Túrabeszámoló 2018

Néhány szó a túráról: a helyszín észak-Olaszország, többnyire a dél-tiroli térség. Még 2013-ban voltunk a Dolomitokban, de csak egy kis részét érintettük. Már akkor elhatároztuk, hogy ide vissza kell térnünk valamikor és a többi csodálatos részét is fel kell fedeznünk ennek a lebilincselő látványú területnek. Jelentem 2018-ban eljött az idő és a tervek szerint sok érdekes célpontot betárazva megszületett a Dolomitok túra terve, a’la Cobranco.

A terv:

Fortezza-Bressannone-Passo di Erbe (2.006 m)- S.Martino in Badia-Pedraces-La Villa-Verda-Corvara-Passo Gardena-Passo Sella-Canazei-Passo Fedaia-Sottoguda-Cernadoi-Caprile-Alleghe-Rivamonte Agordino-California di Cosaldo-Lago del Mis-Sedico-Trichiana-San Boldo-Lago Molto-Lago di Santa Croce-Belluno-…

 

Részletes leírás:

Egész nyáron nézegettük az időjárást, – ugye június közepén voltunk Horvátországban, – majd mindkettőnknek voltak családi elfoglaltságai, amik között valahogy az időjárás nem akarta a szebbik felét mutatni, mindig a hátsó felét néztük, ahonnan fújt, esett. Végül már majdnem kifutottunk az időből, de éppen jött egy markáns hidegfront, és elhatároztuk, megyünk. Bár az időjósok - egy hét időtartamra - nem jeleztek szuper időt, de mi bíztunk.

Az indulást 08.26.-án, este 6 körüli időre terveztük, és tartottuk is magunkat ehhez, kis késéssel nekivágtunk – az eddigi Alpok túráinkhoz képest – nem túl hosszú autós szakasznak. A terv az volt, hogy szembe megyünk a hidegfronttal – a szokásoknak megfelelően – és mire odaérünk a tett színhelyére, ott már jó, tiszta idő lesz. Na, de hova is mentünk? A célváros – ahol az autó parkolását terveztük – Fortezza volt, az Isarco partján, a Brenner hágó túloldalán. Az olasz nevét fogom használni, mert a német (Franzensfeste) kimondásába a nyelv, a leírásába az ujjaim is kitörnének na, már ki is törtek. Az utazás első szakasza, Budapestig szörnyű forgalomban telt, mert estefelé rengetegen tartanak a fővárosba, és igen lendületes, erőszakos az autófolyam, főleg, hogy mi nem mentünk 150-nel. Végül élve eljutottunk az M31-esig, onnan már nem volt akkora öldöklés, viszont az eső rákezdett. A már szokásos helyeken álltunk meg tankolni, enni, de ettől eltekintve folyamatosan mentünk, alvás egyszerre csak egy embernek volt engedélyezve, és nem a sofőrnek. Gond nélkül értük el Innsbruckot, ahol gond nélkül felcsatlakoztunk a Brenner autópályára, pedig ezt el akartuk kerülni, de éjszaka a nagy forgalomra figyelve, nem észleltük, merre kellene letérni a régi hágóútra. Az első adandó alkalommal lejöttünk róla, - kb. 3 km után - mégis 3 Euro-t fizettünk a használatért, mert ez nem része az autópálya matricával használható utaknak. Ahogy mentünk felfelé a völgyön, ahol már 2011-ben gurultunk le bringával, egyre hidegebb lett és a hágón már csak 4 fok volt. Leérve Vipiteno-ba még tovább ment össze a virtuális higanyszál, de a minimumot éppen Fortezza-ban mértük, - 1 celsius, - mikor hét óra felé megérkeztünk. Amikor a kocsiból kiszálltunk, már éreztem, hogy nem csak a higany reagál érzékenyen az alacsony hőmérsékletre. Az autónak előzetesen kinézett helyen, a pályaudvar mögötti parkolóban,

 szinte mindenhol privát feliratot láttunk, amitől elbizonytalanodtunk, de Cobranco megkérdezett 4-5 arra csámborgót, hátha okosabbak a helyiek, mint mi. Ahány ember, annyi választ adott arra a kérdésre, vajon ott hagyhatjuk-e egy hétre az autót a büntetés, elszállítás veszélye nélkül? Aztán a sok választ mérlegelve, kicsit pingvineztünk, majd úgy döntöttük, maradunk egy régi raktárépület mellé felfestett parkolók egyikénél,

