Ha nyár, akkor
Alpok-túra. Általában. De nem 2020-ban. Vagy mégis? Hülyék
voltunk és mégis elmentünk, vagy mégse mentünk? De, ha nem
mentünk, minek írnék bármit is Mindjárt kiderül, ha ki nem
derült máris.
A 2020-as év
úgy fog bevonulni a dicstelen évek közé, hogy ekkor vált
kiterjedtté a Covid 19 vírusfertőzés. Sajnos. A márciusi –
szinte teljes – lezárás után konzultáltunk Cobrancoval s abban maradtunk, hogy valószínűleg sehova nem fogunk tudni
menni. Egészen június 18-ig tartott a kijárási korlátozás,
igaz bringázni lehetett, ami – tekintve, hogy agéperejű járművek száma erősen megcsappant az utakon – egészen
kellemesnek voltmondható. Közben márciusban Lillafüred
előtt, majd április-május hónapokban a Miskolc-Eger közötti
főúton is jelentős aszfaltozás zajlott, ami tovább javította
bringázás élményfaktorát. Aztán, ahogy az idő haladt előre,
egyre inkább elhatalmasodott Cobrancon a mehetnék, ami rám is átragadt, mint egy vírus. A tervek már télen elkészültek,
csak a megfelelően jó vírushelyzetre, és időjárásra vártunk.
A jó vírushelyzetre azért volt szükség, mert egy – a túra
közben - kialakuló határzárási pánik azzal fenyegetett, hogy
nem tudunk hazajönni, vagy ha igen, akkor karanténba kell
vonulni, amit a család zavarása nélkül nem lehetett volna
megoldani. A jó időjárásra pedig amiatt volt szükségünk,
mert a túra jellemzően magas hegységeket, illetve fürdésre
alkalmas tavakat érintett volna. Nem vagyok babonás, de
valahogy ez lett volna 13. közös, több napos túránk. És
mivel a babona nem tántorított el, így elhatároztuk:
belevágunk.A célpontot a
vírushelyzet figyelembevétele nélkül jelölte ki Cobranco,
mint előzőleg írtam, még télen, amikor nem tudtuk, hogy
ombardiában (Észak-Olaszországban) katasztrofális helyzet
fog kialakulni. Tehát, mi a célkeresztbe tettük
Észak-Olaszországot, és Svájcot. Sokat töprengtünk, vajon jó
ötlet-e ez,nem lesz-e ebből baj, de úgy ítéltük meg, hogy a vadkempinges túra vírus-kompatibilis, hiszen nem nagyon
találkozunk másokkal, legfeljebb a ritka bolt látogatások
alkalmával, akkor viszont majd próbálunk vigyázni és
szájmaszkot használunk, mivel kötelező is..Végül
2020.07.17.-én kora délután indultunk útnak, a szokásos
esőben, amelyen atervek szerint átvágva a tett helyszínén
majd jó idő vár minket. Az autó már szinte magátólment, ivelvagy 10.-ik útja az Alpokba. Ez így nem teljesen
igaz, mert kb. a 22-ik útja, de ebből 10-szerCobrancoval, a
többit a családdal tettem meg. A tervek szerint a
Hegyeshalom,Bécs, Linz, Salzburg, Innsbruck, Feldkirch
útvonalon közelítettük a Svájcba tervezett cél-területet, de
közben Lichtenstein-ben egy kis külön programot is sikerült
beiktatni, sőt nem is egyet, hanem mindjárt kettőt, amiből
csak egyik volt kellemes és tervezett. Mielőtt erre rátérnék, elmondom mi volt a nem tervezett kellemetlen
program. Az egész – gyűszűnyi – országbanmindenhol
útfelújítások folytak, végeláthatatlan, és követhetetlen
terelő utakkal,
ennek köszönhetően kb. egy órát keringtünk,
miközben máskor 15 perc alatt letudjuk z egészet. Na, akkor
vissza a kellemes, tervezett programra, ami egy találkozó
volt. Svájcban élő honfitársainkkal – akik érdeklődnek Cobranco túrái iránt – Cobranco megbeszélt egy találkozót Lichtenstein-be, de eleve csúszásban voltunk, így
Feldkirchben a Spar melletti parkolóban jött létre a
személyes találkozó. A túra tervezése közben Cobranco már
sokat konzultált, az egyszerűség okán nevezzük csak Nedudginak, az anonimitást kérő jóakarónkat, aki igen sok
segítséget nyújtott, pl. elment megnézni a kiszemeltparkolókat, telefonon interneten keresztül kibogozta az
itthonról nem elérhetőinformációkat, ötleteket adott
érdekes szép helyekről, ezzel óriásit lendítve a túraterven.
Aztán amikor találkoztunk, akkor kiderült, hogy nagy adag
svájci csokival és helyi löttyökkel ajándékozott meg bennünket, hogy a túra közben legyen mit tesztelgetni,
hiszen Cobranco állandó visszatérő jelenete a löttyteszt.
Bár a találkozó – a szűkös időnk miatt – rövidre sikeredett,
de nagyon jól esett kedvességük – hiszen felesége is
elkísérte –és még egy esetleges meghívás is kicsúszott a
száján. A búcsúzás után még sokáigemlegettük őket, nem csak
az autóban, de túra folyamán is, nem sejtve, hogy…. Apontok
a sejtetést próbálják kifejezni.
Részletes leírás:
1. nap
2020.07.18. Szombat (55 km 1.482 m szint)
Cobranco a
tervezési fázisban két jónak tűnő parkolót vett számításba,
melyeket Nedudgi eis csekkolt és jelentette, hogy nem
fizetősek, nyugodtan ott lehet egy hétre hagyni azautót. Célkeresztbe a Domat/Ems melletti parkoló került, ami
tulajdonképpen nem avárosban, hanem azon túl az Ems
vegyiművekkel szemben, a Rajna partján terült el. AGoogle térképen megnézve, néhány teherautó utánfutót és egy két
autót láttunk ott, pedig kb. 50-60 autó befogadására
alkalmas a hely. Amikor odaértünk, igen hamar kiderült, hogygy árva hely, annyi nem sok nem maradt, mindet elfoglalták
a svájci turisták, kerékpárosok autói. Azért mentünk bent
egy-két kört, hátha lesz hely, de kénytelenek voltunk
belátni, ez bizony nem fog menni. Az idő már 9 felé járt és
mivel mi messziről öttünk, - hiszen a Lichtensteini
útlezárások miatt fél órát elvesztegettünk, - így a helyiek
amarabb odaértek mint mi, ráadásul a szombat, és a jó
időjárás is súlyosbította ahelyzetünket. Nagyon nem örültünk ennek, mert a másik kiszemelt parkolóhoz visszafelé
kellett indulnunk, ráadásul annak megközelítése egy kicsit
kacifántos is volt, és fogalmunksem volt arról, vajon
lesz-e ott hely.Ja, még nem is
pontosítottam a helyszínt, tehát Svájcba érve elértük
Sarganst, itt nem jobbra kanyarodtunk a Walensee irányába,
int 2015-ben, hanem balra, mint a 2016-os túránk esetében,
majd haladtunk Landquartirányába ahol megnéztük azt a
helyet, ahol az idős nadrágtartó árus bácsi helyet dott
akkor az autónknak, és sajnálattal állapítottuk meg, hogy a
boltja teljesen megszűnt, csak a hűlt helyét láttuk. Majd
tovább haladtunk, a Rajnát követve és Chur elhagyása után
utottunk Domat/Ems-be, majd a tele parkolóba, ahonnan visszafordulva sikeresen elértük aRajnán létesült vízerőmű
parkolóját, ahol csak egy osztrák rendszámú VW Transporter
állt, amiből éppen a bringákat pakolta ki a házaspár. Cobranco gyorsan odapenderedett ésmegérdeklődte, hogy
ingyenes-e a parkoló, és vajon itt hagyhatjuk-e 8 napra az
autót.Mindkét kérdésre igennel válaszoltak, amin annyira felbuzdultunk, hogy megkezdtük abringák levételét és a
csomagok felrakását rájuk, közben ennem is kellett, meg azátöltözést is megejtettük. Nem mondanám hirtelennek a felkészülést, mert a tervezett 9 rás indulás helyett, már
11 óra is elmúlt, mire elkezdődött 2020-as Alpok túra. Ilyenhosszúra nyúlt előjáték után – gondolom -, már a kedves
olvasó is nagyon izgatott, hát rátérek alényegre. Ja, még
annyit, hogy Graubünden kantonban voltunk.A napi terv
szerint a Rajna folyásával szemben haladunk, megnézzük a két
fő Rajna ág összefolyását és a Vorderrhine gat követve
nézelődünk, meglátogatunk egy nagyobbacska tavat, majd
megpróbálunkeljutni Disentis-ig. Már az elindulás
pillanatában látszott, hogy ez mind nem fog összejönni a
késésmiatt, de úgy gondoltuk, jutunk ameddig jutunk, nem gond, hiszen Svájcban bárholkönnyű és szabad is
vadkempingezni. Ja, nem. A parkolóból az
autópálya alattlehetett kijutni a főút melletti bringaútra,
amin mi NY felé haladtunk, a Rajna jobb partján.Áthajtottunk az első parkolón, ahol természetesentovábbra
sem volt egy hely sem. integy 3 km után elértük a két Rajnaág összefolyását Reichenau-Taminsnál és átkeltünk ahídon. A két ág a Hinterrhein, ami D felől érkezik, míg a
másik a Vorderrhein, ami NY felől. i ez utóbbit követtük és
egy következő hídon a Vorderrhine jobb partjára jutottunk,
aholeveset hajtva, kb. 1 km után elértük Bonaduzvároskát.
Lakott területen kb. 1 km-t haladtunk, aminek második fele
már emelkedni kezdett és innen teljesen nyíl egyenesen 2km-t hajtottunk a 4-5 % emelkedésű úton. Közben Cobranco
filmezgetett és két snitt özött megjegyezte, valami kotyogó
hangot ad a bringáján. Hát végül is már megtettünk 10 km-t itt volt az ideje. Figyeltünk, füleltük, majd kiderült, hogy
a csomagtartó egyik csavarja lazult meg, de nem lehetett
meghúzni, mert átugrott a menet. Sebaj, behajtottuk a vázba
azátugrás előtti helyzetig, ahol a tartót a vázhoz
rögzítettem egy gyorskötözővel, mint az lőző csomagtartóját
Korzikán, amikor az eltört. A szerviz helyszínétől még 1
km-t haladtunk,máris nyilvánvalóvá vált miért is jöttünk erre. Az egyenes végén a bal kanyarkülső ívén magasodott
egy néhány méter magas pukli, arra felmásztunk a kiépített
kis utacskánés elénk tárult a Rajna, vagy Swiss kanyon.
A
kanyargó, világoskék vizet széles, fehér kavics padok
szegélyezték mindkét oldalról, és itt volt még a – Svájcban
elmaradhatatlan – vasút is, majd ezeken túl, a két oldalon
magas fehér – porlós szerkezetűnek tűnő – hegyek szorították
kalodába a folyót. A anyon betekintés után már mentünk is
tovább, mert volt még pár látnivaló. Az út a szikla leszakadás peremén haladt, ami fantasztikus kilátással
jutalmazta az utazókat.A kerékpárnak köszönhetően, szinte
bárhol meg tudtunk állni és sokkal jobban szemügyre tudtuk
venni a 150-160 m-rel alattunk csordogáló folyót, mert a
Rajna itt még csak folyócskának tűnt. Tehát tőlünk jobbra a
szakadék, balra meredek, fehér hegyoldal,aminek szerkezete
a meddőhányóra emlékeztetett, nem voltak nagy masszívsziklák, csak törmelékes, mállékony kőzet, nagyon érdekes
hangulata volt. A keskeny úton több alagúton is átkeltünk,
némelyik nem a szokásos Svájci minőséget csillogtatta,
inkább úgy néztek ki, mintha a 7 törpe csákánnyal fúrta
volna őket. Egyhosszabb alagút után értük el a Rabiusa patak oldalvölgyét,
ahol már
teljesen szokatlan formákat alkotott a természet. Az alagút
túlsó végén otthagytuk a bringákat és gyalog próbáltuk
megkeresni az egyik látványosnak ígérkező kilátó pontot. Két-háromszáz méter gyaloglás után már nem láttuk a gépeket,
így – ez hiába vájc, de mi a Lyukóvölgy mellett
szocializálódtunk, és a kisagyunkban bizseregni kezdett
alami, emiatt – visszafordultunk a bringákért és inkább
kimásztunk egy 10+%-os murvás
ne legyen
minden cuccunk szem előtt. A kilátóig még mászni kellett
gyalogosan is,
de nagyon
megérte, mert szemet gyönyörködtető látványban volt részünk.
Nézelődés közben még szemre tudtuk vételezni a Glacier
Express-t is,
sőt
hosszú időn keresztül tudtuk követni, amint az erősen
kanyargó Rajna mellett araszolt. A kilátó elhagyása után
folytattuk a bringatúrát és ereszkedni kezdtünk a Rabiusa
kanyon peremén addig a pontig, ahol az út már át tudott
felette haladni. Itt rögtön két híd isvolt, a
régi, meg az
új,
és a rendező
úgy döntött, enyém a régi övé az új, így jó képeket, tudtunk
egymásról és a környezetről is készíteni, mivel a szurdok
alja kb. 60 m-rel alattunk sejlett. A hidakkal szemben, a
meredek hegyoldalban már messziről láttuk a pompás
szerpentint, mikor közel
rtünk, akkor érzékeltük igazán,
hogy ez bizony 10 % körüli lesz, jó kis visszafordítókkal.
Négy
visszafordító kanyar és 170 m szint leküzdése után értük el
Versam falut, ami a hegy tetejére épült, innen az út már
lefelé vezetett, de nem úgy, mint ahogy én gondoltam,
ugyanis Cobranco bonusz programot iktatott be, pedig időben
eléggé csúszásban voltunk. Történt ugyanis, hogy újabb
kilátópont megközelítése volt a cél. Ebből a 907 m magasan
fekvő faluból út vezet le a 600 m alacsonyan csordogáló
Rajna partjára a vasúthoz, de szerencsére nem kellett
teljesen lemennünk, csak mintegy 80 m szintet vesztettünk ésmáris egy villámcsődületbe kerültünk, mielőtt a kilátót
elértük volna. Az alkotmány, – na,nem a mienk, annak nem az
a neve, sokkal inkább Alaptörvény, hanem a kilátópont –
amire rá lehetett menni, az egy majdnem függőleges
sziklafalra épült, - nem gránit szilárdságú, hanem – fa
szilárdságú valami volt, de a célnak éppen megfelelt, vagyis
jó kilátás nyílott róla. A Rajna kanyonja a kilátó alatt
kiszélesedett, és több éles kanyart is vett.
Egy újabb vonat
is érkezett, Cobranco megjegyezte, hogy a Raetia-i
vasútvonalat egy gazdag helyi alapította saját
szórakoztatására, hát ebben sem lettünk világelsők, de a
második helyet is meg kell becsülni. A gyönyörködés után
jött a mászás vissza Versam-ba, ami a pihenés után nem esett
teljesen jól, mivel 7-8% meredek utat kellett leküzdeni. A
faluba beérve jobbra fordultunk, keveset másztunk,
majd 2 km
hosszan gurultunk és vesztettünk 115 m szintet és már is
megérkeztünk Valendasba, ahol meg is álltunk vízvételezési
és nézelődési céllal, ugyanis zen a településen sok
szökőkút található.
