Túrabeszámoló 2021

A 2020. évi soros Alpok túránk frenetikusra sikeredett, legalábbis résztvevőként mindenképpen. 2021-re is voltak tervek, az előző években kimaradt Dolomitok részek pótlása és kiegészítése érdekesnek tűnő részekkel. Ez olyan idillinek tűnik, de itt jön az, „igen ám, kezdetű” sejtetés. Tavasszal jó sokat tekertem itt a Bükkben és már kezdtem azt érezni, hogy jól megy a tekerés a sorozat terhelés sem okozott problémát, amikor hirtelen estem egy kiadósat. Éppen egy szokásos 95 km-es kört csináltam 2021.06.15.-én, a tervezett szint (1.500 m) 99%-át hátam mögött tudtam, és már csak 27 km volt hazáig, leginkább lejtő formájában. Ez olyan nyugtató érzés volt, lazán haladtam 20-22 km/h-val, éppen az orromat fújtam, amikor a hátsó kereket megdobta egy út hiba, ettől előre lendültem és azzal az egy kezemmel, amivel a kormányt fogtam, megtoltam azt. A kormány keresztbe állt, én átrepültem a kormányon. Mivel a cipőm a pedálhoz volt rögzítve (SPD), jött velem a bringa is, az előre repülés közben. Igen vacak érzés volt, mintha esés közben lelassult volna az idő és láttam előre mi fog következni, de semmit nem tudtam tenni. Ahogy földet értem a jobb vállamon, láttam, elöl, magasan szállni és az aszfaltba csapódni a kerékpárt. Ahogy felocsúdtam, éreztem, hogy fáj a jobb vállam és a bal térdem erősen vérzett, ahogy a rücskös aszfalt lereszelte róla az összes bőrt. Pár másodperc múlva megtapogattam magam főleg a vállamat, tettem néhány karkörzést és konstatáltam, hogy szerencsém volt, mert nem tört el, mint ahogy eddig egyetlen csontom sem. Felálltam, megnéztem a bringát, aminek kormánya a becsapódás miatt kb. 30 fokkal elferdült, de más baja nem lett. Sajnos nem tudtam egyenesbe állítani, de ez nem tűnt problémának, gyorsan felültem rá és indultam haza. Fél 8 felé értem a családi fészekbe, ahol nejem elhűlve nézett végig rajtam, a vérző térdemet, amiről a vér már a bokámig jutott és rászáradt a bőrre, valamint számos horzsolásomat. Megnézte a karomat, és azt mondta, biztos, hogy kulcscsont-törésem van, én egy darabig vitatkoztam vele, aztán elfogadtam, hogy menjünk a traumatológiára a térdemmel, ott majd megnézik a vállam is, de előtte meg kellett vacsoráznom. Valamikor 22 óra körül közölték velem a hírt, miszerint a kulcscsontom teljes keresztmetszetében eltört és 6 hétig nem mozgathatom a jobb karom. Ekkor már kezdtem én is elhinni, mert egyre erőseb fájdalmaim voltak. Átfutott az agyamon, hogy lesz ebből 2021-ben Alpok-túra? Azért mindent nem írok le, de az még érdekes volt, hogy 2 nap múlva utaztunk Bük-fürdőre 4 napra és nekem kellett vezetni. Ott sem volt könnyű, mert a térdem miatt nem mehettem be a vízbe, enni úgy tudtam, hogy a feleségem felvágta az ételt, én meg bal kézzel belapátoltam, miközben a jobb kezem fel volt kötve. Ugye azt mondták, hogy 6 hétig nem mozgathatom a karom, a nyakamban lógó tartóban kell nyugtatni. Három hét után kellett menni kontrollra ott azt mondták, hogy minden rendben van nem mozdult el. Én már be voltam sózva a vizsgálat után elmentem bringázni. Nem volt könnyű sem fizikailag, sem fájdalom szempontjából, de sikeresnek ítéltem a tekerést. Próbáltam úgy menni, hogy a bal kezemet használva kormányoztam, a jobbal alig értem a kormányhoz, de mire hazaértem már eléggé fájt a vállam. Tűkön ültem, nem akartam egy ilyen hülye baleset miatt kihagyni az Alpok-túrát, hogy a következő 2 hétben 400 km-t tekertem, annak érdekében, hogy visszanyerjem az elhagyott edzettségem. Egészen jól haladtam, már majdnem elégedetett voltam magammal, amikor egy délutáni érthetetlen bal oldali hasgörcs után, néhány nappal kijött rajtam az övsömör. Soha nem volt még ilyenem – ezt a szervezetben maradt bárányhimlő vírusa okozza -, viszont a bőrön látható, viszkető kiütéseken kívül, fizikálisan is leveri az embert. A nejem azt mondta, ennek lefolyása 6 hét és közben kerülni kell az erős fizikai igénybevételt. Na hiszen, egy Alpok-túrán ez biztosan könnyű lenne kerülni. Ekkor szóltam Cobranconak, hogy nem fogok tudni menni, keressen valaki mást. Ő azt mondta, hogy inkább várjunk néhány napot, úgyis rossz az idő, de menjek, mert a közönség engem akar. A következő napokban újra laza edzéseket lehetett csak csinálni, de egy idő után úgy döntöttem, hogy rendben leszek, megyek az Alpokba.

Ezzel csak az én viszontagságaim merültek ki, a Cobrancoé csak ekkor kezdődött, amikor kiderült, hogy volt egy Covid beteggel kontaktja, aki akkor még nem volt beteg, de néhány nap után elhunyt.

Nekem már nem volt fertőző állapotban az övsömöröm, volt Covid oltásom, mi bajom lehet, ha elmegyek hegyi túrára egy potenciális Covid fertőzöttel.

Na ilyen előzményekkel indult a 2021-es Alpok-túra. 2021.08.09.-én este indultunk neki autóval a néhány száz km-es útnak.

 

Részletes leírás:

Az egész éjszakán át tartó út végén reggel 9 óra körül érkeztünk meg Cima Cogna település melletti parkolóba, ahol már jártunk a 2013-as túra alkalmával. Cobranco még megérdeklődte egy helyi erőtől, hogy hagyhatjuk-e itt az autót, és egy igen után gyorsan málházni kezdtük a bringákat, ami eltartott vagy egy óráig, ami után 10 óra körül elindultuk, a nem túl jó előjelekkel „kecsegtető” bringázásra. A napi terv egyszerű volt, eljutni Cortina d’Ampezzo-ba, majd utána egy murvás szakaszon elérni a Cimabanche hágót, és ott elvackolni. Persze a hangsúly nem a sima eljutáson volt, hanem a minél látványosabb helyek felkeresésén, amiben Cobranconak akkora rutinja van, hogy csak, na.

Tehát, a parkolóból kb. 800 m magasságból indultunk lefelé a Piave folyó mellett, eleinte a nagy forgalmú főúton, és amint tudtunk letértünk egy bringaút szerűségre, de ennek hamar vége szakadt. Ahogy lett rá lehetőség, letértünk egy forgalmatlanabb útra, amin viszonylag hamar elértük a Lozzo di Cadore-t. A tetszetős település harangzúgásba burkolózva próbálta magától távol tartani az idegeneket. Minket ez nem riasztott el, mert egyrészt ezen a tájon már nem számítunk idegennek, másrészt a mi korunkban már nem zavaróak annyira a zajok, mint fiatalon, köszönhetően a süketségnek. Elhagyva Lozzo-t, néhány km után letértünk a kevésbé forgalmas útról is, és benéztünk Domegge di Cadore-ba, mivel az volt  terv, hogy bringautakon haladunk tovább, ha lehet, mert Olaszországban hírhedten bitang nagy a forgalom. A letérésnek más oka is volt, mégpedig a Piave duzzasztásával létrehozott nagy tó, - a Lago di Piave di Cadore -megtekintése és a környezetben való gyönyörködés. Hirtelen legurultunk a tó partjára,

majd a hídon át a túloldalra, mert kemping szemlét kellett tartani. Azért „kellett”, mert a Covid helyzet miatt regisztrálni kellett, és Cobranco annak a kempingnek a címét adta meg, ahova igyekeztünk. Persze eszünk ágában sem volt bejelentkezni, csak helyismeretet szerettünk volna szerezni, hogy ha a helyzet úgy hozza, ki tudjuk magunkat magyarázni.

A tó fantasztikusan nézett ki, türkiz-zöldes árnyalatban pompázott az éles napsütésben,

 a hídról jól szemügyre tudtuk venni méreteit. A hossza kb. 4-5 km lehet, de nehéz pontos adatot mondani, mivel két ágú. Az egyik a fő ág, amit a Piave alkot, de van egy másik is amit az északról betorkolló Molina, időszakos folyó alakított ki.

 A túloldalon könnyen megtaláltuk a teli kempinget, és már fordultunk is vissza, nem akartunk erre több időt vesztegetni. Visszatérve a tó jobb oldalára,

 Cobranco kitalálta, hogy tó szinten menjünk kis ösvényeken, aminek előnyei mellett megtapasztaltuk hátrányát is, a hirtelen borzasztó meredek murvás emelkedők képében. A végére egy sávos gyalogösvénnyé változott az út, majd megszűnt és egy legelőn keresztül próbáltunk feljutni a főútra. Ami nagy nehezen sikerült is, olyan meredek murvás utacska vezetett fel, amin ketten tudtunk egy bringát feltolni, majd utána a másodikat, de erőfeszítéseinket siker koronázta és becsatlakoztunk az életveszélyes autófolyamba. Némi rettegés után végre megtaláltuk a bringautat, mely egy múlt század elején épített vasút nyomvonalán haladt, így már tudtunk a tájra is koncentrálni, ami nagyon megérdemelte a figyelmet. Nagyon jó kilátás volt a tó déli partját szegélyező égbe törő hegyek csipkés gerinceire. Ekkor már 100 méterrel magasabban voltunk a tó tükrénél, pedig a tervek szerint a gátat útba kellett a látvány miatt ejteni. Rövid keresés után megtaláltuk a halál meredek utat, amin el lehetett érni a kívánt gátat. A lemenet meredeksége előre vetítette, hogy visszafelé – ebéd után – nem lesz könnyű a bringaútra a visszajutás. Mikor már a gáton voltunk, látszott, hogy érdemes volt lejönni, nem csak a tó egészének, de a gáttól lefelé a szikla szoros pompás látványa is lebilincselő volt.

Cobranco, még fentről észrevett egy fövenyszerűséget, amit próbáltunk megkeresni, így elindultunk a tó másik oldalán, az úton. Némi haladás után elértük az út végét, amit egy nagy étteremszerűség zárt el. Bemehettünk volna egy ebédre, de a táskákban még ott figyeltek a rántott húsok és étvágygerjesztően integettek felénk, ezért a visszafordulás és egy jó kilátással rendelkező ebédelő hely keresése mellett döntöttünk. Meg is találtuk még a gát elérése előtt egy kis domb tetején,

 ahova feltoltuk a gépeket és önfeledt táplálkozásba kezdtünk, és közben beszéltünk, vagy beszélgetés közben ettünk, ezt döntse el ki-ki, érzésre. Az egy órás szieszta után visszatértünk a gátra, majd megkezdtük a mászási hadműveletet. Az első fele viszonylag simán ment, még forrást is találtunk, aminek vizével feltöltöttük a kulacsokat. A második fele, a meredek részt is jól kimásztuk, a kialvatlanság dacára, és feljutottunk Piave di Cadore városába,

 ahol teljes néptelenség fogadott. A város maga is vonzza az ember tekintetét, a főtér nagyon látványos, de nem a házak szépsége késztette Cobranco-t arra, hogy felmásszunk ide, hanem a város híres szülötte a festő, Tiziano.

