Túrabeszámoló 2019

A 2019-ben Alpok-túra célkeresztjébe az osztrák sóvidék, Salzkammergut került, érthetőbben, a tóvidék. Cobranco eredetileg nem velem tervezte, mert igaz ugyan, hogy a 2018-as évben két közös túránk is volt, de nálam feleség-fronton kétségek merültek fel, el tudnék-e szakadni tőle 2 túrára újra. Közben a Cobranco által tervezett társ-jelölt eltűnt a ködben, gondoltam megér egy otthoni meg-hányás, vetést, gyomlálást, mi lenne, ha újra kétszer mennék. Végül a sámán rámondta az áment, de ekkor már június vége körül járt az idő. Jeleztem Cobranconak, hogy készen állok újra beugrani a hiányzó túratárs helyére, ne maradjon ki a jól megtervezett túra. Meglepetésemre azt válaszolta, hogy csak 4. vagyok a jelentkezők sorában, nyugodtan tépjek egy sorszámot, aztán várjak, majd jól eldönti kivel akar menni. Viszonylag hamar válaszolt, rendben van, akkor menjünk együtt és közben megmutatta a terveket, átbeszéltük az időpontot. Gyakorlatilag július közepétől mindkettőnknek megfelelő volt az időpont, nálam volt egy szokásos családi egy hetes üdülés szintén Ausztriában, de attól eltekintve úgy tűnt bármely időpont jó lehet. Aztán eleinte az időjárás nem alakult jól, majd nálam munkahelyi mizéria állt elő és mire az lezajlott, már augusztus eleje lett, és az időjárás is vacakká vált, a tervezett helyszíneken nem volt 3 egybefüggő jó idő, folyamatosan ciklonok forogtak, esett az eső, bringatúrára nem tűnt optimálisnak. Augusztus közepén már majdnem lefújtuk az egészet, mert teljesen kilátástalannak ítéltük a légkör állapotát, mígnem 16.-a, 17.-e körül úgy tűnt, jön valami hidegfront, az majd ki fogja seperni a szutykot és az ég kékjét is meg fogja javítani, mert az teljesen elromlott augusztus elején. Ezen annyira fellelkesedtünk, hogy tervezni kezdtük az indulást, de a jósok valahogy napról-napra tolták a front érkezésének idejét és már nem is mondtak felhőtlen jó időt. Aztán mintha megint javult volna az előrejelzés és kitűztük az indulást 08.21-re. Az indulás napján már minden készen állt, összepakoltunk, kajákat megvettük, kisültek a rántott húsok, de újra kétely merült fel, talán jobb lenne 3-4 nappal eltolni az indulást. Nekem sem lett volna könnyű a módosítás a munkahelyen, már megszerveztem a helyettesítést, Cobranconak is programja volt szeptember elejére, tehát minden oldalról be voltunk szorítva, emiatt kényszerből úgy döntöttünk, ha már minden készen áll, akkor menjünk. Szemerkélő esőben indultunk este fél nyolckor, de előtte Cobranco felvette az elengedhetetlen kezdő snittet. A cél a kb. 700 km távolságban lévő Gmunden település volt,

mert előző évben Tomasz járt arra és megadta az ingyenesen használható parkoló koordinátáját. Itthon ezt megnéztük a térképen és a „Vaze”-t megpróbáltuk rávenni, hogy vezessen minket oda. A szokásos úton mentünk, jól haladtunk, még egy kis alvásra is jutott idő és mégis a kiszemelt célállomásra értünk reggel 5 óra után, csak volt egy kis bökkenő. Olyan köd volt, hogy kb. 50 m-re lehetett látni, de azért megtaláltuk azt a kör alapterületű parkoló-házat, ami az előzetes hírek szerint ingyenes. Igen ám, de zárva volt, a kiírás szerint 6-kor nyit, amit furcsálltunk, hiszen ha ingyenes, miért zárják be. Tettünk több kört is a környéken, mert volt még egy ugyan ilyen létesítmény, de az is zárva volt. Kicsit pánikoltunk, mert sehol egy embert nem láttunk, akitől kérdezni lehetett volna, az idő meg csak ment. Aztán 6 óra után Cobranco szóba elegyedett egy furgon sofőrével, aki közölte: Gmundenban egyáltalán nincs ingyenes parkoló. Na, puff neki. Cobranco többször próbálta hívni Tomaszt, de Ő nem vette fel. Egy óra pingvinezés, és keringés után úgy döntöttünk, hogy akkor tovább kell mennünk és valahol – a környező kis településeken – csak találunk parkolóhelyet, de nem jártunk sikerrel. Rengeteget keringtünk, míg végül átmentünk Altmünsterbe, ahol a Toscana park óriási parkolójába fészkeltük be magunkat. Már rögtön módosítani kellett a túra-tervet, hiszen először Gmundenban kellett volna szétnézni, majd utána jött volna Altmünster, de visszafelé nem indulhattunk.

 

Részletes leírás:

A bringák levétele és a málha felrakása már viszonylag gyorsan ment,

volt benne gyakorlatunk, és valamivel fél 10 előtt útra keltünk, de 300 m megtétele után már mentünk is vissza az autóhoz, mert a telefonom benne maradt. Ja, azért egy kicsit pontosítanám a túra kiinduló pontját, ugye azt írtam, hogy Altmünster. Ez a település az észak-déli irányú Traunsee északi partján terül el, szinte egybeépülve Gmunden-nal, ami a tóból kifolyó Traun folyó két partján terpeszkedik. Először úgy gondoltuk, hogy Gmunden-t kihagyjuk, mert nem lesz idő visszamenni, de a GPS szerint annyira közelinek tűnt – és az is volt -, hogy mégis visszatekertünk a tóparti sétányon.

 Sajnos a jó időért felelős személy valószínűleg szabadságra ment, a napot nem láttuk, hűvös volt, a felhők olyan alacsonyan voltak, hogy a tavat szegélyező, attól 1.200, 1.300 m-rel magasabb hegyeknek csak a bokáját láttuk.

 A párafelhők gomolyogtak, néha egy kicsit világosabb lett, ekkor reménykedni kezdtem a jobb folytatásban, majd hirtelen minden kedvünk elment, olyan sötét lett. Ilyen körülmények között gurultunk be Gmunden-ba.

 Bíztunk benne, hogy a kis kitérő után talán javulni fog az idő. Befészkeltük magunkat az igen látványos – macskaköves – főtérre. A fradi színeiben pompázó városháza természetesen tip-top állapotban várta a szemlélődőket,

 pedig majd 500 éve épült, a látványt szponzorálta a kikandikáló napocska is. Az épület díszes homlokzatán, az óra alatt 24 kis harang található, melyeken élvezhető harangjáték szokta szórakoztatni az arra járókat. Én már jártam arra. A főtérről pompásan végig lehetett látni a tó hosszán (12 km). A látvány arra emlékeztetett, mikor alsósként este a paplan alatt – elemlámpa fényénél – olvastam, na itt is volt egy vastag paplan, ami a látványt felülről korlátozta. Rövid nézelődés után elindultunk a tényleges túrára, de nem kellett messzire menni, csak vissza a Toscana félszigetig, ahol rögtön megálltunk megcsodálni a kis szigetre épített Ort kastélyt, amit kb. 100 m hosszú fa hídon lehetett megközelíteni.

Mi gyalogosan nem csak megközelítettük, de rögtön körbe is jártuk, ami nem nagy kunszt, de érdekes részleteket lehet felfedezni. Cobranco elrendelte, hogy a félszigeten elterülő parkot is meg kell néznünk,

 én nem akartam vitatkozni, mert reméltem, lesz valahol egy pad, szép kilátással, ahol esetleg reggelizhetünk. A behatolás nem sikerült felhőtlenre, két ok miatt sem, az egyik okot a valódi felhők szolgáltatták, a másikat a behajtani tilos tábla, de látott már valaki olyat, hogy Cobranco visszafordul? Most is behajtottunk a murvás utacskára, majd rövid időn belül megtaláltuk az óhajtott padot, a kilátást, és bizony reggeli is volt, 10:15-kor. Az étkezéssel 20 perc alatt végeztünk és már indultunk is a napi program teljesítésére, mert eddig abból nem sok minden valósult meg, hiszen nem a tó mellett akartunk tekeregni, - azt majd az utolsó napra tartogattuk, - hanem szerettünk volna a nyugat felé eső hegygerincen átmászni az Attersee-hez. A Traunsee felszíne 421 m-en, az Attersee felszíne 469 m-en van, a hágó meg valahol 860-870 m-en, tehát szintben nem veszélyes, de ismereteink szerint helyenként húzós a meredekség, ami így első nap külön kihívás. Ezt most jól leírtam, de nem ilyen egyszerűen ment végbe a dolog, a tó mellett még többször megálltunk, majd egy boltot is be kellett támadnunk (SPAR), hiszen szombat volt, a következő nap minden zárva lesz. Aztán végre nekivágtunk a Marktstrasse-n, - elmentünk az Altmünster-i újnak látszó 550 éves templom mellett, - hogy meghágjuk a hegyet. Az út már rögtön emelkedni kezdett 10-11 %-kal és nem engedett a meredekségből, sőt 12 %-ra szigorodott, majd valahol 520-530 m magasságban megálltam egy kis murvás parkolónál, ahol néhány öreg téblábolt az autók között. Az öreget úgy kell érteni, hogy 70+ évesek voltak, amikor megláttak, az egyik odajött és szemrevételezte a gépet, majd rögtön szóba is elegyedett velem, illetve próbált. „Aszonta” az öreg, illetve kérdezte, miközben erősen felhúzta a szemöldökét:„keine Batterie, keine Motor?” (nincs akkumulátor, nincs motor?) Én szinte mindent megértek, de beszélni nem nagyon bírok, csak ha hagynak időt a mondatok formálására, itt meg nem hagytak, rögtön nekem szegezte a kérdést, emiatt csak hirtelen válaszoltam: „keine Batterie, keine Motor, nur Fleisch” (nincs akkumulátor, nincs motor, csak hús) és rácsaptam a jól megtermett combomra. Persze azt akartam mondani, „csak izom”, de nem jutott eszembe a szó (Muskel). Ekkor ért oda Cobranco, aki jót nevetett, amikor elmeséltem neki a párbeszédet, főleg azon derült, hogy a gebe combomra mutatva demonstráltam: „csak hús”. Ausztriában ez a jelenet is példázza, hogy a villanybringa nagyon elterjedt, és már csodabogárnak vélik saját erőből túrázókat. Van is alapja, mert az elektronok segítségével az idősebb nemzedék is könnyen fel tudja fedezni a hepe-hupás, terepasztal szerű osztrák vidéket. A pihenő után, egy lendülettel jutottunk fel 12 % meredek úton a köztes hágóra (620 m), mert sajnos gurulás következett. Mire ide eljutottunk, addigra az idő teljesen vacak lett, teljesen zárttá vált a felhőzet, néha egy-egy csepp eső, meleg sehol. Csurom izzadtan jól esett a 6-8 %-os lejtőn a gurulás, ami szerencsére csak 105 m szintvesztéssel járt, de a fekete leves csak ezután következett. A lejtő alján Reindlmühl településen jobbra fordultunk, majd 500 m után balra a Wessenaurach patak völgyébe, ahol a tervek szerint 350 m szintet kellett leküzdeni javarészt murvás úton. Eleinte aszfalton haladtunk, enyhe emelkedővel, majd eljött a murva és a meredekség is nőtt valamennyit, de a környezet egészen látványos volt, bár nem láttunk nagy hegyeket, csak vadregényes szűk patakvölgyet.5 km murvázás után újra aszfalton haladtunk és már csak 100 m szintet kellett leküzdeni, hol nyílt terepen, hol sötét fenyőerdőben és már fent is voltunk a Gahberg régió tetején 880 m magasságban. Innen már az Attersee-t is megpillanthattuk,

persze a párás, ködös felhős idő nem kedvezett a részleteknek, meg persze a hőmérsékletnek. Innen élvezetes szerpentinen gurultunk le, mintegy 400 m szintet vesztve, a Weyreggbach völgyén a tó partján fekvő Weyregg településre,. Előtte még fent a hágó közelében megtekintettünk az 1500-as években épült Gahberg-kápolnát kivülről

majd belülről,

egy – 5-6 kupolából álló – csillagvizsgáló objektumot is, azt legalább nem fedte be a köd, vagy csak elég közel mentünk hozzá. Aztán vágtáztunk lefelé, izmos szerpentin, persze lefelé nem okozott nagy gondot. Félúton megálltunk nézelődni, melegedni.

Mikor leértünk tószintre, akkor egy éles balkanyarral D felé vettük az irány. Az Attersee is É-D irányú gleccser vájta tó, és olyan hideg is volt, mintha még a jégkorszakban lettünk volna. A víz – még félhomályban is – szép türkiz színben ragyogott, de a vége nem látszott,

mivel ez még hosszabb (19 km)volt, mint a Traunsee.

Az út többnyire a víz közelében futott, sok helyen lejárók, asztalok, padok tehették volna komfortossá a fürdést, ha be bírtunk volna menni a vízbe, sőt pompás, tiszta kiépített illemhelyek is megtalálhatók voltak a parton. Aztán a tó vége előtt - Steinbach Am Attersee település után valamivel -, egy kiépített helyen megállva megebédeltünk és közben megtekintettük, amint neoprén ruhába öltözött békaemberek bemerészkedtek a vízbe. Na, annyira azért nem olyan hideg, talán búvár kiképzés, vagy valamilyen szervezett merülés lehetett. Ha adtak volna ruhát, mi is fürödhettünk volna. A hely pompás volt, asztallal, paddal, toalettel, szép látvánnyal a tóra, a felettünk hetykén ágaskodó műemlék templommal,

a hátunk mögött pedig a Geisswand több, mint 1.000 m-es, majdnem függőleges fala állt őrt.

 Az evés, nézelődés és videó készítés nem vett több időt igénybe, mint 43 perc, és utána 15:25-kor indultunk tovább. Átgurultunk Weissenbach Am Attersee településre, ahol megnéztünk egy érkező hajót,

 majd NY-i irányban elhagytuk a tavat és áthajtottunk a Mondsee-hez, ami 2.500 m távolságra terült el az Attersee-től, de kb. 20 m-rel magasabban. Az út a Seeache patak mellett vitt, ami a Mondsee kifolyója és értelemszerűen a Traunsee befolyója. A Mondsee már ismerős volt,

mert a 2011-es túránk végén, hazafelé menet megálltunk itt és fürdéssel egybekötött tókerülést hajtottunk végre. Ismerős is volt az út amin mentünk, - jó kis alagutas részekkel,

 - persze most nem akartuk megkerülni a tavat, hanem a D-i partján vezető úton kb. 4 km-t haladtunk, majd D felé fordulva megmásztuk a Scharflinger Höhe-t (600 m). A hágó vége nagyon látványos szurdok áttörésbe torkollt, az út átlagmeredeksége 6 %, 2 km hosszan, majd utána rögtön lejteni kezdett az út és egy rövid gurulás után érkeztünk meg a nap 4. tavához, az 583 m magasan fekvő Krotensee-hez.

A tó szó, talán nem fejezik ki hűen a méreteket, talán a tavacska közelebb áll a valósághoz, hiszen 300-350 m átmérőjű vízről beszélünk, ami magán kézben van. Mi azért lementünk a szépen füvesített rendben tartott partra,

mert az a köznépnek látogatható, de a vízbe nem szabad bemenni. Már negyed hat felé járt az idő, mikor tova haladtunk, de az út mellett büszkén álló tornyos-bornyos Hüttenstein kastély élénk sárga tömbjét azért szemügyre vettük.

 Rövid gurulás után újabb tó tűnt fel, a Wolfgangsee,

aminek partjára legurultunk, St. Gilgen-be vízért, bár csak 3 nap múlva lesz majd napirenden a tó és környéke. A főtéren álló pazar városházát szemügyre vettük,

 de vizet nem találtunk, viszont gyönyörködtünk a többi mesébe illő épület

látványában.