Rövid pihenő
után gurultunk tovább, egészen Ilanz-ig, ami már 700 m
magasságban (illetve
alacsonyságban) található a Rajna
partján, itt már véget is ért a szurdok. Ez atelepülés jelentős mennyiségű rétoromán népeket tartalmaz. Én ekkor
már elég éhesvoltam, próbálkoztam Cobranconál, hátha eszünk
valamit, de annyira koncentrált a eladatra, hogy valahogy
kimaradt a táplálkozás, pedig már majdnem a három órát
ütötte az óra. A délutáni feladat is indokolta volna a
kalória bevitelt, hiszen igen combos és hosszú emelkedő várt
ránk, amit már otthon is erősen nézegettem. Kérdeztem isCobrancot, biztosan jó ötlet-e, első nap, 2 óra alvás után
betenni egy oly meredek utat,ami 3 km alatt 400 m szintet
tartalmaz? Erre azt a választ kaptam, „ne szarj be Pisti,ha
nembírjuk kitekerni, akkor majd feltoljuk”. Na, akkor
vissza a túra előtti múltból a túra szerinti múltba. Mielőtt
belekezdtünk volna a mászásba, - ami a Rajna bal partjáról
indult volna É-i irányba és a célja pedig a Lag de Pigniu
tó, amit 1.450 m magasságban szorított asziklák közé a gátja – áthaladtunk Rueun településen és szerencsére
találtunk jó padot egy kút mellett, és végre lehetett enni
valamit. Itt evésen kívül volt minden, poénkodás, mert
Cobranco otthon felejtette a megszokott kis kockás abroszát
és azzal ugrattam, hogy ígybizony nem lehet enni. Volt
löttyteszt, majd megjelent egy helyi család, a gyerekek és aszülők is bemásztak a kút medencéjébe, visongtak, pocsoltak,
nem nagyon zavartattákmagukat, igaz mi sem, hanem
befejeztük az ebédet. Az egész gasztro-blokk nem artott
tovább, mint 50 perc és „már” 16:02-kor mentünk is tovább,
kezdtük a nagy emelkedőt. A célba vett tó, egy óriási ÉD-i
kanyon É-i végén található, mi pedig ennek a kanyonnak a K-i
oldalán terveztük a feljutást, míg a lejutást a túlsó, NY-i
oldalán, de neszaladjunk annyira előre. Alig indultunk
el jóllakottan, máris kapcsolgatni kellett apörgetősebb
áttételek felé a váltót, oly annyira, hogy pillanatok alatt
sikerült a egkönnyebben tekerhető áttételt kiválasztani, és még utáni is lett volna igény váltásra, demár nem volt
hova. Az eddigi 12 db, Cobrancoval közös csomagos túra
egyértelműenlegkeményebb emelkedőjét sikerült kiválasztani, nehezítő körülménykéntmindjárt az első napra. Láttam én már
otthon, hogy ez nagyon necces lesz ésnem tévedtem. A
kormányra feküdve próbáltam körbetekerni a pedált, ami 1,5
km-enkeresztül sikerült is, ott egy kicsit megpihentem,
gondoltam megvárom a túratársam.Vártam, vártam, de nem
jött. Nem estem kétségbe, gondoltam akkut cserél, pihenget,
vagy esetleg tolja a szekeret. Amikor utoljára láttam, akkor
én az elsővisszafordító kanyaron túl Ő előtte volt. Aztán – 12-13
perc várakozás után - úgy döntöttem, elindulok. Hát, csak
nagyon nehezen sikerül. Fölfelé egyáltalán nem. Az út
baloldaláról, az útra merőlegesen elindultam az út jobb
oldala felé, majd amikor már nem dűltem el és hajtani is
tudtam, akkor egy éles balkanyarral az út jobb szélére
kormányoztam a terhes bringát. Nagy küzdelem árán további 800 m-t haladtam, majd újra megálltam ésvártam Cobrancot.
Amíg vártam számolgattam egy kicsit, és az jött ki, hogy
tényleg meredek az út. Megtettem 2,3 km-t, miközben 303 m-t emelkedtem, ami átlag 13,16 %, de özben hosszabb, rövidebb
távon volt 14,5 %, amit a Garmin mutatott és ez a kütyü jól
utatja a meredekséget, nem ugrál össze vissza. Ez az érték
jól egybecseng az itthonletöltött diagrammal. Azért, hogy
még könnyebben elképzelhető legyen az út meredeksége,
leírom, ogy a Mátraháza-Kékestető közötti út is 300 m-t
emelkedik, de nem 2,3 km-en, hanem 4km-en. Aki járt már
arra bringával, vagy autóval, az tudja, hogy az az út nem
lankás. Mi meg ittSvájcban nem 8 kg-os bringával haladtunk,
hanem 40+ kg-ossal, hiszen első nap még sok – otthonról
hozott – kaja, pia islapul a táskákban. Na, most akkor
számoljunk, önsúly: 66 kg,bringa: 42 kg, össz. Súly: 108 kg, ha 8 kg-os lenne a bringa, akkor 74 kg lenne azösszsúly, tehát a 74 kg-hoz képest 45 %-kal nagyobb lett az össz. súly. Azért hivatkozok tt 8 kg-os bringára, mert van
nekem ám ilyen súlyú karbon országútim tudom miről beszélek.
yilván a sebesség meg fordított arányban változott, azaz
csökkent. Menet közben eleinte 5,2 m/h, majd 5, végül 4,8
km/h sebességet tudtam elérni a meredek részen. Na, nem
mlengek tovább azon, milyen nehézvolt, de az volt. Közben
leültem a fűre, nézelődtem, de Cobranco nem tűnt fel, a nem
túl távoli kanyarban. Újabb 14 percet vártam, majd
felpattantam abringára és elindultam visszafelé megnézni mi
a helyzet vele. Még az is megfordult a fejemben, hogy a
nehézség hatására elállt azon szándékától, hogy felmenjünk,
bár ez Őtismerve csak kósza gondolat maradt. Gurultam olyan
250 m-t (32 m szint) és egyszercsak ott állt és a kamerába magyarázott valamit a Rajna túlpartján található
településről.
Kicsit
meg is lepődött, amikor meglátott, de aztán jó kedvre
derült, amikor mondtam neki, hogy kb. 250 m múlva egy kicsit
enyhül az emelkedő. Felmentünk az előző pihenőhelyemre és
ott lihegtünk egy sort, megtekintettük az alattunk húzódó
mély kanyon(Schmuér) túloldalát,
majd mentünk is
tovább. Azért volt érdekes a túloldal, mert a tó
megtekintése után ottszándékoztunk legurulni. Közben
megtudtam, hogy itt a Napoleoni háború idején orosz csapatok
próbáltak télen átkelni a Panixer pass-on, de 5 ezer halálos
áldozat (a sereg 1/-3-nak elvesztése) után visszafordultak.
A hágó egyébként 2.404 m magasan terül el,de murvás, köves
út vezet át rajta, talán Passo-nak jó lenne. Az indulás után
egy rövidideig 8-9 %-ra szelídült az út, de csak azért,
hogy utána újra 13 legyen. Olyan 1.200 m magasságban
teljesen vízszintesen haladtunk, szinte már el is
felejtettük milyen az. Aztán
ennek is meglett a böjtje, a tó
névadó települése (Pigniu) előtt újabb 13 % jött, deszerencsére csak 250 m hosszan. A falu után, valahol 1.320
m-en már megpillantottuk annak a tónak a gátját, amiért
eddig fáradoztunk, de még 130 m szint előre volt(nem hátra) Gondoltam is, hogy valami irgalmatlanul nagy
durranásra van szükség, mert ha csak egykisvacak tó lesz,
akkor én bizony kiszúrom Cobranco mindkétabroncsát,„oszt”ott hagyomfent. Persze ezt nem mondtam neki. Már egészen a
gát att jártunk, amikor egy behajtani tilos tábla állta
útját a vándoroknak, de nem nekünk, mi elmentünk, a maradék 400 m-t nem gyalog, hanem járművel tettük meg. Mikor
felértünk, ögtön tudtam, hogy Cobranco abroncsai meg fogják
úszni a lyukasztást, mert olyan hihetetlen kilátásnyílt lefelé, hogy csak na, és a tó látványa, az meg aztán pláne
megérte akínlódást.
Persze
nem álltunk itt meg, hanem Cobranco kiadta a parancsot, a tó
végéig el kell menni, és úgy is tettünk. Egy kicsit már
hűvös volt, a szél is feltámadt, húztuk is magunkra a eleg ruhákat. Aztán találkoztunk helyi kirándulókkal, akik
rövidnadrág, póló összeállítású ruházatban vidáman
beszélgettek. Próbáltam nem rájuk nézni, mert attól féltem
már a látványtól megfagyok. Végigmentünk a 1,5 km hosszú tó
mellett
és a
végén égbetörő sziklákat és két jól megtermett, nagyon ütős,
és hangos vízesést találtunk. Nem győztük fényképezni a
látványt,
de 7 óra felé
elindultunk lefelé, ami szintén izgalmasnak ígérkezett, mert
nem tudtuk, hogy a kanyon másik oldalán vezető utat hogyan
tudjuk elérni, illetve milyenek leszneka domborzati
viszonyok. Olyan 1,4 km-t ereszkedtünk az ismert úton, majd
hirtelenjobbra fordultunk, egy olyan beton útra, ahol csak
a járművek kerekei alatt voltbeton, közte murva, tehát
nagyon óvatosan kellett haladni, mert az erős lejtés miattnagyon húztuk a féket és veszélyes lett volna ráfutni álló
kerekekkel a murvára. Mielőttáthaladtunk volna a Schmuér
hídján, néha-néha le tudtam nézni a Garminképernyőjére és
bizony 17-19 % lejtőt mutatott. A híd után echte murvás úton
aladtunk, de a lejtés teljesen elfogadható volt, sőt még
néhány emelkedő is beakadt, denem olyan kemények és
hosszúak, mint a túloldalon. Aztán néhány km után elértük szilárd burkolatú utat, amin azért jobban esett a gurulás,
bár a murva is nagyon fain volt. gy egészséges robogás után
19:30 tájban Andiast falu is meglett.
Már előtte is
kalkulálgattuk a táborhely valószínűségét, de valahogy a
meredek hegyoldalaknál mindig nulla jött ki. Ezen a
település sem segített sokat, de egalább jó kilátás
adódott, nem csak élvezeti szempontból, hanem szemügyre
tudtuk venni,merre is kell mennünk, mert igen összetett
volt a domborzat, és a Rajna völgybe nemakartunk lemenni,
hanem valahol 1.000 m magasságban szerettünk volna
elvackolni,figyelembe véve a következő napi programot. 150
m élvezetes szintvesztés utánértük el Waltensburg/Vuorz
települést,
ahol
Cobranco szerint majd jobbra kell kanyarodnunk, és tényleg.
Sikerültmegtalálnunk, csak éppen jó meredek emelkedővel
indult a keresett úttal aarátkozásunk, sőt el is fogyott
az út, teljesen felszedték, illetve elvitte a cica, vagy
lehet, hogy csak egy földcsuszamlás, de építettek
kerülőutat, amit csak a helyiek segítségével ikerült beazonosítani és persze, felzavartak minket a hegyre, de nem
a helyiek, hanem az út kitűzői. Mire kikeveredtünk a faluból
(20:00) az utunk murvás lett és jó kis emelkedővé akult,
viszont „csak” 10%-kal emelkedett, így ezen tapostuk a
pedált. Itt már jó lettvolna valami táborhely szerűség, de
nem volt rá sok esély. Cobranco látott valamit aloldalon, a Rajna felé lejtő oldalon. Odament elbeszélgetett az
olaszokkal, mert azokvoltak, akik azt mondták, hogy ők itt
alszanak. Eltettük „B” tervnek a helyet és tovább másztunkfelfelé,hátha beakad valami jobb hely, de semmi. Aztán Cobranconakszerencséjelett, ahogy szokott, így persze
nekem is, hiszen találtunk egymurvás, füves, sík parkolót
(20:24), amit azoknak az autóknak építettek, amikkel a
uristák feljönnek ide, a helyi híres barlang-várhoz (Grotta).
A parkolóban (1.120 m) már állt egy lakóautó, egy középkorú
svájci graubündeni ázaspárral, illetve egy Toyota Hiace,amiben egy fiatal berni pár tervezte itt tölteni az éjszakát. Cobranco elbeszélgetett a fiatalokkal,
majd ott
maradtunk mi is. A sátorhelyet a parkoló völgy felé eső
részén jelöltük ki,
ahonnan a
kilátás pazar volt, 400 m-rel magasabbról tekintettünk le a
Rajna völgyére, és K
felé a délelőtti programunk helyszínét,
a Swiss-kanyont is megpillantottuk.Először megvacsoráztunk,
nem kevés közjátékkal kísérve, fogalmam sem volt róla, hogy
az alkalmi éjszakai társaságunk, vajon, hogyan értékelte,
hogy Cobranconakegy másodpercre sem állt be a szája, csak
remélem nem álmodtak rosszat.Aztán addig húztuk a
történeteket, hogy a sátorállítás már sötétben, lámpafénynélvalósult meg, de végre elkészült, becuccoltunk és nem telt
sok időbe az elalvás sem. Nagyszerű,
látványos napon volt túl, ráadásul egy igen kemény szakaszt
is legyűrtünk, miközben az időjárás hibátlan volt. A
következő nap elejére megint a murva lesz a jellemző,
érdekesnek és ismét látványosnak ígérkezik ez az etap is.
Egy nagyon
nyugodt éjszaka után, reggel nem sikerült korán kelni, mert
a szervezetünk be akarta hozni az alvás-lemaradást, aztán
csak 8-kor botorkáltunk ki a sátorból. Rögtön feltűnt
a
felhő mentes, Cobranco-kék ég és a környék nagyszerűsége.
Elvileg
sietnünk kellett, hiszen Disentis még az előző napi program
része volt, de azért Cobranco beiktatott még egy reggeli
programot. A táborhelyhez közel volt a Grotta,amit tegnap
is említettem, ez egy sziklába „épített” vár,
amit Ő – a
tervek szerint - meg akart nézni, örökíteni, én pedig
próbáltam összerámolni közben a sátrat. Még nem végeztem a
csomagolással, amikor már előkerült és számon is kért, mi a
lemaradásom oka, pont úgy, mint ahogy a feleségem szokta,
emiatt teljesen otthonosan éreztem magam, itt a távoli
hegytetőn. Aztán csak elkészültünk alomok összerakásával és
valamivel 9 előtt elindultunk felfedezni a valóságot, ami
egyelőrea tervek mögött rejtőzött. A közelebbi cél
Disentis/Mustér (1.150 m) városának elkeresése volt, ami a
Rajna völgyében feljebb helyezkedett el. Igen ám, de Cobranco nem a völgyben tervezte a menetet, hanem itt fenn a
hegyoldalban, abból a megfontolásból,hogy a szállás 1.120 m magasságban volt, akkor fölösleges lemenni a nagyforgalomba
a főútra, sokkal jobb lesz a murvás úton megközelíteni a
célpontot. Disentis-ig a táv kb. 30 km, utána a Passo del Lucomagno/Lukmanierpass-on (1.920 m) átlejutni Olivone (901
m) településre és elvackolni. Nagy vonalakban ennyi volt a
terv,persze az érdekes és szokatlan útvonal tartogatott
kihívásokat.Tehát 9 körül
elindultunk NY felé, tovább az este járt úton. Néhány 100
m-ig sík, illetve kicsit lejtésen gurulgattunk,majd
hirtelen 10 %-os emelkedőn kapaszkodtunk majd 1 km-t, ez a
arakterisztika nem teljesen egyezett azzal, amit mi
feltételeztünk. Viszont ahogy felértünk .250 m magasságba,
fantasztikus kilátás nyílott D felé a Rajna völgyére, és a felette elhelyezkedő hegyoldalra,
a csodás
zöld legelőkre, a szétszórtan elhelyezkedő házakra,
szénatárolókra. Cobranco talált egy – a völgy felé néző –
padot, ami annyira megtetszett neki, hogy rögtön kinevezte reggeliző helynek. Én főztem egy fél liter teát, és az
otthoni rántott húsbóljólbereggeliztem, Ő egy kis Halván nyammogott, a megszokott 1 liter tejjel. Bár aladnunk kellett volna, mégse kapkodtunk, de így is
„beleszuszakoltuk” 42 percbe a reggelit.Indulás után alig
mentünk 1 km-t máris beértünk Breil/Brigels településre,
aholnagyon kellett figyelni, hogy jó irányba induljunk, de
úgy nézett ki, innen minden út azégbe vezet, és a busz-megállóban talált térkép szerint 1.600 m fölé kell
mennünk, hatovábbra is ragaszkodunk az eredeti
elképzeléshez, márpedig miért ne ragaszkodtunkvolna, még
azzal együtt is, hogy emiatt az itt nem részletezett,
délutánra tervezett programnak annyi lesz, és átcsúszik a
következő napra. Ez a régió Graubünden kanton K-i részén
helyezkedik el és a keresztségben a Surselva nevet kapta. A
kis településen sok turista jött-ment, ami nemvolt
véletlen, hiszen vasárnap volt, csodás időjárással. Kis
kóválygás után megtaláltuk azt az utat, amerre mennünk
kellett. A faluból ugyan aszfalt út vezetett ki, de hamar
murvásba, majd köves/sziklásba és erős emelkedőbe váltott
át, 12-13 %-os meredekségen küzdöttünk, ami az előző napihoz
fogható meredekség volt, de súlyosbítva a burkolat hiányával, illetve a laza talaj okozta bizonytalan
haladással, ez szerencsére az igazán meredek emelkedő hossza
csak 5-600 m lehetett.