Cobranco a várost, és Tiziano-t ismertető monológja után még tettünk egy kört, legurultunk, hogy megkeressük a Piave-t elhagyó bringautat, ami a Boite folyó völgyén halad, és nekünk ez kellet ahhoz, hogy autómentesen elérjük Cortina d’Ampezzo-t. Viszonylag hamar megleltük a pompás helyen vezető utat, ami nem a völgyben, hanem a hegyoldalban haladt, emiatt jó kilátás nyílott mindenfelé.

 Az úton haladva meresztettük a szemünket, a tőlünk délre eső hegyek irányába, annak érdekében, hogy minél többet be tudjunk fogadni a szép látványból. Alagutak, viaduktok váltakozva tették érdekesebbé az utat,

aminek meredeksége 1-3% volt, miközben mindenféle Cadore nevű - szokásos olasz kinézetű, szép, rendezett - településeken vágtunk át.

Aztán a hosszú élvezetes tekerés után elértük az utolsó Cadore-t, San Vito di Cadore-t,

ahol újra sikerült vizet vételeznünk. A település végén, balra lekanyarodtunk és leereszkedtünk a völgybe, hol egy kis tavacska – Lago Mosigo -hívogatva integetett felénk, mi pedig ezt észlelve meglátogattuk. Körbe tekertük a tavacskát, ami magában sem volt rossz, de a felette magasodó Sorapis az, nagyon jól nézett ki.

A szokás szerint, ha lemegyünk valamit megnézni, akkor utána fel kell mászni és ez itt sem volt máshogy. Ahogy közeledtünk Cortina d’Ampezzo-hoz a bringaút egyre inkább elmurvásodott, annyira, hogy a legvégén inkább kimentünk a főútra, és azon is gurultunk be a városba. Cobranco, valamilyen perverz, - számomra nem ismert - ok miatt szeret bemenni a városok belső részébe, ahol sok ember jön-megy egymás hegyén-hátán, és most is ennek a vágyának hódoltunk. Engem már a gondolattól is kiver a víz, hogy tömegbe menjek, itt viszont a fóbiám erősítésére alkalmas körülmények fogadtak.

Talán mindenkinek az a legjobb, ha erről nem is írok többet, mármint a helyszínen tapasztalt helyzetről. A főtéren való könyökléssel való lassú előre haladás után, megkerestük a Tofana hegységre menő felvonó állomását, mert Cobranco-t ehhez, kedves túra élmények kötik. Viszonylag hamar megtaláltuk, aztán Cobranco felidézte a 25 évvel ezelőtti élményeket, majd hat óra után elindultunk, hogy a napi etap maradék részét teljesítsük. Szerencsére továbbra is kerékpárúton haladtunk, ami a város elhagyása után murvásra váltott és meredekebbé is vált, mint az egész napi aszfaltos részek. Az út amellett, hogy murvás volt, igazán vadregényes környezetben haladt,

 amint a Boite völgyének északi falába vágott úton küzdöttük fel magunkat a Monte Cristallo árnyékában.

Már javában szürkült, amikor nézegetni kezdtük, vajon hol lehetne egy táborhely félét találni, de nem akadt semmi kecsegtető, mindaddig, amíg egy elhagyott alagutat nem láttunk az út mellett. Cobranco tudott is erről a műszaki hiba folytán felhagyott alagútról, be is ment szétnézni, de nagyon vizes és hideg volt, emiatt elvetettük és mentünk a jó alagúton át, ami szintén nagyon hideg és nedves volt, de itt nem is akartunk táborozni. Aztán rövid idő után elértük a hibás alagút kijáratát, és utána rögtön a kanyarodó Boite szurdok felett átívelő 100 éves viaduktot,

 amin meg is álltunk megszemlélni a kilátást. Ez a tevékenység nem volt könnyű, mert a híd mindkét oldalát sűrű szövésű kék színű anyag borította, amin leltünk egy lyukat, hol ki lehetett tekinteni és ki lehetett dugni a kamerát. Amikor már kellően kiszörnyülködtük magunkat a nagy mélység láttán, csak akkor mentünk tovább. A viadukt túl oldalán balra voltak kecsegtető helyek, de rövid vizsgálódás után mentek a levesbe. Ezután újabb vizes, nedves alagút következett, és már a meredekség is kezdett combossá válni. Ezután semmi esély nem adódott, hiszen baloldalon meredek sziklafal, jobboldalon 100 m mély szurdok keretezte utunkat.

Aztán addig-addig mentünk felfelé, hogy balról bejött a főút olyan 1.500 m magasságban és még mindig semmi lehetőség nem adódott. Aztán jobbról feltűnt egy nagy farakás, ahova Cobranco be is ment és jónak ítélte és meg is nyugodtunk, de mentünk még tovább, hátra találunk valami olyan épített izét, amin meg lehetne enni a vacsorát. Aztán kis lapos – 60-80 cm mély - tavakat leltünk és az egyik végében, horgászoknak kialakított padot, ami egy nagy fa törzséhez lapult. Hirtelen szétpakoltunk és megkezdődött a vacsora hadművelet, aminek keretében leves főzéssel kezdtünk, ami ilyen magasságban, a hidegben nagyon jól szokott esni. Cobranco kiválasztotta a májgombóc levest, amit megfőztem, és erősen sötétben megettünk, aztán asztalt bontottunk, elpakoltuk a lomokat és már majdnem elindultunk, amikor még visszamentem megnézni, vajon mindent elpakoltunk-e. Konstatáltam, hogy mindent, majd egy kisebb egyensúlyvesztés következtében beleestem a tóba. Szerencsére nem teljesen, csak jobb lábbal, de combtőig, alig bírtam kimászni, mert beleragadtam az iszapba. Ott álltam 1.500 m-en tökig vizes harisnyában átázott cipőben, vacogva 8 fokban, és még vissza kellett gurulni a kinézett táborhelyig. Hát nem volt elég a válltörés, az övsömör még jött ez is, pedig nem hiányzott. Sőt még sötét is volt, emiatt Cobranco nem tudta megörökíteni az utókornak, tehát teljesen haszontalan volt a produkció. Nagy cidrizés közepette visszagurultunk a kinézett sátorhelyig, ahol felállítottuk a sátrat, én meg egy szál gatyában, vacogva bebújtam a hálózsákba. A vizes ruhákat bevittem a sátorba, mert kint sem száradtak volna semmit, csak reménykedtem, hogy bent ennél jobb lesz a helyzet. A következő nap elején biztosan szükség lenne a harisnyára a reggeli hideg miatt, de azt nem lehet hordani majd, a cipőm vizes marad, nem lesz leányálom, de valami csak lesz, pedig a tervek szerint nem lesz egyszerű dolgunk. Ezekkel a gondolatokkal aludtam el, miközben felidéztem az átélt pozitív élményeket.

 

2. nap 2021.08.11. Szerda (52 km 920 m szint)

Éjszaka ugyan hideg volt, de a jó hálózsákomnak hála, még egy szál gatyában sem fáztam. Reggel 7 felé, ébredés után kilestünk a sátorból és megelégedéssel vegyes ámulattal konstatáltuk az elénk táruló látványt, a hegycsúcsok napfényben fürödve hirdették, ma jó idő lesz.

Ez meg is alapozta a hangulatot, Cobranco a kameráit – felváltva - lóbálva rohangált fel, s alá, miközben én a kerékpárom hátsó csomagtartóján lévő csomagot asztalnak használva enni próbáltam. Sajnos, amint várható volt sem a harisnyám, sem a cipőm nem száradt meg, sőt ha lehet, még vizesebb volt, mint  este, amikor betettem a sátorba. Kint sem volt száraz az éjszaka, erős harmat keletkezett, erről a csurom vizes bringák tanúskodtak. Sőt nem csak a bringákról, de a sátorról is folyt a víz.

Az égig érő hegycsúcsok, ebben a korai órában eltakarták a napot előlünk, így szárításnak egyelőre semmi esélye nem volt. Aztán valamikor 8 óra környékén kibukkant a napocska, gyorsan odahordtuk a fényre, a száradásra váró motyókat, a töltőt, a nadrágomat, a sátrat. Sajnos a cipőmet nem lehetett, mert az éppen a lábamon volt, úgy éreztem magam benne, mint a partra vetett nehézbúvár.

A száradási hadműveletnek 9 előtt pár perccel vége szakadt és elindultunk, hogy a nem túl könnyűnek ígérkező tervet valóra váltsuk. Erről ejtenék néhány szót, mármint a tervről. A szállásunknak helyet adó erdőből el kell érni a hágót (Passo Cimabanche 1.530 m), majd egy kis visszagurulás után – egy erősnek ígérkező, sziklás murvás úton felmegyünk 2.000 m magasra, onnan legurulunk, mintegy 800 m szintvesztéssel, majd némi mászás után körbejárjuk a Pragser Wildsee-t, aztán a Rienza völgyébe legurulva, keresünk táborhelyet.

Elindulás után, ismert környezet fogadott, hiszen este már felmentünk addig a tóig, amibe beleestem, most is hamar elértük a helyet, és érzékeltük a nagy nyüzsgést, amit a rajzó kerékpárosok okoztak. A hágót 10-15 perc alatt elértük, ott persze ragasztottunk hágó-matricát,

de nem csak hágó tábla volt ott, hanem egy bringás/turista étkeztetőhely, ménkű sok emberrel, asztalokkal, padokkal, finom illatokkal,

de nem csábultunk el, mert a feladat már nagyon hívogatott. Mivel nem sokat kellett gurulnunk, emiatt nem a murvás bringa úton mentünk, hanem bevállaltuk a forgalmas főutat, gondolván, úgyis lesz elegendő murva egész nap. Pár perc alatt elértük az elágazást, ahol balra, le kellett térni az SS51-es útról. Itt rögtön, információs és túra útvonalat jelző táblaerdő fogadott, meg egy jól fejlett forrás, ahol fel is tankoltunk, a várhatóan izzasztó emelkedő előtt. Már álló helyzetből is látszott, hogy nem lesz könnyű dolgunk, meredek, köves, süppedős kavicsosnak nézett ki az emelkedő, már amennyit láttunk az alsó pontról. Az itthoni felkészülés közben nem sikerült hiteles információt beszerezni az útvonal meredekségéről, de sok minden elmond, hogy MTB útvonalnak jelölték a térképek. A sematikus ábrát böngészve azt számoltuk, hogy kb. 6 km alatt kell, valamivel több, mint 500 m szintet legyűrni. Ja, a hágó, amire igyekeztünk, az a Platzweize 2.000 nevet viselte. Nekem voltak fenntartásaim, mivel a bringáinkon 32-es gumik voltak, amik nagyon soványnak számítanak a laza talajon, főleg ha a tömegük 40+ kg.

