Cobranco honlapja

 

 

 

Túrabeszámoló 2020

 

Irta: Istvánpisti

 

 

 

Alpok a javából

2020.

   

 

 

 

 

 

Résztvevők: Cobranco /Miskolc/, Istvánpisti /Miskolc/.

 

Előzmények:

 

Ha nyár, akkor Alpok-túra. Általában. De nem 2020-ban. Vagy mégis? Hülyék voltunk és mégis elmentünk, vagy mégse mentünk? De, ha nem mentünk, minek írnék bármit is Mindjárt kiderül, ha ki nem derült máris.

A 2020-as év úgy fog bevonulni a dicstelen évek közé, hogy ekkor vált kiterjedtté a Covid 19 vírusfertőzés. Sajnos. A márciusi – szinte teljes – lezárás után konzultáltunk Cobrancoval s abban maradtunk, hogy valószínűleg sehova nem fogunk tudni menni. Egészen június 18-ig tartott a kijárási korlátozás, igaz bringázni lehetett, ami – tekintve, hogy agéperejű járművek száma erősen megcsappant az utakon – egészen kellemesnek voltmondható. Közben márciusban Lillafüred előtt, majd április-május hónapokban a Miskolc-Eger közötti főúton is jelentős aszfaltozás zajlott, ami tovább javította bringázás élményfaktorát. Aztán, ahogy az idő haladt előre, egyre inkább elhatalmasodott Cobrancon a mehetnék, ami rám is átragadt, mint egy vírus. A tervek már télen elkészültek, csak a megfelelően jó vírushelyzetre, és időjárásra vártunk. A jó vírushelyzetre azért volt szükség, mert egy – a túra közben - kialakuló határzárási pánik azzal fenyegetett, hogy nem tudunk hazajönni, vagy ha igen, akkor karanténba kell vonulni, amit a család zavarása nélkül nem lehetett volna megoldani. A jó időjárásra pedig amiatt volt szükségünk, mert a túra jellemzően magas hegységeket, illetve fürdésre alkalmas tavakat érintett volna. Nem vagyok babonás, de valahogy ez lett volna 13. közös, több napos túránk. És mivel a babona nem tántorított el, így elhatároztuk: belevágunk.A célpontot a vírushelyzet figyelembevétele nélkül jelölte ki Cobranco, mint előzőleg írtam, még télen, amikor nem tudtuk, hogy ombardiában (Észak-Olaszországban) katasztrofális helyzet fog kialakulni. Tehát, mi a célkeresztbe tettük Észak-Olaszországot, és Svájcot. Sokat töprengtünk, vajon jó ötlet-e ez,nem lesz-e ebből baj, de úgy ítéltük meg, hogy a vadkempinges túra vírus-kompatibilis, hiszen nem nagyon találkozunk másokkal, legfeljebb a ritka bolt látogatások alkalmával, akkor viszont majd próbálunk vigyázni és szájmaszkot használunk, mivel kötelező is..Végül 2020.07.17.-én kora délután indultunk útnak, a szokásos esőben, amelyen atervek szerint átvágva a tett helyszínén majd jó idő vár minket. Az autó már szinte magátólment, ivelvagy  10.-ik útja az Alpokba. Ez így nem teljesen igaz, mert kb. a 22-ik útja, de ebből 10-szerCobrancoval, a többit a családdal tettem meg. A tervek szerint a Hegyeshalom,Bécs, Linz, Salzburg, Innsbruck, Feldkirch útvonalon közelítettük a Svájcba tervezett cél-területet, de közben Lichtenstein-ben egy kis külön programot is sikerült beiktatni, sőt nem is egyet, hanem mindjárt kettőt, amiből csak egyik volt kellemes és tervezett. Mielőtt erre rátérnék, elmondom mi volt a nem tervezett kellemetlen program. Az egész – gyűszűnyi – országbanmindenhol útfelújítások folytak, végeláthatatlan, és követhetetlen terelő utakkal,

ennek köszönhetően kb. egy órát keringtünk, miközben máskor 15 perc alatt letudjuk z egészet. Na, akkor vissza a kellemes, tervezett programra, ami egy találkozó volt. Svájcban élő honfitársainkkal – akik érdeklődnek Cobranco túrái iránt – Cobranco megbeszélt egy találkozót Lichtenstein-be, de eleve csúszásban voltunk, így Feldkirchben a Spar melletti parkolóban jött létre a személyes találkozó. A túra tervezése közben Cobranco már sokat konzultált, az egyszerűség okán nevezzük csak Nedudginak, az anonimitást kérő jóakarónkat, aki igen sok segítséget nyújtott, pl. elment megnézni a kiszemeltparkolókat, telefonon interneten keresztül kibogozta az itthonról nem elérhetőinformációkat, ötleteket adott érdekes szép helyekről, ezzel óriásit lendítve a túraterven. Aztán amikor találkoztunk, akkor kiderült, hogy nagy adag svájci csokival és helyi löttyökkel ajándékozott meg bennünket, hogy a túra közben legyen mit tesztelgetni, hiszen Cobranco állandó visszatérő jelenete a löttyteszt. Bár a találkozó – a szűkös időnk miatt – rövidre sikeredett, de nagyon jól esett kedvességük – hiszen felesége is elkísérte –és még egy esetleges meghívás is kicsúszott a száján. A búcsúzás után még sokáigemlegettük őket, nem csak az autóban, de túra folyamán is, nem sejtve, hogy…. Apontok a sejtetést próbálják kifejezni.

 


 

Részletes leírás:

 

1. nap 2020.07.18. Szombat (55 km 1.482 m szint)

 

Cobranco a tervezési fázisban két jónak tűnő parkolót vett számításba, melyeket Nedudgi eis csekkolt és jelentette, hogy nem fizetősek, nyugodtan ott lehet egy hétre hagyni azautót. Célkeresztbe a Domat/Ems melletti parkoló került, ami tulajdonképpen nem avárosban, hanem azon túl az Ems vegyiművekkel szemben, a Rajna partján terült el. AGoogle térképen megnézve, néhány teherautó utánfutót és egy két autót láttunk ott, pedig kb. 50-60 autó befogadására alkalmas a hely. Amikor odaértünk, igen hamar kiderült, hogygy árva hely, annyi nem sok nem maradt, mindet elfoglalták a svájci turisták, kerékpárosok autói. Azért mentünk bent egy-két kört, hátha lesz hely, de kénytelenek voltunk belátni, ez bizony nem fog menni. Az idő már 9 felé járt és mivel mi messziről öttünk, - hiszen a Lichtensteini útlezárások miatt fél órát elvesztegettünk, - így a helyiek amarabb odaértek mint mi, ráadásul a szombat, és a jó időjárás is súlyosbította ahelyzetünket. Nagyon nem örültünk ennek, mert a másik kiszemelt parkolóhoz visszafelé kellett indulnunk, ráadásul annak megközelítése egy kicsit kacifántos is volt, és fogalmunksem volt arról, vajon lesz-e ott hely.Ja, még nem is pontosítottam a helyszínt, tehát Svájcba érve elértük Sarganst, itt nem jobbra kanyarodtunk a Walensee irányába, int 2015-ben, hanem balra, mint a 2016-os túránk esetében, majd haladtunk Landquartirányába ahol megnéztük azt a helyet, ahol az idős nadrágtartó árus bácsi helyet dott akkor az autónknak, és sajnálattal állapítottuk meg, hogy a boltja teljesen megszűnt, csak a hűlt helyét láttuk. Majd tovább haladtunk, a Rajnát követve és Chur elhagyása után utottunk Domat/Ems-be, majd a tele parkolóba, ahonnan visszafordulva  sikeresen elértük aRajnán létesült vízerőmű parkolóját, ahol csak egy osztrák rendszámú VW Transporter állt, amiből éppen a bringákat pakolta ki a házaspár. Cobranco gyorsan odapenderedett ésmegérdeklődte, hogy ingyenes-e a parkoló, és vajon itt hagyhatjuk-e 8 napra az autót.Mindkét kérdésre igennel válaszoltak, amin annyira felbuzdultunk, hogy megkezdtük abringák levételét és a csomagok felrakását rájuk, közben ennem is kellett, meg azátöltözést is megejtettük. Nem mondanám hirtelennek a felkészülést, mert a tervezett 9 rás indulás helyett, már 11 óra is elmúlt, mire elkezdődött 2020-as Alpok túra. Ilyenhosszúra nyúlt előjáték után – gondolom -, már a kedves olvasó is nagyon izgatott, hát rátérek alényegre. Ja, még annyit, hogy Graubünden kantonban voltunk.A napi terv szerint a Rajna folyásával szemben haladunk, megnézzük a két fő Rajna ág összefolyását és a Vorderrhine gat követve nézelődünk, meglátogatunk egy nagyobbacska tavat, majd megpróbálunkeljutni Disentis-ig. Már az elindulás pillanatában látszott, hogy ez mind nem fog összejönni a késésmiatt, de úgy gondoltuk, jutunk ameddig jutunk, nem gond, hiszen Svájcban bárholkönnyű és szabad is vadkempingezni. Ja, nem. A parkolóból az autópálya alattlehetett kijutni a főút melletti bringaútra, amin mi NY felé haladtunk, a Rajna jobb partján.Áthajtottunk az első parkolón, ahol természetesentovábbra sem volt egy hely sem. integy 3 km után elértük a két Rajnaág összefolyását Reichenau-Taminsnál és átkeltünk ahídon. A két ág a Hinterrhein, ami D felől érkezik, míg a másik a Vorderrhein, ami NY felől. i ez utóbbit követtük és egy következő hídon a Vorderrhine jobb partjára jutottunk, aholeveset hajtva, kb. 1 km után elértük Bonaduzvároskát. Lakott területen kb. 1 km-t haladtunk, aminek második fele már emelkedni kezdett és innen teljesen nyíl egyenesen 2km-t hajtottunk a 4-5 % emelkedésű úton. Közben Cobranco filmezgetett és két snitt özött megjegyezte, valami kotyogó hangot ad a bringáján. Hát végül is már megtettünk 10 km-t itt volt az ideje. Figyeltünk, füleltük, majd kiderült, hogy a csomagtartó egyik csavarja lazult meg, de nem lehetett meghúzni, mert átugrott a menet. Sebaj, behajtottuk a vázba azátugrás előtti helyzetig, ahol a tartót a vázhoz rögzítettem egy gyorskötözővel, mint az lőző csomagtartóját Korzikán, amikor az eltört. A szerviz helyszínétől még 1 km-t haladtunk,máris nyilvánvalóvá vált miért is jöttünk erre. Az egyenes végén a bal kanyarkülső ívén magasodott egy néhány méter magas pukli, arra felmásztunk a kiépített kis utacskánés elénk tárult a Rajna, vagy Swiss kanyon.

 

                

 

 A kanyargó, világoskék vizet széles, fehér kavics padok szegélyezték mindkét oldalról, és itt volt még a – Svájcban elmaradhatatlan – vasút is, majd ezeken túl, a két oldalon magas fehér – porlós szerkezetűnek tűnő – hegyek szorították kalodába a folyót. A anyon betekintés után már mentünk is tovább, mert volt még pár látnivaló. Az út a szikla leszakadás peremén haladt, ami fantasztikus kilátással jutalmazta az utazókat.A kerékpárnak köszönhetően, szinte bárhol meg tudtunk állni és sokkal jobban szemügyre tudtuk venni a 150-160 m-rel alattunk csordogáló folyót, mert a Rajna itt még csak folyócskának tűnt. Tehát tőlünk jobbra a szakadék, balra meredek, fehér hegyoldal,aminek szerkezete a meddőhányóra emlékeztetett, nem voltak nagy masszívsziklák, csak törmelékes, mállékony kőzet, nagyon érdekes hangulata volt. A keskeny úton több alagúton is átkeltünk, némelyik nem a szokásos Svájci minőséget csillogtatta, inkább úgy néztek ki, mintha a 7 törpe csákánnyal fúrta volna őket. Egyhosszabb alagút után értük el a Rabiusa patak oldalvölgyét,

 

                

 

ahol már teljesen szokatlan formákat alkotott a természet. Az alagút túlsó végén otthagytuk a bringákat és gyalog próbáltuk megkeresni az egyik látványosnak ígérkező kilátó pontot. Két-háromszáz méter gyaloglás után már nem láttuk a gépeket, így – ez hiába vájc, de mi a Lyukóvölgy mellett szocializálódtunk, és a kisagyunkban bizseregni kezdett alami, emiatt – visszafordultunk a bringákért és inkább kimásztunk egy 10+%-os murvás

ne legyen minden cuccunk szem előtt. A kilátóig még mászni kellett gyalogosan is,

 

                

 

de nagyon megérte, mert szemet gyönyörködtető látványban volt részünk. Nézelődés közben még szemre tudtuk vételezni a Glacier Express-t is,

 

                

 

 sőt hosszú időn keresztül tudtuk követni, amint az erősen kanyargó Rajna mellett araszolt. A kilátó elhagyása után folytattuk a bringatúrát és ereszkedni kezdtünk a Rabiusa kanyon peremén addig a pontig, ahol az út már át tudott felette haladni. Itt rögtön két híd isvolt, a

régi, meg az új,

 

                

 

és a rendező úgy döntött, enyém a régi övé az új, így jó képeket, tudtunk egymásról és a környezetről is készíteni, mivel a szurdok alja kb. 60 m-rel alattunk sejlett. A hidakkal szemben, a meredek hegyoldalban már messziről láttuk a pompás szerpentint, mikor közel

rtünk, akkor érzékeltük igazán, hogy ez bizony 10 % körüli lesz, jó kis visszafordítókkal.

 

                

 

 Négy visszafordító kanyar és 170 m szint leküzdése után értük el Versam falut, ami a hegy tetejére épült, innen az út már lefelé vezetett, de nem úgy, mint ahogy én gondoltam,

ugyanis Cobranco bonusz programot iktatott be, pedig időben eléggé csúszásban voltunk. Történt ugyanis, hogy újabb kilátópont megközelítése volt a cél. Ebből a 907 m magasan fekvő faluból út vezet le a 600 m alacsonyan csordogáló Rajna partjára a vasúthoz, de szerencsére nem kellett teljesen lemennünk, csak mintegy 80 m szintet vesztettünk ésmáris egy villámcsődületbe kerültünk, mielőtt a kilátót elértük volna. Az alkotmány, – na,nem a mienk, annak nem az a neve, sokkal inkább Alaptörvény, hanem a kilátópont – amire rá lehetett menni, az egy majdnem függőleges sziklafalra épült, - nem gránit szilárdságú, hanem – fa szilárdságú valami volt, de a célnak éppen megfelelt, vagyis jó kilátás nyílott róla. A Rajna kanyonja a kilátó alatt kiszélesedett, és több éles kanyart is vett.

 

              

 

Egy újabb vonat is érkezett, Cobranco megjegyezte, hogy a Raetia-i vasútvonalat egy gazdag helyi alapította saját szórakoztatására, hát ebben sem lettünk világelsők, de a második helyet is meg kell becsülni. A gyönyörködés után jött a mászás vissza Versam-ba, ami a pihenés után nem esett teljesen jól, mivel 7-8% meredek utat kellett leküzdeni. A faluba beérve jobbra fordultunk, keveset másztunk,

 

               

 

 majd 2 km hosszan gurultunk és vesztettünk 115 m szintet és már is megérkeztünk Valendasba, ahol meg is álltunk vízvételezési és nézelődési céllal, ugyanis zen a településen sok szökőkút található.

