valaki az étteremben, aki készít nekünk vacsorát. A válasz IGEN.

Az étterem ugyan vendégek tekintetében kihalt volt, de a pincér srác és a séf a helyén volt. Megbeszéltük mit szeretnénk enni - tengeri sügért (Loup) -, majd a bringákat letettük és már mentünk is vissza. Nagy sört is rendeltünk, és előitalnak Cap Corse-t, ami speciális borpárlat – vermutnak fordítottunk -  helyi fűszernövénnyel és narancs karikákkal, jéghidegen tálalva. Mikor maghallottam, hogy 15 % alkohol tartalma van, akkor kissé megrettentem, vajon oda fogok-e találni a sátorhoz, ha még a sört is megiszom. Rövid várakozás után jött a haltál (amit egy magyar étterem angol nyelvű étlapján „dead bowl”-ként láttam). Nem is haltál jött, hanem egy művész által készített műremek, ami a későbbi beszélgetése alapján nem lehetett véletlen. Feri francia nyelvterületen séfként dolgozott már 15 éve, főzött a kontinensen, Michelin csillagos étteremben is, és 2020-tól Japánba megy, egy elnyert munkára. Na, de vissza a tálra, a halon kívül párolt zöldségek, articsókás, fehérboros tejszínes szósz, rozmaringos újkrumpli, thai rizs, és még kaptunk egy nagy saláta tálat is. Feri mesélte, hogy Ő szerzi be az alapanyagokat, a halat a helyi halászoktól, akik mimóza lelkek, ha véletlenül nem veszi meg tőlük a portékát, akkor megsértődnek és legközelebb nem akarják neki eladni csak drágábban.

A haltál nemcsak pazarul nézett ki, de az ízlelőbimbók is hozsannázva skandálták a séf nevét.

 Elpusztítottuk a teljes mennyiséget, közben a fiúk odajöttek és hosszan elbeszélgettünk, tehát nem csak a gasztronómiai ismereteinket bővítettük, de az emberi kapcsolatokat is ápoltuk.

Innen is köszönjük FIÚK, nagyszerű este volt.

A jó zárásnak köszönhetően Cobranco is kilábalt a délutáni gödörből és emelkedett hangulatban indultunk a sátor felé 23:20 körül. Még a sátorban is – fennhangon – tárgyaltuk az eseményeket, mígnem a szomszéd át nem szólt, hogy „kuss legyen”. Na, nem ezekkel a szavakkal mondhatta, de a hanghordozásból világos lett: éjfélkor már aludni kellene, nem pofázni. Mi megfogadtuk a tanácsot és próbáltunk a következő nap erőpróbájára nem gondolva aludni.

Ezen a napon megint fantasztikus látványokban volt részünk, és nem, csak az út, hanem az érzelmek is hullám vasutaztak, de szerencsére az érzelmek nem a tenger szintjén fejezték be a napot…

6. nap 2019.06.08. Szombat ( 60 km, 1.656 m szint)

Az éjszaka nyugodtan telt, reggel 8 felé ébredtünk, majd Cobranco eltűnt, miután a fürdőgatyáját a feje fölött forgatva kiugrott a sátorból. Gondoltam, legalább nyugodtan meg tudok reggelizni addig, amíg visszatér. Mert igen-igen, annyira megtetszett neki az előző napi wellness élet, hogy elment fürödni. A strand viszont csak 10 után nyitott – volna - , de szerencsére Feri – a séf - kinyittatta neki, így a napi tekerés előtt még áztatott egy jót.

 9 óra felé került elő, mire majdnem befejeztem a reggelit, majd borotválkozni, mosdani szerettünk volna, de fél tízkor még mindig takarították a mosdókat emiatt várnunk kellett a kő száradására. A fülledt, párás idő miatt 20-25 perc várakozás után sikerült bejutnunk, majd ki is, és egy gyors csomagolás következett,

 és irány Horány.

Illetve Porto belvárosa volt soron – majdnem azt írtam, „volt a soros”, de szerencsére a helyesírás javító javított -, ugyanis azt még nem láttuk és addig nem lehetett továbbállni, amíg ott, tiszteletünket nem tettük. Amikor a kempingből kicsekkoltunk, összefutottunk Ferivel megint, - akiről már este kiderült, hogy Ő is szokott kerekezni a montijával - aki hümmögve nézegette a bringákat. Mondtuk neki emelje meg bátran, ha kíváncsi, nehéz-e, vagy csak nagy darab. Megfogta a vázat a nyeregcső alatt, majd húzni kezdte felfelé, először egy, majd két kézzel, húzta-húzta, de csak nem akart elszakadni a talajtól, ezzel egyidejűleg az arcán változást észleltünk, olyan csodálkozás féle grimaszt. Aztán elköszöntünk és 10 óra felé elindultunk– nem kapkodva, mintha nem is lett volna erre a napra feladat, pedig a teljes túra legnehezebb napja várt ránk -, majd rövid gurulás után leértünk a nagy, négyszögletes alapú bástyát tartó,

 gránit sziklához a tengerpartra. Ennek a sziklának a túloldalán folyt be a Porto folyó a tengerbe.

 Szemügyre vettük a sűrű párába burkolózó Capu Rossu félszigetet D felé,

majd némi lépcsőzés árán átmásztunk a bástyát tartó sziklán, a folyó oldalára,

 amin egy meredek íves hídon átkelve

eljutottunk a „plázshoz”,

amit még előző napra gondoltunk táborhelynek. Megállapítottuk, hogy alkalmas lett volna rá, engem viszont meglepett, hogy amit én magasról homoknak véltem, azok 5-10 cm-es gömbölyded kövek voltak, ezek alkották a partot.

