Túrabeszámoló 2020

Ha nyár, akkor Alpok-túra. Általában. De nem 2020-ban. Vagy mégis? Hülyék voltunk és mégis elmentünk, vagy mégse mentünk? De, ha nem mentünk, minek írnék bármit is Mindjárt kiderül, ha ki nem derült máris.

A 2020-as év úgy fog bevonulni a dicstelen évek közé, hogy ekkor vált kiterjedtté a Covid 19 vírusfertőzés. Sajnos. A márciusi – szinte teljes – lezárás után konzultáltunk Cobrancoval s abban maradtunk, hogy valószínűleg sehova nem fogunk tudni menni. Egészen június 18-ig tartott a kijárási korlátozás, igaz bringázni lehetett, ami – tekintve, hogy agéperejű járművek száma erősen megcsappant az utakon – egészen kellemesnek voltmondható. Közben márciusban Lillafüred előtt, majd április-május hónapokban a Miskolc-Eger közötti főúton is jelentős aszfaltozás zajlott, ami tovább javította bringázás élményfaktorát. Aztán, ahogy az idő haladt előre, egyre inkább elhatalmasodott Cobrancon a mehetnék, ami rám is átragadt, mint egy vírus. A tervek már télen elkészültek, csak a megfelelően jó vírushelyzetre, és időjárásra vártunk. A jó vírushelyzetre azért volt szükség, mert egy – a túra közben - kialakuló határzárási pánik azzal fenyegetett, hogy nem tudunk hazajönni, vagy ha igen, akkor karanténba kell vonulni, amit a család zavarása nélkül nem lehetett volna megoldani. A jó időjárásra pedig amiatt volt szükségünk, mert a túra jellemzően magas hegységeket, illetve fürdésre alkalmas tavakat érintett volna. Nem vagyok babonás, de valahogy ez lett volna 13. közös, több napos túránk. És mivel a babona nem tántorított el, így elhatároztuk: belevágunk.A célpontot a vírushelyzet figyelembevétele nélkül jelölte ki Cobranco, mint előzőleg írtam, még télen, amikor nem tudtuk, hogy ombardiában (Észak-Olaszországban) katasztrofális helyzet fog kialakulni. Tehát, mi a célkeresztbe tettük Észak-Olaszországot, és Svájcot. Sokat töprengtünk, vajon jó ötlet-e ez,nem lesz-e ebből baj, de úgy ítéltük meg, hogy a vadkempinges túra vírus-kompatibilis, hiszen nem nagyon találkozunk másokkal, legfeljebb a ritka bolt látogatások alkalmával, akkor viszont majd próbálunk vigyázni és szájmaszkot használunk, mivel kötelező is..Végül 2020.07.17.-én kora délután indultunk útnak, a szokásos esőben, amelyen atervek szerint átvágva a tett helyszínén majd jó idő vár minket. Az autó már szinte magátólment, ivelvagy  10.-ik útja az Alpokba. Ez így nem teljesen igaz, mert kb. a 22-ik útja, de ebből 10-szerCobrancoval, a többit a családdal tettem meg. A tervek szerint a Hegyeshalom,Bécs, Linz, Salzburg, Innsbruck, Feldkirch útvonalon közelítettük a Svájcba tervezett cél-területet, de közben Lichtenstein-ben egy kis külön programot is sikerült beiktatni, sőt nem is egyet, hanem mindjárt kettőt, amiből csak egyik volt kellemes és tervezett. Mielőtt erre rátérnék, elmondom mi volt a nem tervezett kellemetlen program. Az egész – gyűszűnyi – országbanmindenhol útfelújítások folytak, végeláthatatlan, és követhetetlen terelő utakkal,

ennek köszönhetően kb. egy órát keringtünk, miközben máskor 15 perc alatt letudjuk z egészet. Na, akkor vissza a kellemes, tervezett programra, ami egy találkozó volt. Svájcban élő honfitársainkkal – akik érdeklődnek Cobranco túrái iránt – Cobranco megbeszélt egy találkozót Lichtenstein-be, de eleve csúszásban voltunk, így Feldkirchben a Spar melletti parkolóban jött létre a személyes találkozó. A túra tervezése közben Cobranco már sokat konzultált, az egyszerűség okán nevezzük csak Nedudginak, az anonimitást kérő jóakarónkat, aki igen sok segítséget nyújtott, pl. elment megnézni a kiszemeltparkolókat, telefonon interneten keresztül kibogozta az itthonról nem elérhetőinformációkat, ötleteket adott érdekes szép helyekről, ezzel óriásit lendítve a túraterven. Aztán amikor találkoztunk, akkor kiderült, hogy nagy adag svájci csokival és helyi löttyökkel ajándékozott meg bennünket, hogy a túra közben legyen mit tesztelgetni, hiszen Cobranco állandó visszatérő jelenete a löttyteszt. Bár a találkozó – a szűkös időnk miatt – rövidre sikeredett, de nagyon jól esett kedvességük – hiszen felesége is elkísérte –és még egy esetleges meghívás is kicsúszott a száján. A búcsúzás után még sokáigemlegettük őket, nem csak az autóban, de túra folyamán is, nem sejtve, hogy…. Apontok a sejtetést próbálják kifejezni.

 

Részletes leírás:

Cobranco a tervezési fázisban két jónak tűnő parkolót vett számításba, melyeket Nedudgi eis csekkolt és jelentette, hogy nem fizetősek, nyugodtan ott lehet egy hétre hagyni azautót. Célkeresztbe a Domat/Ems melletti parkoló került, ami tulajdonképpen nem avárosban, hanem azon túl az Ems vegyiművekkel szemben, a Rajna partján terült el. AGoogle térképen megnézve, néhány teherautó utánfutót és egy két autót láttunk ott, pedig kb. 50-60 autó befogadására alkalmas a hely. Amikor odaértünk, igen hamar kiderült, hogygy árva hely, annyi nem sok nem maradt, mindet elfoglalták a svájci turisták, kerékpárosok autói. Azért mentünk bent egy-két kört, hátha lesz hely, de kénytelenek voltunk belátni, ez bizony nem fog menni. Az idő már 9 felé járt és mivel mi messziről öttünk, - hiszen a Lichtensteini útlezárások miatt fél órát elvesztegettünk, - így a helyiek amarabb odaértek mint mi, ráadásul a szombat, és a jó időjárás is súlyosbította ahelyzetünket. Nagyon nem örültünk ennek, mert a másik kiszemelt parkolóhoz visszafelé kellett indulnunk, ráadásul annak megközelítése egy kicsit kacifántos is volt, és fogalmunksem volt arról, vajon lesz-e ott hely.Ja, még nem is pontosítottam a helyszínt, tehát Svájcba érve elértük Sarganst, itt nem jobbra kanyarodtunk a Walensee irányába, int 2015-ben, hanem balra, mint a 2016-os túránk esetében, majd haladtunk Landquartirányába ahol megnéztük azt a helyet, ahol az idős nadrágtartó árus bácsi helyet dott akkor az autónknak, és sajnálattal állapítottuk meg, hogy a boltja teljesen megszűnt, csak a hűlt helyét láttuk. Majd tovább haladtunk, a Rajnát követve és Chur elhagyása után utottunk Domat/Ems-be, majd a tele parkolóba, ahonnan visszafordulva  sikeresen elértük aRajnán létesült vízerőmű parkolóját, ahol csak egy osztrák rendszámú VW Transporter állt, amiből éppen a bringákat pakolta ki a házaspár. Cobranco gyorsan odapenderedett ésmegérdeklődte, hogy ingyenes-e a parkoló, és vajon itt hagyhatjuk-e 8 napra az autót.Mindkét kérdésre igennel válaszoltak, amin annyira felbuzdultunk, hogy megkezdtük abringák levételét és a csomagok felrakását rájuk, közben ennem is kellett, meg azátöltözést is megejtettük. Nem mondanám hirtelennek a felkészülést, mert a tervezett 9 rás indulás helyett, már 11 óra is elmúlt, mire elkezdődött 2020-as Alpok túra. Ilyenhosszúra nyúlt előjáték után – gondolom -, már a kedves olvasó is nagyon izgatott, hát rátérek alényegre. Ja, még annyit, hogy Graubünden kantonban voltunk.A napi terv szerint a Rajna folyásával szemben haladunk, megnézzük a két fő Rajna ág összefolyását és a Vorderrhine gat követve nézelődünk, meglátogatunk egy nagyobbacska tavat, majd megpróbálunkeljutni Disentis-ig. Már az elindulás pillanatában látszott, hogy ez mind nem fog összejönni a késésmiatt, de úgy gondoltuk, jutunk ameddig jutunk, nem gond, hiszen Svájcban bárholkönnyű és szabad is vadkempingezni. Ja, nem. A parkolóból az autópálya alattlehetett kijutni a főút melletti bringaútra, amin mi NY felé haladtunk, a Rajna jobb partján.Áthajtottunk az első parkolón, ahol természetesentovábbra sem volt egy hely sem. integy 3 km után elértük a két Rajnaág összefolyását Reichenau-Taminsnál és átkeltünk ahídon. A két ág a Hinterrhein, ami D felől érkezik, míg a másik a Vorderrhein, ami NY felől. i ez utóbbit követtük és egy következő hídon a Vorderrhine jobb partjára jutottunk, aholeveset hajtva, kb. 1 km után elértük Bonaduzvároskát. Lakott területen kb. 1 km-t haladtunk, aminek második fele már emelkedni kezdett és innen teljesen nyíl egyenesen 2km-t hajtottunk a 4-5 % emelkedésű úton. Közben Cobranco filmezgetett és két snitt özött megjegyezte, valami kotyogó hangot ad a bringáján. Hát végül is már megtettünk 10 km-t itt volt az ideje. Figyeltünk, füleltük, majd kiderült, hogy a csomagtartó egyik csavarja lazult meg, de nem lehetett meghúzni, mert átugrott a menet. Sebaj, behajtottuk a vázba azátugrás előtti helyzetig, ahol a tartót a vázhoz rögzítettem egy gyorskötözővel, mint az lőző csomagtartóját Korzikán, amikor az eltört. A szerviz helyszínétől még 1 km-t haladtunk,máris nyilvánvalóvá vált miért is jöttünk erre. Az egyenes végén a bal kanyarkülső ívén magasodott egy néhány méter magas pukli, arra felmásztunk a kiépített kis utacskánés elénk tárult a Rajna, vagy Swiss kanyon.

 A kanyargó, világoskék vizet széles, fehér kavics padok szegélyezték mindkét oldalról, és itt volt még a – Svájcban elmaradhatatlan – vasút is, majd ezeken túl, a két oldalon magas fehér – porlós szerkezetűnek tűnő – hegyek szorították kalodába a folyót. A anyon betekintés után már mentünk is tovább, mert volt még pár látnivaló. Az út a szikla leszakadás peremén haladt, ami fantasztikus kilátással jutalmazta az utazókat.A kerékpárnak köszönhetően, szinte bárhol meg tudtunk állni és sokkal jobban szemügyre tudtuk venni a 150-160 m-rel alattunk csordogáló folyót, mert a Rajna itt még csak folyócskának tűnt. Tehát tőlünk jobbra a szakadék, balra meredek, fehér hegyoldal,aminek szerkezete a meddőhányóra emlékeztetett, nem voltak nagy masszívsziklák, csak törmelékes, mállékony kőzet, nagyon érdekes hangulata volt. A keskeny úton több alagúton is átkeltünk, némelyik nem a szokásos Svájci minőséget csillogtatta, inkább úgy néztek ki, mintha a 7 törpe csákánnyal fúrta volna őket. Egyhosszabb alagút után értük el a Rabiusa patak oldalvölgyét,

ahol már teljesen szokatlan formákat alkotott a természet. Az alagút túlsó végén otthagytuk a bringákat és gyalog próbáltuk megkeresni az egyik látványosnak ígérkező kilátó pontot. Két-háromszáz méter gyaloglás után már nem láttuk a gépeket, így – ez hiába vájc, de mi a Lyukóvölgy mellett szocializálódtunk, és a kisagyunkban bizseregni kezdett alami, emiatt – visszafordultunk a bringákért és inkább kimásztunk egy 10+%-os murvás

ne legyen minden cuccunk szem előtt. A kilátóig még mászni kellett gyalogosan is,

de nagyon megérte, mert szemet gyönyörködtető látványban volt részünk. Nézelődés közben még szemre tudtuk vételezni a Glacier Express-t is,

 sőt hosszú időn keresztül tudtuk követni, amint az erősen kanyargó Rajna mellett araszolt. A kilátó elhagyása után folytattuk a bringatúrát és ereszkedni kezdtünk a Rabiusa kanyon peremén addig a pontig, ahol az út már át tudott felette haladni. Itt rögtön két híd isvolt, a

régi, meg az új,

és a rendező úgy döntött, enyém a régi övé az új, így jó képeket, tudtunk egymásról és a környezetről is készíteni, mivel a szurdok alja kb. 60 m-rel alattunk sejlett. A hidakkal szemben, a meredek hegyoldalban már messziről láttuk a pompás szerpentint, mikor közel

rtünk, akkor érzékeltük igazán, hogy ez bizony 10 % körüli lesz, jó kis visszafordítókkal.

 Négy visszafordító kanyar és 170 m szint leküzdése után értük el Versam falut, ami a hegy tetejére épült, innen az út már lefelé vezetett, de nem úgy, mint ahogy én gondoltam,

ugyanis Cobranco bonusz programot iktatott be, pedig időben eléggé csúszásban voltunk. Történt ugyanis, hogy újabb kilátópont megközelítése volt a cél. Ebből a 907 m magasan fekvő faluból út vezet le a 600 m alacsonyan csordogáló Rajna partjára a vasúthoz, de szerencsére nem kellett teljesen lemennünk, csak mintegy 80 m szintet vesztettünk ésmáris egy villámcsődületbe kerültünk, mielőtt a kilátót elértük volna. Az alkotmány, – na,nem a mienk, annak nem az a neve, sokkal inkább Alaptörvény, hanem a kilátópont – amire rá lehetett menni, az egy majdnem függőleges sziklafalra épült, - nem gránit szilárdságú, hanem – fa szilárdságú valami volt, de a célnak éppen megfelelt, vagyis jó kilátás nyílott róla. A Rajna kanyonja a kilátó alatt kiszélesedett, és több éles kanyart is vett.

Egy újabb vonat is érkezett, Cobranco megjegyezte, hogy a Raetia-i vasútvonalat egy gazdag helyi alapította saját szórakoztatására, hát ebben sem lettünk világelsők, de a második helyet is meg kell becsülni. A gyönyörködés után jött a mászás vissza Versam-ba, ami a pihenés után nem esett teljesen jól, mivel 7-8% meredek utat kellett leküzdeni. A faluba beérve jobbra fordultunk, keveset másztunk,

 majd 2 km hosszan gurultunk és vesztettünk 115 m szintet és már is megérkeztünk Valendasba, ahol meg is álltunk vízvételezési és nézelődési céllal, ugyanis zen a településen sok szökőkút található.

Rövid pihenő után gurultunk tovább, egészen Ilanz-ig, ami már 700 m magasságban (illetve

alacsonyságban) található a Rajna partján, itt már véget is ért a szurdok. Ez atelepülés jelentős mennyiségű rétoromán népeket tartalmaz. Én ekkor már elég éhesvoltam, próbálkoztam Cobranconál, hátha eszünk valamit, de annyira koncentrált a eladatra, hogy valahogy kimaradt a táplálkozás, pedig már majdnem a három órát ütötte az óra. A délutáni feladat is indokolta volna a kalória bevitelt, hiszen igen combos és hosszú emelkedő várt ránk, amit már otthon is erősen nézegettem. Kérdeztem isCobrancot, biztosan jó ötlet-e, első nap, 2 óra alvás után betenni egy oly meredek utat,ami 3 km alatt 400 m szintet tartalmaz? Erre azt a választ kaptam, „ne szarj be Pisti,ha nembírjuk kitekerni, akkor majd feltoljuk”. Na, akkor vissza a túra előtti múltból a túra szerinti múltba. Mielőtt belekezdtünk volna a mászásba, - ami a Rajna bal partjáról indult volna É-i irányba és a célja pedig a Lag de Pigniu tó, amit 1.450 m magasságban szorított asziklák közé a gátja – áthaladtunk Rueun településen és szerencsére találtunk jó padot egy kút mellett, és végre lehetett enni valamit. Itt evésen kívül volt minden, poénkodás, mert Cobranco otthon felejtette a megszokott kis kockás abroszát és azzal ugrattam, hogy ígybizony nem lehet enni. Volt löttyteszt, majd megjelent egy helyi család, a gyerekek és aszülők is bemásztak a kút medencéjébe, visongtak, pocsoltak, nem nagyon zavartattákmagukat, igaz mi sem, hanem befejeztük az ebédet. Az egész gasztro-blokk nem artott tovább, mint 50 perc és „már” 16:02-kor mentünk is tovább, kezdtük a nagy emelkedőt. A célba vett tó, egy óriási ÉD-i kanyon É-i végén található, mi pedig ennek a kanyonnak a K-i oldalán terveztük a feljutást, míg a lejutást a túlsó, NY-i oldalán, de neszaladjunk annyira előre. Alig indultunk el jóllakottan, máris kapcsolgatni kellett apörgetősebb áttételek felé a váltót, oly annyira, hogy pillanatok alatt sikerült a egkönnyebben tekerhető áttételt kiválasztani, és még utáni is lett volna igény váltásra, demár nem volt hova. Az eddigi 12 db, Cobrancoval közös csomagos túra egyértelműenlegkeményebb emelkedőjét sikerült kiválasztani, nehezítő körülménykéntmindjárt az első napra. Láttam én már otthon, hogy ez nagyon necces lesz ésnem tévedtem. A kormányra feküdve próbáltam körbetekerni a pedált, ami 1,5 km-enkeresztül sikerült is, ott egy kicsit megpihentem, gondoltam megvárom a túratársam.Vártam, vártam, de nem jött. Nem estem kétségbe, gondoltam akkut cserél, pihenget, vagy esetleg tolja a szekeret. Amikor utoljára láttam, akkor én az elsővisszafordító kanyaron túl Ő előtte volt. Aztán – 12-13 perc várakozás után - úgy döntöttem, elindulok. Hát, csak nagyon nehezen sikerül. Fölfelé egyáltalán nem. Az út baloldaláról, az útra merőlegesen elindultam az út jobb oldala felé, majd amikor már nem dűltem el és hajtani is tudtam, akkor egy éles balkanyarral az út jobb szélére kormányoztam a terhes bringát. Nagy küzdelem árán további 800 m-t haladtam, majd újra megálltam ésvártam Cobrancot. Amíg vártam számolgattam egy kicsit, és az jött ki, hogy tényleg meredek az út. Megtettem 2,3 km-t, miközben 303 m-t emelkedtem, ami átlag 13,16 %, de özben hosszabb, rövidebb távon volt 14,5 %, amit a Garmin mutatott és ez a kütyü jól utatja a meredekséget, nem ugrál össze vissza. Ez az érték jól egybecseng az itthonletöltött diagrammal. Azért, hogy még könnyebben elképzelhető legyen az út meredeksége, leírom, ogy a Mátraháza-Kékestető közötti út is 300 m-t emelkedik, de nem 2,3 km-en, hanem 4km-en. Aki járt már arra bringával, vagy autóval, az tudja, hogy az az út nem lankás. Mi meg ittSvájcban nem 8 kg-os bringával haladtunk, hanem 40+ kg-ossal, hiszen első nap még sok – otthonról hozott – kaja, pia islapul a táskákban. Na, most akkor számoljunk, önsúly: 66 kg,bringa: 42 kg, össz. Súly: 108 kg, ha 8 kg-os lenne a bringa, akkor 74 kg lenne azösszsúly, tehát a 74 kg-hoz képest 45 %-kal nagyobb lett az össz. súly. Azért hivatkozok tt 8 kg-os bringára, mert van nekem ám ilyen súlyú karbon országútim tudom miről beszélek. yilván a sebesség meg fordított arányban változott, azaz csökkent. Menet közben eleinte 5,2 m/h, majd 5, végül 4,8 km/h sebességet tudtam elérni a meredek részen. Na, nem mlengek tovább azon, milyen nehézvolt, de az volt. Közben leültem a fűre, nézelődtem, de Cobranco nem tűnt fel, a nem túl távoli kanyarban. Újabb 14 percet vártam, majd felpattantam abringára és elindultam visszafelé megnézni mi a helyzet vele. Még az is megfordult a fejemben, hogy a nehézség hatására elállt azon szándékától, hogy felmenjünk, bár ez Őtismerve csak kósza gondolat maradt. Gurultam olyan 250 m-t (32 m szint) és egyszercsak ott állt és a kamerába magyarázott valamit a Rajna túlpartján található településről.

 Kicsit meg is lepődött, amikor meglátott, de aztán jó kedvre derült, amikor mondtam neki, hogy kb. 250 m múlva egy kicsit enyhül az emelkedő. Felmentünk az előző pihenőhelyemre és ott lihegtünk egy sort, megtekintettük az alattunk húzódó mély kanyon(Schmuér) túloldalát,

majd mentünk is tovább. Azért volt érdekes a túloldal, mert a tó megtekintése után ottszándékoztunk legurulni. Közben megtudtam, hogy itt a Napoleoni háború idején orosz csapatok próbáltak télen átkelni a Panixer pass-on, de 5 ezer halálos áldozat (a sereg 1/-3-nak elvesztése) után visszafordultak. A hágó egyébként 2.404 m magasan terül el,de murvás, köves út vezet át rajta, talán Passo-nak jó lenne. Az indulás után egy rövidideig 8-9 %-ra szelídült az út, de csak azért, hogy utána újra 13 legyen. Olyan 1.200 m magasságban teljesen vízszintesen haladtunk, szinte már el is felejtettük milyen az. Aztán

ennek is meglett a böjtje, a tó névadó települése (Pigniu) előtt újabb 13 % jött, deszerencsére csak 250 m hosszan. A falu után, valahol 1.320 m-en már megpillantottuk annak a tónak a gátját, amiért eddig fáradoztunk, de még 130 m szint előre volt(nem hátra) Gondoltam is, hogy valami irgalmatlanul nagy durranásra van szükség, mert ha csak egykisvacak tó lesz, akkor én bizony kiszúrom Cobranco mindkétabroncsát,„oszt”ott hagyomfent. Persze ezt nem mondtam neki. Már egészen a gát att jártunk, amikor egy behajtani tilos tábla állta útját a vándoroknak, de nem nekünk, mi elmentünk, a maradék 400 m-t nem gyalog, hanem járművel tettük meg. Mikor felértünk, ögtön tudtam, hogy Cobranco abroncsai meg fogják úszni a lyukasztást, mert olyan hihetetlen kilátásnyílt lefelé, hogy csak na, és a tó látványa, az meg aztán pláne megérte akínlódást.