 

                

 

Rövid pihenő után gurultunk tovább, egészen Ilanz-ig, ami már 700 m magasságban (illetve

alacsonyságban) található a Rajna partján, itt már véget is ért a szurdok. Ez atelepülés jelentős mennyiségű rétoromán népeket tartalmaz. Én ekkor már elég éhesvoltam, próbálkoztam Cobranconál, hátha eszünk valamit, de annyira koncentrált a eladatra, hogy valahogy kimaradt a táplálkozás, pedig már majdnem a három órát ütötte az óra. A délutáni feladat is indokolta volna a kalória bevitelt, hiszen igen combos és hosszú emelkedő várt ránk, amit már otthon is erősen nézegettem. Kérdeztem isCobrancot, biztosan jó ötlet-e, első nap, 2 óra alvás után betenni egy oly meredek utat,ami 3 km alatt 400 m szintet tartalmaz? Erre azt a választ kaptam, „ne szarj be Pisti,ha nembírjuk kitekerni, akkor majd feltoljuk”. Na, akkor vissza a túra előtti múltból a túra szerinti múltba. Mielőtt belekezdtünk volna a mászásba, - ami a Rajna bal partjáról indult volna É-i irányba és a célja pedig a Lag de Pigniu tó, amit 1.450 m magasságban szorított asziklák közé a gátja – áthaladtunk Rueun településen és szerencsére találtunk jó padot egy kút mellett, és végre lehetett enni valamit. Itt evésen kívül volt minden, poénkodás, mert Cobranco otthon felejtette a megszokott kis kockás abroszát és azzal ugrattam, hogy ígybizony nem lehet enni. Volt löttyteszt, majd megjelent egy helyi család, a gyerekek és aszülők is bemásztak a kút medencéjébe, visongtak, pocsoltak, nem nagyon zavartattákmagukat, igaz mi sem, hanem befejeztük az ebédet. Az egész gasztro-blokk nem artott tovább, mint 50 perc és „már” 16:02-kor mentünk is tovább, kezdtük a nagy emelkedőt. A célba vett tó, egy óriási ÉD-i kanyon É-i végén található, mi pedig ennek a kanyonnak a K-i oldalán terveztük a feljutást, míg a lejutást a túlsó, NY-i oldalán, de neszaladjunk annyira előre. Alig indultunk el jóllakottan, máris kapcsolgatni kellett apörgetősebb áttételek felé a váltót, oly annyira, hogy pillanatok alatt sikerült a egkönnyebben tekerhető áttételt kiválasztani, és még utáni is lett volna igény váltásra, demár nem volt hova. Az eddigi 12 db, Cobrancoval közös csomagos túra egyértelműenlegkeményebb emelkedőjét sikerült kiválasztani, nehezítő körülménykéntmindjárt az első napra. Láttam én már otthon, hogy ez nagyon necces lesz ésnem tévedtem. A kormányra feküdve próbáltam körbetekerni a pedált, ami 1,5 km-enkeresztül sikerült is, ott egy kicsit megpihentem, gondoltam megvárom a túratársam.Vártam, vártam, de nem jött. Nem estem kétségbe, gondoltam akkut cserél, pihenget, vagy esetleg tolja a szekeret. Amikor utoljára láttam, akkor én az elsővisszafordító kanyaron túl Ő előtte volt. Aztán – 12-13 perc várakozás után - úgy döntöttem, elindulok. Hát, csak nagyon nehezen sikerül. Fölfelé egyáltalán nem. Az út baloldaláról, az útra merőlegesen elindultam az út jobb oldala felé, majd amikor már nem dűltem el és hajtani is tudtam, akkor egy éles balkanyarral az út jobb szélére kormányoztam a terhes bringát. Nagy küzdelem árán további 800 m-t haladtam, majd újra megálltam ésvártam Cobrancot. Amíg vártam számolgattam egy kicsit, és az jött ki, hogy tényleg meredek az út. Megtettem 2,3 km-t, miközben 303 m-t emelkedtem, ami átlag 13,16 %, de özben hosszabb, rövidebb távon volt 14,5 %, amit a Garmin mutatott és ez a kütyü jól utatja a meredekséget, nem ugrál össze vissza. Ez az érték jól egybecseng az itthonletöltött diagrammal. Azért, hogy még könnyebben elképzelhető legyen az út meredeksége, leírom, ogy a Mátraháza-Kékestető közötti út is 300 m-t emelkedik, de nem 2,3 km-en, hanem 4km-en. Aki járt már arra bringával, vagy autóval, az tudja, hogy az az út nem lankás. Mi meg ittSvájcban nem 8 kg-os bringával haladtunk, hanem 40+ kg-ossal, hiszen első nap még sok – otthonról hozott – kaja, pia islapul a táskákban. Na, most akkor számoljunk, önsúly: 66 kg,bringa: 42 kg, össz. Súly: 108 kg, ha 8 kg-os lenne a bringa, akkor 74 kg lenne azösszsúly, tehát a 74 kg-hoz képest 45 %-kal nagyobb lett az össz. súly. Azért hivatkozok tt 8 kg-os bringára, mert van nekem ám ilyen súlyú karbon országútim tudom miről beszélek. yilván a sebesség meg fordított arányban változott, azaz csökkent. Menet közben eleinte 5,2 m/h, majd 5, végül 4,8 km/h sebességet tudtam elérni a meredek részen. Na, nem mlengek tovább azon, milyen nehézvolt, de az volt. Közben leültem a fűre, nézelődtem, de Cobranco nem tűnt fel, a nem túl távoli kanyarban. Újabb 14 percet vártam, majd felpattantam abringára és elindultam visszafelé megnézni mi a helyzet vele. Még az is megfordult a fejemben, hogy a nehézség hatására elállt azon szándékától, hogy felmenjünk, bár ez Őtismerve csak kósza gondolat maradt. Gurultam olyan 250 m-t (32 m szint) és egyszercsak ott állt és a kamerába magyarázott valamit a Rajna túlpartján található településről.

 

               

 

 Kicsit meg is lepődött, amikor meglátott, de aztán jó kedvre derült, amikor mondtam neki, hogy kb. 250 m múlva egy kicsit enyhül az emelkedő. Felmentünk az előző pihenőhelyemre és ott lihegtünk egy sort, megtekintettük az alattunk húzódó mély kanyon(Schmuér) túloldalát,

 

                

 

majd mentünk is tovább. Azért volt érdekes a túloldal, mert a tó megtekintése után ottszándékoztunk legurulni. Közben megtudtam, hogy itt a Napoleoni háború idején orosz csapatok próbáltak télen átkelni a Panixer pass-on, de 5 ezer halálos áldozat (a sereg 1/-3-nak elvesztése) után visszafordultak. A hágó egyébként 2.404 m magasan terül el,de murvás, köves út vezet át rajta, talán Passo-nak jó lenne. Az indulás után egy rövidideig 8-9 %-ra szelídült az út, de csak azért, hogy utána újra 13 legyen. Olyan 1.200 m magasságban teljesen vízszintesen haladtunk, szinte már el is felejtettük milyen az. Aztán

ennek is meglett a böjtje, a tó névadó települése (Pigniu) előtt újabb 13 % jött, deszerencsére csak 250 m hosszan. A falu után, valahol 1.320 m-en már megpillantottuk annak a tónak a gátját, amiért eddig fáradoztunk, de még 130 m szint előre volt(nem hátra) Gondoltam is, hogy valami irgalmatlanul nagy durranásra van szükség, mert ha csak egykisvacak tó lesz, akkor én bizony kiszúrom Cobranco mindkétabroncsát,„oszt”ott hagyomfent. Persze ezt nem mondtam neki. Már egészen a gát att jártunk, amikor egy behajtani tilos tábla állta útját a vándoroknak, de nem nekünk, mi elmentünk, a maradék 400 m-t nem gyalog, hanem járművel tettük meg. Mikor felértünk, ögtön tudtam, hogy Cobranco abroncsai meg fogják úszni a lyukasztást, mert olyan hihetetlen kilátásnyílt lefelé, hogy csak na, és a tó látványa, az meg aztán pláne megérte akínlódást.

 

                

 

 Persze nem álltunk itt meg, hanem Cobranco kiadta a parancsot, a tó végéig el kell menni, és úgy is tettünk. Egy kicsit már hűvös volt, a szél is feltámadt, húztuk is magunkra a eleg ruhákat. Aztán találkoztunk helyi kirándulókkal, akik rövidnadrág, póló összeállítású ruházatban vidáman beszélgettek. Próbáltam nem rájuk nézni, mert attól féltem már a látványtól megfagyok. Végigmentünk a 1,5 km hosszú tó mellett

 

               

 

 és a végén égbetörő sziklákat és két jól megtermett, nagyon ütős, és hangos vízesést találtunk. Nem győztük fényképezni a látványt,

 

                

 

de 7 óra felé elindultunk lefelé, ami szintén izgalmasnak ígérkezett, mert nem tudtuk, hogy a kanyon másik oldalán vezető utat hogyan tudjuk elérni, illetve milyenek leszneka domborzati viszonyok. Olyan 1,4 km-t ereszkedtünk az ismert úton, majd hirtelenjobbra fordultunk, egy olyan beton útra, ahol csak a járművek kerekei alatt voltbeton, közte murva, tehát nagyon óvatosan kellett haladni, mert az erős lejtés miattnagyon húztuk a féket és veszélyes lett volna ráfutni álló kerekekkel a murvára. Mielőttáthaladtunk volna a Schmuér hídján, néha-néha le tudtam nézni a Garminképernyőjére és bizony 17-19 % lejtőt mutatott. A híd után echte murvás úton aladtunk, de a lejtés teljesen elfogadható volt, sőt még néhány emelkedő is beakadt, denem olyan kemények és hosszúak, mint a túloldalon. Aztán néhány km után elértük szilárd burkolatú utat, amin azért jobban esett a gurulás, bár a murva is nagyon fain volt. gy egészséges robogás után 19:30 tájban Andiast falu is meglett.

 

                

 

Már előtte is kalkulálgattuk a táborhely valószínűségét, de valahogy a meredek hegyoldalaknál mindig nulla jött ki. Ezen a település sem segített sokat, de egalább jó kilátás adódott, nem csak élvezeti szempontból, hanem szemügyre tudtuk venni,merre is kell mennünk, mert igen összetett volt a domborzat, és a Rajna völgybe nemakartunk lemenni, hanem valahol 1.000 m magasságban szerettünk volna elvackolni,figyelembe véve a következő napi programot. 150 m élvezetes szintvesztés utánértük el Waltensburg/Vuorz települést,

 

                

 

 ahol Cobranco szerint majd jobbra kell kanyarodnunk, és tényleg. Sikerültmegtalálnunk, csak éppen jó meredek emelkedővel indult a keresett úttal aarátkozásunk, sőt el is fogyott az út, teljesen felszedték, illetve elvitte a cica, vagy lehet, hogy csak egy földcsuszamlás, de építettek kerülőutat, amit csak a helyiek segítségével ikerült beazonosítani és persze, felzavartak minket a hegyre, de nem a helyiek, hanem az út kitűzői. Mire kikeveredtünk a faluból (20:00) az utunk murvás lett és jó kis emelkedővé akult, viszont „csak” 10%-kal emelkedett, így ezen tapostuk a pedált. Itt már jó lettvolna valami táborhely szerűség, de nem volt rá sok esély. Cobranco látott valamit aloldalon, a Rajna felé lejtő oldalon. Odament elbeszélgetett az olaszokkal, mert azokvoltak, akik azt mondták, hogy ők itt alszanak. Eltettük „B” tervnek a helyet és tovább másztunkfelfelé,hátha beakad valami jobb hely, de semmi. Aztán Cobranconakszerencséjelett, ahogy szokott, így persze nekem is, hiszen találtunk egymurvás, füves, sík parkolót (20:24), amit azoknak az autóknak építettek, amikkel a uristák feljönnek ide, a helyi híres barlang-várhoz (Grotta). A parkolóban (1.120 m) már állt egy lakóautó, egy középkorú svájci graubündeni ázaspárral, illetve egy Toyota Hiace,amiben egy fiatal berni pár tervezte itt tölteni az éjszakát. Cobranco elbeszélgetett a fiatalokkal, majd ott maradtunk mi is. A sátorhelyet a parkoló völgy felé eső részén jelöltük ki,

 

                

 

ahonnan a kilátás pazar volt, 400 m-rel magasabbról tekintettünk le a Rajna völgyére, és K

felé a délelőtti programunk helyszínét, a Swiss-kanyont is megpillantottuk.Először megvacsoráztunk, nem kevés közjátékkal kísérve, fogalmam sem volt róla, hogy az alkalmi éjszakai társaságunk, vajon, hogyan értékelte, hogy Cobranconakegy másodpercre sem állt be a szája, csak remélem nem álmodtak rosszat.Aztán addig húztuk a történeteket, hogy a sátorállítás már sötétben, lámpafénynélvalósult meg, de végre elkészült, becuccoltunk és nem telt sok időbe az elalvás sem. Nagyszerű, látványos napon volt túl, ráadásul egy igen kemény szakaszt is legyűrtünk, miközben az időjárás hibátlan volt. A következő nap elejére megint a murva lesz a jellemző, érdekesnek és ismét látványosnak ígérkezik ez az etap is.

 

                 

 

 


 

2. nap 2020.07.19. Vasárnap (70 km 1.827 m szint)

 

Egy nagyon nyugodt éjszaka után, reggel nem sikerült korán kelni, mert a szervezetünk be akarta hozni az alvás-lemaradást, aztán csak 8-kor botorkáltunk ki a sátorból. Rögtön feltűnt

a felhő mentes, Cobranco-kék ég és a környék nagyszerűsége.