A városnézés után, 10:45-kor indultunk vissza a kemping felé, de ott már nem lévén dolgunk, a bejáratnál nem álltunk meg, hanem tovább haladtunk és már meg is érkeztünk a SPAR nevű műintézményhez, ahova bevásárlási kényszer miatt be is rontottunk, ugyanis szombat volt, a következő nap pünkösd vasárnap, majd pünkösd hétfő következett, a nap folyamán viszont nem számítottunk lakott településre. A hosszúra sikeredett előjáték után pontban délben kezdtük meg a túrát, ami vonalvezetésileg nem volt bonyolult, fel kellett jutni a Vergio (1.479 m) hágóra, majd a túloldalon gurulni kicsit és egy táborhelyet szerezni. Az előző napi érkezés irányába indultunk, majd kb. 500 m után jobbra egy visszafordító után, Ota település felé vettük az irányt, a 124-es úton. A legrövidebb út a D84-es lett volna, de a Cobranco által választott út kisebb forgalmú, érinti Ota települést, érdekesség is esik útba, viszont a kitérő után vissza kell majd mennünk a D84-re. A tengertől a Porto völgye eleinte DK-i irányban haladt, a D84 a jobb, mi a bal oldalán kapaszkodtunk felfelé. Ami igaz, az igaz, nem túl komfortos mediterrán régióban délben hágót mászni. A párás melegben izzadtunk mint a lovak, de a völgy peremén futó út pompás látvánnyal ajándékozott meg minket

 és inkább nézelődtünk, mint nyüglődtünk. Jól látszott, és hallatszott, a völgy túloldalán futó D84-esen zajongó motorosok,

 örültünk is nagyon a stressz mentes kerekezésnek. Egy idő után, - amikor kb. 250 m magasan jártunk, - a völgy K-i irányba fordult és megláttuk Ota települést, amint a fölé tornyosuló, vörös, taréjos sziklaszirtek alatt a hegyhez lapult.

 Némi – 100 m – kapaszkodás után értük el a lakott helyet, szerencsére a központban egy árnyas helyen találtunk egy forrást, ahol italokat hűtöttünk, és hűsöltünk.

A tovább indulás után derült ki, hogy itt bizony erősen lejtő úton – nem tervezett – szinteket fogunk veszíteni, végül 120 m gurulás után érkeztünk a Pianella hídhoz, ami a Genovai Köztársaság idejéből származik és elég jó állapotban volt. Cobranco lement körbenézni, videózni,

 majd haladtunk tovább néhány 100 métert, ahol utunk jobbra visszafordulva kapaszkodni kezdett, miután két hídon is átkeltünk, amelyek a Porto és a Lonca folyón íveltek át (nem ebben a sorrendben).

A túloldalán először NY-i, majd É-i, és DNY-i irányba haladtunk, ahogy kapaszkodtunk egyre feljebb, a túloldalon újra feltűnt Ota település és a felette húzódó 800-1200 m magas gerinc.

Itt az út kifejezetten gyenge minőségű lévén, kirázta a lelket belőlünk, még jó, hogy nem lefelé kellett erre haladni. A kilátás azonban mindenért kárpótolt, a mélyben csobogott a Porto,

ha a tenger felé – vagyis előre – néztünk, akkor csábítóan integetett Porto település,

körben pedig csipkés hegyek csipkelődtek.

 Mintegy 2 km kapaszkodás után – 330 m magasságban - értük el a D84-es utat, a felhajtónál a szokásos lefestett útjelző táblák emlékeztettek rá, - ha a napszúrástól elfeledtük volna, - hol is vagyunk.

 Innen kb. 4 km-t haladtunk 6 %-os emelkedőn, de nem volt megerőltető, újfent a látványra kell hivatkoznom, ami elég jó fájdalomcsillapítónak bizonyult.

 Nem haladtunk valami gyorsan, lépten-nyomon megálltunk fényképezni,

 nézelődni szerencsére a forgalom engedélyezte ezt, egyáltalán nem volt zavaró, vagy sűrű. 550 m magasságban hirtelen beállt az 1%-os emelkedő, ami 6 km hosszan kitartott, itt a környezet is változott a csupasz sziklás részek aránya lecsökkent, a csupaszság helyét sűrű fauna vette át. Meglepődve tapasztaltuk, hogy az út mellett hosszan, disznók bóklásztak,

 és erősen szimatolták az aszfaltot és környékét. Fogalmunk sem volt arról mit kereshettek, de mi semmi ehetőt nem láttunk arra. Persze ahol disznó van, ott büdös is, ahol meg még hőség is ott aztán hatványozottan. A túrák során már a tehénszar szagához hozzászoktam Svájcban, meg Ausztriában, sőt itthon már kifejezetten hiányzik – főleg az alpesi legelők látványával együtt -, de a disznószar szag valahogy nem vonzott. Ezzel a tehén termék dologgal úgy vagyok, mint Pavlov kutyája a citrommal, megérzem a szagot, máris olyan érzésem van, azonnal menni kell a hegyre. Ezek a disznók állítólag félig vadak, vagy van a vadakhoz valami közük, de mi teljesen szelídnek láttuk őket. A nagy disznó nézés közben, egyszercsak a távolban feltűnt Evisa városka, ami az egyetlen lakott település Porto és a Vergio hágó között, ha végig a D84-es úton haladunk. Evisa 850 m magasságban terült el és nagyon reméltem, hogy végre eszünk ott valamit, mert eddig erre nem volt lehetőség és már nagyon éhes voltam. Nagy mászás után, 16:45-kor értük el a települést, ahol találtunk a szieszta ellenére nyitva tartó étkezdét, de Cobranconak nem volt szimpatikus az árképzésük. Tény, hogy nem volt jutányos a sajtburger 13,9-ért, de én már bármit megettem volna, de Cobranco továbbot intett és már mentünk is. Igaz nem túl messze, mert leltünk egy kis élelmiszer boltot, ahol „jól” bevásároltunk, én leginkább folyadékot, mert azt nagyobb léptékben fogyasztottuk, mint gőzmozdony a vizet. Cobranco vett valami "izét", jó drágán, ami „nájlon” tasakba sűrített tengeri bisz-baszokat jelentett. Ez a zacskó nyomokban törpe tintahalat, kagylót, csigát, cserebogarat, meg ismeretlen zöldségeket tartalmazott valamilyen lében. Teljesen logikus választás 40 fokban főleg, ha visszaidézem horvátországi kalamári esetet. Azért örültem, annak, hogy ilyen romlandót vett, mert kikövetkeztettem, 10-12 perc múlva ebédelni kell, különben megromlik az egész és kimásznak a fogságból. És így is lett, mármint nem másztak ki, hanem végre 17:07-kor megálltunk enni, ami azért nem volt egyszerű, mert körkapcsolásban voltunk, hol Ő, hol én videóztam azt, hogy mit eszik. Nagyon jól esett a kaja, csak azt nehezményeztem, hogy teát nem tudtam főzni, mert annyi időnk azért nem maradt, hiszen még 600 m szint legyűrése volt hátra, amikor 17:50-kor elindultunk. Evisa után eltűnt a látvány, mégpedig azért mert sűrű fenyvesben vitt az utunk,