és végre elindult a málházás. Én pikk-pakk felcsattintottam a táskákat és csodálkozva néztem, vajon Cobranco mit kínlódik a hagyományos rögzítésű csomag, kerékpárra rögzítésével. A parkolóba nem sütött be a nap, mert oly’ nagy hegyek tornyosultak a szűk szurdokvölgy fölé, hogy ide csak árnyék jutott. Teljesen ledermedve, megfagyva vártam arra, hogy Cobranco befejezze a táskákkal való bíbelődést, addig is kimentem a napra, mert már tőlünk 100 m-re megjelent az éles fénye, én meg, mint a gyík szívtam magamba az életet adó infravörös sugarakat.

 

1. nap (2018.08.27. Hétfő ( 74,7 km 2.343 m)

A pakolás befejezte után, 8:45-kor kezdetét vette a 2018. évi Alpok-túra. A vasútállomás mellől legurultunk a bringaútra és megindultunk Bressannone (Brixen) felé. A jó minőségű keskeny út le-fel, vezetett, ahogy éppen a tereptárgyak engedték, hol a lábakon álló autópálya viadukt alatt, hol közel az Isarco duzzasztott tavához. Néhány km után elértük a lenyűgöző méretű erődöt,

 ami az Isarco gátján és felette a hegyoldalban trónolt, és abszolút uralta a völgyet, nyilván az építőinek ez volt a célja, amit sikerült elérniük. Tovább indulás után a kerékpárút felkaptatott a hegyoldalba, ahonnan egészen jó kilátás nyílott a tájra. Az időjárás nagyon tiszta éggel és szikrázó napsütéssel várt minket, de a hőmérséklet még mindig alacsony volt, nem éppen nyári túrát idézett. Addig nézelődtünk a jó minőségű úton, amíg egyszer csak átváltozott köves sziklásra, és jó kis emelkedővel kedveskedett, pedig folyóvölgyön lefelé haladtunk. A kitáblázott bringautat követve, a torkos borz nyomdokaiba léptünk, egy meredek lejtésű utcába irányított a tábla, mi jól legurultunk, mentünk még egy darabig, majd megszűnt az út is.

 Na, gyerünk vissza, jól megszenvedtünk az emelkedőn, pedig erre nem volt szükségünk, mert még jelentős szintemelkedés várt ránk. A bringaúton való keringést kihúztuk a programból és a normál utat választottuk, ahol élénk volt ugyan a forgalom, de legalább haladtunk. A keringés után, végre 10 órára elértük Brixen-t (Bressannone-t) és becserkésztük az óvárost, aminek látványa engem lenyűgözött, a tip-top állapotban lévő, ódon hangulatot sugárzó házaival, szűk sikátoraival. A főtérre keveredve valami óriási forgatagba cseppentünk,

 éppen bontották az aktuális Fest kellékeit, de járókelőből is akadt bőven. A teret a Dóm uralta,

 nem csak méretei, de díszes kivetele miatt is. Cobranco bement, készített is egy rövid videót, amiből látható, hogy a 800 évig tartó püspöki székhelyi rang, bizony nyomot hagyott, amit főleg a díszes, - a vagyont szemérmetlenül hirdető – belső mutatott.