 

                 

 

 Elvileg sietnünk kellett, hiszen Disentis még az előző napi program része volt, de azért Cobranco beiktatott még egy reggeli programot. A táborhelyhez közel volt a Grotta,amit tegnap is említettem, ez egy sziklába „épített” vár,

 

                 

 

amit Ő – a tervek szerint - meg akart nézni, örökíteni, én pedig próbáltam összerámolni közben a sátrat. Még nem végeztem a csomagolással, amikor már előkerült és számon is kért, mi a lemaradásom oka, pont úgy, mint ahogy a feleségem szokta, emiatt teljesen otthonosan éreztem magam, itt a távoli hegytetőn. Aztán csak elkészültünk alomok összerakásával és valamivel 9 előtt elindultunk felfedezni a valóságot, ami egyelőrea tervek mögött rejtőzött. A közelebbi cél Disentis/Mustér (1.150 m) városának elkeresése volt, ami a Rajna völgyében feljebb helyezkedett el. Igen ám, de Cobranco nem a völgyben tervezte a menetet, hanem itt fenn a hegyoldalban, abból a megfontolásból,hogy a szállás 1.120 m magasságban volt, akkor fölösleges lemenni a nagyforgalomba a főútra, sokkal jobb lesz a murvás úton megközelíteni a célpontot. Disentis-ig a táv kb. 30 km, utána a Passo del Lucomagno/Lukmanierpass-on (1.920 m) átlejutni Olivone (901 m) településre és elvackolni. Nagy vonalakban ennyi volt a terv,persze az érdekes és szokatlan útvonal tartogatott kihívásokat.Tehát 9 körül elindultunk NY felé, tovább az este járt úton. Néhány 100 m-ig sík, illetve kicsit lejtésen gurulgattunk,majd hirtelen 10 %-os emelkedőn kapaszkodtunk majd 1 km-t, ez a arakterisztika nem teljesen egyezett azzal, amit mi feltételeztünk. Viszont ahogy felértünk .250 m magasságba, fantasztikus kilátás nyílott D felé a Rajna völgyére, és a felette elhelyezkedő hegyoldalra,

 

                 

 

 a csodás zöld legelőkre, a szétszórtan elhelyezkedő házakra, szénatárolókra. Cobranco talált egy – a völgy felé néző – padot, ami annyira megtetszett neki, hogy rögtön kinevezte reggeliző helynek. Én főztem egy fél liter teát, és az otthoni rántott húsbóljólbereggeliztem, Ő egy kis Halván nyammogott, a megszokott 1 liter tejjel. Bár aladnunk kellett volna, mégse kapkodtunk, de így is „beleszuszakoltuk” 42 percbe a reggelit.Indulás után alig mentünk 1 km-t máris beértünk Breil/Brigels településre, aholnagyon kellett figyelni, hogy jó irányba induljunk, de úgy nézett ki, innen minden út azégbe vezet, és a busz-megállóban talált térkép szerint 1.600 m fölé kell mennünk, hatovábbra is ragaszkodunk az eredeti elképzeléshez, márpedig miért ne ragaszkodtunkvolna, még azzal együtt is, hogy emiatt az itt nem részletezett, délutánra tervezett programnak annyi lesz, és átcsúszik a következő napra. Ez a régió Graubünden kanton K-i részén helyezkedik el és a keresztségben a Surselva nevet kapta. A kis településen sok turista jött-ment, ami nemvolt véletlen, hiszen vasárnap volt, csodás időjárással. Kis kóválygás után megtaláltuk azt az utat, amerre mennünk kellett. A faluból ugyan aszfalt út vezetett ki, de hamar murvásba, majd köves/sziklásba és erős emelkedőbe váltott át, 12-13 %-os meredekségen küzdöttünk, ami az előző napihoz fogható meredekség volt, de súlyosbítva a burkolat hiányával, illetve a laza talaj okozta bizonytalan haladással, ez szerencsére az igazán meredek emelkedő hossza csak 5-600 m lehetett.

 

                 

 

 Igaz utána is voltak nagyon meredek részek, de azok hossza egyenként csak 100-200 m lehetett, de volt 16-17 %-os is, ahol már nem tudtunk mindig tekerni. Én az egyik próbálkozás alkalmával egészen jól haladtam, amikor az első kerék megugrott egy agyobb kövön, aztán ijedtemben nem tekertem 0,4 másodpercig, amitől leesett az amúgy sem nagy sebességem, és simán eldőltem, mint egy zsák krumpli. Szerencsére az utat kísérő füves rézsűre feküdtem le, így semmi probléma nem adódott, csak időigényes volt a jobb lábam kihámozása az SPD pedálból, - mivel azon feküdt az egész bringa a maga súlyával együtt - majd utána a bringa alól. Szerencsére az esetet az SD kártya és a „tecső” (youtube) őrzi.

 

                 

 

 Innen már csak egy meredekebb részen kellett felerőszakolni a bringát és máris egy viszonylag sík részhez értünk 1.540 m magasságban, ahol eleinte sűrű erdőben, majdegy nagyobb réten haladtunk keresztül, ahol drone reptetés zaja hallatszott. Ezután már csak egy pompás tűzihorganyzott hídon toltuk át a gépeket, ami a Debris patak szurdokvölgyén át vezetett, majd egy rövid meredek emelkedőn fel és máris megtaláltuk a tökéletes táborhelyet, egy nagyobb sík területen. Kár, hogy pont nem volt rá szükségünk, de azért rögzítettük a helyet, hátha valakinek jó lesz még az. Ettől a helytől már hirtelen elértük a délelőtti túra legmagasabb pontját (1.588 m) ahol kis tó és tömeg és pihenő helynek kialakított terület fogadott minket. Ennek ellenére nem álltunk meg, mert időben nem álltunk jól, amit a számok jobban megvilágítanak, mint a betűk, tessék: 12:00 óra, 8,8 km megtett táv, 500 m szintemelkedés. Nem lehet mondani, hogy sokat nyertünk volna azzal,hogy fent maradtunk a murvás úton, ahelyett, hogy lementünk volna a főútra a Rajna

völgyébe. Hacsak a fantasztikus látványt nem soroljuk a nyereségek közé,

 

                

 

 mert ezzel már átbillent a mérleg nyelve a megérte kategóriába. A „hágó” után még egy rövid szakaszon murvás, köves úton haladtunk, majd minden átmenet nélkül hirtelentükör-aszfalt és meredek lejtő fogadott. Itt azonban volt bennük egy cseppnyi kétség, vajon hogyan sikerül majd úgy lejutnunk a Rajna völgyébe, hogy ne egy hirtelen magasságvesztés után a völgyben újra sokat kelljen mászni. Viszont egyelőre nem volt döntési helyzet, mert nem volt elágazás, emiatt nyugodtan gurulhattunk a látványos, nagyon szép környezetben, csak két dologra kellett vigyázni, nehogy teljesen elengedjük a fékkarokat, és nehogy folyamatosan húzzuk azokat. Ha az első elrontottuk volna, akkor pillanatok alatt 70-re lehetett volna gyorsulni a 15-17 %-os lejtőn, ha a másodikat,akkor a fékek haltak volna meg rövid idő alatt, ami nem jött volna jól a túra második napján. A fékek kímélése miatt időnként megálltunk fényképezni, nézelődni, hűteni. Négy nagy visszafordító kanyar után útelágazáshoz érkeztünk és NY-i irányba fordultunk majd robogtunk tovább lefelé, azonban néhány száz méter után -Schlans falu előtt – újabb elágazást leltünk, ahol úgy tűnt, hogy újabb murvás útra letérve, tudunk tovább aladni a hegy oldalában vezető úton. Egy turista szerint lehet menni valameddig, de utána gondjaink adódhatnak, mi ennek ellenére bevállaltuk, annyira nem szerettünk volna a

 völgybe ilyen korán lemenni. Az út eleinte egész jó murvás burkolatú volt, majd kezdett keskenyedni, annyira, hogy 700 m után vissza kellett fordulnunk, mert egy nyomúvá, és a mi bringáinkkal járhatatlanná vált. Beletörődtünk abba, hogy nem lehet valamennyireszinten

tovább menni a hegy oldalában, hanem le kell mennünk a Rajna völgyébe. Ahogy beértünk Schlans-ba az út brutálisan lejteni kezdett, alig tudtunk megállni egy térképnél, ahol Cobranco még a „közönség segítségét” is igénybe vette, annak érdekében, hogy jó útra

érjünk (nem úgy). Aztán alig indultunk el, elfogyott az utunk, illetve a felújítás miatt elbontották, de valamennyire járható maradt és óvatosan tudtuk folytatni utunkat lefelé. Innen őrült gurulással (3 km 330 m szintvesztés) értük el a Rajna völgyében 880 m magasan fekvő Trun városkát, 12:48 kor, és már 17 km-t is megtettünk reggel óta. Disentis-ig (1.120 m) még kb. 12 km és kb. 250 m szint leküzdése volt még a feladat, hogy utána elkezdődhessen az igazi feladat, a Lucmanier-hágó (1.920 m), amiről este még le is kell majd gurulnunk kb. 1.000 m szintet. A nagy forgalomtól eltekintve élvezetesenhaladtunkanem meredek úton, közben még lötty-tesztre is jutott idő Sumvitg-en, ahol a Nedudgitől kapott bodza italt minősítette Cobranco finomnak. Jól is esett egykicsit megállni, mert nagy hőség kerekedett, ami a hátszéllel kombinálva izzasztóra sikeredett, muszáj volt pótolni az elvesztett folyadékot. Igaz, én már az elvesztett kalóriákat is szívesen pótoltam volna, de Cobranco nem engedélyezett táplálkozási szünetet. A lötty-teszt helyszínéül szolgáló falu és Disentis között kb. félúton észrevettünk az úttól jobbra egy régi fahidat, amit meg kellett tekinteni közelről. Az építmény az Aua Russein patak kanyonjafelett ívelt át,

 

                

 

miközben volt itt új betonhíd és vasúti híd is. A fahíd nagyon öregnek tűnt, de sajnos a két oldalon húzódó 2 m magas mellvédje miatt nem nagyon adódott kilátás, csak ha az előforduló egy-két lyukon kidugtuk a fejünket. A nagy nézelődésnek rovartámadás vetett véget, nekem a bokámat harapta meg valami szörny, teljesen elzsibbadt a lábam. Cobranconak is volt ettől 2 km-rel visszafelé egy csípése, neki a szája szélét szúrtavalami. Ő érte nem nagyon aggódtam, - végül is nem az én szám, neki meg mindegy,hogy egy kicsit nagyobb lesz, úgyse veszi észre senki a különbséget -, mert Ő nem allergiás ezekre, viszont én igen. Már láttam magam előtt a következő napokat, amikor jól feldagad majd a bokám és az immun elnyomó gyógyszer hatására félálomban fogok tekerni, nem volt felemelő érzés. Gyorsan menekülőre fogtuk és folytattuk az utat és viszonylag gyorsan (14:10) elértük Disentis-t, aminek látképét egy óriási kolostor szinte kitakarja, vagy

 mondjuk úgy, uralja.

 

                

 

Cobranco elment a kameráival felfedezni a brutális méretű épület együttest, én a szokásos hozzáállásomat képviseltem és nem néztem meg. Nem érdekel, vagy inkább taszít 

krisztusi elveket kisajátító másik hatalmi ág – az egyház – templomaiban a képmutatás, a visszataszító mennyiségű arany, márvány, és a méretekben tetten érhető kivagyiság megtestesülése. Természetesen mindezek annak a tanításnak a jegyébenkerülnek a templomokba, miszerint nem kell a földi javakat harácsolni, puritánul kell élni. Próbáltam ezt eddig megérteni, de nem nagyon sikerült, vagy mondhatom azt, gyáltalán.Meg különben is, valakinek vigyázni kell a bringákra is, ezt a feladatot örömmel vállaltam el,  ráadásul még éhes is voltam. Beültem egy árkádos épület árnyékába és elfogyasztottam az egyik svájci csokit, amit szintén Nedudgi kollágától kaptunk (áldassékaz Ő neve, ha már vallási központban voltunk). A nagy meleg miatt a csoki szinte folyóssá vált, de kézzel lábbal megettem, nagyon finom volt, csak a végén azzal küzdöttem, hogyan tüntessem el a kezeimről és az arcomról a maradékot. Erről eszembe jutott egy vicc. „Két rendőr beszélget, Te Józsi – mondja az egyik- , csokis a szád, mire válaszol a megszólított: le van szarva! Majd újra az egyik: ja bocs, azt hittem csokis.” Szerettem volna,ha én nem kerülök ilyen párbeszédbe.

Közben Cobranco is megjött a kolostor-túráról és elindultunk (14:41) a hágóút felé, de előtte még egy kis kitérő keretében megtekintettük a helyi vasútállomást, ahol kétféle vasút

találkozik, a Rhetische Bahn (RhB) és a Schweizerische Bundesbahnen (SBB).

E kis kitérő után vágtunk neki a 20 km hosszú és 900 m szintemelkedésttartalmazó hágóútnak, ami eleinte picit emelkedett, majd síkon haladtunk, tána lejteni is kezdett a kanyonosodó Rajna mellett, sőt még egy kis útépítés is bonyolította a helyzetet. Az útépítés miatt felszerelt lámpa egyszerre elengedett 10-15 autót, majd 2 perc szünet következett. A kanyonos részen több alagút is színesítette a csomókban érkező autók tömege által okozott nyugtalanságot,

 

                 

 

 de összességében mégis tetszett ez a rész, ahol 8 % meredeken kapaszkodtunk. A meredekség továbbra is maradt Curaglia (1.330 m) településig,

 

               

 

ahol keringtünk egy kicsit, mert csodák-csodája Cobranco is mondogatni kezdte így 15:45 tájékán, hogy jó lenne valahol ebédelni. Vele ez nem egy egyszerű dolog, mert asztal szék és szép kilátás nélkül nem képes étkezni, sőt, eddig még kellett a kis kockásabroszkája is, az viszont otthon maradt. Végül addig forgolódtunk, hogy egy éppen zárva tartó szálloda előtti padot elfoglaltunk, kipakoltuk a maradék rántott húst és megebédeltünk. Az ebéd idejét beerőszakoltuk 45 percbe, és már indultunk is tovább. A falu után egészen lankássá vált az emelkedő, ez jó alkalmat szolgáltatott arra, hogy a csodálatos zöld színű mezőkben és a kék égben gyönyörködjünk.

 

                

 

A hágó karakterisztikája nem nagyon emlékeztetett igazi hágóútra, mivel csak az alsó részen volt néhány kanyar,

 

               

 

 azóta egyenesek és egészen hosszú lágy kanyarok váltották egymást.

 

               

 

Mikor már meguntuk az út egyhangúságát és a táj szépsége is unalmassá vált, egyszer csak a semmiből előtűnt egy fű-zöld színű Trabant 601 típusú személy gépjármű,

 

                

 

svájci rendszámmal. Ettől egy kicsit megélénkültünk, mert, ha autóról van szó, akkor sok mindenre lehet Svájcban készülni, de erre a látványra nem, mi is csodálkoztunk és nem találtunk magyarázatot a kétütemű bontószökevény itteni létezésére. Az út továbbra is

nagyobb kanyarok nélkül haladt

 

                

 

 és az alsó szakaszra jellemző 7-8 % meredeken tört felfelé, a szép látványra leginkább hátrafelé lehetett számítani,

 

               

 

mert a távolban a Rajna túl partján magasodó havas sziklák váltak láthatóvá. Előttünk feltűnt a hágón elhelyezkedő duzzasztott tó gátja is, ami hívogatva integetett felénk, plusz

rőt adva, hogy mihamarabb el tudjuk érni. A tó előtt még volt egy kis izgalom, kétvisszafordító kanyar „személyében” 1.850 m magasságban, majd egy további tekerésután 1.910 m magasságban (18:40) elértük a völgyzáró gátat. Persze betekertünk agátra, ahonnan lefelé nagyon jó kilátás nyílt a völgyre, amelyet a Medel Rajna vájtmagának,

 

               

 

 tulajdonképpen ezt a folyót duzzasztja fel a gát. Sőt, ez a folyó az Elő-Rajna (vagy Vorderrhein) jobboldali mellékfolyója. A Vorderrhine tőlünk –már ahol álltunk – ÉNY-ra red három hegygerincen túl a Tomasee-ből, 2.350 m magasságban.

Aztán megfordultunk és a duzzasztott tavat is szemügyre vettük, de amikor kiderült a neve -

Lai da Sontga Maria – akkor a szemöldököm majdnem a tarkómig szaladt. Gondolom Szűz Mária tó akarna lenni, és valószínűleg a „Rétóromán” nyelven. Mikor a szemöldököm visszatért megszokott helyére, már nagyon tetszetősnek tűnt a 2,5 km hosszútó, melynek mélysége eléri a 100 m-t.