Indulás után meg is állapítottam, ez pont olyan nehéz, mint amilyennek gondoltam. Az út közepe nem volt használható, mert a lefolyó víz oda nútot mosott, és ott le is rakta a magasból hozott hordalékot, laza massza formájában, ebben, pedig elsüllyedtek a kerekek, nagyon kerülni kellett ezeket. Az út szélén nem volt süppedős a talaj, viszont nagyobb kövek fedték, amiken az első kerék ide-oda ugrált, folyamatos koncentrációt igényelt a nyeregben maradás. Egy-egy elpattanó, kacskringózó kerék miatt kihagyott fél másodperces tekerés ahhoz vezetett, hogy rögtön le kellett tenni a lábat, mert a sebesség annyira lecsökkent, hogy az, eldőléssel fenyegetett. Nézelődésre emiatt nem volt lehetőség, az is igaz, hogy eleinte semmi látnivaló nem volt a sűrű erdőben. Ha mégis le kellett tenni a lábunkat egyensúlyvesztés miatt, akkor az újra indulás nagyon keservesen ment.

 A nehézségek ellenére rendíthetetlenül haladtunk felfelé, néha utolérve túrázókat, majd egy-egy nem tervezett lábletétel, újraindulás után, vagy egy rövidebb pihenő után, nézhettük megint a hátukat. Villanybringákkal úgy mentek el mellettünk, mintha szembejöttek volna, viszont nagyon sok hagyományos montis bringással is találkoztunk. Volt egy rövid szakaszon aszfaltszerű út, bár nem túl hosszan, ott technikailag valamivel könnyebb volt tekerni, viszont ez a rész meredekebb volt. A meredekség mérő folyamatosan 8,5-10% közötti értéket mutatott, már amikor sikerült elkapni a tekintetünkkel az értéket, a nagy rázkódás közepette. Aztán 1.900 m-e felérve elfogytak a fák és csodálatos kilátás nyílott déli irányba,

 ahol óriási, csipkés hegyek látványa ejtette rabul a tekintetet, ami nem volt más, mint a Monte Cristallo tömbje. Meg is álltam ettem, ittam, nézelődtem, majd amikor Cobranco megérkezett, akkor közösen élveztük a látványt. Annyira bejött neki is a helyszín, hogy legott reggelizésbe fogott, 12 óra után.

Innen kb. 13:00 órára jutottunk fel a Dürrenstein Hüttéhez,

ahol az osztrákok által épített valamikori erőd szépen felújítva álldogált, de sajnos nem volt látogatható.

 A hütte, egy magaslaton épült, ahonnan visszagurultunk az utunkra, ami lankásan vezetett a tényleges hágóra, ahol újabb hütte várt ránk, ez volt a Platzweise Hütte, ami 2.000 m-en várta az éhes, és szomjas turistákat.

 Azok, pedig voltak rendesen, olyan érzés fogott el a tömeg láttán, mint előző nap Cortina d’Ampezzóban. Néhány perces nézelődés után ettől a helyszíntől is érzékeny búcsút vettünk és elindultunk a túloldalon, a levezető úton, hogy közel 800 m-es szintvesztés után az Alt Pragser Bach völgyében érjük el Schmeiden-Ferrara települést, ahol majd balra kell kanyarodnunk. Az út, szerencsére aszfaltosan indult, de lámpás irányítással, időszakosan egyirányú forgalommal, amit a szélességének hiánya indokolt. Viszonylag hamar zöldet kapott a sor, mi pedig udvariasan elengedtük az autókat, ami utólag nem tűnt jó húzásnak, mert nagyon lassan cammogtak a 10% meredek szakaszon. A látványvilág fantasztikus volt, főleg a 7 db visszafordítós kanyarból lehetett mindenfelé nézelődni.

 Ezen a szakaszon még keskeny völgyön haladtunk, de ahogy egyre lejjebb jutottunk, a tér kezdett nyílni, kicsit változott a látvány, de ez is igen jó volt, a nagy sziklás hegyek helyett üde zöld legelőkben gyönyörködhettünk. Szerencsére nem vétettük el a bal kanyart, ahol le kellett térni annak érdekében, hogy az „Alpok legszebb tavát” meg tudjuk tekinteni. Lent igen jó idő fogadott, rögtön le kellett venni a széldzsekit, nem csak a nap sütött ezerrel, de a levegő is meleg volt. Rövid téblábolás után elindultunk felfelé a főúton, de az első adandó alkalommal letértünk a bringaútra, hogy az autókat elkerüljük, Utólag értékelve, ez nem volt jó döntés, mert az út helyenként nagyon meredek lett, murvás szakaszok is váltották az aszfaltost,

emiatt amint lehetett visszatértünk a kocsik közé. Az utolsó 130 m szint nagyon meredek volt, helyenként 12-13 %-os, de csak legyűrtük valahogy. Ennek a munkának meg is lett a jutalma, olyan tömegbe cseppentünk, mint amit a TV-ben, a Rio-i karneválon látni. A tóhoz érve azzal szembesültünk, hogy még bringával sem lehet megközelíteni, helyette kint kell valahogy letenni és lezárni. A mi esetünkben a problémát az okozta, hogy az értékeinket ki tudtuk venni és egy kis hátizsákban magunkkal tudtuk vinni, viszont a csomagokat ott kellett hagyni. Még belegondolni is rossz, mi történik, ha eltűnik, pl. a sátor. Na, ezen a dilemmán átsiklottunk és próbáltunk belesimulni a hömpölygő tömegbe. Persze a tó látványa mindent megért, fantasztikus környezetben,

1.500 m magasan helyezkedik el és keletről, nyugatról, és dél felől hatalmas hegyek ölelésében világít kéken a víztükre.

Nekem nagyon hasonlított elhelyezkedésre, látványra az ausztriai Gosausee-re, ahol 2019-ben jártunk. Az útvonal, a tó keleti részén,

 hol fel, hol lefelé vezetett,

mintha nem lett volna e nélkül is elegendő szint a lábainkban.

 Ettől eltekintve nagyon megérte felmászni ide,

 a türkiz kék színű vízfelszín látványa a nagy sziklák tövében,

 maradandó élményeket okoztak.

 A bringákhoz vezető visszaúton volt még néhány érdekesség, pl. Karl May és az Északi őrjárat kapcsolata a tóval, valamint a Piszkos 12 című, Telly Savalas főszereplésével forgó – a második világháború idején játszódó – film. Hogyan jönnek ezek a Pragser Wildsee-hez? Ha valaki ezekre az információkra szomjazik, akkor semmiképpen ne hagyja ki a film megtekintését.

Szerencsére a bringákhoz visszaérkezve mindent rendben találtunk, elpakoltuk az értékeinket és indultunk tovább lefelé, hiszen a tó egy zsákutca, de szigorúan csak közlekedés szempontjából, látványügyileg nagy élmény volt.

 

3.nap vége 2021.08.11. Szerda

Mivel a film részei már nem egy teljes napot ölelnek fel – idő korlátok miatt -, ezért a leírásnál is próbálok a filmhez igazodni. Tehát ez a rész a Pragser Wildsee parkolójánál kezdődik, ahol érintetlenül találtuk a bringákat, miután a tó körbe-ügetéséből visszatértünk.

A gurulás – a jelentős lejtés miatt – gyorsra sikeredett, komplett villanybringás hordákat előztünk meg, köszönhetően nehéz bringáinknak és a többiek indokolatlan óvatosságának. Fantasztikus élmény volt a vágtázás, de sajnos hamarabb leértünk, mint fel. Az alattunk elterülő völgy a délutáni nap fényében fürödve várta, hogy megérkezzünk és az érkezés közben a hátulról laposan érkező fények, nagyon szépen megvilágították a teljes völgyet. A gurulás vége felé, Ferrara településnél jelzett egy tábla valamiféle boltot, emiatt letértünk a főútról és bementünk a lakott területre. Meg is találtuk a Spar-t, de annyira spar volt, hogy benne szinte semmi sem volt, emiatt rövid pihenő után indultunk is tovább. Kis idő után elértük újra az Alt Pragser Bach völgyet, ahonnan néhány órája fordultunk le a látványos tó miatt,

- itt balra fordultunk, ahol jelentős forgalomban ugyan, de továbbra is lejtős úton gurultunk. Amikor elértük a völgy végét, akkor balra, Brüneck felé vettük az irányt, a Pustertal-ba kanyarodva, ahol még az eddigiektől is jelentősebb autó tömeg fogadott. Az első adandó alkalommal letértünk az útról jobbra, és a főúttal párhuzamosan vezető úton, már sokkal nyugodtabb forgalmi viszonyok között értük el Welsberg települést, ahol találtuk egy COOP boltot, és sikerült is bevásárolni. A városkából kifelé sikerült a Rienza bringaútra rátalálni és végre forgalom nélkül haladtunk, továbbra is lefelé. A terveink szerint szerettük volna elérni a 20+ km távolságban lévő Brüneck-et és a környékén táborozva, megalapozni a csütörtökön induló király-etapot. A bringaút aszfalt és a murva között váltakozva haladt a folyó mellett, leginkább lefelé, de voltak benne húzós emelkedők is, annak ellenére, hogy folyóvölgyön lefelé haladtunk. Welsberg után, kb. 1,5 km-rel pillantottuk meg a Rienza duzzasztásából kialakított látványos kékes-zöld színű tavat, - az Olanger Stausee-t, - melynek hossza 2 km körüli lehetett.

A túlparton vezető főúton végeláthatatlanul álltak az autók a dugó miatt. A tó végén, a bringaút hirtelen balra vette az irányt és meredek emelkedőn kapaszkodva értük el Oberolang települést. Sajnos a túlparti dugó elől menekülő autósok, pont ezt az utat gondolták egérútnak és alkottak újabb borzalmat a bringások számára. Mivel már közelgett az este, Cobranco nézegetni kezdte az éttermeket és talált is egy pizzériát (Friedheim pizzéria), ahol meglepő módon csak pizzák voltak, sőt, - ha lehet tovább fokozni a borzalmakat, amik Cobrancora leselkedtek, - mindegyikben volt paradicsom. Aztán némi téblábolás és tanakodás után, rendeltünk 2 db mindennel megrakott pizzát 9,5 Euró/db áron, némi radler sörrel és letelepedtünk a kerthelyiségben. Mivel frissen készítették a vacsorát, ezért várni kellett vagy fél órát, de megérte. Ami meglepett, az az volt, hogy Cobranconak is ízlett, jóízűen elfogyasztottuk mind a ketten, igaz a végén már majdnem kipukkadtunk.

 Persze nem ilyen gyorsan, ahogy a leírásból tűnik, mert Cobranco gasztro blogot faragott a vacsorából. A szomszéd asztalnál ezt nehezen viselte egy nagytestű kutya, és megharapta a pincér kezét, amikor az haverkodni akart vele. Mire befejeztük a vacsorát, már erősen félhomály volt, ami miatt igyekeznünk kellett mihamarabb elhagyni a lakott területet, hogy sikerüljön táborhelyet találni. Alig mentünk el az utolsó ház mellett, már láttuk, nem lesz nehéz dolgunk, hiszen mindenfelé 2,5-3 m magas kukoricatáblák látványa fogadott. Még válogattunk is belőlük, oly annyira, hogy a Kornplatz-ra vezető hágóút elején is felmentünk, hogy megtaláljuk a tökéleteset. És igen, jelentem sikerült. Egy nagy táblában, K-NY-i irányú, kb. 3 m széles füves út „személyében” állt elő a kívánt táborhely. Este fél tíz magasságában felállítottuk a sátrat és nyugovóra tértünk.