 A teret nem volt könnyű elhagyni, egyre több villanybringás „horda” lepte el a környéket, lépésben, vagy tolva tudtunk előre haladni. Nagy nehezen kikeveredtünk az Isarco folyó partjára,

ahol a rajta átvezető híd még egy folyón átívelt, ez volt a Rienza, ami a kelet felé szomszédos völgyből sietett, nehogy lekésse a találkozót, ugyanis itt kelt, illetve folyt egybe a két víz. Az Isarco vize tisztán átlátszó, a Rienza-é pedig hömpölygő tejeskávéra hasonlított, pedig mindkét folyót duzzasztómű zabolázza, ki érti miért a különbség? Viszont innen belecsaptunk a lecsóba, mert a hágó, amin át kellett jutnunk 2.000 m magasságban trónolt, az csak érdekesség, hogy az autót 750 m magasságban hagytunk, onnan gurultunk le ide Brixenbe 565 m-re. A hágó furcsasága, hogy legmagasabb pontjának eléréséhez két kisebb hágót kell megmászni, lehet úgy is lehet fogalmazni, hogy kétszer kell visszagurulni 100-100 m-t. Na, de ha már elértünk a hágóúthoz, le kellene írnom miért is jövünk erre, mi a napi terv. Azt terveztük, hogy a hágón átkelve legurulunk és a Badia völgyön feltekerünk, lehetőleg minél közelebb Corvara-hoz. Elég egyszerű, nem? A leírás végére remélem, kiderül, hogy egyszerű volt-e. Az utunkról azt kell még tudni, hogy az előre elkészített diagram szerint az első 10 km –en az átlag meredekség 7,5%, ami előre vetítette a küzdelmet, de biztosak voltunk benne, hogy a győztesek mi leszünk, nem a hegy. Az időjárás hozta a hidegfront utáni elvártakat, csodálatos kék ég, de a levegő hőmérséklete nem volt túl magas. Az alacsony páratartalom viszont garantálta a pompás látványt, hiszen a hegyek körben szédületesek voltak.

 A hágóút rögtön szerpentin kanyarokkal nyitott, aminek megvan az az előnye, hogy a környezetünket minden irányban meg tudjuk figyelni, ahogy a kanyarokban haladunk. A megfigyelésekből azt szűrtük le, hogy az Isarco völgye nem csak folyószinten szép, de fentről is nagyon rendben van,

olyan terepasztalszerű. Nekem annó 1874, akarom mondani 1974-től volt vasúti terepasztalom, amit aztán apaként teljesen átépítettem 1992-ben, tehát teljesen autentikusan említhetem meg a terepasztal hatású tájat. Sajnos a fiaimat nem nagyon érdekelt a vasút, sokkal inkább a számítógép, így a terepasztal az elbontás sorsára jutott, de becsomagolva várja, hátha lesz még érdeklődő iránta.

Déli irányban szőlőültetvények figyeltek,nem okozva kétséget,az Isarco völgye híres borvidék.

Néhány kanyar után megálltunk reggelizni, bár alig 200 m szintet küzdöttünk le, mentségünkre legyen mondva, találtunk egy padot, ahonnan nagyon jó kilátás nyílott észak és nyugat felé.

 Az étkező hely azért nem volt tökéletes, mert kilátás és pad rendelkezésre állt, de itt véget is ért a szolgáltatások sora, se egy asztal, vagy szemetes, hogy mást nem mondjak, még víz sem volt. De a késői reggeli elköltésére számomra tökéletesnek bizonyult. Az itt töltött 25 percben sok látványos részletet felfedeztünk a közelben és a látóhatár szélén is, ahol egymás mellett sorakoztak a havas csúcsok, csak tippelni tudtunk mit is látunk éppen.

 Majdnem délben indultunk tovább, a meredekségből nem engedő úton, és hamarosan el is értük Sant’ Andrea települést, ahol megálltunk megcsodálni a helyi templomot.

 Még a település előtt balra is vezetett út, amin szintén el lehetett volna jutni a Badia völgybe, de - itt nem részletezett okok miatt - nem arra mentünk, a videóból kiderül miért. Fél egy felé már az 1.000 m magasságot is meghaladtuk, majd némi erőfeszítést követően, egy bal kanyarból kijőve (1.260 m magasságban), hirtelen szembe találtuk magunkat a hamisítatlan Dolomitok látvánnyal,

 ugyanis feltűntek az Odle hegycsoport csipkés, függőleges tűket formázó, csupasz sziklái. Hirtelen meg is álltam, hogy álló helyzetből is szemügyre vehessem, és persze meg is örökítettem a látványt. Tőlünk jobbra az Eóres mély szurdok völgye húzódott, melynek alja több, mint 400 m-rel utunk szintje alatt rejtőzött, sűrű erdőbe burkolózva. A túloldali falat sötétzöld fenyves tette izgalmassá, és egyben ellenpontozta is a mi oldalunkat fedő, üdezöld legelőt.