 Persze nem álltunk itt meg, hanem Cobranco kiadta a parancsot, a tó végéig el kell menni, és úgy is tettünk. Egy kicsit már hűvös volt, a szél is feltámadt, húztuk is magunkra a eleg ruhákat. Aztán találkoztunk helyi kirándulókkal, akik rövidnadrág, póló összeállítású ruházatban vidáman beszélgettek. Próbáltam nem rájuk nézni, mert attól féltem már a látványtól megfagyok. Végigmentünk a 1,5 km hosszú tó mellett

 és a végén égbetörő sziklákat és két jól megtermett, nagyon ütős, és hangos vízesést találtunk. Nem győztük fényképezni a látványt,

de 7 óra felé elindultunk lefelé, ami szintén izgalmasnak ígérkezett, mert nem tudtuk, hogy a kanyon másik oldalán vezető utat hogyan tudjuk elérni, illetve milyenek leszneka domborzati viszonyok. Olyan 1,4 km-t ereszkedtünk az ismert úton, majd hirtelenjobbra fordultunk, egy olyan beton útra, ahol csak a járművek kerekei alatt voltbeton, közte murva, tehát nagyon óvatosan kellett haladni, mert az erős lejtés miattnagyon húztuk a féket és veszélyes lett volna ráfutni álló kerekekkel a murvára. Mielőttáthaladtunk volna a Schmuér hídján, néha-néha le tudtam nézni a Garminképernyőjére és bizony 17-19 % lejtőt mutatott. A híd után echte murvás úton aladtunk, de a lejtés teljesen elfogadható volt, sőt még néhány emelkedő is beakadt, denem olyan kemények és hosszúak, mint a túloldalon. Aztán néhány km után elértük szilárd burkolatú utat, amin azért jobban esett a gurulás, bár a murva is nagyon fain volt. gy egészséges robogás után 19:30 tájban Andiast falu is meglett.

Már előtte is kalkulálgattuk a táborhely valószínűségét, de valahogy a meredek hegyoldalaknál mindig nulla jött ki. Ezen a település sem segített sokat, de egalább jó kilátás adódott, nem csak élvezeti szempontból, hanem szemügyre tudtuk venni,merre is kell mennünk, mert igen összetett volt a domborzat, és a Rajna völgybe nemakartunk lemenni, hanem valahol 1.000 m magasságban szerettünk volna elvackolni,figyelembe véve a következő napi programot. 150 m élvezetes szintvesztés utánértük el Waltensburg/Vuorz települést,

 ahol Cobranco szerint majd jobbra kell kanyarodnunk, és tényleg. Sikerültmegtalálnunk, csak éppen jó meredek emelkedővel indult a keresett úttal aarátkozásunk, sőt el is fogyott az út, teljesen felszedték, illetve elvitte a cica, vagy lehet, hogy csak egy földcsuszamlás, de építettek kerülőutat, amit csak a helyiek segítségével ikerült beazonosítani és persze, felzavartak minket a hegyre, de nem a helyiek, hanem az út kitűzői. Mire kikeveredtünk a faluból (20:00) az utunk murvás lett és jó kis emelkedővé akult, viszont „csak” 10%-kal emelkedett, így ezen tapostuk a pedált. Itt már jó lettvolna valami táborhely szerűség, de nem volt rá sok esély. Cobranco látott valamit aloldalon, a Rajna felé lejtő oldalon. Odament elbeszélgetett az olaszokkal, mert azokvoltak, akik azt mondták, hogy ők itt alszanak. Eltettük „B” tervnek a helyet és tovább másztunkfelfelé,hátha beakad valami jobb hely, de semmi. Aztán Cobranconakszerencséjelett, ahogy szokott, így persze nekem is, hiszen találtunk egymurvás, füves, sík parkolót (20:24), amit azoknak az autóknak építettek, amikkel a uristák feljönnek ide, a helyi híres barlang-várhoz (Grotta). A parkolóban (1.120 m) már állt egy lakóautó, egy középkorú svájci graubündeni ázaspárral, illetve egy Toyota Hiace,amiben egy fiatal berni pár tervezte itt tölteni az éjszakát. Cobranco elbeszélgetett a fiatalokkal, majd ott maradtunk mi is. A sátorhelyet a parkoló völgy felé eső részén jelöltük ki,

ahonnan a kilátás pazar volt, 400 m-rel magasabbról tekintettünk le a Rajna völgyére, és K

felé a délelőtti programunk helyszínét, a Swiss-kanyont is megpillantottuk.Először megvacsoráztunk, nem kevés közjátékkal kísérve, fogalmam sem volt róla, hogy az alkalmi éjszakai társaságunk, vajon, hogyan értékelte, hogy Cobranconakegy másodpercre sem állt be a szája, csak remélem nem álmodtak rosszat.Aztán addig húztuk a történeteket, hogy a sátorállítás már sötétben, lámpafénynélvalósult meg, de végre elkészült, becuccoltunk és nem telt sok időbe az elalvás sem. Nagyszerű, látványos napon volt túl, ráadásul egy igen kemény szakaszt is legyűrtünk, miközben az időjárás hibátlan volt. A következő nap elejére megint a murva lesz a jellemző, érdekesnek és ismét látványosnak ígérkezik ez az etap is.

 

2. nap 2020.07.19. Vasárnap (70 km 1.827 m szint)

Egy nagyon nyugodt éjszaka után, reggel nem sikerült korán kelni, mert a szervezetünk be akarta hozni az alvás-lemaradást, aztán csak 8-kor botorkáltunk ki a sátorból. Rögtön feltűnt

a felhő mentes, Cobranco-kék ég és a környék nagyszerűsége.

 Elvileg sietnünk kellett, hiszen Disentis még az előző napi program része volt, de azért Cobranco beiktatott még egy reggeli programot. A táborhelyhez közel volt a Grotta,amit tegnap is említettem, ez egy sziklába „épített” vár,

amit Ő – a tervek szerint - meg akart nézni, örökíteni, én pedig próbáltam összerámolni közben a sátrat. Még nem végeztem a csomagolással, amikor már előkerült és számon is kért, mi a lemaradásom oka, pont úgy, mint ahogy a feleségem szokta, emiatt teljesen otthonosan éreztem magam, itt a távoli hegytetőn. Aztán csak elkészültünk alomok összerakásával és valamivel 9 előtt elindultunk felfedezni a valóságot, ami egyelőrea tervek mögött rejtőzött. A közelebbi cél Disentis/Mustér (1.150 m) városának elkeresése volt, ami a Rajna völgyében feljebb helyezkedett el. Igen ám, de Cobranco nem a völgyben tervezte a menetet, hanem itt fenn a hegyoldalban, abból a megfontolásból,hogy a szállás 1.120 m magasságban volt, akkor fölösleges lemenni a nagyforgalomba a főútra, sokkal jobb lesz a murvás úton megközelíteni a célpontot. Disentis-ig a táv kb. 30 km, utána a Passo del Lucomagno/Lukmanierpass-on (1.920 m) átlejutni Olivone (901 m) településre és elvackolni. Nagy vonalakban ennyi volt a terv,persze az érdekes és szokatlan útvonal tartogatott kihívásokat.Tehát 9 körül elindultunk NY felé, tovább az este járt úton. Néhány 100 m-ig sík, illetve kicsit lejtésen gurulgattunk,majd hirtelen 10 %-os emelkedőn kapaszkodtunk majd 1 km-t, ez a arakterisztika nem teljesen egyezett azzal, amit mi feltételeztünk. Viszont ahogy felértünk .250 m magasságba, fantasztikus kilátás nyílott D felé a Rajna völgyére, és a felette elhelyezkedő hegyoldalra,

 a csodás zöld legelőkre, a szétszórtan elhelyezkedő házakra, szénatárolókra. Cobranco talált egy – a völgy felé néző – padot, ami annyira megtetszett neki, hogy rögtön kinevezte reggeliző helynek. Én főztem egy fél liter teát, és az otthoni rántott húsbóljólbereggeliztem, Ő egy kis Halván nyammogott, a megszokott 1 liter tejjel. Bár aladnunk kellett volna, mégse kapkodtunk, de így is „beleszuszakoltuk” 42 percbe a reggelit.Indulás után alig mentünk 1 km-t máris beértünk Breil/Brigels településre, aholnagyon kellett figyelni, hogy jó irányba induljunk, de úgy nézett ki, innen minden út azégbe vezet, és a busz-megállóban talált térkép szerint 1.600 m fölé kell mennünk, hatovábbra is ragaszkodunk az eredeti elképzeléshez, márpedig miért ne ragaszkodtunkvolna, még azzal együtt is, hogy emiatt az itt nem részletezett, délutánra tervezett programnak annyi lesz, és átcsúszik a következő napra. Ez a régió Graubünden kanton K-i részén helyezkedik el és a keresztségben a Surselva nevet kapta. A kis településen sok turista jött-ment, ami nemvolt véletlen, hiszen vasárnap volt, csodás időjárással. Kis kóválygás után megtaláltuk azt az utat, amerre mennünk kellett. A faluból ugyan aszfalt út vezetett ki, de hamar murvásba, majd köves/sziklásba és erős emelkedőbe váltott át, 12-13 %-os meredekségen küzdöttünk, ami az előző napihoz fogható meredekség volt, de súlyosbítva a burkolat hiányával, illetve a laza talaj okozta bizonytalan haladással, ez szerencsére az igazán meredek emelkedő hossza csak 5-600 m lehetett.

 Igaz utána is voltak nagyon meredek részek, de azok hossza egyenként csak 100-200 m lehetett, de volt 16-17 %-os is, ahol már nem tudtunk mindig tekerni. Én az egyik próbálkozás alkalmával egészen jól haladtam, amikor az első kerék megugrott egy agyobb kövön, aztán ijedtemben nem tekertem 0,4 másodpercig, amitől leesett az amúgy sem nagy sebességem, és simán eldőltem, mint egy zsák krumpli. Szerencsére az utat kísérő füves rézsűre feküdtem le, így semmi probléma nem adódott, csak időigényes volt a jobb lábam kihámozása az SPD pedálból, - mivel azon feküdt az egész bringa a maga súlyával együtt - majd utána a bringa alól. Szerencsére az esetet az SD kártya és a „tecső” (youtube) őrzi.

 Innen már csak egy meredekebb részen kellett felerőszakolni a bringát és máris egy viszonylag sík részhez értünk 1.540 m magasságban, ahol eleinte sűrű erdőben, majdegy nagyobb réten haladtunk keresztül, ahol drone reptetés zaja hallatszott. Ezután már csak egy pompás tűzihorganyzott hídon toltuk át a gépeket, ami a Debris patak szurdokvölgyén át vezetett, majd egy rövid meredek emelkedőn fel és máris megtaláltuk a tökéletes táborhelyet, egy nagyobb sík területen. Kár, hogy pont nem volt rá szükségünk, de azért rögzítettük a helyet, hátha valakinek jó lesz még az. Ettől a helytől már hirtelen elértük a délelőtti túra legmagasabb pontját (1.588 m) ahol kis tó és tömeg és pihenő helynek kialakított terület fogadott minket. Ennek ellenére nem álltunk meg, mert időben nem álltunk jól, amit a számok jobban megvilágítanak, mint a betűk, tessék: 12:00 óra, 8,8 km megtett táv, 500 m szintemelkedés. Nem lehet mondani, hogy sokat nyertünk volna azzal,hogy fent maradtunk a murvás úton, ahelyett, hogy lementünk volna a főútra a Rajna

völgyébe. Hacsak a fantasztikus látványt nem soroljuk a nyereségek közé,

 mert ezzel már átbillent a mérleg nyelve a megérte kategóriába. A „hágó” után még egy rövid szakaszon murvás, köves úton haladtunk, majd minden átmenet nélkül hirtelentükör-aszfalt és meredek lejtő fogadott. Itt azonban volt bennük egy cseppnyi kétség, vajon hogyan sikerül majd úgy lejutnunk a Rajna völgyébe, hogy ne egy hirtelen magasságvesztés után a völgyben újra sokat kelljen mászni. Viszont egyelőre nem volt döntési helyzet, mert nem volt elágazás, emiatt nyugodtan gurulhattunk a látványos, nagyon szép környezetben, csak két dologra kellett vigyázni, nehogy teljesen elengedjük a fékkarokat, és nehogy folyamatosan húzzuk azokat. Ha az első elrontottuk volna, akkor pillanatok alatt 70-re lehetett volna gyorsulni a 15-17 %-os lejtőn, ha a másodikat,akkor a fékek haltak volna meg rövid idő alatt, ami nem jött volna jól a túra második napján. A fékek kímélése miatt időnként megálltunk fényképezni, nézelődni, hűteni. Négy nagy visszafordító kanyar után útelágazáshoz érkeztünk és NY-i irányba fordultunk majd robogtunk tovább lefelé, azonban néhány száz méter után -Schlans falu előtt – újabb elágazást leltünk, ahol úgy tűnt, hogy újabb murvás útra letérve, tudunk tovább aladni a hegy oldalában vezető úton. Egy turista szerint lehet menni valameddig, de utána gondjaink adódhatnak, mi ennek ellenére bevállaltuk, annyira nem szerettünk volna a

 völgybe ilyen korán lemenni. Az út eleinte egész jó murvás burkolatú volt, majd kezdett keskenyedni, annyira, hogy 700 m után vissza kellett fordulnunk, mert egy nyomúvá, és a mi bringáinkkal járhatatlanná vált. Beletörődtünk abba, hogy nem lehet valamennyireszinten

tovább menni a hegy oldalában, hanem le kell mennünk a Rajna völgyébe. Ahogy beértünk Schlans-ba az út brutálisan lejteni kezdett, alig tudtunk megállni egy térképnél, ahol Cobranco még a „közönség segítségét” is igénybe vette, annak érdekében, hogy jó útra

érjünk (nem úgy). Aztán alig indultunk el, elfogyott az utunk, illetve a felújítás miatt elbontották, de valamennyire járható maradt és óvatosan tudtuk folytatni utunkat lefelé. Innen őrült gurulással (3 km 330 m szintvesztés) értük el a Rajna völgyében 880 m magasan fekvő Trun városkát, 12:48 kor, és már 17 km-t is megtettünk reggel óta. Disentis-ig (1.120 m) még kb. 12 km és kb. 250 m szint leküzdése volt még a feladat, hogy utána elkezdődhessen az igazi feladat, a Lucmanier-hágó (1.920 m), amiről este még le is kell majd gurulnunk kb. 1.000 m szintet. A nagy forgalomtól eltekintve élvezetesenhaladtunkanem meredek úton, közben még lötty-tesztre is jutott idő Sumvitg-en, ahol a Nedudgitől kapott bodza italt minősítette Cobranco finomnak. Jól is esett egykicsit megállni, mert nagy hőség kerekedett, ami a hátszéllel kombinálva izzasztóra sikeredett, muszáj volt pótolni az elvesztett folyadékot. Igaz, én már az elvesztett kalóriákat is szívesen pótoltam volna, de Cobranco nem engedélyezett táplálkozási szünetet. A lötty-teszt helyszínéül szolgáló falu és Disentis között kb. félúton észrevettünk az úttól jobbra egy régi fahidat, amit meg kellett tekinteni közelről. Az építmény az Aua Russein patak kanyonjafelett ívelt át,

miközben volt itt új betonhíd és vasúti híd is. A fahíd nagyon öregnek tűnt, de sajnos a két oldalon húzódó 2 m magas mellvédje miatt nem nagyon adódott kilátás, csak ha az előforduló egy-két lyukon kidugtuk a fejünket. A nagy nézelődésnek rovartámadás vetett véget, nekem a bokámat harapta meg valami szörny, teljesen elzsibbadt a lábam. Cobranconak is volt ettől 2 km-rel visszafelé egy csípése, neki a szája szélét szúrtavalami. Ő érte nem nagyon aggódtam, - végül is nem az én szám, neki meg mindegy,hogy egy kicsit nagyobb lesz, úgyse veszi észre senki a különbséget -, mert Ő nem allergiás ezekre, viszont én igen. Már láttam magam előtt a következő napokat, amikor jól feldagad majd a bokám és az immun elnyomó gyógyszer hatására félálomban fogok tekerni, nem volt felemelő érzés. Gyorsan menekülőre fogtuk és folytattuk az utat és viszonylag gyorsan (14:10) elértük Disentis-t, aminek látképét egy óriási kolostor szinte kitakarja, vagy

 mondjuk úgy, uralja.

Cobranco elment a kameráival felfedezni a brutális méretű épület együttest, én a szokásos hozzáállásomat képviseltem és nem néztem meg. Nem érdekel, vagy inkább taszít 

krisztusi elveket kisajátító másik hatalmi ág – az egyház – templomaiban a képmutatás, a visszataszító mennyiségű arany, márvány, és a méretekben tetten érhető kivagyiság megtestesülése. Természetesen mindezek annak a tanításnak a jegyébenkerülnek a templomokba, miszerint nem kell a földi javakat harácsolni, puritánul kell élni. Próbáltam ezt eddig megérteni, de nem nagyon sikerült, vagy mondhatom azt, gyáltalán.Meg különben is, valakinek vigyázni kell a bringákra is, ezt a feladatot örömmel vállaltam el,  ráadásul még éhes is voltam. Beültem egy árkádos épület árnyékába és elfogyasztottam az egyik svájci csokit, amit szintén Nedudgi kollágától kaptunk (áldassékaz Ő neve, ha már vallási központban voltunk). A nagy meleg miatt a csoki szinte folyóssá vált, de kézzel lábbal megettem, nagyon finom volt, csak a végén azzal küzdöttem, hogyan tüntessem el a kezeimről és az arcomról a maradékot. Erről eszembe jutott egy vicc. „Két rendőr beszélget, Te Józsi – mondja az egyik- , csokis a szád, mire válaszol a megszólított: le van szarva! Majd újra az egyik: ja bocs, azt hittem csokis.” Szerettem volna,ha én nem kerülök ilyen párbeszédbe.

Közben Cobranco is megjött a kolostor-túráról és elindultunk (14:41) a hágóút felé, de előtte még egy kis kitérő keretében megtekintettük a helyi vasútállomást, ahol kétféle vasút

találkozik, a Rhetische Bahn (RhB) és a Schweizerische Bundesbahnen (SBB).

E kis kitérő után vágtunk neki a 20 km hosszú és 900 m szintemelkedésttartalmazó hágóútnak, ami eleinte picit emelkedett, majd síkon haladtunk, tána lejteni is kezdett a kanyonosodó Rajna mellett, sőt még egy kis útépítés is bonyolította a helyzetet. Az útépítés miatt felszerelt lámpa egyszerre elengedett 10-15 autót, majd 2 perc szünet következett. A kanyonos részen több alagút is színesítette a csomókban érkező autók tömege által okozott nyugtalanságot,

 de összességében mégis tetszett ez a rész, ahol 8 % meredeken kapaszkodtunk. A meredekség továbbra is maradt Curaglia (1.330 m) településig,

ahol keringtünk egy kicsit, mert csodák-csodája Cobranco is mondogatni kezdte így 15:45 tájékán, hogy jó lenne valahol ebédelni. Vele ez nem egy egyszerű dolog, mert asztal szék és szép kilátás nélkül nem képes étkezni, sőt, eddig még kellett a kis kockásabroszkája is, az viszont otthon maradt. Végül addig forgolódtunk, hogy egy éppen zárva tartó szálloda előtti padot elfoglaltunk, kipakoltuk a maradék rántott húst és megebédeltünk. Az ebéd idejét beerőszakoltuk 45 percbe, és már indultunk is tovább. A falu után egészen lankássá vált az emelkedő, ez jó alkalmat szolgáltatott arra, hogy a csodálatos zöld színű mezőkben és a kék égben gyönyörködjünk.

A hágó karakterisztikája nem nagyon emlékeztetett igazi hágóútra, mivel csak az alsó részen volt néhány kanyar,

 azóta egyenesek és egészen hosszú lágy kanyarok váltották egymást.

Mikor már meguntuk az út egyhangúságát és a táj szépsége is unalmassá vált, egyszer csak a semmiből előtűnt egy fű-zöld színű Trabant 601 típusú személy gépjármű,

svájci rendszámmal. Ettől egy kicsit megélénkültünk, mert, ha autóról van szó, akkor sok mindenre lehet Svájcban készülni, de erre a látványra nem, mi is csodálkoztunk és nem találtunk magyarázatot a kétütemű bontószökevény itteni létezésére. Az út továbbra is

nagyobb kanyarok nélkül haladt

 és az alsó szakaszra jellemző 7-8 % meredeken tört felfelé, a szép látványra leginkább hátrafelé lehetett számítani,

mert a távolban a Rajna túl partján magasodó havas sziklák váltak láthatóvá. Előttünk feltűnt a hágón elhelyezkedő duzzasztott tó gátja is, ami hívogatva integetett felénk, plusz

rőt adva, hogy mihamarabb el tudjuk érni. A tó előtt még volt egy kis izgalom, kétvisszafordító kanyar „személyében” 1.850 m magasságban, majd egy további tekerésután 1.910 m magasságban (18:40) elértük a völgyzáró gátat. Persze betekertünk agátra, ahonnan lefelé nagyon jó kilátás nyílt a völgyre, amelyet a Medel Rajna vájtmagának,

 tulajdonképpen ezt a folyót duzzasztja fel a gát. Sőt, ez a folyó az Elő-Rajna (vagy Vorderrhein) jobboldali mellékfolyója. A Vorderrhine tőlünk –már ahol álltunk – ÉNY-ra red három hegygerincen túl a Tomasee-ből, 2.350 m magasságban.

Aztán megfordultunk és a duzzasztott tavat is szemügyre vettük, de amikor kiderült a neve -

Lai da Sontga Maria – akkor a szemöldököm majdnem a tarkómig szaladt. Gondolom Szűz Mária tó akarna lenni, és valószínűleg a „Rétóromán” nyelven. Mikor a szemöldököm visszatért megszokott helyére, már nagyon tetszetősnek tűnt a 2,5 km hosszútó, melynek mélysége eléri a 100 m-t.