 Haladtunk tovább a B158-as úton, kb. 230 m szint megmászása után felértünk a hágóra (750 m), ahol egy zárva talált nagy éttermet láttunk. Egy ott tébláboló emberrel Cobranco szóba elegyedett, akiről kiderült, hogy itt dolgozik, és nagyon kedvesen beinvitált, és megengedte, hogy megtölthessük porzó kulacsainkat. Fél hét felé megkezdtük a gurulást a Fuschlsee-hez. A tó mellett kb. 11,5 m-t haladtunk, mert rögtön balra kellett kanyarodnunk (D felé), a Perfalleckstrasse-ra, hogy a nem túl nagynak látszó gerincen átmászva eljuthassunk a tervek szerint éjszakai szállásnak alkalmas völgybe. A nem túl magasnak látszó gerincen átvezető út eleinte 5-6 %, majd 8-10%, utána egy kis szusszanást engedve, újra bekeményített és tartósan 13, majd 15 % meredekséggel próbált eltántorítani, de mi leküzdöttük. Fent 820 m-en szusszantunk egyet, beöltöztünk és már száguldottunk is le a 740-750 m magasságban elterülő Brunnbach völgybe, annak reményében, hogy majd találunk valami vackoló helyet. A kb. 6 km hosszú völgyön átgurulva semmi lehetőséget nem láttunk, ahol vízszintes volt a terep ott házak, bekerített legelők voltak, szabad hely sehol. Addig-addig nézelődtünk és sehol nem találtunk táborhelynek alkalmas helyet, hogy észrevétlenül begurultunk Vordersee településre, ahol próbáltunk kempinget keresni, hiszen ezen a környéken tilos vadkempingezni, védett terület, és a „bünti,” egy kicsit húzós kb. 5 mililó! Ft. Sajnos kemping nem volt így fél nyolc felé elindultunk a következő napi részeként szereplő Hintersee felé és bíztunk. A tó 1,6 km hosszú 688 m magasan fekszik és meredek 550 m magasságú sziklafalak veszik körül, ez nem teljesen a vadkempingesek álmaiban szereplő domborzat, de szerencsére a túlsó fele, ahol a Taugl patak táplálja, kicsit kiszélesedik és lapossá válik a völgy és egy kis erdő van ott. Mire idáig jutottunk már félhomály uralkodott, hiszen augusztus végén este nyolckor, felhős időben ez teljesen normális, nekünk is jó volt és szerencsére találtunk egy kis utat ami az erdőbe vezetett, de néhány száz méter után egy nagy markológépre lettünk figyelmesek, ami a meder alakításán dolgozhatott hétköznap. Igaz ugyan, hogy a következő nap vasárnap lesz, de Korzikán már vasárnap hajnalban megtréfált egy markoló, emiatt itt próbáltunk tőle úgy eltávolodni, ha mégis jönne valaki dolgozni reggel, akkor ne láthasson minket. Ezért mélyen bementünk az erdőbe egy teljesen sáros utacskán, ahol nem láttunk emberi lábnyomot, és azt gondoltuk, hogy ez jó lehet. Csak az út volt alkalmas a sátor felverésére,

mert az erdő teljesen vad, nem művelt állapotban leledzett. Cobranco még szétnézett a környéken, aztán a büntetés veszélye ellenére felvertük a sátrat és elvackoltunk. Jó kis nap volt, 7 tavat érintettünk, voltak kisebb, de meredek hágók, és reméltük, hogy a következő naptól talán az időjárás felelős is erőt vesz magán, meg persze azt is, hogy nem találkozunk a parkőrrel, mert akkor vége a túrának.

 

2. nap 2019.08.23. Péntek (64 km 1.314 m)

A fokozottan védett terület miatti büntetéstől tartva, már reggel 6 körül talpon voltunk a nagy, sűrű, sötét, kerek erdő mélyén. Nem volt igazán hideg, a sátor ponyva nem volt vizes kívülről,

 mert a fák megakadályozták a kisugárzást, de belülről jól belihegtük és folyt rajta a nedű, amit nem nagyon tudtunk szárítgatni, a nagy pára miatt, hiába fordítottuk ki. A sátor összepakolása közben beindították a markoló motorját, még szerencse, hogy jó messze voltunk tőle, viszont az aszfalt borítású útra kivezető ösvény sajnos pont a nagy munkában lévő gép felé vezetett volna, amerre mi nem mehettünk. Az előző napi leírásban ejtettem hibát, aki megtalálta, beküldheti a „varacskostoportyán”-i email címre, egy Cobrancos bögre reményében, amit közjegyző mellőzésével fogunk kisorsolni. Elindultunk a munkálatokkal ellenkező irányban, befelé az erdőbe és bíztunk benne, hogy valahogy csak kikeveredünk a zöld lombsátor alól. Elég küzdelmesre sikeredet, de 5-600 m tolás után sikerrel vettük az akadályt és amikor kiléptünk a szabad ég alá, akkor már láttuk, hogy teljesen zárt felhőtakaró fedi a szép kék eget. Néhány szóban összefoglalom a napra szóló útitervet: a Hintersee megkerülése, az Almbach folyócska völgyén lejutni a Salzach völgyébe, Hallein-ba, ott bevásárolni, szétnézni, átmenni Németországba, a Rossfeld Ringstrasse-n félig körbemenni, majd Berchtesgaden átgurulva eljutni a Königsee melletti valamelyik kempingbe.

Tehát ezekkel a tervekkel indultunk el a Cobranco által csak laza tókerülgetősnek meghirdetett túra második napjára. Hiába keltünk hamar, de a szárítással és az erdőben bolyongással eltelt az idő, valamivel 7:15 előtt értünk ki az erdőből, de nem indultunk rögtön, mert a Cobranco kerékpárjának hátsó féknyerge elmozdult előző nap, ezt helyre kellett tenni, mivel nem csak emelkedők, de lejtők is vártak ránk. Végül 7:21-kor pattantunk nyeregbe és elindultunk az este már bejárt úton visszafelé. Néhány száz méter múlva elértük a Taugl folyó száraz medrét – amiben a markoló tevékenykedett feljebb -,

 és a meder melletti murvás úton szerettük volna megközelíteni a tavat, de nem sejtettük, hogy csak egy kis félszigetre fogunk jutni. Mikor ezt érzékeltük, tanakodtunk egy keveset és a GPS segítségével irányba álltunk, megtaláltuk a tókerülő utat, amelyen a tó lapályos, D-i szegletében haladtunk.

A tó ÉNY-DK irányú völgyben fekszik a jobb és bal oldalról 1.200 m magas gerincű hegyek fogják közre, miközben a tó felszíne kb. 690 m magasan terül el. A tó DK-i része nem különösebben látványos, hiszen széles, lapos terület veszi körül, de az összes többi irányban égig érő hegyek néznek le rá. Sajnos ezen a napon is vacak képét mutatta az időjárás. Amikor bekanyarodtunk ÉNY-i irányba, akkor az út felkapaszkodott a hegyoldalba, 10-20 méterrel a tó fölé, de a sűrű növényzet okán csak ritkán adódott szép kilátást,...de akkor adott.

A tó közepe felé adódott kilátópont, ahonnan a túloldalt részben fedő felhőcsíkokat pillantottunk meg,

 nekem ezek igen tetszenek, de Cobranco nem rajong értük, mert ezek eső után, párás időben alakulnak ki, értelemszerűen ilyenkor minden homályos. A tó hossza 1,6 km, emiatt viszonylag hamar körbeértünk, de azért láttunk meglepő dolgot is, pl. néhányan fürdőztek, én még a látványtól is libabőrös lettem. Az aszfaltra kiérve, kb. 1 km múlva értünk Vordersee településre, ahol terelőút táblára lettünk figyelmesek, és nem örültünk a feliratnak. Pont a mi irányunkra volt terelés elrendelve építés miatt, de egy kis kérdezősködés után szerencsére kiderült, hogy ki tudjuk azt a szakaszt kerülni, ahol hídépítés folyik, ettől egy kicsit megkönnyebbültünk. Sikerrel vettük ezt a nehezítést és gond nélkül eljutottunk a Strubklamm-ba, amit az Almbach hozott létre. A klamm a szokásos képet mutatta, a folyó mélyen alattunk a szűk sziklaszorosban, fölöttünk meredek sziklafal, sajnos itt buja növényzet is társult ehhez, ami a kilátást, illetve a belátást jelentősen korlátozta.

Voltak alagutak, egy-két kilátópont,

 és időnként tóvá duzzasztották a sógorok a vizet, ezek nem voltak nagyok, de volt belőlük 3-4 db.

Hinterebenau-nál egy forgalmasabb útra kanyarodtunk, de szerencsére bringautat is rittyentettek ide, így nem kellett az autók között billegni. Nemsokára elértünk egy túlméretes tavat – Wiestalstausee -, ami 3,6 km hosszával kiérdemelte a monumentális jelzőt. Ha a tó előtt jobbra kanyarodtunk volna, akkor egy kis mászás után Salzburgba juthattunk volna, de mi egyenesen mentünk tovább, mert Hallein-t szerettük volna elérni, nemcsak a bolt miatt, hanem azért is, mert onnan indul az út a következő célponthoz, Németországba. A tó túlsó végén megálltunk megnézni a gátat,

 valamint a 100 éves egyéb létesítményeket,

és láttuk, hogy éppen egy csoport készül leereszkedni a tó utáni nagyon szűk szurdokba.

Indulás után eleinte gyorsan fogytak a szintek, jól haladtunk, majd egy kicsit szelídült a lejtés és újabb tó tűnt fel, de ennek mérete meg sem közelítette az előzőt, hiszen „csak” 600 m hosszt regisztráltunk. Innen enyhe lejtés mellett 10:00-kor értük el Hallein-t, a Salzach völgyében,

 ahol a légköri viszonyok továbbra sem kedveztek azoknak, akik a távolban részleteket szerettek volna felfedezni. A városban igen jelentős volt a forgalom, mi a járdán próbáltuk az életünket megóvni a sok járműtől. Mindenféle felüljárók, körforgalmak, hidak, tették áttekinthetetlenné, vajon hogyan kell átkelnünk, élelmet beszereznünk. A Salzach folyó szigetén találtunk egy jó kis Billa-t, ahol bevásároltunk, igaz ez a tevékenység eltartott vagy 45 percig, majd a szigeten tovább hajtottunk É felé és a legjobbkor találtunk egy ingyenes, tökéletesen tiszta illemhelyet, amit ki is használtunk. Keringtünk egy ideig, majd visszamentünk a Salzach jobb partjára és D felé haladva próbáltunk az óváros közelébe jutni, de ehhez újra át kellett magunkat erőltetni a nagy forgalmú hídon. Az erőfeszítés megérte, mert a belváros fantasztikus,

a házak csodálatosan felújítva, helyenként sikátorok,

mindenfelé templomok, lenyűgöző, na. A Jozef Schöndorfer Platz volt talán a legszebb, itt áll a városháza, aminek homlokzatára egész jó kis képet festettek,

voltak még cirádás házak is, de a legérdekesebb talán az volt, hogy soknak nem függőleges volt a homlokzata, hanem tetejük a lakóterek felé dűlt. Természetesen minden párkányról színes virág zuhatagok lógtak, ahogyan az ember elképzeli Ausztriát. Aztán még megnéztük a Stadtpfarrkirche-t

és indultunk volna a délutáni program végrehajtására, amikor az az utca, amerre mennünk kellett volna, építkezés miatt le volt zárva. Ekkor választanunk kellett, vagy lemegyünk vissza az óvárosba és megkerüljük a várost, vagy a valószerűtlenül meredek utcán megpróbálunk feljutni a műútra, ahova az első esetben is mennünk kellene. Mi ezt a brutálisan meredek utcát választottuk 20+ %-kal, helyenként azért lehetett tekerni is, de sok helyen csak tolni tudtuk a gépeket, viszont hamar feljutottunk a Dürrnberg-be vezető útra, pedig nem is volt teljesen biztos, hogy be tudunk majd csatlakozni. Ez az út már csak 8-9 % meredekséggel kényeztetett, és ahogyan jutottunk egyre feljebb a kilátás is egyre jobb lett. Volna, ha az időjárás nem lett volna vacak felhős, párás, eső előtti, így csak sejthettük a távoli sötét foltokról, pacákról, hogy azok bizony hegyek lehetnek a távolban. Aztán majd 700 m magasságban már majdnem elértük Dürrnberget,

de útépítés miatt a váltakozó irányú forgalmat jelzőlámpa irányította, nekünk nagyon nehéz volt a zöld hullám végére felcsatlakozni és a meredek úton igyekezni, nehogy elinduljanak szemből az autók, mert nem nagyon lehetett volna hova kitérni, csak egy sáv volt, a másik teljesen felszedve. A terelés túloldalán megálltunk fújni egy kicsit, olyan 12:45 körül, én a fújáson kívül már szívesen ettem is volna valamit, de nem volt rá alkalom. Innen már csak kb. 1 km volt a német határ, ameddig az út szigora is csökkent valamelyest, és ahol észrevétlenül jutottunk át, mármint számunkra észrevétlenül. A határtól még mentünk egy kicsit le, egy kicsit fel, és valamivel 13:00 óra előtt elértük a Rossfeldringstrasse becsatlakozását.

 Ha tovább mentünk volna egyenesen, akkor legurulhattunk volna Berchtesgaden-be (540 m), de mi inkább a balra induló utat választottuk, ami ugyanoda fog érkezni, mint az egyenes, csak előbb fel kell kaptatni 1.560 m magasra. Na, de ne szaladjunk annyira előre, mert találtunk – a két út találkozásánál – egy buszmegállót, ahova beköltöztünk ebédelni.

A hely már be volt járatva, Cobranco 2003-ban illetve 2006-ban használta ugyanerre.

 A szokásoknak megfelelően jól elhúztuk a kajálást, beszéltünk hülyeségeket, néztük a forgalmat – még kétütemű Trabant 601 is volt! -, majd kezdtünk pakolni, amikor megállt egy autó, kiugrott belőle egy faszi, berohant – mi ott ültünk a padon -, nem szólt egy szót sem, letérdelt és valamit kivett a pad alól. Matatott vele valamit, majd újra térdre ereszkedett, visszatette, beült az autóba és elszelelt. Mi úgy csodálkoztunk, mint az őskori viccben a kocsmában, a „töltelékek”, amikor bement egy ló, végigment a falon, a plafonon, majd a pultnál kért egy whiskyt, megitta és kiment. Erre mondta a korcsmáros, mit csodálkoztok tegnap sem köszönt. Na, mi pont így jártunk. Persze azért rájöttünk, hogy ez valami geocachinges faszi volt, mert mi is megnéztük azt a kis műanyag tégelyt, amit Ő kivett és egy pici füzetkét találtunk benne mindenféle lebélyegzett lapokkal.

A közjáték után 14:00 körül indultunk meghódítani a felhőbe vesző csúcsokat, mert sajnos tej ködben úszott a hegy teteje. A buszmegálló 860 m magasságban volt, a hágó 1.550 m-en, könnyű kiszámolni, hogy 690 m szintet kellett leküzdeni, de átlag 10 % meredekség mellett, legalábbis a ismertető tábla erről informált.

Indulás után nem esett jól a 9 %, mivel a hosszú pihenő után a pulzus jól le tud esni, a hirtelen nagy terhelés hatására a lábak besavasodnak, mert a szív még nem pumpál elegendő vért, ami el tudná szállítani az izomból az „égéstermékeket”. Ezt megelőzendő szükséges a bemelegítés, de ott erre nem volt lehetőség, így kényszerűségből nyomtuk, nehogy az alacsony sebesség miatt felboruljunk. Az út alsó szakaszán nem nagyon jellemzőek a nagy kanyarok inkább hosszú egyenesek, hosszan nyújtott ívek vannak, de 930 m magasságban van egy visszafordító kanyar, na, itt előzött meg minket egy masszív felépítésű leányzó, országúti kerékpárján. Én kicsit hitetlenkedtem is magamban, hogy elég jó tempóban megy fel, hogyan csinálhatja. Aztán pár perc múlva megkaptuk a választ, már jött is vissza, tehát nemhogy nem ment fel a csúcsra, de még a feléig sem, sőt csak kb. 100 m szintet mehetett a találkozásunkhoz képest, ez azért magyarázatot adott a tempóra. Az alsó szakaszon voltak jó kilátópontok, persze jó időben nem ködben, de azért próbáltuk az 500 m-rel alattunk elterülő településeket megkülönböztetni,

 több-kevesebb sikerrel. Annak ellenére, hogy nem volt meleg, a meredekség miatti erőlködés miatt és a pára erősen izzadtunk, muszáj volt folyamatosan inni. Az út elvileg fizetős a gép hajtásúak számára, ja és magánút, de 1.100 m-nél még mindig nem találkoztunk a fizetőkapukkal, amit Cobranco meg is jegyzett. Aztán 1.180 m-nél megtaláltuk a kaput, nekünk persze nem kellett fizetni, emiatt egy szűkített részre irányított a tábla, ami annyira szűkre sikeredett, hogy síkosítóval voltunk kénytelenek bekenni a csomagok oldalát, hogy át tudjuk rajta préselni a gépeket. A kapu után megváltozott az út jellege annyiban, hogy fák közé keveredett a nyomvonal és teljességgel megszűnt minden kilátás oldalra. Hosszú nyújtott kanyarok, kilátás semmi, és ahogy felfelé néztünk, egyre sűrűbb, lehangoló pára, illetve a hegyek teteje és az út felső része is a felhőbe vesztek. A meredekség 10-11 %, az idő sz@r, de legalább sportoltunk egy keveset, ami Cobrancot nem nagyon vigasztalta. Egészen 1.430 m magasságig kellett várni a következő visszafordítós kanyarra, ott már olyan köd volt, hogy az utat szegélyező – egyébként magas – fenyőfák teteje már beleveszett, én még a hátsó villogót is bekapcsoltam, nehogy elüssön az az egy-két autó, akiknek gazdája mazohistaként szintén feljött a hegyre. Még néhány kanyart leküzdöttünk, de a végére már szinte fehér bottal kellett tapogatni, vajon hol lehet az út?