Igaz
utána is voltak nagyon meredek részek, de azok hossza
egyenként csak 100-200 m lehetett, de volt 16-17 %-os is,
ahol már nem tudtunk mindig tekerni. Én az egyik próbálkozás
alkalmával egészen jól haladtam, amikor az első kerék
megugrott egy agyobb kövön, aztán ijedtemben nem tekertem
0,4 másodpercig, amitől leesett az amúgy sem nagy
sebességem, és simán eldőltem, mint egy zsák krumpli.
Szerencsére az utat kísérő füves rézsűre feküdtem le, így
semmi probléma nem adódott, csak időigényes volt a jobb lábam kihámozása az SPD pedálból, - mivel azon feküdt az
egész bringa a maga súlyával együtt - majd utána a bringa
alól. Szerencsére az esetet az SD kártya és a „tecső” (youtube)
őrzi.
Innen már
csak egy meredekebb részen kellett felerőszakolni a bringát
és máris egy viszonylag sík részhez értünk 1.540 m
magasságban, ahol eleinte sűrű erdőben, majdegy nagyobb
réten haladtunk keresztül, ahol drone reptetés zaja
hallatszott. Ezután már csak egy pompás tűzihorganyzott
hídon toltuk át a gépeket, ami a Debris patak szurdokvölgyén át vezetett, majd egy rövid meredek emelkedőn fel és máris
megtaláltuk a tökéletes táborhelyet, egy nagyobb sík
területen. Kár, hogy pont nem volt rá szükségünk, de azért rögzítettük a helyet, hátha valakinek jó lesz még az. Ettől
a helytől már hirtelen elértük a délelőtti túra legmagasabb
pontját (1.588 m) ahol kis tó és tömeg és pihenő helynek
kialakított terület fogadott minket. Ennek ellenére nem
álltunk meg, mert időben nem álltunk jól, amit a számok
jobban megvilágítanak, mint a betűk, tessék: 12:00 óra, 8,8
km megtett táv, 500 m szintemelkedés. Nem lehet mondani,
hogy sokat nyertünk volna azzal,hogy fent maradtunk a
murvás úton, ahelyett, hogy lementünk volna a főútra a Rajna
völgyébe. Hacsak a fantasztikus látványt nem soroljuk a
nyereségek közé,
mert
ezzel már átbillent a mérleg nyelve a megérte kategóriába. A
„hágó” után még egy rövid szakaszon murvás, köves úton
haladtunk, majd minden átmenet nélkül hirtelentükör-aszfalt
és meredek lejtő fogadott. Itt azonban volt bennük egy
cseppnyi kétség, vajon hogyan sikerül majd úgy lejutnunk a
Rajna völgyébe, hogy ne egy hirtelen magasságvesztés után a
völgyben újra sokat kelljen mászni. Viszont egyelőre nem
volt döntési helyzet, mert nem volt elágazás, emiatt
nyugodtan gurulhattunk a látványos, nagyon szép
környezetben, csak két dologra kellett vigyázni, nehogy
teljesen elengedjük a fékkarokat, és nehogy folyamatosan
húzzuk azokat. Ha az első elrontottuk volna, akkor pillanatok alatt 70-re lehetett volna gyorsulni a 15-17 %-os
lejtőn, ha a másodikat,akkor a fékek haltak volna meg rövid
idő alatt, ami nem jött volna jól a túra második napján. A fékek kímélése miatt időnként megálltunk fényképezni,
nézelődni, hűteni. Négy nagy visszafordító kanyar után
útelágazáshoz érkeztünk és NY-i irányba fordultunk majd robogtunk tovább lefelé, azonban néhány száz méter után -Schlans falu előtt – újabb elágazást leltünk, ahol úgy
tűnt, hogy újabb murvás útra letérve, tudunk tovább aladni
a hegy oldalában vezető úton. Egy turista szerint lehet
menni valameddig, de utána gondjaink adódhatnak, mi ennek
ellenére bevállaltuk, annyira nem szerettünk volna a
völgybe
ilyen korán lemenni. Az út eleinte egész jó murvás burkolatú
volt, majd kezdett keskenyedni, annyira, hogy 700 m után
vissza kellett fordulnunk, mert egy nyomúvá, és a mi bringáinkkal járhatatlanná vált. Beletörődtünk abba, hogy
nem lehet valamennyireszinten
tovább menni a hegy
oldalában, hanem le kell mennünk a Rajna völgyébe. Ahogy
beértünk Schlans-ba az út brutálisan lejteni kezdett, alig
tudtunk megállni egy térképnél, ahol Cobranco még a
„közönség segítségét” is igénybe vette, annak érdekében,
hogy jó útra
érjünk (nem úgy). Aztán alig
indultunk el, elfogyott az utunk, illetve a felújítás miatt
elbontották, de valamennyire járható maradt és óvatosan
tudtuk folytatni utunkat lefelé. Innen őrült gurulással (3
km 330 m szintvesztés) értük el a Rajna völgyében 880 m
magasan fekvő Trun városkát, 12:48 kor, és már 17 km-t is
megtettünk reggel óta. Disentis-ig (1.120 m) még kb. 12 km
és kb. 250 m szint leküzdése volt még a feladat, hogy utána
elkezdődhessen az igazi feladat, a Lucmanier-hágó (1.920 m),
amiről este még le is kell majd gurulnunk kb. 1.000 m
szintet. A nagy forgalomtól eltekintve élvezetesenhaladtunkanem meredek úton, közben még lötty-tesztre is jutott idő Sumvitg-en, ahol a Nedudgitől kapott bodza italt
minősítette Cobranco finomnak. Jól is esett egykicsit
megállni, mert nagy hőség kerekedett, ami a hátszéllel
kombinálva izzasztóra sikeredett, muszáj volt pótolni az elvesztett folyadékot. Igaz, én már az elvesztett kalóriákat
is szívesen pótoltam volna, de Cobranco nem engedélyezett
táplálkozási szünetet. A lötty-teszt helyszínéül szolgáló
falu és Disentis között kb. félúton észrevettünk az úttól
jobbra egy régi fahidat, amit meg kellett tekinteni
közelről. Az építmény az Aua Russein patak kanyonjafelett
ívelt át,
miközben volt
itt új betonhíd és vasúti híd is. A fahíd nagyon öregnek
tűnt, de sajnos a két oldalon húzódó 2 m magas mellvédje
miatt nem nagyon adódott kilátás, csak ha az előforduló
egy-két lyukon kidugtuk a fejünket. A nagy nézelődésnek
rovartámadás vetett véget, nekem a bokámat harapta meg
valami szörny, teljesen elzsibbadt a lábam. Cobranconak is
volt ettől 2 km-rel visszafelé egy csípése, neki a szája
szélét szúrtavalami. Ő érte nem nagyon aggódtam, -
végül is nem az én szám, neki meg mindegy,hogy egy kicsit
nagyobb lesz, úgyse veszi észre senki a különbséget -, mert
Ő nem allergiás ezekre, viszont én igen. Már láttam magam
előtt a következő napokat, amikor jól feldagad majd a bokám
és az immun elnyomó gyógyszer hatására félálomban fogok
tekerni, nem volt felemelő érzés. Gyorsan menekülőre fogtuk
és folytattuk az utat és viszonylag gyorsan (14:10) elértük Disentis-t, aminek látképét egy óriási kolostor szinte
kitakarja, vagy
mondjuk úgy, uralja.
Cobranco elment
a kameráival felfedezni a brutális méretű épület együttest,
én a szokásos hozzáállásomat képviseltem és nem néztem meg.
Nem érdekel, vagy inkább taszít
krisztusi elveket
kisajátító másik hatalmi ág – az egyház – templomaiban a
képmutatás, a visszataszító mennyiségű arany, márvány, és a
méretekben tetten érhető kivagyiság megtestesülése.
Természetesen mindezek annak a tanításnak a jegyébenkerülnek a templomokba, miszerint nem kell a földi javakat
harácsolni, puritánul kell élni. Próbáltam ezt eddig
megérteni, de nem nagyon sikerült, vagy mondhatom azt,
gyáltalán.Meg különben
is, valakinek vigyázni kell a bringákra is, ezt a feladatot
örömmel vállaltam el, ráadásul még éhes is voltam. Beültem
egy árkádos épület árnyékába és elfogyasztottam az egyik
svájci csokit, amit szintén Nedudgi kollágától kaptunk (áldassékaz Ő neve, ha már vallási központban voltunk). A nagy meleg
miatt a csoki szinte folyóssá vált, de kézzel lábbal
megettem, nagyon finom volt, csak a végén azzal küzdöttem,
hogyan tüntessem el a kezeimről és az arcomról a maradékot.
Erről eszembe jutott egy vicc. „Két rendőr beszélget, Te
Józsi – mondja az egyik- , csokis a szád, mire válaszol a
megszólított: le van szarva! Majd újra az egyik: ja bocs,
azt hittem csokis.” Szerettem volna,ha én nem kerülök ilyen
párbeszédbe.
Közben Cobranco
is megjött a kolostor-túráról és elindultunk (14:41) a
hágóút felé, de előtte még egy kis kitérő keretében
megtekintettük a helyi vasútállomást, ahol kétféle vasút
találkozik, a Rhetische Bahn (RhB) és a Schweizerische
Bundesbahnen (SBB).
E kis kitérő
után vágtunk neki a 20 km hosszú és 900 m szintemelkedésttartalmazó hágóútnak, ami eleinte picit emelkedett, majd
síkon haladtunk, tána lejteni is kezdett a kanyonosodó
Rajna mellett, sőt még egy kis útépítés is bonyolította a
helyzetet. Az útépítés miatt felszerelt lámpa egyszerre
elengedett 10-15 autót, majd 2 perc szünet következett. A kanyonos részen több alagút is színesítette a csomókban
érkező autók tömege által okozott nyugtalanságot,
de
összességében mégis tetszett ez a rész, ahol 8 % meredeken
kapaszkodtunk. A meredekség továbbra is maradt Curaglia
(1.330 m) településig,
ahol keringtünk
egy kicsit, mert csodák-csodája Cobranco is mondogatni
kezdte így 15:45 tájékán, hogy jó lenne valahol ebédelni.
Vele ez nem egy egyszerű dolog, mert asztal szék és szép
kilátás nélkül nem képes étkezni, sőt, eddig még kellett a
kis kockásabroszkája is, az viszont otthon maradt. Végül
addig forgolódtunk, hogy egy éppen zárva tartó szálloda előtti padot elfoglaltunk, kipakoltuk a maradék rántott húst
és megebédeltünk. Az ebéd idejét beerőszakoltuk 45 percbe,
és már indultunk is tovább. A falu után
egészen lankássá vált az emelkedő, ez jó alkalmat
szolgáltatott arra, hogy a csodálatos zöld színű mezőkben és
a kék égben gyönyörködjünk.
A hágó
karakterisztikája nem nagyon emlékeztetett igazi hágóútra,
mivel csak az alsó részen volt néhány kanyar,
azóta
egyenesek és egészen hosszú lágy kanyarok váltották egymást.
Mikor már
meguntuk az út egyhangúságát és a táj szépsége is unalmassá
vált, egyszer csak a semmiből előtűnt egy fű-zöld színű
Trabant 601 típusú személy gépjármű,
svájci
rendszámmal. Ettől egy kicsit megélénkültünk, mert, ha
autóról van szó, akkor sok mindenre lehet Svájcban készülni,
de erre a látványra nem, mi is csodálkoztunk és nem találtunk magyarázatot a kétütemű bontószökevény itteni
létezésére. Az út továbbra is
nagyobb kanyarok nélkül haladt
és az
alsó szakaszra jellemző 7-8 % meredeken tört felfelé, a szép
látványra leginkább hátrafelé lehetett számítani,
mert a távolban
a Rajna túl partján magasodó havas sziklák váltak láthatóvá.
Előttünk feltűnt a hágón elhelyezkedő duzzasztott tó gátja
is, ami hívogatva integetett felénk, plusz
rőt adva, hogy
mihamarabb el tudjuk érni. A tó előtt még
volt egy kis izgalom, kétvisszafordító kanyar „személyében”
1.850 m magasságban, majd egy további tekerésután 1.910 m
magasságban (18:40) elértük a völgyzáró gátat. Persze
betekertünk agátra, ahonnan lefelé nagyon jó kilátás nyílt
a völgyre, amelyet a Medel Rajna vájtmagának,
tulajdonképpen
ezt a folyót duzzasztja fel a gát. Sőt, ez a folyó az
Elő-Rajna (vagy Vorderrhein) jobboldali mellékfolyója. A
Vorderrhine tőlünk –már ahol álltunk – ÉNY-ra red három
hegygerincen túl a Tomasee-ből, 2.350 m magasságban.
Aztán
megfordultunk és a duzzasztott tavat is szemügyre vettük, de
amikor kiderült a neve -
Lai da Sontga Maria – akkor a
szemöldököm majdnem a tarkómig szaladt. Gondolom Szűz Mária
tó akarna lenni, és valószínűleg a „Rétóromán” nyelven.
Mikor a szemöldököm visszatért megszokott helyére, már
nagyon tetszetősnek tűnt a 2,5 km hosszútó, melynek mélysége eléri a 100 m-t.
Jól látszott a
maradék hágóút nyomvonala is a tó fölött a K-i oldali
hegyoldalban és azt is ki tudtuk venni, hogy folyamatosan
emelkedik, valamint azt, hogy galériában fut. Mielőtt nekivágtunk volna a maradék szint leküzdésének megnéztük az
erőmű rendszerről – melynek ez a tó is része – készült
ismertetőt. Aztán 19:00-kor
nekilendültünk a hágónak,ami nagyon érdekes
karakterisztikával rendelkezett, hiszen a Berghaus a tó
túloldalán helyezkedik el 1.920 m magasan, viszont a tó
melletti úton, alagútban egészen 1.966 m-ig emelkedtünk,
legalábbis az én mérésem szerint, ami valószínűleg helyes
lehetett, mert a hágótáblánál 1.920 m-t mutatott a Garmin, annyit, amennyit a táblára írtak. Amíg elértünk a tó túlsó
feléig, történt egy s más, pl.