Jól látszott a maradék hágóút nyomvonala is a tó fölött a K-i oldali hegyoldalban és azt is ki tudtuk venni, hogy folyamatosan emelkedik, valamint azt, hogy galériában fut. Mielőtt nekivágtunk volna a maradék szint leküzdésének megnéztük az erőmű rendszerről – melynek ez a tó is része – készült ismertetőt. Aztán 19:00-kor nekilendültünk a hágónak,ami nagyon érdekes karakterisztikával rendelkezett, hiszen a Berghaus a tó túloldalán helyezkedik el 1.920 m magasan, viszont a tó melletti úton, alagútban egészen 1.966 m-ig emelkedtünk, legalábbis az én mérésem szerint, ami valószínűleg helyes lehetett, mert a hágótáblánál 1.920 m-t mutatott a Garmin, annyit, amennyit a táblára írtak. Amíg elértünk a tó túlsó feléig, történt egy s más, pl. útépítés miatt egy sávon volt járható a galéria szerű alagút, emiatt igyekeztünk, illetve az elzárt sávon kellett haladnunk, hogy az autók elférjenek mellettünk, de ebből nem támadt veszély. A gáttól a tó túlsó feléig 2,7 km utat tettünk meg és természetesen megálltunk a hágótáblánál és ragasztottunk is egy Cobranco atricát,

majd még felsétáltunk a ház fölötti kis dombra a kilátás javítása céljából. Cobranco elmagyarázta, miért 1.920 m magasságban van a hágó, amikor a valóslegnagyobb magasság 1.966 m. Erre az, az indok, hogy a tó előtti időben a maimederben haladt az út és a Berghaus is oda esett, amit újra felépítettek, amikor a tavat kialakították, de az utat feljebb kellett vinni, viszont a hágó magasságot az épülethez igazították, aminek neve megegyezik a tó nevével, azaz Szűz Mária.A nap sugarai már egyre közelebb kerültek a vízszinteshez, emiatt indulnunk kellett, főleg, hogy az idő haladt előre és már 19:40 is elmúlott. A történések innentől a 3. filmben jelennek meg, de én folytatom tt a 2. napnál a fonalak bogozását. Volt még teendőnk erre a napra is, hiszen a tervek szerint kb. 1.000 m szintvesztés után Olivone (900 m) környékén kellett volna táborhelyet találni. Ez önmagában is feladat Svájcban, főleg ilyen terepviszonyok mellett, de ha ez nemvolna elég – a forgatókönyv író úgy döntött –, olyan táborhelyre volt szükségünk, ahol ott lehet hagyni másnap szinte az összes cuccunkat, mert félnapos üres bringás etap volt a terv. Persze felmerülhet, hogy nagyon egyszerű a helyzet, kempingbe kell menni, igen ám, de Olivone-ban nincs kemping, csak 1.700 m magasságban, alig a hágó alatt, ez azt jelenti, hogy az üres bringás etap után még 800 m mászást kellett volna beiktatni, ami a tervezett délelőtti programmal együtt soknak tűnt, tehát maradt a kényszer, Olivone környezetében kell teljes takarásos, elhagyott hely és ezt félhomályban kell felfedezni, elsőre is elég egyszerűnek tűnt.A hágóút lefelé sem bővelkedett kanyarokban, talán ha kettő akadt, de mégis jelentősen különbözött a másik oldaltól, hiszen itt sok fenyő, sőt sűrű erdő volt, míg a túloldal 1.500 m felett teljesen fa mentes volt, mint a gyerekek írólapja az iskolában. A másik különbség, hogy az út minősége nem volt a Svájcban megszokott, ennek oka lehet, hogy másik kantonba jöttünk át Graubünden-ből, Ticino-ba, ahol már nem németül, hanem olaszul beszélnek a népek (nem, nem vagyok rasszista). Érdekes volt még, hogy a hágótól 1-2 km-rel lejjebb sok lakóautó állt – láthatóan kiépített, de - nem kempingnek látszóplaccokon. Ezt nem tudtuk mire vélni, de gondoltuk, hogy ez nekik nem tilos valamilyen oknál fogva. Aztán 1.600 m-től olyan cseh-autópálya érzetet keltett az út, a betonlapokból kirakott nyomvonal miatt, és itt is bakkantott folyamatosan, ha nem is nagyot, de folyamatosan, mintha sín talpfákon mentünk volna. Az út a Brenno patak mellett vezetett, a völgye néha teljesen elszurdokosodott. Mielőtt Olivone-ba értünk volna adódott végre 3 kanyar, ahonnan jó kilátás nyílott a településre, és a felette magasodó óriási, vad, sziklás hegyekre.

 A települést háromszög alakban vették körül a hegyek, aminek két csúcsán vizek folytak be,

míg a harmadik D felé állón víz folyt ki. A hegyek két oldalról 2.200 m, míg a harmadik oldalról 3.000 m magasak voltak, tehát 1.300-2.100 m-rel magasodtak a lakott elepülés fölé, ahol télen nem is biztos, hogy látják a napot. A domborzati viszonyok miatt nehéz táborhely keresésre számítottam, amikor már 20:30 körül egészen a falu közelébejutottunk. Az út először távoldott Olivone-tól, majd egy 180 fokos kanyarral isszafordult, amin óvatosan gurultunk lefelé. Cobranco egyszer csak behúzta a féket, visszafordult és eltűnt az út menti erdőben, majd mintegy 10 perc után jött és közölte, megvan a keresett táborhely, ahol nyugodtan ott lehet majd hagyni a cuccunkat. Nem akartam elhinni, hogy ezen a területen van egyáltalán táborozásra alkalmas hely és azt meg pláne nem, hogy félhomályban gurulás közben Cobranco kiszúrta. Persze már 11 éve túrázunk együtt, és igazából először meglepődtem, utána teljesen természetesnek tűnt a folyamat, - ahogy kiszúrja az alvó helyeket - az eddigi tapasztalataim után. Azért nem volt ilyen egyszerű a helyzet, mert kitalálta, hogy guruljunk le a falu széléig veszítsünk el kb. 80 m szintet, háthatalálunk ott jobb helyet. Nekem nem nagyon akaródzott otthagyni a tuti jó helyet, de aztán csak lementünk, megállapítottuk, hogy fentről bizony nem látszottak azok a házak, ami miatt nem lehet lent, a falu szélén táborhelyet találni. Ezután már csak vissza kellett mászni a hegyoldalban azt a 80 m-t, amit legurultunk. Szinte teljes sötétben feltoltuk a bringákat a lombok által takart utacskán, aminek a végén egy autófordulónak látszó kialakítás volt, de innen tovább már nem vezetett út, körben fák, az útról nincs ellátás, tehát tökéletes. Már csak a sátor állítás és a vacsora volt hátra, meg persze az alvás, mert a következő napra is maradt kalandosnak tűnő túraterv.Ezen a napon is nagyon látványos helyeken jártunk, a délelőtti vadregényes, nehéz út is tartogatott szép élményeket és az időjárás újra hibátlan volt. Volt megint hágó, nagy tó, izgalom a táborhely miatt, tehát szinte minden, amitől jó egy csomagos bringatúra.

 

3.nap 2020.07.20. Hétfő (74 km 1.264 m szint)

Hála a fantasztikus táborhelynek, nagyon nyugodt éjszakánk volt. Reggel már korán – fél 8-kor – felkeltünk és köszönhetően annak, hogy nem kellett tábort bontani, igen hamar elkészültünk az aktuális napi túrára. Azért kellett ilyen szuper táborhelyet találnunkelőző este, mert ma egy csomag nélküli, félnapos kirándulás szerepelt az itinerben, amit természetesen Cobranco rajzolt. A terv a következő volt: legurulunk Olivone-ba (900 m), onnan – felmászunk 1.600 m-re ahol egy tavacska vár, ott szétnézünk, majd másik útvonalon visszatérünk Olivone-ba, utána a táborunkhoz, felmálházunk és megyünklefelé a Brenno patak, majd a Debris völgyén, de ne szaladjunk annyira előre, lőször haladjuk időrendben.A bringákon csak egy-egy oldaltáskát hagytunk, azok régi tartalmát begórtuk a sátorba, és az üres táskákba kaját, piát, ruhát, pénzt, iratokat pakoltunk, majd utána a sátrat lezártuk és reménykedtünk, hogy délután pontosan így fogjuk ott találni. A félnapos túra 8:15-kor vette kezdetét, igaz először kis gurulással, ami közben jól jött a hosszú ujjú felső, mert a nagy hegyek között azért hűvös volt a reggel. Legurultuk oda, ahol már este is jártunk, egy még jobb táborhely reményében, de nem mentünk vissza a sátorhoz, mint este, hanem balra fordulva elindultunk felfelé az Olivone-t ÉNY-ról határoló 2.100 m magas hegy (Pizzo Rozetto) D-i oldalán futó úton. A reggeli hűvös, de jó napos időben szinte jól esett a 10 %-os emelkedő, amin 1,3 km alatt 125 m szinttel kerültünk közelebb az égbolthoz. Itt egy alagút bejáratához, illetve az előtte kialakított pihenőhöz értünk, ahol megállva gyönyörködtünk az alattunk elterülő település, és az azt körülvevő hegyek látványában.

 Tökéletes reggeliző hely lehetett volna, paddal, szemetessel és jó kilátással, de Cobranco valahogy, még nem volt éves, én ezt akkor sem értettem. Hamar indultunk istovább, a hideg, nyílegyenes, 4 % emelkedésű, 1,5 km hosszú alagútba, ahol igyekeztünk pedálozni, mert piszok hideg volt odabent. Az alagút végén megnéztük a visszafelé vezető utunkat, mert a hegy K-i oldalába vágott régi, köves úton terveztük az Olivone-ba való visszajutásunkat. Hát nem volt szívderítő a 20-25 %-os laza, köves lejtő, de akkor még volt más dolgunk is, így arra koncentráltunk. Az alagútból kijövet rögtön feltűnt, hogy a napsütés megszűnt, árnyékos hideg kanyonban haladtunk, először sima úton, majd egy jó hosszú galériában, tőlünk jobbra békésen folydogált a patak. Olyan 1 km után a zurdok balra kiszélesedett és egy kis települést is láttunk, amíg a felújítás miatt félpályásanlezárt hídnál álldogáltunk, várva a zöldre. Mire zöldre váltott a lámpa, Cobranco kitalálta, hogy ne menjünk át a hídon, hanem inkább forduljunk vissza és Campo-ban – az előbb említett kis településen – keressünk reggeliző helyet. Keringtünk egy kicsit, aztán Cobranco kiszúrta a templom kertjében a padot, amire pazarul rásütött a nap. Igen ám, de a templomkert kapuja zárva volt. Cobranconak erre is volt megoldása, lépjük át az oldalsó kerítést, ami csak 58 cm magas, ez ellen az én szabálykövető tudatom lázadozott ugyan, de csak bementünk, a bringákról lecsatolt táskákkal. A reggelit fél órába beleszorítottuk és 9:45-kor már újra bringán ülve haladtunk a következő település – Ghirone – irányába, ahonnan elkezdődött az emelkedő, amit a szinttáblázaton már megcsodáltunk reggeli közben. Az erősen emelkedő, de szerpentin kanyarokban gazdag kaptató nagy előnye volt, hogy csodálatos kilátással ajándékozott meg minket,

 hiszen az utat legelők szegélyezték, ahol a helyiek erősen tevékenykedtek, a levágott füvet akkumulátoros fújó eszközökkel szárították, miközben lefelé tessékelték a meredek hegyoldalon, így fák akadályozták a kilátást. Ezen a szakaszon 7 db teljesenvisszaforduló kanyart számoltunk, aztán még hajtottunk vagy 500 m-t és feltűnt a Luzzone tó (mert ha még nem mondtam volna, akkor ez volt a neve) völgyzáró gátja, ami még vagy 1,5 km-re volt tőlünk légvonalban, de innen is bődületesen nagynak tűnt.

Olyan meredek volt az út, hogy Cobranco bringájának egyik pedálja kattogni kezdett és csak

nehezen akart átfordulni, ami aggodalomra adott okot, mivel a környéken nem tűnt úgy, hogy könnyű lenne bringa boltot, vagy szervizt találni. Javasoltam neki, hogy nincs gond, hajtson csak azzal a lábával, ami a jó pedálra esik, de valahogy nem volt abban az idegállapotban, hogy a humort értékelni tudja. Mivel pedál szétszedő szerszámaim még asátorban sem voltak, amiatt felmerült, hogy majd próbálunk belejuttatni egy két csepp olajat, bár zsír kellett volna. Az én pedáljaimmal semmi gond nem volt, mert én ahogy megvettem a bringát, rögtön lependerítettem róla azokat a pedálokat, ami a Cobrancoén is voltak, és feltettem a Shimano SPD pedáljaimat. Bár a túrát beárnyékolta ez a nem tervezett műszaki esemény, de a nap fantasztikus fényét szerencsére nem árnyékolta be egy felhő sem. Még két hajtű kanyar volt hátra és máris a tó gátja előtt álltunk volna, csak annyi alagutat találtunk, hogy időben tellett, amíg a legkevésbé megfelelőt választva tovább haladtunk. Először láttunk egy alagutat, de az út még ment feljebb, emiatt mi is arra tartottunk, majd hirtelen 3 alagút bejárat tűnt fel,amiből a középsőt választottuk. Sikerült a gát fölötti parkolóba jutnunk, ami vagy 4 emelettel a kellő hely fölött volt, viszont szinte a teljes csodás, kék színű tavat és a monumentális gátat is szemügyre tudtuk venni.

Az építményben magában még egy alagút is elfért és azon keresztül is át lehet menni a túloldalra, nem csak a gát tetején. Először lamentáltunk egy sort, hogy visszaguruljunk-e az első alagútig, vagy a lépcsőt válasszuk végül maradt ez az opció, így egy marha meredek

lépcsőn lecipeltük a bringákat a gátra.

 Amikor leértünk, akkor a gát műszaki paramétereit taglaló tacepaóba botlottunk, ami szerint a gát magassága 164 m és még 61 m a földben is van belőle. A gátnál avíz magassága 200 m és a tábla tanusága szerint az erőmű rész Biasca-ban van (327 m),míg a Luzzone-tó vízszintje 1.600 m-en és a gátat a németek építették 1962-ben. Ezután végig gurultunk a 600 m hosszú gáton,

de középen lenéztünk és észrevettük néhány falmászót, akik éppen felfelé tartottak. Közben

Cobranco elmondta, hogy a gát a világ legnagyobb mászófala,

amire 650 kapaszkodót rittyentettek. Még nézni is szédítő volt, nemhogy ott mászni.

Hihetetlen mire nem képes az ember, hogy magát szórakoztassa, pedig kapálhatnának,aszálhatnának pl., persze lehet, ezeket a tevékenységeket nem élveznék.Ezzel én is ugyanígy vagyok, szoktam is mondani, hogy kapálni nem szeretek, de a kaszálást, azt…., azt órákig képes vagyok nézni (egyébként komolyra fordítva a szót, egyetlen kerti munkát élvezek, ez pedig pont a kaszálás, a többivel a világból ki lehet üldözni).A további program keretében a tó túlsó – 3 km-re lévő - végéig szerettünk volna eljutni, és úgy tűnt, a gát másik végénél is van egy alagút és azon kell elindulnunk, hogy a kitűzött célt elérjük. Rövid tanakodás után be is hatoltunk a hegy gyomrába, ahol egy barlang szerű, de kivilágított, jéghideg alagúton át hajtottunk több, mint 800 m-t majd kibukkantunk a tó partján. A tavat 2.000 m fölötti magasságú hegyek övezték,

amik fantasztikus keretet adtak neki, az egész látványt a Cobranco-kék ég koronázta meg. Viszont az út, az olyan volt, hogy rögtön nosztalgia kerített hatalmába, mert úgy zötykölődtünk rajta, mint otthon a Bükk-fennsík útjain, melyeket még a ’70-es években aszfaltozhattak le (Innen szeretnék ötletet adni a turizmus fejlesztését a zászlóraűző illetékes elvtársnak, hogy a kerékpáros turista élményt az utak állapotának javításával lehetne fokozni. Jó úttal lehet csökkenteni a balesetveszélyt. Sajnos ez nálam most éppen aktuális, mert egy hete törtem el a kulccsontomat egy bukkanóba hajtás utáni repüléssel egybekötött esés közben). Na, itt a tó partján szó sem volt aszfaltról, csak köves út jutott nekünk, azon haladtunk, de legalább a vesekő rémétől megszabadultunk, viszont a látvány, az kárpótolt minden kellemetlenségért. A gáttal szemközti oldalon egy istállókból és menedékházból álló épület-együttesig mentünk el,

 majd mielőtt Cobranco beült volna valami „olcsó” sajtos kajára, már fordultunk is vissza, hiszen az idő azért haladt előre és már 12 óra is elmúlt, pedig volt tervben még itt fenn is igy látnivaló. Visszafelé menet egészen más látványban volt részünk és nagyon élveztük a tó környékének kinézetét.

 Némi rázatás után újra elértük hideg alagutat, amin áthajtva kijutottunk gátra. Itt tartottunk egy kis kupaktanácsot, (nem kipcsak tanácsot a félreértések elkerülésére mondom csak), majd újabb, még hosszabb és még meredekebb lépcsősoron cipeltük le a kerékpárokat, amivel elértük a gátban futó alagút szintjét, de egyelőre nem arra, hanem az ellenkező irányban szerettünk volna haladni, mivel a tavat szegélyző hegy D-i gerincén túl újabb – igaz – kisebb tavat szerettünk volna szemügyre venni. Ahogy irányba álltunk, rögtön láttuk, hogy az út minden eddigit felülmúlóan meredek. Elindulás után 16-17%-ot mutatott a kütyü, viszont egy idő után nem tudtam körbeforgatni a pedált, emiatt egy rövid szakaszon toltam, aztán észrevettem, nem a legpörgősebb áttételre kapcsoltam, van még hova visszaváltanom és innen kitekertem az utat, valószínűleg ez az út ihlette meg az Omegát, amikor az Égben lebegők csarnokáról énekelt. Amikor felértünk a tetőre, akkor egy szűk alagutat láttunk, amiből bődületesen hideg levegő dőlt kifelé, aminek hatására újra felöltöztünk és belevetettük magunkat a hideg, fekete lyukba. Ami nem is bizonyult belülről sötétnek, mert volt világítás, viszont tényleg nagyon hideg volt bent. A bejáratnál elhelyezett táblát félre értettük, nem a hossza volt a lyuknak 2,4 km, hanem a szélessége 2,4 m. Ezt akkor fejtettük meg, amikor 500 m után kibukkantunk a túloldalon, majd egy sziklás úton kapaszkodni kezdtünk felfelé a Carassimo völgyben,

amitől melegünk lett, emiatt levetkőztünk (teljesen mint a manökenek). Vetkőzés és némi mászás után felértünk egy pukli tetejére, majd egy kis lejtő jött, viszont szemben velünk, a távolban feltűnt a megcélzott tó gátja, illetve jobbról betüremkedett a látómezőnkbe a kúp alakú Sosto (2.221 m).

Ez az a nagy hegy, ami Olivone fölött É-i irányban uralja a látványt, sőt 1.700 m magasságban is, ahol éppen jártunk. A tavat 16-17 %-os meredekségű úton értük el, és

rögtön láthatóvá vált, hogy méretileg meg sem közelíti a Luzzone tavat, de a színe ennek is

 igen szép kék színben pompázott.

A tó bal oldalán tovább folytatódott az az út, amin hajtottunk, de mi csak a tavat látni jöttünk.

 Kis nézelődés, körbetekintés után elindultunk visszafelé, mert ezzel kipipáltuk a tervezett látnivalókat. A sziklás úton visszabillegtünk a kis alagútig, újabb öltözés,nézelődés,

majd bevetettük magunkat hidegbe. Az alagút egyébként hangulatos volt, olyan kézzel vájtnak tűnt, azt viszont nem tudtuk megfejteni, mi történik akkor, ha mindkét oldalról behajt egy-egy autó.A túloldalon pillanatok alatt legurultunk a Luzzone tó gátjához és azt terveztük, hogy a gátban haladó alagúton keresztül fogunk hajtani.

Igen ám, de ez nem olyan egyszerű, mivel a lámpa folyamatosan pirosat mutatott, mi meg

ártunk-vártunk, - igaz nem az úton, hanem mellette, ha kijönne valami, akkor elférjen –, de

semmi változás. Egy ott dolgozó munkástól kértünk "közönség segítséget", aki megmutatta, hogy az induktív hurokra kellett volna állnunk, és közben egy fém lapátot huzigált a földön, és lám, a lámpa zöldre váltott így át tudtunk jutni. Ebből arra következtettünk, hogy legközelebb egy lapátot is hoznunk kell.

Az alagút után kezdetét vette a nagy vágta lefelé, ami a tökéletes, forgalommentes úton élményszámba ment. Egészen a reggeli nagy – 1,5 km-es alagútig gurultunk, ami 6 km hosszan tartott, innen nem ezt az utat választottuk, hanem a Sosto kanyonban vezető,üggőleges sziklába vágott, murvás, köves utat, csak az izgalom kedvéért. Már a kezdés sem volt egyszerű, mert egy kb. 25 %-os lejtőn kellett a bringákkal lejutni, a legurulás nem voltopció a nagyon laza talaj miatt, letolni a két fék húzása mellett sem volt egyszerű,

 de kb. 100 m múlva már csak 10-11 %-os nehéz terep várt ránk. Az út nagyon érdekes, de nehezen járható volt, folyamatosan a földet kellett vizslatni, mert nagy laza kövek folyton megvezették az első kereket.

Az úton kb. 3 km hosszon haladtunk, amíg végül Olivone-ba leérve elértük az aszfaltos utat, ahonnan még jó 120 m mászás következett a rejtett táborhelyig. Kicsit izgultunk, amikor már közel jártunk, de szerencsére mindent érintetlenül találtunk, 15:08-kor.