 Valamikor délután négy óra felé értük el a hágót (1.560 m),de sokat nem tudok róla mondani, nem láttam semmit, csak arról tudok számot adni, mit nem láttam: sem a fű zöldjét, sem az ég kékjét, sem a nap fényét, sem a völgy mélyét, sem a hegy bércét, sem a fák kérgét, sem Cobranco lényét, sem a város szélét, sem a bringa „fékét”, csak Cobranco mérgét. Próbáltam viccelni, hogy a jó oldalát lássa már, ilyen túránk még nem volt, mindig csak kék ég, szép kilátás, azt is meg lehet unni, ez milyen jó kis változatos túra, de valahogy nem volt vevő a hülyeségre. Aztán próbáltam azzal, hogy pozitívan kell gondolkozni, nem azt kell mondani, hogy már nem áll fel, hanem azt, „milyen szépen lóg”, viszont ez sem nyerte el tetszését, így hagytam a dolgot. Azért egyfajta pótcselekvésként felragasztottuk a matricát, megcsináltuk a sztárfotót a facebookra eszelős vigyorral, sahogy kell, végülis a sport rész megvolt.

Majdnem azt írtam, hogy a szétnézés után elindultunk lefelé, de a mondat fele igaz, 20 perc és beöltözés után elindultunk lefelé az egyre csípősebb időben. Eleinte vak ködben haladtunk, de néhány kanyar után, amikor már 180-200 m szintet elvesztettünk, kibukkantunk a felhőből és láthatóvá váltak a környező hegyek. Látványos gurulással értük el a nagy üres parkolót, ahonnan a buszok indulnak a Khelstein-ra, persze ebben az időben senki nem akart már felmenni, se autó, se busz nem volt a helyszínen. Az útjelző azt mutatta, hogy a továbbiakban 24 % lejtő várható,

ezt kíváncsian vártuk és tényleg mért ilyen meredekséget az óra, alig bírtam húzni a fékkart, ellilultak közben az ujjaim. Aztán amikor már megnyugodtunk, hogy vége a nagy meredeknek, újra kitették a táblát

 és újra kapaszkodni kellett, utána röviddel tényleg megérkeztünk Berchtesgaden-ba. A városban erős forgalom haladt a mi irányunkba, emiatt jónak láttuk felmenni a járdára, ahol kényelmesen haladtunk az elágazásig, ahol a Königsee Ache egyesült a Ramsauer Ache-val,

 hogy innen Berchtesgadener Ache néven folytassa pályafutását. Nekünk balra kellett kanyarodnunk a Königsee irányába, és alig fordultunk be, már meg is álltunk, mert boltot (Lidl) láttunk, hiszen holnap erre jövünk majd vissza és tudnunk kell meddig lesz nyitva, vásárolni akkor akarunk majd. A lényegi információt sikerült megtudnunk, 20 óráig tart nyitva szombaton. Egy nem túl hosszú emelkedő után D felé kijutottunk a városból és 3 km, mezőkön áthaladó, élénk forgalmú úton 17:50-re jutottunk el a tervezett célhoz, a Königsee melletti kempingig, amit Grafenlehen néven említett a tábla. Becsekkoltunk és az egyik igen zsúfolt sarkába letettük a sátrat, a szomszédoknak épp, csak nem lógott át a lába. Aztán elmentünk fizetni és csupasz bringával begurultunk a tóhoz, szemrevételezni az útvonalat és a hajóállomást. Ez azért volt fontos, mert szombatra hajókirándulási ingerenciánk volt. Megállapítottuk, hogy gyalog kb. 10 percet vesz igénybe az út, megtekintettük a menetrendet is, és a 8 órai indulást céloztuk meg. Az információk megszerzése után nem indultunk még vissza, hanem egy murvás úton elérhető kilátópontot (Mahlwinkel) vettünk célba, amit Cobranco otthon nézett ki.

Néhány fotó után visszagurultunk a kempingbe, ahol beültünk az egyik étterem teraszára, rendeltünk egy sört, kipakoltuk a madárlátta rántott húsokat és megvacsoráztunk. Vacsora után már csak a fürdés és az alvás volt hátra, de itt nem volt olyan csend, mint a tiltott rengeteg mélyén. Ez a nap is pompás volt túra útvonal ügyileg, az, hogy az idő nem volt verőfényes, hát istenem, van ilyen, majd lesz jobb. Reménykedtünk, hogy szombaton jó idő lesz, nem elég a jobb, mint a mai, kifejezetten jó idő szükségeltetik, mert a tavat és az azt körbevevő hegyeket látni szerettük volna...

 

3.nap 2019.08.24. Szombat (24 km 91 m)

Ahogy a fejlécből kitűnik, ez a nap nem a – kerékpárral – teljesített nagy táv miatt fog bekerülni arra a helyre, ahova be kell kerüljön, hanem…

Ugyanis egy kis hajókirándulást terveztünk a Königsee-n, és előzetesen nem tudtuk, vajon a láthatóság végre jó lesz-e. Ha folytatódik az elmúlt két nap párás, ködös – a látványt elpalástoló – időjárása, akkor bizony borul a program. Ezek még esti gondolatok voltak, ettől függetlenül jól aludtunk, én valamikor 7 óra felé ébredtem Cobranco mocorgására, aki széthúzta a sátor cipzárját, kinézett, majd közölte, döglünk tovább, mert 20 méter a látótávolság. Eredetileg a 8 órakor induló hajót céloztuk meg, de inkább még a hálózsákot melegítettük egy darabig. Aztán fél nyolc felé helyenként szakadozni kezdett a köd és a környező magas hegyek közül néha-néha kibukkant ez, meg az. Ezen felbuzdulva cihelődni kezdtünk, a bringákról leszedtük a csomagokat, betettük őket a sátorba, a gépeket összelakatoltuk, és 8:25 körül elindultunk gyalog, a már este felderített kikötőbe. Kényelmesen sétálva 10 perc alatt oda is értünk, miközben hirtelen kivillant az ég kékje a kavargó párából, mint Piroska feje a farkas gyomrából, amikor a vadász felvágta azt. Mi is pont annyira meglepődtünk ezen. A kikötő és a városka kihalt volt,

így gyorsan meg tudtuk venni a kétszer 19 Euró értékű hajójegyet, majd beálltunk a néhány embert számláló sorba, majd kiálltunk onnan. Cobranco kifundálta, hogy nekünk a hajó leghátsó sora lenne a jó, viszont nem tűnt sanszosnak annak megszerzése, emiatt a következő hajóra aspiráltunk, ami éppen elindult a fából épített, a vízben cölöpökön álló garázsából. A tavon csak elektromos hajtású hajók üzemelhetnek, amik Cobranco szerint 1909-től szelik a habokat.

A beálló új hajó hamar megtelt, mert közben a népek is megjelentek, nyilván más is észrevette, az idő gyógyulását. A következő hajó beállása után csak egy család volt előttünk, és sikerült is a leghátsó padsort lefoglalnunk, ami azért volt jó, mert innen az oldalablakon át előre, a hátsó ablakon át viszont hátrafelé is lehetett kitekinteni, illetve videót készíteni.

Az ülések hasonlítottak az 50 évvel ezelőtti miskolci villamosok ülő alkalmatosságaira, azzal a különbséggel, hogy itt a fa padokat kék színű párnákkal borították, gondolva a bringások alfelére is, amik nem szoktak kemény nyereghez. Viszont a hajó kívül belül tip-top állapotban várta az indulást, ami 9 óra körül – hangtalanul – meg is történt,

ezzel lekezdődött a félnaposra tervezett hajókirándulás. A tó hossza 8 km, közben egy helyen áll meg a hajó, a St. Bartholoma (Szent Bertalan) állomáson, és a végállomáson, a tó végén található Salet nevű helyen. Azt terveztük, hogy először végigmegyünk a teljes tavon hajóval, ott egy kis gyalogtúra, majd visszafelé kiszállunk a St. Bartholoma megállónál, ott is szétnézünk, majd visszahajózunk a kiinduló pontra. A hajójeggyel lehetőség van az út megszakítására és folytatására, éppen ezért nem akartunk félúton kiszállni, nehogy a következő hajó(k)ra ne férjünk fel.

Az élményeket nemcsak a tó hossza adja, hanem az is, hogy két oldalról óriási hegyek állnak őrt, és tiszta időben fantasztikus látványt nyújtanak az arra hajózóknak. Mi csak reménykedhettünk, hogy a két napja tartó, vacak légköri jelenségnek pont ezen a napon lesz a vége, de nem volt választás, ez volt a terv, tehát próbálkoztunk. Indulás után a tó felett kicsit messzebb lehetett látni, a pára egy cseppet feljebb húzódott, és láthatóvá vált egy függőleges sziklafal a jobb oldalon.

 A tó itt keskeny, majd az említett sziklafalat elkerülve kiszélesedik, mi ezt csak a prospektuson tudtuk követni, mert ahogy kiértünk a „nyílt tóra” csak a hófehér ködöt láttuk. A bal oldalon a tó fölé magasodó hegyek csúcsa 1.800 felett található (Jenner 1.874 m) és Königsee településről seilbahn visz fel rá. A hajón angol, német és magyar nyelven ismertetőt lehetett hallgatni, ha már nem láttunk sokat, ez is jól jött. Persze a magyar ismertetőt Cobranco szolgáltatta és csak a közvetlen közelében ülő – magyarul tudó – népeknek adott információt. Egy idő után megálltunk, az egyik matróznak kinéző ember elővett egy trombitára hasonlító rézcsövet (kürtöt), kiállt a hajó jobb oldalára és próbált valamilyen hangot előcsalogatni az eszközből. Itt a jobb parton egy nagy sziklafal áll, a jóember szerette volna, ha mi is meghalljuk a játékának visszhangját, amit a vélekedés szerint hétszer kellett volna érzékeljünk. Bárcsak ne próbálta volna meg, vagy esetleg gyakorolhatott volna, mert az igaz, hogy sikerült valamilyen hangot előcsalnia, de az is igaz, hogy ez nem okozott örömöt azoknak, akik nem teljesen süketek. A sziklafalnak sem tetszett a produkció, mert csak egyszer verte vissza a zajt, aztán elült a hang. Annyira jónak ítélte a produkciót, hogy még körbehordozta a – templomi perselyt helyettesítő – sapkáját is, amibe adományokat várt. Mi még  - a József Attila által megénekelt - őszinte gyerekkorunkat töltöttük, tehát nem tudtuk megjátszani magunkat, és elhitetni a „művésszel”, hogy ez bizony tetszett, így nem adtunk egy fillért sem. Ahogy tovább indultunk, a pára egyre feljebb emelkedett és fantasztikus látványban volt részünk, ahogy a ritkuló függöny mögül nem csak a tó, de a környező hegyek is kezdtek kibontakozni. St. Bartholoma-ba érve már a napocska is megvilágította a kis félszigeten elhelyezkedő kolostor fölé magasodó Watzmann csoportot,

 melynek legmagasabb pontja 2.700 m fölé nőtt, miközben a tó szintje 592 m-en hullámzott. Ezen a részen a legkeskenyebb a tó, emiatt már a bal partot is sikerült megpillantanunk. Indulás után visszatekintve a kolostorra, a látvánnyal elégedett voltam,

és jól látszott, hogy a tó északi részét, – ahonnan jöttünk – még mindig összefüggő pára takarja, viszont előttünk egyre erőteljesen tisztulni kezdett, ami reményt adott. A tó itt balra kanyarodott és mielőtt megláttuk volna a végállomást, a jobb parton a maradék ködfoszlányból előbukkant a Königsbach 60 m magas vízesése,

aminek hangja is elért hozzánk. Innen néhány perc alatt jutottunk el a végállomásra, ahol már zavartalan napsütés és pompás kék ég fogadott, meg persze türkiz-zöld sekély víz.

Egy furcsaságra lettem figyelmes, ami a rendszerető németek figyelmét elkerülhette, ugyanis találkoztunk egy kis benzinmotoros hajócskával, ami a szemetet szállította el innen, ugyanis ide csak a vízen keresztül lehet eljutni.

Igen ám, de a turista hajók mind elektromos meghajtásúak, már több mint 100 éve, és pont a környezetet a szeméttől megszabadító hajó környezetkárosító, büdös, zajos? Itt valami félrement, nem hiszem, hogy ez csak nekem szúrt szemet.

A Königsee D-i végétől alig 500 m-re újabb tó található, az Obersee, ami maga is valamikor a Königsee része lehetett, de egy földcsuszamlás elválasztotta őket. Mi elindultunk megnézni a tavat, aminek a túlsó végéhez is vezet út, amire azért van szükség, mert onnan kb. 1,5 km-re található Németország legmagasabb vízesése a Röthbachfall (470 m). Sajnos időhiány miatt, mi ezt nem terveztük megnézni, hiszen a délután már a kerékpároké leszfőszerep. Néhány perc séta után elértük a Salet-Alm éttermet, fogadót, ahol megnéztük a felhozatalt, és 12 Euro-ért pisztrángot láttunk, ami már – így 10:15-kor is – megindította a nyálelválasztásunkat, de nem adtunk nagy esélyt a halebédnek, mivel csak 12-kor nyitott a hely. Továbbhaladva még kb. 10 percet poroszkáltunk a kihalt murvás utacskán, nehéz volt elképzelni, hogy egy nagyon felkapott turista célpont környékén vagyunk. Ja, igen 10 perc után értük el az Obersee ÉNY-i csücskét, ahonnan végigláttunk az 1,3 km hosszú tavacskán,

 láttuk a háttérben elhelyezkedő óriási hegyek kontúrját, de a részletek a párába vesztek. Elindultunk a tó partján, hátha találunk egy-két jó kilátó pontot. Addig-addig mendegéltünk, és mert az élénkülő mozgás miatt nem nagyon találtunk szabad helyeket, eldöntöttük, mégis végigmegyünk a kis ösvényen. Ami eleinte sétaútnak indult, majd meredek sziklás lépcsős mászással folytatódott, aminek megvolt az az előnye, hogy a kilátás hirtelen fantasztikus lett,

 megörökíteni nem volt egyszerű, először meg kellett várni a lihegés csillapodását, csak utána lehetett gombokat nyomkodni. Fantasztikus szine volt a víznek a felszálló ködben.

 A tó és a túloldali napfényben fürdő sziklafalának látványa megerősítette, érdemes volt erre jönnünk.

Az út vége ismét a tó szintjére tért vissza, ahol egy kis fogadó szerűség „fogadott”, ami a Fishunkelalm nevet viselte.

 Itt már elég sokan ettek, ittak az eresz alá állított padok, asztalok környékén.

 Mi nem ültünk be közéjük, viszont DK-i irányba nézve, a szemünket meresztve megláttuk a Röthbachfall vízesés fehér fonalát a homályba vesző hegyoldalban.

Még szerencse, hogy láthattuk, így hiányérzet nélkül fordulhattunk vissza, a hajóállomás irányába vivő úton.  Ekkor már 11 felé járt az idő és úgy látszott, hogy a lusta turisták is felocsúdtak, és kezdtek szemből érkezni a népek, ami a ’90-es években a Váci utcában volt jellemző karácsony előtt egy héttel. A tó eleje felé, ahol több helyen lehetett a vízpartról jó fotókat készíteni,

ekkor már sorban álltak a családok a lejutásért.

A Sattel-Alm-hoz érve, örömmel nyugtáztuk, hogy már nyitva a hely, pedig még csak 11:50 körül járt az idő, és szabad helyek is voltak. Némi pingvinezés után bementünk és megrendeltük a füstölt pisztrángot, na nem az eredeti – vajas kenyér - körettel, hanem sült krumplival, amit Cobranco alkudott ki. Járt még hozzá torma-mártás és egy korsó limonádé-sört is vásároltunk. Az egész étterem önkiszolgáló jellegű, emiatt az árak sem voltak vadak, a főfogás: 12,8, a sör:3,7.

Nekem nagyon ízlett az étel és az ital is, de Cobranco szinte mindenben talált kivetnivalót, viszont csak nem lehetett nagyon vacak, hiszen mindent megevett, még a tányér szélén is láttam fognyomokat.