útépítés miatt egy sávon volt
járható a galéria szerű alagút, emiatt igyekeztünk, illetve
az elzárt sávon kellett haladnunk, hogy az autók elférjenek
mellettünk, de ebből nem támadt veszély. A gáttól a tó túlsó
feléig 2,7 km utat tettünk meg és természetesen megálltunk a hágótáblánál és ragasztottunk is egy Cobranco atricát,
majd még
felsétáltunk a ház fölötti kis dombra a kilátás javítása
céljából. Cobranco elmagyarázta, miért 1.920 m magasságban
van a hágó, amikor a valóslegnagyobb magasság 1.966 m. Erre
az, az indok, hogy a tó előtti időben a maimederben haladt
az út és a Berghaus is oda esett, amit újra felépítettek,
amikor a tavat kialakították, de az utat feljebb kellett
vinni, viszont a hágó magasságot az épülethez igazították,
aminek neve megegyezik a tó nevével, azaz Szűz Mária.A nap sugarai
már egyre közelebb kerültek a vízszinteshez, emiatt
indulnunk kellett, főleg, hogy az idő haladt előre és már
19:40 is elmúlott. A történések
innentől a 3. filmben jelennek meg, de én folytatom tt a 2.
napnál a fonalak bogozását. Volt még
teendőnk erre a napra is, hiszen a tervek szerint kb. 1.000
m szintvesztés után Olivone (900 m) környékén kellett volna
táborhelyet találni. Ez önmagában is feladat Svájcban, főleg
ilyen terepviszonyok mellett, de ha ez nemvolna elég – a
forgatókönyv író úgy döntött –, olyan táborhelyre volt
szükségünk, ahol ott lehet hagyni másnap szinte az összes
cuccunkat, mert félnapos üres bringás etap volt a terv.
Persze felmerülhet, hogy nagyon egyszerű a helyzet,
kempingbe kell menni, igen ám, de Olivone-ban nincs kemping, csak 1.700 m magasságban, alig a hágó alatt, ez azt jelenti,
hogy az üres bringás etap után még 800 m mászást kellett
volna beiktatni, ami a tervezett délelőtti programmal együtt soknak tűnt, tehát maradt a kényszer, Olivone környezetében
kell teljes takarásos, elhagyott hely és ezt félhomályban
kell felfedezni, elsőre is elég egyszerűnek tűnt.A hágóút lefelé
sem bővelkedett kanyarokban, talán ha kettő akadt, de mégis
jelentősen különbözött a másik oldaltól, hiszen itt sok
fenyő, sőt sűrű erdő volt, míg a túloldal 1.500 m felett
teljesen fa mentes volt, mint a gyerekek írólapja az
iskolában. A másik különbség, hogy az út minősége nem volt a
Svájcban megszokott, ennek oka lehet, hogy másik kantonba
jöttünk át Graubünden-ből, Ticino-ba, ahol már nem németül,
hanem olaszul beszélnek a népek (nem, nem vagyok rasszista).
Érdekes volt még, hogy a hágótól 1-2 km-rel lejjebb sok
lakóautó állt – láthatóan kiépített, de - nem kempingnek
látszóplaccokon. Ezt nem tudtuk mire vélni, de gondoltuk,
hogy ez nekik nem tilos valamilyen oknál fogva. Aztán 1.600
m-től olyan cseh-autópálya érzetet keltett az út, a
betonlapokból kirakott nyomvonal miatt, és itt is bakkantott
folyamatosan, ha nem is nagyot, de folyamatosan, mintha sín talpfákon mentünk volna. Az út a Brenno patak mellett
vezetett, a völgye néha teljesen elszurdokosodott. Mielőtt Olivone-ba értünk volna adódott végre 3 kanyar, ahonnan jó kilátás nyílott a településre, és a felette magasodó óriási,
vad, sziklás hegyekre.
A
települést háromszög alakban vették körül a hegyek, aminek
két csúcsán vizek folytak be,
míg a harmadik D felé állón
víz folyt ki. A hegyek két oldalról 2.200 m, míg a harmadik oldalról 3.000 m magasak voltak, tehát 1.300-2.100 m-rel
magasodtak a lakott elepülés fölé, ahol télen nem is
biztos, hogy látják a napot. A domborzati viszonyok miatt
nehéz táborhely keresésre számítottam, amikor már 20:30
körül egészen a falu közelébejutottunk. Az út először
távoldott Olivone-tól, majd egy 180 fokos kanyarral
isszafordult, amin óvatosan gurultunk lefelé. Cobranco
egyszer csak behúzta a féket, visszafordult és eltűnt az út
menti erdőben, majd mintegy 10 perc után jött és közölte,
megvan a keresett táborhely, ahol nyugodtan ott lehet majd
hagyni a cuccunkat. Nem akartam elhinni, hogy ezen a
területen van egyáltalán táborozásra alkalmas hely és azt
meg pláne nem, hogy félhomályban gurulás közben Cobranco
kiszúrta. Persze már 11 éve túrázunk együtt, és igazából
először meglepődtem, utána teljesen természetesnek tűnt a
folyamat, - ahogy kiszúrja az alvó helyeket - az eddigi
tapasztalataim után. Azért nem volt ilyen egyszerű a helyzet, mert kitalálta, hogy guruljunk le a falu széléig
veszítsünk el kb. 80 m szintet, háthatalálunk ott jobb
helyet. Nekem nem nagyon akaródzott otthagyni a tuti jó
helyet, de aztán csak lementünk, megállapítottuk, hogy
fentről bizony nem látszottak azok a házak, ami miatt nem
lehet lent, a falu szélén táborhelyet találni. Ezután már
csak vissza kellett mászni a hegyoldalban azt a 80 m-t, amit
legurultunk. Szinte teljes sötétben feltoltuk a bringákat a
lombok által takart utacskán, aminek a végén egy
autófordulónak látszó kialakítás volt, de innen tovább már
nem vezetett út, körben fák, az útról nincs ellátás, tehát
tökéletes. Már csak a sátor állítás és a vacsora volt hátra,
meg persze az alvás, mert a következő napra is maradt
kalandosnak tűnő túraterv.Ezen a napon is
nagyon látványos helyeken jártunk, a délelőtti vadregényes,
nehéz út is tartogatott szép élményeket és az időjárás újra
hibátlan volt. Volt megint hágó, nagy tó, izgalom a
táborhely miatt, tehát szinte minden, amitől jó egy csomagos
bringatúra.
Hála a
fantasztikus táborhelynek, nagyon nyugodt éjszakánk volt.
Reggel már korán – fél 8-kor – felkeltünk és köszönhetően
annak, hogy nem kellett tábort bontani, igen hamar elkészültünk az aktuális napi túrára. Azért kellett ilyen
szuper táborhelyet találnunkelőző este, mert ma egy csomag
nélküli, félnapos kirándulás szerepelt az itinerben, amit természetesen Cobranco rajzolt. A terv a következő volt:
legurulunk Olivone-ba (900 m), onnan – felmászunk 1.600 m-re
ahol egy tavacska vár, ott szétnézünk, majd másik útvonalon
visszatérünk Olivone-ba, utána a táborunkhoz, felmálházunk
és megyünklefelé a Brenno patak, majd a Debris völgyén, de
ne szaladjunk annyira előre, lőször haladjuk időrendben.A bringákon
csak egy-egy oldaltáskát hagytunk, azok régi tartalmát
begórtuk a sátorba, és az üres táskákba kaját, piát, ruhát,
pénzt, iratokat pakoltunk, majd utána a sátrat lezártuk és
reménykedtünk, hogy délután pontosan így fogjuk ott találni.
A félnapos túra 8:15-kor vette kezdetét, igaz először kis
gurulással, ami közben jól jött a hosszú ujjú felső, mert a nagy hegyek között azért hűvös volt a reggel. Legurultuk
oda, ahol már este is jártunk, egy még jobb táborhely
reményében, de nem mentünk vissza a sátorhoz, mint este,
hanem balra fordulva elindultunk felfelé az Olivone-t
ÉNY-ról határoló 2.100 m magas hegy (Pizzo Rozetto) D-i
oldalán futó úton. A reggeli hűvös, de jó napos időben
szinte jól esett a 10 %-os emelkedő, amin 1,3 km alatt 125 m
szinttel kerültünk közelebb az égbolthoz. Itt egy alagút
bejáratához, illetve az előtte kialakított pihenőhöz értünk,
ahol megállva gyönyörködtünk az alattunk elterülő település,
és az azt körülvevő hegyek látványában.
Tökéletes
reggeliző hely lehetett volna, paddal, szemetessel és jó
kilátással, de Cobranco valahogy, még nem volt éves, én ezt
akkor sem értettem. Hamar indultunk istovább, a hideg,
nyílegyenes, 4 % emelkedésű, 1,5 km hosszú alagútba, ahol
igyekeztünk pedálozni, mert piszok hideg volt odabent. Az
alagút végén megnéztük a visszafelé vezető utunkat, mert a
hegy K-i oldalába vágott régi, köves úton terveztük az Olivone-ba való visszajutásunkat. Hát nem volt szívderítő a
20-25 %-os laza, köves lejtő, de akkor még volt más dolgunk
is, így arra koncentráltunk. Az alagútból kijövet rögtön
feltűnt, hogy a napsütés megszűnt, árnyékos hideg kanyonban
haladtunk, először sima úton, majd egy jó hosszú galériában,
tőlünk jobbra békésen folydogált a patak. Olyan 1 km után a
zurdok balra kiszélesedett és egy kis települést is
láttunk, amíg a felújítás miatt félpályásanlezárt hídnál
álldogáltunk, várva a zöldre. Mire zöldre váltott a lámpa, Cobranco kitalálta, hogy ne menjünk át a hídon, hanem inkább
forduljunk vissza és Campo-ban – az előbb említett kis településen – keressünk reggeliző helyet. Keringtünk egy
kicsit, aztán Cobranco kiszúrta a templom kertjében a padot,
amire pazarul rásütött a nap. Igen ám, de a templomkert kapuja zárva volt. Cobranconak erre is volt megoldása,
lépjük át az oldalsó kerítést, ami csak 58 cm magas, ez
ellen az én szabálykövető tudatom lázadozott ugyan, de csak
bementünk, a bringákról lecsatolt táskákkal. A reggelit fél
órába beleszorítottuk és 9:45-kor már újra bringán ülve
haladtunk a következő település – Ghirone – irányába,
ahonnan elkezdődött az emelkedő, amit a szinttáblázaton már
megcsodáltunk reggeli közben. Az erősen emelkedő, de
szerpentin kanyarokban gazdag kaptató nagy előnye volt, hogy csodálatos kilátással ajándékozott meg minket,
hiszen az
utat legelők szegélyezték, ahol a helyiek erősen
tevékenykedtek, a levágott füvet akkumulátoros fújó
eszközökkel szárították, miközben lefelé tessékelték a
meredek hegyoldalon, így fák akadályozták a kilátást. Ezen a
szakaszon 7 db teljesenvisszaforduló kanyart számoltunk,
aztán még hajtottunk vagy 500 m-t és feltűnt a Luzzone tó
(mert ha még nem mondtam volna, akkor ez volt a neve)
völgyzáró gátja, ami még vagy 1,5 km-re volt tőlünk
légvonalban, de innen is bődületesen nagynak tűnt.
Olyan meredek
volt az út, hogy Cobranco bringájának egyik pedálja kattogni
kezdett és csak
nehezen akart átfordulni, ami aggodalomra
adott okot, mivel a környéken nem tűnt úgy, hogy könnyű
lenne bringa boltot, vagy szervizt találni. Javasoltam neki,
hogy nincs gond, hajtson csak azzal a lábával, ami a jó
pedálra esik, de valahogy nem volt abban az idegállapotban,
hogy a humort értékelni tudja. Mivel pedál szétszedő
szerszámaim még asátorban sem voltak, amiatt felmerült,
hogy majd próbálunk belejuttatni egy két csepp olajat, bár
zsír kellett volna. Az én pedáljaimmal semmi gond nem volt,
mert én ahogy megvettem a bringát, rögtön lependerítettem
róla azokat a pedálokat, ami a Cobrancoén is voltak, és
feltettem a Shimano SPD pedáljaimat. Bár a túrát
beárnyékolta ez a nem tervezett műszaki esemény, de a nap
fantasztikus fényét szerencsére nem árnyékolta be egy felhő
sem. Még két hajtű kanyar volt hátra és máris a tó gátja
előtt álltunk volna, csak annyi alagutat találtunk, hogy
időben tellett, amíg a legkevésbé megfelelőt választva
tovább haladtunk. Először láttunk egy alagutat, de az út még
ment feljebb, emiatt mi is arra tartottunk, majd hirtelen 3
alagút bejárat tűnt fel,amiből a középsőt választottuk.
Sikerült a gát fölötti parkolóba jutnunk, ami vagy 4
emelettel a kellő hely fölött volt, viszont szinte a teljes
csodás, kék színű tavat és a monumentális gátat is szemügyre
tudtuk venni.
Az építményben
magában még egy alagút is elfért és azon keresztül is át
lehet menni a túloldalra, nem csak a gát tetején. Először
lamentáltunk egy sort, hogy visszaguruljunk-e az első
alagútig, vagy a lépcsőt válasszuk végül maradt ez az
opció, így egy marha meredek
lépcsőn lecipeltük a bringákat
a gátra.
Amikor
leértünk, akkor a gát műszaki paramétereit taglaló tacepaóba
botlottunk, ami szerint a gát magassága 164 m és még 61 m a
földben is van belőle. A gátnál avíz magassága 200 m és a
tábla tanusága szerint az erőmű rész Biasca-ban van (327 m),míg a Luzzone-tó vízszintje 1.600 m-en és a gátat a németek
építették 1962-ben. Ezután végig gurultunk a 600 m hosszú
gáton,
de középen
lenéztünk és észrevettük néhány falmászót, akik éppen
felfelé tartottak. Közben
Cobranco elmondta, hogy a gát a
világ legnagyobb mászófala,
amire 650
kapaszkodót rittyentettek. Még nézni is szédítő volt,
nemhogy ott mászni.
Hihetetlen mire nem képes az ember, hogy
magát szórakoztassa, pedig kapálhatnának,aszálhatnának
pl., persze lehet, ezeket a tevékenységeket nem élveznék.Ezzel én is ugyanígy vagyok, szoktam is mondani, hogy
kapálni nem szeretek, de a kaszálást, azt…., azt órákig
képes vagyok nézni (egyébként komolyra fordítva a szót,
egyetlen kerti munkát élvezek, ez pedig pont a kaszálás, a
többivel a világból ki lehet üldözni).A további
program keretében a tó túlsó – 3 km-re lévő - végéig
szerettünk volna eljutni, és úgy tűnt, a gát másik végénél
is van egy alagút és azon kell elindulnunk, hogy a kitűzött
célt elérjük. Rövid tanakodás után be is hatoltunk a hegy
gyomrába, ahol egy barlang szerű, de kivilágított, jéghideg
alagúton át hajtottunk több, mint 800 m-t majd kibukkantunk
a tó partján. A tavat 2.000 m fölötti magasságú hegyek
övezték,
amik
fantasztikus keretet adtak neki, az egész látványt a
Cobranco-kék ég koronázta meg. Viszont az út, az olyan volt,
hogy rögtön nosztalgia kerített hatalmába, mert úgy
zötykölődtünk rajta, mint otthon a Bükk-fennsík útjain,
melyeket még a ’70-es években aszfaltozhattak le (Innen
szeretnék ötletet adni a turizmus fejlesztését a zászlóraűző illetékes elvtársnak, hogy a kerékpáros turista élményt
az utak állapotának javításával lehetne fokozni. Jó úttal
lehet csökkenteni a balesetveszélyt. Sajnos ez nálam most
éppen aktuális, mert egy hete törtem el a kulccsontomat egy
bukkanóba hajtás utáni repüléssel egybekötött esés közben).