 

                

 

Jól látszott a maradék hágóút nyomvonala is a tó fölött a K-i oldali hegyoldalban és azt is ki tudtuk venni, hogy folyamatosan emelkedik, valamint azt, hogy galériában fut. Mielőtt nekivágtunk volna a maradék szint leküzdésének megnéztük az erőmű rendszerről – melynek ez a tó is része – készült ismertetőt. Aztán 19:00-kor nekilendültünk a hágónak,ami nagyon érdekes karakterisztikával rendelkezett, hiszen a Berghaus a tó túloldalán helyezkedik el 1.920 m magasan, viszont a tó melletti úton, alagútban egészen 1.966 m-ig emelkedtünk, legalábbis az én mérésem szerint, ami valószínűleg helyes lehetett, mert a hágótáblánál 1.920 m-t mutatott a Garmin, annyit, amennyit a táblára írtak. Amíg elértünk a tó túlsó feléig, történt egy s más, pl. útépítés miatt egy sávon volt járható a galéria szerű alagút, emiatt igyekeztünk, illetve az elzárt sávon kellett haladnunk, hogy az autók elférjenek mellettünk, de ebből nem támadt veszély. A gáttól a tó túlsó feléig 2,7 km utat tettünk meg és természetesen megálltunk a hágótáblánál és ragasztottunk is egy Cobranco atricát,

 

                

 

majd még felsétáltunk a ház fölötti kis dombra a kilátás javítása céljából. Cobranco elmagyarázta, miért 1.920 m magasságban van a hágó, amikor a valóslegnagyobb magasság 1.966 m. Erre az, az indok, hogy a tó előtti időben a maimederben haladt az út és a Berghaus is oda esett, amit újra felépítettek, amikor a tavat kialakították, de az utat feljebb kellett vinni, viszont a hágó magasságot az épülethez igazították, aminek neve megegyezik a tó nevével, azaz Szűz Mária.A nap sugarai már egyre közelebb kerültek a vízszinteshez, emiatt indulnunk kellett, főleg, hogy az idő haladt előre és már 19:40 is elmúlott. A történések innentől a 3. filmben jelennek meg, de én folytatom tt a 2. napnál a fonalak bogozását. Volt még teendőnk erre a napra is, hiszen a tervek szerint kb. 1.000 m szintvesztés után Olivone (900 m) környékén kellett volna táborhelyet találni. Ez önmagában is feladat Svájcban, főleg ilyen terepviszonyok mellett, de ha ez nemvolna elég – a forgatókönyv író úgy döntött –, olyan táborhelyre volt szükségünk, ahol ott lehet hagyni másnap szinte az összes cuccunkat, mert félnapos üres bringás etap volt a terv. Persze felmerülhet, hogy nagyon egyszerű a helyzet, kempingbe kell menni, igen ám, de Olivone-ban nincs kemping, csak 1.700 m magasságban, alig a hágó alatt, ez azt jelenti, hogy az üres bringás etap után még 800 m mászást kellett volna beiktatni, ami a tervezett délelőtti programmal együtt soknak tűnt, tehát maradt a kényszer, Olivone környezetében kell teljes takarásos, elhagyott hely és ezt félhomályban kell felfedezni, elsőre is elég egyszerűnek tűnt.A hágóút lefelé sem bővelkedett kanyarokban, talán ha kettő akadt, de mégis jelentősen különbözött a másik oldaltól, hiszen itt sok fenyő, sőt sűrű erdő volt, míg a túloldal 1.500 m felett teljesen fa mentes volt, mint a gyerekek írólapja az iskolában. A másik különbség, hogy az út minősége nem volt a Svájcban megszokott, ennek oka lehet, hogy másik kantonba jöttünk át Graubünden-ből, Ticino-ba, ahol már nem németül, hanem olaszul beszélnek a népek (nem, nem vagyok rasszista). Érdekes volt még, hogy a hágótól 1-2 km-rel lejjebb sok lakóautó állt – láthatóan kiépített, de - nem kempingnek látszóplaccokon. Ezt nem tudtuk mire vélni, de gondoltuk, hogy ez nekik nem tilos valamilyen oknál fogva. Aztán 1.600 m-től olyan cseh-autópálya érzetet keltett az út, a betonlapokból kirakott nyomvonal miatt, és itt is bakkantott folyamatosan, ha nem is nagyot, de folyamatosan, mintha sín talpfákon mentünk volna. Az út a Brenno patak mellett vezetett, a völgye néha teljesen elszurdokosodott. Mielőtt Olivone-ba értünk volna adódott végre 3 kanyar, ahonnan jó kilátás nyílott a településre, és a felette magasodó óriási, vad, sziklás hegyekre.

 

                 

 

 A települést háromszög alakban vették körül a hegyek, aminek két csúcsán vizek folytak be,

míg a harmadik D felé állón víz folyt ki. A hegyek két oldalról 2.200 m, míg a harmadik oldalról 3.000 m magasak voltak, tehát 1.300-2.100 m-rel magasodtak a lakott elepülés fölé, ahol télen nem is biztos, hogy látják a napot. A domborzati viszonyok miatt nehéz táborhely keresésre számítottam, amikor már 20:30 körül egészen a falu közelébejutottunk. Az út először távoldott Olivone-tól, majd egy 180 fokos kanyarral isszafordult, amin óvatosan gurultunk lefelé. Cobranco egyszer csak behúzta a féket, visszafordult és eltűnt az út menti erdőben, majd mintegy 10 perc után jött és közölte, megvan a keresett táborhely, ahol nyugodtan ott lehet majd hagyni a cuccunkat. Nem akartam elhinni, hogy ezen a területen van egyáltalán táborozásra alkalmas hely és azt meg pláne nem, hogy félhomályban gurulás közben Cobranco kiszúrta. Persze már 11 éve túrázunk együtt, és igazából először meglepődtem, utána teljesen természetesnek tűnt a folyamat, - ahogy kiszúrja az alvó helyeket - az eddigi tapasztalataim után. Azért nem volt ilyen egyszerű a helyzet, mert kitalálta, hogy guruljunk le a falu széléig veszítsünk el kb. 80 m szintet, háthatalálunk ott jobb helyet. Nekem nem nagyon akaródzott otthagyni a tuti jó helyet, de aztán csak lementünk, megállapítottuk, hogy fentről bizony nem látszottak azok a házak, ami miatt nem lehet lent, a falu szélén táborhelyet találni. Ezután már csak vissza kellett mászni a hegyoldalban azt a 80 m-t, amit legurultunk. Szinte teljes sötétben feltoltuk a bringákat a lombok által takart utacskán, aminek a végén egy autófordulónak látszó kialakítás volt, de innen tovább már nem vezetett út, körben fák, az útról nincs ellátás, tehát tökéletes. Már csak a sátor állítás és a vacsora volt hátra, meg persze az alvás, mert a következő napra is maradt kalandosnak tűnő túraterv.Ezen a napon is nagyon látványos helyeken jártunk, a délelőtti vadregényes, nehéz út is tartogatott szép élményeket és az időjárás újra hibátlan volt. Volt megint hágó, nagy tó, izgalom a táborhely miatt, tehát szinte minden, amitől jó egy csomagos bringatúra.

 

         

 

 Fotoalbum

 

 

 


 

3.nap 2020.07.20. Hétfő (74 km 1.264 m szint)

 

Hála a fantasztikus táborhelynek, nagyon nyugodt éjszakánk volt. Reggel már korán – fél 8-kor – felkeltünk és köszönhetően annak, hogy nem kellett tábort bontani, igen hamar elkészültünk az aktuális napi túrára. Azért kellett ilyen szuper táborhelyet találnunkelőző este, mert ma egy csomag nélküli, félnapos kirándulás szerepelt az itinerben, amit természetesen Cobranco rajzolt. A terv a következő volt: legurulunk Olivone-ba (900 m), onnan – felmászunk 1.600 m-re ahol egy tavacska vár, ott szétnézünk, majd másik útvonalon visszatérünk Olivone-ba, utána a táborunkhoz, felmálházunk és megyünklefelé a Brenno patak, majd a Debris völgyén, de ne szaladjunk annyira előre, lőször haladjuk időrendben.A bringákon csak egy-egy oldaltáskát hagytunk, azok régi tartalmát begórtuk a sátorba, és az üres táskákba kaját, piát, ruhát, pénzt, iratokat pakoltunk, majd utána a sátrat lezártuk és reménykedtünk, hogy délután pontosan így fogjuk ott találni. A félnapos túra 8:15-kor vette kezdetét, igaz először kis gurulással, ami közben jól jött a hosszú ujjú felső, mert a nagy hegyek között azért hűvös volt a reggel. Legurultuk oda, ahol már este is jártunk, egy még jobb táborhely reményében, de nem mentünk vissza a sátorhoz, mint este, hanem balra fordulva elindultunk felfelé az Olivone-t ÉNY-ról határoló 2.100 m magas hegy (Pizzo Rozetto) D-i oldalán futó úton. A reggeli hűvös, de jó napos időben szinte jól esett a 10 %-os emelkedő, amin 1,3 km alatt 125 m szinttel kerültünk közelebb az égbolthoz. Itt egy alagút bejáratához, illetve az előtte kialakított pihenőhöz értünk, ahol megállva gyönyörködtünk az alattunk elterülő település, és az azt körülvevő hegyek látványában.

 

                

 

 Tökéletes reggeliző hely lehetett volna, paddal, szemetessel és jó kilátással, de Cobranco valahogy, még nem volt éves, én ezt akkor sem értettem. Hamar indultunk istovább, a hideg, nyílegyenes, 4 % emelkedésű, 1,5 km hosszú alagútba, ahol igyekeztünk pedálozni, mert piszok hideg volt odabent. Az alagút végén megnéztük a visszafelé vezető utunkat, mert a hegy K-i oldalába vágott régi, köves úton terveztük az Olivone-ba való visszajutásunkat. Hát nem volt szívderítő a 20-25 %-os laza, köves lejtő, de akkor még volt más dolgunk is, így arra koncentráltunk. Az alagútból kijövet rögtön feltűnt, hogy a napsütés megszűnt, árnyékos hideg kanyonban haladtunk, először sima úton, majd egy jó hosszú galériában, tőlünk jobbra békésen folydogált a patak. Olyan 1 km után a zurdok balra kiszélesedett és egy kis települést is láttunk, amíg a felújítás miatt félpályásanlezárt hídnál álldogáltunk, várva a zöldre. Mire zöldre váltott a lámpa, Cobranco kitalálta, hogy ne menjünk át a hídon, hanem inkább forduljunk vissza és Campo-ban – az előbb említett kis településen – keressünk reggeliző helyet. Keringtünk egy kicsit, aztán Cobranco kiszúrta a templom kertjében a padot, amire pazarul rásütött a nap. Igen ám, de a templomkert kapuja zárva volt. Cobranconak erre is volt megoldása, lépjük át az oldalsó kerítést, ami csak 58 cm magas, ez ellen az én szabálykövető tudatom lázadozott ugyan, de csak bementünk, a bringákról lecsatolt táskákkal. A reggelit fél órába beleszorítottuk és 9:45-kor már újra bringán ülve haladtunk a következő település – Ghirone – irányába, ahonnan elkezdődött az emelkedő, amit a szinttáblázaton már megcsodáltunk reggeli közben. Az erősen emelkedő, de szerpentin kanyarokban gazdag kaptató nagy előnye volt, hogy csodálatos kilátással ajándékozott meg minket,

 

                 

 

 hiszen az utat legelők szegélyezték, ahol a helyiek erősen tevékenykedtek, a levágott füvet akkumulátoros fújó eszközökkel szárították, miközben lefelé tessékelték a meredek hegyoldalon, így fák akadályozták a kilátást. Ezen a szakaszon 7 db teljesenvisszaforduló kanyart számoltunk, aztán még hajtottunk vagy 500 m-t és feltűnt a Luzzone tó (mert ha még nem mondtam volna, akkor ez volt a neve) völgyzáró gátja, ami még vagy 1,5 km-re volt tőlünk légvonalban, de innen is bődületesen nagynak tűnt.

 

                

 

Olyan meredek volt az út, hogy Cobranco bringájának egyik pedálja kattogni kezdett és csak

nehezen akart átfordulni, ami aggodalomra adott okot, mivel a környéken nem tűnt úgy, hogy könnyű lenne bringa boltot, vagy szervizt találni. Javasoltam neki, hogy nincs gond, hajtson csak azzal a lábával, ami a jó pedálra esik, de valahogy nem volt abban az idegállapotban, hogy a humort értékelni tudja. Mivel pedál szétszedő szerszámaim még asátorban sem voltak, amiatt felmerült, hogy majd próbálunk belejuttatni egy két csepp olajat, bár zsír kellett volna. Az én pedáljaimmal semmi gond nem volt, mert én ahogy megvettem a bringát, rögtön lependerítettem róla azokat a pedálokat, ami a Cobrancoén is voltak, és feltettem a Shimano SPD pedáljaimat. Bár a túrát beárnyékolta ez a nem tervezett műszaki esemény, de a nap fantasztikus fényét szerencsére nem árnyékolta be egy felhő sem. Még két hajtű kanyar volt hátra és máris a tó gátja előtt álltunk volna, csak annyi alagutat találtunk, hogy időben tellett, amíg a legkevésbé megfelelőt választva tovább haladtunk. Először láttunk egy alagutat, de az út még ment feljebb, emiatt mi is arra tartottunk, majd hirtelen 3 alagút bejárat tűnt fel,amiből a középsőt választottuk. Sikerült a gát fölötti parkolóba jutnunk, ami vagy 4 emelettel a kellő hely fölött volt, viszont szinte a teljes csodás, kék színű tavat és a monumentális gátat is szemügyre tudtuk venni.

 

                

 

Az építményben magában még egy alagút is elfért és azon keresztül is át lehet menni a túloldalra, nem csak a gát tetején. Először lamentáltunk egy sort, hogy visszaguruljunk-e az első alagútig, vagy a lépcsőt válasszuk végül maradt ez az opció, így egy marha meredek

lépcsőn lecipeltük a bringákat a gátra.

 

                

 

 Amikor leértünk, akkor a gát műszaki paramétereit taglaló tacepaóba botlottunk, ami szerint a gát magassága 164 m és még 61 m a földben is van belőle. A gátnál avíz magassága 200 m és a tábla tanusága szerint az erőmű rész Biasca-ban van (327 m),míg a Luzzone-tó vízszintje 1.600 m-en és a gátat a németek építették 1962-ben. Ezután végig gurultunk a 600 m hosszú gáton,

 

               

 

de középen lenéztünk és észrevettük néhány falmászót, akik éppen felfelé tartottak. Közben

Cobranco elmondta, hogy a gát a világ legnagyobb mászófala,

 

               

 

amire 650 kapaszkodót rittyentettek. Még nézni is szédítő volt, nemhogy ott mászni.