A tóra és a környező hegyekre is fantasztikus kilátás nyílott, Cobranco mondta is, hogy ez nagyon kell az ebédhez, én csak a vállamat rándítottam, aztán meg is kaptam, nekem bármi megfelel, nem számít hol, és főleg nem az, mit eszek. Erről eszembe jutott egy történet, még valamikor 2000-es évek elején, Bibione-ban nyaraltunk egy apartmanban, magunknak főztünk, spóroltunk. Egyik nap elmentünk Velencébe és amikor megéheztünk leültünk a Rialto híd lépcsőjére, a tömeg csak úgy áramlott körülöttünk, én felbontottam a magunkkal vitt „löncshúst” és ott elfogyasztottuk. Azóta, amikor hülyékre terelődik itthon a szó, a fiaim ezt mindig felemlegetik, úgy látszik ez mélyebb nyomot hagyott bennük, mint a sok látnivaló.

Ebéd után néhány perc alatt a Salet kikötőbe jutottunk és az éppen érkező hajóból kiszálló embereket nézegettük és megállapítottuk, minden második ázsiai kinézetű. Sajnos nem tudtuk az utolsó padot elfoglalni, mert megelőztek az előttünk beszállók, de nem volt probléma mert csak a St. Bartoloma állomásig mentünk, ami csak pár perc.

 Kiszállás után szemügyre vettük a piros hagymakupolákkal ékesített székesegyházat, melyről Cobranco elmondta, hogy ide küldték azokat az egyházi embereket, akik valamilyen bűnt követtek el.

 Utána elsétáltunk egy nagyszabású ebédeléseket kiszolgálni képes étteremsor előtt, majd NY-i irányban – hangyaként - feltekintettünk a Watzmann óriási sziklafalára.

Cobranco még néhány legendát elmondott, amit kéretik a videón megnézni, meghallgatni. Elkészült a közös fotó, a virtuális képeslakép, amit sosem küldtünk haza, de örök emlék marad öregkorunkra.

A tömeg elég nagy lett, szinte lépni is alig lehetett, emiatt sietve a kikötőbe indultunk, és az éppen beálló hajóra felszállva már indultunk is kiinduló kikötő felé. Beszállásra várva, nézegettük a kiszálló utasokat és bizony nagyon sok ázsiai jellegű arcot láttunk, igaz a hajón is volt több vegyes család, ahol a hölgy tag ázsiai a férfi német, a gyerekek vágottszeműek, de mindenki németül beszélt. Aztán újabb hajókázás, ezúttal visszafelé, megannyi újabb érdekesség pl. hosszában végig a tó, amit idegelé a ködtől nem láttunk,

egy óriási vízesés jobbról

a tó északi végén figyelő Klistier-sziget,

 mely a tó egyetlen szigete és nem mellesleg Eva Braun kedvenc tartózkodási helye is volt.

A hajókirándulás végéhez közeledve még felfedeztük a tó K-i oldalán azt a kilátópontot, amit előző este bringával felkerestünk és onnan néztünk le a tóra. Jobbra a partmentén sorakozó korabeli hajóhangárok már jelezték,

 bizony mesebeli utazásunk végéhez közeledünk. Innen már pár perc múlva ki is kötött a hajónk, mi pedig sietős léptekkel megindultunk a kemping felé, hogy egy gyors rámolás, fizetés után elinduljunk Ausztria felé.

A kempingbe visszaérve, ha nem is gyorsan, de viszonylag lassan összepakoltunk, a pakolás sebességére nem volt jó hatással, hogy Cobranconak mindenről eszébe jutott valami régi történet, ami nem baj, viszont meg is osztotta velem,

ami szintén nem probléma, mert érdekesek voltak, de az idő jól eltelt. Közben a Kehlstein felől erősen feketedni kezdett az ég és meg is dörrent. Ettől egy kicsit igyekezni kezdtünk, de csak annyira sikerült, hogy 15:22-kor elinduljunk, igaz csak a kassza felé, ahol otthagytunk fejenként 13 Eurót, ami nem is tűnt soknak. A fizetés után már tényleg elindultunk, de még mindig nem a természet szépségeinek felfedezése volt az elsődleges cél, hanem a bevásárlás, mert szombat délután lévén, fel kellett tölteni az élelem és ital tartalékokat. Ahogy elhagytuk a kempinget, többször is erősen dörgött a Königsee-t övező hegyek felől, mi pedig hirtelen pedálozásba kezdtünk, elkerülendő a nem tervezett fürdést. Az út hiába vezetett lefelé, az erős ellenszél nem segítette az eső előli meglógást, és még mielőtt elértük volna berchtesgadeni Lidl-t egy kicsit megöntöződtünk, amit Cobranco nehezen viselt. A vásárlás után már nem esett az eső, a célunk szerencsére a nagy felhőkkel ellentétes irányba vezérelt minket, legalábbis ekkor még úgy gondoltuk. A célunk, - hogy erről is essen szó - a Berchtesgadener Ache (a Königsee kifolyója) mellett végighaladva eljutni Ausztriába,

lehetőleg Salzburg közelébe. Ez a távlati cél volt, de Cobranco beiktatott még egy látnivalót, ez pedig az Almbachklamm megtekintése, gyalogtúra keretében. Eleinte Berchtesgaden-bem száraz főúton haladtunk, de kényelmetlenül sok volt az autó emiatt felmentünk a járdára, majd később a bringaútra. Ahogy haladtunk egyszer csak nedvesedni, majd vizesedni kezdett az út, később csurom vizessé vált és kellemetlen alsómosásban volt részünk. Ahogy kiértünk a főútra, már megszűnt a járda/bringaút, de azért a széles aszfaltozott padkán jól lehetett haladni, viszont  itt már a bal oldalunkat is érte a gyorsan haladó autók által felvert vízfüggöny. A térképet nézve, nekünk nem kellett a főúton haladni, mert vele párhuzamosan az Ache bal partján murvás bringautat jelzett és mi ezt választottuk a sok autó helyett. A vadregényes utacska 2 km hosszan tartott,

és elértük a klamm bejáratát, ahol a valamikori márvány malom működött, amiben különféle méretű márvány golyókat „őröltek”. Megnéztük a környéket, de a bringák elhelyezése fejtörést okozott, nem lehetett senkire rábízni. Cobranco próbálkozott az étteremnél, – a válasz: nyet, - a klamm bejáratának pénztárosánál – a válasz: nem az én problémám, - végül a valamikori „malom” kisipari változatánál volt egy kis boltocska, és ott azt mondták, hagyjuk nyugodtan ott Ők majd ránéznek a bolt ablakából. Gyorsan átöltöztem, mármint átvettem a cipőmet, mert igen-igen hoztam túracipőt, hiszen ilyen köves szurdokokban nem kényelmes a SPD cipő (már a Königsee-nél is abban voltam). Még hogy nem kényelmes, de az én bringás cipőm a szétszakadás határán volt, Cobranco már a Korzika túrán is furcsállotta, hogy még mindig abban a vacakban mentem. Erre most megint ezt a cipőt hoztam, mert közben nem tudtam olyat vásárolni ami tetszett volna, inkább hoztam a gyalogtúrára másikat. A bringákra ráhúztuk az esőponyvát, összelakatoltuk őket és 17 óra körül elindultuk felfedezni az Almbach-klamm-ot. A nem túl készséges kasszás bácsi 5 Euró-t számolt fel fejenként a 6 helyett. Rendes próbált lenni, amikor közölte, ha várunk hatig, akkor Ő már elmegy, mi meg ingyen bemehetünk, de nem éltünk a „gáláns” ajánlattal, mivel nem volt kidobni való időnk. Alig indultunk el máris óriási sziklafalak között találtuk magunkat,

 ahol kis vízeséseket, zúgókat alkotott a patak a szűk helyen.

 A szurdok, hol egy kicsit szélesebb, majd keskenyebb lett váltakozva, a mederben - érdekes módon, - különféle alakú és színű kövek díszítették, kifejezetten élvezetes látványt nyújtva.

Rendkívül sok igényesen megépített híd, korlát kapaszkodó teszi biztonságosan járhatóvá a szurdokot,

ami a német precizitást dicséri. Én ezen kívül dicsérem a természet szépérzékét is, amivel kifaragta ezt a völgyet és ezzel az embereknek is élményt adott.

Egy óra mászás, lépcsőzés, hidazás után elértük az Ettenberg-be vezető túraútvonal becsatlakozását, ahol egy kerékpárral behajtani tilos tábla fogadott, amit nem tudtunk hova tenni.

 A mi irányunkból nem nagyon lehet kerékpárral jönni, még ölben hozva sem, Ettenberg felé viszont szintén nem, mivel az az út majdnem függőlegesen felfelé haladt, talány maradt a tábla értelme. Kicsit később elértük a Sulzer vízesést, ami becslésünk szerint 150 m magasságból közlekedett a patakba. Itt már majdnem visszafordultunk, de a józan ésszel ellentétesen döntöttünk és tovább haladtunk a klammban felfelé és megpróbáltuk elérni a végén a Therezia gátat.

 Végül mégsem mentünk el az út végéig, hanem 18:20-kor visszafordultunk, mivel még bringával is volt mit tennünk, át kellett még mennünk Ausztriába, ahol még táborhely is kellett keresni. A visszaút is nagyon látványosra sikeredett, teljesen más arcát mutatta a kanyon lefelé menetben,

 bár sietősen haladtunk, majd 19:05-re értünk le a klamm végéhez. A pénztár már zárva volt, de nem csak az, hanem az a kis bolt is, ahol a gépeket hagytuk, de szerencsére mindent érintetlenül találtunk. Én nagyon élveztem a kirándulást, mindenkinek csak ajánlani tudom, aki szereti az ilyen jellegű túrát.

Egy gyors átöltözés, és már 19:24-kor „újra” nyeregben ültünk és elindultunk Salzburg irányába. Eleinte kis kerékpárútnak beillő utacskán haladtunk az Ache bal partján, fenn a domboldalban, ahonnan folyószintre Marktschellenberg-ben tértünk vissza, ami egy takaros kis német városka. Érdekesség, hogy a Königsee-n az egyik hajó neve is ez volt. Utána már azon problémáztunk, hogy jobb oldalról bejött az út mellé az Ache, baloldalon meg települések „keletkeztek”,

emiatt nem volt vadkempinges hely. Addig-addig lamentáltunk, amíg átcsúsztunk Ausztriába, Salzburg tartományba, ahol nem teljesen rentábilis a büntetés. A határtól mentünk kb. 3 km-t és elértük az A10-es autópályát, addig egyáltalán semmilyen helyet nem találtunk. Itt az autópálya felhajtónál megálltunk, hátha van esély a bokros területen, de nem jártunk szerencsével. Cobranco kukoricást szeretett volna, és teljesült is a kívánsága, de sajnos nagyüzemi tábla volt, sehol egy bevezető út. Aztán egy kerékpárúton bevettük magunkat a vidéki részbe, ahol egy lovarda mellett beosontunk, mert távolabb egy kukoricást véltünk felfedezni a félhomályban, de sajnos ez sem lett jó, mert a tábla vége egy főútra futott ki és ott nem lett volna takarás. Már sötétben egy kivilágított áruház mellett álltunk meg és Cobranco elment gyalog szétnézni, majd jó hosszú idő után egészen más irányból érkezett vissza, de szerencsével járt. Egy murvás úton betekertünk és sűrű növényzet takarásában egy legelő csücskében megtaláltuk azt a helyet, amit Cobranco kinézett.

A bringák fényénél felállítottuk a sátrat, én még teát is főztem, jól megvacsoráztunk, majd nyugovóra tértünk.

Úgy gondolom, hogy egy nagyon jó, tartalmas napot hagytunk magunk mögött, volt benne hajókázás, szép látvány, gyalogtúra, eső elől menekülés, még gyalogtúra, pompás szurdokkal, egy kis kerekezés is és a végén izgalom is, vajon lesz-e táborhely, és lett.

Cobranco a Salzburg környéki beépített területen is talált táborozásra alkalmas területet, szerintem a Hold túlsó oldalán is menne neki, legfeljebb az összevont szemöldökű UFO-knak megmondanánk, hogy Pataki Attila földijei vagyunk, akit biztosan ismernek, hiszen rendszeresen hozzák-viszik. Itt Salzburg mellett hiába mondanánk, mert itt nem UFO-k élnek, és lehet, hogy azt sem díjaznák, ha Cobranco elénekelné nekik a „A kór közepén állok” c. nagybecsű nótát, emiatt inkább el kellett bújnunk, nehogy magyarázkodni kelljen.

 

4. nap 2019.08.25. Vasárnap (96 km 672 m))

Az éjszaka bizonyosan zajos volt, hiszen az autópályától néhány száz méterre táboroztunk, de én ebből csak reggel hallottam valamit, amikor már felébredtünk. A sátorból kikukucskálva az tűnt fel, hogy az esti nagy felhőket tiszta ég váltotta fel ami reményre adott okot. Minden naphoz leírom, hogy Cobranco reggel, még indulás előtt felvesz 50-500 db snittet, némelyiket háromszor, és ezen a reggelen is pontosan így történt. Éppen arról beszélgettünk, hogy milyen jó volt a táborhely, amikor a szomszéd legelőn – amitől csak egy vérszegény fasor választott el – hirtelen felhörrent egy traktor motorja és a paraszt megkezdte a fű kaszálását. Ez nem volt örömteli, így vasárnap reggel és hirtelen arra sarkallt minket, hogy gyors pakolásba kezdjünk, mivel a mi parcellánkon is 30 cm magasságú fű ágaskodott. Aztán annyira sikerült a vizes füvön a pakolás, hogy 8:30 körül el is indultuk. De, hova is?

A Salzach melletti bringaúton be szerettük volna cserkészni Salzburgot, ott Cobranco egy kis bóklászást tervezett az óvárosban, majd utána K-i irányban elhagyjuk a város a B158-as úton és néhány tavat útba ejtve Bad Ischl-t támadjuk be, ahonnan a napi végcél felé vesszük az irányt, ami  Hallstatt.

Vágjunk is bele! Először az A10-es autópályával párhuzamosan K-i irányban haladtunk és kb. 1 km után elértük a Salzach melletti murvás kerékpár utat, ahol kényelmes tempóban haladtunk É-i irányban. Eleinte csak egy-egy bringással találkoztunk, de amikor – kb. 4 km után – elértük a Salzburg első bérházait – ahonnan már aszfaltossá vált utunk -, már igen csak sűrűsödni kezdett a forgalom.

Minden előzmény nélkül, hirtelen feltűnt – két épület között – a vár látképe, azonmód satufék, és már készültek is képek, snittek.

Ahogy közeledtünk a belvároshoz, egyre furcsább bringásokkal találkoztunk, jött szemből egy lányka, aki elengedett kézzel, haladt, közben a telefon képernyőjét masszírozta. Erről az esetről jutott eszembe, hogy tegnap előtt (2020.05.23.-án, ugyanis ekkor tájt írom e sorokat), Sátán találkoztam a sátánnal. Persze csak a szóvicc kedvéért írtam, tehát Sáta településen jött velem szemben egy BMX bringán egy tag, aki a kormány kereszt vasán, a menetiránynak háttal ült, hátrafelé hajtotta a gépet, jobb kezében cigaretta füstölgött, de ezzel a kezével a baljában lévő telefont nyomkodta és nem nézett hátra, nem borult fel. Kerestem a Cirkuszt, aminek artistája lehetett, de nem leltem. Ezt azért nagyobb számnak éreztem, mint a salzburgi leányzó attrakcióját, bár az sem volt veszélytelen. A Salzach mellett haladtunk még egy darabig és amikor úgy éreztük, hogy most már jó helyen vagyunk, ekkor egy hirtelen balossal bevetettük magunkat a pompás állapotú ódon házak közé, pont a Mozart-platz-ra sikerül rátalálnunk.

Én nem vagyok nagy híve a városnézésnek, nem nagyon bírom a tömeget, már előre hergeltem magam, hogy milyen tömeg lesz és meglepetésre alig-alig lézengett valaki.

 Ennek ellenére én elfoglaltam egy a padot a Rezidenzpaltz-on – nem messze egy hajlékmentestől – és megvártam,  Cobrancot, aki jobbra balra cikázva felvételeket készített.

 Végül nem sikerül megúszni a tömegben bóklászást sem, mert a Dómban éppen gyűlt a nép a 10-es misére. Persze a Domplatz-on alig volt hely,

 mert a Szegedi Szabadtéri Játékokra emlékeztető lelátók foglalták el az amúgy is kicsi tér nagyobb részét. Cobranco megpróbált benézni a templomba, de szerencsére nem sikerült, mert ha bejut, lehet, hogy ott fogják a kórusban és akkor nem tudtunk volna tovább menni. Ezután még ungot-berket bejártunk,

fantasztikus szép épületeket,

 templomokat csodáltunk,

mindenféle kis sikátorokban tekeregtünk,

váraknál fotózkodtunk

 míg végül 10:30-ra visszajutottunk a folyó parti bringaútra.

 Alig haladtunk 1 km-t és belefutottunk illetve belegurultunk egy kirakodó vásárba, amitől Cobranco úgy belelkesedett, hogy azonmód betoltuk a túlméretes bringákat a tömegbe.