 kilátás egyáltalán nem adódott, emiatt nem volt érdemes megállogatni, jobban is haladtunk. A disznókból egyre több lett, már hordákba verődve döglöttek, vagy mentek keresztben-kasban, át, hosszában az úton, meg ahányféle lehetőséget el lehet képzelni.

 Megrősítést nyert a vaddisznó rokonság, amikor az egyik átvágó hordában kis csíkosokat figyeltünk meg. Csak azt nem értem minek hoztak ide vaddisznót a valakik, mikor szelídet is hozhattak volna. Lehet, hogy a vadak természete közelebb állt a helyiekhez, mint a házi sertésé? Egy helyen megálltunk és a kilátópontról megszemléztük az alattunk húzódó szurdokot, de lejjebb menni a csapáson sem időnk sem merszünk nem volt. Volt még egy-két érdekesség, pl. romos, valamikori posta-kocsi állomás, forrás, ahol megálltunk szétnézni,

 inni, de az idő rohamosan telt, a túloldalon még le kellett gurulnunk valameddig, mert a felső régiókban nem számítottunk táborhelyre. Végül ledaráltuk a felső unalmas részt és 20:15-re felértünk az 1.479 m magas Vergio hágóra, ahol erős szél és a hátunk mögül előlopakodó fekete felhő fogadott. A hágótábla a földön feküdt a tartó oszlopaival együtt,

 csak egy 10 méteres – Cobranco szerint – Jézust ábrázoló szobor maradt talpon, egy betonból készült eszkimó iglura hajazó valami tetején. Nem tudom mi lehetett a koncepció, de én még érleltem volna 59-88 évig a művész helyében. Végül matricát nem ragasztottunk és 20:40 körül szemerkélő esőben megkezdtük a gurulást. Az út eleinte egészen jó minőségű volt, a meredekség 4 %, gurulás közben már az elejétől figyeltük az út melletti terepet, de semmi esély nem látszott a fenti régióban. Kb. 1,5 km után még lankásabb lett az út, olyan 3 %-on gurulgattunk, még hajtani is kellett,

főleg amiatt, mert az eső rákezdett, próbáltunk meglépni előle. Persze ebben a romló útminőség nem volt partner és a rohanást már a szürkület is korlátozta, főleg , ha sűrűbb erdőben haladtunk. Amikor már kicsit ritkultak a fák, és utak is vezettek az erdőbe, akkor a tiltó táblákból kikövetkeztettük, hogy az idegenlégió kiképző területeit rejti a rengeteg és oda bizony tilos bemenni, és minket hamar meggyőztek arról, jobb lesz tovább menni. Igen ám, de már lámpával is csak lassított felvételhez hasonlóan mertünk gurulni annyira besötétedett. Amikor elhagytuk a katonai terepet, többször megálltunk, ha látni véltünk valami kecsegtetőt, de semmi nem jött össze, hol a terep, hol a disznók, és ahogy haladtunk lefelé, már a marhák is konkurensnek számítottak. Az 1.000 m-t 21:22-kor léptük át, de még mindig sehol semmi, ezen a részen már kezdett kinyílni a völgy és reméltük, hogy előbb utóbb lesz valami. 21:45-kor egy röpke pillanatig úgy tűnt, hogy egy ajtó és ablak nélküli ház talán jó lesz, de Cobranco sovány malac vágtában jött vissza a nézelődésből és közölte: tele a ház disznókkal ott fekszenek egymás mellett. Itt már elég közel voltunk a Golo folyóhoz, ami mellett majd a következő nap elejét fogjuk tölteni, de ez nem vigasztalt, mert táborhely „nyista”. Aztán 22:06-kor, az úttól balra láttunk egy dimbes dombos, helyenként bozótos területet, ami le sem volt kerítéssel zárva, csak nagy sziklák szegélyezték, ami az autóval való behajtást akadályozta meg, de minket nem. A területen állt egy nagy lánctalpas markoló, mi a másik irányba felkaptattunk egy kicsi dombra és két szúrós bokor közé, - a disznó szarokat szétrugdosva - felállítottuk a sátrat. Az út túloldalán a dombtetőn állt egy ház, valószínűleg oda tartozhatott ez a terület is, és teljes rálátásuk is volt. Ja, előtte még több aktív víz-éren átkeltünk, de úgy éreztük itt elfogadható a hely és nem megyünk tovább. Nem aggódtunk túlzottan, hiszen 2 óra múlva pünkösd vasárnap lesz és arra számítottunk, hogy ezek a népek nem nagyon fognak mozogni, hiszen munkanapon se tettek eddig ilyet. Felállítottuk a sátrat, ettünk még valamit, majd 23 óra után eldűltünk ...

7. nap 2019.06.09. Vasárnap (93km, 890 m szint)

Az éjszakai történésekről fogalmam sincs, ha egyáltalán történt valami, én a szokásomnak megfelelően nem hallgatództam, hanem aludtam. A reggeli történésekről azonban be tudok számolni, arra ébredtünk, hogy beindította valaki az este emlegetett kék lánctalpas markoló motorját és rövid időn belül kikövetkeztettük, pontosan felénk indult meg a gépszörnyeteg. Hazudnék, ha azt mondanám, nem izgultunk egy kicsit, hiszen ezen a környéken még él a vérbosszú. Azt nem tudtuk, hogy a birtokháborításért is alkalmazzák-e a végleges megoldást. Kiugrottunk a sátorból, mutogattunk, nehogy eltaposson, bár a fehér külsejű – rejtő színű – sátor világított egy egészen kicsit.