Hihetetlen mire nem képes az ember, hogy magát szórakoztassa, pedig kapálhatnának,aszálhatnának pl., persze lehet, ezeket a tevékenységeket nem élveznék.Ezzel én is ugyanígy vagyok, szoktam is mondani, hogy kapálni nem szeretek, de a kaszálást, azt…., azt órákig képes vagyok nézni (egyébként komolyra fordítva a szót, egyetlen kerti munkát élvezek, ez pedig pont a kaszálás, a többivel a világból ki lehet üldözni).A további program keretében a tó túlsó – 3 km-re lévő - végéig szerettünk volna eljutni, és úgy tűnt, a gát másik végénél is van egy alagút és azon kell elindulnunk, hogy a kitűzött célt elérjük. Rövid tanakodás után be is hatoltunk a hegy gyomrába, ahol egy barlang szerű, de kivilágított, jéghideg alagúton át hajtottunk több, mint 800 m-t majd kibukkantunk a tó partján. A tavat 2.000 m fölötti magasságú hegyek övezték,

 

                

 

amik fantasztikus keretet adtak neki, az egész látványt a Cobranco-kék ég koronázta meg. Viszont az út, az olyan volt, hogy rögtön nosztalgia kerített hatalmába, mert úgy zötykölődtünk rajta, mint otthon a Bükk-fennsík útjain, melyeket még a ’70-es években aszfaltozhattak le (Innen szeretnék ötletet adni a turizmus fejlesztését a zászlóraűző illetékes elvtársnak, hogy a kerékpáros turista élményt az utak állapotának javításával lehetne fokozni. Jó úttal lehet csökkenteni a balesetveszélyt. Sajnos ez nálam most éppen aktuális, mert egy hete törtem el a kulccsontomat egy bukkanóba hajtás utáni repüléssel egybekötött esés közben). Na, itt a tó partján szó sem volt aszfaltról, csak köves út jutott nekünk, azon haladtunk, de legalább a vesekő rémétől megszabadultunk, viszont a látvány, az kárpótolt minden kellemetlenségért. A gáttal szemközti oldalon egy istállókból és menedékházból álló épület-együttesig mentünk el,

 

                

 

 majd mielőtt Cobranco beült volna valami „olcsó” sajtos kajára, már fordultunk is vissza, hiszen az idő azért haladt előre és már 12 óra is elmúlt, pedig volt tervben még itt fenn is igy látnivaló. Visszafelé menet egészen más látványban volt részünk és nagyon élveztük a tó környékének kinézetét.

 

                 

 

 Némi rázatás után újra elértük hideg alagutat, amin áthajtva kijutottunk gátra. Itt tartottunk egy kis kupaktanácsot, (nem kipcsak tanácsot a félreértések elkerülésére mondom csak), majd újabb, még hosszabb és még meredekebb lépcsősoron cipeltük le a kerékpárokat, amivel elértük a gátban futó alagút szintjét, de egyelőre nem arra, hanem az ellenkező irányban szerettünk volna haladni, mivel a tavat szegélyző hegy D-i gerincén túl újabb – igaz – kisebb tavat szerettünk volna szemügyre venni. Ahogy irányba álltunk, rögtön láttuk, hogy az út minden eddigit felülmúlóan meredek. Elindulás után 16-17%-ot mutatott a kütyü, viszont egy idő után nem tudtam körbeforgatni a pedált, emiatt egy rövid szakaszon toltam, aztán észrevettem, nem a legpörgősebb áttételre kapcsoltam, van még hova visszaváltanom és innen kitekertem az utat, valószínűleg ez az út ihlette meg az Omegát, amikor az Égben lebegők csarnokáról énekelt. Amikor felértünk a tetőre, akkor egy szűk alagutat láttunk, amiből bődületesen hideg levegő dőlt kifelé, aminek hatására újra felöltöztünk és belevetettük magunkat a hideg, fekete lyukba. Ami nem is bizonyult belülről sötétnek, mert volt világítás, viszont tényleg nagyon hideg volt bent. A bejáratnál elhelyezett táblát félre értettük, nem a hossza volt a lyuknak 2,4 km, hanem a szélessége 2,4 m. Ezt akkor fejtettük meg, amikor 500 m után kibukkantunk a túloldalon, majd egy sziklás úton kapaszkodni kezdtünk felfelé a Carassimo völgyben,

 

                

 

amitől melegünk lett, emiatt levetkőztünk (teljesen mint a manökenek). Vetkőzés és némi mászás után felértünk egy pukli tetejére, majd egy kis lejtő jött, viszont szemben velünk, a távolban feltűnt a megcélzott tó gátja, illetve jobbról betüremkedett a látómezőnkbe a kúp alakú Sosto (2.221 m).

 

               

 

Ez az a nagy hegy, ami Olivone fölött É-i irányban uralja a látványt, sőt 1.700 m magasságban is, ahol éppen jártunk. A tavat 16-17 %-os meredekségű úton értük el, és

rögtön láthatóvá vált, hogy méretileg meg sem közelíti a Luzzone tavat, de a színe ennek is

 igen szép kék színben pompázott.

 

               

 

A tó bal oldalán tovább folytatódott az az út, amin hajtottunk, de mi csak a tavat látni jöttünk.

 

                

 

 Kis nézelődés, körbetekintés után elindultunk visszafelé, mert ezzel kipipáltuk a tervezett látnivalókat. A sziklás úton visszabillegtünk a kis alagútig, újabb öltözés,nézelődés,

 

                

 

majd bevetettük magunkat hidegbe. Az alagút egyébként hangulatos volt, olyan kézzel vájtnak tűnt, azt viszont nem tudtuk megfejteni, mi történik akkor, ha mindkét oldalról behajt egy-egy autó.A túloldalon pillanatok alatt legurultunk a Luzzone tó gátjához és azt terveztük, hogy a gátban haladó alagúton keresztül fogunk hajtani.

 

                 

 

Igen ám, de ez nem olyan egyszerű, mivel a lámpa folyamatosan pirosat mutatott, mi meg

ártunk-vártunk, - igaz nem az úton, hanem mellette, ha kijönne valami, akkor elférjen –, de

semmi változás. Egy ott dolgozó munkástól kértünk "közönség segítséget", aki megmutatta, hogy az induktív hurokra kellett volna állnunk, és közben egy fém lapátot huzigált a földön, és lám, a lámpa zöldre váltott így át tudtunk jutni. Ebből arra következtettünk, hogy legközelebb egy lapátot is hoznunk kell.

Az alagút után kezdetét vette a nagy vágta lefelé, ami a tökéletes, forgalommentes úton élményszámba ment. Egészen a reggeli nagy – 1,5 km-es alagútig gurultunk, ami 6 km hosszan tartott, innen nem ezt az utat választottuk, hanem a Sosto kanyonban vezető,üggőleges sziklába vágott, murvás, köves utat, csak az izgalom kedvéért. Már a kezdés sem volt egyszerű, mert egy kb. 25 %-os lejtőn kellett a bringákkal lejutni, a legurulás nem voltopció a nagyon laza talaj miatt, letolni a két fék húzása mellett sem volt egyszerű,

 

                 

 

 de kb. 100 m múlva már csak 10-11 %-os nehéz terep várt ránk. Az út nagyon érdekes, de nehezen járható volt, folyamatosan a földet kellett vizslatni, mert nagy laza kövek folyton megvezették az első kereket.

 

               

 

Az úton kb. 3 km hosszon haladtunk, amíg végül Olivone-ba leérve elértük az aszfaltos utat, ahonnan még jó 120 m mászás következett a rejtett táborhelyig. Kicsit izgultunk, amikor már közel jártunk, de szerencsére mindent érintetlenül találtunk, 15:08-kor.

 

        

 

 


 

3. nap 2019.07.20. (délutáni program))

 

Írhatnám, hogy gyorsan összepakoltunk és indultunk is tovább, de nem írom, mert nem vagyok hazudós, pedig lett volna ok a sietségre, hiszen délutánra még egy elégizgalmas programot jelzett előre a terv. Azonban sietség helyett először állva, a tarisznyából megebédeltünk, mert eddig erre nem jutott időnk, és mikor már ezzel is végeztünk, na akkor gyorsan összepakoltunk és 16:19-kor újra nyeregben ültünk és gurultunk vissza Olivone-ba, majd utána a Brenno völgyében D-i irányban lefelé. A közelebbi terv Malvaglia (380 m) település elérése volt, ami feladat szempontjából nem tartogatott kihívásokat, mert a közel 15 km-es utat 480 m szintvesztéssel abszolváltuk. A számokon túl, igen kellemes látványban volt részünk, az eleinte szűk völgy kitágult,

 

                

 

több olasz stílusú településen is átgurultunk (Aquila, Dangio, San Salvatore, Torre, Aquarossa, Dongia, Motta), és pillanatok alatt elértük Malvaglia térségét, ahol Cobranco egy

 kis kabinos felvonót nézett ki még itthon, ami növelheti az élmény faktort. A terv az volt, hogy felmegyünk a felvonóval, üres bringákkal 1.000 m szintet, fent megnézzük az ódon településeket, majd visszagurulunk a lenti felvonó állomáshoz és megyünk is tovább.Csakhogy a tervek szerint reggel kellett volna érkeznünk, de sikerült fél nap csúszást összeszednünk az előző napokon, emiatt izgultunk, hogy egyáltalán elérjük-e üzem özbenn a felvonót, és visszatérés után még szállást is kell keresni. Mikor odaértünk (16:57)

derült, hogy üzemel az eszköz, de a kezelő hölgy csak 18:00-ig marad, emiatt a csomagok elrejtésének megszervezésébe kezdtünk. Találtunk is nem messze, egy kis telket a domboldalban, de részletes vizsgálat után elvetettük, mert tüskés növényeken keresztül lehetett megközelíteni és nem akartuk kockáztatni a defektet. Cobranco még a patak völgyébe is lelátogatott, de ott sem talált megfelelő helyet. Végül a felvonó talpállomásához tartozó kis park túlsó végén, álló nagy kőasztal mögötti bokrosterületre rejtettük el lomjainkat. Ez a terület a főúttól kb. 10-15 m-rel magasabban volt, idegenek számára nem kínált rálátást. A csomagok elrejtésének sikerén felbuzdulva 17:20-körül kifizettem a 30 CHF árú jegyet, ( fejenként 10 é 5 a bringa) felakasztottuk a kabin végére a gépeket, és nagy nehezen beszuszakoltuk magunkat a 4 személyesnek titulált kis sárga lélekvesztőbe, majd 17:50-kor elindultunk felfelé.

 

               

 

A hely azért is volt szűkös, mert a mi két oldaltáskánkon kívül, még az üzemeltető is küldött fel valamilyen csomagot. Alig hogy elindultunk, nagyot ugrott a kabin és oldalirányba is jól

ilengett, de ez csak amiatt volt, mert elértük az első oszlopot. A kis ijedség után már simán

haladtunk felfelé és igazán pompás kilátás tárult szemünk elé, a völgy olyan lett – ahogy egyre feljebb jutottunk -, mint valami terepasztal, a látvány a repülőgépről kitekintés érzetét adta.

 

               

 

 Az út vége felé a kötél meredeksége csökkent, felértünk a hegy egy kevésbé meredek, olyan legelő szerű lankás részére, ahonnan a völgybe már nem volt kilátás. A fejállomást kb.

10 perc elteltével értük el, az üzemeltető étterem szomszédságában. Gyorsan kipattantunk, ringák le és máris felvetődött a kérdés, hogy az előttünk álló úton jobbra, vagy balra kell-e indulnunk. Elsőre úgy tűnt a baloldali irány a jó, de rövid idő után kiderült az ellenkezőjeés

 már fordultunk is vissza. Alig gurultunk pár száz métert és máris elértük az első rusztikus települést Dagro-t (1.366 m), ami az úttól balra a domboldalban figyelt le ránk. A felvonó fejállomásától már láttuk a kő és faházak lapos kőből kialakított tetőit, és azt is, hogy a házak igen közel állnak egymáshoz, ami valószínűsíti, a védelmi célzatú építkezést.

 

                

 

 A falut elhagyva a hullámos aszfalt murvássá degradálódott, de nagyobb probléma volt az út keskenysége és az, hogy a jobb oldalon igen meredek lejtős hegyoldalban végződött a korlát nélküli peremút széle. Viszont emiatt a kilátás fantasztikus volt K és D felé is.

 

                

 

Mikor a felvonó talpállomásához érkeztünk, akkor É-D-i völgyön gurultunk le, majd feljöttünk a kabinnal a fejállomáshoz és utána elindultunk az előző völgyre merőleges völgy felső részén K-i irányban, a Malvaglia völgyben. Helyenként megálltunk és a völgy túloldalán,

 

               

 

 teljesen lehetetlen helyeken elhelyezkedő házcsoportokat vizslattuk, miközben én azon gondolkodtam, hogyan, de legfőképp, miért építkeztek ide az elődök.

 

                

 

 Persze Cobranco tudta erre is a választ, ami szerint a 14. században a szaracénok elől menekültek fel ebbe a vad völgybe a helyiek. El nem tudom képzelni, hogy aközépkorban, amikor az éghajlat is hidegebb volt a jelenleginél, miképpen tudtak itt  megélni emberek, de megéltek az bizonyos, hiszen itt vannak a házaik. Azért azt ne felejtsük el, 1.000-1.400 m magasságban elhelyezkedő településekről beszélünk, 3.000 m magas hegyek árnyékában. 18:45 körül értük el a Cobranco által többször emlegetett Anzano (1.354 m) települést,

 

               

 

 ahol hirtelen felfelé vettük az irányt az É felé forduló vak völgyben. Ennek az lett volna a célja, hogy az Adula hegység nagy csúcsát a Rheinwaldhorn-t (3.402 m) szemügyre vehessük. Végül nem mentünk sokat, csak 1 km-t a 10 %-os emelkedőn és beláttuk, ha még 300 m szintet megyünk, akkor ránk fog sötétedni, viszont nagyon jól meg tudtuk nézni a több száz méterrel magasabbról induló patakot a szemközti oldalon, ami több nagy vízesést is alkotott.

 

                

 

Mikor kigyönyörködtük magunkat, akkor visszafordultunk és megkezdtük az ereszkedést

Dandrio (1.220 m) település felé.

 

                

 

A falut valamivel fél nyolc előtt értük el, igaz egy kiadós és látványos gurulás után, de utána is volt részünk csodás látványban,

 

                

 

 az előbb emlegetett óriási vízesést a falu után szinte karnyújtásnyira közelítettük meg. A ölgyben látott rusztikus települések ódon hangulatot árasztottak és azt hittük itt már nem lakik senki, de ennek ellent mondott az amit láttunk. Több ház előtt is autó állt, és emberek is jöttek mentek a házakból ki, s be. A következő településig - Madra (1.086 m) -újabb kacskaringós, erősen lejtő, de továbbra is nagyon keskeny úton jutottunk el, látványos

 körítéssel, amit a táj nyújtott. A falu után 1-2 km-rel már kezdődött is a türkiz-zöld színben pompázó Malvaglia-tó,

 

               

 

amit már a fenti peremútról, több helyről megtekintettünk.

 

               

 

 A tó melletti út a völgy É-i oldalán, a hegyoldalban vezetett és innen semmi kilátást nem engedett a sűrű rengeteg a vízfelületre. Aztán, amikor  a gáttal egy vonalba értünk,sikerült egy jó kilátó helyet találnunk

 

                

 

 és szemügyre venni a tavat és környékét. Majd néhány szerpentinkanyar után az út bevitt a nagy völgyzáró gát alá, ahonnan a méretét egészen jól tudtuk érzékelni.

 

                 

 

A tó után az Orino patak által vájt kanyonban vezetett az út, ami fantasztikusan látványos

gurulást eredményezett és egy megállás alkalmával még egy óriási kőszáli kecskét is sikerült viszonylag közelről szemügyre venni. A nagy száguldás után – a lemenő nap fényeit még elkapva – 20:15-re értünk le Malvaglia-ba, ami hamisítatlan olasz település képét mutatta, majd visszatekertünk a felvonóhoz és izgatottan közelítettük meg azt a helyet, ahol a csomagjainkat elrejtettük. Szerencsére mindent a helyén találtunk, de felmerült egy dilemma, így néhány perccel fél kilenc előtt.Ha elkezdünk felmálházni, az legalább 15-20 perc és utána kellene szállást keresni a környéken, majd ha az megvan, akkor még vacsorázni is. Ehelyett inkább úgy döntöttünk, hogy itt maradunk ebben a kis parkban, először megvacsorázunk, majd ha már besötétedett, akkor felállítjuk a sátrat is. A vacsorához adott volt a nagy kőasztal,

 

                

 

 és a szép kilátás és nekünk már ennyi is elegendő volt, kipakoltunk és még ittunk aperitifet

 (Appenzeller, amit Nedudgitól kaptunk), ami nagyon jól esett, majd jól belaktunk az egész napos koplalás után. A vacsora közben én már hallottam némi morajlást ÉNY felől, aztán ezek erősödtek, sűrűsödtek, sőt villámok is megjelentek, ami nem vetített sok jót előre éjszakára. Ennek hatására már sötétben összerámoltunk és a kiszemelt – furgon méretű – kő mögé felállítottuk a sátrat,

 

               

 

ahol azt reméltük láthatatlanok leszünk idegenek számára.Újabb nagyszerű napot lehetett feljegyezni a túranaplóba, sok csodálatos helyen jártunk, volt sportfeladat is, az időjárás továbbra is nagyszerű volt, ugyan mi kell más.