 Na, én ettől úgy viszolygok, mint ördög a tömjénfüsttől, de csak bementem én is. Szerencsére a jó illatok ellenére nem volt gusztusos a kaja, emiatt elindultunk, hogy a folyón átkelve megtaláljuk a B158-as utat. A sűrű forgalom ellenére sikerült a város belsejét elhagynunk, de mielőtt a teljes lakott terület elfogyott volna, észrevettünk egy jó kis parkot (Minnesheimpark), ami alkalmasnak tűnt étkezésre, Cobranconak a reggeli, nekem az ebéd elfogyasztására, igaz, ami igaz, már 11:10 felé járt az idő. Találtunk padot, asztalt, szemetest, árnyas parkban, nyugodtan bekajáltunk, még viccmesélésre is futotta az időnkből, majd mikor már jóllaktunk, mintegy 40 perc után újra útra keltünk, az egyre fülledtebbé váló időben.

Eleinte nem volt bringaút, hanem az autók között billegtünk a 6-7% meredekségű úton, de a Salzburg vége tábla után nem sokkal, sikerül letérni az autók közül a kényelmes – nekünk való – útra. Az út 600 m magasság után engedett a szigorúságából és néha-néha kisebb gurulások is következtek. Ekkor a távolban már feltűnt néhány ronda felhő, abban az irányban, amerre tartottunk, de erősen bíztunk a kedvező folytatásban. Kényelmesen, nézelődve haladtunk mindaddig, amíg Hof Bei Salzburg településen meg nem állított minket a falunap, vagy mi volt az, de lehet, hogy a tűzoltók ünnepelték a közelgő esőt. A lényeg, hogy pompás fúvószene, finom illatok, helyi népviseletbe öltözött, evő-ivó, mosolygó emberek hada foglalta el a kis falu terét, Cobranco rögtön megkívánt valami jó kis kaját, de erre időnk sem nagyon volt, ráadásul nem régen ettünk. Fájó szívvel, vagy inkább szaglászó orral álltunk tovább, kikerülve a tűzoltó-autókat. A falut elhagyva 750 m magasságban értük el a ”hágót” majd rövid gurulás után megálltunk és a csomagokra ráhúztuk az esőkabátot, mert egyre több vizes ember jött szemből. Ezután alig mentünk 3-4 km-t, az eső rákezdett, éppen kapóra jött egy buszmegálló, ahová behúzódtunk az égi áldás elől, a Fuschlsee vége felé. Cobrancot idegesítette a helyzet, de aztán lefoglalta magát, meg engem is néha, ugyanis bemutatót tartott a kamerákról és főleg az új szerzeményről (Gitup2). Némi (70 perc) várakozás után, egy csendesedő szakaszban elindultunk és legurultunk a tó keleti partján elterülő Fuschl Am See településre, miközben az eső teljesen elállt, de óvatosan kellett azért haladni, ha el akartuk kerülni az alváz mosást. Az út mellett jobbra elterülő Red-Bull (Dieter Mateschitz helyi lakos) bázist is megnéztük, -Cobranco a tiltás ellenére be isgurult  és ment is egy kört.

Aztán lehaladtunk a tó partjára, ahol egy kerítés résein keresztül megtekintettük tavat, ami – még ebben a szomorú időben is – nagyon szép türkiz-kék színben pompázott. Nem időztünk sokat, mert a kényszerű szünet után szűkösnek éreztük az időt a napi terv megvalósításához. A település elhagyása után elkezdtük megmászni azt az emelkedőt, ahol az első nap estefelé legurultunk, mikor a Wolfgangsee-től jöttünk. Ahogy haladtunk felfelé, az idő K felé egyre jobbnak nézett ki, ami örömre adott okot, hiszen arrafelé tartottunk. A „hágót” alig 100 m mászás után értük el, annál az étteremnél, ahol 3 nappal azelőtt vizet kértünk.

Innen kb. 200 m gurulás után értük el St. Gilgen-t,

ahol már szintén jártunk, de most jobban szemügyre vettük, lementünk a kikötőbe, a tó partjára is,

 ahonnan már nagyon biztatóvá váltak a kilátások, nemcsak időjárás, de tó

és hegy-látvány ügyileg is.

Az eredeti tervek szerint megkerültük volna a tavat, de még otthon kiderült, hogy az ÉK-i oldalon még kerékpárosok előtt is lezárták a kis utacskát, így maradt a nyugati part, ahol a tó D-i csücskéig terveztük a tekerést (Strobl).

Közben azt is meg kell jegyeznem, hogy itt valószínűleg nem esett az eső akkor, amikor mi a Bushaltestelle-ben álldogáltunk (légvonalban 5 km) a Fuschlsee mellett, ugyanis az utak, a járdák teljesen szárazak voltak. Valamikor 15:30 körül elindultunk a tó melletti bringaúton és már, csak alig 50 km volt hátra Hallstatt-ig.

A tó felszíne valahol 540 m magasságban feszül, miközben a NY-i oldalon meredek hegyoldalak szegélyezik, melyek 1.200-1.300 m magasságig nyújtóztak.

 A tó közepén egy széles sávban – talán egy földcsuszamlás eredményeként létrejött – lapos földnyelv terült el ami a tó eredeti szélességének kb. 80 %-át teheti ki, jelenleg pedig a Zinkenbach patak tölti fel. Ezen a lapályon több település is van, amik közül néhányon át is haladtunk.

Így ugyan hosszabb utat jártunk be, mintha a hegy alatti főúton gurultunk volna, de a nyugodtabb környezet mindenképpen megérte a kerülőt. A bringaút kb. fele murvás volt ugyan, de az Ausztriában szokásos minőségben, semmi problémát nem okozott.

 Az időjárás közben nem javult sokat, felhős, nem meleg időben haladtunk, de legalább nem esett, emiatt a fürdés szóba sem jöhetett, bár láttunk egy-két jó csobbanó helyet, viszont ezek nagy része fizetős vala. A tó keleti vége valamilyen madár-rezervátum lehet, mindenhol tanösvények, megfigyelő állványok és ismertető táblák keresztezték utunkat.

 A tavat Strobl településnél hagytuk magunk mögött, ahol visszacsatlakoztunk B158-as útra kb. 16:50-kor. Innen nem volt más a feladat, mint lendületesen elérni a következő ellenőrző pontot, Bad Ischl-t. Az út egy picit lejtett (<1%), ami segítette a haladásunkat, kb. 28-30 km/h tempót hajtottunk, mert szerettük volna a Hallstatt-i kempinget elérni, illetve Bad Ischl-ben is volt még városnéző programunk. Az út a városig majdnem eseménytelenül telt el, az egyetlen esemény az volt, hogy nem vettük észre az autóút táblát és behaladtunk egy 1 km hosszú alagútba, ahol az autósok hangos dudálással adták tudtunkra, mit gondolnak értelmi képességeinkről. Utóbb, a videót visszanézve látszott a bringás tiltó tábla, de szerencsére nem lett belőle baj, hogy elnéztük. A városban megkerestük a Kaiser villát és a hozzá kapcsolódó parkot, de már nem volt nyitva, igaz nem lett volna időnk végigjárni, kívülről viszont semmi nem látszott belőlük. Ezután a városka belvárosában megálltunk a Lehár Filmszínház előtt

ahol Cobranco elmondta a híres zeneszerző életútját.

Aztán keresztül-kasul bejártuk a város utcáit,

 megcsodáltuk pazar épületeit,

Cobranco még a nagytemplomba is bekukkantott egy fotó erejéig.

De, nem ez adta a kószálás apropóját, hanem az, hogy kerestük a Zauner cukrászdát, aminek ősében kitalálták, megalkottták az Ischler-t. Ugye ez egy kör alakú süti, ami két korongból áll, közte valami lekvár, kívülről csoki.

 Legalábbis nálunk így él a köztudatban, nekem is ez ugrik be a nevéről. Amikor megtaláltuk a Zauner-t egy kis pingvinezés után bementünk és rendeltünk 1-1 Ischler-t, ami itt nem két db korongból állt, hanem egyből, illetve csak egy félből, nem volt bevonva kívülről csokival, de legalább 2,7 Euro volt az ára.

Majd kiültünk a Traun-parti lócára és megettük a vásárfiát. Nekem nagyon ízlett a diós-mogyorós-grillázsos finomság, csak mire a nyelvem tövéig eljutottak az ízek, azt vettem észre, hogy már nincs is belőle semmi. Még olyan 6-8 db-ot meg tudtam volna enni, nem a jóllakásig, csak az íze miatt. A jó kis desszert elfogyasztása után kb. 18:15-kor csaptunk a lovak közé és megkezdődött az utolsó etap. Mivel Bad Ischl, olyan 465 m magasan fekszik,  a Hallstatt-i tó pedig 508 m-en, ebből következik, hogy enyhén emelkedik az út, de bele nem rokkantunk. Szerencsére végig kerékpár úton tudtunk haladni a nagy forgalmú főút mellett, így nézelődésre is jutott idő, egyre nagyobb hegyeket figyelhettünk meg, és az egyre kékülő eget, ami nekem nagyon tetszett. Én már jártam a Hallstatt-i tónál, busszal, autóval, kerékpárral többször is és nagyon kedves a szívemnek, a szememnek a látvány. Bár ahogy közeledtünk a Hallstatt-i tóhoz Cobranco többször is eskü alatt vallotta, hogy már nem fogja bekapcsolni a kamerát, majd csak a következő napon, persze nem sikerült semmit betartania a fogadalomból, szerintem politikusnak is egészen jó lenne.

A tó É-i csücskét 19 óra körül értük el és behatoltunk a fantasztikus hegyekkel övezett völgybe, innen kb. 5-6 km múlva értük el a hegybe fúrt alagutat, amin keresztül autóval meg lehet közelíteni a várost, mivel nincsen máshol hely, a függőleges sziklafal és a tó között. Persze azért van hely, és út is, de ez sorompóval lezárt, csak a helyiek és a bringások használhatják. Ahogy ezen akis utcán begurultunk és elértük a házakat, megdöbbentő néptelenség fogadott, ilyet én még - a kb. 5 látogatásom alatt - nem tapasztaltam. Csak 1-1 lézengő ember, sehol a kínai tömegek megdöbbentő, talán annak köszönhető, hogy Kínában megépítették Halstatt hű mását, és lehet, oda mennek most inkább, hisz az közelebb van. Ausztria tiltakozott is, de a kommunista pártról ez lepergett, mint…, inkább nem folytatom, nehogy elvigyen a valamilyen titkosszolgálat. Elgurultunk az egyik nagy templom mellett és benéztünk a Marktplatz-ra is, ahol szintén látszott a ciánozás nyoma, ember csak mutatóban fordult elő. Persze az még ide kívánkozik, hogy a tér, a házaival fantasztikusan néz ki, a falakra „felfuttatott” két dimenziós gyümölcsfák, szőlőtőkék különlegessé teszik. Innen tovább gurulva, volt egy kis incidens, amit a kamera nem rögzített, mert a kamera-man itt már próbálta tartani a vállalást, így sajnos nincs bizonyíték. Történt ugyanis, hogy az éttermek előtti szűk úton – nem járdán - araszoltunk, kb. 8-cal, nézelődtünk és a tömeg hiánya ellenére nem tudtunk haladni, mert az a két-három ember akik ott voltak, úgy mentek egymás mellett 1 m-es oldaltávolsággal, hogy sehogyan sem lehetett őket biztonságosan, a zavarásuk nélkül megelőzni. Én próbáltam előzékeny maradni és vártam az előzés lehetőségét, amikor az egyik pár hölgy tagja hátranézett, és szólt a társának, hogy aszongya: vigyázz biciklis (így magyarul), és félre is húzódott. Én megelőztem, mire a fickó így szólt: „miért nem csönget b+”, erre én hátraszóltam, „mert nincs csengőm b+”, volt meglepetés, de itt véget is ért a történet.

Erről jut eszembe: itthon, a Bükkben is tapasztalom, hogy az „úgy nevezett turistáknak” fogalmuk sincs a szabályokról és az udvariasságról sem. Az „úgy nevezett turista” divatból megy az erdőbe, nem figyeli a látványt, vagy a telefonját birizgálja, fülében a dugóval – nyilván a környezetéből nem hall semmit -, vagy a cipőjét nézi és/vagy beszélget önfeledten. Az út teljes szélességét blokkolni képesek ketten-hárman, ha jön a bringás, akkor az utolsó pillanatban átfutkosnak előtte, a kutyát póráz nélkül hagyják jönni-menni, a kis gyerekek kezét nem fogják, nem tanítják őket azokra az ismeretekre, amiknek ők sincsenek birtokában. Ilyen mentalitást máshol én nem tapasztaltam tömegesen, sem Szlovákiába, sem Ausztriában, sem Svájcban, sem Olaszországban, sem Franciaországban, sajnos csak itthon. Jó lenne, ha pl. a TV-ben futó turisztikai magazinokban, és/vagy az iskolákban elmondanák, mire figyeljenek kirándulás közben – egyfajta turista etikettet sugároznának -, próbáljanak másoknak minél kisebb problémát okozni és akkor mindenkinek jobb lesz. Persze ez utóbbit inkább otthon, nem az iskolában kellene megtanulnia mindenkinek, udvariasság címszó alatt. Egyszer a Bükkben gurultam lefelé a vacak, aszfalt burkolatú, turista és kerékpárúton, a bringa – lánca -  zörgött mint a háborodás, majd az egyik kanyarból kibukkanva, hirtelen egy 30 fős 16-17 éves fiatalokból álló osztály állta utamat. Miután megálltam, akkor sem mozdult senki, csak mikor mutattam, hogy én mennék, erre utat engedtek nagy komótosan, ahogy a telefonból való szabadulás lehetővé tette. Elindultam, ekkor a tanárnő azt találta mondani, hogy jobb lenne, ha nem mennék ilyen gyorsan, mert kárt teszek az osztályában. Megálltam és felvilágosítottam, hogy nem az a veszélyes, ha én 30-cal gurulok, hanem az, hogy ők az út teljes szélességét blokkolják, és jó lenne, mielőtt az erdőbe mennek, elmondaná nekik a tudnivalókat. Szinte minden utamon látom, hogy az emberek 90%-a az út jobb oldalán egymás mellett halad, ilyenkor nagyon óvatosan kerülöm őket, mert nem lehet tudni nem fog-e valaki a józan ész ellenére balra lépni. Ugye, a szabály szerint a bal oldalon kell gyalogolni, hogy lássa a szemből érkezőt és ki tudjon térni, ha szükséges, illetve nem egymás mellett kell haladniuk, hanem libasorban. A kitérő után vissza a Hallstatt-i eseményekhez. A beszólás helyétől 2 perc után már a kiszemelt kempingnél voltunk, ahol persze már csak őr volt jelen, a recepciós nem, de ő is be tudott engedni, és elmondta, hogy másnap reggel kell bejelentkeznünk. A kemping végébe jelölte ki a helyünket, ahol olyan pázsit volt, hogy azt Wimbledonban is megirigyelhették volna. Gyorsan felállítottuk a sátrat az 1.500 m-rel fölénk magasodó Vorderer Hirlatz (1.932 m) csúcsának árnyékába és a csupasz bringákkal már indultunk is meleg vacsora becserkészésére. A magyaros affér helyszíne közelében találtunk több étterem-szerűséget is, az egyiket Cobranco 10-20 perc hezitálás után kiválasztotta, majd beültünk. Menet közben kiderült, hogy a kiszolgáló és a konyhás személyzetben egyáltalán nincs osztrák, leginkább török, orosz és olasz szöveget hallottunk. Cobranco rántott halat, én Bécsi szeletet rendeltem sült krumplival, salátával, amire azért elég sokat kellett várni, de a vacsora teljesen rendben volt, iszogattuk hozzá sört is, ami belsőleg nagy mértékben javította a hidratálást.

És mi javította még nagy mértékben – külsőleg - a hidratálást? Hát persze hogy az eső, ami ömleni kezdett a vacsora 2/3-ánál. Cobranco jól elhúzta az élvezetek bemutatását és a pincér is jó sokára jött, hogy fizetni tudjunk, szerencsére a végére elállt az eső, így 10:30 körül újra a sátornál álltunk. Ahol jól lecövekeltük, megfeszítettük a külső részét, hogy az esetleges éjszakai vihar ne áztasson el, majd elmentünk fürödni és nem túl nyugodtan nyugovóra tértünk, mert a felettünk magasodó sziklafal túlsó oldalán folyamatosan villámlott, dörgött, de hozzánk már nem jött le az eső. Nagyon bíztunk benne, hogy másnap szép időnk lesz, mert jó időben igen látványosnak ígérkezik az üres bringás túra, de az eddigi napok időjárása alapján csak a vakszerencsében bízhattunk. 