 Ahogy törtünk egyre feljebb, bennem kialakult az az érzés, hogy mintha már jártam volna itt, vagy ha nem is itt, akkor ehhez nagyon hasonló vonalvezetésű hágó úton. Majd eszembe villant a 2016-os San Marco hágó, ami kísérteties hasonlóságot mutatott jelen utunk ezen részével.

 Amikor aztán San Giorgo di Eóres-be (1.470 m) értünk, megdöbbentő lett az egyezés Albaredo per San Marco településsel. Mindkettőben meredek szerpentin kanyarokkal győztük le a magasságot, mindkét út jobb oldalán mély, meredek szurdokvölgy húzódott, tényleg hihetetlen volt az egyezés.

 A kis települést elhagyva, észak felől beintegetett két havas csúcs, melyek a Plose és a szomszédja voltak, 2.500 m magasságból. És nem csak a teteje volt havas a hegyeknek, hanem lejjebb, legalább 200-300m is, ami az előző napi hidegfrontnak volt köszönhető, ugyan úgy, mint a hibátlan kék ég.

 A nem túl intenzív meleg ellenére jól leizzadva értük el az első hágónkat, a Kreuztal-t 1.600 m körüli magasságban, ahol egy kicsit szusszantunk, és szemügyre vettük a lenyűgöző tájat. A száradás után némi ruhát húztunk fel a guruláshoz, amit szükségesnek éreztünk, nehogy első nap megfázás legyen a legénykedés vége. A gurulás nem volt felhőtlen, mert az út minősége nem volt méltó német nyelvterülethez. Mintegy 110 m szintet vesztve értük el a következő emelkedőt, ahol levettük a széldzsekiket, és már kezdtük is a mászást. A következő 6-6,5 km-en keresztül újra felfelé vezetett az út,

 de nem bántuk, mert a szokásos Dolomitok látványt végig szemmel tudtuk tartani. Eleinte 7-8 %-on kaptattunk, majd az utolsó 3-4 km-en 4%-ra szelidült. De mielőtt elértük a Kofel Joch-ot ( a következő hágó), még megálltunk egy bringások, motorosok kiszolgálására szakosodott étterem után. Élveztük a látványt,

 de már vártuk, mikor jutunk fel a második hágónkra, mert az idő is haladt, nem csak mi és még nagy utat kellett megtennünk a terveink szerint. Na, csak feljutottunk a Kofel Joch-ra (1.868 m),

 ahonnan az út kicsit összement, mint az óvodás kimosott ruhája, de legalább a minőség előkerült. Innen újra gurultunk egy keveset (66 m),egy völgyszoros után

 megkezdtük az emelkedés utolsó szakaszát, legalábbis ekkor még ebben a hitben ringattuk magunkat.

A hágóig hátralévő kb. 200 m szint nem nagyon akart elmúlni,csak tekertünk-tekertünk, de a vége nem nagyon közeledett,

 bár a természet szépsége csökkentette a fáradtság érzetet,

 ha el nem is tudta tüntetni.

A nap legmagasabb pontját (1.987 m) 16:30-kor értük el, a bringákat letámasztottuk és elindultunk szétnézni és hágó matricát ragasztani.