 

3. nap 2019.07.20. (délutáni program))

Írhatnám, hogy gyorsan összepakoltunk és indultunk is tovább, de nem írom, mert nem vagyok hazudós, pedig lett volna ok a sietségre, hiszen délutánra még egy elégizgalmas programot jelzett előre a terv. Azonban sietség helyett először állva, a tarisznyából megebédeltünk, mert eddig erre nem jutott időnk, és mikor már ezzel is végeztünk, na akkor gyorsan összepakoltunk és 16:19-kor újra nyeregben ültünk és gurultunk vissza Olivone-ba, majd utána a Brenno völgyében D-i irányban lefelé. A közelebbi terv Malvaglia (380 m) település elérése volt, ami feladat szempontjából nem tartogatott kihívásokat, mert a közel 15 km-es utat 480 m szintvesztéssel abszolváltuk. A számokon túl, igen kellemes látványban volt részünk, az eleinte szűk völgy kitágult,

több olasz stílusú településen is átgurultunk (Aquila, Dangio, San Salvatore, Torre, Aquarossa, Dongia, Motta), és pillanatok alatt elértük Malvaglia térségét, ahol Cobranco egy

 kis kabinos felvonót nézett ki még itthon, ami növelheti az élmény faktort. A terv az volt, hogy felmegyünk a felvonóval, üres bringákkal 1.000 m szintet, fent megnézzük az ódon településeket, majd visszagurulunk a lenti felvonó állomáshoz és megyünk is tovább.Csakhogy a tervek szerint reggel kellett volna érkeznünk, de sikerült fél nap csúszást összeszednünk az előző napokon, emiatt izgultunk, hogy egyáltalán elérjük-e üzem özbenn a felvonót, és visszatérés után még szállást is kell keresni. Mikor odaértünk (16:57)

derült, hogy üzemel az eszköz, de a kezelő hölgy csak 18:00-ig marad, emiatt a csomagok elrejtésének megszervezésébe kezdtünk. Találtunk is nem messze, egy kis telket a domboldalban, de részletes vizsgálat után elvetettük, mert tüskés növényeken keresztül lehetett megközelíteni és nem akartuk kockáztatni a defektet. Cobranco még a patak völgyébe is lelátogatott, de ott sem talált megfelelő helyet. Végül a felvonó talpállomásához tartozó kis park túlsó végén, álló nagy kőasztal mögötti bokrosterületre rejtettük el lomjainkat. Ez a terület a főúttól kb. 10-15 m-rel magasabban volt, idegenek számára nem kínált rálátást. A csomagok elrejtésének sikerén felbuzdulva 17:20-körül kifizettem a 30 CHF árú jegyet, ( fejenként 10 é 5 a bringa) felakasztottuk a kabin végére a gépeket, és nagy nehezen beszuszakoltuk magunkat a 4 személyesnek titulált kis sárga lélekvesztőbe, majd 17:50-kor elindultunk felfelé.

A hely azért is volt szűkös, mert a mi két oldaltáskánkon kívül, még az üzemeltető is küldött fel valamilyen csomagot. Alig hogy elindultunk, nagyot ugrott a kabin és oldalirányba is jól

ilengett, de ez csak amiatt volt, mert elértük az első oszlopot. A kis ijedség után már simán

haladtunk felfelé és igazán pompás kilátás tárult szemünk elé, a völgy olyan lett – ahogy egyre feljebb jutottunk -, mint valami terepasztal, a látvány a repülőgépről kitekintés érzetét adta.

 Az út vége felé a kötél meredeksége csökkent, felértünk a hegy egy kevésbé meredek, olyan legelő szerű lankás részére, ahonnan a völgybe már nem volt kilátás. A fejállomást kb.

10 perc elteltével értük el, az üzemeltető étterem szomszédságában. Gyorsan kipattantunk, ringák le és máris felvetődött a kérdés, hogy az előttünk álló úton jobbra, vagy balra kell-e indulnunk. Elsőre úgy tűnt a baloldali irány a jó, de rövid idő után kiderült az ellenkezőjeés

 már fordultunk is vissza. Alig gurultunk pár száz métert és máris elértük az első rusztikus települést Dagro-t (1.366 m), ami az úttól balra a domboldalban figyelt le ránk. A felvonó fejállomásától már láttuk a kő és faházak lapos kőből kialakított tetőit, és azt is, hogy a házak igen közel állnak egymáshoz, ami valószínűsíti, a védelmi célzatú építkezést.

 A falut elhagyva a hullámos aszfalt murvássá degradálódott, de nagyobb probléma volt az út keskenysége és az, hogy a jobb oldalon igen meredek lejtős hegyoldalban végződött a korlát nélküli peremút széle. Viszont emiatt a kilátás fantasztikus volt K és D felé is.

Mikor a felvonó talpállomásához érkeztünk, akkor É-D-i völgyön gurultunk le, majd feljöttünk a kabinnal a fejállomáshoz és utána elindultunk az előző völgyre merőleges völgy felső részén K-i irányban, a Malvaglia völgyben. Helyenként megálltunk és a völgy túloldalán,

 teljesen lehetetlen helyeken elhelyezkedő házcsoportokat vizslattuk, miközben én azon gondolkodtam, hogyan, de legfőképp, miért építkeztek ide az elődök.

 Persze Cobranco tudta erre is a választ, ami szerint a 14. században a szaracénok elől menekültek fel ebbe a vad völgybe a helyiek. El nem tudom képzelni, hogy aközépkorban, amikor az éghajlat is hidegebb volt a jelenleginél, miképpen tudtak itt  megélni emberek, de megéltek az bizonyos, hiszen itt vannak a házaik. Azért azt ne felejtsük el, 1.000-1.400 m magasságban elhelyezkedő településekről beszélünk, 3.000 m magas hegyek árnyékában. 18:45 körül értük el a Cobranco által többször emlegetett Anzano (1.354 m) települést,

 ahol hirtelen felfelé vettük az irányt az É felé forduló vak völgyben. Ennek az lett volna a célja, hogy az Adula hegység nagy csúcsát a Rheinwaldhorn-t (3.402 m) szemügyre vehessük. Végül nem mentünk sokat, csak 1 km-t a 10 %-os emelkedőn és beláttuk, ha még 300 m szintet megyünk, akkor ránk fog sötétedni, viszont nagyon jól meg tudtuk nézni a több száz méterrel magasabbról induló patakot a szemközti oldalon, ami több nagy vízesést is alkotott.

Mikor kigyönyörködtük magunkat, akkor visszafordultunk és megkezdtük az ereszkedést

Dandrio (1.220 m) település felé.

A falut valamivel fél nyolc előtt értük el, igaz egy kiadós és látványos gurulás után, de utána is volt részünk csodás látványban,

 az előbb emlegetett óriási vízesést a falu után szinte karnyújtásnyira közelítettük meg. A ölgyben látott rusztikus települések ódon hangulatot árasztottak és azt hittük itt már nem lakik senki, de ennek ellent mondott az amit láttunk. Több ház előtt is autó állt, és emberek is jöttek mentek a házakból ki, s be. A következő településig - Madra (1.086 m) -újabb kacskaringós, erősen lejtő, de továbbra is nagyon keskeny úton jutottunk el, látványos

 körítéssel, amit a táj nyújtott. A falu után 1-2 km-rel már kezdődött is a türkiz-zöld színben pompázó Malvaglia-tó,

amit már a fenti peremútról, több helyről megtekintettünk.

 A tó melletti út a völgy É-i oldalán, a hegyoldalban vezetett és innen semmi kilátást nem engedett a sűrű rengeteg a vízfelületre. Aztán, amikor  a gáttal egy vonalba értünk,sikerült egy jó kilátó helyet találnunk

 és szemügyre venni a tavat és környékét. Majd néhány szerpentinkanyar után az út bevitt a nagy völgyzáró gát alá, ahonnan a méretét egészen jól tudtuk érzékelni.

A tó után az Orino patak által vájt kanyonban vezetett az út, ami fantasztikusan látványos

gurulást eredményezett és egy megállás alkalmával még egy óriási kőszáli kecskét is sikerült viszonylag közelről szemügyre venni. A nagy száguldás után – a lemenő nap fényeit még elkapva – 20:15-re értünk le Malvaglia-ba, ami hamisítatlan olasz település képét mutatta, majd visszatekertünk a felvonóhoz és izgatottan közelítettük meg azt a helyet, ahol a csomagjainkat elrejtettük. Szerencsére mindent a helyén találtunk, de felmerült egy dilemma, így néhány perccel fél kilenc előtt.Ha elkezdünk felmálházni, az legalább 15-20 perc és utána kellene szállást keresni a környéken, majd ha az megvan, akkor még vacsorázni is. Ehelyett inkább úgy döntöttünk, hogy itt maradunk ebben a kis parkban, először megvacsorázunk, majd ha már besötétedett, akkor felállítjuk a sátrat is. A vacsorához adott volt a nagy kőasztal,

 és a szép kilátás és nekünk már ennyi is elegendő volt, kipakoltunk és még ittunk aperitifet

 (Appenzeller, amit Nedudgitól kaptunk), ami nagyon jól esett, majd jól belaktunk az egész napos koplalás után. A vacsora közben én már hallottam némi morajlást ÉNY felől, aztán ezek erősödtek, sűrűsödtek, sőt villámok is megjelentek, ami nem vetített sok jót előre éjszakára. Ennek hatására már sötétben összerámoltunk és a kiszemelt – furgon méretű – kő mögé felállítottuk a sátrat,

ahol azt reméltük láthatatlanok leszünk idegenek számára.Újabb nagyszerű napot lehetett feljegyezni a túranaplóba, sok csodálatos helyen jártunk, volt sportfeladat is, az időjárás továbbra is nagyszerű volt, ugyan mi kell más.

 

4. nap 2020.07.21. Kedd (86 km 311 m szint)

Éjszaka volt egy kis zápor, némi dörgéssel villámlással, szerencsére a talaj nagyon jó volt, sikerült a sátor rögzítő cövekjeivel jól kifeszíteni a külső részt, így nem okozott különösebb problémát. Én a szokásomnak megfelelően jól aludtam, alvás közben nem vagyok fogékony a zajokra, csak Cobranco elmondásából értesültem a történtekről. Reggel már fél hét felé felkeltünk, mert el akartuk kerülni a vadkempinges találkozót a felvonó üzemeltetőivel, illetve a leendő használókkal is. Az É-D-i gerincek közé szorult völgybe csak délután süt be a nap, emiatt hiába vártunk volna a sátor és a csomagok száradására, emiatt nem volt mit tenni összepakoltunk és viszonylag hamar el is indultunk. Volna. Kitoltuk a bringákat a kis parkolóba, ahonnan már gurulhattunk volna, mikor észrevettem a defektet. Az jön, ha akarjuk, ha nem. Illetve sose akarjuk, de jön, néha. Most volt soron ez az eset, az én bringám első kerekét hagyta el a jó magyar, illetve nem is magyar, hanem szlovák levegő, amit július 1-én töltöttem ebbe a nyugati levegőt szomjazó, háládatlan belsőbe, amit itt, külső hatásra elengedett. De legalább nem a hátsó. Gyorsan kiszedtem, hirtelen kicseréltem, felfújtuk és 8:30 körül már indultunk is vissza az este már látott Malvaglia-ba,ahol egy kis csurgónál szerettünk volna az arcszőrzetünktől megszabadulni. Rövid gurulás után elértük a csurgót,  és a jéghideg vízben, egy kis szappannal sikerült ledarálni, a ledarálni valókat, majd 15 perc után újra nyeregben ültünk. Erre a napra a tervek nem tartalmaztak nagy kihívásokat, azokat a napokat már magunk mögött tudtuk. Csak egy kis gurulás Biasca-ig, utána a Ticino völgyén tovább Bellinzona-ba, ott egy kis nézelődés, aztán haladás a Lago Maggiore K-i partján, majd Luino-nál egy bal kanyarral elindulunk a Lago diLugano felé, és valahol egy táborhelyet keresünk, majd sátrat verünk. Ez a nap, amolyan átkötő, vagy pihenő napnak lett szánva.Biasca-ig csak 5 km-t gurulgattunk, közben semmi nem történt, csak pompás hegyek árnyékában tettük meg az utat. Bent a városban először kis sikátorokon át haladtunk, majd elértük a központot, majd találtunk egy COOP boltot, ahol megejtettük az élelem feltöltési akciót, aminek keretében grillcsirkét sikerült zsákmányolni. A parkolóban nehézségek árán betuszkoltuk a szerzeményeket a táskákba és indultunk is tovább. Alig haladtunk 289 m-t,máris jónak látszó reggeliző hely integetett felénk hívogatóan, amit nem hagyhattunk ki. A hely tisztasága azért nem idézte, a fejünkben Svájcról kialakult képet, hanem sokkal inkább valamilyen elhagyatott, vadnyugati koszfészek ugrott be róla, de legalább kő-asztal és kő-adok voltak, amik lehetővé tették a kényelmes étkezést.  A kajálást belesűrítettük 45 percbe, ha ehhez hozzávesszük a boltban töltött 45 percet, máris nem álltunk olyan jól időben, mint ahogyan az reggel kinézett, hiszen a reggeli 10:45-ig tartott és eddigösszesen 9 km-t haladtunk. Induláskor tűnt fel, hogy az eget teljesen beborította egy vékonyabb felhőréteg, és megvolt a veszélye az idő romlásának. Közben viszonylag nagy forgalomban haladtunk Biasca útjain és egyelőre nem leltük a bringautat, csak mikor már kiértünk a városból hirtelen megjelent az úton a felfestés. Ennek megörültünk és amikor jobbra lekanyarodott, mi követtük, majd 300 m után visszafordultunk, mert nem akartunk murván tekerni. Utána útépítésbe futottunk bele, de a járdán kicseleztük a félpályás jelzőlámpát,aztán bemenekültünk az autók elől Crisciano településre, ahol végre megszűnt a nagyforgalom. A település után – nem tanulva az előző bringautas lyukra futásából – újra eugrottunk a jelzésnek és letértünk jobbra az útról. Na, itt egy hosszabb szívás kezdetének tanúi lehettünk, persze akkor még ezt nem sejthettük. Először vége lett az útnak, mint a botnak, amiatt visszafordultunk, ekkor Cobranco kitalálta, ne menjünk vissza a főútra, hanem inkább keressünk valami utacskát a Ticino bal partján. Több, ide-dakanyargás után meg is lett az áhított út, de volt egy kisebb probléma, ugyanis egy behajtani tilos táblával díszített sorompó állta utunkat, amit mi nagyvonalúan megkerültünk. Némi haladás után bringanyomokat véltem felfedezni, ami kis megnyugvást adott, hátha vezet valahova és nem fognak megbüntetni sem az út használatáért, aminek minősége hagyott némi kívánni valót maga után, de legalább egy kellemes árnyas erdőben vezetett. Az út egy idő után egy nyomossá vált és jelentős nagyságú kövek lógtak ki a felszínéből, ami nem tűnt veszélytelennek csomagos bringával. Volt több olyan szakasz, ahol egy-egy bringát csak

ketten tudtunk feljuttatni, volt lépcső is, emiatt nem tűnt jó választásnak, haladni nem nagyon lehetett, 4,5 km-t 38 perc alatt sikerült megtennünk. Egy óriási előnye volt, a teherautók nem mentek el mellettünk tömegesen. Az út végén sikerült vizet vennünk és a bringaút is tökéletes minőségűvé változott, 2 m magas kukorica táblák melletthasítottunk, és alig 7 km után elértük Bellinzona-t,

ahol már 2012-ben jártunk bringával. Akkor innen indultunk a túrára és nem néztünk szét a városban, most viszont ezt a hiányosságot Cobranco szerette volna megszüntetni, ennek megfelelően alakította ki a tervet. A kertek alatt értük el a várost, majd kb. 2 km után hirtelen az óvárosba értünk, ahol a Piazza del Sole téren megálltunk és Cobranco kijelentette, hogy Ő bizony fel fog menni a tér fölé magasodó várba (Castelgrande),

ami Bellinzona nem egyetlen vára. Én behúzódtam az árnyékba, leültem egy padra, majd rövid idő után már szenderegtem is. Ennek az volt az oka, hogy az első napi rovarcsípés duzzanata a bokámon kb. 10 cm átmérőjű lett és egyáltalán nem akart javulni, emiatt tovább szedtem az immun szupresszáns gyógyszert, amitől a bringán is majdnem elaludtam, nem hogy egy padon ülve. Cobranco 45 perc után került elő a vár nézéséből és erősen dicsérte a látványt,

gondoltam majd úgyis megnézem a videót. Mire kikeveredtünk a városból – némi tévelygés után -, már fél kettő is elmúlt,amikor a Ticino folyó melletti bringaútra rátértünk, és célkeresztbe vettük az  alig 12 km távolságra található Maggiore tavat. A tó érdekessége, hogy a felszíne 190 m magasságban található, de a legmélyebb pontja több, mint 200 m-rel a tenger felszíne alatt fekszik, tehát a mélysége 390 m. A kerékpárutat követve eleinte a folyó bal oldalán haladtunk, majd egy idő után átkerültünk a jobb oldalra, ahol egy nagyon jó kis erdőben vezetett utunk. Amikor innen kibukkantunk, akkor szembesültünk a ronda, nagy, fekete, zivatarfelhővel, ami velünk szemben a tónál magasodott és pont arra felé volt dolgunk nekünk is. Nem nézett ki jól a helyzet, a dörgések hangját már hallottuk is, közben az is tudatosodott bennünk, hogy nekünk vissza kellene menni a Ticino másik oldalára. Kis keresgélés után megtaláltuk a nekünk való utat és mentünk is át a hídon. Mire odaértünk, a szemből jövő eső is ott termett, mi meg gyorsan behúzódtunk a híd al. Ahogy ott álltunk rájöttünk, célszerű lenne a kényszerű pihenő ideje alatt megenni az ebédet, egyrészt nem veszne kárba az időnk, másrészt úgyis itt az ideje 14:45-kor az ebédnek. A híd alatti betontörmelék szolgált asztalként és székként is,

bár nem volt idilli a helyszín, de eső és éhezés ellen pont jó volt. Mire megebédeltünk elállt az égi áldás és olyan szép kék ég kerekedett, hogy ennek örömére mi is felkerekedtünk és tovakerekeztünk. Kimehettünk volna a főútra, akkor hamar elértük volna a tavat, de Cobranco meg akarta tekinteni a Ticino delta torkolatának vidékén elterülő Bolle mocsarat, emiatt arra vettük az irányt. Én sejtettem, hogy nem fogok örülni, mivel erősen szúnyog keltetőnek véltem a helyet, és sajnos be is jött a sejtésem. Végül elmentünk az út végéig, hol egy 2 m magas kilátóból rá lehetett látni a tóra,

de én erre nem voltam kapható, hanyatt homlok menekültem visszafelé, mivel nullás a vércsoportom,emiatt minden szúnyognak adhatok vért, és ezek a dögök ki is használják ezt a sajnálatos orvosi tényt. Kb. 2 km után értük el a tó partját ott, ahol 2012-ben fürödtünk, most is célunk volt a fürdés, de nem a 8 évvel ezelőtti helyszíneken. Óriási szerencsékre az időjárásteljesen kijavult, mi meg alig vártuk, hogy egy csobbanással letudjuk az élvezetet és az elmúlt napokban elmaradt tisztálkodást is. A tó végétől 3-4 km-t haladhattunk, amikorstrandnak látszó részt érzékeltünk, (Alabardia településen) és rögtön be is húztuk a féket,de volt egy probléma. Nem volt rajtunk fürdő alkalmatosság. Az út túloldalán észrevettünkegy kis házat, ami mögé be lehetett menni, kb. 1 m szélességű rés volt a támfalig, de valahogy bepréseltük magunkat és vigyázz állásban fürdőgatyára váltottunk, utána letoltuk a bringákat a strand melletti útra. Majd usgyi, be a vízbe,

ami isteni volt, főleg a 4 napi izzadás után. Majdnem egy órát élveztük a pompás strandot, a pompás látványt, és a pompás időjárást, de sajnos indulnunk kellett, mert még át kellett jutni a taljánokhoz, mert csak ott remélhettünk szállásnak való terepet. Néhány km után simán, megállás nélkül jutottunk át a határon és nyugodtan kerekeztünk volna D felé, ha a föld alól nem bújt volna elő végtelen mennyiségű olasz rendszámú autó. Annyian voltak, mint az oroszok, de lehet módosítani kellene a mondást arra, hogy annyian voltak, mint az olaszok. Találgattunk honnan jöhetnek ennyien és arra a következtetésre jutottunk, hogy ezek ingázó vendégmunkások lehetnek akik Svájcban dolgoznak és estére haza mennek. Helyenként az út menti bokrok foghíja lehetőséget adott arra, hogy a tavon hosszában is kitekintésünk legyen, ez egy kis változatosságot vitt a monoton tekerésbe.

Ugye a célunk Luino volt, ami a tó felső kb. 35 %-ánál épült, addig több alagutat sikerült jobbról, - a „régi” úton - elkerülni, ami felettébb üdvös volt a rengeteg autó miatt. Ezeken a kerülőkön meg-megálltunk, csodáltuk a tó látványát, pedig az idő azért telt-múlt. Colmegna előtt be kellett mennünk az alagútba, ahol rendesen beállt a forgalom, de csak 3-4 percet veszítettünk. Ekkor már majdnem este 7 óra volt, jó lett volna haladni, de nem lehetett. Végül sikerült Lunio-t elérni,de nem volt egyszerű az életünk, mert több kérdezés után, csak nehezen sikerül megtalálnia Lidl, amiben megejtettük az esedékes bevásárlást. Az esti terv az volt, hogy a Tresa folyó ellett szerettünk volna táborhelyet találni, be is mentünk egy jónak tűnő kis utcába, aminek a végén az út murvásra váltott, gondoltuk megyünk még egy keveset, oszt jó lesz. Közben meg nem lett jó, egy helyi elénk ugrott és közölte, ez magán terület forduljunk hirtelen vissza. Nem volt durva, vagy erőszakos, hanem inkább határozott. Közben azértkérdésre elmondta merre van az az út, ami a folyó mellett halad,  megköszöntünk az infót, és próbáltuk becserkészni azt az utat ami nekünk kell. Keringtünk egy sort, majd nagynehezen rátaláltunk és elindultunk rajta, de 1,5 km hosszan beépített területen haladtunk,utána amikor vége lett a városnak, egy kanyonba jutottunk. Jobbra alattunk a beduzzasztott Tresa, balra felettünk meredek hegyoldal. Az út csak enyhén emelkedett, jól tudtunk haladni, de egyre inkább közeledett a félhomály. Az út bal oldalán két romos épületet istaláltunk, de az első zárva volt, a második pedig alkalmatlan volt szállásnak az állapota miatt. Olyan 3-4 km után kijutottunk a szurdokból és bal oldalon fás, ligetes, gazos területettaláltunk. Cobranco megnézte és jónak ítélte, de azért a közeli faluba még feltekertünk, hátha találunk vacsorázásra alkalmas helyet. Sajnos semmi jó hely nem akadt, viszont dörögni kezdett az ég, mi meg sovány malac vágtában visszatértünk, a már felfedezett táborhelyhez és 20:38-kor nekiálltunk a sátor felállításának. Kapkodva lerámoltunk a bringákról, a sátrat felvágtuk hirtelen, a lomokat bedobáltuk és az eső már esett is. Mi meg nyugovóra tértünk és reméltük, hogy a következő tavas napra is jó időnk lesz.