Az éjszaka nyugalomban telt az égig érő kukoricák árnyékában, reggel hét óra körül ébredtünk. Illetve számomra a nyugalom, csak a környezet által okozott zavarásra vonatkozott, mert az övsömör tünetei miatt éjszaka többször felriadtam. A begyulladt idegek össze-vissza jeleket továbbítottak az agyba, ami ezeket a jeleket erős fájdalomként dekódolta. A jelenség a következő volt: feküdtem az oldalamon és a pólóm éppen hozzáért a bal oldalamon a bordák alatt a bőrömhöz, ami olyan erős fájdalommal járt, hogy felébredtem rá. Ekkor a fájdalom helyére fektettem a tenyeremet, csak annyira, hogy a póló ne cirógassa a bőrömet, amitől rögtön megszűnt a fájdalom. Több ilyen ébredés is volt, de hamar vissza tudtam aludni. Érdekes módon nap közben nem fordult elő ez a dolog.

A reggeli ébredés után, mivel a harisnyám még mindig vizes volt, emiatt egy szál gatyában kellett aludni a hálózsákban, és ezért kicsit alul öltözve, illetve alul, nem túlöltözve kászálódtam ki a sátorból. Persze Cobranco már kora reggel lóbálta a kameráját, emiatt én ledér öltözetben kerültem a filmre, mert fontosabb volt az elő-reggeli, mint az öltözés. Annak ellenére, hogy kb. 1.100 m magasságban voltunk, egyáltalán nem volt hideg, legalábbis a napon nem. A sátor és a bringák nagyon vizesek voltak,

de egy jó félóra elteltével a nap már besütött a kis sikátorunkba és megszáradt minden. A sok lomolás, szárítás elvitte az időt, emiatt fél 9 felé indultunk útnak. Pillanatok alatt legurultunk Niederolang-ba, ami 70 m szintvesztést és 2 km gurulást jelentett. Innen nem messze elértük a Rienza folyót és megtaláltuk a bringautat, ami nagyon kellemesnek, kényelmesnek bizonyult.

 Ahogy telt az idő, a villanybringás csapatok is felébredtek, kimerészkedtek az éjszakai szállásukról és fürtökben megjelentek minden felé. Az út tényleg nagyon jó volt, látványos, változatos, igaz murvás, de ez nem okozott problémát. Végig a Rienza partján vezetett, alagutak hidak törték a nem létező monotóniát, én személy szerint nagyon élveztem, bár valami reggelit már ettem volna. Szinte észrevétlenül toppantunk be Brüneck-be. A tervek szerint az ó-városban volt dolgunk, amit egy rövid kérdezősködés után meg is találtuk, éppen a sárga, kéttornyú -Maria Assunta – templomhoz lyukadtunk ki,

ahol rögtön meg is álltunk nézelődni, fotózni. Néhány perc után indultunk a csodaszép ó-város felfedezésére, ami hozta is a hírnevének megfelelő színvonalat. Az épületek szép állapotban sorakoztak az utak, terek két oldalán,

 mindenütt német feliratok, az olaszt erősen keresni kellett. Az ó-várost fal veszi körül, amin, 4 kapun át lehet ki/be- jönni, menni. Mi jó hosszú nézelődés után, a nyugati kapun hagytuk magunk mögött a múltat és jutottunk a jelenbe. Itt némileg elméláztunk azon, vajon merre kellene indulnunk, hogy elérjük végre a hőn áhított Badia völgyet. Mert igen-igen –, hogy Cobranco szava járásával éljek – a napi terv, a király-etapra a Badia völgyön való feljutást tűzte ki célul, sőt a Passo di Valparola (2.192 m) és a Passo di Falzarego (2.105 m) elérését is. Kissé tétován elindultunk az egyik jelzett úton, ami a várost D-i irányból határoló hegy lábánál, néha a bokájánál húzódott, de sikerül elkerülni a nagy forgalmú belső utakat. Aztán „sikerült” az ipari zónát is útba ejteni, majd San Lorenzo település után, siker koronázta a próbálkozásunkat és megtaláltuk az utunkat, ami nagyon szűk volt, szörnyen szűk, és annyi autó volt rajta, hogy nem tudtunk/mertünk felhajtani rá, hanem a járdán haladtunk. Aztán elfogyott a járda, mögöttünk pedig feltorlódott a forgalom. Cobranco terve szerint a sok hosszú alagutat, a régi úton próbáljuk majd megkerülni, ha azok egyáltalán járhatóak, mert erről nem voltak pontos információink. Az első alagutat könnyen megkerültük, jobbról a folyó, (Badia) zúgva, fehér habot vetve, hömpölygött lefelé.

 A következő, 1 km hosszú alagutat is megpróbáltuk kikerülni, de egy nagy sziklaomlás megakadályozta az átkelést, de szerencsére az út üzemeltetője kinyitotta az alagút felé az egyik átjárót, emiatt nem kellett visszamenni az elejére, hanem a felénél sikerült bejutni az alagútba, és folytatni utunkat. Szerencsére későn érkeztünk a szurdokos részre, emiatt a tömeg már ritkulni kezdett, mert aki akart, az elindult hamarabb. Alig jutottunk ki a napfényre, máris jött a következő alagút és ennek kerülése. Eleinte teljesen jónak tűnt a terep, sok bringanyomot láttunk a földön, reméltük, hogy sikerül átjutnunk. Kis idő után, egy méretes földcsuszamlás zárta el a régi utat, de némi nézelődés, és tanakodás után átemelgettük közösen a gépeket, a földet és faágakat tartalmazó útakadályon. Szerencsére az alagút végéig már nem volt újabb torlasz és újra besimultunk a főút egyre ritkuló forgalmába. Alig haladtunk 500 m-t, jött a következő – 1.000 m-es – alagút. Sajnos itt is akkora kőomlás zárta el az utat, hogy esélytelen volt az átjutás,

 viszont csak kb. 150 m-t kellett visszamenni, mert az alagútba – oldalról – vezető átjáró megint nyitva volt. Hamar kiértünk az alagútból és ezzel véget is ért a Badia völgy szurdokos része, amikor beértünk – a jó olaszos hangzású - Zwischenwasser településre. Ide érkezett meg az a hágóút (Kornplatz), amin az esti táborhely kereséskor elindultunk felfelé. Innen fél óra alatt értük el San Piculin települést, ami mellett – a róla elnevezett – bevásárló központban feltöltöttük a fogyó, folyó készleteket és még mindig nem reggeliztünk. A következő település San Martino di Badia, ami már emlékezetes volt a 2018-as túra első napjáról, ugyanis NY felől – a jelenlegi utunktól jobbról - érkeztünk ide a Würz-joch felől. Ezen a részen kicsit tágult a Badia völgy, ami zöldellő legelőket jelentett, ami igen széppé tette a környezetet.

A nagy nézelődés közepette észrevettünk egy lejárót a folyó partjára, ahol a hatalmas kövekre le lehetett volna ülni és lehetett volna reggelizni. Rövid pingvinezés után elhatároztuk, hogy lemegyünk és eszünk, sőt még borotválkozunk is. Az elhatározást tett követte és a mintegy 1,5 órába -, amit ott töltöttünk

 - bele is szuszakoltok a reggelit és a borotválkozást. A folyó persze zúgva, pezsegve tiltakozott,

 de mi nem törődtünk vele, telt gyomorral és arcszőrzet nélkül tértünk vissza a főútra. Néhány km múlva már az ismerős szerpentinen kapaszkodtunk felfelé, mint 3 éve, a különbség csak annyi volt, hogy akkor már kezdett sötétedni és nézegettük a lehetséges táborhelyeket, most meg verőfényes, meleg időben tartottunk a hágónk felé. Nem mondhatom, hogy nagyon nyugodt utunk volt Stern/La Villa településig,

 mert a motoros hordák egymás után mentek el mellettünk, némelyik Mad Max-es érzetet keltve. De aztán csak elértük La Villa-t (1.420 m) és balra elhagytuk a Badia völgyet, a San Cassian völgy kedvéért.

Idáig viszonylag lazán emelkedett utunk, viszont innen rákapcsolt a meredekség, viszont megérte a fáradtságot, mivel ahogy jutottunk egyre feljebb, úgy vált terepasztalszerűvé a mögöttünk hagyott táj.

Igazán 1.650 m magasságtól vált durvává a meredekség,

amikor a Lagazuoi oldalában vezetett az utunk.

Ezen a szakaszon átlag 9 %-on erőlködtünk,

 néhány km-en keresztül, miközben Holdra hasonlító tájban gyönyörködtünk.

Aztán elfogyott ez a nehéz 4 km is,

és a Valparola hágóra érés vége már egyáltalán nem volt megterhelő.

Mielőtt még a táblával jelzett hágót elértünk, megálltunk és megnéztük,

 körbejártuk a felújított I. világháborús osztrák erődöt,

 melyet az olaszok lőttek rommá, több mint 100 éve.

 Számomra egyszerűen felfoghatatlan az emberi ostobaság megnyilvánulása, a háború, és amikor ezeket a sorokat írom, jelenleg is zajlik a környezetünkben öldöklő harc. Aztán eljutottunk a hágó tábláig, ahova matricát kellett volna ragasztani, de olyan hosszú lábakra tették a táblát az út fenntartói, hogy először azt gondoltuk csak az oszlopra fogunk tudni tenni, mint ahogyan előttünk nagyon sokan. Aztán felelevenítettem az általános iskolában tanultakat a rúdmászásról és próbából felmásztam a tábláig. Aztán látá az úr, hogy ez menni fog így meggyőztem Cobrancot, fel tudom én ragasztani, a ragasztani valót, a rendes helyére, a táblára.

Ő hitte is meg nem is, én pedig, mint egy igazi rúdtáncos felmásztam, a számban a matricával, amit sikeresen feltettem oda, ahova kellett. A néhai Pecsét Tibi bácsi - általános iskolai tornatanárom - biztos örült volna, ha látta volna az attrakciót. Persze nem véletlen, hogy fel tudtam mászni, mivel a téli időszakban szoktam némi kondicionáló tornát végezni, hasizom, hátizom, húzódzkodás, fekvőtámasz, stb.

 

3.nap 2021.08.12. Csütörtök (85 km 1.702 m szin)t) (délutáni program))

Egy kis évődés, fényképezkedés,

 térképnézegetés után

 indultunk a következő hágó felé,

 ami 100 m-rel alattunk helyezkedett el,

 ami a Falzarego (2.105m) volt. Körben látványos hegycsúcsok, kőzetformák, figyelték, ahogy az eleinte lankás, majd 10 %-nál is erősebb lejtőn elértük a hágót. Gyakorlatilag ott 3 út találkozik,

az egyik balról jön fel (Cortina d’Ampezzo felől és megy lefelé jobbra a Cordevole völgybe, majd újabb jobb kanyar után Arabbába, ami az erre a napra tervezett úti cél is volt. Mielőtt elértük a Falzarego-t, jobbra lefelé csodás szerpentin látványa fogadott, amin nekünk le kellett gurulni, ez igen jónak ígérkezet.

 De nem szaladjunk, illetve ne guruljunk annyira előre, mert előtte megálltunk hágó táblánál fotók készültek,

 sőt egy kisebb magaslatra is felgyalogoltunk. Kis nézelődés után megkezdtük a látványosnak gondolt gurulást.

Az út hozta az elvárásokat, nagyon látványos kanyarokkal indult, majd galériával folytatódott,

 ami az utat védte a felette elhelyezkedő porlékony hegyről leeső, leguruló kövektől. Azután, ahogy haladtunk lefelé, az egyre jobban fölénk magasodó sziklák látványát élveztük.