 

                

 

 Fotoalbum

 

 


 

4. nap 2020.07.21. Kedd (86 km 311 m szint)

 

Éjszaka volt egy kis zápor, némi dörgéssel villámlással, szerencsére a talaj nagyon jó volt, sikerült a sátor rögzítő cövekjeivel jól kifeszíteni a külső részt, így nem okozott különösebb problémát. Én a szokásomnak megfelelően jól aludtam, alvás közben nem vagyok fogékony a zajokra, csak Cobranco elmondásából értesültem a történtekről. Reggel már fél hét felé felkeltünk, mert el akartuk kerülni a vadkempinges találkozót a felvonó üzemeltetőivel, illetve a leendő használókkal is. Az É-D-i gerincek közé szorult völgybe csak délután süt be a nap, emiatt hiába vártunk volna a sátor és a csomagok száradására, emiatt nem volt mit tenni összepakoltunk és viszonylag hamar el is indultunk. Volna. Kitoltuk a bringákat a kis parkolóba, ahonnan már gurulhattunk volna, mikor észrevettem a defektet. Az jön, ha akarjuk, ha nem. Illetve sose akarjuk, de jön, néha. Most volt soron ez az eset, az én bringám első kerekét hagyta el a jó magyar, illetve nem is magyar, hanem szlovák levegő, amit július 1-én töltöttem ebbe a nyugati levegőt szomjazó, háládatlan belsőbe, amit itt, külső hatásra elengedett. De legalább nem a hátsó. Gyorsan kiszedtem, hirtelen kicseréltem, felfújtuk és 8:30 körül már indultunk is vissza az este már látott Malvaglia-ba,ahol egy kis csurgónál szerettünk volna az arcszőrzetünktől megszabadulni. Rövid gurulás után elértük a csurgót,  és a jéghideg vízben, egy kis szappannal sikerült ledarálni, a ledarálni valókat, majd 15 perc után újra nyeregben ültünk. Erre a napra a tervek nem tartalmaztak nagy kihívásokat, azokat a napokat már magunk mögött tudtuk. Csak egy kis gurulás Biasca-ig, utána a Ticino völgyén tovább Bellinzona-ba, ott egy kis nézelődés, aztán haladás a Lago Maggiore K-i partján, majd Luino-nál egy bal kanyarral elindulunk a Lago diLugano felé, és valahol egy táborhelyet keresünk, majd sátrat verünk. Ez a nap, amolyan átkötő, vagy pihenő napnak lett szánva.Biasca-ig csak 5 km-t gurulgattunk, közben semmi nem történt, csak pompás hegyek árnyékában tettük meg az utat. Bent a városban először kis sikátorokon át haladtunk, majd elértük a központot, majd találtunk egy COOP boltot, ahol megejtettük az élelem feltöltési akciót, aminek keretében grillcsirkét sikerült zsákmányolni. A parkolóban nehézségek árán betuszkoltuk a szerzeményeket a táskákba és indultunk is tovább. Alig haladtunk 289 m-t,máris jónak látszó reggeliző hely integetett felénk hívogatóan, amit nem hagyhattunk ki. A hely tisztasága azért nem idézte, a fejünkben Svájcról kialakult képet, hanem sokkal inkább valamilyen elhagyatott, vadnyugati koszfészek ugrott be róla, de legalább kő-asztal és kő-adok voltak, amik lehetővé tették a kényelmes étkezést.  A kajálást belesűrítettük 45 percbe, ha ehhez hozzávesszük a boltban töltött 45 percet, máris nem álltunk olyan jól időben, mint ahogyan az reggel kinézett, hiszen a reggeli 10:45-ig tartott és eddigösszesen 9 km-t haladtunk. Induláskor tűnt fel, hogy az eget teljesen beborította egy vékonyabb felhőréteg, és megvolt a veszélye az idő romlásának. Közben viszonylag nagy forgalomban haladtunk Biasca útjain és egyelőre nem leltük a bringautat, csak mikor már kiértünk a városból hirtelen megjelent az úton a felfestés. Ennek megörültünk és amikor jobbra lekanyarodott, mi követtük, majd 300 m után visszafordultunk, mert nem akartunk murván tekerni. Utána útépítésbe futottunk bele, de a járdán kicseleztük a félpályás jelzőlámpát,aztán bemenekültünk az autók elől Crisciano településre, ahol végre megszűnt a nagyforgalom. A település után – nem tanulva az előző bringautas lyukra futásából – újra eugrottunk a jelzésnek és letértünk jobbra az útról. Na, itt egy hosszabb szívás kezdetének tanúi lehettünk, persze akkor még ezt nem sejthettük. Először vége lett az útnak, mint a botnak, amiatt visszafordultunk, ekkor Cobranco kitalálta, ne menjünk vissza a főútra, hanem inkább keressünk valami utacskát a Ticino bal partján. Több, ide-dakanyargás után meg is lett az áhított út, de volt egy kisebb probléma, ugyanis egy behajtani tilos táblával díszített sorompó állta utunkat, amit mi nagyvonalúan megkerültünk. Némi haladás után bringanyomokat véltem felfedezni, ami kis megnyugvást adott, hátha vezet valahova és nem fognak megbüntetni sem az út használatáért, aminek minősége hagyott némi kívánni valót maga után, de legalább egy kellemes árnyas erdőben vezetett. Az út egy idő után egy nyomossá vált és jelentős nagyságú kövek lógtak ki a felszínéből, ami nem tűnt veszélytelennek csomagos bringával. Volt több olyan szakasz, ahol egy-egy bringát csak

ketten tudtunk feljuttatni, volt lépcső is, emiatt nem tűnt jó választásnak, haladni nem nagyon lehetett, 4,5 km-t 38 perc alatt sikerült megtennünk. Egy óriási előnye volt, a teherautók nem mentek el mellettünk tömegesen. Az út végén sikerült vizet vennünk és a bringaút is tökéletes minőségűvé változott, 2 m magas kukorica táblák melletthasítottunk, és alig 7 km után elértük Bellinzona-t,

 

                 

 

ahol már 2012-ben jártunk bringával. Akkor innen indultunk a túrára és nem néztünk szét a városban, most viszont ezt a hiányosságot Cobranco szerette volna megszüntetni, ennek megfelelően alakította ki a tervet. A kertek alatt értük el a várost, majd kb. 2 km után hirtelen az óvárosba értünk, ahol a Piazza del Sole téren megálltunk és Cobranco kijelentette, hogy Ő bizony fel fog menni a tér fölé magasodó várba (Castelgrande),

 

              

 

ami Bellinzona nem egyetlen vára. Én behúzódtam az árnyékba, leültem egy padra, majd rövid idő után már szenderegtem is. Ennek az volt az oka, hogy az első napi rovarcsípés duzzanata a bokámon kb. 10 cm átmérőjű lett és egyáltalán nem akart javulni, emiatt tovább szedtem az immun szupresszáns gyógyszert, amitől a bringán is majdnem elaludtam, nem hogy egy padon ülve. Cobranco 45 perc után került elő a vár nézéséből és erősen dicsérte a látványt,

 

                

 

gondoltam majd úgyis megnézem a videót. Mire kikeveredtünk a városból – némi tévelygés után -, már fél kettő is elmúlt,amikor a Ticino folyó melletti bringaútra rátértünk, és célkeresztbe vettük az  alig 12 km távolságra található Maggiore tavat. A tó érdekessége, hogy a felszíne 190 m magasságban található, de a legmélyebb pontja több, mint 200 m-rel a tenger felszíne alatt fekszik, tehát a mélysége 390 m. A kerékpárutat követve eleinte a folyó bal oldalán haladtunk, majd egy idő után átkerültünk a jobb oldalra, ahol egy nagyon jó kis erdőben vezetett utunk. Amikor innen kibukkantunk, akkor szembesültünk a ronda, nagy, fekete, zivatarfelhővel, ami velünk szemben a tónál magasodott és pont arra felé volt dolgunk nekünk is. Nem nézett ki jól a helyzet, a dörgések hangját már hallottuk is, közben az is tudatosodott bennünk, hogy nekünk vissza kellene menni a Ticino másik oldalára. Kis keresgélés után megtaláltuk a nekünk való utat és mentünk is át a hídon. Mire odaértünk, a szemből jövő eső is ott termett, mi meg gyorsan behúzódtunk a híd al. Ahogy ott álltunk rájöttünk, célszerű lenne a kényszerű pihenő ideje alatt megenni az ebédet, egyrészt nem veszne kárba az időnk, másrészt úgyis itt az ideje 14:45-kor az ebédnek. A híd alatti betontörmelék szolgált asztalként és székként is,

 

              

 

bár nem volt idilli a helyszín, de eső és éhezés ellen pont jó volt. Mire megebédeltünk elállt az égi áldás és olyan szép kék ég kerekedett, hogy ennek örömére mi is felkerekedtünk és tovakerekeztünk. Kimehettünk volna a főútra, akkor hamar elértük volna a tavat, de Cobranco meg akarta tekinteni a Ticino delta torkolatának vidékén elterülő Bolle mocsarat, emiatt arra vettük az irányt. Én sejtettem, hogy nem fogok örülni, mivel erősen szúnyog keltetőnek véltem a helyet, és sajnos be is jött a sejtésem. Végül elmentünk az út végéig, hol egy 2 m magas kilátóból rá lehetett látni a tóra,

 

               

 

de én erre nem voltam kapható, hanyatt homlok menekültem visszafelé, mivel nullás a vércsoportom,emiatt minden szúnyognak adhatok vért, és ezek a dögök ki is használják ezt a sajnálatos orvosi tényt. Kb. 2 km után értük el a tó partját ott, ahol 2012-ben fürödtünk, most is célunk volt a fürdés, de nem a 8 évvel ezelőtti helyszíneken. Óriási szerencsékre az időjárásteljesen kijavult, mi meg alig vártuk, hogy egy csobbanással letudjuk az élvezetet és az elmúlt napokban elmaradt tisztálkodást is. A tó végétől 3-4 km-t haladhattunk, amikorstrandnak látszó részt érzékeltünk, (Alabardia településen) és rögtön be is húztuk a féket,de volt egy probléma. Nem volt rajtunk fürdő alkalmatosság. Az út túloldalán észrevettünkegy kis házat, ami mögé be lehetett menni, kb. 1 m szélességű rés volt a támfalig, de valahogy bepréseltük magunkat és vigyázz állásban fürdőgatyára váltottunk, utána letoltuk a bringákat a strand melletti útra. Majd usgyi, be a vízbe,

 

                

 

ami isteni volt, főleg a 4 napi izzadás után. Majdnem egy órát élveztük a pompás strandot, a pompás látványt, és a pompás időjárást, de sajnos indulnunk kellett, mert még át kellett jutni a taljánokhoz, mert csak ott remélhettünk szállásnak való terepet. Néhány km után simán, megállás nélkül jutottunk át a határon és nyugodtan kerekeztünk volna D felé, ha a föld alól nem bújt volna elő végtelen mennyiségű olasz rendszámú autó. Annyian voltak, mint az oroszok, de lehet módosítani kellene a mondást arra, hogy annyian voltak, mint az olaszok. Találgattunk honnan jöhetnek ennyien és arra a következtetésre jutottunk, hogy ezek ingázó vendégmunkások lehetnek akik Svájcban dolgoznak és estére haza mennek. Helyenként az út menti bokrok foghíja lehetőséget adott arra, hogy a tavon hosszában is kitekintésünk legyen, ez egy kis változatosságot vitt a monoton tekerésbe.

 

              

 

Ugye a célunk Luino volt, ami a tó felső kb. 35 %-ánál épült, addig több alagutat sikerült jobbról, - a „régi” úton - elkerülni, ami felettébb üdvös volt a rengeteg autó miatt. Ezeken a kerülőkön meg-megálltunk, csodáltuk a tó látványát, pedig az idő azért telt-múlt. Colmegna előtt be kellett mennünk az alagútba, ahol rendesen beállt a forgalom, de csak 3-4 percet veszítettünk. Ekkor már majdnem este 7 óra volt, jó lett volna haladni, de nem lehetett. Végül sikerült Lunio-t elérni,de nem volt egyszerű az életünk, mert több kérdezés után, csak nehezen sikerül megtalálnia Lidl, amiben megejtettük az esedékes bevásárlást. Az esti terv az volt, hogy a Tresa folyó ellett szerettünk volna táborhelyet találni, be is mentünk egy jónak tűnő kis utcába, aminek a végén az út murvásra váltott, gondoltuk megyünk még egy keveset, oszt jó lesz. Közben meg nem lett jó, egy helyi elénk ugrott és közölte, ez magán terület forduljunk hirtelen vissza. Nem volt durva, vagy erőszakos, hanem inkább határozott. Közben azértkérdésre elmondta merre van az az út, ami a folyó mellett halad,  megköszöntünk az infót, és próbáltuk becserkészni azt az utat ami nekünk kell. Keringtünk egy sort, majd nagynehezen rátaláltunk és elindultunk rajta, de 1,5 km hosszan beépített területen haladtunk,utána amikor vége lett a városnak, egy kanyonba jutottunk. Jobbra alattunk a beduzzasztott Tresa, balra felettünk meredek hegyoldal. Az út csak enyhén emelkedett, jól tudtunk haladni, de egyre inkább közeledett a félhomály. Az út bal oldalán két romos épületet istaláltunk, de az első zárva volt, a második pedig alkalmatlan volt szállásnak az állapota miatt. Olyan 3-4 km után kijutottunk a szurdokból és bal oldalon fás, ligetes, gazos területettaláltunk. Cobranco megnézte és jónak ítélte, de azért a közeli faluba még feltekertünk, hátha találunk vacsorázásra alkalmas helyet. Sajnos semmi jó hely nem akadt, viszont dörögni kezdett az ég, mi meg sovány malac vágtában visszatértünk, a már felfedezett táborhelyhez és 20:38-kor nekiálltunk a sátor felállításának. Kapkodva lerámoltunk a bringákról, a sátrat felvágtuk hirtelen, a lomokat bedobáltuk és az eső már esett is. Mi meg nyugovóra tértünk és reméltük, hogy a következő tavas napra is jó időnk lesz.