 Mindezt Pünkösd vasárnap reggel 6 órakor Korzikán. Talány, mi vezette emberünket arra, hogy dolgozni kezdjen, (talán előző nap megsütötte a fejét a nap), mert csak remélni mertük, hogy egy ember vezeti és nem egy disznó, ez utóbbi talán nem kerülte volna ki a sátrat. A kék szörny elment a sátor mellett kb. 10 méterre, a dombon felfelé, úgy 50 métert és nagy munkába kezdett.

Majd fél óra elteltével elpöfögött a távolba. Ha már felriasztott, és elment, akkor úgy gondoltuk, ideje kászálódni, összepakolni,

mielőtt visszajön, pedig bírtunk volna még aludni. Így esett meg, hogy már 8:10-kor elindultunk, ami eddig nem volt jellemző.

Néhány szó a tervekről: a hágóról látható tó már nem volt messze, azt meg szerettük volna keresni, egy jó helyen reggelizni, majd a Golo kanyonján legurulni, majd egy kis kapaszkodó után útba ejtjük - a rövid időre fővárosi rangra emelkedett - Corte-t, majd újra a Golo mellé szegődünk és a tengerpartig meg sem állunk, Bastia-tól délre elvackolunk, ennyi.

Alig indultunk el, máris begurultunk Casamaccioli településre, ahol megtaláltuk az ébresztő órára egyáltalán nem hasonlító nagy kék izét, békésen pihent egy TSZ udvarnak kinéző helyen, motor állt, vezető sehol. Na, ekkor elmormoltam egy „mókuska rúgja meg”-et. A szállástól indulva eleinte emelkedtünk egy keveset, majd a település központjától enyhe lejtőn legurultunk a 785 m magasságban elterülő tóig,

ami a tulajdonképpen a Golo folyó duzzasztása. Átmentünk mazsolán, bocsánat, a Mazzola hídon, ami a tó, hágó felőli oldalán halad át, az itt még csak 40 m széles vízen. A tó egyébként mesterséges és nem kicsi, a hossza több mint, 2 km és lehet Calacuccia tónak is nevezni. A névadó település a tó ÉK-i oldalán helyezkedik el és mi átmentünk rajta, majd visszagurultunk a tó K-i oldalán épített duzzasztó gátig, ahol - Cobranco tiltakozása ellenére - a reggelit sikerült megejteni, így elkerültem a hirtelen éhhalált. A gát hossza kb. 240 m,

 monumentális létesítmény, ami rengeteg vizet tart kordában. Egyébként folytatódott a fülledt meleg idő, de a tó és a tőle északra emelkedő gránit hegyek látványán ugyan halványított egy keveset, de mi így is élveztük. Kaja közben volt műsor,egy dzsppes szafari vonult át a gáton, majd fel a hegyi szerpentinen,nem unatkoztunk.

Reggeli után visszamásztunk Calacuccia –ba, majd jobbra fordultunk a Golo szurdok irányába, a D84-es úton. A kanyon nagyon hasonló képet mutatott, mint a harmadik napon az Asco, szűk szoros,

aminek alján folydogál az ügyeletes patak, vagy folyócska, két oldalt pedig meredek, csipkézett sziklafalak nyomasztják az arra járót.

 A hasonlóság nem véletlen az Asco és a Golo völgy között, hiszen párhuzamosan futnak, csak az Asco 9-10 km-rel északabbra terül el, gyakorlatilag egy gerinc választja el a kettőt.

A lejtés nem túl veszélyes 4-5 % volt, nyugodtan tudtunk szemlélődni. Kis idő múlva elértük egy erőmű tavacskáját,

ahol a közlekedési táblán millió és egy ragasztott matricát láttunk, nekünk is muszáj volt egynek helyet találni. A sok ragacs, az innen induló túraösvénynek szólt, illetve az azon járók ragaszthattak. Az út keskenységét a minősége sem tudta volna ellensúlyozni, úgy meg főleg nem, hogy gyenge volt az utóbbi. A forgalom eleinte szinte nem is volt, később megelevenedett, még nagyméretű turista buszok is jöttek szemből, a kanyarokban kétségbe esetten dudálva, emiatt nagyon kellett figyelni, nem lehetett a látványba mélyen elmerülni, pedig tényleg pazar volt. Ahogy haladtunk a völgyön lefelé, úgy lett egyre melegebb, pedig már fent is melegünk volt, és még egy változás állt be időjárás fronton, ez pedig a szél, ami jelentősen felerősödött, szemből. Ekkor már elég álmosnak bambának éreztem magam, mert a méhcsípésre még mindig szednem kellett valami álmosító gyógyszert, de az esti viszontagságok miatt elfelejtkeztem róla, viszont a csípés még mindig duzzadt volt, emiatt reggel be kellett vennem egy szemet. Ettől függetlenül menni kellett és valamennyire ébren tartott a szurdok fantasztikus látványa,

 azonban mint ahogy mindennek vége szakad egyszer, a Golo kanyonnak is a végére értünk, miután 15 km-en keresztül gurultunk rajta. A völgy 818 m-en kezdődött, ott ahol a Golo kifolyt a Calacuccia tóból, mi pedig 344 m magasságban búcsúztunk el tőle, igaz nem örökre, hanem a nap végén még mellé fogunk szegődni, de ez most még titok. A Ponte de Castirla hídnál mi jobbra tartottunk a 18-as úton és támadást indítottunk a Col’ d Ominanda (653 m) hágó meghódításáért, aminek célja, hogy Corte városát meg tudjuk nézni. Ez a város egy rövid időre a sziget fővárosa is volt, amikor Pauli szabadságharca eredményes volt.