 

5 nap 2019.08.26. Hétfő (64 km 685 m)

Éjszaka lehetett egy kis eső, mert reggel, minden csupa víz volt, de felhő sehol, csak a kék ég, erre a látványra vártunk öt napja. Nagy szükségünk is volt már a jó időre, mert ezen a napon csupasz biciklis, látványos etap volt a terv. Felkelés után rögtön megreggeliztem, mert Cobranco szokása az volt, hogy csak 11 felé álltunk meg enni én meg ezt nem nagyon bírom. Kaja után lassan összerámoltunk, a napi túrára felesleges kacatokat a sátorban rejtettük el, amit olyan helyre állítottunk fel előző nap,

hogy napközben lehetőleg árnyékos helyen legyen, így a bent hagyott élelem is ehető maradjon. Aztán valamivel 8:45 előtt útnak indultunk. A tervek szerint először a tó NY-i oldalán haladva, a B166-os útra fordulva szerettük volna elérni Gosau-t, ott balra fordulva a Gosausee volt az első célpont. Ott szétnézünk, majd visszatérünk a Hallstatt-i tóhoz, amit megkerülünk, ha lehet, akkor fürdünk és a kora délutáni órákban már újra a kempingben vagyunk. És, hogy mit terveztünk kora délutánra, azt majd később elmesélem.

Lássuk, hogyan teljesültek a tervek! A reggeli indulás után átgurultunk a városkán,

 - ahol még mindig nem voltak turisták -, de nem néztünk tüzetesen szét, hanem azon az útvonalon haladtunk,

 ahonnan előző nap érkeztünk. Alig mentünk egy keveset, jelentősen megélénkült az autós forgalom, 9 db Camper (lakóautó) jött 5 perc alatt hátulról, mi meg szívtuk a kesernyés dieselfüstöt. Alig öt km után elértük az utunkat (B166), de meglepetésemre Cobranco nem balra, hanem jobbra kanyarodott. Kérdésemre azt a választ adta, reggeliző helyet keresünk. Ezen elcsodálkoztam, mert egyrészt, ilyen korán még soha nem akart reggelizni, másrészt én már a sátornál ettem, ittam rendesen, abszolút nem voltam kívánós, de nem volt mit tenni, lementünk a Gosauzwang félszigetre a tópartra, persze ez még a Hallstatt-i tó volt. Teljesen meglepődtünk, mert találtunk két, teljesen elhagyott épületet, az egyik valami malom volt, a másik viszont - a közvetlenül a tóparton álló - valamikori szálloda. Meg is állapítottuk, hogy jó lenne vadkemping helynek. A szálloda víz feletti erkélyén állva tekintettünk a túloldalra,

ahol óriási hegyek árnyékot vetettek a vízfelületre, de minket jótékonyan cirógattak a nap sugarai. Cobranco a Halvával hadonászva elmondott egy-két szarós poént, ahogy szokta, közben nézelődtünk. A reggeli párán szétszóródó sugarak sejtelmessé tették a tájat, amit csak erősített az elhagyott szálloda érzete, melynek az ajtaja is nyitva volt, mi meg bementünk. Így szoktak kezdődni a „zs” kategóriás horrorfilmek. Odabent, mintha csak félbehagyták volna a felújítást, a lambéria egyik fele festve, a másik festetlenül, bent alumínium létra – ellopatlanul -, a recepciónál még a bútorok is ott álltak feltornyozva, kísértetes volt, szerencsére nem történt rémisztő fordulat, sértetlenül kijutottunk, majd 25 perc „pihenés” után végre megkezdődött a tényleges túra. Egy kis kitérő: én már jártam erre bringával, még 2011-ben, amikor Schladmingból indulva, idősebb fiammal megkerültük a Dachstein tömbjét és szintén a B166-os úton haladtunk. Az a túra nem volt könnyű, a 180 km hossz és a 1.750m szintemelkedés jól mutatja ezt, de nagy élmény volt mindkettőnknek. Na, de vissza 2019-be, ahogy letértünk a Gosaubach völgyébe, rögtön 8-9% meredek út fogadott, na meg erős forgalom és sajnos nem csak személyautók, hanem buszok, teherautókis küzdöttek megelőzésünkért. Nem volt kellemes a meredek emelkedőn lassan billegni, miközben mindenki erősen haladni szeretett volna, de intelligensek voltak a sofőrök és szerencsére nem adódott necces pillanat. Nem úgy, mint 2020 kora nyarán, amikor a Hámori-tó mellett haladtam hazafelé bringával és egy béna autós olyan közel jött, hogy a tükrünk összeért, pedig szemből nem jött senki, egyenes volt az út és nem, hogy az ajánlott 1,5 m-t nem tartotta, de a 1,5 cm-t sem, én meg felindultságomban fejhangon ordítottam, olyan jelzőket, hogy bármelyik kocsis és/vagy lókupec megirigyelhette volna (nem vagyok rá büszke, de nagyon megijedtem).

A Gosaubach völgyben haladó főút érdekesen lépcsős kialakítású, az eleje meredek, aztán majdnem sík, majd újabb meredek lépcső

 és ez ismétlődik többször, majd 3-4 % meredekségűre szelídül és a vége megint meredekebb, amikor kiérünk a szurdokos részből a laposabb részre. Hallstatt-tól, 15 km tekerés után értük el Gosau-t, ahol búcsút intettünk a főútnak és balra lekanyarodtunk róla, követve a Gosaubach irányát a hegyek felé. Az időjárás pompás arcát mutatta, kék ég, napsütés, némi fátyolfelhőzet, de ez a látványt nem rontotta. Előttünk a Dachstein tömbjének csipkézett hegygerincei tűntek fel,

mellettünk pedig üde zöld alpesi legelők kísérték az utat, teljesen svájci érzetet keltve. Hintertal-t elhagyva már csak 2 km hátralevő utat jelzett a tábla, de ennek a 2 km-nek a vége elég combosra sikeredett 12-14%-on kapaszkodtunk a sűrűsödő autók között. A tó előtt elég hosszan parkolóhelyek álltak, de már 4-500 m-es szakaszon tele voltak járművekkel 11 óra után. Ahogy felértünk és a lihegés csökkent kissé, akkor már a látványt is tudtuk élvezni.

A hosszúkás alakú Gosausee ÉNY-DK irányú völgyben terül el 930 m-es magasságban, a két oldalán 1.500-1.800 m-es gerincű hegyek magasodnak,

míg a DK-i csücske irányába nézve a Dachstein tömbje és gleccsere uralja a tájat.

 Mi az ÉNY-i végénél csatlakoztunk be, a tavat megkerülő murvás útba és azt terveztük, hogy körbe is fogunk menni. Sajnos a levegő párás volt, a nap szemből sütött, de azért ki tudtuk venni a hegyek kontúrját, néhol még részleteket is és azt kell mondanom élvezetes látványban volt részünk. Amikor kigyönyörködtük magunkat, akkor az óra járásának megfelelő irányba elindultunk, hogy a tó jobbra essen tőlünk, ami a kamera miatt volt optimális. A tó zöld víztükre, – szinte függőleges – sziklafalak közé szorult,

 s helyenként sziklába vájt úton haladtunk,

 úgy mintha alagút lenne, csak a tó felőli oldala hiányozna az oldala. Olyan 1 km haladás után jött hátulról egy autó és a benne ülő valamit ordibált. Azt vettem ki belőle, nehezményezte, hogy bringával haladunk kb. 5-6 km/h sebességgel, de az nem nagyon zavarta, hogy ő maga meg sokkal gyorsabban ment, a keskeny úton. Később Cobrancoval megvitattuk az esetet és neki is kiabált az ember, azt sütöttük ki, hogy az út elején lehetett menni bringával, majd a kerékpárutat felzavarták a hegyre, amit mi nem vettünk észre, de ha érzékeltük volna, akkor is maradtunk volna a tó melletti úton. Szerintünk nem zavartuk a gyalogosokat, lassan nézelődve haladtunk, vigyáztunk rájuk. A tó átellenes végébe kb. 19 perc alatt jutottunk el,

 a távolság pedig 2,1 km volt. Az út másik felén szinte végig erdőben vezetett az út,

 viszonylag kevés kilátással, de ahol mégis, az pompásnak volt nevezhető.

 Dél körül zártuk be a kört, és egy rövid körbetekintés után

 fájó szívvel elindultunk vissza a Hallstatt-i tóhoz.

Az út elején nagy gurulásban volt részünk, hiszen 12-14% lejtő várt ránk, amit jól ki is használtunk, ha már felfelé befektettünk sok energiát, akkor már nem akartuk a fékekkel hővé alakítani, hagytuk a légellenállásra a lassítást. Útközben még elhaladtunk egy-két "segédtó" mellett levezetésképpen.

A Hallstatt-i tóig kellemes utunk volt, az idő szép, az út jellemzően lejtett és 13 óra felé vissza is értünk, de nem a névadó település felé jobbra, hanem balra kanyarodtunk, amikor megkezdtük a tókerülést. A Gosaubach által a tóba hordott lapos hordalékkúpra füves területeket, strandot építettek a sógorok,

 mi meg is álltunk egy kis büfénél, én virslit rendeltem kenyérrel, meg egy korsó sörrel, Cobranco nem szereti az átlagos dolgokat, emiatt nem is rendelt virslit, sokkal inkább egy Bosna névre hallgató étket, ami két, kolbászra emlékeztető valamit tartalmazott, amiket egy vastagabb felvágott kifliben szolgáltak fel, némi fűszer, hagyma társaságában.

 Az ebéd mintegy 40 percig tartott, ebből 20 perc volt a 200 db snitt, ami a Bosnáról készült, de valahogy csak sikerült mindent elfogyasztanunk és már indultunk is tovább. Igaz lett volna igény fürdésre, a hely is jó volt, csak mi nem voltunk eléggé felkészültek, mert a fürdő bugyingók a táskában lapultak és a nyílt terepen, a szép számú nézősereget figyelembe véve nem akartunk közfelháborodás közepette átöltözni. Sajnos a tó NY-i oldalán már nem adódott fürdésre alkalmas hely, de nem aggódtunk, elég hosszúnak ígérkezett a másik oldal, reménykedtünk is jó csobbanó helyekben. A kifolyón (Traun) való átkelés után a kerékpárút eltávolodott a tótól és még egy útlezárásba is belefutottunk, amin csak úgy tudtunk átvergődni, hogy kígyótestünk sajátosságait bevetettük, de végül újra sikerült bringán ülve haladni. Aztán a kifolyó után 3 km-rel, újra a tóparton haladtunk és nem is kellett sokat tekerni máris találtunk lejáratokat a tóhoz, ahol annyira sekély volt a víz, mint a Balaton D-i partján, de mégsem vágtattunk a vízbe, mert magán jellegűnek tűntek a stégek. Innen alig mentünk 1 km-t, amikor megtaláltuk az ideális fürdőhelyet, csak az átöltözés okozott némi bonyodalmat, mert a bringaút nagyon forgalmas volt és nem is lehetett róla nagyon letérni fák, bokrok közé, de valahogy megoldottuk a cserét és mentünk is a vízbe, ami nem volt ugyan meleg, de egy olyan tónál, amit ilyen magas hegyek vesznek körül, simán jónak tűnt. Jót lubickoltunk,

ami jól esett, mert a napon már kezdett meleg lenni. A fürdés után ismét a – közben murvássá váló kerékpárúton való - tekerésé lett a főszerep. Az út helyenként 4-5 m-re a víztől haladt, miközben alig 0,5-m-rel volt magasabban, mint vízfelület.

Pár perc haladás után, pontosan szemben voltunk az ebéd színhelyével a Gosaubach fűvel fedett homokpadjával. Alig hagytuk el ezt a helyet, az út hirtelen az egekbe kezdett emelkedni, mert a vízparti részét lezárták a bringások előtt, pedig Cobranco próbált arra letérni, de eléugrottak és visszafordulásra bírták. A kis emelkedő 60 m szintet jelentett 13-15 % meredekségen és ráadásul az út erdőben haladt, így a kilátást is elzárták előlünk.

 Ahogy felértünk a legmagasabb pontra, szinte azonnal, hasonló meredekséggel lejteni kezdett az út és visszatért a tó közelébe , ahol következett az újdonság. A sógorok fém tálcákat függesztettek a tó fölé

 és ezekre valamilyen gumi ’izét” tettek, hogy esőben se csússzon, és ezen vezették a bringautat.

Erre azért volt szükség, mert itt függőleges sziklafal zuhan a vízbe és nem lehetett máshol elvezetni az utat. Még nagyszerű függőhidat is kialakítottak,

 ahol balra egy időszakos vízbefolyás által vájt völgyecske is kialakult. Innen nem túl hosszú meredek emelkedőn kapaszkodtunk fel a vasút mellé, ahol murvás burkolattal folytatódott az út. Kisvártatva fel is tűnt Hallstatt vasúti állomása, ami azért fura, mert a város a tó túloldalán szemben található.

Erre az a magyarázat, hogy a domborzati viszonyok miatt a túloldalon nem mehetett a vonat, viszont ott sokáig út sem volt, így aki vonattal érkezett, az hajóval kelt át a tavon. A mi esetünkben is felmerült – rövidítésként - a hajókázás, le is gyalogoltunk a kikötőbe, de több mint 1,5 órát nem akartunk várni a következő járatra, emiatt bringával indultunk a tó maradékénak megkerülésére. Innen az út meredeken fel-le, fel-le járatokat csinált, végtelen mennyiségű villanybringás előzött meg minket a 12-15% emelkedőkön, Cobrancot zavarta is ez, mondván „úgy könnyű, ez nem is sport”. Hatvan-hetven éves nénik húztak el mellettünk vinnyogó villanymotorokkal, olyan hangot kiadva, mint a 78-as troli induláskor, csak áramszedőjük nem volt. Én nem foglalkoztam velük, ők biztosan nem sporteszközt láttak az akkumulátoros kétkerekűekben, hanem simán közlekedési eszközt, ami kitágítja mozgáskörzetüket és gyaloglás helyett kényelmesen, nagy távolságok megtételének lehetőségével kecsegtet. Azonban ez balesetveszélyt is hordoz magában, hiszen egy nem túl gyakorlott idősebb ember lassabban ismerheti fel a helyzeteket, lassabban, kiszámíthatatlanul reagálhat, ami a többi közlekedőnek gondot okozhat. Hihetetlenül népszerű ez az újfajta közlekedési eszköz, gondolom helyben bérelhetők is.

Mikor véget értek az úthullámok, már meg is érkeztünk Obertraunba,

ami a tó DK-i csücskében csücsült. Ahogy odaértünk Cobranco ismételgetni kezdte a „csobbanás-csobbanás” kezdetű mondókát, de aztán a strandmustra után időlegesen megnyugtatta magát, hogy sokan is vannak, közel van a Traun befolyója,

emiatt biztosan hideg a víz, és szerencsére indultunk tovább, mert nekem már nem volt kedvem a vizeskedéshez, meg tulajdonképpen igyekeznünk is kellett volna, hiszen volt még egy délutáni-esti programterv is. Aztán pár km-rel később (Hirschbrunn), leltünk egy jól kinéző strandocskát, Cobranco már a kerékpáron ülve dobálta le a ruháit, és már ment is be a vízbe,

de nem jutott messze a felszín alatt rejtőző nagy kövek, és a hideg víz miatt. Néhány percig ücsörgött egy kövön, majd kijött és kerekeztünk tovább. Azért túl sokat nem kellett már menni, mert a kemping 1 km-ről integetett, ahol letettük a bringákat, én átcseréltem az SPD cipőt a túracipőmre és már indultunk is a délutáni program helyszínére, ami a Hallstatt feletti Rudolfsturm kilátópont, amit Seilbahnnal terveztünk elérni...

5. nap (második fele) 2019.08.26. Hétfő (64 km 685 m)

A kempingbe 16:15 körül értünk vissza, de előtte egy kitérővel megvizsgáltuk a kerekes felvonó menetrendjét és megcéloztuk a 16:45-ös járatot. Gyors pakolás és hátizsák összekészítés után indultunk is a gyalogtúrára. Alig pár 100 m gyaloglás után értük el a Seilbahn épületét,

 ahova bemenvén, tanácstalanul néztünk egymásra, mert mindenféle értelmetlen vackokat áruló boltocskákat láttunk, de a Cassa feliratot nem találtuk, ami azért érdekes, mert ez fő profil. Nagy nehezen mégis ráleltünk a táblára és az útmutatása alapján egy másik helyiségben megvettük a „One way tickets”, vagyis a jegyet, csak oda. Utána mindenféle kazamatákon keresztül megközelítettük a felvonó várótermét, ahol áttanulmányoztuk a műszaki adatokat. Az alsó és a felső állomás közötti magasság különbség (kerekítve) 325 m, kocsi sebessége 5 m/s, a pálya hossza 548 m, a menetidő 109,6 s, a pálya meredeksége kb. 80% (ezt már én számoltam ki). A felső állomáson egy csigán átvetett drótkötél két végéhez egy-egy kocsi csatlakozik, egy sínpár van, de középen kitérővel, így amikor az egyik kocsi lefelé halad, akkor a másik kocsi felfelé és középen elkerülik egymást. Végül az 5 órakor induló járatra szálltunk fel. Indulás után a kabinunk bitang gyorsan emelkedett,

 hirtelen kinyílt a táj, pillanatok alatt elérkeztünk féltávhoz, amikor is a szemből jövő járatot kikerültük,

vagy ő minket, vagy egyszerre mindkét esemény lezajlott, már nem emlékszem pontosan. Szinte még időnk sem volt a lélegzet elállító látvány befogadására, és már fenn is voltunk. Innen még egyet lifteztünk, majd egy acél szerkezetű hídon keresztül

megtámadtuk a Rudi Sturm étterem teraszán kialakított kilátópontot. A tényleges kilátó, egy ék alakú terasz, ami alatt több, mint 300 m szakadék található,

de nem csak szakadék, hanem Hallstatt is, ez utóbbi sokkal érdekesebb.