5. nap (2020.07.22. Szerda (66 km 425 m szint)

Az éjszakai döngető eső után verőfényes reggelre ébredtünk, de a sátor, a bringák, meg minden ami kint volt, az csurom vizesen várta a napocska kikandikálását. Mi meg a nagy a várakozásban, a derékig érő, vizes fűben topogtunk, és öt percenként ellenőriztük a lomokat, vajon száradnak-e már. Ahogy a videóban is elhangzik, a sátor még nem élt át ilyen intezív csapadékot. Viszont akkor még nem tudtuk, mi vár még ránk…

A sátor külső burkolatát levettük, rázogattuk, hogy peregjen már le az a sok vízcsepp, aminek elpárolgásában nem nagyon bíztunk, A sok motoszkálással jól eltelt az idő és már negyed 10 is elmúlt, mire végre el tudtunk indulni. A tervekben egy újabb pihenős, fürdős nap szerepelt, ami a Luganó-tó körbejárásában manifesztálódott. Ugye már 2016-ban jártunk erre, majdnem. Akkor éppen a 7. napon kellett visszamenekülnünk Lugánóból az autóhoz, Landquartba vonattal, - mivel egy nagy ciklon telepedett a környékre, - emiatt a Luganó-tó körbejárása elmaradt, amit ezen a túrán próbáltunk pótolni. Az időjárás jónak indult és nem fenyegetett azzal, hogy újra el kell menekülnünk. 

Na, tehát. A terveknek megfelelően elindultunk, - a Maggiore és a Lugano-tavat összekötő csatorna – a Tresa folyó mentén, hogy elérjük a befolyót. A folyó a Lugano-tó irányából a Maggiore-tó irányába folyik, mi a bal parton – ami az olasz oldal – táboroztunk és a Lugano tavi kifolyó felé tartottunk, ahol az olasz oldalon Lavena Ponte Tresa, míg svájcin is Ponte Tresa település várt ránk. A két városka a Tresa folyó két partján terül el. Mivel a tónál át fogunk kerekezni majd a svájci oldalra, ahol az árak ugye nagyobbak, mint az olasz oldalon, így adta magát az elhatározás, bizony a határ előtt be kell még vásárolni. Indulás után gurulgattunk nem siettünk, nézelődtünk, hiszen közel volt a Lugano-tó, és mintegy 5 km haladás után már meg is találtuk az út menti Carefour áruházat, ahol 40 perc alatt sikerült elintézni a bevásárlást és már mehettünk is tovább. Újabb néhány perc és már el is értük a tavat, a kifolyóval és a híddal. Viszont mi nem akartunk egyelőre átmenni a hídon, - aminek jobb oldalán olasz, bal oldala svájci határőrök álldogáltak – hanem szerettünk volna a hídra merőlegesen a tó partján tovább haladni. Ehhez kerülnünk kellett a városi nagy forgalom felé, amit nem igazán szeretek, de nem volt mit tenni. Végül csak sikerült lejutni a parti sétányra, de egy idő után visszatereltek az autók közé, mivel éppen felújítás folyt a parton. Kis csiki-csuki után csak visszatértünk a part menti sétányra és végre nyugis körülmények között tudtuk szemügyre venni az ágas-bogas tó, keskeny szűkületét, amit a svájci oldalról benyomuló Monte Caslano hegy okozott. Itt a tó szélessége helyenként a 40 m-t sem érte el.

A látvány nagyszerűsége mellett a kajáló és fürdőhely kombó keresésére is jutott figyelem, és sikerült is egy jó helyet találni egy játszótér mellett. Itt egy kőpadra cuccoltunk le, majd gyors vetkőzés után zsupsz be is ugrottunk a kellemes vízbe. A fürdés után elnyammogtunk a reggelin, ahol már én is kezdek rászokni a tejre, mert ezt csak megvesszük a boltban ’oszt csak meg kell inni, nem kell vele kínlódni, mint a teával. Biztos néztek volna hülyén, ha nekiállok a parton teát kotyvasztani. A fürdést és a reggelit belesűrítettük alig valamivel több, mint egy órába és „már” 12:06-kor indultunk is a svájci területek felfedezésére. A parti sétányon gurultunk végig és megint az a probléma állt elő, mint délelőtt, hogy a két határ közé érkeztünk, de ez most nem volt baj. A járdán gurultunk át a hídon, majd lebakkantottunk és megállás nélkül jutottunk át Svájcba. A főúton elég nagy volt a forgalom, bár a tóra jó rálátásunk volt, pálmafákkal, miegymással. Ezzel együtt meguntuk a forgalmat és egy MTB-s után jobbra lekanyarodtunk, ami nem feltétlenül volt jó döntés, mert nyaralók között vezetett az út, a tavat nem láttuk egyáltalán, pedig a látvány lett volna a lényeg. Ja, mert nem írom, az volt a rövidtávú cél, hogy Agno városát –, ahol egyébként Lugano reptere is található - becserkészve ráálljunk a Morcote félszigeten vezető útra, hogy azon haladva, azt megkerülve a Lugano-i ágba jussunk. Mikor már nagyon untuk a telkek közötti keringőt, megtaláltuk a tó partján vezető bringautat, ami nagyon kellemes haladást biztosított, miközben a szemeket is lehetett legeltetni. Agno-ba kb 12:50 körül értünk és mindjárt belefutottunk egy kempingbe is, amin át kellett gurulni, mert itt lehetett átmenni a tó befolyóján. Ezután még kicsit keringtünk, de szerencsésen megtaláltuk a Morcote félsziget lábán körbefutó utat, ahol már a forgalom is megcsappant.

Maga a félsziget 8 km hosszú és 3 km széles, mi pedig teljesen körbe akartunk menni rajta, ami azt jelenti, hogy egészen Lugano-ig megyünk, sőt azon is túl, de az már nem a Morcote félsziget lesz. Az út nem teljesen a vízparton haladt, de azért egészen közel hozzá, és ha az épített látványosságok – villák, privát rezidenciák kerítése – engedte, akkor a tóra is nagyszerű kilátás nyílott.

Sajnos publikus strandot nem találtunk, minden négyzetméter elkerítetten éktelenkedett. A bal oldalunkon meredek hegyoldal emelkedett ki a tó habjaiból, és a fák között megbúvó kisebb nagyobb paloták, mint nagy kagylóhéjak borították. Nagyon látványos, pazar környezetben tekertünk,

mindenfelé pálmafák, és egyéb egzotikus délvidéki növények nőttek szabadon.

Az alapvetően D-i irányú utunk ilyen környezetben telt, majd DK-i irányba fordultunk és elértük Arbostora települést, ami egy kis ékszerdobozt juttatott eszembe. A sziget névadó települése – Morcote – szinte egybeépült Arbostora-val, jó kis keskeny sikátorszerű útján nem volt könnyű közlekedni. Amikor egysávosra szűkült az út, akkor azzal foglalkoztam, hogy ne üssön el a szembejövő, meg hátulról érkező se, viszot a tükrömből eltűnt Cobranco. Vártam egy-két percet, aztán visszafordultam és a kerékpárját megtaláltam letámasztva, de Őt sehol nem láttam. Gondoltam jön mindjárt, hát ja, illetve nem. Én csak vártam, vártam, de semmi, aztán 20 perc múlva előkerült. Elmodásából az derült ki, hogy fent volt a hegyen, - gondolta úgyis visszafordulok - ahol a Scherrer Parkot látogatta meg,

ami nagyon látványos botanikuskert szerűség.

Ezt sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom, mivel én nem láttam. Ahol a bringáját hagyta, az tulajdonképpen egy lépcsős lejárat a tóhoz, ahol csobbanni is lehetetett volna. Amíg én vártam rá, addig egy teremtett lélek nem jött erre. Amikor bementünk a vízbe, azonnal megjelent egy négyfős család és ők is vetkőzni kezdtek, emiatt azért nézegettünk a bringák felé, hiába Svájc, mi nem ott szocializálódtunk. A frissítő fürdés után indultunk is tovább, olyan fél három körül. Az út fokozatosan ÉK-i irányba fordult, ahogy a félsziget csücskén haladtunk, ugye most a Morcote félsziget túlsó oldalán jártunk, mint délelőtt. A csücsökből DNY-i irányba tekintve megfigyeltük a kis öblöt, amit Porto Ceresio települése töltött ki a szárazföldön.

Hamisítatlan mediterrán vidéken tekertünk, pálmafák, mindenféle cserjék, és az elengedhetetlen mediterrán cseréppel fedett házak

 és pótlólag a fantasztikus tó látványa a szemben lévő hegyekkel. Eddig ezzel a nappal teljesen elégedett voltam mind időjárás, mind látvány szempontjából. Valamikor három óra előtt értük el a Melide töltést, ami gyakorlatilag kettévágja a tavat, amit a helyiek akkor építettek, amikor mi éppen a ’48-as szabadságharccal voltunk elfoglalva. Ezt a környéket már régi ismerősként üdvözöltik, hiszen 4 éve már jártunk erre, akkor a szemben lévő oldal felől Olaszországból érkeztünk és szenvedtünk a szűnni nem akaró esőtől, ami miatt Luganó-ban vonatra szálltunk és visszamentünk az autóhoz, majd haza. Most sokkal jobb volt az időjárás, a túloldalt is láttuk, jól meg is néztük Campione-t, ami olasz enklávé svájci oldalon. Az időjárás ugyan sokkal jobb volt, de a forgalom olyan szörnyű nagy, hogy nem lehetett élvezni a tekerést, nem lehetett nagyon nézelődni, csak küzdeni a túlélésést. Nekem ez a szakasz – Lugáno-ig – abszolút élvezhetetlen volt a veszélyes géperejű szörnyeket vezető népek miatt. Aztán Paradiso-ban lementünk a tóparti sétányra, rögtön kisimultak lelkem háborgó habjai és már tudtam élvezni a csodás környezetet. Nem csak a tóra és a szép parkra volt jó a kilátás, hanem a kb. 5 km távolságban feltűnő Lugano-ra is,

 ami a szemben lévő nagy öböl teljes szélességében kitöltötte sőt a hegyoldalakra is felkúsztak épületei, mint a vadszőlő. Mivel Lugano-ban voltunk már az említett 2016-os túrán, emiatt nem volt tervben a körbenézés, csak a parti sétányon szerettünk volna tova haladni, időnkénti megállással szétnézéssel. És pontosan a tervek szerint jártunk el, végig gurultunk a parton az árnyas fák alatt,

és élveztük a környezet adta élményeket. Luganóra nem is vesztegetnék több szót, de azért voltak történések, ami miatt mégis körbe kell írni, mi is volt velünk. A városból már majdnem kivergődtünk, amikor Cobranco hirtelen mindenáron valahol jobbra le akart kanyarodni a parton futó gyalogösvényre, hogy ne kelljen az egyre növekvő forgalomban billegnünk, ráadásul egy szerpenti kanyarokkal tarkított emelkedő is következett volna. Egy jónak tűnő lehajtón lekanyarodtunk jobbra a főútról és el is értük a Gandria ösvényt, (Sentiero di Gandria),

aminek elején éppen építési munkák folytak, ennek folytán nagyon keskeny lett az út, alig tudtuk folytatni a haladást. Bár a videón utólag látszik, hogy behajtani tilos tábla volt ott, amit a helyszínen nem érzékeltünk, de ha láttuk volna- Cobrancot ismerve – akkor is bementünk volna. Érdekes módon több bringással is találkoztunk, tehát lehet, hogy mégsem volt tilos bemenni, pedig lehet, hogy jobb lett volna, ha igen. Ez így elég talányosra sikeredett, de majd kiderül miért. Indulás után az út, egy kis macskaköves szakasz után hirtelen murvássá vált, de a jó fajtából, viszont a szélességét továbbra is inkább keskenységnek kellene nevezni. Az út folyamatosan emelkedett, helyenként egész jó kilátást engedett a tóra. Egy jó kilátást biztosító helyen visszatekintettünk Lugano irányába és jól meglepődtünk, mert nagy komor felhők érkezése látszott. A másik problémát az okozta, hogy 2,5 km haladás után hirtelen meredek lépcsősor állta utunkat, ami megakadályozta a további haladást. Cobranco mondta, hogy Ő tudta, hogy ilyen lesz, ezen egy kicsit méltatlankodtam, vajon akkor miért jöttünk erre. Na, mindegy. Visszafordultunk, és visszamentünk ahhoz a pontjához a főútnak, ahonnan a szerpentint kikerülendő lementünk az ösvényre. Végül csak nem sikerült a hegymászást és a nagy forgalmat kikerülni, de sebaj.

Nem is a plusz 5 km volt a baj, hanem az, hogy közben az esőfelhők egyre közelebb jöttek NY felől. Az emelkedő nem volt különösebben meredek, kb. 100 m szintet emelkedtünk, amit a néhány km-re található olasz határig vissza is nyertünk. A Svájciak nem figyeltek a kilépőkre, így ránk sem, nyugodtan gurultunk át a határon, majd egy hosszabb alagút után be, Olaszországba. A nagy forgalom elől lemenekültünk a tó szinten futó, a kis településeket összekötő útra, de valahogy a forgalom is jött utánunk egy idő után, ami elég zavaró volt. Cobranco olyan öt óra felé mondogatni kezdte, hogy fürödni, meg ebédelni is kellene, én ez utóbbit nagyon tudtam helyeselni, mert már ki akart lyukadni a gyomrom helyén tátongó lyuk.

Addig kerestük a jó fürdőhelyt, hogy végül 17:30-ra meg is lett Cima településen és a sétány padjai lehetőséget kínáltak az ebéd elköltésére is. A tó ezen része felett a Valsolda gerince húzódott, afelett pedig igen ronda fekete felhők, amik elől Lugano óta nem sikerült elmenekülni, igaz nem is tettünk érte semmi érdemlegeset, ha a fürdést és táplálkozást nem vesszük annak. Cobranco először jót lubickolt a fekete felhők árnyékában, én közben tömtem a fejem, majd amikor kijött a vízből, kezdte számba venni, milyen kajákat is vett a boltban még reggel. Volt ott ecetes íztelen sajt, orosz hússaláta, meg a szokásos olasz pékárú. Addig-addig húzta az időt, hogy végül 75 percet töltöttunk ott, majd 7 előtt már sikerült is tovább indulnunk. Az esti cél az volt, hogy a tó-nyakban található Porlezza települést elhagyva, bevesszük magunkat a Lago Di Lugano-t a Lago Di Como-tól elválasztó néhány km széles földnyelv erdőségébe és ott valahol elvackolunk. A fürdőhely csak 2 km-re volt Porlezza-tól, amit hamar el is értünk, és a part menti sétányon nézegettünk a tó felé, de sajnos túl jó látványban nem volt részünk, mert a felhőzet még feketébb lett és még közelebb is jött. Egy kis keringőzés után rátaláltunk K-EK-i irányba vezető útra, ahol náhány 100 m után nagy csődület fogadott. Gondoltam is, nem kellett volna az üdvözlésünkre ennyi embernek összegyűlni, de már látszott is a szomorú apropója a tömegnek. Az úton állt egy Citroen C3-as, aminek az eleje nem teljesen úgy állt, mint ahogyan azt a tervezője megálmodta, hanem egy nagy függőleges egyenes mentén horpadás éktelenkedett rajta. Ahogy haladtunk a jobbra ívelő kanyarban, már látszott is a levét eleresztő motor-torzó a földön, ami összegyűrte a kis autót. A motoros már nem volt a helyszínen, csak remélni tudtuk, hogy túlélte a balesetet. Még egy darabig lamentáltunk a látottakon, majd a főútról letértünk egy pompás bringaútra, ami a tó ÉK-i befolyóját képező Guccio folyó jobb partján haladt, majd egy idő után átmentünk a túlsó oldalra és K felé haladva magunk mögött hagytuk. Némi kis mezőgazdasági terület után leltünk egy újabb tavat, ami a lapályos Porlezza-tó volt. Mellette jó sűrűn „lakott” kemping, ahova eszünk ágában sem volt bemenni. A kemping után szurdokszerűen a sziklába vágott úton haladt a bringaút, amit mi is használtunk, valaha ez kisvonat nyomvonal lehetett. Az út enyhén emelkedett, de nem nagyon volt sehol egy kis utacska az erőbe, amin bemenve táborhelyet találhattunk volna. Végül Cobranco csak talált egy lejáratot, és a kis ösvényen sikerül egy jól fejlett vadkempinges helyre lelni. Igaz voltak körben teljesen szétrohadt hordók maradványai, de volt elég hely a sátornak. Még egy kicsit vívódtunk, vajon jó lesz-e ez nekünk, de az égiek jelt adtak, eső formájában, amit mi megértettünk, és gyorsan sátrat vertünk.

Az egész nap ismét egy látványos tavas nap volt, amit a Lugano-i tó különböző öbleinek felkeresésével töltöttünk, és az időjárás szinte egész nap jó volt, csak a nap végére szomorodott el, de megúsztuk.  

Következő napunk is tavasra lett tervezve, ekkor még nem tudtuk milyen időjárásra számíthatunk majd, de reménykedtünk.

 

6. nap 2020.07.23. Csütörtök (68 km 791 m szint)

Egy csendes, nyugodt éjszaka után, valamivel 7 óra után néztünk ki a sátorból és rögtön megorrintottuk, bizony jó idő ígérkezik. Bár a környezet még erőltetetten pozitív felfogásban sem volt idillinek nevezhető, ami a rozsdás, hordó-torzókban fejeződött ki, itt ott valamikori -  növénnyel benőtt - szeméthalmok sejlettek fel. Viszont az éjszaka csendben telt, nem voltak hangoskodó turisták, mint minden kempingben, sőt szúnyogok sem, viszont volt olyan ízeltlábú, amiről csak később szereztünk tudomást (spoiler alert!!!).

A napi tervekről ugyan azt lehet elmondani, mint az előző napról, vagyis tavas nap, de a vége felé már a hegyek is képbe fognak kerülni. Ezen a napon a Como-i tó mellett terveztük a menetet, igaz ugyan, hogy már voltunk ennél a fantasztikus észak-olaszországi tónál, de most az, az ága került a célkeresztbe amit eddig nem érintettünk, vagyis az ÉNY-i oldal.

Az éjszakát a Maggiore és a Como-i tó között töltöttük, és innen Menaggo-ba, a tó partjára kellett először lejutnunk. De ne szaladjunk ennyire előre, előtte induljunk el a táborhelyről. Ez viszonylag hamar megtörtént 8:17-kor már hajtottuk a pedált, mert az előző este követett felhagyott vasúti pálya továbbra is emelkedett.

A reggeli hűvösben elkelt a hosszú ujjú felső, főleg azért, mert teljesen zárt lombkorona alatt haladtunk. Mikor nyíltabb terepre jutottunk, akkor felhőtlen kék ég fogadott, szikrázó napsütéssel, amit jó előjelnek vettünk a tavas nap elején. A szállástól jó 70 m szintet emelkedtünk – igaz 5 km alatt, tehát nem repedtünk bele -, majd 391 m-en átbuktunk a hágón és innen egy huzamban lejtőztünk Menaggio-ig (200 m). Fantasztikus éles kanyarokkal tűzdelt szerpentinen tettük meg a 2,8 km-es utat és jutottunk le a tó szintjére, de gurulás közben a kilátás a tóra és a városra lélegzet elállító volt. A tavon széles arany sávot hagyott, a túloldalról idepillantó nap. Levergődtünk a tó parti sétányra, ahol vaskos törzsű pálmafák adták a mediterrán érzetet,

 amit egy kicsit még felturbózott a kék vízen tükröződő kék ég, és hogy teljes legyen a kép, a háttérbe elég nagy hegyek foglalták keretbe a látványt. Kicsit tátottuk a szánkat csodáltuk a környezetet, majd elindultunk boltot keresni, amit egy kis kérdezősködés után hamar meg is találtunk. A bevásárlás után visszatekertünk a tengerpartra, amíg Cobranco bement a hideg vízbe és úszott egyet, addig én megreggeliztem, a fürdőzés után Ő is. A reggeli elfoglaltság kicsit elhúzta az időt, és  csak 10:39-kor indultunk tovább a tó NY-i oldalán.

 Szerencsére volt valami féle bringaút hálózat és csak egy alagúton kellett a nem túl nagy forgalomba belemerülnünk. A többi alagutat megkerülte a bringaút, ami valamikor a rendes út lehetett. Nagyon látványosan, a víz mellett vezetett utunk,

 a forgalomra nem lehetett panaszunk, szinte hihetetlen volt, hogy nincsenek külföldiek és olaszból sem volt annyi, mint amire készültünk. Úgy számoltunk, hogy Menaggio-tól a tó É-i csücske, olyan 27 km-re lehet, tehát nem kellett nagyon sietnünk, ráértünk nézelődni,

 és még egy fürdést és ebédelést is terveztünk. Menaggio-tól 14 km-t tekerve értük el Dongo települést,

ami előtt sikerült a fürdőnadrágot átvennem, mert a távolban homokosnak tűnő partszakaszt véltünk felfedezni. A helyszínre érve konstatáltuk, hogyha nem is homokos, de apró kavicsos a tópart, ahol pompásan be tudtunk menni a vízbe,

 úgy fél egy tájban. A lubickolás után elindulva, alig mentünk 2 percet, Cobranco meglátott egy kiülős éttermet, és rögtön kombinálni kezdett. Eleinte csak tésztákat, pizzákat láttunk – fényképpel kitéve -, de aztán feltűntek nem tradicionális olasz ételek is. Végül csak bementünk, leültünk, rendeltünk söröket, azzal nem nagyon lehet melléfogni, kell a folyadék. Cobranco rendelt egy két fogásos valamit, aminek első része ecetben pácolt halakat tartalmazott a leírás és a pincérnő elmondása szerint, míg a másik fele grillezett halat, mindezt 20 pénzért.