Na, itt a tó partján szó sem volt aszfaltról, csak köves út
jutott nekünk, azon haladtunk, de legalább a vesekő rémétől
megszabadultunk, viszont a látvány, az kárpótolt minden
kellemetlenségért. A gáttal szemközti oldalon egy
istállókból és menedékházból álló épület-együttesig mentünk
el,
majd
mielőtt Cobranco beült volna valami „olcsó” sajtos kajára,
már fordultunk is vissza, hiszen az idő azért haladt előre
és már 12 óra is elmúlt, pedig volt tervben még itt fenn is
igy látnivaló. Visszafelé menet egészen más látványban volt
részünk és nagyon élveztük a tó környékének kinézetét.
Némi
rázatás után újra elértük hideg alagutat, amin áthajtva
kijutottunk gátra. Itt tartottunk egy kis kupaktanácsot,
(nem kipcsak tanácsot a félreértések elkerülésére mondom
csak), majd újabb, még hosszabb és még meredekebb
lépcsősoron cipeltük le a kerékpárokat, amivel elértük a
gátban futó alagút szintjét, de egyelőre nem arra, hanem az
ellenkező irányban szerettünk volna haladni, mivel a tavat
szegélyző hegy D-i gerincén túl újabb – igaz – kisebb tavat
szerettünk volna szemügyre venni. Ahogy irányba álltunk, rögtön láttuk, hogy az út minden eddigit felülmúlóan
meredek. Elindulás után 16-17%-ot mutatott a kütyü, viszont
egy idő után nem tudtam körbeforgatni a pedált, emiatt egy
rövid szakaszon toltam, aztán észrevettem, nem a legpörgősebb áttételre kapcsoltam, van még hova
visszaváltanom és innen kitekertem az utat, valószínűleg ez
az út ihlette meg az Omegát, amikor az Égben lebegők
csarnokáról énekelt. Amikor felértünk a tetőre, akkor egy szűk alagutat láttunk, amiből bődületesen hideg levegő dőlt
kifelé, aminek hatására újra felöltöztünk és belevetettük
magunkat a hideg, fekete lyukba. Ami nem is bizonyult
belülről sötétnek, mert volt világítás, viszont tényleg
nagyon hideg volt bent. A bejáratnál elhelyezett táblát
félre értettük, nem a hossza volt a lyuknak 2,4 km, hanem a
szélessége 2,4 m. Ezt akkor fejtettük meg, amikor 500 m után
kibukkantunk a túloldalon, majd egy sziklás úton kapaszkodni
kezdtünk felfelé a Carassimo völgyben,
amitől melegünk
lett, emiatt levetkőztünk (teljesen mint a manökenek).
Vetkőzés és némi mászás után felértünk egy pukli tetejére,
majd egy kis lejtő jött, viszont szemben velünk, a távolban
feltűnt a megcélzott tó gátja, illetve jobbról betüremkedett
a látómezőnkbe a kúp alakú Sosto (2.221 m).
Ez az a nagy
hegy, ami Olivone fölött É-i irányban uralja a látványt, sőt
1.700 m magasságban is, ahol éppen jártunk. A tavat 16-17
%-os meredekségű úton értük el, és
rögtön láthatóvá vált,
hogy méretileg meg sem közelíti a Luzzone tavat, de a színe
ennek is
igen szép kék színben pompázott.
A tó bal
oldalán tovább folytatódott az az út, amin hajtottunk, de mi
csak a tavat látni jöttünk.
Kis
nézelődés, körbetekintés után elindultunk visszafelé, mert
ezzel kipipáltuk a tervezett látnivalókat. A sziklás úton
visszabillegtünk a kis alagútig, újabb öltözés,nézelődés,
majd bevetettük
magunkat hidegbe. Az alagút egyébként hangulatos volt, olyan
kézzel vájtnak tűnt, azt viszont nem tudtuk megfejteni, mi
történik akkor, ha mindkét oldalról behajt egy-egy autó.A túloldalon
pillanatok alatt legurultunk a Luzzone tó gátjához és azt
terveztük, hogy a gátban haladó alagúton keresztül fogunk
hajtani.
Igen ám, de ez
nem olyan egyszerű, mivel a lámpa folyamatosan pirosat
mutatott, mi meg
ártunk-vártunk, - igaz nem az úton, hanem
mellette, ha kijönne valami, akkor elférjen –, de
semmi
változás. Egy ott dolgozó munkástól kértünk "közönség
segítséget", aki megmutatta, hogy az induktív hurokra
kellett volna állnunk, és közben egy fém lapátot huzigált a
földön, és lám, a lámpa zöldre váltott így át tudtunk jutni.
Ebből arra következtettünk, hogy legközelebb egy lapátot is
hoznunk kell.
Az alagút után
kezdetét vette a nagy vágta lefelé, ami a tökéletes,
forgalommentes úton élményszámba ment. Egészen a reggeli
nagy – 1,5 km-es alagútig gurultunk, ami 6 km hosszan
tartott, innen nem ezt az utat választottuk, hanem a Sosto
kanyonban vezető,üggőleges sziklába vágott, murvás, köves
utat, csak az izgalom kedvéért. Már a kezdés sem volt
egyszerű, mert egy kb. 25 %-os lejtőn kellett a bringákkal
lejutni, a legurulás nem voltopció a nagyon laza talaj
miatt, letolni a két fék húzása mellett sem volt egyszerű,
de kb.
100 m múlva már csak 10-11 %-os nehéz terep várt ránk. Az út
nagyon érdekes, de nehezen járható volt, folyamatosan a
földet kellett vizslatni, mert nagy laza kövek folyton megvezették az első kereket.
Az úton kb. 3
km hosszon haladtunk, amíg végül Olivone-ba leérve elértük
az aszfaltos utat, ahonnan még jó 120 m mászás következett a
rejtett táborhelyig. Kicsit izgultunk, amikor már közel
jártunk, de szerencsére mindent érintetlenül találtunk,
15:08-kor.
Írhatnám, hogy
gyorsan összepakoltunk és indultunk is tovább, de nem írom,
mert nem vagyok hazudós, pedig lett volna ok a sietségre,
hiszen délutánra még egy elégizgalmas programot jelzett
előre a terv. Azonban sietség helyett először állva, a
tarisznyából megebédeltünk, mert eddig erre nem jutott
időnk, és mikor már ezzel is végeztünk, na akkor gyorsan
összepakoltunk és 16:19-kor újra nyeregben ültünk és
gurultunk vissza Olivone-ba, majd utána a Brenno völgyében
D-i irányban lefelé. A közelebbi
terv Malvaglia (380 m) település elérése volt, ami feladat
szempontjából nem tartogatott kihívásokat, mert a közel 15
km-es utat 480 m szintvesztéssel abszolváltuk. A számokon
túl, igen kellemes látványban volt részünk, az eleinte szűk
völgy kitágult,
több olasz
stílusú településen is átgurultunk (Aquila, Dangio, San
Salvatore, Torre, Aquarossa, Dongia, Motta), és pillanatok
alatt elértük Malvaglia térségét, ahol Cobranco egy
kis
kabinos felvonót nézett ki még itthon, ami növelheti az
élmény faktort. A terv az volt, hogy felmegyünk a
felvonóval, üres bringákkal 1.000 m szintet, fent megnézzük
az ódon településeket, majd visszagurulunk a lenti felvonó
állomáshoz és megyünk is tovább.Csakhogy a tervek szerint
reggel kellett volna érkeznünk, de sikerült fél nap csúszást összeszednünk az előző napokon, emiatt izgultunk, hogy
egyáltalán elérjük-e üzem özbenn a felvonót, és visszatérés
után még szállást is kell keresni. Mikor odaértünk (16:57)
derült, hogy üzemel az eszköz, de a kezelő hölgy csak
18:00-ig marad, emiatt a csomagok elrejtésének
megszervezésébe kezdtünk. Találtunk is nem messze, egy kis
telket a domboldalban, de részletes vizsgálat után
elvetettük, mert tüskés növényeken keresztül lehetett
megközelíteni és nem akartuk kockáztatni a defektet. Cobranco még a patak völgyébe is lelátogatott, de ott sem
talált megfelelő helyet. Végül a felvonó talpállomásához
tartozó kis park túlsó végén, álló nagy kőasztal mögötti
bokrosterületre rejtettük el lomjainkat. Ez a terület a
főúttól kb. 10-15 m-rel magasabban volt, idegenek számára
nem kínált rálátást. A csomagok elrejtésének sikerén
felbuzdulva 17:20-körül kifizettem a 30 CHF árú jegyet, (
fejenként 10 é 5 a bringa) felakasztottuk a kabin végére a gépeket, és nagy nehezen beszuszakoltuk magunkat a 4
személyesnek titulált kis sárga lélekvesztőbe, majd
17:50-kor elindultunk felfelé.
A hely azért is
volt szűkös, mert a mi két oldaltáskánkon kívül, még az
üzemeltető is küldött fel valamilyen csomagot. Alig hogy
elindultunk, nagyot ugrott a kabin és oldalirányba is jól
ilengett, de ez csak amiatt volt, mert elértük az első
oszlopot. A kis ijedség után már simán
haladtunk felfelé és
igazán pompás kilátás tárult szemünk elé, a völgy olyan lett
– ahogy egyre feljebb jutottunk -, mint valami terepasztal,
a látvány a repülőgépről kitekintés érzetét adta.
Az út
vége felé a kötél meredeksége csökkent, felértünk a hegy egy
kevésbé meredek, olyan legelő szerű lankás részére, ahonnan
a völgybe már nem volt kilátás. A fejállomást kb.
10 perc
elteltével értük el, az üzemeltető étterem szomszédságában.
Gyorsan kipattantunk, ringák le és máris felvetődött a
kérdés, hogy az előttünk álló úton jobbra, vagy balra kell-e indulnunk. Elsőre úgy tűnt a baloldali irány a jó, de rövid
idő után kiderült az ellenkezőjeés
már fordultunk is
vissza. Alig gurultunk pár száz métert és máris elértük az
első rusztikus települést Dagro-t (1.366 m), ami az úttól
balra a domboldalban figyelt le ránk. A felvonó fejállomásától már láttuk a kő és faházak lapos kőből
kialakított tetőit, és azt is, hogy a házak igen közel
állnak egymáshoz, ami valószínűsíti, a védelmi célzatú
építkezést.
A falut
elhagyva a hullámos aszfalt murvássá degradálódott, de
nagyobb probléma volt az út keskenysége és az, hogy a jobb
oldalon igen meredek lejtős hegyoldalban végződött a korlát
nélküli peremút széle. Viszont emiatt a kilátás fantasztikus
volt K és D felé is.
Mikor a felvonó
talpállomásához érkeztünk, akkor É-D-i völgyön gurultunk le,
majd feljöttünk a kabinnal a fejállomáshoz és utána
elindultunk az előző völgyre merőleges völgy felső részén
K-i irányban, a Malvaglia völgyben. Helyenként megálltunk és
a völgy túloldalán,
teljesen
lehetetlen helyeken elhelyezkedő házcsoportokat vizslattuk,
miközben én azon gondolkodtam, hogyan, de legfőképp, miért
építkeztek ide az elődök.
Persze
Cobranco tudta erre is a választ, ami szerint a 14.
században a szaracénok elől menekültek fel ebbe a vad
völgybe a helyiek. El nem tudom képzelni, hogy aközépkorban, amikor az éghajlat is hidegebb volt a
jelenleginél, miképpen tudtak itt megélni emberek, de
megéltek az bizonyos, hiszen itt vannak a házaik. Azért azt
ne felejtsük el, 1.000-1.400 m magasságban elhelyezkedő
településekről beszélünk, 3.000 m magas hegyek árnyékában. 18:45 körül értük el a Cobranco által többször emlegetett Anzano (1.354 m) települést,
ahol
hirtelen felfelé vettük az irányt az É felé forduló vak
völgyben. Ennek az lett volna a célja, hogy az Adula hegység
nagy csúcsát a Rheinwaldhorn-t (3.402 m) szemügyre vehessük.
Végül nem mentünk sokat, csak 1 km-t a 10 %-os emelkedőn és
beláttuk, ha még 300 m szintet megyünk, akkor ránk fog
sötétedni, viszont nagyon jól meg tudtuk nézni a több száz
méterrel magasabbról induló patakot a szemközti oldalon, ami
több nagy vízesést is alkotott.
Mikor
kigyönyörködtük magunkat, akkor visszafordultunk és
megkezdtük az ereszkedést
Dandrio (1.220 m) település felé.
A falut
valamivel fél nyolc előtt értük el, igaz egy kiadós és
látványos gurulás után, de utána is volt részünk csodás
látványban,
az előbb
emlegetett óriási vízesést a falu után szinte
karnyújtásnyira közelítettük meg. A
ölgyben látott
rusztikus települések ódon hangulatot árasztottak és azt
hittük itt már nem lakik senki, de ennek ellent mondott az
amit láttunk. Több ház előtt is autó állt, és emberek is
jöttek mentek a házakból ki, s be. A következő településig - Madra (1.086 m) -újabb kacskaringós, erősen lejtő, de
továbbra is nagyon keskeny úton jutottunk el, látványos
körítéssel, amit a táj nyújtott. A falu után 1-2 km-rel már
kezdődött is a türkiz-zöld színben pompázó Malvaglia-tó,
amit már a
fenti peremútról, több helyről megtekintettünk.
A tó
melletti út a völgy É-i oldalán, a hegyoldalban vezetett és
innen semmi kilátást nem engedett a sűrű rengeteg a
vízfelületre. Aztán, amikor a gáttal egy vonalba értünk,sikerült egy jó kilátó helyet találnunk
és
szemügyre venni a tavat és környékét. Majd néhány
szerpentinkanyar után az út bevitt a nagy völgyzáró gát alá,
ahonnan a méretét egészen jól tudtuk érzékelni.
A tó után az
Orino patak által vájt kanyonban vezetett az út, ami
fantasztikusan látványos
gurulást eredményezett és egy
megállás alkalmával még egy óriási kőszáli kecskét is sikerült viszonylag közelről szemügyre venni. A nagy
száguldás után – a lemenő nap fényeit még elkapva – 20:15-re
értünk le Malvaglia-ba, ami hamisítatlan olasz település
képét mutatta, majd visszatekertünk a felvonóhoz és izgatottan közelítettük meg azt a helyet, ahol a
csomagjainkat elrejtettük. Szerencsére mindent a helyén
találtunk, de felmerült egy dilemma, így néhány perccel fél
kilenc előtt.Ha elkezdünk felmálházni, az legalább 15-20
perc és utána kellene szállást keresni a környéken, majd ha
az megvan, akkor még vacsorázni is. Ehelyett inkább úgy
döntöttünk, hogy itt maradunk ebben a kis parkban, először
megvacsorázunk, majd ha már besötétedett, akkor felállítjuk
a sátrat is. A vacsorához adott volt a nagy kőasztal,
és a szép
kilátás és nekünk már ennyi is elegendő volt, kipakoltunk és
még ittunk aperitifet
(Appenzeller, amit Nedudgitól
kaptunk), ami nagyon jól esett, majd jól belaktunk az egész napos koplalás után. A vacsora közben én már hallottam némi
morajlást ÉNY felől, aztán ezek erősödtek, sűrűsödtek, sőt
villámok is megjelentek, ami nem vetített sok jót előre éjszakára. Ennek hatására már sötétben összerámoltunk és a
kiszemelt – furgon méretű – kő mögé felállítottuk a sátrat,
ahol azt
reméltük láthatatlanok leszünk idegenek számára.Újabb nagyszerű
napot lehetett feljegyezni a túranaplóba, sok csodálatos
helyen jártunk, volt sportfeladat is, az időjárás továbbra
is nagyszerű volt, ugyan mi kell más.