 Persze az egész tóra, a tavon mozgó hajókra, a körben álló hegyekre csodálatos kilátás nyílott.

Sajnos nem tudtuk sokáig az „ék” végéből csodálni, mert sorban álltak a népek a kilátásért, emiatt át kellett engedni a helyünket.

Mikor már nem bírtuk jobban befogadni a látványt elindultunk egy kicsit feljebb, a sóbánya irányába, ahova a késői időpont miatt bemenni már nem lehetett, de megszemléztük az oda vezető utat.

 Mire felértünk, éppen akkor jött ki a hegy gyomrából a kisvonat, amin „játszó ruhába” öltöztetett turisták ültek, majd megállás után, sovány malac vágtában igyekeztek, hogy elérjék az utolsó – 18:00-kor visszainduló – Seilbahn-t. Jókat szórakoztunk, a - gyalogláshoz nem szokott - kínaiak csetlő, botló léptein, kacsázó járásán, miközben igyekeztek lefelé.

 Szörnyű gyógymozgású népek voltak, lehet, hogy csak autón, buszon közlekednek, lábon nem nagyon. Amikor már majdnem leértünk a „vonat” állomására, akkor magyar szóra lettünk figyelmesek, egy kedves debreceni házaspár ismerte meg Cobranco összetéveszthetetlen hanghordozását, még közös kép is készült rólunk. Az állomásnál elköszöntünk tőlük és a tervezett gyalogösvényen elindultunk Hallsatt felé. Az utacskának a "gyalog-Stelvio" nevet adta Cobranco, ugyanolyan cikk-cakkban haladt lefelé a közel függőleges sziklafalon.

Útközben voltak monotónia törő érdekességek, pl. egy bánya bejárat, amit természetesen Franz Josef-ről neveztek el, egy kis fa esőbeálló, egy kis vízfolyás,

 aminek a vége a Markt Platz közelében vízesés formájában szokott dübörögni.Meg persze kilátás,

még kilátás,

még több kilátás

Fél óra gyaloglás után, hiába simogattam, hiába dörzsölgettem a vádlim, de már nem nagyon bírta a lejtmenetet, be volt állva rendesen, igaz nincs is ilyenhez szokva nagyon, a bringán teljesen más terhelést kap. Itt Ausztriában, amikor gyalogtúrázni szoktunk a családdal és látjuk a helyieket, az tűnik fel, hogy olyan vádlijuk van, mint nekem a combom, azzal biztosan könnyebb a lejtmenet.

Aztán 40 perc után leértünk a lépcsős részre,

 ahol már könnyebb volt vádliilag haladni, és innen már viszonylag hamar utca szintre jutottunk, majd a takaros – csak gyalog használható – szűk sikátorokon át elértük a katolikus templomot,

aminek temetőjébe kalauzolt Cobranco, aki elmesélte a helyi temetési szokásokat. Innen a főtérre, ahol jól szétnéztünk és megállapítottuk, nagyon jól néznek ki a házak,

illetve a falak tövéből kinövő – a falakra felfuttatott – gyümölcsfák. Ezután már csak egy – de elég fontos – napirendi pont maradt kipipálatlanul, ez pedig a vacsora volt. Az előző nap felderítettük azt a két éttermet, ami ruházatunknak, pénztárcánknak megfelelő volt, az egyik megvolt tegnap, ezen az estén a másikba próbáltunk beülni, de alig volt hely. Szerencsére még maradt a kerthelyiségben egy szabad asztal, azt gyorsan el is foglaltuk, majd megrendeltük a sört és a Wiener Schnitzel-t, a magyar pincérhölgytől. A tó szemben lévő oldala felől fenyegető fekete felhő kezdett közeledni,

 dörgés kíséretében és nem volt hova behúzódnunk a várható égi áldás elől. Szerencsére segítségünkre segített a pincnök és beirányított minket az utca túloldalán terpeszkedő nagy házba. Mire elindultunk a sörünkkel, az eső már csepegni is kezdett, így sietős léptekkel mentünk be, ahol még minden asztal üres volt, hiszen a többi vendég csak utánunk kezdett érkezni. Cobranco rögtön kiválasztotta az egyik – magasabban álló – asztalt, ahol trónszéknek is beillő díszes háttámlás volt az egyik szék. Én már nagyon éhes voltam, és amikor kihozták a vacsorát rögtön hozzá is láttam, nekem nagyon ízlett a vastag rántott hús. Annyira a kajára koncentráltam, hogy csak később tűnt fel, hogy mire én megettem a felét, Cobranco még csak méregette, nézegette, videózta a saját tányérját. Közben piszkálta, emelgette a húst, majd nem tetszését fejezte ki vastagsága, illetve annak hiánya, valamint a sötét bunda miatt. Közben nekem is meg kellett szakítani az evést és kameramanná kellett változnom, amin morogtam is, mint az a kutya, aki elől elveszik a tálat. Végül csak megettük, kifizettük és indultunk vissza a sátorhoz. Mikor 22:30 körül kiléptünk az étteremből, akkor szembesültünk vele, hogy eső az nem esett, tehát csak ijedtség volt, ok nem A kempingben egy gyors fürdés és pakolás után már feküdtünk is le, mert reggel sátorbontás várt ránk, és új érdekes kalandokkal teli napi bringázás.

6.nap 2019.08.27. Kedd (54 km 766 m)

Reggel csodálatosan szép időre ébredtünk, fantasztikusan kék ég, nagyszerű napsütés, igaz a sátor annyira a hegy meredek fala alatt állt, hogy mi nem nagyon részesedtünk a jóból, de a környező hegyek fényben fürödtek. Még jó, hogy Cobranco – a snittek nagy mestere – kamerával járva-kelve és közben folyamatosan beszélve, jól tudja múlatni az időt és közben a sátor is tud száradni. Felkelés után kb. 2 órával – valamivel 10 óra után – indultunk el a recepció irányába, ahol kifizettük a fejenként és éjszakánként értendő 14,2 Euro díjat. Ez azért nem volt egyáltalán drága ilyen felkapott helyen, hiszen ennél többet fizettünk 2018-ban az Adriánál. A kemping elhagyása után nem az eredeti útirányba álltunk, hanem bementünk még Hallstatt-ba, ahol az elmúlt este megtaláltuk a boltot, és akkor elhatároztuk, hogy reggel meglátogatjuk. A tervek szerint a Traun befolyója irányába hagyjuk el a Hallstatt-i tavat, majd némi hegymászás után, Bad Aussee érintésével először a Grundlsee, majd a Toplitzsee környékén nézünk szét, utána még egy tavat behúzunk, (Altausser See) és a környéken keresünk valami szállás szerűséget, persze vadat. Na, de az este még messze van, lássuk az előtte történteket!

A bolti vásárlást hamar letudtuk, majd végre elindultunk Obertraun irányába, ahol Cobranco reggelizést tervezett, fürdéssel összekötve, mert az előző napi – ,árnyékos hely - neki nem volt megfelelő. Némi bolyongás után megtaláltuk az optimális strandot,

 ahol az apró kavicsos bejárat elnyerte Cobranco tetszését, és meg is ejtette az elmaradhatatlan mártózást, majd a Halvás, tejes reggelit. Az idő múlatása olyan jól sikerült, hogy 11:15-kor indultunk el valójában túrára, de nem kellett aggódni, ez a nap erre volt szánva. Azt tudni kell, hogy az aszfaltos útban van kisebb szívatás, egy 23% meredek, nem túl rövid szakasz, amit szerettünk volna kihagyni, emiatt a Traun völgyében vezető murvás bringaútra kanyarodtunk rá, ahol a vasút is halad.

Mire idáig eljutottunk, addig – D-i irányból – a Dachstein felől magas felhőzet emelkedett és néha dörgés is hallatszott, ami nem vetített előre sok jót, a fürdőzősnek, élvezkődősnek tervezett nap, hátralévő részét illetően. Az utunk közvetlenül a Traun jobb partján vezetett, balról a vasút szegődött mellénk, de alig mentünk 800 m-t és már mentünk is át a bal partra, egy pazar újnak kinéző függőhídon,

ahol meg is álltunk szétnézni. A bringás/gyalogos híddal párhuzamosan, csak kb. 10 m-rel magasabban a vasúti híd is keresztezte a Hallstatt-i tó befolyóját. A tovább indulás után – nem egészen 500 m-rel – eljött a feketeleves megkóstolásának pillanata, ugyanis - a közben aszfaltossá átváltozott - utunk erősen emelkedni kezdett, először a vasút alatt átmentünk, majd jóval fölé is kapaszkodtunk néhány szerpentin-kanyar közbeiktatásával, és a meredekség, az elég erősre sikeredett. Egy rövid szakaszon 20%, hosszabban 14-15% emelkedőt regisztrált a GPS, és én is éreztem a lábaimban, hogy ez nem mindennapi emelkedő. A testem mind a 66 kg-jának erejét latba vetve kitekertem, nem adtam meg magam, a nagy küzdelem közben utolértem néhány lihegő, éppen pihenő gyalogost, akik szeméből látszott, nem tartanak teljesen épeszűnek. Amikor egy kissé csökkent a meredekség, az út is visszanyerte eredeti alakját, - a murvásat, - kicsit megálltam fújni, meg inni egyet és Cobrancot is megvártam.

 Innen még kb. 2 km-t haladtunk, közben a Traun túlpartján meredező 1.700-1.800 m magas gerincet vizslattuk, kielégítve szép iránti vágyunkat. A főutat 672 m magasságban értük el, ekkor eszembe jutott, hogy 2011-ben idősebb fiammal már jártunk erre bringával, csak fordított irányban, amikor a Dachstein Runde-t csináltuk meg. Mondtam is Cobranconak, hogy emlékeim szerint egy kis le-fel típusú hullámos út várható, de a nagy lejtő előtt – ami lemegy Bad Ausse-ba – még lesz egy keményebb mászás. Jól emlékeztem, még egyszer neki kellett feszülni, a szerencsére nem hosszú, de meredek emelkedőnek, majd a hágóról megpillantottuk a távolban magasodó pompás hegyeket,

 emiatt hirtelen megálltunk és jól szemügyre vettük őket, mielőtt elgurultunk. Közel 70 m szintet vesztettünk Bad Ausse-ig, eleinte 8%, majd 12%-os lejtőn gurultunk, közben erősen kellett szorítani a fékkert, nehogy meglegyen a hetven. Átgurultunk a pályaudvar parkolóján és a főtér irányába fordultunk, majd rövid idő után meg is érkeztünk a kis ékszerdoboznak kinéző helyre, ahol Cobranco megtartotta, a szokásos akadémiai székfoglaló szintű előadását a városról.

Azt találta mondani, hogy Bad Ausse Ausztria geometriai központja, amivel azonnal vitába szálltam, mert számomra ez nem tűnt hihetőnek, és azt a könnyelmű igéretet tettem, hogy itthon ellenőrizni fogom. És így is tettem, az ellenőrzés eredményeként jelentem: nem, Bad Ausse nem Ausztria geometriai középpontja. Az ellenőrzéshez kinyomtattam Ausztria térképét, a határ mentén körbevágtam, Bad Ausse-nél átdöftem a paírt egy dróttal, majd a drótot vízszintesen tartva megemeltem az egészet. Ha igaz lenne a hír, akkor bármely állapotban stabilan kellene maradnia a térképnek, ha nem igaz, akkor el kell neki fordulni. Kérem, ez elfordult, tehát az állítás cáfolva. Nem fejeztem be itt a „tudományos” igényű vizsgálódást, hanem megpróbáltam megkeresni a tényleges központot, amit Liezen város környékén találtam meg, ami K-DK irányban, kb. 30 km-re található Bad Ausse-től a B320-as út mentén.

Na, de egy éles kanyarral térjünk vissza a 2019-es események részletezéséhez. A városból kiérve K-ÉK-i irányba haladtunk, előttünk a távolban, bűn-ronda, fekete felhők nyomasztották a hangulatunkat, ugyanis az eredeti tervek szerint vizeskedni szerettünk volna, na nem ruhában, hanem fürdőbugyiban, a tóban. Valamivel több, mint 4 km után megérkeztünk Grundlsee-be,

 ami az azonos nevű tó csücskében foglal helyet. A tó teljes hossza kb. 6 km, de a szélessége csak 6-700 m, és egy kis hajlás is van benne, olyan banán alakot formáz.

 Az út és a bringaút is végig a víz mellett vezetett, emiatt könnyű volt a fürdőhelyek feltérképezése, de a fürdés elhatározása már nem, mert D felől a fenyegető fekete felhők nem tágítottak. Egy hely már majdnem jó volt, át is vettük a fürdő alkalmatosságot, de a nagy kövek nem nyerték el Cobranco tetszését, emiatt tovább mentünk, hátha lesz jobb is. És lett, ahol nagy járdakövek vezettek a parttól, egészen a sekély víz határáig, ott mi bele vetettük magunkat a habokba.

A víz felszíni 20-30 cm-e egészen fürödhető hőmérsékletű volt, de lejjebb inkább a pingvinek érezték volna jól magukat benne, olyan veszett hideg volt, emiatt csak vízszintes lebegés jöhetett szóba, nehogy megzavarjuk a víz hő-egyensúlyát. Fürdés közben a napocska is megtisztelt minket a jelenlétével, így nem szenvedtünk fagyhalált. Kis száradás után felöltöztünk és folytattuk utunkat a bűn rossz, hepe-hupás bringaúton a tó végében megbújó Grössl településig.

Itt visszatekintettünk a tó hosszában, készült néhány fénykép,

 majd „felmásztunk” a 12 m-rel magasabban elterülő Toplitzsee-hez.

 A hírek szerint a II. világháború alatt a tó tengeralattjáró kísérletek színhelyéül szolgált, és a szájhagyomány szerint ide rejtették a nácik a rabolt arany egy részét, amit persze senki sem talált eddig meg. A tó hossza kb. 2 km, szélessége kb. 300 m, mélysége 100 m,

de a körben meredeken emelkedő hegyek miatt nem vezet körbe ösvény. Felmerülhet a kérdés, hogy akkor minek mentünk mi oda. A tó végéből szétnéztünk,

 de ebédelési tevékenység lefolytatásának foganatosítása is a célfüggvény részét alkotta. Az előző mondat megpróbált emlékművet állítani a COVID19 miatt életre hívott operatív törzs ezredesének szóvirágainak.

A szétnézés után benéztünk az élelmezési intézmény (Hütte) szabadtéri éttermében, ahol rögtön két magyar származású pincérbe is botlottunk, így viszonylag könnyen tudtunk tájékozódni az enni és innivalókról. Végül, az egyedül kapható meleg kaját választottuk (mert már 3 óra volt és az ebédidőnek vége lett), ami sült halat (Saibling) és sült krumplit tartalmazott, amihez nem illően sört rendeltünk a folyadékpótlás miatt. Az ebéd fantasztikus jó volt és amíg élveztük az ízeket, közben ronda felhők is kipukkadtak, feloszlottak. A továbbiakban végig gurultunk a Grundlsee mellett,

majdnem a végéig, ahol hirtelen jobbra fordultunk, hogy el tudjuk érni a tó É-i oldalát szegélyező hegy túloldalán elterülő Altausser See-t.

De még mielőtt végrehajtottuk volna a kanyarodási műveletet, egy jól kiépített strandon belevetettük magunkat a tó habjaiba.

A jó 40 perces művelet után újra bringára pattantunk és már ténylegesen is felmásztunk a hágócskára, miközben egészen jó kilátásban volt részünk a környékre.