Alig kezdtük el mászást a nagy hőségben és erős ellenszélben, amikor megálltunk pihenni 410 m magasságba, Cobranco éppen videót készített, amikor fentről jött egy bringás, akinek pontosan olyan piros Vaude táskája volt mint neki. Intettünk, Ő visszaintett és már el is suhant. Éppen elkezdtük kitárgyalni az azonos táska ügyet, amikor újabb bringás jött, neki is intettünk, de Ő meg is állt és szemrehányóan nézett a piros táskára és kérdezte, hova dugtuk a társát, mert a bringáját látja, de a havert nem. Cobranco mondta, hogy az előző fickó már elment, közben az olasz bringásnak is leesett, hogy ez nem a barátja bringája, hanem azonosság lépett fel. Mulatságos kis intermezzo volt az biztos, közben megtudtok, hogy ők a Golo kanyonon akarnak felmenni, ott ahol mi lefelé gurultunk. Sajnáltuk is őket, mert közben olyan meleg lehet ott, mint a begyújtott búbos kemencében. Indulás után még jó darabon felidéztük a gesztusait, a csodálkozó ábrázatát, a félreértést, ami simán egy burleszkben is megállta volna a helyét. Még a „Lepsénynél megvolt” szállóigét is emlegettük, és vidáman tekertünk felfelé. Indulás után egy jó kis szerpentinen megközelítettük a híd névadó települését Castirla-t,

ami a meredek hegyoldalba épült, bizony a házaiból nagyon jó panoráma nyílott a környékre K felé.

Mentünk mendegéltük, és 580 m körül egy kis emlékművet láttunk az út jobb oldalán, rajta Henri Toivonen és Sergio Cresto nevét olvastuk, meg azt, hogy Tour de Corse 1986. Itt történt egy tragikus rali baleset, amiben a sofőr, és a mitfárer is elhunyt. Lesodródtak az útról a Lancia-val, az autójuk kigyulladt…Akit bővebben érdekel az eset, az a wikipédián elolvashatja. Kicsit letörten törtük továbbra is a csúcsra, illetve a hágóra, amit valamivel 12 óra után értünk el.

 Innen egy egészséges 170 m-es gurulással értük el Corte-t.Volt száguldás,mondjuk ilyen "teherautókakkal",

nem is csoda. Közben volt idő szemrevételezni a jobb kéz felé eső óriási hegyeket, - amik tetején ott virított a hó - amelyek szintén a Gránit hegységhez tartoztak, annak keleti részét alkották.

A városba begurulva találtunk – az úttól jobbra – egy hideg vizű kutat, ahol rögtön hűteni próbáltuk a löttyöket, de nem tudtuk, iható-e a víz. Közben érkezett egy helyinek látszó ember, aki fonott korsót töltött meg vízzel, ebből kikövetkeztettük, hogy bizonyára jó a víz inni is. Innen már nyílegyenes út vezetett Corte főterére ahol Pascal Paoli szabadságharcos szobra állt egy magas talapzaton.

Körben a házakról nekem a lefosott kilométerkő kifejezés jutott eszembe, fogalmam sincs miért. Itt néhány snitt felvétele után elkezdődött a szokásos tipródás, vajon mit kellene és pláne hol enni, ami nem olaszos, mindezt egy olaszos városban. Cobranco pingvinezett egy-két negyedórát, de nem nagyon talált olyan étket, amit szívesen megevett volna, engem közben evett a fene, vajon mi a fenéért nem ülünk be bármelyikbe, miért nem bökünk valamelyik kajára és miért nem eszünk már végre valamit. Közben a kör alakú tér egyik sarkában meghúzódó boltot is megnéztük, meg közben még 3 éttermet, de Cobinak semmi sem felelt meg, én meg közben már majdnem elaludtam a csípésre bevett gyógyszer miatt. Végül az a döntés született, hogy evés előtt fellegvár nézés lesz, el is indultunk megkeresni az oda vezető utat, de az eligazítások ellenére nem találtuk meg, hogyan lehet oda bringával feljutni. Hagytuk az egész bringástul feljutást, inkább D-DNY-i irányban legurultunk kb. 20 m szintet és Cobranco gyalog felment a kilátópontra, ami valljuk be, nem volt alacsonyan,

a vár ugyanis egy jókora sziklára épült.

Kilátás persze volt szépen, a városra illetve a környező hegyekre is.

Én közben egy talpalatnyi árnyékba húzódva vártam 35 percet.

Ezután vissza a főtérre és újra kezdődött a pingvinezés, míg egyszer csak Cobranco az egyik vendég tányérján csábító kinézetű étket vélt felfedezni. Nem is volt rest, odament, rábökött a tányérra és megkérdezte, „osztán e meg mi a göcs”. A vendég kedvesen elmondta, hogy ez bizony Cézár saláta. Meg voltunk mentve, Cobranco végre el tudta dönteni mit szeretne enni, így hát beültünk az olasz étterembe és rendeltünk két Cézár salátát és két sört.

A kaja nagyon jól esett, de a sör talán még inkább, vérré vált bennem. A sör most is Pietra volt, de blond, ami egészen világos színű, de jó ízű nedűnek bizonyult, és külön öröm, milyen „olcsó” volt, csak 7 EURO, az eddigi szokásos 8 helyett, az egészért ketten 40 EURO-t fizettünk. Ebéd után már indultunk is tovább….