Éjszaka volt
egy kis zápor, némi dörgéssel villámlással, szerencsére a
talaj nagyon jó volt, sikerült
a sátor rögzítő cövekjeivel jól kifeszíteni a külső részt,
így nem okozott különösebb problémát.
Én a szokásomnak megfelelően jól aludtam, alvás közben nem
vagyok fogékony a zajokra, csak
Cobranco elmondásából értesültem a történtekről. Reggel már
fél hét felé felkeltünk,
mert el akartuk kerülni a vadkempinges találkozót a felvonó
üzemeltetőivel, illetve a
leendő használókkal is. Az É-D-i gerincek közé szorult
völgybe csak délután süt be a nap, emiatt
hiába vártunk volna a sátor és a csomagok száradására,
emiatt nem volt mit tenni
összepakoltunk és viszonylag hamar el is indultunk. Volna.
Kitoltuk a bringákat a kis parkolóba,
ahonnan már gurulhattunk volna, mikor észrevettem a
defektet. Az jön, ha akarjuk,
ha nem. Illetve sose akarjuk, de jön, néha. Most volt soron
ez az eset, az én bringám első
kerekét hagyta el a jó magyar, illetve nem is magyar, hanem
szlovák levegő, amit
július 1-én töltöttem ebbe a nyugati levegőt szomjazó,
háládatlan belsőbe, amit itt, külső hatásra
elengedett. De legalább nem a hátsó. Gyorsan kiszedtem,
hirtelen kicseréltem,
felfújtuk és 8:30 körül már indultunk is vissza az este már
látott Malvaglia-ba,ahol egy
kis csurgónál szerettünk volna az arcszőrzetünktől
megszabadulni. Rövid gurulás után
elértük a csurgót, és a jéghideg vízben, egy kis szappannal
sikerült ledarálni, a ledarálni
valókat, majd 15 perc után újra nyeregben ültünk. Erre a
napra a tervek nem tartalmaztak
nagy kihívásokat, azokat a napokat már magunk mögött tudtuk.
Csak egy kis gurulás
Biasca-ig, utána a Ticino völgyén tovább Bellinzona-ba, ott
egy kis nézelődés, aztán haladás a Lago
Maggiore K-i partján, majd Luino-nál egy bal kanyarral
elindulunk a Lago diLugano felé, és
valahol egy táborhelyet keresünk, majd sátrat verünk. Ez a
nap, amolyan átkötő, vagy
pihenő napnak lett szánva.Biasca-ig csak
5 km-t gurulgattunk, közben semmi nem történt, csak pompás
hegyek árnyékában
tettük meg az utat. Bent a városban először kis sikátorokon
át haladtunk, majd elértük a
központot, majd találtunk egy COOP boltot, ahol megejtettük
az élelem feltöltési akciót, aminek
keretében grillcsirkét sikerült zsákmányolni. A parkolóban
nehézségek árán betuszkoltuk
a szerzeményeket a táskákba és indultunk is tovább. Alig
haladtunk 289 m-t,máris
jónak látszó reggeliző hely integetett felénk hívogatóan,
amit nem hagyhattunk ki. A hely
tisztasága azért nem idézte, a fejünkben Svájcról kialakult
képet, hanem sokkal inkább valamilyen
elhagyatott, vadnyugati koszfészek ugrott be róla, de
legalább kő-asztal és kő-adok voltak,
amik lehetővé tették a kényelmes étkezést. A kajálást
belesűrítettük 45 percbe,
ha ehhez hozzávesszük a boltban töltött 45 percet, máris nem
álltunk olyan jól időben,
mint ahogyan az reggel kinézett, hiszen a reggeli 10:45-ig
tartott és eddigösszesen 9 km-t
haladtunk. Induláskor tűnt fel, hogy az eget teljesen
beborította egy vékonyabb felhőréteg, és
megvolt a veszélye az idő romlásának. Közben viszonylag nagy
forgalomban haladtunk
Biasca útjain és egyelőre nem leltük a bringautat, csak
mikor már kiértünk a városból
hirtelen megjelent az úton a felfestés. Ennek megörültünk és
amikor jobbra lekanyarodott,
mi követtük, majd 300 m után visszafordultunk, mert nem
akartunk murván tekerni. Utána
útépítésbe futottunk bele, de a járdán kicseleztük a
félpályás jelzőlámpát,aztán
bemenekültünk az autók elől Crisciano településre, ahol
végre megszűnt a nagyforgalom. A
település után – nem tanulva az előző bringautas lyukra
futásából – újra eugrottunk a
jelzésnek és letértünk jobbra az útról. Na, itt egy hosszabb
szívás kezdetének tanúi
lehettünk, persze akkor még ezt nem sejthettük. Először vége
lett az útnak, mint a botnak,
amiatt visszafordultunk, ekkor Cobranco kitalálta, ne
menjünk vissza a főútra, hanem
inkább keressünk valami utacskát a Ticino bal partján. Több,
ide-dakanyargás után meg is
lett az áhított út, de volt egy kisebb probléma, ugyanis egy
behajtani tilos táblával díszített
sorompó állta utunkat, amit mi nagyvonalúan megkerültünk.
Némi haladás után bringanyomokat
véltem felfedezni, ami kis megnyugvást adott, hátha vezet
valahova és nem
fognak megbüntetni sem az út használatáért, aminek minősége
hagyott némi kívánni valót
maga után, de legalább egy kellemes árnyas erdőben vezetett.
Az út egy idő után egy nyomossá
vált és jelentős nagyságú kövek lógtak ki a felszínéből, ami
nem tűnt veszélytelennek
csomagos bringával. Volt több olyan szakasz, ahol egy-egy
bringát csak
ketten
tudtunk feljuttatni, volt lépcső is, emiatt nem tűnt jó
választásnak, haladni nem nagyon
lehetett, 4,5 km-t 38 perc alatt sikerült megtennünk. Egy
óriási előnye volt, a teherautók
nem mentek el mellettünk tömegesen. Az út végén sikerült
vizet vennünk és a bringaút
is tökéletes minőségűvé változott, 2 m magas kukorica táblák
melletthasítottunk, és alig 7
km után elértük Bellinzona-t,
ahol már
2012-ben jártunk bringával. Akkor innen indultunk
a túrára és nem néztünk szét a városban, most viszont ezt a
hiányosságot Cobranco
szerette volna megszüntetni, ennek megfelelően alakította ki
a tervet. A kertek alatt
értük el a várost, majd kb. 2 km után hirtelen az óvárosba
értünk, ahol a Piazza del Sole téren
megálltunk és Cobranco kijelentette, hogy Ő bizony fel fog
menni a tér fölé magasodó
várba (Castelgrande),
ami Bellinzona
nem egyetlen vára. Én behúzódtam az árnyékba,
leültem egy padra, majd rövid idő után már szenderegtem is.
Ennek az volt az oka, hogy
az első napi rovarcsípés duzzanata a bokámon kb. 10 cm
átmérőjű lett és egyáltalán nem
akart javulni, emiatt tovább szedtem az immun szupresszáns
gyógyszert, amitől a
bringán is majdnem elaludtam, nem hogy egy padon ülve.
Cobranco 45 perc után került
elő a vár nézéséből és erősen dicsérte a látványt,
gondoltam majd
úgyis megnézem a videót. Mire
kikeveredtünk a városból – némi tévelygés után -, már fél
kettő is elmúlt,amikor a Ticino
folyó melletti bringaútra rátértünk, és célkeresztbe vettük
az alig 12 km távolságra
található Maggiore tavat. A tó érdekessége, hogy a felszíne
190 m magasságban található, de a
legmélyebb pontja több, mint 200 m-rel a tenger felszíne
alatt fekszik, tehát a
mélysége 390 m. A kerékpárutat követve eleinte a folyó bal
oldalán haladtunk, majd egy idő után
átkerültünk a jobb oldalra, ahol egy nagyon jó kis erdőben
vezetett utunk. Amikor innen
kibukkantunk, akkor szembesültünk a ronda, nagy, fekete,
zivatarfelhővel, ami velünk szemben a
tónál magasodott és pont arra felé volt dolgunk nekünk is.
Nem nézett ki jól a helyzet, a
dörgések hangját már hallottuk is, közben az is tudatosodott
bennünk, hogy nekünk vissza
kellene menni a Ticino másik oldalára. Kis keresgélés után
megtaláltuk a nekünk való
utat és mentünk is át a hídon. Mire odaértünk, a szemből
jövő eső is ott termett,
mi meg gyorsan behúzódtunk a híd al. Ahogy ott álltunk
rájöttünk, célszerű lenne a
kényszerű pihenő ideje alatt megenni az ebédet, egyrészt nem
veszne kárba az időnk, másrészt
úgyis itt az ideje 14:45-kor az ebédnek. A híd alatti
betontörmelék szolgált asztalként
és székként is,
bár nem volt
idilli a helyszín, de eső és éhezés ellen pont jó volt. Mire
megebédeltünk elállt az égi áldás és olyan szép kék ég
kerekedett, hogy ennek örömére
mi is felkerekedtünk és tovakerekeztünk. Kimehettünk volna a
főútra, akkor hamar elértük
volna a tavat, de Cobranco meg akarta tekinteni a Ticino
delta torkolatának vidékén elterülő
Bolle mocsarat, emiatt arra vettük az irányt. Én sejtettem,
hogy nem fogok örülni, mivel
erősen szúnyog keltetőnek véltem a helyet, és sajnos be is
jött a sejtésem. Végül elmentünk az út
végéig, hol egy 2 m magas kilátóból rá lehetett látni a
tóra,
de én erre
nem voltam
kapható, hanyatt homlok menekültem visszafelé, mivel nullás
a vércsoportom,emiatt minden
szúnyognak adhatok vért, és ezek a dögök ki is használják
ezt a sajnálatos orvosi
tényt. Kb. 2 km után értük el a tó partját ott, ahol
2012-ben fürödtünk, most is célunk
volt a fürdés, de nem a 8 évvel ezelőtti helyszíneken.
Óriási szerencsékre az időjárásteljesen
kijavult, mi meg alig vártuk, hogy egy csobbanással letudjuk
az élvezetet és az elmúlt
napokban elmaradt tisztálkodást is. A tó végétől 3-4 km-t
haladhattunk, amikorstrandnak
látszó részt érzékeltünk, (Alabardia településen) és rögtön
be is húztuk a féket,de volt egy
probléma. Nem volt rajtunk fürdő alkalmatosság. Az út
túloldalán észrevettünkegy kis házat,
ami mögé be lehetett menni, kb. 1 m szélességű rés volt a
támfalig, de valahogy
bepréseltük magunkat és vigyázz állásban fürdőgatyára
váltottunk, utána letoltuk a
bringákat a strand melletti útra. Majd usgyi, be a vízbe,
ami isteni
volt, főleg a 4 napi izzadás
után. Majdnem egy órát élveztük a pompás strandot, a pompás
látványt, és a pompás
időjárást, de sajnos indulnunk kellett, mert még át kellett
jutni a taljánokhoz, mert csak ott
remélhettünk szállásnak való terepet. Néhány km után simán,
megállás nélkül jutottunk
át a határon és nyugodtan kerekeztünk volna D felé, ha a
föld alól nem bújt volna elő
végtelen mennyiségű olasz rendszámú autó. Annyian voltak,
mint az oroszok, de lehet módosítani
kellene a mondást arra, hogy annyian voltak, mint az
olaszok. Találgattunk honnan
jöhetnek ennyien és arra a következtetésre jutottunk, hogy
ezek ingázó vendégmunkások
lehetnek akik Svájcban dolgoznak és estére haza mennek.
Helyenként az út menti
bokrok foghíja lehetőséget adott arra, hogy a tavon
hosszában is kitekintésünk legyen, ez egy
kis változatosságot vitt a monoton tekerésbe.
Ugye a célunk
Luino volt, ami a tó felső
kb. 35 %-ánál épült, addig több alagutat sikerült jobbról, -
a „régi” úton - elkerülni, ami
felettébb üdvös volt a rengeteg autó miatt. Ezeken a
kerülőkön meg-megálltunk, csodáltuk a tó
látványát, pedig az idő azért telt-múlt. Colmegna előtt be
kellett mennünk az alagútba, ahol
rendesen beállt a forgalom, de csak 3-4 percet veszítettünk.
Ekkor már majdnem este 7
óra volt, jó lett volna haladni, de nem lehetett. Végül
sikerült Lunio-t elérni,de nem volt
egyszerű az életünk, mert több kérdezés után, csak nehezen
sikerül megtalálnia Lidl, amiben
megejtettük az esedékes bevásárlást. Az esti terv az volt,
hogy a Tresa folyó ellett
szerettünk volna táborhelyet találni, be is mentünk egy
jónak tűnő kis utcába, aminek a
végén az út murvásra váltott, gondoltuk megyünk még egy
keveset, oszt jó lesz. Közben
meg nem lett jó, egy helyi elénk ugrott és közölte, ez magán
terület forduljunk hirtelen
vissza. Nem volt durva, vagy erőszakos, hanem inkább
határozott. Közben azértkérdésre
elmondta merre van az az út, ami a folyó mellett halad,
megköszöntünk az infót, és
próbáltuk becserkészni azt az utat ami nekünk kell.
Keringtünk egy sort, majd nagynehezen
rátaláltunk és elindultunk rajta, de 1,5 km hosszan
beépített területen haladtunk,utána amikor
vége lett a városnak, egy kanyonba jutottunk. Jobbra
alattunk a beduzzasztott Tresa,
balra felettünk meredek hegyoldal. Az út csak enyhén
emelkedett, jól tudtunk haladni,
de egyre inkább közeledett a félhomály. Az út bal oldalán
két romos épületet istaláltunk, de
az első zárva volt, a második pedig alkalmatlan volt
szállásnak az állapota miatt. Olyan
3-4 km után kijutottunk a szurdokból és bal oldalon fás,
ligetes, gazos területettaláltunk.
Cobranco megnézte és jónak ítélte, de azért a közeli faluba
még feltekertünk, hátha
találunk vacsorázásra alkalmas helyet. Sajnos semmi jó hely
nem akadt, viszont dörögni kezdett
az ég, mi meg sovány malac vágtában visszatértünk, a már
felfedezett táborhelyhez és
20:38-kor nekiálltunk a sátor felállításának. Kapkodva
lerámoltunk a bringákról,
a sátrat felvágtuk hirtelen, a lomokat bedobáltuk és az eső
már esett is. Mi meg nyugovóra
tértünk és reméltük, hogy a következő tavas napra is jó
időnk lesz.