 A hágó után egy murvás utacskát szúrt ki Cobranco, amin leereszkedve az Altausser See déli partjára jutottunk, ahonnan megcsodáltuk a fél karéjban álló 1.700-1.800 m magas hegyeket, meg persze a tavat is. Ekkor már fél 7 felé járt az idő és még meg akartuk félig kerülni a tavat,

 ehhez begurultunk a névadó településre Altaussee-be, ahol elegáns szállodák sora fogadott. Nagyon jó kinézetű épületek között eloldalaztunk az É-i part irányába

és egy kis murvás utacskán majd’ 1 km-t haladtunk, addig a pontig, ahonnan már tényleg nem volt szabad tovább mennünk. Itt még nézelődtünk, fényképeztünk,

majd visszaindultunk a városkába, ahova 19:00 óra körül értünk, és már táborhelyet is jó lett volna keresni, de itt annyira be volt építve minden használható hely, hogy erre esély sem kínálkozott. A tó északi oldalát határoló hegyen, 1.500 m magasságban található a Loserhütte, amit a következő napon be szerettünk volna támadni üres bringákkal, tehát túl messze sem mehettünk innen a táborhely keresési manőver közben. Ez az út fizetős, de csak motorral hajtott eszközöknek és csak a felső – 850 m magasságban kezdődő – szakasza. Azt találta ki Cobranco, hogy megyünk felfelé – max. eddig a pontig – és keresünk egy jó vackoló helyet. Az út helyenként 8-10 % meredekséggel riogatott, de jó hely sehol nem adódott, csak olyan ahova a paraszt másnap valószínűleg jönni fog, ráadásul magánterület is volt, ezt hanyagoltuk. Aztán egyszer csak találtunk egy erdőbe vezető eléggé elhanyagolt csapást, ahova Cobranco felment és jó sokáig nem is érkezett vissza, már aggódni kezdtem, vajon mi lehet vele, amikor megérkezett és közölte, hogy nem tökéletes, de elfogadható helyet talált. Mivel még nem volt sötét, nem mentünk fel azonnal, hanem előtte felderítettük a holnapi utunkat, vagyis az aszfalton elmentünk a fizető kapuig, ahol találtunk asztalt, padot, ami kajáló helynek tökéletesnek tűnt, emiatt úgy döntöttünk, itt fogunk vacsorázni. Amíg én pakolgattam, előkészültem leves főzéséhez, Cobranco még elment megnézni, vajon a Blaa Alm irányába nem adódna-e jobb táborhely, mint az „A” terv. Sajnos a völgy – amin felment – túl kanyonos, patakos volt nem volt alkalmas táborhelynek. Sebaj, megfőztük a porlevest, megettük utána a táska alján talált maradék kaját, majd korom sötétben visszagurultunk a kis ösvényig. Hát, mit mondjak, nem volt egyszerű a meredek terepen feltolni a bringákat,

de valahogy megoldottuk, kiválasztottuk a legkevésbé lejtős helyet, a fenyőerdőben vezető úton és felvertük a sátrat, majd nyugovóra tértünk. Megint egy élményekben és látnivalókban gazdag napon voltunk túl, és a következő napon újra szép kilátással kecsegtető út, a Loser Panoramastrasse várt ránk.

7. nap  2019.08.28 Szerda

Az éjszaka nem telt komfortosan, mert a fekvőhely lejtése sokkal nagyobb volt a kényelmesnél. A sátor alja műanyag, a derékalj borítása csúszós „nájlon”, hasonló tulajdonságokat mutatott a hálózsák és a ruha is, amit éjjelre felvettünk. Kicsit olyan volt a helyzet, mintha a strand csúszdát bekennénk vajjal, majd próbálnánk nem lecsúszni rajta. Persze nálunk a lejtés nem vetekedett a csúszdáéval, de minden mozdulatra sikerült 10-15 cm-t lejjebb haladni. Félő volt, hogy a sátor – lejtő felőli – végében kötünk ki magzat pózban és előbb utóbb le fogunk csúszni sátrastól. Na, erre találtam ki azt a módszert- ami egészen jól bevált -, hogy a derékalj alá, középtájra betettem a cipőimet, ami egy „puklit” képezett, amiben – hanyatt fekvéskor - a nagy farizom akadt be, oldalfekvésben a csípő „forgója” és ez a gát megakadályozta a lecsúszást. Ennek ellenére egész éjjel a fejemben motoszkált a remény, hátha nem fogunk a nagyon meredek hegyoldalon legurulni sátrastól. És reggelre kiderült, nem is csúsztunk le, szerencsére. Ja, talán még annyit, hogy az erdő vége vagy 100m-re volt, és ott pompás legelőn alhattunk volna, csak volt egy bökkenő, a magasles. A vadászok már este is puffogtattak a távolban, emiatt maradtunk a „síugró sáncnál”. Talán a sátor-viszonyok is hozzájárultak ahhoz, hogy reggel már fél 7 felé felébredtünk a „pihentető” alvásból és szétnéztünk kívül is, mert ugye este már teljesen sötétben vackoltunk el. Meredek hegyoldalban vezető úton, fenyőerdőben voltunk,

 emiatt a sátor nem is lett vizes, ami szerencsés állapot volt, hiszen terveink szerint összepakolunk, valamivel lejjebb toljuk a bringákat, újra lemálházunk és a bokrok alá elrejtjük a lomjainkat. Erre azért volt szükség, mert üres bringás etapot tervezett délelőttre, a tervező. Felmerült még, hogy a Loser Panoramastrasse jegykiadóját kérnénk meg, hogy fogadja be a csomagjainkat, de ha netán nemet mond, akkor újra vissza kell térni az erdőbe, ezért ezt a kört kihagyva rögtön az erdő mélyét választottuk. Már este is látszott, hogy az az út, amin a sátrat felvertük, nagyon nem járt út, emiatt reménykedtünk abban, hogy a csomagok háborítatlanul átvészelik azt a néhány órát, amíg távol leszünk. Mivel esőt is jeleztek a „tudjuk kik”, ezért az elrejtett csomagokra ráhúztuk a narancssárga, és piros, rejtő színű kotonokat

 és bíztunk benne, hogy a Google műholdja nem fogja kiszúrni. Az időt sikerült a sok fel-le pakolással elhúzni, így 9:44 lett mire az aszfalton álltunk az üres bringákkal, majd elindultunk a délelőtti program teljesítésére. Először felkaptattunk a fizetős út kezdetéhez, majd indulás helyett Cobranco a homlokára csapott, mondván, nincs folyadék. Na, ekkor elmentünk 100 m-re fekvő Hagan Lodge – ez valamiféle apartman telep – recepciójára, ahol kértünk vizet, és olyan rendesek voltak, hogy adtak még 1-1 tasak izotóniás italport is. Végül 8:50-kor vágtunk neki a hágóútnak (860 m magasságból indulva),

ami rendesen oda is vágott 10 % meredekséggel, csak, hogy ne fázzunk. Az égen nem volt jelentős felhő, de valahogy olyan homályosan, párásan indított a reggel, de bíztunk abban, hogy valami jobb idő kialakul, nehogy megint ködben kelljen tekernünk. Az út ahogy elindult, olyan meredekséggel folytatódott,

 eleinte sűrű erdőben haladtunk, ami semmi kilátást nem engedett, de 1.180 m-en egy balos visszafordítóból már jó kilátás nyílott az alattunk elterülő Altausseer See-re, illetve a környező hegyek körvonalára.

Azért írom, hogy körvonalára, mert a homály egyre erősödött, a fátyolfelhő vastagodott, a pára nőtt, de azért a Gosau gleccsert ki tudtuk venni a távolban, a Dachstein É-i oldalán. Ahogy haladtunk felfelé, úgy ritkult az erdő,

és nőtt az alattunk elterülő völgyből látható terület.

 Többször megálltunk csak a kilátás megcsodálása, és fényképezés  miatt,

 mondhatom megérte.

Valamikor 10:30 után értünk fel a Loser Alm-hoz 1.600 m-re, körbenéztünk, majd mivel jól álltunk időben, Cobranco elhatározta, hogy egy kis terepbringázás árán felmegyünk az 1.650 m magasan fekvő kis tóhoz az Augstsee-hez. Vissza is gurultunk az autóparkoló alsó széléhez, ahol az utacska kezdetét véltük látni, de mikor odaértünk kiderült, hogy csak gyalogosan lehet igénybe venni. Nem estünk kétségbe, visszatekertünk az Alm-hoz, letettük a bringákat és gyalogosan – a lassan tömeggé formálódó turisták között – felsétáltunk a tóhoz. Maga a víz, egy kb. 100 m átmérőjű mini tó volt,

de a látvány körben igazi alpesi, alattunk 900 m-rel az üde zöld mezőkkel tarkított völgy, a távolban 2.500-3.000 m-es sziklacsúcsok, pazar volt, mivel közben az idő is gyógyulásnak indult.

Innen visszasétáltunk a bringákhoz, 11:15 felé bénán megreggeliztünk, mert Cobranco a Halvát, én a májkonzervet hagytam az elrejtett csomagban, emiatt Ő csak a kávézacc-lóhúgy keverék italát itta, én kenyeret ettem csokival, jó kis reggeli volt.

Mikor ezzel is végeztünk, akkor egy óriási gurulással hirtelen visszagurultunk a panoráma út kezdetéhez, majd még visszább gurultunk a csomagokat rejtő erdőbe vezető utacskához, és hirtelen feltoltuk a gépeket. Ezután felraktuk a csomagokat és uzsgyi, „már” 12:20-kor újra másztunk felfelé, immár negyedszer, hogy Blaa Alm felé vegyük az irányt. Ez tulajdonképpen egy vadász-ház, nem túl messze a hágótól, de a mi célunk nem ennek a megtekintése volt, hanem Bad Ischl megközelítése, igaz nem aszfalton, sokkal inkább sziklás, murvás úton. A nevezett műintézményt, mintegy 1,5 km után értük el, ami Cobranco szerint a konyhájáról híres, ezt a kerthelységben ülő tömegek meg is erősítették. A környék jól nézett ki, szép zöld fű, körben nagy hegyek, minden rendezett, olyan megszokott osztrákos képet mutatott. A Blaa Alm után pár száz méterrel értük el a hágót 904 m magasságban, majd hirtelen lejteni kezdett a murvás út, ami a Rettenbach kanyonba vezetett és mi hagytuk magunkat vezetni általa.

Volt azért egy kis para, mivel a lejtés mértéke 20% feletti, a murva laza köves jellegű lévén, belegondoltunk, mi lesz itt, egy esetleges esés után, távol a lakott területtől. Azt mondanom sem kell, hogy a gumik nem ilyen igénybevételre, környezetre készültek, nekem a hátsó majdnem slick, és az első sem az az igazi MTB bütykös, emiatt nem is eresztettük meg a gépeket. A nagyon meredek rész nem volt túl hosszú, aztán 6-8%-ra szelídült a lejtés, és ekkor már elértük a szurdok névadóját a Rettenbach-ot, aminek bal oldalán araszoltunk lefelé, az időközben az út inkább sziklássá, mint murvássá alakult, ráadásul a keskenysége is nagy lett (jól van na, nem volt széles, ha úgy jobban tetszik). Balról függőleges sziklafal, jobbról korlát mentes 8-10 m-es szakadék szegélyezte az utat, amin eléggé sűrű kerékpáros, gyalogos és kutyás forgalom nehezítette a körbetekintést. Elsősorban az útra kellett figyelni, aztán a „jövevényekre” és ha maradt még agyi kapacitás, akkor lehetett a fantasztikus környezetet is csodálni. Több km-t gurultunk a nagyon szűk kanyonban, egy vasúti karakterisztikájú alagút után még egy kicsit, majd a szűk sziklaszoros megszűnt a völgy kitárult és máris zöld mezőn találtuk magunkat. Innen egy hosszú egyenes nem túl jelentős lejtő vitt le a Rettenbach Alm-hoz, illetve több Alm szerű épületet és sok turistát láttunk, természetes állapotukban, mondhatjuk azt is ebédelés közben. Néhány km múlva újra szűk szorosban vezetett utunk, de ezúttal a folyó bal felől a mélyben morajlott, miközben jobbról emelkedett a sziklafal, és igen jó minőségű murvás úton gurultunk lefelé. Bad Ischl-höz közeledve már aszfalt az is előkerült, de ez annyira megzavarta Cobrancot, hogy kitalálta, forduljunk inkább egy kicsit vissza és egy séta ösvénynek kinéző vacak köves utat követve, a folyó mellett haladva közelítsük meg a várost. Végül sikerült elérnünk a Rettenbach és a Traun találkozásához, ahol Cobranco elmondott egy történetet, miszerint Gagarin itt fulladt a vízbe a fiával. Na, mondom mi van? Hát ez nem az a Gagarin aki híres lett, mint első élve visszatérő szovjet úrhajós, hanem valamilyen felmenője az űrhajósnak (Leon Gagarin). Az eset 1868-ban történt, amikor a patak medrében éppen szép köveket gyűjtöttek, de feljebb – a leúsztatandó fáktól - felduzzadt patak hirtelen lezúdult és nem sikerült kimenekülniük. Talán 2002-ben egy emléktáblát is állítottak ide, orosz és német felirattal.

Innen már hirtelen leértünk a városba, találtunk gyorsan egy Spar típusú boltot, és jól bevásároltunk. A bolt után nekiláttunk az utolsó napunk délutánjának eltöltéséhez, amihez szintén kerékpárt vettünk igénybe, mivel az autó még kb. 30 km-re volt a Spar-tól, mi pedig 17 km-re a Traunsee D-i csücskében ücsörgő Ebensee településtől. Végig kellemesen lejtő kerékpárúton tettük meg a távot, sajnos az időjárás kicsit romlani kezdett, felhő fedte az eget, de hideg azért nem volt, viszont szembeszél igen. A romló időjárás nem nagyon tetszett nekünk, hiszen még egy délutáni fürdés is a tervek között szerepelt, hogy ne izzadt büdösen kelljen az autóba beülni, illetve az élvezeti faktort se felejtsük el. Ebensee-be érve azt tapasztaltuk, hogy a városka bizony egy kis ékszerdoboz, legalábbis a sétáló utcáján végig gurulva ez volt az érzésünk, de olyan kihalt volt, mintha ciánoztak volna. A tó D-i partján megállva végig néztünk rajta hosszában,

 persze a Ny-i és K-i oldalán őrt álló óriási hegyeket sem hagytuk figyelmen kívül.

A következő célpontunk Traunkirchen volt, ahol egy kis ebédet szerettem volna elkölteni és persze az előbb említett csobbanás is célkeresztbe került. A tónak csak a Ny-i oldalán található út, így mi is azon haladtunk,

 szerencsére nem kellett a büdös, zajos, fosszilis üzemanyaggal hajtott járművek között vergődnünk, mert végig bringaúton tekerhettünk. Ami a tó partján haladt, hol alagútban, hol nem, fantasztikus látvánnyal.

 Közben az időjárás is javulni kezdett, a nap fénye is kezdett átszűrődni a vékonyodó felhőzeten és már reménykedni kezdtünk, hogy az időjósok talán tévedtek, amikor esőt emlegettek délutánra. A kisvárost 16:05-kor értük el,

de szétnézés helyett rögtön a kis félszigeten elhelyezkedő strandot vettük célba A félsziget tetején egy jól megtermett templom trónolt.

 Ahogy haladtunk a strand felé, találtunk kis öltöző bodegákat, ahol átvedlettünk strandképessé és már mentünk is a parton kiszemelt pad felé, hiszen én már nagyon ettem volna valamit. Azonban először a fürdés következett, mert félő volt, hogy a kaja elhúzódik és az idő elromlik, és akkor már nem lehet fürödni.

 A víz elég csípős volt, de azért csak belemerészkedtünk, lubickoltunk egyet, majd egy nem messze, a vízen ringatózó stégen vertünk tanyát. Nem sokára ezt is meguntuk, visszaúsztunk a partra és végre jöhetett a várva-várt táplálkozás. Az átöltözés, pad foglalás, úszkálás, és az evés „alig” tartott 2 óra 15 percig és már indultunk tovább,

18:20-kor az autó irányába, mondjuk már nem várt ránk kihívás, hiszen csak 10 km-t kellett megtennünk.Persze látnivaló azért akadt, a partmenti hegyláncon kívül,

 a Traunstein hatalmas sziklatömbje, mely jelenlétével igencsak uralta a horizontot.

Valamikor este 7 körül értük el az autót, még felvettünk néhány snittet, a bringák mentek a tetőre, a motyó a csomagtartóba, mi beültünk és fájó szívvel indultunk haza, a kis hegyek és hepe-hupás utak országába.

A 2019-es volt a 12. közös- többnapos – túránk és újfent azt kell mondanom, nagyon jól tervezett látványos 7 napot töltöttünk a Salzburg környéki tóvidéken. Ha javasolhatom, akkor a kedves olvasó is Cobrancoval menjen túrázni, ha profin kialakított túraútvonalra vágyik, szép tájakat szeretne látni. Azért annyira ne élje bele magát a dologba, hogy engem kiszorítson, mert akkor megharagszom.

Ajánlom mindenkinek az utat. Részletesebben lásd a  és a .