Csak érdekességképpen 12:30-ra értünk a főtérre, mentünk jobbra-balra és 13:45-re értünk vissza, aztán jött az ebéd, majd 15:37-kor indultunk tovább. Innen már alig 60 km etapot kellett teljesítenünk ahhoz, hogy elérjük a tengerpartot, igaz majdnem végig lejtőn és hátszélben. A városból kifelé újra megálltunk a kútnál italt hűteni és vizet vételezni. Nehézségek árán, de sikerült kivergődni a városból, arrafelé, amerre menni szerettünk volna, - a 197-es útra, - az gyorsforgalmi jellegűnek tűnt, bár nem voltak a kerékpárosok kitiltva. Pár 100 m után letértünk erről az útról balra a 2193-asra, mert egyrészt erős volt a forgalom, másrészt a 197-es jelentős szintvesztés után ugyanoda visszakapaszkodott, mint a 2193-as. Ezt a lehetőséget Cobranco még itthon a tervezés során gondolta ki, ami alaposságát dicséri. Az új utunk minősége nem volt olyan jó, mint amit elhagytunk, de egyáltalán semmi forgalom nem volt rajta és a kilátás is pazar volt.

Mire ide jutottunk elkezdett befelhősödni, a meleg is enyhült egy kissé. A 197-es útra kb. 6 km után tértünk vissza, miközben 100 m-t emelkedtünk, majd az út eleinte 5, majd 4, később 3 % lejtést mutatva segítette haladásunkat, és kb. 8 km múlva Francardo településen elértük újra a Golo-t, ami mellett délelőtt gurultunk a szurdokban. Elég jellegtelen tájon haladtunk, ami jóval kevésbé okozott vizuális élményeket, mint eddig, ami nem is csoda, hiszen már 300 m tengerszint feletti magasságot is átléptük, lefelé. Leginkább bokros, susnyás területen vitt az út, az utat két oldalról követő hegyek is sűrű növénytakarót húztak magukra, de legalább hátszél segítette a haladást. Az út mindkét oldalán 1-1 m széles aszfaltsáv volt, még a sávon kívül, hogy ez kerékpárosoknak készült-e, az nem valószínű, de nekünk jól jött. Az autók úgy tudnak előzni bringásokat, hogy nem kell átmenni a szembe sávba és még sem veszélyeztetik a drótszamarasokat. Itthon is lehetne olyan útfelújításokat eszközölni, ahol ehhez hasonló vívmányok kerülnének be, de sajnos nálunk erre vagy nem gondolnak, vagy nincs pénz, vagy nincs kedvük a tervezőknek ilyet tervezni, vagy egyáltalán nincs felújítás, vagy a kerékpáros egyesületek nem szorgalmazzák. Lenne még néhány ötletem, de a libák még mindig döglenek. (aki nem érti: sebaj, ez egy vicc vége)

Valamivel 17 óra után értünk Ponte Leccia-ba, ahol a Golo az út jobb oldaláról, a bal oldalára került át, de lehetne azt is mondani, hogy az út keresztezte a folyót. Cobranco minden áron csobbanni akart, de hiába tűnt jó fürdőhelynek a pompás 4 lyukú híd melletti partrész, a legnagyobb sajnálatára tábla tiltotta a mártózást. 25 percnyi nézelődés, fürdőhely keresés után indultunk tovább, - a körforgalom első kijáratán hajtottunk ki, és kb. 1 km múlva értük el azt a helyet, ahol - tőlünk balra - az Asco folyó befolyik a Golo-ba, majd újabb 1 km múlva kerültünk legközelebb ahhoz az útvonalhoz, amin a 2. nap végén legurultunk a Bigornó hágóról. Ennek az útnak a felső végén volt az öreg néne birkácskája, amit egy Citroen márkájú gépjárművel vitt le a hegyről és itt volt az a fantasztikus, emlékezetes gurulás, és a mini Stelvio is. Sőt annak az aljától voltunk 400 m-re, de az, az út - szintben - 200 m-rel magasabban futott. Persze ezeket az adatokat csak itthon tudtam számszerűsíteni a térkép mellett ülve. A vasút a Golo bal partján haladt és valamivel Ponte Nuovu település előtt egy szépen megépített vasúti hídon jött át a folyón,

sőt nem csak a folyón, de az útnak is jobb oldalára. 18:15 körül értük el az előbb említett települést (az Új híd nevűt), és ha már ott voltunk, akkor megtekintettük a régi hidat

 és meghallgattam Cobranco előadását arról, miért volt szükség új hídra. A II. világháborúban a visszavonuló németek robbantották fel az antik hidat,

ami olyan keskeny volt, hogy valószínűleg még személyautóval sem lehetett áthajtani rajta, talány miért kellett benne kárt tenni.

 Persze a háború már csak ilyen, sok teljesen értelmetlen pusztításra is sor kerül, az értelmetlenek mellett (direkt írtam 2x az értelmetlent, hogy ezzel is hangsúlyozzam, mennyire nem értek egyet a háborúval).

A hídtól nem messze megtaláltuk a Korzika hegyi régióját mintázó makett várost, ami az alkotója háza előtt kb. 15 m hosszban terült el, meglepően élethű formában.

Itt elidőztünk egy kicsit, és még támogattuk is az „építőt”, egy EURO-val, amit a kihelyezett malac perselyben helyeztünk el. Annak ellenére, hogy folyó völgyön lefelé haladtunk, az út mégis néha felkaptatott egy-egy magaslatra, majd gurultunk, aztán ismételtünk, pedig már nem nagyon kívántuk. 20 óra magasságában kiértünk a hegyek közül a síkságra (36 m magasság) és megkezdődött a táborhely keresési szeánsz, de valahogy nem akart akadni semmi. Mindenhol házak, bekerített területek, repülőtér, meg a csuda tudja mi még. Végül – igaz, hogy semmit nem találtunk, de már nagyon éhesek voltunk, így – egy körforgalom mellett, betonlapokon ülve, kidobott bútort, asztalnak használva megvacsoráztunk. Nem volt érdekes, hogy nincs hol aludni, de legalább jóllakottan fogunk a sötétben bolyongani, ez is eredmény. Vacsi után - 21:30-kor – folytattuk a táborhely keresést és alig mentünk 2-300 m-t, amikor… Szerencsére Cobranco felmenői között lehettek denevérek is, mert a tök sötétben is kiszúrt egy jónak tűnő helyet a susnyásban, ahol a fejlámpák fényében felállítottuk a sátrat és elvackoltunk.