Én természetesen pizzát kértem 7,5 bibircsókért. Mikor kihozták az ecetes halat, volt nagy meglepetés, mert 2 db nagy és 20 kicsi jószágot tartalmazott a tányér, ohne köret. Az én pizzám akkora volt, hogy Kinizsi Pál is csak félve emelte volna fel. Közben Cobranco szüttyögött a savanyú menüvel, egy kis bagettet rágott hozzá, de látszott, hogy nem nagyon ízlik neki. Olyan csúnyán néztek ki a halak, hogy nekem hiába kínálgatta, nem álltam kötélnek, közben tőlem elkunyerált egy kis szelet pizzát, pedig nem is szereti. Ezután elvitték a tányérját, majd hoztak egy 40 cm hosszú, falevelet formázó tálon 5 szelet rántott halat és egy kazal sült krumplit. Csak szörnyülködtünk mekkora adagok vannak itt. Volt még egy érdekes közjáték, kaptunk egy kis üvegkancsónyi fehér bort két pohárral, pedig nem is kértük, ez elég gyanúsnak tűnt. Cobranco legyűrte a töménytelen halat, megitta a sörét és rátöltött a fehér borból is. A fizetésnél kapott számlán természetesen rajta volt a bor 5,5-ért, meg 2 a szervízdíj. Így összesen 44-et fizettünk adóval együtt, de teljesen degeszre ettük magunkat, igaz az ebédidő sem volt rövid, 13:15-től 14:52-ig tartott, így közben sok ökörködésre is volt alkalom. Alig indultunk tovább, máris ránk tört a szomjúság, főleg Cobranco halai akartak inni. Innen a bringaút közvetlenül a tó partján haladt, igaz murvás felülettel rendelkezett, de egy teremtett lelket nem lehetett látni sem a vízben, sem a parton, ami nekem nagyon tetszett.

Egy árnyékos helyen megálltunk és jól meghúztuk a butykost helyettesítő Chinotto-s flakont, majd folytattuk utunkat. A tekerés nagyon élvezetes, látványos lett, nem kellett a többi ember kerülgetésére koncentrálni, hanem simán lehetett nézelődni, bambulni.

Ez a jó világ egészen a tó végéig, a Mera befolyójáig tartott, ahol ki kellett menni a főútra, de itt sem volt veszélyes mennyiségű jármű. A folyó felett a bringásoknak fémrácsból készült külön sávjuk volt a hídra, így az autóktól jól elválasztott helyen haladtunk,

majd egy körforgalomnál erősen néztem merre kellene menni, hogy a tó utáni tó felé vegyük az irányt, de a GPS kis képernyőjén nem igazán leltem. Cobranco viszont a körforgalom túloldali tábláit sasolva rögtön kitalálta, hogy merre van Chiavenna, és ezzel megoldódott a dilemmánk. Az előbb emlegetett tó utáni tó a Lago Di Mezzola,

ami valamikor a Como-i tó része volt, viszont a Como-i tavat tápláló másik folyó, az Adda sok hordalékot rakott le, emiatt ez a hordalékpad elválasztotta a két tavat egymástól. Ennek a hordalékpadnak az ÉNY-i része mocsaras ingoványos terület – amit Spanyol mocsárnak neveznek -, mi pedig pontosan ezen a része haladtunk észak felé. A mocsaras, nádasos rész után, teljesen sík legelő szerű rész következett, majd némi idő után szilárd burkolatú utat is találtunk, de ekkor már igen közel voltunk a Mezzola tóhoz, ami azért csak a Como-i tóhoz képest kicsi, hiszen kb. 3x2 km a kiterjedése, a legnagyobb mélysége meghaladja a 60 m-t. A tónak csak a K-i oldalán vezet út,

 így értelemszerűen mi is itt haladtunk, párhuzamosan a vasúttal, annak hol a bal, hol a jobb oldalán és már messziről figyeltük, hol lehetne fürödni egyet. Már 2016-ban voltunk itt, akkor megrázó, illetve hidegrázó élményünk volt a tóról, mert borzasztó hideg volt nem is tudtunk belemenni, csak féllábszárig. Most ezek az élmények jöttek elő, de reméltük, hogy a meleg időjárásnak hála, talán fürödhető lesz a hőmérséklete. Végül negyed öt tájban értük el a 2016-os fürdőhelyet

és azt láttuk, hogy emberek vannak a vízben. Ez így nem teljesen pontos, inkább azt mondom nagyon fiatal emberek, vagyis gyerekek, felnőttek egyáltalán nem. Nem maradt ez így sokáig, mert ledobáltuk ruháinkat, mint a proletariátus a láncait, és zsupsz be a vízbe. Na a bemenetel nem volt ennyire hirtelen, mert nagyon hideg volt a tó, de ha már itt voltunk, akkor muszáj volt bemenni. A bemenetellel nem volt semmi gond, de a kijövetellel igen, pontosabban azzal sem nagyon, hanem a törülközéssel. A jobb hónon alatt éreztem valami dudort, érzékeny is volt, odanéztem, hát egy kullancs, jó dagadt állapotban. Erősen rácsodálkoztam, mert bennem eddig még soha nem volt ilyen állat. Gyorsan riasztottam Cobrancot, akinek volt csipesze, na nem kullancs-csipesz, hanem csak sima, de az is jobb a semminél, és Ő már látott ilyen vérszívót. Seperc alatt kiszedte, befújtuk fertőtlenítővel és reménykedtem benne, hogy nem lesz semmi bajom tőle. De lett. Igaz, csak itthon Lyme-kór. Először egy 2-3 cm-es vörös folt, majd következő nap tovább nőtt, majd elkezdtem az antibiotikum kúrát, 10 napig napi három szem, és utána szerencsére elmúlt minden tünet és egyéb sem jött vissza, de az antibiotikum kiölte a bélbaktériumokat emiatt elkapott a hasmenés, de ezt meg a probiotikummal éltem túl.

E rövid kitérő után térjünk vissza a Mezzola partjára. Fürdés után 16:45-kor indultunk tovább a Mera mellett vezető bringaúton, majd sajnos ki kellett menni a főútra, de szerencsére nem hosszasan, újra vissza tudtunk térni a Mera gát melletti aszfaltos útra, majd magára a gátra. A Mera 1.500-2.000 m széles, 10 km hosszú völgyet alakított ki az évezredek alatt, melyet a völgy fölé 1.500 m-el magasodó hegyek kísértek két oldalról.

 A lapos területet északról még magasabb hegyek vigyázzák, amik Chiavenna fölé magasodnak. Valamivel fél hat előtt értük el San Pietro települést, illetve nem értük el, mert tőlünk balra a domboldalba épült, mi meg alatta haladtunk el. Közben felelevenítettük a 2016-os esti kajálóhely és táborhely keresést, aminek kapcsán felmentünk a településre, de nem találtunk megfelelő helyet. Viszont táborhelyet találtunk akkor, itt a gát mellett, ahol egy földúton sűrű bokros területen betekertünk a mezőre. Ezen merengtünk, amikor elértük azt a helyet ahol a valamikor táborhely volt, és minden egészen másképp nézett ki. Sehol sűrű bokros terület, csak lenyírt legelő, igaz mi sem földúton haladtunk, hanem a gát tetején egy új aszfalt úton, ami azóta épült meg. Még szerencse, hogy nem ide terveztük a táborhelyet, hanem csak Chiavenna után, úton a Splügenpass felé. San Pietro-t elhagyva továbbra is pompás aszfaltozott kerékpát-úton haladtunk, aztán Chiavenna közeledtével ki kellett mennünk a főútra. Emlékeimben élénken él ez az út, mivel erre már legalább négyszer jártunk autóval, akkor még éjszaka is volt forgalom, most viszont volt ugyan, de nem zavaróan nagy, annak ellenére, hogy erre kell mennie annak aki Svájcba akar átmenni a Majola, vagy a Splügenpasson, sőt aki Chiavennába igyekszik annak is. Az időjósok péntekre, tehát a következő napra folyamatos esőt mondtak, emiatt olyan táborhelyet szerettünk volna, ami rejtett helyen van, mert várhatóan egy teljes napot a sátorban fogunk dekkolni. Ehhez viszont jól be kellett vásárolnunk, hogy legyen mit ennünk innunk, amíg a vacak idő tovább áll. Szerencsére Chiavenna elég nagy város ahhoz, hogy legyen ott bevásárló központ, és ezt pont a bevezető főút mellé építették, nem volt nehéz rátalálni, mert mondhatni beleütköztünk. Ha már így történt, akkor be is mentünk, persze külön-külön és elintéztük a bevásárlást. Az áruházban kötelező volt a maszk használata, és mindenki viselte is, a pénztáros ordibált egy sort velem, mert szerinte túl közel mentem az előttem lévő emberhez. A bevásárlás után már ronda felhők gyülekeztek abban az irányban a hegyek felett, amerre mennünk kellett, de el kellett indulunk az SS36-os úton felfelé a Splügenpass irányába, hiszen itt a város környékén nem lehetett olyan táborhelyre számítani, mint amilyet az előzőekben említettem.

A videót Cobranco itt kettévágta, de nekünk még nem ért itt véget a nap, hiszen az volt a terv, hogy amennyit lehet annyit menjünk felfelé a hágó úton és találjunk egy olyan táborhelyet, ami alkalmas arra, hogy - az időjósok által előrevetített, - egy teljes napos esőt is át tudjuk majd vészelni. Jó könnyűnek ígérkezett ilyen helyet találni, mert egy meredek sziklákkal szegélyezett völgyben kellett felfelé törnünk, de Cobranco megoldott már ennél bonyolultabb helyzetet is.

Este, valamivel 19:00 előtt rugaszkodtunk neki a feladatnak, ami először navigálásban merült ki, mert Chiavenna egy elég rendes közlekedési csomópont, de szerencsére jók voltak a táblák, így gond nélkül találtuk meg a Splügen Pass felé vezető utat. Amíg ez meglett, nem túl erős emelkedőn haladtunk, az irány meglelése után ez erősen megváltozott, az út meredeksége rákapcsolt, 9-10%-kal riogatott, még a lakott területen belül. Mielőtt kiértünk volna az eleinte lakatlan völgybe, melyet a Liro patak vágott magának,

szerencsére találtunk egy csurgót. Nagy szükség volt rá, mert a nagyon fülledt párás időben erősen izzadtunk. Az időjárás, vagy legalábbis a látvány nem adott okot sok bizakodásra, mert É felől, - amerre haladnunk kellett - óriási fekete felleg kezdett felénk úszni, miközben mögöttünk szép kék égre sikerült visszatekintenünk. A tervek között felmerült az is, hogy ha sikerül eljutni az 1.100 m magasan fekvő Campodolcino-ba, akkor ott bemehetnénk a kempingbe és, akkor meg van oldva a szálláshely probléma. Viszont már fél nyolc felé látszott, hogy nem fogunk odáig eljutni, mert a felhő túl gyorsan jön lefelé. Chiavenna után kb. 200 m szinttel feljebb megjelentek a teljesen maguk alá forduló szerpentin-kanyarok, San Giacomo Filippo falu előtt, mindjárt 4 db-ot sikerült megszámlálnunk. A faluban is elég feszesen emelkedett az út és újabb két látványos kanyart is leküzdöttünk. A falu után egy jobbra vezető utacskán Cobranco behaladt, annak reményében, hogy talál táborhelyet, de igyekezetét nem kísérte siker, így haladtunk tovább, de már látszott, hogy nem sok időnk van az esőig, ami elég lehangoló felismerés volt. Ez az eset 555 m magasságban történt, utána még tekergettük a pedálokat, aztán 650 m magasságban, egy galériából kijövet, újabb kecsegtető út vezetett be az erdőbe, de újra csak lukra futottunk, mert méh kaptárokat rejtett a rejtek erdő. Aztán alig indultunk tovább, rögtön egy hosszú alagútba jutottunk, ami a vége felé galériába ment át és a balra kinézve, egészen ígéretes helyszín tárult elénk, olyan ahol akár táborozni is lehetne (20:23). Gyorsan kimentünk szétnéztünk, majd észleltük, hogy valamilyen műszaki berendezések is vannak az alagút falánál, és sajnos egy kamera is ott éktelenkedett, és mivel nem akartuk a helyi reality showban szerepelni, le is tettünk arról, hogy oda tegyük le a sátrat. Viszont egy aszfaltos út vezetett lefelé, mely mellett egy romos épület állt. Mikor jobban szemügyre vettük a környéket, találtunk is egy ici-picit lejtő részt, de jónak ítéltük és hirtelen felállítottuk a sátrat,

mert É felől gyorsan közeledett a dörgés. Mikor már állt a sátor, akkor megnyugodtunk és elkezdtük szortírozni mire van szükség bent, ha másnap is esne az eső. Addig tököltünk, amíg hirtelen leszakadt az ég, és jó vizesek lettünk, mire mindent bepateroltunk a sátorba.

Az eső egész éjszaka esett, reggel 9-ig, akkor egy kis szünet következett. Ezt kihasználva kimentünk szétnéztünk, anyagot cseréltünk, mivel a sátor nem teljesen összkomfortos. Aztán ettünk valamit, majd újra esni kezdett, de mi kifogtunk az időjárás-felelős praktikáján és visszamentünk aludni. Délutánra aztán egészen javulni látszott az idő, elállt az eső és még a napocska is kikandikált – félálomban – a vékonyodó felhőzet alól.

 Olyan 17:00 óra felé újra megéheztünk és már vágytunk rá, hogy ne fekve, a sátorban kelljen enni, ezért - a fentebb emlegetett romos ház melletti – 1,2 m magas beton korláthoz kihordtuk az élelmet, „italmot” és csaptunk egy nem túl rövid, viszont annál fordulatosabb vacsorát, ami lehetett vagy 1,5-2 óra. Nyilván volt dalbetét, mindenféle tesztek – lötty, csoki, pénz – és az evésen kívüli egyéb tevékenységek. Vacsora után bevetettük magunkat a sátorba és sikerült reggelig aludni.

7. nap 2020.07.25. Szombat (79 km 2.447 m szint)

Az előző nap kimerítően sok alvásának köszönhetően, már 6:30-kor felébredtünk. Persze nem csak ez volt az ok, hanem az is , hogy hosszú napnak néztünk elébe, hiszen a Splügen hágót (2.114 m) akartuk megmászni, utána a túloldalon le a névadó településre, Splügen-be terveztük az utat, majd ha jól haladunk, akkor…

A tábor 675 m magasságban helyezkedett el, a számolás eredménye 1.439 m szint legyőzését kívánta meg, ami önmagában nem túl sok, de az előző mondat végén az a három pont, az sejtet valamit.

A szokásoknak megfelelően, nem túl gyorsan összerámoltunk és 7:23-kor már indultunk is felfelé a hágó irányába. Az időjárás bizakodásra adott okot, főleg a szép kék ég, igaz ez indulás után nem nagyon látszott, mert az utunkat a tegnap előtti alagútban folytattuk. Az út eleinte 8,5-9,5 % meredekséggel indított , aztán 9-10%-re „szelídült”, amire volt is igény, mert a levegő hőmérséklete nem teljesen volt kompatibilis a biológiai elvárásaimmal. Elég jól haladtunk és az autóforgalom is vérszegény volt, de aztán elkezdődtek a szerpentin kanyarok és előkerültek a fosszilis üzemanyaggal hajtott zajos, büdös, veszélyes vackok is, leginkább a maga alá kanyarodó úton voltak bajban, meg én is, hogy sikerüljön elkerülni a kilapulást. Gallivaggio-ban megcsodáltuk a bazi nagy templomot, amit annak tiszteletére építettek, hogy valamikor megjelent Szűz Mária. Én ezekben nem nagyon hiszek, de a templom tényleg jól nézett ki. A következő település előtt már igen szerettem volna harapni valamit, és mikor ezt szóvá tettem, Cobranco rögtön dalra fakadt, ami egész jó és ide illő volt, de nem laktam tőle jól. Érdekes, hogy Lirone-ban sok meredek visszafordító kanyaron jutottunk át,

 de meredekség nem engedett nagyon. Kisvártatva, kívánságom meghallgatásra talált és egy pompás kilátást lehetővé tevő helyen megálltunk a falu közepén és sikerült némi kekszet magamba tömni, volt még találós kérdés is, de az évődés nem tartott sokáig és már nyolc órakor mentünk is tovább. Hamar elértük a következő települést (Cimaganda 910 m), ahol óriási nagy kövek látványára lettünk figyelmesek a házak között. Némelyik ház nagyságú volt és valószínűleg a felette elhelyezkedő meredek hegyoldalból jöhettek le valamikor. Mikor kiértünk a településről, akkor lepődtünk meg igazán, mert itt nem hogy ház nagyságú kövek szegélyezték az utat, hanem bérház nagyságúak. Aztán jött egy jó hosszú alagút én csak tekertem nézelődtem, majd a túloldalon észleltem, Cobranco eltűnését. Nem tudtam mire vélni a dolgot, hiszen az alagút nyíl egyenes volt, végig lehetett látni rajta a bejáratáig, de Cobranco sziluettje nem billegett sehol. Megálltam, ettem egy kis kekszet és vártam, majd egyszer csak hallom a hangját, de nem az alagútból. Kiderül, hogy a túlsó végen volt egy régi, alagút kerülő út és Ő bepróbálkozott vele, végig is ment, csak az utolsó 20 m-en derült ki, hogy nem tud kijönni az útra, vissza kell fordulnia. Megvártam amíg visszagurul és feljön a rendes úton és ismét úton voltunk. Némi tekerés után elértük Campodolcino-t 1.050 m magasságban, ami 6 km-re volt a táborhelyünktől, ide kellett volna feljönni 2 nappal ezelőtt este a kempinghez. Úgy érzem jól döntöttünk, hogy lent maradtunk, ahol nyugodt körülmények között vészeltük át az esős évszakot. Egyébként itt több falu tartozik Campodolcino-hoz és a völgy is kiszélesedik és síkká válik, sőt gurultunk is egy keveset. Itt boltot terveztünk látogatni, - szombati nap lévén, - mert innen már nem lesz lakott terület, minthogy eddig sem volt olyan méretű, ahol bolt lett volna. Végül boltot majdnem a városka végén találtunk, ahol kézfertőtlenítőt és maszkot kellett használni. Sokan még az utcán is hordták a védő eszközt, amin nem is csodálkoztuk, mivel télen ebben a régióban aratott a Covid, és azóta is tart a félelem. A bolttal szemben leltünk egy jó kis teret, ahova éppen be tudott sütni a nap, mert éppen fölénk tornyosult 1.000-rel egy hegy, amibe majdnem beleakadtak a sugarai. Reggeli után a vidám napsütésben örömmel indultunk neki a hágóútnak, és már csak 1.030 m szint leküzdése volt hátra. Ahogy elindultunk, rögtön feltűnt, hogy a forgalom jelentősen megélénkült, nem csak a gépszörnyek sokasodtak meg, hanem a bringások is töménytelenedni kezdtek. A település végén megálltunk, hogy értelmezni tudjuk a kétfelé váló utat és a hozzá tartozó táblát. Mindkét út a Splügen Passra vezetett, de a baloldalira terelték – le a völgybe – a teherautókat, míg a bringásoknak azt írták, menjenek egyenesen. Mi hallgattunk a felhívásra és elindultunk egyenesen. Ahogy haladtunk egyre több műtárgy lett az úton, alagutak, galériák és természetesen maga mellé kanyarodó szerpentinek.

Nekem már kezdett ismerős lenni a helyzet, mivel már jöttem erre egyszer – kényszerből – autóval 2017-ben, amikor a tengeri Alpok ostromáról tartottunk haza. Azt tudni kell, hogy a azon a napon átmásztunk a Lombarda hágón Franciaországból, Isola-ból (866 m-ről 2.347 m-re), majd legurultunk Vinádio-ba (16:10-re értünk le), ott összepakoltunk, autóba pattantunk és elindultunk hazafelé a Cuneo-Torino-Milánó-Comoi-tó-Chiavenna útvonalon. Akkor Chiavenna után jobbra fordultunk, nem a Splügen Pass irányába, de nem tudtunk átjutni az Engadine völgybe, mert az olasz-svájci határ túloldalán fekvő Bondo falut elvitte a felette magasodó óriási hegyről induló földcsuszamlás, emiatt út sem volt és vissza kellett fordulni. Hát így történt, hogy akkor este 22:00 órakor indultunk neki a Splügen Passnak. és nagyon fáradtan vezettem végig az egész utat, Cobranco pedig nyitott szemmel, zombi pózba merevedve himbálódzott az anyós ülésen, nem sokat segítve azon, hogy ébren maradjak. Ennek ellenére maradtak élmények, főleg a hihetetlen kanyarokról, alagutakról és most tekerés közben elő is jöttek.

A hágónak ez, a fantasztikus középső szakasza nem hasonlít más hágó utakra, legalábbis azok közül ahol eddig jártam.

Na, de vissza a történésekre. Az egyik nagy visszafordítós kanyarban nézelődtünk, amikor Cobranco meglátta a lentről érkező motoros hordát, és már majdnem odaértek hozzánk, ekkor rákezdett a „Motoros Péter, motoros Pál…” kezdetű bekészített nótára, ahogy szokott, jó hangosan, fejhangon. Ezzel nem lett volna probléma, mert a bukósisak és a füldugó sokat csillapít a zajokon, viszont a csapat után jött nagy lendülettel felfelé egy országútis bringás, és a nóta még nem ért véget azzal, hogy a motorosok már elhúztak és az ő fején a bukósisak nem tudta jótékonyan csökkenteni az ártalmakat, legalábbis azokat nem, amik levegő rezgése útján terjednek és Cobranco torkából erednek. Na, ahogy Cobranco áriázott, persze közben vette magát a kamerával, a bringás pedig odaért hozzánk, hát látni kellett volna az arckifejezését és úgy röhögött, majdnem leesett a nyeregből. Mikor elindultunk jönni kezdek a bringások, engem meg elkapott a versenyláz, mint a karámba zárt lovakat, mikor elmegy mellettük a Giro mezőnye. Próbáltam tekerni ahogy bírtam és némelyikkel majdnem sikerült a tempót tartani, percekig 50-100 m-en belül tudtam maradni. Nyilván ezek nem fiatalok voltak, hanem az idősebb korosztályba tartoztak, sőt hölgyek is hajtottak felfelé, persze mondanom sem kell, Ők mind hamvas fiatal bringások voltak. Addig-addig tekertem velük, amíg már nem láttam Cobrancot a tükörben, gondoltam megállt videózni.