 Ahogy a völgy alja felé közeledtünk, (1.500 m magasságban) egyre ismerősebb lett a terep, ugyanis 2018-ban Caprile-ból rossz irányba kanyarodtunk és erre vetődtünk. A Cordevole völgyet 1.430 m magasságban értük el

 és a NY felé tartó úton folytattuk utunkat,

 Arabba irányába. A lemenő nap fényében csodálatos látványban volt részünk,

 de azért negatív élmény is ért bennünket, annak az embertömegnek formájában, amibe Livinallongo del Col di Lana településen futottunk bele. Innen már csak 7 km volt hátra a remélt táborhelyig,

 ami Arabba városában terül el, persze nem kemping, azaz de, csak vad. Stevetől származó információk alapján terveztük megkeresni a helyet, de azért menet közben, a főút mellett is nézelődtünk, Cobranco több alkalmatlan helyet is talált, mielőtt elértük Arabbát. Ami meg is történt 19:30 körül.

A hírek szerint a Camper parkolót elhagyva találjuk meg az ominózus, keresett helyet, amit az első hídon lehet elérni. A hidat és a rengeteg Camper-t megtaláltuk, de nem volt a lakóautók között hely, emiatt egy kicsit elkeskenyedtünk. Cobranco nem vesztette el a kétségbe esését, és felhívta Steve-t, aki részletesen elmondta, hol van a táborhely. Annyira tökéletes volt az itiner, hogy pillanatok alatt megtaláltuk a folyópart felé vezető úton a farakásokat és köztük a tökéletes sátorhelyet.

Viszont még túl korán volt a lefekvéshez, meg éhesek is voltunk, innen egyenes út vezetett a vacsorához, amit táborhelytől nem messze álló padokon hajtottunk végre. Volt porleves, a szokásoknak megfelelően, majd az otthonról hozott maradék rántott hús elfogyasztásával tudtuk le a második fogást. A vacsora nem volt túl rövid, mintegy 1,5 órán keresztül tartott ,és fél 10 felé elindultunk a rejtekhelyre, ahol felállítottuk a sátrat, majd elmentünk aludni. Abban a rövidke időben (30 másodperc), ami a vízszintesbe helyezkedés és az elalvás között telt el, a napi élmények kavarogtak fejemben, majd hirtelen se kép, se hang, úgy bealudtam.
 

Ugyan reggel 7-kor felkeltünk, és konstatáltuk, hogy jó idő ígérkezik,

 de a csomagolással, nálam az elő reggelivel, Cobranco-nál a budi papírlengetéssel megint elment az idő, csak 8:30 körül indultunk el. Viszont nem jutottunk messzire, mert boltra volt szükségünk a megcsappant kaja és pia utánpótlására. Szerencsére nem kellett kitérőt tennünk, mert az út mellett találtunk egy Despar boltot, ahol minden szükséges lomot be tudtunk szerezni.

Na, de milyen út mellett volt a bolt? A Pordoi hágóra (2.239 m) vezető út mellett, Arabba-ban. Ezzel el is árultam a délelőtti programot, ami közben fel kellett jutnunk 1.580 m-ről 2.239 m-re. Ez a hágó a Sella-kör része, amiből két hágót már a 2018-as túrán abszolváltunk, név szerint a Passo di Gardena-t (2.121 m) és a kör névadó hágóját, a Passo di Sella-t (2.244 m). Akkor, az szerepelt a tervekben, hogy a túra második felében következett volna a maradék két hágó, a Campolongo (1.875 m), és a Pordoi, de az időjárás közbeszólt és időnek előtte haza menekültünk. Aztán most, a 2021-es túrába Cobranco belekomponálta a Pordoi-t, amit éppen most próbálunk teljesíteni. Indulás után rögtön 7,5-8 % meredekéggel köszönt be a hágóút, miközben nagyon szép fények világították meg a zöld legelőket és a város domboldalba épült házait.

 Ahogy magunk mögött hagytuk a település utolsó épületeit. Az út minősége, helyenként kis hazánk útjainak állagát idézte, így teljesen otthon éreztem magam. Körérzetileg nem voltam a toppon, valahogy nem sikerült jól a reggeli, vagy a hozzá tartozó folyadékbevitel, emiatt nagyon szomjas voltam, a hágóút első részében többször is meg kellett állni, inni, emiatt lemaradtam Cobranco mögött.

 Hiába kapaszkodtam csak lassan közelítettem, miközben újra szomjúság kerített hatalmába, de már nem akartam még egyszer megállni, inni, gondoltam valahol Cobranco is meg fog pihenni, akkor majd beérem. Aztán így is lett, a hágó fele táján megállt és újra találkoztunk. A megálló alatt megnéztük a hágó szintdiagramját, ittam egy kis kólát, majd némi fényképezés és dumálás után nekiláttunk legyűrni a maradék 300 m szintet. Valahogy sokkal jobban esett a tekerés, és volt érdekes szituáció is, amikor országútisok előztek meg, és erősen nézték a hajtókar környékét, majd az egyik oda mutatott a mutatóujjával, és fejhangon kiabálva mondta, hogy „natural, natural”, és mutatta is a hüvelykujját.

 Ez azt jelentette, hogy figyelték van-e motorom, és amikor látták, hogy nincs akkor villant a hüvelykujj. Ezután a pozitív élmény után, nagy lendülettel feltekertem a hágóra,

 hogy megfeleljek az elvárásoknak.

A hágón, miután szétnéztem, tébláboltam,

még jobban szétnéztem, várakoztam, de Cobranco csak nem érkezett, amit nem nagyon értettem. Aztán mikor feltűnt, már láttam, nem tetszett neki, hogy nem vártam meg út közben. Szóvá is tette, hogy lettek volna közös megbeszélni valók, de én előre mentem és nem vártam meg.

Ezen a gondon hamar átlendültünk és a tömeg miatt reggeli utánra halasztottuk a hágómatrica ragasztást. Mivel az út mellett nem volt lehetőség az étkezés megvalósítására,

ezért feltoltuk a bringákat a füves hegyoldalba, ameddig bírtuk, majd leheveredtünk és a szép látvány élvezete közben a reggeli elköltésével is foglalkoztunk egy keveset.

 Már a reggeli időtartama sem volt kevés, a sok Cobranco monológ miatt, de miután leereszkedtünk a domboldalból a halandók közé, akkor sem az indulással voltunk elfoglalva, hanem a ragasztással. Szerencsére közben szabaddá vált a hágótábla így gyorsan felmásztam a lábára és sikeresen rögzítettem a matricát a táblán, éppen a Passo Pordoi felirat „i” betűje alatt jobbra, az Arabba felőli oldalon. (Én jártam erre 2022. júniusában – vagyis a ragasztás után 1 évvel -, a fiammal, akkor még megvolt a matrica.)

 Ezután még mindig nem indultunk el, hanem a környező hegyeket

 és a felvonókat nézegettük.

Végül, amikor már nem volt semmi, amit megnézhetnénk, kezdetét vette a nagy gurulás Canazei-be (1.450 m), ami közel 800 m ereszkedést jelentett.

 A Pordoi-ról lefelé eleinte hajtűkanyarokat mintáz az út, itt nem volt jó minőségű a burkolat, a középső részen inkább íves kanyarok, egyenesek váltják egymást,

egészen a Sella-ról jövő útig (SS242), majd innen egészen Canazei-ig újra látványos hajtűkanyarok jönnek, felújított aszfalttal.

Az egész lejtő nagyon látványos, és élvezetes, ha eltekintünk a motorosok jelenlététől. A Sella tömbje és a Langkofel három csúcsa uralja a környezetet, nekünk még ehhez jött pluszban a pompás napsütéses időjárás. A gurulást nagyon élveztem, igen hamar elszaladt az idő, amíg 2.240 m-ről 1.450 m-re leértünk, ahol már ismerős környezet fogadott,

 hiszen 2018-ban már jártunk itt, igaz akkor a Sella-ról gurultunk le és a Fedaia hágó felé vettük az irányt. Én emiatt nem is álltam meg a körforgalom közepébe telepített Giro d’Italia díszes aranyszínű spiráljánál, de Cobranco igen,

 hiába mondta a videóban, hogy itt nem állunk meg. Aztán mégis találkoztunk, amikor elmondta monológját, és boltkeresésbe kezdtünk. A már ismert boltot megtaláltuk, de sajnos szieszta miatt zárva volt, közel 2 órát kellett volna várni a nyitásra, amit elvetettünk. Kérdezősködés után azt az információt kaptuk, hogy közel, s távol nincsen nyitva tartó bolt. Ezen kicsit bosszankodtunk ugyan, de Google bácsi szerint volt egy Despar bolt. Uccu neki, megkerestük és nyitva is volt, bár én elsőre zárva termőnek néztem. A bevásárlás után Canazei-t NY felé hagytuk el az Avisio völgye felé. A gurulás egészen San Giovanni di Fassa településig tartott, ahonnan a Passo di Costalunga (1.756 m) hágóút indul.

 

4. nap 2021.08.13. Péntek (88 km 1.214 m szint (Délután))

Tehát a történet onnan folytatódik, hogy bevásárlás Canazei-ben kipipálva...

Eleinte a főúton haladtunk, nem találtuk a bringautat, pedig Cobranco készített egy track-et, de az a GPS képernyőn kívül szeretett tartózkodni. Aztán megláttuk baloldalt, a völgy oldalában haladó kerékpárosokat majd amint lehetett mi is lehajtottunk a főútról, és magunk mögött hagytuk az autók zaját. Viszont a folyó szűk völgyében is nagy nyüzsgés volt, helyenként csak lapjával fértünk el a gyalogosoktól és kerékpárosoktól a szűk bringaúton. Kempingek, gyerektáborok váltották egymást. A kilátás viszont hibátlanra sikeredett, összességben mégis megérte lejönni az autók közül. Néhány perc után egy hirtelen jobbra visszafordult az utunk és egyben murvássá is változott, mi nem vált előnyére. Néhány km után átmentünk az Avisio jobb partjára, ahol végre szilárd burkolatú úton haladtunk, a kicsit hullámos terepen. Kellemes környezetben gurulgatva értük el Pozza di Fassa települést, ahol kicsit megpihentünk, hideg vizet vettünk és az italokat is sikerült hűteni, mielőtt megkezdtük a Passo di Costalunga (1.756 m) hágóút megmászását. Előtte azonban még a nagy forgalmú főúton haladtunk kb. 1 km-t, San Giovanni di Fassa településig, ahol egy jól irányzott jobb kanyarral leváltunk a főútról, legalábbis még ekkor azt hittük. A forgalom ugyan valamit csökkent, de a meredekség erős lett, nem olyan amilyenre számítottunk. Az első 5 km, kb. 7,5 %-os emelkedésű lett, aztán a következő 4 km meg, kb. 1%, így adódott az átlag 4,7 %-ra, ami könnyű hágót sejtet, de egyáltalán nem volt az, sőt az első 5 km erősebb volt, mint a délelőtti Pordoi. A hágó vége teljesen laza tekerést hozott, viszont látványban szegény volt, kivéve az utolsó 1 km, itt ugyanis balra a Latemar hegység csipkés csúcsai nyúltak az ég felé,

ami elég fekete volt a ronda felhők miatt, balra, pedig a Rosengarten csoport masszív sziklái látszódtak. A hágón mindkét oldalon nagy, kőből épült szállodák álltak,

 amiknek a történetét a videóban Cobranco részletezte. Az elmaradhatatlan matricaragasztást sem hagytuk ki, de itt kicsit nehezített rúdtáncot kellett bemutatnom. A tábla kb. 3 méter magasan kezdődött és a rudak is vastagabbak voltak, mint a Pordoi-on, emiatt kétszer is visszacsúsztam mászás közben, - mert nem tudtam a táblát tartó csöveket rendesen átfogni, - de nem adtam fel és megoldottam a torna házi feladatot.