Az éjszakai
döngető eső után verőfényes reggelre ébredtünk, de a sátor,
a bringák, meg minden ami kint volt, az csurom vizesen várta
a napocska kikandikálását. Mi meg a nagy a várakozásban, a
derékig érő, vizes fűben topogtunk, és öt percenként
ellenőriztük a lomokat, vajon száradnak-e már. Ahogy a
videóban is elhangzik, a sátor még nem élt át ilyen intezív
csapadékot. Viszont akkor még nem tudtuk, mi vár még ránk…
A sátor külső
burkolatát levettük, rázogattuk, hogy peregjen már le az a
sok vízcsepp, aminek elpárolgásában nem nagyon bíztunk, A
sok motoszkálással jól eltelt az idő és már negyed 10 is
elmúlt, mire végre el tudtunk indulni. A tervekben egy újabb
pihenős, fürdős nap szerepelt, ami a Luganó-tó
körbejárásában manifesztálódott. Ugye már 2016-ban jártunk
erre, majdnem. Akkor éppen a 7. napon kellett
visszamenekülnünk Lugánóból az autóhoz, Landquartba
vonattal, - mivel egy nagy ciklon telepedett a környékre, -
emiatt a Luganó-tó körbejárása elmaradt, amit ezen a túrán
próbáltunk pótolni. Az időjárás jónak indult és nem
fenyegetett azzal, hogy újra el kell menekülnünk.
Na, tehát. A
terveknek megfelelően elindultunk, - a Maggiore és a
Lugano-tavat összekötő csatorna – a Tresa folyó mentén, hogy
elérjük a befolyót. A folyó a Lugano-tó irányából a
Maggiore-tó irányába folyik, mi a bal parton – ami az olasz
oldal – táboroztunk és a Lugano tavi kifolyó felé
tartottunk, ahol az olasz oldalon Lavena Ponte Tresa, míg
svájcin is Ponte Tresa település várt ránk. A két városka a
Tresa folyó két partján terül el. Mivel a tónál át fogunk
kerekezni majd a svájci oldalra, ahol az árak ugye
nagyobbak, mint az olasz oldalon, így adta magát az
elhatározás, bizony a határ előtt be kell még vásárolni.
Indulás után gurulgattunk nem siettünk, nézelődtünk, hiszen
közel volt a Lugano-tó, és mintegy 5 km haladás után már meg
is találtuk az út menti Carefour áruházat, ahol 40 perc
alatt sikerült elintézni a bevásárlást és már mehettünk is
tovább. Újabb néhány perc és már el is értük a tavat, a
kifolyóval és a híddal. Viszont mi nem akartunk egyelőre
átmenni a hídon, - aminek jobb oldalán olasz, bal oldala
svájci határőrök álldogáltak – hanem szerettünk volna a
hídra merőlegesen a tó partján tovább haladni. Ehhez
kerülnünk kellett a városi nagy forgalom felé, amit nem
igazán szeretek, de nem volt mit tenni. Végül csak sikerült
lejutni a parti sétányra, de egy idő után visszatereltek az
autók közé, mivel éppen felújítás folyt a parton. Kis
csiki-csuki után csak visszatértünk a part menti sétányra és
végre nyugis körülmények között tudtuk szemügyre venni az
ágas-bogas tó, keskeny szűkületét, amit a svájci oldalról
benyomuló Monte Caslano hegy okozott. Itt a tó szélessége
helyenként a 40 m-t sem érte el.
A látvány
nagyszerűsége mellett a kajáló és fürdőhely kombó keresésére
is jutott figyelem, és sikerült is egy jó helyet találni egy
játszótér mellett. Itt egy kőpadra cuccoltunk le, majd gyors
vetkőzés után zsupsz be is ugrottunk a kellemes vízbe. A
fürdés után elnyammogtunk a reggelin, ahol már én is kezdek
rászokni a tejre, mert ezt csak megvesszük a boltban ’oszt
csak meg kell inni, nem kell vele kínlódni, mint a teával.
Biztos néztek volna hülyén, ha nekiállok a parton teát
kotyvasztani. A fürdést és a reggelit belesűrítettük alig
valamivel több, mint egy órába és „már” 12:06-kor indultunk
is a svájci területek felfedezésére. A parti sétányon
gurultunk végig és megint az a probléma állt elő, mint
délelőtt, hogy a két határ közé érkeztünk, de ez most nem
volt baj. A járdán gurultunk át a hídon, majd
lebakkantottunk és megállás nélkül jutottunk át Svájcba. A
főúton elég nagy volt a forgalom, bár a tóra jó rálátásunk
volt, pálmafákkal, miegymással. Ezzel együtt meguntuk a
forgalmat és egy MTB-s után jobbra lekanyarodtunk, ami nem
feltétlenül volt jó döntés, mert nyaralók között vezetett az
út, a tavat nem láttuk egyáltalán, pedig a látvány lett
volna a lényeg. Ja, mert nem írom, az volt a rövidtávú cél,
hogy Agno városát –, ahol egyébként Lugano reptere is
található - becserkészve ráálljunk a Morcote félszigeten
vezető útra, hogy azon haladva, azt megkerülve a Lugano-i
ágba jussunk. Mikor már nagyon untuk a telkek közötti
keringőt, megtaláltuk a tó partján vezető bringautat, ami
nagyon kellemes haladást biztosított, miközben a szemeket is
lehetett legeltetni. Agno-ba kb 12:50 körül értünk és
mindjárt belefutottunk egy kempingbe is, amin át kellett
gurulni, mert itt lehetett átmenni a tó befolyóján. Ezután
még kicsit keringtünk, de szerencsésen megtaláltuk a Morcote
félsziget lábán körbefutó utat, ahol már a forgalom is
megcsappant.
Maga a
félsziget 8 km hosszú és 3 km széles, mi pedig teljesen
körbe akartunk menni rajta, ami azt jelenti, hogy egészen
Lugano-ig megyünk, sőt azon is túl, de az már nem a Morcote
félsziget lesz. Az út nem teljesen a vízparton haladt, de
azért egészen közel hozzá, és ha az épített látványosságok –
villák, privát rezidenciák kerítése – engedte, akkor a tóra
is nagyszerű kilátás nyílott.
Sajnos publikus
strandot nem találtunk, minden négyzetméter elkerítetten
éktelenkedett. A bal oldalunkon meredek hegyoldal emelkedett
ki a tó habjaiból, és a fák között megbúvó kisebb nagyobb
paloták, mint nagy kagylóhéjak borították. Nagyon látványos,
pazar környezetben tekertünk,
mindenfelé
pálmafák, és egyéb egzotikus délvidéki növények nőttek
szabadon.
Az alapvetően
D-i irányú utunk ilyen környezetben telt, majd DK-i irányba
fordultunk és elértük Arbostora települést, ami egy kis
ékszerdobozt juttatott eszembe. A sziget névadó települése –
Morcote – szinte egybeépült Arbostora-val, jó kis keskeny
sikátorszerű útján nem volt könnyű közlekedni. Amikor
egysávosra szűkült az út, akkor azzal foglalkoztam, hogy ne
üssön el a szembejövő, meg hátulról érkező se, viszot a
tükrömből eltűnt Cobranco. Vártam egy-két percet, aztán
visszafordultam és a kerékpárját megtaláltam letámasztva, de
Őt sehol nem láttam. Gondoltam jön mindjárt, hát ja, illetve
nem. Én csak vártam, vártam, de semmi, aztán 20 perc múlva
előkerült. Elmodásából az derült ki, hogy fent volt a
hegyen, - gondolta úgyis visszafordulok - ahol a Scherrer
Parkot látogatta meg,
ami nagyon
látványos botanikuskert szerűség.
Ezt sem
megerősíteni, sem cáfolni nem tudom, mivel én nem láttam.
Ahol a bringáját hagyta, az tulajdonképpen egy lépcsős
lejárat a tóhoz, ahol csobbanni is lehetetett volna. Amíg én
vártam rá, addig egy teremtett lélek nem jött erre. Amikor
bementünk a vízbe, azonnal megjelent egy négyfős család és
ők is vetkőzni kezdtek, emiatt azért nézegettünk a bringák
felé, hiába Svájc, mi nem ott szocializálódtunk. A frissítő
fürdés után indultunk is tovább, olyan fél három körül. Az
út fokozatosan ÉK-i irányba fordult, ahogy a félsziget
csücskén haladtunk, ugye most a Morcote félsziget túlsó
oldalán jártunk, mint délelőtt. A csücsökből DNY-i irányba
tekintve megfigyeltük a kis öblöt, amit Porto Ceresio
települése töltött ki a szárazföldön.
Hamisítatlan
mediterrán vidéken tekertünk, pálmafák, mindenféle cserjék,
és az elengedhetetlen mediterrán cseréppel fedett házak
és
pótlólag a fantasztikus tó látványa a szemben lévő
hegyekkel. Eddig ezzel a nappal teljesen elégedett voltam
mind időjárás, mind látvány szempontjából. Valamikor három
óra előtt értük el a Melide töltést, ami gyakorlatilag
kettévágja a tavat, amit a helyiek akkor építettek, amikor
mi éppen a ’48-as szabadságharccal voltunk elfoglalva. Ezt a
környéket már régi ismerősként üdvözöltik, hiszen 4 éve már
jártunk erre, akkor a szemben lévő oldal felől
Olaszországból érkeztünk és szenvedtünk a szűnni nem akaró
esőtől, ami miatt Luganó-ban vonatra szálltunk és
visszamentünk az autóhoz, majd haza. Most sokkal jobb volt
az időjárás, a túloldalt is láttuk, jól meg is néztük
Campione-t, ami olasz enklávé svájci oldalon. Az időjárás
ugyan sokkal jobb volt, de a forgalom olyan szörnyű nagy,
hogy nem lehetett élvezni a tekerést, nem lehetett nagyon
nézelődni, csak küzdeni a túlélésést. Nekem ez a szakasz –
Lugáno-ig – abszolút élvezhetetlen volt a veszélyes géperejű
szörnyeket vezető népek miatt. Aztán Paradiso-ban lementünk
a tóparti sétányra, rögtön kisimultak lelkem háborgó habjai
és már tudtam élvezni a csodás környezetet. Nem csak a tóra
és a szép parkra volt jó a kilátás, hanem a kb. 5 km
távolságban feltűnő Lugano-ra is,
ami a
szemben lévő nagy öböl teljes szélességében kitöltötte sőt a
hegyoldalakra is felkúsztak épületei, mint a vadszőlő. Mivel
Lugano-ban voltunk már az említett 2016-os túrán, emiatt nem
volt tervben a körbenézés, csak a parti sétányon szerettünk
volna tova haladni, időnkénti megállással szétnézéssel. És
pontosan a tervek szerint jártunk el, végig gurultunk a
parton az árnyas fák alatt,
és élveztük a
környezet adta élményeket. Luganóra nem is vesztegetnék több
szót, de azért voltak történések, ami miatt mégis körbe kell
írni, mi is volt velünk. A városból már majdnem
kivergődtünk, amikor Cobranco hirtelen mindenáron valahol
jobbra le akart kanyarodni a parton futó gyalogösvényre,
hogy ne kelljen az egyre növekvő forgalomban billegnünk,
ráadásul egy szerpenti kanyarokkal tarkított emelkedő is
következett volna. Egy jónak tűnő lehajtón lekanyarodtunk
jobbra a főútról és el is értük a Gandria ösvényt, (Sentiero
di Gandria),
aminek elején
éppen építési munkák folytak, ennek folytán nagyon keskeny
lett az út, alig tudtuk folytatni a haladást. Bár a videón
utólag látszik, hogy behajtani tilos tábla volt ott, amit a
helyszínen nem érzékeltünk, de ha láttuk volna- Cobrancot
ismerve – akkor is bementünk volna. Érdekes módon több
bringással is találkoztunk, tehát lehet, hogy mégsem volt
tilos bemenni, pedig lehet, hogy jobb lett volna, ha igen.
Ez így elég talányosra sikeredett, de majd kiderül miért.
Indulás után az út, egy kis macskaköves szakasz után
hirtelen murvássá vált, de a jó fajtából, viszont a
szélességét továbbra is inkább keskenységnek kellene
nevezni. Az út folyamatosan emelkedett, helyenként egész jó
kilátást engedett a tóra. Egy jó kilátást biztosító helyen
visszatekintettünk Lugano irányába és jól meglepődtünk, mert
nagy komor felhők érkezése látszott. A másik problémát az
okozta, hogy 2,5 km haladás után hirtelen meredek lépcsősor
állta utunkat, ami megakadályozta a további haladást.
Cobranco mondta, hogy Ő tudta, hogy ilyen lesz, ezen egy
kicsit méltatlankodtam, vajon akkor miért jöttünk erre. Na,
mindegy. Visszafordultunk, és visszamentünk ahhoz a
pontjához a főútnak, ahonnan a szerpentint kikerülendő
lementünk az ösvényre. Végül csak nem sikerült a hegymászást
és a nagy forgalmat kikerülni, de sebaj.
Nem is a plusz
5 km volt a baj, hanem az, hogy közben az esőfelhők egyre
közelebb jöttek NY felől. Az emelkedő nem volt különösebben
meredek, kb. 100 m szintet emelkedtünk, amit a néhány km-re
található olasz határig vissza is nyertünk. A Svájciak nem
figyeltek a kilépőkre, így ránk sem, nyugodtan gurultunk át
a határon, majd egy hosszabb alagút után be, Olaszországba.
A nagy forgalom elől lemenekültünk a tó szinten futó, a kis
településeket összekötő útra, de valahogy a forgalom is jött
utánunk egy idő után, ami elég zavaró volt. Cobranco olyan
öt óra felé mondogatni kezdte, hogy fürödni, meg ebédelni is
kellene, én ez utóbbit nagyon tudtam helyeselni, mert már ki
akart lyukadni a gyomrom helyén tátongó lyuk.
Addig kerestük
a jó fürdőhelyt, hogy végül 17:30-ra meg is lett Cima
településen és a sétány padjai lehetőséget kínáltak az ebéd
elköltésére is. A tó ezen része felett a Valsolda gerince
húzódott, afelett pedig igen ronda fekete felhők, amik elől
Lugano óta nem sikerült elmenekülni, igaz nem is tettünk
érte semmi érdemlegeset, ha a fürdést és táplálkozást nem
vesszük annak. Cobranco először jót lubickolt a fekete
felhők árnyékában, én közben tömtem a fejem, majd amikor
kijött a vízből, kezdte számba venni, milyen kajákat is vett
a boltban még reggel. Volt ott ecetes íztelen sajt, orosz
hússaláta, meg a szokásos olasz pékárú. Addig-addig húzta az
időt, hogy végül 75 percet töltöttunk ott, majd 7 előtt már
sikerült is tovább indulnunk. Az esti cél az volt, hogy a
tó-nyakban található Porlezza települést elhagyva, bevesszük
magunkat a Lago Di Lugano-t a Lago Di Como-tól elválasztó
néhány km széles földnyelv erdőségébe és ott valahol
elvackolunk. A fürdőhely csak 2 km-re volt Porlezza-tól,
amit hamar el is értünk, és a part menti sétányon
nézegettünk a tó felé, de sajnos túl jó látványban nem volt
részünk, mert a felhőzet még feketébb lett és még közelebb
is jött. Egy kis keringőzés után rátaláltunk K-EK-i irányba
vezető útra, ahol náhány 100 m után nagy csődület fogadott.
Gondoltam is, nem kellett volna az üdvözlésünkre ennyi
embernek összegyűlni, de már látszott is a szomorú apropója
a tömegnek. Az úton állt egy Citroen C3-as, aminek az eleje
nem teljesen úgy állt, mint ahogyan azt a tervezője
megálmodta, hanem egy nagy függőleges egyenes mentén
horpadás éktelenkedett rajta. Ahogy haladtunk a jobbra ívelő
kanyarban, már látszott is a levét eleresztő motor-torzó a
földön, ami összegyűrte a kis autót. A motoros már nem volt
a helyszínen, csak remélni tudtuk, hogy túlélte a balesetet.