 

                 

 

 


 

5. nap (2020.07.22. Szerda (66 km 425 m szint)

 

Az éjszakai döngető eső után verőfényes reggelre ébredtünk, de a sátor, a bringák, meg minden ami kint volt, az csurom vizesen várta a napocska kikandikálását. Mi meg a nagy a várakozásban, a derékig érő, vizes fűben topogtunk, és öt percenként ellenőriztük a lomokat, vajon száradnak-e már. Ahogy a videóban is elhangzik, a sátor még nem élt át ilyen intezív csapadékot. Viszont akkor még nem tudtuk, mi vár még ránk…

A sátor külső burkolatát levettük, rázogattuk, hogy peregjen már le az a sok vízcsepp, aminek elpárolgásában nem nagyon bíztunk, A sok motoszkálással jól eltelt az idő és már negyed 10 is elmúlt, mire végre el tudtunk indulni. A tervekben egy újabb pihenős, fürdős nap szerepelt, ami a Luganó-tó körbejárásában manifesztálódott. Ugye már 2016-ban jártunk erre, majdnem. Akkor éppen a 7. napon kellett visszamenekülnünk Lugánóból az autóhoz, Landquartba vonattal, - mivel egy nagy ciklon telepedett a környékre, - emiatt a Luganó-tó körbejárása elmaradt, amit ezen a túrán próbáltunk pótolni. Az időjárás jónak indult és nem fenyegetett azzal, hogy újra el kell menekülnünk. 

Na, tehát. A terveknek megfelelően elindultunk, - a Maggiore és a Lugano-tavat összekötő csatorna – a Tresa folyó mentén, hogy elérjük a befolyót. A folyó a Lugano-tó irányából a Maggiore-tó irányába folyik, mi a bal parton – ami az olasz oldal – táboroztunk és a Lugano tavi kifolyó felé tartottunk, ahol az olasz oldalon Lavena Ponte Tresa, míg svájcin is Ponte Tresa település várt ránk. A két városka a Tresa folyó két partján terül el. Mivel a tónál át fogunk kerekezni majd a svájci oldalra, ahol az árak ugye nagyobbak, mint az olasz oldalon, így adta magát az elhatározás, bizony a határ előtt be kell még vásárolni. Indulás után gurulgattunk nem siettünk, nézelődtünk, hiszen közel volt a Lugano-tó, és mintegy 5 km haladás után már meg is találtuk az út menti Carefour áruházat, ahol 40 perc alatt sikerült elintézni a bevásárlást és már mehettünk is tovább. Újabb néhány perc és már el is értük a tavat, a kifolyóval és a híddal. Viszont mi nem akartunk egyelőre átmenni a hídon, - aminek jobb oldalán olasz, bal oldala svájci határőrök álldogáltak – hanem szerettünk volna a hídra merőlegesen a tó partján tovább haladni. Ehhez kerülnünk kellett a városi nagy forgalom felé, amit nem igazán szeretek, de nem volt mit tenni. Végül csak sikerült lejutni a parti sétányra, de egy idő után visszatereltek az autók közé, mivel éppen felújítás folyt a parton. Kis csiki-csuki után csak visszatértünk a part menti sétányra és végre nyugis körülmények között tudtuk szemügyre venni az ágas-bogas tó, keskeny szűkületét, amit a svájci oldalról benyomuló Monte Caslano hegy okozott. Itt a tó szélessége helyenként a 40 m-t sem érte el.

 

                 

 

A látvány nagyszerűsége mellett a kajáló és fürdőhely kombó keresésére is jutott figyelem, és sikerült is egy jó helyet találni egy játszótér mellett. Itt egy kőpadra cuccoltunk le, majd gyors vetkőzés után zsupsz be is ugrottunk a kellemes vízbe. A fürdés után elnyammogtunk a reggelin, ahol már én is kezdek rászokni a tejre, mert ezt csak megvesszük a boltban ’oszt csak meg kell inni, nem kell vele kínlódni, mint a teával. Biztos néztek volna hülyén, ha nekiállok a parton teát kotyvasztani. A fürdést és a reggelit belesűrítettük alig valamivel több, mint egy órába és „már” 12:06-kor indultunk is a svájci területek felfedezésére. A parti sétányon gurultunk végig és megint az a probléma állt elő, mint délelőtt, hogy a két határ közé érkeztünk, de ez most nem volt baj. A járdán gurultunk át a hídon, majd lebakkantottunk és megállás nélkül jutottunk át Svájcba. A főúton elég nagy volt a forgalom, bár a tóra jó rálátásunk volt, pálmafákkal, miegymással. Ezzel együtt meguntuk a forgalmat és egy MTB-s után jobbra lekanyarodtunk, ami nem feltétlenül volt jó döntés, mert nyaralók között vezetett az út, a tavat nem láttuk egyáltalán, pedig a látvány lett volna a lényeg. Ja, mert nem írom, az volt a rövidtávú cél, hogy Agno városát –, ahol egyébként Lugano reptere is található - becserkészve ráálljunk a Morcote félszigeten vezető útra, hogy azon haladva, azt megkerülve a Lugano-i ágba jussunk. Mikor már nagyon untuk a telkek közötti keringőt, megtaláltuk a tó partján vezető bringautat, ami nagyon kellemes haladást biztosított, miközben a szemeket is lehetett legeltetni. Agno-ba kb 12:50 körül értünk és mindjárt belefutottunk egy kempingbe is, amin át kellett gurulni, mert itt lehetett átmenni a tó befolyóján. Ezután még kicsit keringtünk, de szerencsésen megtaláltuk a Morcote félsziget lábán körbefutó utat, ahol már a forgalom is megcsappant.

 

                

 

Maga a félsziget 8 km hosszú és 3 km széles, mi pedig teljesen körbe akartunk menni rajta, ami azt jelenti, hogy egészen Lugano-ig megyünk, sőt azon is túl, de az már nem a Morcote félsziget lesz. Az út nem teljesen a vízparton haladt, de azért egészen közel hozzá, és ha az épített látványosságok – villák, privát rezidenciák kerítése – engedte, akkor a tóra is nagyszerű kilátás nyílott.

 

                

 

Sajnos publikus strandot nem találtunk, minden négyzetméter elkerítetten éktelenkedett. A bal oldalunkon meredek hegyoldal emelkedett ki a tó habjaiból, és a fák között megbúvó kisebb nagyobb paloták, mint nagy kagylóhéjak borították. Nagyon látványos, pazar környezetben tekertünk,

 

                

 

mindenfelé pálmafák, és egyéb egzotikus délvidéki növények nőttek szabadon.

 

                

 

Az alapvetően D-i irányú utunk ilyen környezetben telt, majd DK-i irányba fordultunk és elértük Arbostora települést, ami egy kis ékszerdobozt juttatott eszembe. A sziget névadó települése – Morcote – szinte egybeépült Arbostora-val, jó kis keskeny sikátorszerű útján nem volt könnyű közlekedni. Amikor egysávosra szűkült az út, akkor azzal foglalkoztam, hogy ne üssön el a szembejövő, meg hátulról érkező se, viszot a tükrömből eltűnt Cobranco. Vártam egy-két percet, aztán visszafordultam és a kerékpárját megtaláltam letámasztva, de Őt sehol nem láttam. Gondoltam jön mindjárt, hát ja, illetve nem. Én csak vártam, vártam, de semmi, aztán 20 perc múlva előkerült. Elmodásából az derült ki, hogy fent volt a hegyen, - gondolta úgyis visszafordulok - ahol a Scherrer Parkot látogatta meg,

 

                 

 

ami nagyon látványos botanikuskert szerűség.

 

                 

 

Ezt sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom, mivel én nem láttam. Ahol a bringáját hagyta, az tulajdonképpen egy lépcsős lejárat a tóhoz, ahol csobbanni is lehetetett volna. Amíg én vártam rá, addig egy teremtett lélek nem jött erre. Amikor bementünk a vízbe, azonnal megjelent egy négyfős család és ők is vetkőzni kezdtek, emiatt azért nézegettünk a bringák felé, hiába Svájc, mi nem ott szocializálódtunk. A frissítő fürdés után indultunk is tovább, olyan fél három körül. Az út fokozatosan ÉK-i irányba fordult, ahogy a félsziget csücskén haladtunk, ugye most a Morcote félsziget túlsó oldalán jártunk, mint délelőtt. A csücsökből DNY-i irányba tekintve megfigyeltük a kis öblöt, amit Porto Ceresio települése töltött ki a szárazföldön.

 

                

 

Hamisítatlan mediterrán vidéken tekertünk, pálmafák, mindenféle cserjék, és az elengedhetetlen mediterrán cseréppel fedett házak

 

                 

 

 és pótlólag a fantasztikus tó látványa a szemben lévő hegyekkel. Eddig ezzel a nappal teljesen elégedett voltam mind időjárás, mind látvány szempontjából. Valamikor három óra előtt értük el a Melide töltést, ami gyakorlatilag kettévágja a tavat, amit a helyiek akkor építettek, amikor mi éppen a ’48-as szabadságharccal voltunk elfoglalva. Ezt a környéket már régi ismerősként üdvözöltik, hiszen 4 éve már jártunk erre, akkor a szemben lévő oldal felől Olaszországból érkeztünk és szenvedtünk a szűnni nem akaró esőtől, ami miatt Luganó-ban vonatra szálltunk és visszamentünk az autóhoz, majd haza. Most sokkal jobb volt az időjárás, a túloldalt is láttuk, jól meg is néztük Campione-t, ami olasz enklávé svájci oldalon. Az időjárás ugyan sokkal jobb volt, de a forgalom olyan szörnyű nagy, hogy nem lehetett élvezni a tekerést, nem lehetett nagyon nézelődni, csak küzdeni a túlélésést. Nekem ez a szakasz – Lugáno-ig – abszolút élvezhetetlen volt a veszélyes géperejű szörnyeket vezető népek miatt. Aztán Paradiso-ban lementünk a tóparti sétányra, rögtön kisimultak lelkem háborgó habjai és már tudtam élvezni a csodás környezetet. Nem csak a tóra és a szép parkra volt jó a kilátás, hanem a kb. 5 km távolságban feltűnő Lugano-ra is,

 

                 

 

 ami a szemben lévő nagy öböl teljes szélességében kitöltötte sőt a hegyoldalakra is felkúsztak épületei, mint a vadszőlő. Mivel Lugano-ban voltunk már az említett 2016-os túrán, emiatt nem volt tervben a körbenézés, csak a parti sétányon szerettünk volna tova haladni, időnkénti megállással szétnézéssel. És pontosan a tervek szerint jártunk el, végig gurultunk a parton az árnyas fák alatt,

 

                 

 

és élveztük a környezet adta élményeket. Luganóra nem is vesztegetnék több szót, de azért voltak történések, ami miatt mégis körbe kell írni, mi is volt velünk. A városból már majdnem kivergődtünk, amikor Cobranco hirtelen mindenáron valahol jobbra le akart kanyarodni a parton futó gyalogösvényre, hogy ne kelljen az egyre növekvő forgalomban billegnünk, ráadásul egy szerpenti kanyarokkal tarkított emelkedő is következett volna. Egy jónak tűnő lehajtón lekanyarodtunk jobbra a főútról és el is értük a Gandria ösvényt, (Sentiero di Gandria),

 

                

 

aminek elején éppen építési munkák folytak, ennek folytán nagyon keskeny lett az út, alig tudtuk folytatni a haladást. Bár a videón utólag látszik, hogy behajtani tilos tábla volt ott, amit a helyszínen nem érzékeltünk, de ha láttuk volna- Cobrancot ismerve – akkor is bementünk volna. Érdekes módon több bringással is találkoztunk, tehát lehet, hogy mégsem volt tilos bemenni, pedig lehet, hogy jobb lett volna, ha igen. Ez így elég talányosra sikeredett, de majd kiderül miért. Indulás után az út, egy kis macskaköves szakasz után hirtelen murvássá vált, de a jó fajtából, viszont a szélességét továbbra is inkább keskenységnek kellene nevezni. Az út folyamatosan emelkedett, helyenként egész jó kilátást engedett a tóra. Egy jó kilátást biztosító helyen visszatekintettünk Lugano irányába és jól meglepődtünk, mert nagy komor felhők érkezése látszott. A másik problémát az okozta, hogy 2,5 km haladás után hirtelen meredek lépcsősor állta utunkat, ami megakadályozta a további haladást. Cobranco mondta, hogy Ő tudta, hogy ilyen lesz, ezen egy kicsit méltatlankodtam, vajon akkor miért jöttünk erre. Na, mindegy. Visszafordultunk, és visszamentünk ahhoz a pontjához a főútnak, ahonnan a szerpentint kikerülendő lementünk az ösvényre. Végül csak nem sikerült a hegymászást és a nagy forgalmat kikerülni, de sebaj.

 

                 

 

Nem is a plusz 5 km volt a baj, hanem az, hogy közben az esőfelhők egyre közelebb jöttek NY felől. Az emelkedő nem volt különösebben meredek, kb. 100 m szintet emelkedtünk, amit a néhány km-re található olasz határig vissza is nyertünk. A Svájciak nem figyeltek a kilépőkre, így ránk sem, nyugodtan gurultunk át a határon, majd egy hosszabb alagút után be, Olaszországba. A nagy forgalom elől lemenekültünk a tó szinten futó, a kis településeket összekötő útra, de valahogy a forgalom is jött utánunk egy idő után, ami elég zavaró volt. Cobranco olyan öt óra felé mondogatni kezdte, hogy fürödni, meg ebédelni is kellene, én ez utóbbit nagyon tudtam helyeselni, mert már ki akart lyukadni a gyomrom helyén tátongó lyuk.

Addig kerestük a jó fürdőhelyt, hogy végül 17:30-ra meg is lett Cima településen és a sétány padjai lehetőséget kínáltak az ebéd elköltésére is. A tó ezen része felett a Valsolda gerince húzódott, afelett pedig igen ronda fekete felhők, amik elől Lugano óta nem sikerült elmenekülni, igaz nem is tettünk érte semmi érdemlegeset, ha a fürdést és táplálkozást nem vesszük annak. Cobranco először jót lubickolt a fekete felhők árnyékában, én közben tömtem a fejem, majd amikor kijött a vízből, kezdte számba venni, milyen kajákat is vett a boltban még reggel. Volt ott ecetes íztelen sajt, orosz hússaláta, meg a szokásos olasz pékárú. Addig-addig húzta az időt, hogy végül 75 percet töltöttunk ott, majd 7 előtt már sikerült is tovább indulnunk. Az esti cél az volt, hogy a tó-nyakban található Porlezza települést elhagyva, bevesszük magunkat a Lago Di Lugano-t a Lago Di Como-tól elválasztó néhány km széles földnyelv erdőségébe és ott valahol elvackolunk. A fürdőhely csak 2 km-re volt Porlezza-tól, amit hamar el is értünk, és a part menti sétányon nézegettünk a tó felé, de sajnos túl jó látványban nem volt részünk, mert a felhőzet még feketébb lett és még közelebb is jött. Egy kis keringőzés után rátaláltunk K-EK-i irányba vezető útra, ahol náhány 100 m után nagy csődület fogadott. Gondoltam is, nem kellett volna az üdvözlésünkre ennyi embernek összegyűlni, de már látszott is a szomorú apropója a tömegnek. Az úton állt egy Citroen C3-as, aminek az eleje nem teljesen úgy állt, mint ahogyan azt a tervezője megálmodta, hanem egy nagy függőleges egyenes mentén horpadás éktelenkedett rajta. Ahogy haladtunk a jobbra ívelő kanyarban, már látszott is a levét eleresztő motor-torzó a földön, ami összegyűrte a kis autót. A motoros már nem volt a helyszínen, csak remélni tudtuk, hogy túlélte a balesetet. Még egy darabig lamentáltunk a látottakon, majd a főútról letértünk egy pompás bringaútra, ami a tó ÉK-i befolyóját képező Guccio folyó jobb partján haladt, majd egy idő után átmentünk a túlsó oldalra és K felé haladva magunk mögött hagytuk. Némi kis mezőgazdasági terület után leltünk egy újabb tavat, ami a lapályos Porlezza-tó volt. Mellette jó sűrűn „lakott” kemping, ahova eszünk ágában sem volt bemenni. A kemping után szurdokszerűen a sziklába vágott úton haladt a bringaút, amit mi is használtunk, valaha ez kisvonat nyomvonal lehetett. Az út enyhén emelkedett, de nem nagyon volt sehol egy kis utacska az erőbe, amin bemenve táborhelyet találhattunk volna. Végül Cobranco csak talált egy lejáratot, és a kis ösvényen sikerül egy jól fejlett vadkempinges helyre lelni. Igaz voltak körben teljesen szétrohadt hordók maradványai, de volt elég hely a sátornak. Még egy kicsit vívódtunk, vajon jó lesz-e ez nekünk, de az égiek jelt adtak, eső formájában, amit mi megértettünk, és gyorsan sátrat vertünk.