Indulás után a Karersee lett a következő látványos helyszín, amit fel kellett keresni, viszont nagyon kellett gurulás közben figyelni, nehogy túlszaladjunk rajta. Néhány kanyar és egy kis száguldás után, meg is találtuk a lehajtót, közben fenyegető eső látványa ejtett kétségbe minket, ami az előbb emlegetett Latemar felett látszott kibontakozni, és csak reménykedni tudtunk, hogy nem jön le a 2.800 m-es csipkés csúcsok közül. Mikor megláttuk a tavat, akkor azonnal fék és már készítettük a fotókat a fantasztikus türkizkék tengerszemről.

 Cobranco gyalogosan leszaladt a víz közelébe, és csak 25-30 perc múlva került elő, majd indultunk is tovább, a nagy gurulást előreveítő útvonalon, amin 1.600 m-ről, egészen 250 m-ig terveztünk gurulni. Nagyon látványos, nagyon meredek (10-12%) úton haladtunk lefelé, majd a völgyön lévő egyetlen település után értük el az Eggental-t, ami egy kicsit kevésbé lejtett, de a hegyek közelebb jöttek oldalról,

 a völgy kénytelen volt összehúzni magát. A völgyön több alagút is épült, illetve a régi út is valamennyire járható maradhatott, amit szerettünk volna ellenőrizni és, ha lehet, akkor azon menni, hogy a hosszú alagutakat kihagyhassuk. Végül csak egy alagutat sikerült kikerülni a régi úton, sajnos nem volt több lehetőség.

 Összességében 7 alagúton, galérián haladtunk át, ezek közül több is 2 km-nél hosszabb volt, az út minősége nem hagyott kívánnivalót maga után, ennek és a lejtésnek köszönhetően több helyen is átléptük a 60 km/h sebességet, sőt néha fékezéssel kellett erre a sebességre mérsékelni a robogást, a biztonság érdekében. A végén egy igen hosszú alagútból kibukkanva – 17:30 körül - értük el az Isarco/Eisack folyó völgyét Cardano/Kardaun településnél és rögtön fel is csatlakoztunk az Isarco bringaútra. Ahogy kijöttünk az alagútból, rögtön nagy páratartalom és meleg fogadott, szinte fejbevágott minket. Észak felé vettük az irányt, Brixen/Bressannone felé, amit ezen a napon nem terveztünk elérni, mivel meleg vacsora szerepelt a tervekben, emiatt nem a rohanás, hanem a nézelődés került célkeresztbe. A mellettünk folyó Isarco, nem kispályás patak, hanem egy bő vizű folyó, amit a nagy hangzavarból, - amit haladás közben keltett - ki lehetett volna következtetni, még akkor is, ha nem láttuk volna.

A bringaút, a valamikori Brenner Bahn útvonalán haladt az Isarco folyásirányával szemben, tehát emelkedett, de a vasút miatt az emelkedés nem jelentős, kényelemesen haladtunk rajta. Viszonylag sűrűn követték egymást az utunkhoz tartozó alagutak és néha az autópálya alatt is átbújtunk. Az út vonalvezetése nagyon látványos, vadregényes volt, a szűk völgy két oldalán magas sziklás hegyek álltak sorfalat, alattunk a világoskék folyó rohant tova, helyenként fehér fodrokat vetve. Azonban hiába az élvezetes környezet, az idő telt, múlt és nem találtunk étteremre hasonlító valamit, sőt lakott területet sem. Ennél is idegesítőbb volt a lehetséges táborhelyek száma, ami nem haladta meg a nullát. Én semmi esélyt nem láttam olyan, takarásban lévő sík felületre, ahova a sátrat lerakhatnánk. Ugyan bíztam Cobranco nagy gyakorlatában, de itt nem éreztem realitásnak ilyen hely meglelését. Már este 7 óra is elmúlott, de se kaja, se táborhely. Már nagyon vártuk Kollmann/Colma települést, mint a vágyaink beteljesítőjét, hátha lesz ott étkezde. A fohászaink meghallgatásra találtak és elértük Kollmann-t, amit egy, már nem kívánt meredek szerpentinen közelítettünk meg. Ahogy a főút magasságába értünk, nem sokára feltűnt egy piros fehér pepita mintás vár, ami szállásokon kívül, pizzériát is rejtett magában. Gyorsan becserkésztük és már ültünk is le a kerthelyiségben. Fél nyolc után közölték, ha rendelünk is valamit, akkor az, fél óra múlva lesz csak készen, mivel éppen teltház van. Ezt nem tudtuk megvárni, mivel lassan már sötétedni kezdett és szállást is kellett keresnünk, így elindultunk. De Cobranco nem tudta elengedni az agyába égett meleg vacsora gondolatát, emiatt még nézelődtünk a faluban. Találtunk is egy Bier Stube-t, ahol viszont „rendes”, nem olasz kaják is voltak, de aztán mégis elengedtük a dolgot, és továbbálltunk, hátha találunk valahol sátorhelyet. És kb. 200 m után Cobranco mester talált is, amit én nem nagyon akartam elhinni, de a tény, az tény, meglett a hely. Így viszont már lett időnk vacsorázni, és hirtelen visszamentünk a sörözőbe, pedig én megbarátkoztam a hideg vacsora gondolatával (ugye, milyen fordulatos az élet?). A sörözőben lezajlott eseményeket nem akarom részletezni, csak annyit, hogy Cobranco valami gombás marha raguszerűséget, én kenyérlángos ettem, a videón minden rajta van.

 Legyen elég annyi, hogy jót ettünk, jót és drágát ittunk, majd elégedetten távoztunk 2 óra ott lét után, 21:45 körül. Óvatosan visszaoldalogtunk a kifigyelt táborhelyre,

 letoltuk a meredek füves lejtőn a gépeket, majd gyors sátorállítás után aludni tértünk.

5. nap (2021.08.14. Szombat (63 km 517 m szint)

Az éjszakánk nagy nyugalomban telt, vagy legalábbis nem érzékeltem semmilyen zavaró körülményt. Az Isarco folyó és a Ganderbach patak, jó kis csobogással segítette a gyors elalvást és az éjszakai nyugodt pihenést. E két vízfolyás közötti területen állítottuk fel a sátrunkat, mivel máshol nem volt alkalmas hely, ez utólag is jó döntésnek számított. Reggel fél nyolc körül felkeltünk, nem siettünk, mert ezt a napot átkötőnek szántuk, nevezhetjük pihenőnapnak is. A cél, Tobblach/Dobbiacco elérése volt, viszont ennek az útnak egy részét már ezen a túrán is megtettük, emiatt még vonatozás is szóba került, az ismétlések elkerülése miatt. Tobblach azért volt fontos, mert innen indul majd a következő napunk, tehát ott kell majd táborhelyet találni, bevásárolni. Szóval a szokásos reggeli vacakoláson túl még a sátor száradását is meg kellett várni, ami a nagy hajnali páralecsapódás miatt időigényes volt. A várakozás tétova idejét Cobranco papírguriga lengetéssel és egyéb performaszokkal töltötte, ki, pl. fekvőtámaszverseny rendezéssel. Közben jutott idő az övsömöröm megtekintésére és kommentek idézésére is, csak sajnos nem pontosan. Ezt a hibát most vagyok kénytelen javítani. Valaki azt írta egy kommentben, hogy Istvánpistinek (nekem) van kelet-közép Európa legszebb férfi felső teste, legalábbis a Sajószentpéteri üveggyár szakszervezetének nyugdijas nőtagozata szerint. (na, így pontos az idézet). Szóval jól eltöltöttük az időt és csak 8:51-kor keltünk útra, illetve még nem, mert előtte a meredek rézsűn fel kellett a bringákat taszigálni. Az időjárásra nem lehetett panasz, zavartalan napsütés, szikrázó kék ég fogadott, amihez a természet adta a hátteret és a felejthetetlen látványt. Az Isarco partján haladó – nem túl széles - kerékpárúton haladtunk,

 enyhe emelkedőn, ahol a folyó zúgása végig jelen volt. Nagyon kellett figyelni a rajzó országútis csapatokra, akik tömegével jöttek nagy sebességgel, hol szemből, hol hátulról, ami szombat lévén, nem volt meglepetés számunkra. Néhány km után értük el Klausen-t/Chiusa-t, annak rögtön a főterére toppantunk, hiszen ide kanyarodott be a bringaút.

Nagyon csinos városkát kell elképzelni színes házakkal, sikátorokkal, rendezett virágos közterekkel. Nagyon tetszett a látvány, emiatt jól körbejártuk, megcsodáltuk minden szegletét, majd boltot próbáltunk keresni eleinte siker nélkül. Az egyik sikátorban, - egy boltíves kapu felett – középkori céh címert formázó táblára lettem figyelmes. A táblán Despar felirat állt, ami egy élelmiszerbolt lánc a jelenben, nem a középkorban. Jobban megnézve a boltíves kapubejárót, kiderült, ott a bolt bejárata. A boltnak az utcafronton nem volt kirakata, az épület teljesen beleolvadt a korabeli utcaképbe, bent – a ház gyomrában - viszont egy teljesen jó, nem túl nagy élelmiszerbolt rejtőzött. Nekem bejött, hogy ilyen ügyesen rejtették el, nem elcsúnyítva az utcaképet.

A bevásárlás után búcsút vettünk az ékszerdobozra hasonlító városkától és folytattuk utunkat, illetve hirtelen megállított - a település fölé magasodó hegy ormán trónoló – kolostor látványa.

Néhány fénykép és snitt elkészülte után visszatértünk az Isarco/Eisach partján futó bringaútra és folytattuk utunkat a nem túl messze lévő Bressannone/Brixen felé. Menet közben a látvány, változáson ment keresztül, mert a völgy kicsit kinyílt, baloldalon, a domboldalakon végig szőlőültetvények kísértek. Közben erőművi berendezéseket is láttunk a folyón, kis duzzasztással, és lépten-nyomon bringás etető helyekbe botlottunk. Bezzeg előző este semmi sem volt, amikor meleg ételre vágytunk volna. Viszont már nagyon reggelizhetnékem volt, igy fél 11 tájban, de pad, asztallal sajnos nem fordult elő. Felmerült, hogy végveszély esetén lemegyünk a folyópartra, ha nem lesz más választásunk. Viszont Cobranco – akadémiai székfoglalónak is beillő - földtani ismertetőbe fogott bele, ami időben sem volt rövid, emiatt a folyóparti reggeli vágyálma a tudomány ködébe veszett. Aztán hirtelen beértünk Brixenbe. Alig mentünk pár 100 métert és megleltük a pompás reggeliző helyet, paddal, asztallal, szemetessel, vízvételezési lehetőséggel. Hirtelen satufék és elkezdődött a nem rövid étkezés, amibe én még borotválkozást is beillesztettem, sőt még Cobranco is. Már délben indultunk is tovább. A bringautat balról – végeláthatatlan, de kultúrált – ipartelepek, míg jobbról a folyó töltése határolták, viszont nagyon kellemes volt rajta menni. Néhány km után elértük Brixen központját, és azt terveztük, hogy ahol az Isarco és a Rienza összefolyása van, ott mi jobbra próbálunk tartani a Rienza irányába. Nem terveztünk bemenni a városba szétnézni, hiszen már 2018-ban ezt megejtettük. Addig-addig koncentráltunk a folyók összefolyására, hogy észre sem vettük hol van, pedig 3 évvel ezelőtt megcsodáltuk a két teljesen eltérő színű víz keveredésének látványát. A probléma az volt, hogy nem akartunk az Isarco partján felmenni a nagy erődig és ott egy éles jobb kanyarral rácsatlakozni a Pustertal bringaútra, hanem szerettük volna megspórolni a feleslegesnek tűnő mászást. Próbáltuk követni a jelzéseket, de csak sikerült arra az útra jutnunk, amit el akartunk kerülni, csak még fölösleges kitérőket is tettünk.