Ez a nap is nagyon élvezetes volt, jó idő, egy kis szél, Golo kanyon 2x, Corte, mászás, gurulás, vicces helyzet, jó ebéd, - sőt még jó ebédhez szól a nóta is ala Cobranco, - jó vacsora, minden volt, ami egy jó bringatúrához kell. És a következő napon sajnos véget fog mindez érni…

8. nap 2019.06.10. Hétfő (32km, 104 m szint)

Hát eljött az utolsó napunk Korzikán, de nem túl szépen. Történt ugyanis, hogy fél kettő körül esni kezdett az eső, a sátor külső részét viszont nem feszítettük meg, emiatt ki kellett ugrani, cövekek leverése céljából. Nem esett jól fél-kómásan az esőbe kibotorkálni, de hát így jártunk, miért nem szúrtuk le azokat az istenverte vasakat. Mire végeztünk és visszatértünk az ilyenkor szükséges tevékenységhez, mármint az alváshoz, az eső már el is állt, a „mókuska rúgja meg”. Csak reggel, a világosban érzékeltük, hogy nem is eső esett, hanem sár, legalábbis minden kint hagyott cókmókunkat sárgás-barna szmötyi borított. Valószínűleg a magasban fújó szelek sodortak afrikai eredetű – nagyon finom – homokot Korzika felé, amit az eső lehozott nekünk, hurrá. Jó sokáig vártunk a vizes sátor száradásra, de nem nagyon haladt, mert nagyon párás volt a levegő. Erre a napra nem voltak már érdekes tervek, talán csak a Pino megmászása, de már reggel szó volt róla, hogy nem valószínű, mert nagy szelet mondanak a jósok. Ezen kívül Bastia-t és a kompot szerettük volna elérni, de Pünkösd Hétfő lévén még bizonytalanok voltunk abban, hogyan tudjuk majd a jegyet megvenni. Ezzel a néhány kérdőjellel a fejünkben, 9:45-körül keltünk útra, K-i irányba, a tengerpartot célkeresztbe fogva. Indulás után röviddel balról már láttuk a repülőteret, este csak hallottuk a hangokat. Ahhoz képest, hogy milyen kis utakon araszoltunk elég erős volt a forgalom, amit eleinte nem értettünk, majd az első templomnál, - csak az eleséstől való félelmemben nem csaptam a homlokomra, - hát persze a vallási ünnep az oka a nagy mozgásnak és a korzikaiak vallásossága. Trollkodok egy kicsit, elgondolkodott már valaki azon, miért szükséges a templomokra villámhárító? Na jó, hagyom is a témát, vissza a túrára. Kb. 5 km-rel az indulás után kijutottunk a tengerparttal párhuzamos útra, ami elég széles és jó minőségű volt ahhoz, hogy az autósok ne zavarjanak. Az úttal párhuzamosan nem csak a tenger húzódott, hanem balról azok nagy hegyek is, amiket tegnap hagytunk el. Érdekes módon arrafelé nagyon szép kék ég hívogatott, hátha visszafordulunk feléjük. Odüsszeusznak lehetett ekkora a szirének csábítása, de mi sziklaszilárdan eltökéltük, ma bizony elindulunk haza. Ezen az úton alig mentünk 2 km-t, amikor Cobranco hirtelen jobbra fordult – egy település félénél, – és lehajtottunk az elhagyott homokos tengerpartra.

A víz erősen háborgott, nagy tarajos hullámok követték egymást, amik a parton elhalva, pezsegve kifutottak a homokra. Annyira megtetszett a látvány, hogy mi inkább ennek a csábításnak engedve már indultunk is fürödni.

A víz nem volt ugyan langy meleg, de az élmény feledtette a hűs nedűt. Utána még egy reggeli is belefért, hiszen sehova nem siettünk, majd 11:30-kor újra nyeregben ülve tapostuk a pedálokat. Északi irányban haladtunk a tengerparttal párhuzamosan egy nadrágszíj keskenységű (350 m) földnyelven, amit jobbról a tenger, balról Korzika legnagyobb tava a 11 km hosszú Ruisseau de Mormorana határolt, illetve az utat közvetlenül ronda gyomnövény „ültetvény”. Viszonylag látvány mentes tájon haladtunk hosszan, a tó irányába a kilátást 3-4 m magas nádas takarta, néha-néha volt kis utacska balra. befelé a bozótosba. Amikor egy előttünk tekerő csinos nőnemű hölgyemény letért balra, mi is próbáltuk követni, de elvesztettük a nyomot, viszont találtunk pallókból összerakott járdákat, amik a víz felett „lebegtek”. Egy darabon besétáltunk és megtekintettük a madárleső palánkokat,

 amiken kialakított lyukakon lehetett - az élővilág zavarása nélkül - kémlelni.

12:10-re értünk a földnyelv legkeskenyebb részéhez, ahol újra fürödni kellett, illetve nem kellett, de muszáj volt, a hullámok, a finom homok hívogatott és a döntést segítette az egyre nagyobb hőség is. Így nem volt mit tenni, újra a habokba vetettük magunkat és jót hancúroztunk a furfangos hullámokon.

Kifelé menet ellenőriztem, nem kezdett-e a lábujjaim közé úszóhártya nőni, de szerencsére még időben a szárazföldre vetődtünk. A forró homokon csak indián szökellésben sikerült a bringákat megközelíteni, néztek is a helyiek, „ezek meg honnan jöhettek?” A tovább indulás előtt még megvettem a kompjegyet a telefonnal, remélve, hogy így megoldódik a probléma, mert ugye ünnepnap volt, nem lehetett tudni, nyitva lesz-e a jegyiroda. Spojlerezek: nem volt nyitva. Itt is eltöltöttünk több, mint egy órát és „már” 13:20 lett az idő, mikor nekivágtunk, hogy elérjük Bastia-t, amit már egészen jól kivehetően láttunk a homály ellenére. Egy nagyon kellemes, hosszú, pálmafás sétányon keresztül közelítettünk dél felől a településhez, de kiderült, hogy innen egy hosszú alagúton keresztül jutnak el az autósok a városba, ahonnan ki vannak tiltva a bringások, mármint az alagútból. Illetve nem itt derült ki, mert Cobranco a tervezés folyamán felderítette és tisztában volt a helyzettel. Nem volt mit tenni, felkaptattunk a fellegvárhoz,