 Na, de mi is hágó neve?  Németül: Würzjoch, vagy olaszul Passo delle Erbe, de ladinul meg : Ju de Börz, vagyis Borz-hágó. Itt nyert értelmet a délelőtti "torkos-borz hadművelet", bár itt sajnos nem ért véget. Csináltunk még néhány fotót a környék látványosságáról, a Peitzlerkofel ikersüvegéről,

majd fél óra téblábolás után elindultunk lefelé, hogy mihamarabb elérjük a Badia völgyet, ahol még felfelé kell haladnunk, néhány 100 méter szintet. Előzetesen arra számítottunk, hogy egyhuzamban legurulunk 2.000 m-ről 1.100 m-re, „oszt jónapot”. Cobrancót idézve, „hát, nagyon nem”, eleinte brutális meredek lejtőn vágtattunk lefelé,

 a kanyarok előtt alig bírtunk lelassítani. Egy idő után már ritkuló erdőben haladtunk,

majd elfogytak a fák, és a szavak is, annak leírására, milyen fantasztikus látványban volt részünk. A tiszta, száraz időben, a hátulról, reflektorként világító nap sugarai hihetetlen terepasztalt rajzoltak elénk.

Aztán a lejtőnek – és az idillnek is - vége lett, valahol 1.420 m körül, és újra mászni kellett, ami ennyi gurulás után nem esett jól. Egy kis puklit kellett leküzdeni, (130 m), aztán újra gurulás (450 m), ami közben elmúlt a mászás okozta zsibbadtság, csak az őszinte csodálat maradt. Ha Frazione Antermoia település után balra kanyarodtunk volna, akkor is lejutottunk volna a Badia völgybe, de ez az út sem lett volna jobb, mivel itt az elején ugyan kevesebbett kellett volna mászni, viszont ez az út Longega településnél (1.040 m) csatlakozik be a főútba, emiatt 40 %-kal hosszabb és legalább ugyanannyi benne a szintemelkedés, mint amit mi választottunk. Fantasztikus településeken haladtunk át pl. San Martino in Badia, melyek lakosságának többsége ladin nyelvű, mint ahogy a Badia völgyben is jelentős számban fordulnak elő ladinok. Sajnos a hegyoldalban fekvő 12. századi templom mellett elzúgtunk,

 és mire észbe kaptunk, már nem volt jó hely, ahonnan jobban szemügyre vehettük volna. A Gader folyón (1.100 m) átkelve jobbra fordultunk és már el is indultunk a Badia völgyön felfelé. A tábla szerint „csak” 450 m a szint Corvara-ig. Persze nekünk nem kellett odáig menni, mert a sűrűn lakott helyen nincs vad-kemping hely, emiatt valahol Corvara előtt terveztük a szállást. A probléma csak az volt, hogy 18:15-öt mutatott az óra, mikor belevetettük magunkat a szokásos óriási olasz fogalomba. A buszok és egyéb járművek nem nagyon voltak tekintettel ránk, minden helyzetből képesek voltak előzni, én meg meredten néztem a tükröt, vajon a következő vállalkozónak sikerül-e a manőver, vagy nem. Szerencsére ügyesek voltak, nem voltunk tényleges életveszélyben, de érzésre nem volt kellemes. A völgyön már jócskán haladtunk, de éjszakai pihenőnek alkalmas helyet sehol nem fedeztünk fel. Jobbra a folyó, balra meredek hegyoldal, miközben az idő haladt előre és már a szürkület megkaparintotta a völgytalpat és egyre feljebb kúszott.

 Már hét óra is elmúlt, amikor egy nagy alagúthoz értünk, amit első felindulásból meg akartunk kerülni, ahogy szoktunk, de erre itt nem volt lehetőség, ezért át kellett rajta hajtanunk, majd a túloldalon hirtelen meredek szerpentin állta utunkat és pillanatok alatt 1.300 m-re jutottunk. Innen nem messze kezdődött a völgy névadó települése Badia, ahol végre sikerült egy kis vizet vételeznünk, ami –, ha lesz szállásunk, akkor – a leveshez nélkülözhetetlen. Fújtunk egy kicsit,közben Cobranco egy gumiból eszkábált helyi "szörnyet" kerülgetett,mely éppen a dolgát végezte.