Ez kicsit olyan, mint a viccben, mikor Szergej Szergejevics megy nyugdíjba a szamovárgyárból és megkérdezik, mit kér ajándékba. Ő szamovárt szeretett volna kapni. Kérdezik tőle, na de Szergej Szergejevics, a hosszú életed során nem sikerült darabonként hazahordani az alkatrészeket és otthon összerakni? De sikerült, - volt a válasz - csak sajnos mindig Kalasnyikov jött ki belőle. Mi is így jártunk. Akármerre kanyarodtunk, mindig oda jutottunk, ahova nem akartunk volna. Hosszú kanyargós, emelkedős, helyenként murvás úton sikerült eljutnunk az Isarco duzzasztásához, ahol a Franzensfeste Fortress erőd trónolt.

 Innen már megtaláltuk a helyes utat a Puster völgybe, igaz a bringaút néha benézett almaültetvényre -12 % meredek emelkedő beiktatásával -, felment a hegyoldalba, érthetetlen magasságokba, majd brutálisan meredek lejtőn jutottunk le Mühlbachba,

ahol a hiányolt csurgót megtalálva hűtöttük kicsit az italokat. Mikor hirtelen nagy tömeg alakult ki a kút környékén, akkor gyorsan otthagytuk őket és folytattuk utunkat le a folyóhoz, illetve a belőle duzzasztott tóhoz. A bringaút ezen a szakaszon is inkább hasonlított hullámvasúthoz, mint biliárdasztalhoz. A tó mellett megcsodáltunk egy romos állapotában is monumentális - a 12. századból itt maradt - várromot.

Az időjárásra panasz nem lehetett, Cobranco-kék ég, szép napsütés, jó meleg, ahogyan az, nyáron dukál a kerékpár-túrához. Időnként kerülgettünk egy fiatal német párt, akik két gyerekkel voltak úton bringákkal. A legkisebb gyerek – úgy 3-4 évesnek gondoltam -, anyuka bringájára rögzített kis kerékpáron forgatta lábait, a raszta frizurás papa utánfutót húzott maga után, meg a bringáján is csomagok lógtak, a másik gyermek – 8-10 éves lehetett – saját csomagos bringával ment. Nagyon bátor bevállalós túrának tűnt, igaz gyakorlottan mozogtak, mind a gyerekek, mind a szüleik. A bringaút hirtelen merőlegesen elkanyarodott balra, majd eltávolodott a folyótól, a vasúttól is, és a főúton folytattuk a tekerést egy darabon, de előtte egy frissítő kútnál ittunk egy jót és majdnem fürdőt vettünk a hozzá tartozó ülőkádban, de aztán lebeszéltük magunkat erről.

 A főúton nem volt kellemes a tekerés a sok autó miatt, igy aztán néhány km után visszatértünk a bringaútra, ami sokkal nyugodtabb haladást tett lehetővé a kukoricatáblák és a folyó mellett. Azt terveztük, hogy egy kicsit vonatoznánk, mert jártunk már erre és jobb ötletnek tűnt a vonat, mint a tekerés. Tekertünk, nézelődtünk, nézelődtünk tekertünk, majd egyszer csak elénk ugrott egy vasútállomás, ami San Lorenzo településhez tartozott, ez Brüneck előtt kb.3-4 km-rel foglalt helyet. Mi, meg uccu. Jól szétnéztünk, a jegyváltó automatából vettünk drága jegyeket, fejenként 5 Euro a 30 km-re szóló jegy +7 Euro a napi bringajegy, összesen 24 Euro-t fizettünk. Egyébként a célterület, Tobblach volt. A vonatra fél órát várakoztunk, mivel szombaton nem jár az a szerelvény, amit először kinéztünk, emiatt nem 16:52-kor, hanem csak 17:22-kor sikerült tovahaladni. Aztán, - nagyon kényelmes utazás után – 18:05-re be is értünk Tobblach-ba, de az állomásról való kijutást csak négyszeres zsilippeléssel lehetett megoldani, ugyanis először lifttel le kellett menni, majd a vágányok alatt 30 m haladás után újra lifttel fel, ezt azonban az egyszemélyes lift miatt csak részletekben tudtuk abszolválni. Utána meg boltot kellett keresni, mivel szombat volt és a következő nap vasárnap, amikor nem lehet vásárolni.

Boltkeresés ügyben a google utasításait követve az óváros felé vettük az irányt. A városka, - ahogy átgurultunk rajta, - nekem nagyon tetszett, szép rendben lévő házak,

 zöld területek. Kis keringés után megtaláltuk a Conad típusú boltot. Cobranco bement, majd 35 perc múlva került elő, 5 perccel a zárás előtt, - mivel óriási volt a tömeg. Ezután én gyorsan berobbantam és összekapkodtam némi süteményt, meg kenyeret. Mire kijutottam, már erősen elindult lefelé a nap. Tettünk még egy kört a városban,

 majd elindultunk É felé, a pályaudvar irányába, sőt azon is túl, majd NY felé fordultunk, arra, ahonnan a vonattal jöttünk. Szerencsére hamar ráleltünk, este 8 körül, egy pompás buszmegállószerű, fából épített bringás pihenőre, amiben padok és asztal is volt.

 Ez nagyon kellett, mivel Cobranco meg akarta melegíteni a Chilisbab konzervjét, amit már Európán keresztül-kasul hordozott, és ehhez nyugodt helyre volt szükség. Igaz, hogy táborhely még nem volt, de ettől függetlenül Cobranco nyugodtan, sok szöveggel körítve megette a gázképző eledelt. Mire befejeződött a vacsora, teljesen besötétedett, 21:10-körül el is indultunk, de annyira nem lehetett semmit látni, hogy félő volt, nem találunk semmit, és állva kell majd aludnunk. Mikor már kezdtük elveszíteni hitünket, csak sikerült egy domb tetején helyet találni, ami nem volt ugyan takarásban, de úgy gondoltuk, hogy reggel már nem fog problémát okozni, hogy a kirakatban fészkelünk. A próbafekvés után hirtelen sátrat vertünk és sietve nyugovóra tértünk, hiszen a következő nap újabb kalandok vártak minket.

 

6. nap 2021.08.15. Vasárnap (75 km 600 m szint)

Az esti nehezen megtalált táborhely jó szolgálatot tett, teljes nyugalomban telt az éjszaka. Csak a reggeli felkelés után vált számomra nyilvánvalóvá, hogy tulajdonképpen egy mező közepén táboroztunk, ami egy domboldalban terült el és az egyetlen síknak nevezhető területet találta meg Cobranco.

A domboldal viszont azt jelentette, hogy a kirakatban voltunk, de szerencsére É felé, - amerre Tobblach volt, - egy sűrű fenyves nyújtott takarást, míg NY-i irányban, tőlünk néhány 100 m-re volt egy ház. A ház udvarán állt egy nagy daru, viszont a ház ablakaiból este fény szűrődött ki, tehát lakott volt. Ha láttak is minket, nem nagyon zavarhatta őket, főleg, hogy a telkük körbe volt kerítve, mi meg azon kívül voltunk.

Szóval, jó hely volt, ami megint Cobranco érdeme.

 Reggel néhány felhőpamacs úszott a kék égen, de egy kicsit párás volt a levegő, emiatt a nap fátyolosan sütött. A meteorológia délutántól záporokat jelzett, ami nem volt szívderítő, mivel a Dolomitok belseje felé vettük az irányt, ahol egyébként is könnyen kipattannak zivatarok. Reménykedtünk benne, hogy megússzuk szárazon, hiszen a tervek szerint ezen a napon bezárjuk a túrakört és visszaérkezünk az autóhoz, majd este indulunk is haza.

Apropó terv: A táborhelytől vissza a Toblach-tól D-i irányban induló Rienza völgybe, majd azon fel, a Dürrensee-hez, balra tartva a Lago di Misurina után, az Anziei folyó völgyén le Aurunzo di Cadore-ig, majd utána D felé, és Cima Gogna elején – remélhetőleg – megtaláljuk az autót. Mindez kb. 75 km.

A sátor száritása és Cobranco szokásos körei újra elvitték az időt és csak 9:45-kor sikerült elindulnunk. Először a murvás, köves meredek úton lassan visszaereszkedünk a vasútnál található bringaútig, ás már tekertünk is K-i irányba a Rienza folyásán felfelé. Néhány km után elértük D-i irányba forduló völgyet és a hátunk mögött hagytuk Toblach-ot. Annyira késében voltunk, hogy már a többi bringás is felébredt, főleg a villanyosok. A bringaút hitelen murvásra váltott, ami nehezítette az akadályok kerülgetését, mert a kavicsos ágy kicsit mély volt. A völgyet, amin haladtunk, fantasztikusan látványos, meredek, nagy hegyek szegélyezték, csak kapkodtuk a fejünket, vajon mit kellene szemügyre venni.

 Ez még akkor is így volt, ha nem először jártunk erre, hiszen 2013-ban, ellentétes irányban már megtettük ezt az utat. A nagy nézelődés közepette már el is értük a Toblacher See-t, ahol elkészítettük, a D-i irányban szűkülő Höhlenstein völgy bejáratáról a fotókat,

majd beazonosítottuk a helyszínt, ahonnan a tegnapi csokin lévő kép készülhetett.

Ezután a tó NY-i partján futó ösvényre ráhajtva, reggeliző helyet kerestünk, amit hamarosan meg is találtunk. Az asztal, pad, szép kilátás paraméterekkel jellemezhető helyen jól szétpakoltunk és mintegy 1 óra alatt megreggeliztünk.

 A délelőtti fényekben fürdő tó maradandó élményeket keltett bennem.

 Kaja után, Cobranco kitalálta, kerüljük meg a tavat, a - leginkább gyalogos forgalomra készült - kis ösvényen, mi meg végrehajtottuk a tervet. A kör ugyan látványos volt, de sajnos a bringások ki voltak tiltva az ösvényről, nekem fizikai fájdalmat jelentett az újabb kihágásunk. A tókerülés után visszatértünk a D-i irányban folytatódó murvás bringaútra, ami kényelmesen tekerhető meredekséggel bírt, hiszen előző életében vasút volt. Az utunkon – annak ellenére, hogy murvás volt, - jól lehetett haladni, nem volt kátyús, nem volt mély az apró kavics, két szóval: jó volt.

Viszont, ahogyan közeledtünk a magas hegyekhez, egyre inkább körvonalazódott fölöttük a rondább fajta felhőkből egy csokor.

 Amikor elértük a FWW (first world war) temetőt, természetesen meglátogattuk, annak ellenére, hogy már 2013-ban is bementünk. Az itt nyugvó emberek az Osztrák-Magyar Monarchiából valók, a sok szláv mellett, nagyon sok magyar nevet is olvastunk.