Még egy darabig lamentáltunk a látottakon, majd a főútról
letértünk egy pompás bringaútra, ami a tó ÉK-i befolyóját
képező Guccio folyó jobb partján haladt, majd egy idő után
átmentünk a túlsó oldalra és K felé haladva magunk mögött
hagytuk. Némi kis mezőgazdasági terület után leltünk egy
újabb tavat, ami a lapályos Porlezza-tó volt. Mellette jó
sűrűn „lakott” kemping, ahova eszünk ágában sem volt
bemenni. A kemping után szurdokszerűen a sziklába vágott
úton haladt a bringaút, amit mi is használtunk, valaha ez
kisvonat nyomvonal lehetett. Az út enyhén emelkedett, de nem
nagyon volt sehol egy kis utacska az erőbe, amin bemenve
táborhelyet találhattunk volna. Végül Cobranco csak talált
egy lejáratot, és a kis ösvényen sikerül egy jól fejlett
vadkempinges helyre lelni. Igaz voltak körben teljesen
szétrohadt hordók maradványai, de volt elég hely a sátornak.
Még egy kicsit vívódtunk, vajon jó lesz-e ez nekünk, de az
égiek jelt adtak, eső formájában, amit mi megértettünk, és
gyorsan sátrat vertünk.
Az egész nap
ismét egy látványos tavas nap volt, amit a Lugano-i tó
különböző öbleinek felkeresésével töltöttünk, és az időjárás
szinte egész nap jó volt, csak a nap végére szomorodott el,
de megúsztuk.
Következő
napunk is tavasra lett tervezve, ekkor még nem tudtuk milyen
időjárásra számíthatunk majd, de reménykedtünk.
Egy csendes,
nyugodt éjszaka után, valamivel 7 óra után néztünk ki a
sátorból és rögtön megorrintottuk, bizony jó idő ígérkezik.
Bár a környezet még erőltetetten pozitív felfogásban sem
volt idillinek nevezhető, ami a rozsdás, hordó-torzókban
fejeződött ki, itt ott valamikori - növénnyel benőtt -
szeméthalmok sejlettek fel. Viszont az éjszaka csendben
telt, nem voltak hangoskodó turisták, mint minden
kempingben, sőt szúnyogok sem, viszont volt olyan ízeltlábú,
amiről csak később szereztünk tudomást (spoiler alert!!!).
A napi
tervekről ugyan azt lehet elmondani, mint az előző napról,
vagyis tavas nap, de a vége felé már a hegyek is képbe
fognak kerülni. Ezen a napon a Como-i tó mellett terveztük a
menetet, igaz ugyan, hogy már voltunk ennél a fantasztikus
észak-olaszországi tónál, de most az, az ága került a
célkeresztbe amit eddig nem érintettünk, vagyis az ÉNY-i
oldal.
Az éjszakát a
Maggiore és a Como-i tó között töltöttük, és innen
Menaggo-ba, a tó partjára kellett először lejutnunk. De ne
szaladjunk ennyire előre, előtte induljunk el a
táborhelyről. Ez viszonylag hamar megtörtént 8:17-kor már
hajtottuk a pedált, mert az előző este követett felhagyott
vasúti pálya továbbra is emelkedett.
A reggeli
hűvösben elkelt a hosszú ujjú felső, főleg azért, mert
teljesen zárt lombkorona alatt haladtunk. Mikor nyíltabb
terepre jutottunk, akkor felhőtlen kék ég fogadott, szikrázó
napsütéssel, amit jó előjelnek vettünk a tavas nap elején. A
szállástól jó 70 m szintet emelkedtünk – igaz 5 km alatt,
tehát nem repedtünk bele -, majd 391 m-en átbuktunk a hágón
és innen egy huzamban lejtőztünk Menaggio-ig (200 m).
Fantasztikus éles kanyarokkal tűzdelt szerpentinen tettük
meg a 2,8 km-es utat és jutottunk le a tó szintjére, de
gurulás közben a kilátás a tóra és a városra lélegzet
elállító volt. A tavon széles arany sávot hagyott, a
túloldalról idepillantó nap. Levergődtünk a tó parti
sétányra, ahol vaskos törzsű pálmafák adták a mediterrán
érzetet,
amit egy
kicsit még felturbózott a kék vízen tükröződő kék ég, és
hogy teljes legyen a kép, a háttérbe elég nagy hegyek
foglalták keretbe a látványt. Kicsit tátottuk a szánkat
csodáltuk a környezetet, majd elindultunk boltot keresni,
amit egy kis kérdezősködés után hamar meg is találtunk. A
bevásárlás után visszatekertünk a tengerpartra, amíg
Cobranco bement a hideg vízbe és úszott egyet, addig én
megreggeliztem, a fürdőzés után Ő is. A reggeli elfoglaltság
kicsit elhúzta az időt, és csak 10:39-kor indultunk tovább
a tó NY-i oldalán.
Szerencsére
volt valami féle bringaút hálózat és csak egy alagúton
kellett a nem túl nagy forgalomba belemerülnünk. A többi
alagutat megkerülte a bringaút, ami valamikor a rendes út
lehetett. Nagyon látványosan, a víz mellett vezetett utunk,
a
forgalomra nem lehetett panaszunk, szinte hihetetlen volt,
hogy nincsenek külföldiek és olaszból sem volt annyi, mint
amire készültünk. Úgy számoltunk, hogy Menaggio-tól a tó É-i
csücske, olyan 27 km-re lehet, tehát nem kellett nagyon
sietnünk, ráértünk nézelődni,
és még
egy fürdést és ebédelést is terveztünk. Menaggio-tól 14 km-t
tekerve értük el Dongo települést,
ami előtt
sikerült a fürdőnadrágot átvennem, mert a távolban
homokosnak tűnő partszakaszt véltünk felfedezni. A
helyszínre érve konstatáltuk, hogyha nem is homokos, de apró
kavicsos a tópart, ahol pompásan be tudtunk menni a vízbe,
úgy fél
egy tájban. A lubickolás után elindulva, alig mentünk 2
percet, Cobranco meglátott egy kiülős éttermet, és rögtön
kombinálni kezdett. Eleinte csak tésztákat, pizzákat láttunk
– fényképpel kitéve -, de aztán feltűntek nem tradicionális
olasz ételek is. Végül csak bementünk, leültünk, rendeltünk
söröket, azzal nem nagyon lehet melléfogni, kell a folyadék.
Cobranco rendelt egy két fogásos valamit, aminek első része
ecetben pácolt halakat tartalmazott a leírás és a pincérnő
elmondása szerint, míg a másik fele grillezett halat,
mindezt 20 pénzért.
Én
természetesen pizzát kértem 7,5 bibircsókért. Mikor kihozták
az ecetes halat, volt nagy meglepetés, mert 2 db nagy és 20
kicsi jószágot tartalmazott a tányér, ohne köret. Az én
pizzám akkora volt, hogy Kinizsi Pál is csak félve emelte
volna fel. Közben Cobranco szüttyögött a savanyú menüvel,
egy kis bagettet rágott hozzá, de látszott, hogy nem nagyon
ízlik neki. Olyan csúnyán néztek ki a halak, hogy nekem
hiába kínálgatta, nem álltam kötélnek, közben tőlem
elkunyerált egy kis szelet pizzát, pedig nem is szereti.
Ezután elvitték a tányérját, majd hoztak egy 40 cm hosszú,
falevelet formázó tálon 5 szelet rántott halat és egy kazal
sült krumplit. Csak szörnyülködtünk mekkora adagok vannak
itt. Volt még egy érdekes közjáték, kaptunk egy kis
üvegkancsónyi fehér bort két pohárral, pedig nem is kértük,
ez elég gyanúsnak tűnt. Cobranco legyűrte a töménytelen
halat, megitta a sörét és rátöltött a fehér borból is. A
fizetésnél kapott számlán természetesen rajta volt a bor
5,5-ért, meg 2 a szervízdíj. Így összesen 44-et fizettünk
adóval együtt, de teljesen degeszre ettük magunkat, igaz az
ebédidő sem volt rövid, 13:15-től 14:52-ig tartott, így
közben sok ökörködésre is volt alkalom. Alig indultunk
tovább, máris ránk tört a szomjúság, főleg Cobranco halai
akartak inni. Innen a bringaút közvetlenül a tó partján
haladt, igaz murvás felülettel rendelkezett, de egy
teremtett lelket nem lehetett látni sem a vízben, sem a
parton, ami nekem nagyon tetszett.
Egy árnyékos
helyen megálltunk és jól meghúztuk a butykost helyettesítő
Chinotto-s flakont, majd folytattuk utunkat. A tekerés
nagyon élvezetes, látványos lett, nem kellett a többi ember
kerülgetésére koncentrálni, hanem simán lehetett nézelődni,
bambulni.
Ez a jó világ
egészen a tó végéig, a Mera befolyójáig tartott, ahol ki
kellett menni a főútra, de itt sem volt veszélyes mennyiségű
jármű. A folyó felett a bringásoknak fémrácsból készült
külön sávjuk volt a hídra, így az autóktól jól elválasztott
helyen haladtunk,
majd egy
körforgalomnál erősen néztem merre kellene menni, hogy a tó
utáni tó felé vegyük az irányt, de a GPS kis képernyőjén nem
igazán leltem. Cobranco viszont a körforgalom túloldali
tábláit sasolva rögtön kitalálta, hogy merre van Chiavenna,
és ezzel megoldódott a dilemmánk. Az előbb emlegetett tó
utáni tó a Lago Di Mezzola,
ami valamikor a
Como-i tó része volt, viszont a Como-i tavat tápláló másik
folyó, az Adda sok hordalékot rakott le, emiatt ez a
hordalékpad elválasztotta a két tavat egymástól. Ennek a
hordalékpadnak az ÉNY-i része mocsaras ingoványos terület –
amit Spanyol mocsárnak neveznek -, mi pedig pontosan ezen a
része haladtunk észak felé. A mocsaras, nádasos rész után,
teljesen sík legelő szerű rész következett, majd némi idő
után szilárd burkolatú utat is találtunk, de ekkor már igen
közel voltunk a Mezzola tóhoz, ami azért csak a Como-i tóhoz
képest kicsi, hiszen kb. 3x2 km a kiterjedése, a legnagyobb
mélysége meghaladja a 60 m-t. A tónak csak a K-i oldalán
vezet út,
így
értelemszerűen mi is itt haladtunk, párhuzamosan a vasúttal,
annak hol a bal, hol a jobb oldalán és már messziről
figyeltük, hol lehetne fürödni egyet. Már 2016-ban voltunk
itt, akkor megrázó, illetve hidegrázó élményünk volt a
tóról, mert borzasztó hideg volt nem is tudtunk belemenni,
csak féllábszárig. Most ezek az élmények jöttek elő, de
reméltük, hogy a meleg időjárásnak hála, talán fürödhető
lesz a hőmérséklete. Végül negyed öt tájban értük el a
2016-os fürdőhelyet
és azt láttuk,
hogy emberek vannak a vízben. Ez így nem teljesen pontos,
inkább azt mondom nagyon fiatal emberek, vagyis gyerekek,
felnőttek egyáltalán nem. Nem maradt ez így sokáig, mert
ledobáltuk ruháinkat, mint a proletariátus a láncait, és
zsupsz be a vízbe. Na a bemenetel nem volt ennyire hirtelen,
mert nagyon hideg volt a tó, de ha már itt voltunk, akkor
muszáj volt bemenni. A bemenetellel nem volt semmi gond, de
a kijövetellel igen, pontosabban azzal sem nagyon, hanem a
törülközéssel. A jobb hónon alatt éreztem valami dudort,
érzékeny is volt, odanéztem, hát egy kullancs, jó dagadt
állapotban. Erősen rácsodálkoztam, mert bennem eddig még
soha nem volt ilyen állat. Gyorsan riasztottam Cobrancot,
akinek volt csipesze, na nem kullancs-csipesz, hanem csak
sima, de az is jobb a semminél, és Ő már látott ilyen
vérszívót. Seperc alatt kiszedte, befújtuk fertőtlenítővel
és reménykedtem benne, hogy nem lesz semmi bajom tőle. De
lett. Igaz, csak itthon Lyme-kór. Először egy 2-3 cm-es
vörös folt, majd következő nap tovább nőtt, majd elkezdtem
az antibiotikum kúrát, 10 napig napi három szem, és utána
szerencsére elmúlt minden tünet és egyéb sem jött vissza, de
az antibiotikum kiölte a bélbaktériumokat emiatt elkapott a
hasmenés, de ezt meg a probiotikummal éltem túl.
E rövid kitérő
után térjünk vissza a Mezzola partjára. Fürdés után
16:45-kor indultunk tovább a Mera mellett vezető bringaúton,
majd sajnos ki kellett menni a főútra, de szerencsére nem
hosszasan, újra vissza tudtunk térni a Mera gát melletti
aszfaltos útra, majd magára a gátra. A Mera 1.500-2.000 m
széles, 10 km hosszú völgyet alakított ki az évezredek
alatt, melyet a völgy fölé 1.500 m-el magasodó hegyek
kísértek két oldalról.
A lapos
területet északról még magasabb hegyek vigyázzák, amik
Chiavenna fölé magasodnak. Valamivel fél hat előtt értük el
San Pietro települést, illetve nem értük el, mert tőlünk
balra a domboldalba épült, mi meg alatta haladtunk el.
Közben felelevenítettük a 2016-os esti kajálóhely és
táborhely keresést, aminek kapcsán felmentünk a településre,
de nem találtunk megfelelő helyet. Viszont táborhelyet
találtunk akkor, itt a gát mellett, ahol egy földúton sűrű
bokros területen betekertünk a mezőre. Ezen merengtünk,
amikor elértük azt a helyet ahol a valamikor táborhely volt,
és minden egészen másképp nézett ki. Sehol sűrű bokros
terület, csak lenyírt legelő, igaz mi sem földúton
haladtunk, hanem a gát tetején egy új aszfalt úton, ami
azóta épült meg. Még szerencse, hogy nem ide terveztük a
táborhelyet, hanem csak Chiavenna után, úton a Splügenpass
felé. San Pietro-t elhagyva továbbra is pompás aszfaltozott
kerékpát-úton haladtunk, aztán Chiavenna közeledtével ki
kellett mennünk a főútra. Emlékeimben élénken él ez az út,
mivel erre már legalább négyszer jártunk autóval, akkor még
éjszaka is volt forgalom, most viszont volt ugyan, de nem
zavaróan nagy, annak ellenére, hogy erre kell mennie annak
aki Svájcba akar átmenni a Majola, vagy a Splügenpasson, sőt
aki Chiavennába igyekszik annak is. Az időjósok péntekre,
tehát a következő napra folyamatos esőt mondtak, emiatt
olyan táborhelyet szerettünk volna, ami rejtett helyen van,
mert várhatóan egy teljes napot a sátorban fogunk dekkolni.
Ehhez viszont jól be kellett vásárolnunk, hogy legyen mit
ennünk innunk, amíg a vacak idő tovább áll. Szerencsére
Chiavenna elég nagy város ahhoz, hogy legyen ott bevásárló
központ, és ezt pont a bevezető főút mellé építették, nem
volt nehéz rátalálni, mert mondhatni beleütköztünk. Ha már
így történt, akkor be is mentünk, persze külön-külön és
elintéztük a bevásárlást. Az áruházban kötelező volt a maszk
használata, és mindenki viselte is, a pénztáros ordibált egy
sort velem, mert szerinte túl közel mentem az előttem lévő
emberhez. A bevásárlás után már ronda felhők gyülekeztek
abban az irányban a hegyek felett, amerre mennünk kellett,
de el kellett indulunk az SS36-os úton felfelé a Splügenpass
irányába, hiszen itt a város környékén nem lehetett olyan
táborhelyre számítani, mint amilyet az előzőekben
említettem.