 aminek megnézése úgyis benne volt a tervekben. Mászás közben olyan régi bérházak mellett mentünk el, amit valószínűleg még Napóleon is látott és azóta nem sikerült felújítani. Könnyen bejutottunk a várba, illetve a környező utcákba, a Santa Maria katedrálisnál megállva készítettünk néhány képet,

 snittet és már mentünk is tovább, mert jó lett volna valamit ebédelni, ehhez viszont kellett volna éttermet találni, mert Cobranco –, így a túra végére – kívánós lett. Néhány sikátoron áthajtva bejutottunk a valamikori kormányzói palota előtti térre,

ahol már voltak éttermek, de Cobranco nem talált az ínyére való ételt. Nem igazán értem miért az ínyére keresett kaját, lehet, hogy már fogatlan oroszlán? Némi téblábolás után, otthagytuk a citadellát és elindultunk a Szent Miklós térre,

ahol már jártunk első nap. A téren megszámlálhatatlan étterem asztalai székei bújtak meg fák és napernyők árnyékában, Cobranco fél óra keresgélés után arra jutott, itt nincs olyan étterem (44 db) ami képes lenne olyan kaját annyiért adni, mint amit Ő elképzel. Újra kezdődött a Corte-ban már ismertetett pinvinezés, csak itt az ott tapasztaltakat négyzetre kell emelni, ha valaki bele akarja élni magát a történésekbe. 14:30 és 15:40 között lementünk a kikötőbe,

ott néztük az árlapokat, visszamentünk a Szent Miklós térre,

majd újra le a kikötőbe,

ahol már majdnem ettünk valamit, mert lett volna, de mivel az ebédidő elmúlt, azt tanácsolták, menjünk vissza 18 óra után. Erre mi inkább újra visszamentünk a Szent Miklós térre

és 20-30 perc nézelődés után beültünk egy helyre. Nagy kő esett le a szívemről, végre enni fogunk.

/A "nagy keresgélés" pozitív hozadékaként újra megnéztük Bastiát töviről-hegyire./

 Az ebéd-vacsorával Cobranco nem volt teljesen elégedett, számomra ízletes és elegendő is volt, az időt is „jól” eltöltöttük.

 Valamivel fél hat előtt indultunk megkeresni a Corsica Ferries irodáját, amit 10 perc után egy üvegpalotában megleltünk, de – mint már írtam – zárva találtuk. Azt akartuk megtudni, hogy ki kell-e nyomtatni a telefonon lévő elektronikus jegyet, vagy jó az úgy, ahogy van. Végül az információs hölgyek megnyugtattak, elegendő az elektronikus jegy. Amíg ott álldogáltunk, vártuk a beszállási időt, odajött hozzánk egy – még tőlünk is vén emberebb – kelet-német bácsi (73 éves), aki országúti bringával túrázgatott a szigeten, de a saját autójában aludt, az abban hozott kaját ette. Gratuláltunk neki a teljesítményhez majd elváltunk tőle, mert már mennünk kellett a „checkin”-hez. Az idő közben egészen elromlott, sötét felhők érkeztek, de szerencsére 18:45-kor begurultunk a komp gyomrába, a védett helyre. Ezzel sajnos véget ért a 2019-es első közös túránk. Mert bizony-bizony, „van másik”, mint az Ötvös cirkuszban.

 Indulás után fájó szívvel nézegettük a távolodó szárazföldet,

ahol az elmúlt 8 napban sok kalandban, élményben volt részünk és talán már soha nem látjuk újra ezeket a partokat.

Ha fiatal negyvenesek lennénk, akkor lenne még esélyünk, de így, azt a kevés időt, ami még hátra van, új élmények keresésével kell tölteni. Mondom ezt én, aki 12-szer volt ugyanott nyaralni a családdal, na mindegy is. Ahogy a hajónk közeledett a Savona-i kikötő felé,

 már messziről meresztettem a szemem, vajon az autó megvan-e, vagy az olaszok meglovasították. Az érkezés 7 órakor pontosan megtörtént,

a hajóról már sikerült azonosítani az autó sziluettjét, amit jó jelnek vettem. Volt azért még izgulni való, hiszen az akkumulátorom még a gyári volt, amiben talán nem is lenne semmi érdekes, ha nem 2008-ban gyártották volna, vagyis már betöltötte a 11 éves kort. Már amikor 10 éves volt, a szerelőm nagyon csodálkozott, azt mondta, Ő még ilyet nem látott, sőt nem is hallott, mert ugye futásteljesítmény is volt mögötte 270.000 km, nem csak kor. Na, hát ez volt a következő izgulás tárgya, de azért én otthon készültem és vettem bika kábelt, biztos ami ziher. Az autóhoz érve látszott, hogy itt is olyan sáros eső eshetett, mint Korzikán a 8. nap hajnalán és borzasztó koszos volt a szerencsétlen. A motor pöccre indult, tehát öreg akkumulátor nem vén akkumulátor, ahogy a ferdített mondás tartja. A bringákról lepakoltunk,

feltettük a tartóra őket, átöltöztünk és már indultunk is, amikor a parkoló kijáratánál észleltük a magasság korlátot. Megállás, bringák le, autó odébb, bringák fel és már indultunk is haza.

Szerda reggelre, szerencsésen, de fáradtan hazaértünk, és jöttek a dolgos hétköznapok.

Innen is köszönetet mondok Cobranconak, hogy újra részese lehettem egy csodálatosan látványos túrának, amely nem jöhetett volna létre, ha Ő nem tervezi meg ilyen részletekbe menően, precízen az útvonalat, látványosságokat. Remélem jövöre is megyünk...

Ajánlom mindenkinek az utat. Részletesebben lásd a  és a .