 Engem ez megérintett és nem értem a mai napig, ki az a patkány-fajzat, akinek eszébe jut embereket vágóhidra küldeni, teljesen mindegy milyen cél érdekében. Volt ott nagyon sok fiatal, akik talán még a szerelmet sem tapasztalták, soha nem láthatták gyermeküket. Ki találja ki a háborút, milyen hit nevében, az emberek miért hiszik el az ostoba szólamokat? Sajnos nekem erre nincs válaszom.

A temetőt nagyon szomorúan, borús gondolatok terhe mellett hagytuk el, és folytattuk utunkat.

Az utat, mindkét oldalon nagyon meredek, égbe nyúló, sziklás hegyek szegélyezték, a nyakunkat nyújtogatva sasoltuk a felsőbb régiókat,

 de ezt óvatosan kellett tennünk, nehogy megmeredjen a nyakunk, mert akkor nagyon hamar vége lehet a túrának, hiába messze még az autó. A napi szakasz, e része is élvezetes, látványos volt, külön élményt jelentett, hogy az autók nem közvetlenül mellettünk húztak el, de tudtuk – sajnos – ennek is eljön az ideje, mivel a bringaút nem tart ki végig, sőt még a Misurina tóig sem. Egy nagy, valószerűtlenül zöld mező közepén egyszerre gondoltuk Cobrancoval, hogy az izzadás ellenére is, muszáj lenne a közeli fenyvesben megállni, nehogy kiszáradjanak. A gondolatot tett követte és pár perc múlva megkönnyebbülten haladtunk tova. A fenyvest elhagyva, hirtelen kiugrottak a párából a Dürrensee D-i oldalát szegélyező csipkés hegy szirtjei (Monte Cristallo 3.221 m), fantasztikusan látványban volt részünk.

 Nemsokára elértük a tavat is, ahol már szintén voltunk 2013-ban, sőt akkor még virtus-fürdést is tartottunk, a borzasztóan hideg vízben.

Nem véletlenül volt hideg, mivel Cristallo gleccsere is táplálja a tavat, ami nincs nagyon messze, illetve a Rienza is ellátja vízzel, emiatt nincs ideje megmelegedni amíg, a tóig ér. Most a fürdést kihagytuk, a nagyon szép kékes-zöld vízben, mert időközben a napocska szégyenlősen elbújt a felhők mögé.

A tavat elhagyva, néhány km után balra, a főútra kanyarodtunk rá és könnyes búcsút vettünk a bringaúttól. Ha egyenesen mentünk volna, akkor az első napi hágónkat (Cima Banche) nézhettük volna meg, ha jobbra mentünk volna, akkor a 2. napi murvás hágó-utunkat (Prato Piazza) üdvözölhettük volna újra, de most ezekről lemondtunk. Innen már jóval meredekebbé vált az út – 7-8% - és már szerpentin-kanyarok is színesítették a monoton tekerést.

 Viszonylag könnyen feljutottunk a nap legmagasabb pontjára (1.757 m), a Misurina tóhoz (Col de St. Angelo), de az utolsó néhány 100 méteren autók és lakóautók szegélyezték az utat, a padkán, ami kicsit lehangoló látványt nyújtott. A tó előtt balra kanyarodva, aki elég erős, az meg tudja próbálni a Tre Cime Lavaredo utat, ami a Rifugio Auronzo (2.330 m) menedékházhoz megy fel, de mi ezt kihagytuk, se időnk, se erőnk nem volt csomagos bringával nekivágni, a helyenként 15 % meredek aszfaltcsík meghódításának.

A leágazást elhagyva, a tó partján futó útra kanyarodtunk balra, ahol hatalmas tömeg fogadott. Valahogy áthámoztuk rajtuk magunkat és megnéztük a tó kis farkincáját, és az útba eső játszóterét is kipróbáltam. A cél nem a játszótér volt, hanem megnéztük a kempinget, ami teljesen tele volt. Miután kiszórakoztuk magunkat, megindultunk a tó D-i oldala felé a főúton és meg is álltunk tó végénél, ahol néhány fényképet készítettünk.

Fantasztikusan látványban volt részünk, ami nem csak a tó miatt volt, hanem a környező csipkés óriási hegyek is közrejátszottak ebben. Cobranco terveiben az szerepelt, hogy murvás úton megyünk le a hegyről, de erről hamar letettünk, amikor kiderült az út vonalvezetése, amin csomagos bringával nem tudtunk volna tekerni, gurulni. Igy nem volt mit tenni, visszatértünk a főútra és megkezdtük az ereszkedést, de nem jutottunk messzire, mert a hágótáblánál megálltunk és nem hagytuk ki a szokásos matrica felragasztását. Néhány perc után megkezdtük a nagy vágtát, hiszen 10-12%-os lejtő volt várható, amit már ismertünk, mivel 2013-ban itt is jártunk, itt jöttünk fel. Alig haladtam 1 km-t, máris problémát éreztem az erőben, illetve a bringában. Történt ugyanis, hogy jó 50-nel gurultam, amikor a szemben lévő oldalon – valami miatt – álldogáló autók miatt fékezett a mi sorunk, ami nem természetellenes történés az utakon. Igen ám, de nekem a fékezés közben furcsa érzésem támadt, a nyergen éreztem, hogy furcsán mozog alattam a közlekedési eszköz. Nem tudtam azonosítani a jelenséget, de közben a sor újra gyorsult, emiatt elengedtem a fékkarokat és ekkor megszűnt a rossz érzés. Majd 200 m múlva, egy jobb-bal kanyarkombinációban újra, de erősebben szitálni kezdett a gép. Ekkor már kitaláltam, hogy valószínűleg első defekt lesz az ok. Meg is álltam, megnéztem és tényleg puha volt az első gumi. A szentek, nem pozitív kontextusba helyezésével (az összeset emlegettem, ha nem is név szerint, de összefoglalólag igen), próbáltam oldani a feszültséget, amit helyzet okozott és közben előszedtem a tartalék belsőt és a gumileszedőket is. Ekkor érkezett Cobranco és közölte, hogy neki is van kára, a kamera sisakra rögzítő bisz-basza tört el, ami miatt, csak kézben tartva tudja majd megörökíteni az utolsó 30 km-t. Végül néhány perc alatt kicseréltem a belsőt, ellenőriztem a külsőt, hogy nincs-e benne valami szúrós, majd pumpáltunk és már mentünk is tovább.

A lejtőzés első 3-4 km-e fantasztikusan látványos és gyors is volt, ezen a részen volt a legmeredekebb az út,

szerencsére a javított első gumi jó viselkedett, igaz óvatosabban mentem, még a szokásosnál is. Egy idő után Cobranco eltűnt a tükrömből, hiába mondogattam neki: „tükröm, tükröm, mondd meg nékem, Cobranco hova lett, légyen?”, de semmi érdemleges válasz nem érkezett, emiatt megálltam és bevártam. Innentől már csak 2-4 % lejtő volt, néha hajtani is kellett, nehogy megálljon gép alattunk. Aztán elértük azt a helyez, ahol 2013-ban felmentünk egy meredek úton, hogy szállást találjunk, és akkor találtunk is, de most erre nem volt szükség, csak nosztalgiázás miatt álltunk meg. Ahogy leszálltunk a bringáról, az eső hirtelen esni kezdett, eleinte ritkásan, nagy cseppekben, majd egyre intenzívebben.

 Sajnos nagy eső keveredett, az esővédő huzatot is felhúztuk a csomagokra, felvettük az esőkabátokat, és beálltunk egy ritkás fenyő alá, ahol nem sikerült száraznak maradni, ami nem teljesen fedi a valóságot, mert teljesen szétáztunk (milyen jól jött volna Pötyi esernyője). Egy teljes órát álltunk a fa alatt, közben óriási tócsák keletkeztek körülöttünk, az autók özönleni kezdtek lefelé a hegyről, mi meg, egy murvás bringaúton araszoltunk lefelé,

 amin patak folyt hosszában, szóval úgy nézett ki, rossz szájízzel fogjuk befejezni a 2021-es Alpok-túrát.

 Az eső után a hőmérséklet is erősen csökkent, és még jó vizesek is lettünk. Szerencsére csak 1% volt a lejtő a hátunkra sem szerettünk volna sarat, emiatt igen lassan gurultunk, ami a menetszél hűtő hatását is csökkentette, de a menetidőt megnövelte.

Lassan elértünk egy erdős részt, ahol találtunk egy fedett asztalt 1 paddal, amit rögtön elfoglaltunk, és jól szétpakoltuk a kaját, én még a teavizet is melegíteni kezdtem. Aztán hirtelen újra ömleni kezdett az eső, de ez már minket ekkor nem érdekelt, sőt még örültünk is neki, hogy fedelet sikerült találni a fejünk fölé.

A kajálás legalább 1,5 órán keresztül tartott, közben az eső is elállt, mi is jól laktunk, így hát elégedetten folytattuk utunkat Aurozo di Cadore felé. Eleinte kellemes fenyőerdőben haladtunk, majd egy nyitott területre jutottunk, ahol a folyó valamikori hordaléka borított mindent,

és ezt nagy gépekkel hordták ide, meg oda, hogy járható maradjon a bringaút. Ezen a részen annyira laza volt a hordalék, hogy nem tudtunk rajta rendesen haladni, emiatt ki kellett menni a főútra, ami már többnyire száraz volt.

Az aszfalton ugyan jól haladtunk, de egy idő után visszatértünk a bringaútra és átmentünk az Anziei túloldalára. A türkizkék színű folyó felett pompás párapamacsok kavarogtak, amiknek látványa nagyon érdekes volt.

 Kisvártatva elértük a szintén látványos Santa Caterina tavat,

ahol felidéztük a 2013-as virtus-fürdőzésemet, ami 13,2 mp-ig tartott, olyan hideg volt a víz. Amikor hidat találtunk, akkor átmentünk a túlsó oldalra, pontosan ellenfázisban, mint 2013-ban.

 A gátnál is megálltunk és fényképek készítése közben

 - lélekben már - érzékeny búcsút vettünk a tótól és a 2021-es Alpok túrától is, bár még néhány km hátra volt, illetve előttünk állt. Innen már csak kb. 3-4 km-t gurultunk és elértük a parkolóban hagyott autót, amit szerencsére érintetlenül találtunk.

 Majd az újabb adag eső érkezése előtt összepakoltunk, a bringák mentek a tetőre és elindultunk haza.

Összefoglalva: nagyon-nagyon élvezetes volt a túra, kellemesen jó időjárás közepette, csodálatos hegyeket, völgyeket, tavakat láttunk, voltak küzdelmes útvonalak, élvezetes lejtők, a végén egy kis eső, de ez különleges látványvilágot teremtett.

Szerencsére Cobrancon nem jött ki a Covid, a kontaktja ellenére sem, nekem a 8 hetes kulcscsonttörésem is jól viselkedett, nem beszélve a 3 hetes övsömörömről.

Most is köszönöm Cobranconak, hogy ilyen jó útvonalat tervezett, az időjárás felelősnek, hogy majdnem kibírta sírás nélkül, a szüleimnek, hogy megtanítottak kerékpározni, a feleségemnek, hogy elengedett…

Jövőre biztosan újra megyünk…

Ezt könnyen ígérem, mert a jövőre, az tavaly előtt volt, legalábbis jelen túraleírás elkészültéhez képest és már tudom, hogy 2022-ben is voltunk.

Ajánlom mindenkinek az utat. Részletesebben lásd a  és a .