Na igen, egy vízesést fotózott sunyin, ami nekem elékerülte a figyelmem.

 Azért a Madessimo-ba vezető – jobbra menő – útra nem tértem rá, hanem haladtam a hágó felé. Egy idő után zavarni kezdett, hogy nem láttam mi van vele, egy jó hosszú alagút után még mentem 2 kanyart, majd megálltam egy galéria mellett kialakított murvás parkolóban és ettem egy keveset, míg Cobrancot vártam. Érkezése után közösen megnéztük a kilátópontról az alattunk elterülő Isola települést, és a mellette kéklő tavacskát,

ami mellett az az út tűnt fel, amin akkor haladtunk volna, ha Campodolcino-nál balra mentünk volna, nem egyenesen.

Némi nézelődés után 11:10-kor indultunk tovább. A táj egyre kopárabb lett, ahogy törtünk felfelé

és amikor 11:50-kor 1.880 m magasságban elértük a Lago Di Monte Spluga-t, akkor körültekintve fás szárú növénynek se híre, se hamva nem volt már. A tó hatalmas gátja mellett álltunk meg nézelődni,

 snittet és fényképet készíteni,

majd 25 perc után 12:15-kor indultunk tovább.

 A tó kicsinek nem nevezhető víztömeg, a maga 3 km hosszával uralta a tájat. Az út, a tó mellett teljesen vízszintesen vezetett, emiatt jó kis pihenőt jelentett a Monte Spluga településről a hágóra vezető 3 km hosszú és kb. 230m szintet tartogató útszakasz előtt,

 illetve arra is jó alkalmat kínált, hogy erőlködés nélkül nyugodtan gyönyörködni tudjunk a minket körülvevő tájban.

A településtől a hágóig még neki kellett gyürkőzni a meredek emelkedőnek, de a látványos kanyarokból jó kilátás nyílott minden irányba,

 ami erőt adott a végső szint leküzdésére.

A hágóra 12:55-kor értünk fel. Amilyen látványos és nem túl könnyű úton jutottunk fel, olyan jellegtelen volt a hágó maga, hogy csak na. Még az is gondot okozott, hogy melyik táblára ragasszuk a matricát, illetve nem okozott gondot, mert csak az olasz oldalon volt tábla, így oda tettük. Cobranco még csinált néhány snittett a szomszédos domb tetejéről

és már indultunk is lefelé, illetve…Cobranconak az az ötlete támadt, hogy olyan jól haladtunk eddig, csináljuk meg a holnapi napra tervezett Lago di Lei meglátogatását is, amit erősen támogattam. Ehhez csak annyi kell, hogy legurulunk a Splügen Passról (2.114 m) Splügen-be (1.460 m), majd tovább a Rajna mellett egészen 1.120 m-ig, majd visszamászunk a szomszédos - Ferrara - völgyön, a Bodhi Kempingig (1.220 m), ott lecuccolunk, és üres bringákkal feltekerünk 1.930 m magasra, ott megnézzük a jónak ígérkező tavat, majd visszaereszkedünk a kempingbe, „oszt jónapot”. Egyszerű, nem?

Na mindegy, így döntöttünk és el is indultunk lefelé Splügen felé, olyan 13:25-kor. Eleinte útépítés miatti keskeny egyenes úton haladtunk, de 7-800 m után elértük a 15 egymásba fűzött szerpentin kanyart rejtő részt. A hágóút É-i oldala mindenben különbözött a D-i oldaltól amiben különbözni lehet. Nem voltak alagutak, galériák, sziklába vájt utak, viszont az előbb említett kanyargós rész nagyon látványos és élvezetes volt.

Majd egy hosszabb, szinte egyenes szakasz után (kb. 3 km) újra a kanyarok vették át a főszerepet, de itt már üde zöld füves legelőn kanyargott az út és lent a völgyben már látni lehetett Splügen-t is. A svájciaknak valahogy sikerült konstans meredekségűre elkészíteni az utat, függetlenül attól hány, és milyen kanyar van rajta. A gurulást nagyon élveztük, bár csak 30 percig tartott, Splügenben nem időztünk sokat, hanem inkább haladtunk tovább, a Hinterrhein mellett. Igaz, hogy folyásiránynak lefelé haladtunk, de néha be-becsúszott egy kis emelkedő. Viszonylag rövid (2,5 km) haladás után elértük a Rajna duzzasztásából származó, pompás, kék színű tavat, a Sufnersee-t (1.400 m).

A tó túlsó végén megálltunk, Cobranco nosztalgiázott egy sort, mert 2009-ben itt készült az a látványos fénykép, ami a honlapjának főoldalán jelenleg is látható.

2020.

 A tótól 14:26-kor érzékeny búcsút vettünk és meredek, élvezetesen kanyargó úton robogtunk lefelé a bődületesen nagy kövekkel tarkított meder mellett, az út két oldalán 6-700 m-rel fölénk magasodó sziklák árnyékában. A gurulást megszakítottuk a Roflaslucht bejáratánál, nem gurultunk tovább balra lefelé, hanem egy éles jobb kanyar után mászni kezdtünk (15:00) a Ferrara völgyön felfelé, hogy elérjük a kempinget, de ez már a következő videó tartalma.

Tehát ott tartottam, hogy mászni kezdtünk, pedig nem, előtte még egy látványos szerpentinen legurultunk - a GPS szerint 1.126 m-re – és csak utána indult a mászás. Az út nem volt meredek, olyan 6%-on kapaszkodtunk, de nem szabad elfelejteni, hogy már a lábunkban volt több, mint 1.400 m szint. Az irányunk D-i volt, szinte párhuzamosan a hágóról levezető úttal, de légvonalban, 8 km-rel K-re, egy völggyel arrébb. Úgy számoltunk, hogy néhány km múlva elérjük a kempinget, ott lepakolunk, majd üres bringával próbáljuk meghódítani a tóig hátra lévő út maradék részét. A völgy egyre szűkült, nagyon szép látványt nyújtott, felettünk sziklák és fenyők,

 jobbra lent hallottuk a patak zúgását, és szerencsére sem az autók, sem a motorok zúgását nem érzékeltük, mert alig volt forgalom. Amikor megérkeztünk a Bodhi Kempinghez, volt nagy meglepetés, egyrészt nagyon kis helyen, másrészt nagyon sok sátor állt a faforgács borítású placcon és a tájékoztató tábla útmutatása szerint, a sátraknak egymástól minimum 4 m-re kellett állniuk. Próbáltunk olyan helyet találni, - futott a szemem előtt a Tetris, mint a T800-asnak a program- ami ennek feltételnek megfelelt, de viszonylag rövid idő után beláttuk, erre semmi esélyünk sincs. Ekkor kezdődött a nagy tanakodás, mert erre nem számítottunk, nem volt ilyen esetre tervünk, és a közel 2.000 m-en elhelyezkedő tóhoz már tudtunk volna málhával felmenni, nem beszélve a táborhelyről. Az a döntés született, megyünk tovább csomaggal, majd eldugjuk valahol. Ugye volt már ilyen ezen a túrán, - kétszer is -, de a Ferrera völgy elég szűk, sok turista járja és település is csak kettő van rajta, ergó nehéz lesz éjszakai alvóhellyel egybekötött csomageldugó helyet lelni, de ha az ember Cobrancoval túrázik, akkor a remény hal meg utoljára... A kempinget elhagyva kb. 1,5 km után értük el a két település közül az elsőt Ausferrera-t (1.300 m).

A falut elhagyva a völgy egyre vadabb arcát mutatta, a patakban óriási kövek sorakoztak, ami a vizet kiabálásra ingerelte, amint próbálta odébb taszigálni az akadályokat. Az utunk egyre több alagúton, galérián vezetett át, mi meg vizslatni kezdtük, hogy valahogy nem lehetne-e feljutni valamelyik tetejére. Addig-addig kívántuk a jó helyet, amíg 16:00-kor beakadt. Az egyik galéria elején balra egy meredek, murvás út vezetett fel, a végén sorompóval.

 A Cobranco felderítő osztag becserkészte a helyet és 5 perc múlva, már hozta is a jó hírt, ami szerint megvan az optimális táborhely. Kis küszködéssel feltoltuk a málhás bringákat az 1.410 m magasságban elterülő helyre, amivel szemben a túloldali hegyoldalban, a vízerőmű rendszer egy épülete állott, meg volt ott egy murvás út is, de nem aggódtunk a lebukás miatt, hiszen szombat volt a következő nap vasárnap, várhatóan nem jönnek dolgozni. Ahogy felértünk, ahelyett, hogy gyorsan lecuccoltunk és elindultunk volna a Lago di Lei irányába, inkább nekiálltunk enni, mert szükség volt az energia pótlására. Volt még néhány snitt is, majd lemálháztunk és a földre terített sátorponyva alá rejtettük a cókmókot, - mert féltünk az esőtől - majd délután 5 körül végre elindultunk.

A kanyon mellett haladtunk tovább felfelé, helyenként félpályás útlezárás biztosította az út felújítást, emiatt lámpák irányították a nem nagyon jelenlévő forgalmat. Útépítés ide, útépítés oda, az aszfalt minősége csodálatos volt, hiába voltunk az isten háta mögött. Közben elértük a Ferrera duzzasztását, amit azért érdemes megemlíteni, mert a színét csak úgy tudnám leírni: csodálatos kék.

 Innen nem sokat tekerve értük el a völgy másik települését Innerferrera-t (1.481 m), de mire odaértünk, az út már jelentősen magasabban haladt, mint a folyószint. A falu után az út áttért a folyó másik oldalára és már bal oldal felől halottuk, hogy fecseg a felszín, de még a mély is, hiába kellett volna hallgatnia. Volt egy kis bizonytalanság a levegőben, mert láttunk valami táblát, ami szerint valami alagút le van zárva, viszont néha jött szembe néhány 60-80 éves vénautó, meg felfelé is ment a Post-bus, ebből arra következtettünk, minket ez nem fog érinteni. Pedig érintett, de nem érzékenyen, mert egy sávon, lámpa vezérléssel ment a forgalom. Mikor zöldet kaptunk kellett egy kicsit igyekezni a 470 m hosszú alagútban, de szerencsére nem jött senki szembe. Az alagút utáni viaduktról megnéztük a mélyben zúgó vizet,

Cobranco észrevett egy – a folyószinten futó murvás, gyalog – utat és már el is döntötte, visszafelé arra fogunk menni. Innen már csak kb. 1,5 km-t haladtunk a fantasztikus sziklaformákkal szegélyezett úton és itt jobbra felkanyarodtunk a Ferrera völgyből a hegyoldalban futó szerpentin útra.

 A mászás 2,5 km hosszú, 210 m szintet átfogó tevékenység volt, ennyi a száraz tény, de a Ferrera völgy túloldalának látványa kárpótolt az erőfeszítésért. Aztán 18:23-kor felértünk az 1.883 m magasságban induló alagúthoz, amin át kellett haladni, ha a tavat látni szerettük volna. Itt is piros lámpa fogadott, emiatt megálltunk és sietve kezdtük a meleg cuccokat felhúzni, mert az alagútból 5-6 fokos, elég erős légáramlat jött ki. A hűtőszekrény hossza 950 m, szélessége másfél autó, emelkedése kb. 4%, ezek az adatok nekem elég meggyőzőek voltak ahhoz, hogy hajtsak ahogy bírok, nehogy szemből bejöjjenek, másrészt abban bíztam így el tudom kerülni a fagyhalált. Az alagút a 300 m-rel magasabban húzódó gerinc alatt haladt át, és mikor átértem, fantasztikus látványban lehetett volna részem,

 de a szemüvegem annyira bepárásodott, hogy meg kellett állni megtörölni. Még jó, hogy megálltam, mert amikor már láttam, majdnem seggre estem a látványtól.

A tó É-D irányú, nekem leginkább egy óriás angolna alakjára hasonlít,

 a hossza 7,5 km, szélessége 4-500 m, mélysége 130 m, a fantasztikus, monumentális,

íves gát 700 m hosszú, a tó D-i végénél egy 3.163 m magas hegy zárja le (Piz Stella), és egy pompás gleccser figyel onnan.

Mi K-i oldalról közelítettük meg Svájcból, de szinte az egész tó Olaszországhoz tartozik, kivéve a gát és az erőmű.

Ennek okát Cobranco részletezi a videóban, nekem nagyon érdekes volt. A gáton átmentünk a túloldalra és egy jó húzós emelkedőn elindultunk a tó NY-i oldalán D felé. Az út egy idő után átváltott murvásba, mi meg haladtuk tovább, pedig fogalmunk sem volt róla mi vár ránk. Én nézelődve haladtam a hullámvasút szerűen hol fel, hol lefelé haladó úton,

 nem tulajdonítottan nagy jelentőséget annak, hogy Cobranco hátramaradt. Amikor már nagyon nem láttam, hátranéztem, hát integet erősen, menjek vissza.

 Volt valami igaza, mert már fél nyolc volt, és kb. 3 km-t tettem meg a tó mellett,

 így nem volt mit tenni visszafordultunk, de nem volt hiába való a tó közepéig tekerés, mert az olasz internetet sikerült elkapni és megnéztük a várható időjárást.

 Ha végig mentünk volna a tó mellett és átmásztunk volna a D-i gerincen, akkor pont Chiavenna fölött lyukadtunk volna ki,

 ahonnan 2 napja este indultunk. Megcsináltuk a murvás utat és a gátat is, majd  együtt érkeztünk meg az alagúthoz pontosan nyolckor.

Az alagút megint piszok hideg volt, a túloldalon a 11 fok szinte melegnek tűnt.

A gurulás – vissza a Ferrera völgybe – igen látványosra és intenzívre sikeredett, majd ereszkedtünk tovább.

 Kis idő után utolértünk egy villanybringást, Cobranco le is kapcsolta – na, nem az akkuját - és megkérdezte, vajon végig tudunk-e menni a Ferrera kanyonjának alján futó gyalogúton. Óriási szerencsénkre pont ott álltunk meg, ahol le kellett menni és a kérdezett ember le is jött velünk és mutatta az utat.

Eleinte olyan meredek volt, hogy lefelé is nehéz volt haladni, de mire a nagy viadukt alá értünk,

már egészen járhatóvá vált. Amikor már nem az életemért fékezgettem, élvezni tudtam a vad, látványos kanyont,

melyet oldalvölgyek, vízzuhatagok koronáztak.

 Mikor már megnyugodtunk, hogy az út megszelídült és nem lesz semmi gond a főútra való visszatéréssel, jött a koppanás. A kis utunkat teljesen elvitte egy földcsuszamlás, de a fantasztikus Svájciak építettek egy kis utacskát, pallókból a függőleges sziklafalra,

 lépcsőkkel, amin át el tudtunk jutni a műút építkezési helyszínére, így a nagy alagutat megkerülve hajtottunk a főútra.

A visszaúton még egy program volt, be kellett menni Innerferrera-ba, hogy az esti főzéshez vizet vételezzünk. A vizes program után már nem sokat kellett gurulgatni és 20:54-re értünk a galéria tetejére tervezett sátorhelyre. Szerencsére mindent a helyén találtunk, gyorsan felvertük a sátrat, behordtuk a lomokat és már erősen félhomályban – inkább sötétnek lehetne mondani - nekiálltunk vacsorát csinálni, amit támogatott Cobranco lámpája. Vacsora után még megkóstoltuk a csokikat, amiket még első napon kaptunk a jótevőnktől és eltettük magunkat holnapra.

Muszáj ismétlésekbe bocsátkoznom, amikor a napi érzéseimet próbálom összefoglalni, de megint csak azt tudom írni: pompásan tervezett, fantasztikus látványokban bővelkedő napon voltunk túl, amit az időjárás is szponzorált.

Az előző napi erőltetett menet megtette a hatását, szombaton jó későn feküdtünk le és vasárnap jó későn – 8 óra körül – keltünk fel. A galériás alagút tetején nagyon nyugodt körülmények között telhetett az éjszaka,

 bár fogalmam sincs a lehetséges történésekről, mert nagyon mélyen aludtam, illetve magasan, 1.420 m-en. Mikor kinéztem a sátorból, az tűnt fel, hogy D felé elég sok a felhő, de É felé, – amerre mennünk kellett, – csak szakadozottan fordulnak elő, ami egészen barátinak tűnt és közelivé tették a túra befejezését, hiszen ezen a napon terveztük elérni az autót. Még eltelt majdnem 2 óra a reggeli szokásos tevékenységekkel, úgy mint: a környék bemutatása, WC papír lengetés, reggelizés, pakolás, és már 9:45-kor útnak is indultunk. Persze a reggeli készülődés elhúzódása betudható annak is, hogy alig 40 km volt hátra, és persze jó védett helyen sikerült táborozni, így emiatt sem kellett kapkodni, sőt a levegő hőmérséklete sem volt kellemes, emiatt is húztuk az időt.

Jó vastag felsőben és hosszú alsóban kezdtük meg a gurulást a Ferrera völgyön lefelé, ami már nem volt ismeretlen számunkra, hiszen előző nap itt jöttünk felfelé. A gurulás - a hőmérsékletet leszámítva – pompás volt, a hegyek látványa nem hagyott maga után kívánni valót. Menet közben még ránéztünk az autókkal, sátrakkal dugig tele lévő Bodri kempingre és egy pillanatig sem sajnáltuk, hogy előző nap nem fértünk be. Innen pár perc gurulás után értük el azt a pontot, ahol a Rajna és a Ferrera összefolyása található és itt meg is álltunk, mert Cobranco meg akarta nézni a Rofflaschlucht-ot. Ez a Rajna kanyon-rész egy éttermen keresztül közelíthető meg,

 4 CHF megfizetése mellett és igen látványos, ahogy a Rajna égszín-kék színű vize hangosan tör magának utat.

 Én ugyan csak videón láttam, mert nem akartuk a bringákat utolsó nap elveszíteni, de monitoron keresztül is nagyon ütős a látvány.

  A hely nevében a Roffla egy 100 évvel ezelőtt élt ember emlékét őrzi, aki megkezdte a kanyon falában az ösvény kialakítását,

hogy turisták számára járható legyen, és így belépő díjat szedhessen.

Mintegy 40 perc után indultunk is tovább, viszont az időjárásban javulás állt be, ugyanis a várakozás közben a napocska is tiszteletét tette, ami igen jól esett. Na, nem gurultunk nagyon sokat, csak mintegy 869 m-t – nem szintben, hanem hosszban – és már meg is álltunk a schlucht alatt kéklő duzzasztott tó, alsó végénél,

ahol nagyon jó hely kínálkozott a reggeli elköltéséhez. Mivel borzasztóan ráértünk a reggelit is sikerült elhúzni 40 percig, aztán folytattuk a megunhatatlan gurulást, főleg, mert a környezet nem nagyon lett csúnyább. Kis idő múlva, az eddig szűk völgy nyílni kezdett és az utunk mellé – balról – zajforrásként beoldalgott az autópálya, aminek nem nagyon örültünk. Az első adandó alkalommal le is tértünk egy alsóbbrendű útra, ami bevitt minket Andeer-ba. Ez a húzásunk nagyon jónak bizonyult, mert ez a település csodálatosan nézett ki, nagyon tetszettek a házak, a terek, kutak, mind-mind ódon hangulatot árasztottak,

 ugyanakkor a rendezettség példás volt. Sokan ellenérzéssel viseltetnek a svájci (német) rendszeretettel szemben, főleg innen a balkánról, de nekem ez sokkal szimpatikusabb, mint az itthoni rendetlenség, legyen szó fizikai, vagy egyéb, pl. közállapotokat érintő rendetlenségről. Persze ott lakni biztosan más (bonyolultabb, nehezebb) lehet, mint átutazóként idealizált állapotokat elképzelve, de akkor is szeretek ilyen rendes környezetet látni, sőt azt is szeretném, ha otthon csak egy ici-picit közelítenénk ehhez.  

Andeer-t elhagyva, bicikliút szerűségen haladtunk, közvetlenül egy kiszáradó félben lévő patak mellett, amiről persze tudtuk, hogy ez a Rajna, de azért mégis furcsa volt. Ezen a részen a völgy egészen szélesen laposan terült el, viszont amerre mentünk ott egy erős szűkület rajzolódott ki a távolban. A nagy gurulás közben Cobranco kiabált a kamerával ahogy szokott, de hirtelen – átvitt értelemben - homok került a fogaskerekek közé, mert oldalról egy furgon mellől valaki magyarul szólt hozzánk, majd hirtelen visszafordultunk, hogy a hang forrásával beszéljünk két szót. Kiderült, hogy egy fiatal pár, vadkempinggel egybekötött hegymászást művel a környéken és amikor meghallották Cobranco magyar szavait, akkor szóltak ránk. Elég meglepő volt az eset, és az még jobban, hogy a Bodri kempinget magyarok igazgatják, ezt is ők mondták. Ez volt az a nyakig megtelt kicsi hely, ahova előző nap nem tudtunk bemenni a telítettség miatt.

A közjáték után hamar a közelébe értünk az előbb említett szűkületnek, ami a Via Mala schlucht volt a Rajna következő áttörése. Először a Rajna bal partjáról átmentünk a jobb partjára egy régi kőhídon,

majd némileg fel a szoros oldalán, ahol át az autópálya híd alatt, ami a jobb oldalon behatolt a hegy gyomrába. Az épített infrastruktúra elég összetett volt, de azért sikerült megállni és lenéztünk a mélyben folyó kék színben pompázó Rajnára.

Tovább haladva értük el a tényleges sclucht-ot, aminek az alján kb. 1 m széles résen haladt át a víztömeg, több száz méter hosszon.

 Lebilincselő látványt nyújtott a hosszú keskeny rés, ami olyan volt, mintha borotvával vágták volna be egy gyurmából kialakított terepasztalba. Cobranconak lett volna ingerenciája lemenni, kipróbálni a 230 lépcsőt,

illetve közelről a látványt megtekinteni, de végül erre nem került sor, pedig nem is volt drága, csak 6 CHF-et kellett volna leszurkolni. Amikor már kinéztük a szemünket, és nem tudtunk több részletet befogadni, próbáltunk haladni tovább, de lépten nyomon meg kellett állni, bámészkodni, fényképezni,

olyan fantasztikusan látványos volt az út. Volt benne alagút, alagutat kikerülő párkány-út,

 félig leszakadt út, meredek sziklák mindkét oldalon, középen keskeny szurdok,

nagyon élveztük, de egyre közeledtünk Thusis-hoz, ami már a kanyonon túl,

 a Rajna nagy széles völgyében várt ránk. Mielőtt elértük volna, igen meredeken vezetett lefelé az út, erősen kellett a fékeket húzni, nehogy túlságosan begyorsuljunk, de sikerült hiba nélkül abszolválni ezt a szakaszt és megérkeztünk Thusis-ba.