Az egész nap ismét egy látványos tavas nap volt, amit a Lugano-i tó különböző öbleinek felkeresésével töltöttünk, és az időjárás szinte egész nap jó volt, csak a nap végére szomorodott el, de megúsztuk.  

Következő napunk is tavasra lett tervezve, ekkor még nem tudtuk milyen időjárásra számíthatunk majd, de reménykedtünk.

 

        

 

 Fotoalbum

 


 

6. nap 2020.07.23. Csütörtök (68 km 791 m szint)

 

Egy csendes, nyugodt éjszaka után, valamivel 7 óra után néztünk ki a sátorból és rögtön megorrintottuk, bizony jó idő ígérkezik. Bár a környezet még erőltetetten pozitív felfogásban sem volt idillinek nevezhető, ami a rozsdás, hordó-torzókban fejeződött ki, itt ott valamikori -  növénnyel benőtt - szeméthalmok sejlettek fel. Viszont az éjszaka csendben telt, nem voltak hangoskodó turisták, mint minden kempingben, sőt szúnyogok sem, viszont volt olyan ízeltlábú, amiről csak később szereztünk tudomást (spoiler alert!!!).

A napi tervekről ugyan azt lehet elmondani, mint az előző napról, vagyis tavas nap, de a vége felé már a hegyek is képbe fognak kerülni. Ezen a napon a Como-i tó mellett terveztük a menetet, igaz ugyan, hogy már voltunk ennél a fantasztikus észak-olaszországi tónál, de most az, az ága került a célkeresztbe amit eddig nem érintettünk, vagyis az ÉNY-i oldal.

Az éjszakát a Maggiore és a Como-i tó között töltöttük, és innen Menaggo-ba, a tó partjára kellett először lejutnunk. De ne szaladjunk ennyire előre, előtte induljunk el a táborhelyről. Ez viszonylag hamar megtörtént 8:17-kor már hajtottuk a pedált, mert az előző este követett felhagyott vasúti pálya továbbra is emelkedett.

 

                

 

A reggeli hűvösben elkelt a hosszú ujjú felső, főleg azért, mert teljesen zárt lombkorona alatt haladtunk. Mikor nyíltabb terepre jutottunk, akkor felhőtlen kék ég fogadott, szikrázó napsütéssel, amit jó előjelnek vettünk a tavas nap elején. A szállástól jó 70 m szintet emelkedtünk – igaz 5 km alatt, tehát nem repedtünk bele -, majd 391 m-en átbuktunk a hágón és innen egy huzamban lejtőztünk Menaggio-ig (200 m). Fantasztikus éles kanyarokkal tűzdelt szerpentinen tettük meg a 2,8 km-es utat és jutottunk le a tó szintjére, de gurulás közben a kilátás a tóra és a városra lélegzet elállító volt. A tavon széles arany sávot hagyott, a túloldalról idepillantó nap. Levergődtünk a tó parti sétányra, ahol vaskos törzsű pálmafák adták a mediterrán érzetet,

 

                 

 

 amit egy kicsit még felturbózott a kék vízen tükröződő kék ég, és hogy teljes legyen a kép, a háttérbe elég nagy hegyek foglalták keretbe a látványt. Kicsit tátottuk a szánkat csodáltuk a környezetet, majd elindultunk boltot keresni, amit egy kis kérdezősködés után hamar meg is találtunk. A bevásárlás után visszatekertünk a tengerpartra, amíg Cobranco bement a hideg vízbe és úszott egyet, addig én megreggeliztem, a fürdőzés után Ő is. A reggeli elfoglaltság kicsit elhúzta az időt, és  csak 10:39-kor indultunk tovább a tó NY-i oldalán.

 

                  

 

 Szerencsére volt valami féle bringaút hálózat és csak egy alagúton kellett a nem túl nagy forgalomba belemerülnünk. A többi alagutat megkerülte a bringaút, ami valamikor a rendes út lehetett. Nagyon látványosan, a víz mellett vezetett utunk,

 

                

 

 a forgalomra nem lehetett panaszunk, szinte hihetetlen volt, hogy nincsenek külföldiek és olaszból sem volt annyi, mint amire készültünk. Úgy számoltunk, hogy Menaggio-tól a tó É-i csücske, olyan 27 km-re lehet, tehát nem kellett nagyon sietnünk, ráértünk nézelődni,

 

                

 

 és még egy fürdést és ebédelést is terveztünk. Menaggio-tól 14 km-t tekerve értük el Dongo települést,

 

               

 

ami előtt sikerült a fürdőnadrágot átvennem, mert a távolban homokosnak tűnő partszakaszt véltünk felfedezni. A helyszínre érve konstatáltuk, hogyha nem is homokos, de apró kavicsos a tópart, ahol pompásan be tudtunk menni a vízbe,

 

                

 

 úgy fél egy tájban. A lubickolás után elindulva, alig mentünk 2 percet, Cobranco meglátott egy kiülős éttermet, és rögtön kombinálni kezdett. Eleinte csak tésztákat, pizzákat láttunk – fényképpel kitéve -, de aztán feltűntek nem tradicionális olasz ételek is. Végül csak bementünk, leültünk, rendeltünk söröket, azzal nem nagyon lehet melléfogni, kell a folyadék. Cobranco rendelt egy két fogásos valamit, aminek első része ecetben pácolt halakat tartalmazott a leírás és a pincérnő elmondása szerint, míg a másik fele grillezett halat, mindezt 20 pénzért.

 

                 

 

Én természetesen pizzát kértem 7,5 bibircsókért. Mikor kihozták az ecetes halat, volt nagy meglepetés, mert 2 db nagy és 20 kicsi jószágot tartalmazott a tányér, ohne köret. Az én pizzám akkora volt, hogy Kinizsi Pál is csak félve emelte volna fel. Közben Cobranco szüttyögött a savanyú menüvel, egy kis bagettet rágott hozzá, de látszott, hogy nem nagyon ízlik neki. Olyan csúnyán néztek ki a halak, hogy nekem hiába kínálgatta, nem álltam kötélnek, közben tőlem elkunyerált egy kis szelet pizzát, pedig nem is szereti. Ezután elvitték a tányérját, majd hoztak egy 40 cm hosszú, falevelet formázó tálon 5 szelet rántott halat és egy kazal sült krumplit. Csak szörnyülködtünk mekkora adagok vannak itt. Volt még egy érdekes közjáték, kaptunk egy kis üvegkancsónyi fehér bort két pohárral, pedig nem is kértük, ez elég gyanúsnak tűnt. Cobranco legyűrte a töménytelen halat, megitta a sörét és rátöltött a fehér borból is. A fizetésnél kapott számlán természetesen rajta volt a bor 5,5-ért, meg 2 a szervízdíj. Így összesen 44-et fizettünk adóval együtt, de teljesen degeszre ettük magunkat, igaz az ebédidő sem volt rövid, 13:15-től 14:52-ig tartott, így közben sok ökörködésre is volt alkalom. Alig indultunk tovább, máris ránk tört a szomjúság, főleg Cobranco halai akartak inni. Innen a bringaút közvetlenül a tó partján haladt, igaz murvás felülettel rendelkezett, de egy teremtett lelket nem lehetett látni sem a vízben, sem a parton, ami nekem nagyon tetszett.

 

                 

 

Egy árnyékos helyen megálltunk és jól meghúztuk a butykost helyettesítő Chinotto-s flakont, majd folytattuk utunkat. A tekerés nagyon élvezetes, látványos lett, nem kellett a többi ember kerülgetésére koncentrálni, hanem simán lehetett nézelődni, bambulni.

 

                

 

Ez a jó világ egészen a tó végéig, a Mera befolyójáig tartott, ahol ki kellett menni a főútra, de itt sem volt veszélyes mennyiségű jármű. A folyó felett a bringásoknak fémrácsból készült külön sávjuk volt a hídra, így az autóktól jól elválasztott helyen haladtunk,

 

                

 

majd egy körforgalomnál erősen néztem merre kellene menni, hogy a tó utáni tó felé vegyük az irányt, de a GPS kis képernyőjén nem igazán leltem. Cobranco viszont a körforgalom túloldali tábláit sasolva rögtön kitalálta, hogy merre van Chiavenna, és ezzel megoldódott a dilemmánk. Az előbb emlegetett tó utáni tó a Lago Di Mezzola,

 

                

 

ami valamikor a Como-i tó része volt, viszont a Como-i tavat tápláló másik folyó, az Adda sok hordalékot rakott le, emiatt ez a hordalékpad elválasztotta a két tavat egymástól. Ennek a hordalékpadnak az ÉNY-i része mocsaras ingoványos terület – amit Spanyol mocsárnak neveznek -, mi pedig pontosan ezen a része haladtunk észak felé. A mocsaras, nádasos rész után, teljesen sík legelő szerű rész következett, majd némi idő után szilárd burkolatú utat is találtunk, de ekkor már igen közel voltunk a Mezzola tóhoz, ami azért csak a Como-i tóhoz képest kicsi, hiszen kb. 3x2 km a kiterjedése, a legnagyobb mélysége meghaladja a 60 m-t. A tónak csak a K-i oldalán vezet út,

 

                

 

 így értelemszerűen mi is itt haladtunk, párhuzamosan a vasúttal, annak hol a bal, hol a jobb oldalán és már messziről figyeltük, hol lehetne fürödni egyet. Már 2016-ban voltunk itt, akkor megrázó, illetve hidegrázó élményünk volt a tóról, mert borzasztó hideg volt nem is tudtunk belemenni, csak féllábszárig. Most ezek az élmények jöttek elő, de reméltük, hogy a meleg időjárásnak hála, talán fürödhető lesz a hőmérséklete. Végül negyed öt tájban értük el a 2016-os fürdőhelyet

 

                 

 

és azt láttuk, hogy emberek vannak a vízben. Ez így nem teljesen pontos, inkább azt mondom nagyon fiatal emberek, vagyis gyerekek, felnőttek egyáltalán nem. Nem maradt ez így sokáig, mert ledobáltuk ruháinkat, mint a proletariátus a láncait, és zsupsz be a vízbe. Na a bemenetel nem volt ennyire hirtelen, mert nagyon hideg volt a tó, de ha már itt voltunk, akkor muszáj volt bemenni. A bemenetellel nem volt semmi gond, de a kijövetellel igen, pontosabban azzal sem nagyon, hanem a törülközéssel. A jobb hónon alatt éreztem valami dudort, érzékeny is volt, odanéztem, hát egy kullancs, jó dagadt állapotban. Erősen rácsodálkoztam, mert bennem eddig még soha nem volt ilyen állat. Gyorsan riasztottam Cobrancot, akinek volt csipesze, na nem kullancs-csipesz, hanem csak sima, de az is jobb a semminél, és Ő már látott ilyen vérszívót. Seperc alatt kiszedte, befújtuk fertőtlenítővel és reménykedtem benne, hogy nem lesz semmi bajom tőle. De lett. Igaz, csak itthon Lyme-kór. Először egy 2-3 cm-es vörös folt, majd következő nap tovább nőtt, majd elkezdtem az antibiotikum kúrát, 10 napig napi három szem, és utána szerencsére elmúlt minden tünet és egyéb sem jött vissza, de az antibiotikum kiölte a bélbaktériumokat emiatt elkapott a hasmenés, de ezt meg a probiotikummal éltem túl.

E rövid kitérő után térjünk vissza a Mezzola partjára. Fürdés után 16:45-kor indultunk tovább a Mera mellett vezető bringaúton, majd sajnos ki kellett menni a főútra, de szerencsére nem hosszasan, újra vissza tudtunk térni a Mera gát melletti aszfaltos útra, majd magára a gátra. A Mera 1.500-2.000 m széles, 10 km hosszú völgyet alakított ki az évezredek alatt, melyet a völgy fölé 1.500 m-el magasodó hegyek kísértek két oldalról.

 

                 

 

 A lapos területet északról még magasabb hegyek vigyázzák, amik Chiavenna fölé magasodnak. Valamivel fél hat előtt értük el San Pietro települést, illetve nem értük el, mert tőlünk balra a domboldalba épült, mi meg alatta haladtunk el. Közben felelevenítettük a 2016-os esti kajálóhely és táborhely keresést, aminek kapcsán felmentünk a településre, de nem találtunk megfelelő helyet. Viszont táborhelyet találtunk akkor, itt a gát mellett, ahol egy földúton sűrű bokros területen betekertünk a mezőre. Ezen merengtünk, amikor elértük azt a helyet ahol a valamikor táborhely volt, és minden egészen másképp nézett ki. Sehol sűrű bokros terület, csak lenyírt legelő, igaz mi sem földúton haladtunk, hanem a gát tetején egy új aszfalt úton, ami azóta épült meg. Még szerencse, hogy nem ide terveztük a táborhelyet, hanem csak Chiavenna után, úton a Splügenpass felé. San Pietro-t elhagyva továbbra is pompás aszfaltozott kerékpát-úton haladtunk, aztán Chiavenna közeledtével ki kellett mennünk a főútra. Emlékeimben élénken él ez az út, mivel erre már legalább négyszer jártunk autóval, akkor még éjszaka is volt forgalom, most viszont volt ugyan, de nem zavaróan nagy, annak ellenére, hogy erre kell mennie annak aki Svájcba akar átmenni a Majola, vagy a Splügenpasson, sőt aki Chiavennába igyekszik annak is. Az időjósok péntekre, tehát a következő napra folyamatos esőt mondtak, emiatt olyan táborhelyet szerettünk volna, ami rejtett helyen van, mert várhatóan egy teljes napot a sátorban fogunk dekkolni. Ehhez viszont jól be kellett vásárolnunk, hogy legyen mit ennünk innunk, amíg a vacak idő tovább áll. Szerencsére Chiavenna elég nagy város ahhoz, hogy legyen ott bevásárló központ, és ezt pont a bevezető főút mellé építették, nem volt nehéz rátalálni, mert mondhatni beleütköztünk. Ha már így történt, akkor be is mentünk, persze külön-külön és elintéztük a bevásárlást. Az áruházban kötelező volt a maszk használata, és mindenki viselte is, a pénztáros ordibált egy sort velem, mert szerinte túl közel mentem az előttem lévő emberhez. A bevásárlás után már ronda felhők gyülekeztek abban az irányban a hegyek felett, amerre mennünk kellett, de el kellett indulunk az SS36-os úton felfelé a Splügenpass irányába, hiszen itt a város környékén nem lehetett olyan táborhelyre számítani, mint amilyet az előzőekben említettem.

 

 

             

 

 Fotoalbum

 

 folyt. köv.

  


Ajánlom mindenkinek az utat. Részletesebben lásd a Filmeket és a Képeket.