Megérkezve a városba, Cobranco keresni kezdte a pályaudvart, mert állítólag van ott valami érdekesség. Meg is találta és levideózott egy padon ülő vas szobrot ami egy hölgyet ábrázolt a csomagjaival, majd talált még egyet az objektív, ami, aki éppen nagyon sietett be az állomás épületébe. Hát én nem tudom, mi abban az érdekes, ha „vas” utasok vannak a pályaudvaron. Ezután a kis játék után meglett az a fából – nem vasból – készült pad, ahol Cobranco – saját bevallása szerint – 2004-ben reggelizett, mégpedig, meglepő módon, tejet. Az lett volna az érdekes, ha itt lett volna egy fából készült túrakerékpáros szobor, de sajnos nem volt.

A várost elhagyva, sikerült megtalálni a szükséges bringautat és mindenféle kukorica, meg gabona földek között haladtunk, forgalom semmi, így a nézelődésé volt a főszerep. Az előttünk, - a távolban - É-i irányban terpeszkedő nagy hegyet (Kalanda) vizslattuk,

mert a tervek szerint az lesz a bónusz napi program. Azért a nagy nézelődés közben csak került egy kis homokszem a gépezetbe Rothenbrunnen-nél, ahol is útfelújítás miatt vissza kellett fordulnunk, de szerencsére volt elkerülő szakasz, így nem történt nagy baj. Itt várak jöttek sorban egymás után, szinte már untuk öket :)

Aztán Rothenbrunnen túlsó végén sikerült felcsatlakozni a bringaútra, ami fogta magát és elindult felfelé a hegyoldalban, mi meg utána, hiába mentünk volna inkább lefelé, hiszen a Rajnát kellett volna követnünk. Hát, követtük is, de a magasból,

mivel 50 m-t emelkedtünk. Egyébként murvás, de elég jó minőségű úton tekertünk, miközben az égi kép romlásnak indult, kezdett összeállni a felhőzet, pedig nem hiányzott volna egy megázás, így a túra végén, nem beszélve a bringák lemálházásáról, ami esőben nem komfortos tevékenység. Aztán újabb nyűg nehezedett ránk, fogalmunk sem volt hol fogunk tudni átmenni a Rajnán, főleg úgy, hogy egyre magasabban voltunk a folyó felett, hídnak meg híre-hamva sem volt. Aztán egyszer csak lett egy lejárat balra, ami jónak tűnt, mi le is hajtottunk, de egy rövid lejtő után – ahol elvesztettünk 40 m szintet – újra mászni kellett, a változatosság kedvéért szintén 40 m-t. Amikor már tényleg fogalmunk sem volt róla mi, merre, meddig, hirtelen feltűnt egy autó és nagy mutogatás kezdődött arról, mit szeretnénk mi, és mit ért ebből ő. Szerencsére bevállalta, hogy megy előttünk, és megmutatja, hogyan tudunk végre folyó szintre lejutni. És így is tett teljesen lekísért a síkra, ott elköszöntünk tőle, még átkeltünk a vasúton, majd kb. 1,8 km megtétele után, délután három körül elértük az autót, amit teljesen rendben találtuk ott, ahol hagytuk. Alig kezdtük pakolni, nagy cseppekben esni kezdett, mi kapkodva leszedtük a csomagokat a bringákról, nagy lendülettel begórtuk a csomagtartóba, majd az eső elállt. Ezután komótosan felraktuk a bringákat és elindultunk haza… Most jönne az a része az élménybeszámolónak, amiben leírom, hogy milyen jó volt a túra, Cobranco milyen jó tervet eszelt ki, az időjárás is a kegyeibe fogadott bennünket, mennyi csodálatos dolgot láttunk, de még nem írom, mert nem hazafelé vettük az irányt, hanem…

Már kétszer három pontot is kitettem a sejtetés jeleként, de azért leírom mi is történt ezen a napon még velünk.

Az első részben említettem, hogy Feldkirch-ben találkoztunk Svájcban élő magyarokkal, akik követik Cobranco munkásságát. Akkor tettek egy eléggé át nem gondolt meghívást, amit Cobranco –, így az utolsó napon – próbált beváltani, ezért telefonon lebeszélte, hogy estére mi elmennénk Berneck-be, a házigazdához, ott lenne egy közös vacsora, majd alvás és a következő napon mi még egy bónusznapot is tartanánk a hegyekben, csomag nélkül.

A terveket tett követte és már el is indultunk a 85 km-re lévő célterületre, ahova délután öt felé meg is érkeztünk. Mivel nem akartak szerepelni sem a videóban, sem az írott anyagban, emiatt egy kicsit nehéz helyzetben vagyok, hogyan is hivatkozzak rájuk na, már meg is van,  legyen Nedudgi és felesége.

Mikor megérkeztünk, nagyon kedvesen fogadtak, olvasztott sajtos (fondü) vacsorát készítettek, egész este beszélgettünk, a svájci és a magyar viszonyokat állítottuk párba és csodálkoztunk a különbségeken. Az egész este nagyon jó hangulatban telt, Cobranco folyamatosan lóbálta a kamerát, néha alig bírtam elhajolni előle, de végül mindig sikerült. Amikor Nedudgiék még a hálószobájukat is átengedték nekünk, ekkor már kicsit kényelmetlenül éreztem magam, hogy felborítjuk az életüket. Aztán még késő estig beszélgettünk a teraszon, Cobranco egyeztette a módosított bónusz napi programot Nedudgival. Mikor már nagyon késő volt, keresni kezdtem a sátrat, de eszembe jutott, ma ágyban alszunk, ettől megnyugodva nyugovóra tértünk.

Nagyon köszönöm a lehetőséget a végtelenül kedves Nedudginak és feleségének, hogy vendégül láttak minket!

10 nap 2020.07.27. Hétfő (60 km 1.206 m)

Reggel nem túl korán ébredtünk,  olyan 7:30 körül, rövid reggeli, tisztálkodás, majd búcsút vettünk nagylelkű házigazdáinktól és autóba vágtuk magunkat. Mivel az időjárás tökéletesnek ígérkezett, nem hazafelé indultunk, hanem egy bónusz napot iktattunk be. Berneck-ből 9 felé indultunk el a kb. 55 km-re fekvő Bad Ragaz irányába. Nem tudok eléggé hálás lenni azért a gondoskodásért amiben részünk volt, háziasszonyunktól még elemózsiás csomagot is kaptunk, amiben szendvics, paprika és még nápolyi is helyet kapott. A célpontunk – legalábbis az autós szakasz célpontja – a Bad Ragaz-i reptértől ÉNY-i irányban található sífelvonóhoz (Pizolbahn) tartozó, óriási parkoló volt, amit - nyár lévén - ingyenesen lehetett használni. Bár a táv csak 55 km volt, viszont szinte egymásba értek a kisvárosok, falvak, ahol a helyiek 40-45-tel hajtottak, 200-300 m-enként zebra is volt, emiatt igen lassan lehetett haladni. Végül 10 óra körül értük el a parkolót, ahol szerencsére a helyek 90-95%-a még üres volt. Itt átöltöztünk, levettük a bringákat, melyekre csak egy oldaltáska került, amibe enni, innivalót, és némi ruhát tettünk és 10:18-kor kezdetét vette a 2020-as svájci túra utolsó napja.

Eddig sikerült eltitkolnom, mi is a tulajdonképpeni terv, de most hirtelen elárulom. Betekerünk Bad Ragaz-ba majd a városból induló Taminaschlucht-ba is, ameddig lehet, majd vissza, a szurdok egyik peremén futó úton fel, a Mapraggsee-ig, sőt tovább, a Giegerwaldsee túlsó végéig, a Tamina szurdok másik oldalán vissza Bad Ragazba, utána az autóhoz.

A parkolóból indulva eleinte mezőgazdasági területen vitt a bringaút, de a város előtt ki kellett menni a főútra, ahol elég nagy forgalom fogadott. A városba érve inkább a járdán haladtunk, de nem kellett sokat várnunk és elértük a főteret,

 ahol érdekes csődület fogadott. A Bad Ragaz-i bádog szobrok furcsa látványt nyújtottak, nem túl életszerű kinézetű – alumínium lemezből készült – családot formáztak. Ha nem is szépek, de legalább egyediek voltak,

és ebben az esetben talán ez lehetett a legfontosabb, mert ez a látvány biztosan nyomot hagy, annak az embernek az emlékeiben aki látja őket.

A főtérről viszonylag hamar eljutottunk a Taminaschlucht bejáratáig, de egy félmondatot megér az utcák házak látványa. Talán a legjobb a tipp-topp szó rá, tisztaság, szép és tökéletes állapotú, színes házak, nagyon kellemes érzés volt közöttük tekeregni.

 Na, de a merengésből térjünk vissza a szurdok bejáratához, ahol elénk penderedett egy busz, ami úgy ment felfelé a szurdok bejáratánál, hogy oldalanként 20-20 cm maradt a sziklafal és a kerítés között. Mi hajtottunk utána, és a közelsége miatt nem vettük észre a behajtani tilos táblát – csak utólag a videón látszik -, aminek a későbbiekben lesz még jelentősége. Az út egy kicsit szélesebb lett, amin gyalogosok haladtak, mi simán tudtunk hajtani nem zavartuk őket és ez viszont is igaz volt. A jobb oldalunkon égig érő sziklafal, a bal oldalon a folyó, annak a túloldalán megint sziklafal,

az előbb említett jellemzőkkel. Az út minősége – a murvás jellege ellenére – igen jó volt, a meredekség, olyan 5-6 %, tehát kellemes, ami az időjárásra is igaz volt, a helyzetet lehetett idillinek mondani. Ebbe az idillbe rondított bele egy helyi hölgy, aki megállította Cobranco-t és ellentmondást nem tűrve közölte, ide bizony bringával nem lehet bejönni, vannak rendőrök, akik simán meg fognak büntetni, ha találkozunk velük. Ekkor kezdődött a fejvakarás, mit is csináljunk. Menjünk tovább, vagy forduljunk vissza? Cobranco nem az a visszafordulós fajta, de azt ötölte ki, hogy leszállunk a bringákról és toljuk, akkor biztosan nem büntetnek meg. Ezzel az lett a baj, hogy alig haladtunk, az idő meg telt. Ezért aztán felpattantunk a bringákra és újra tudtunk haladni. Már visszarázódtunk a nézegetős, túrázós tempóba, megszemléltük alulról a - jó 150 m-rel - felettünk átívelő hidat, ami a szurdok két oldalát köti össze, megnyugodva tekertünk, élveztük a látványt. Közben jött szemből a busz, mi szépen lehúzódtunk, hogy el tudjon férni, de mikor mellénk ért, megállt, és a sofőr közölte, „no bike”. Ez volt az a pont, amikor Cobranco átértékelte a terveket és visszafordultunk, eleinte toltuk lefelé, majd inkább felültünk a bringákra és legurultunk a városba, majd megkerestük a Pfaffers-be vezető utat és megkezdtük a mászást, hiszen 530 m-ről kellett feljutnunk a 820 m magasságban épült településre. Ja, mert azt nem mondtam, hogy a schlucht peremén vezető útra szeretünk volna eljutni. Az út eleinte erdőben tekergett, de a falu előtt egy kicsit jobb lett a kilátás, visszafelé a Rajna völgyébe.

 Már messziről uralta a tájat a hatalmas kolostor, igaz alig láttam, az izzadtságtól, ami a szemembe folyt a nagy hőségben. A meredek rész véget ért a főtéren, ahol egy árnyas részen meg is álltunk egy cseppet, hogy a cseppet le tudjuk törölni gyöngyöző homlokunkról, illetve igyunk egy keveset. Innentől már lankásabban emelkedett az út és mellettünk jobbról, néha bepillanthattunk abba szurdokba, ahol délelőtt jártunk, sőt a Tamina-híd is feltűnt. Egészen 980 m magasságig emelkedtünk az alpesi mezők és óriási hegyek között, közben figyelgettük a schlucht túloldalán látható kis településeket és az ott vezető utat is.

 Ez azért volt fontos, mert visszafelé ott szerettünk volna menni, de még nem látszott, hogyan lehet oda jutni. Ahogy felértünk az előbb említett magasságba, már lefelé is lehetett tekinteni és amit láttunk az nagyon tetszetős volt, a Mapraggsee kék felszíne csillant meg a szikrázó napsütésben.

 A tóig kb. 50 m szintet vesztettünk, és amikor már ott álltunk, akkor láttuk, hogy a gáton keresztül lehet majd megközelíteni a szurdok túloldalán vezető utat. A tavat elhagyva még kb. 3,5 km-t tettünk meg enyhe emelkedőn, - a kiszélesedő Tamina völgyben - és elértük Vattis-t. A falut 940 m magasan értük el, én megpihentem egy 3 fejű sárkány felfestett képét tartalmazó fal árnyékában,

hogy legalább otthon érezzem magam. A pihengetés indokolt is volt, mert innen indult a jó kis emelkedő a Giegerwaldsee felé, ami várakozásunk szerint a nap fénypontja lesz. Az éjszakai szállásunkat biztosító pár férfi tagja felderítette a környéket és azt az információt kaptuk tőle, hogy az út nagyon meredek és keskeny fél órán keresztül fel, majd fél órán keresztül lefelé lehet jönni. Na, mi ezt nem nagyon vettük komolyan és - a Tamina völgyét jobbra elhagyva - elindultunk felfelé a Gieger völgyébe, ahogy odaértünk.

 Amit a meredekségről mondott az igaz volt (10-13%), de ez nem közelítette meg a túra első napján átélt meredekséget, illetve csomagunk is kevesebb volt, így nem okozot gondot. Az út eleinte sűrű erdőben haladt, ami használt a hűtésnek, de ártott a kilátásnak, ami amúgy se lett volna nagy, mert szorítani kellett a kormányt leszegett fejjel. Később a fák ritkulni kezdtek, a meredekség is enyhült,

lehetett figyelni a felettünk tornyosuló óriási sziklafalakat, viszont nagyon meleg lett. Aztán kinyílt a völgy és már meg is pillantottuk a vágyott tó hatalmas völgyzáró gátját, és tőlünk nem messze feltűnt egy hütte. Még éppen időben, mert már jól esett volna egy kis drága svájci kaja. Meg is támadtuk, sikerült egy helyet találni a tömegben. Rendeltünk egy kolbászt, röstivel – a svájci nemzeti étellel -, potom 20,5 CHF-ért meg egy kis sört.

 Amíg a kaja előállt, Cobranco csinálta a fesztivált, - lóbálta a kamerát, a szokásos suttogó hangján folyamatosan dumált, gesztikulált (itt kérek elnézést Geszti Pétertől), - a környező asztaloknál ülő nyugdíjasok üveges szemekkel meredtek ránk, megállt a kezükben a kanál, alig haladtak az evéssel, és az a kérdés ült ki az arcukra: „kik ezek és honnan jöhettek, és miért?”. Ezt csak én láttam, mert Cobranco háttal ült nekik, én meg nem győztem lesütni a szemem, nehogy találkozzon a pillantásunk. Végre kihozták a rendelt ennivalót, de a helyzet nemhogy javult volna, talán még romlott is, amikor drón-stílusú felvételek készített a tányérok felett, ami eltartott 2-8 percig.

A kolbászos, hagymamártásos röszti viszont nagyon ízletes volt, nyilván nem egy Gundel étterem, viszont legalább az árak felértek arra a szintre. Ahogy ott ültünk az ebéd után, Cobranconak feltűnt a fagylaltkelyheket részletező kis füzet és bele is lapozott. Rögtön rendeltünk kettőt, ha már ilyen olcsó volt (3.600 Ft/kehely). A fagyi fantasztikusan finom volt, nagyon elégedetten ücsörögtünk a fizetésre várva. Hiába integettünk a fizetős ember azt hihette, hogy Cobranco ugyaúgy lóbálja a kamerát mint eddig, emiatt ránk se hederített. Viszont mikor igen, abban sem volt sok köszönet. Nagy nehezem megérkezett a pincérhölgy és osztott, de leginkább összeadott, és szorzott, majd ideadta a 108 CHF összeget tartalmazó blokkot, amit kifizettem, majd amikor elment, akkor kezdtünk tanakodni, hogy valami nagyon nincs rendben a 35.000 Ft-os ebéddel. A végén Cobranco megreklamálta, és nagy elnézés kérések közepette rögtön lejött belőle 36 CHF, és máris csak 11.700 Ft lett fejenként, ami így sem kevés, de előzetesen nem is gondoltuk olcsónak. Valószínűleg a nagy forgatagban másik asztal fogyasztását számlázhatták ki, de ezzel együtt is jól éreztük magunkat, legalább volt egy kis közjáték.

Az ebédet beszorítottuk 1,5 órás időkeretbe, és délután 4 óra után indultuk, hogy leküzdjük a maradék 110 m szintet a gátig. Nem mondhatnám, hogy a 1,5 órás ücsörgés, meg evés, sokat lendített volna a bemelegítésünkön, emiatt elég keserves volt az indulás a 10 % -os emelkedőn teli hassal, lemerevedett izmokkal. Ahogy küzdöttük magunkat felfelé az úton, egyre csodálatosabb kilátás nyílott a magunk mögött hagyott völgyre

 és az azt közrefogó hatalmas sziklás hegyekre. Mielőtt elértük volna a gátat, előbb még egy nagyon keskeny, egy sávos alagúton (220 m hosszú) kellett áthaladnunk, de észleltük, hogy jön szemben a busz, gyorsan megálltunk és megvártuk az elhaladását, és csak utána mertünk bemenni. Mikor felértünk a gát tetejére, szemünk-szánk elállt a látványtól. Valami fantasztikus kék színe volt a tónak,

 ami óriási függőleges sziklák közé szorult. A tó szélessége az elején 400 m, és a mélysége 100 m, a hossza pedig 2.800 m.

 Ez utóbbi adat azért érdekes, mert el akartunk menni a legvégéig, ahol St. Martin településecske feküdt, vagy legalábbis a valamikori hely skanzenesített változata. Az oda vezető út szintén egy sávos és lámpás irányítást kapott, ami fél órás ütemben váltott, ami okozott némi fejfájást, hiszen nem csak oda akartunk rohanni meg vissza, hanem közben nézelődni is, viszont legalább négy alagútra számítottunk.

 Beálltunk az autók mögé és vártuk a zöld jelzést. Némi várakozás után elindult a sor, mi meg utánuk a tó bal partján. Nem sokat haladtunk, máris jött egy galéria,

 utána meg egy hideg, nedves, hosszú (1.300 m) alagút, aminek alig vártuk a végét. Azért az alagút után tágra nyílt pupillával fogadtuk be a látványt,

 amivel nem lehetett betelni.

17:15 körül értük el St. Martin-t, ahol a középkori hamisítatlan faházait lehetett szemügyre venni, néhol azért kikandikált a 21. század a lecek közül, amit fészerbe beállított, villanybringák és a hozzájuk való töltő képében értünk tetten. Szétnéztünk, beleképzeltük magunkat, milyen lehetett itt télen,

 majd a borzongás után indultunk is vissza, mert itt, a magas hegyek között nagyon hamar le tud esni a hőmérséklet, ahogy a nap egyre lejjebb száll égi pályáján.

A 20 perces nézelődést elegendőnek ítéltük és a fél óránkénti zöld hullámmal nem törődve gurultunk a gát felé, mert bíztunk benne, hogy el fogunk férni egy esetleg felfelé jövő autók mellett. Szerencsére sikeresen leértünk a gátig,

ahonnan önfeledt száguldás következett volna normál esetben, de mindkettőnk fékbetétje erősen megkopott, nekem elöl és hátul is, emiatt egy kicsit óvatosabban mentem, mint Cobranco.

 18:15-re értünk le Vattis-ba, ahol új utat akartunk felfedezni, de amikor már a hegyoldalba kellett volna felmenni, inkább visszatértünk a Tamina völgyébe,

ahol jóízű gurulással jutottunk el a Mapraggsee-hez,

 aminek gátjára először legurultunk, majd a schlucht túloldalára vezető úton feltekertünk kb. 110 m szintet és onnan csodáltuk a kanyon napfényben úszó túloldalát, ahol délelőtt voltunk.

 Először Vasön települést értük el, ami csak néhány házból állt, majd nem sokkal utána azt a nagy viaduktot, amit délelőtt már megcsodáltunk, és ami egy oldalvölgy felett ívelt át. Majd a következő település Valens (944 m) volt, ahonnan az út már lejteni kezdett és feltűnt a Taminabrücke is. A távolban a Rajna völgyet szegélyező nagy hegyek emelkedtek ki a lemenő nap fényében. A hídig óriásit gurultunk, sőt még a hídon is, mert ott is jelentős volt lejtés. Innen még ereszkedtünk vagy 1 km-t, majd becsatlakoztunk a délelőtti útba és 3 kanyar után elértük Bad Ragaz-t. Itt még tettünk egy kis kitérőt a Grand Hotel Pazar parkjába,

 majd sovány malac vágtában visszatértünk az autóhoz és fél 8-kor lezártuk a 2020-as svájci túrát. Még összepakoltunk, majd fél óra vacakolás után elindultunk haza.

Ez volt a 13. többnapos közös túránk, bár én tudtam ezt, de nem voltam babonás és milyen jó, mert nem volt semmi probléma.

A túraterv megint kiválóra sikeredett, az időjárás a kegyeibe fogadott minket, leszámítva azt az egy napos esőt, amit a sátorban vészeltünk át, de ez Alpok szinten mindig benne van a pakliban. Csodálatos helyeken jártunk, voltak nagy hegyek, hágók, fantasztikus hegyi és völgyi tavak, emlékezetes napokat töltöttünk el megint Svájcban. És mit hoz a jövő? Azt nem lehet tudni, de érdemes a jelent kihasználni, mi ezt...és jól tettük.

Ajánlom mindenkinek az utat. Részletesebben lásd a  és a .