A nap már csak a - tőlünk balra eső - nagyon magas hegyek tetejét világította meg,

 ami igazán ütős látványt biztosított a megfáradt vándoroknak. Badia település után akadt egy kis lakatlan terület, de nem volt alkalmas hely ahol sátrat verhettünk volna, majd utána következett La Villa, ami egy viszonylag nagy területű település volt, melynek a túlsó végén a félhomályban feltűnt alattunk egy sportpálya, és annak túloldalán az erdő szélén egy kis murvás utacska, mellette egy elhagyatott épületnek látszó tárgy. Nem volt sok választásunk, legurultunk megszemlézni, a helyet. Mikor közelértünk a házhoz, akkor látszott, hogy nem lesz nekünk jó, de a kis túraúton tovább indulva, bíztunk a szerencsében. És igen, Cobranco 20:20-kor – a jó szokásának megfelelően - talált is tábohelyet,  ekkor már vaksötét volt, a jegesmedvék mind megfagytak a környéken, minden csupa víz lett a korai harmattól, de nekünk még vacogva sátrat kellett állítani és utána valami elemózsiát is el kellett fogyasztani, ha túl akartuk élni az éjszakát. Nem mondom meg, sikerült-e, ha lesz következő rész, akkor abból kiderül.

Röviden összefoglalva: ez egy igen kemény nap volt a sok szint miatt, de ezt tetézte a szokásos első napi kialvatlanság. Ami szépet, érdekeset láttunk nap közben, az beégett a retinámba és még sokáig magammal hordozom, és még mi minden van hátra…

Folyt.köv.

 

2. nap 2018.08.28. Kedd (52,7 km 1.774 m)

Mondanom sem kell, hogy az első napi megerőltető etap – és az utazás miatti kevés pihenés - után úgy aludtam, mint akit fejbe vertek, ahogy este lefeküdtem, abban a pózban ébredtem fél nyolc felé. Ha a bicikliket ellopták volna én azt sem vettem volna észre, sőt talán, ha a sátrat elviszik a fejünk fölül, azt se. Helyesbítek, a sátor ellopására biztosan felébredtem volna, mert én olyan vagyok, mint az inverz medve. A medve akkor alszik amikor hideg van én meg akkor kelek fel, igaz csak azért, hogy még egy réteget magamra ráncigáljak. Reggel olyan hideg volt, hogy a jegesmedvék mind megfagytak, legalábbis erre következtettem abból, hogy eggyel sem találkoztunk. Na, ez tipikusan az az eset, amikor a nem túl tájékozott ember egy megfigyelésből nem helyénvaló következtetést von le. Valahol már leírtam, de annyira tetszik a következő – ide vágó – idézet magamtól, hogy nem tudom megállni, újra leírom: ha valaki először lát vízilabda meccset, akkor abból a megfigyelésből, hogy mindenkinek nyakig ér a víz, le tudja vonni azt a helytelen következtetést, hogy ezt a játékot csak egyforma magas emberek játszhatják. Ugye milyen nevetséges! Pont ilyen logikájú tartalommal van tele az „internet” és a nem kételkedő embereket megvezetik. Számomra nem teljesen világos az álhír tartalmak létrejöttének háttere. Persze túloztam, értem én, a gugli jó pénzt fizet a sokat látogatott honlapok üzemeltetőinek, erre ráugranak a pénzéhes emberek, akik tisztában vannak azzal, hogy nagyon sok embernek pl. fáj a térde, dereka, nem tud nyelveket tanulni, stb. és ezeket megcélozva mindenféle ostoba, első blikkre láthatóan hamis tartalmakkal odavonzzák a gyógyulni, tanulás nélkül tudni vágyókat, ja majd elfelejtettem, a koplalás nélkül fogyni vágyókat. (a másik mozgató rugó a hatalom, de itt ezt a szálat be is bejezem, mielőtt elkezdtem volna, nehogy valamelyik éjszaka megjelenjen a házunk előtt egy fekete, lefüggönyzött – KGB-007 rendszámú- Pobeda, akarom mondani Szenat típusú személy gépjármű) Olyan ez, mint a húsevő növény, csak itt nem illatokkal vonzzák az áldozatokat, hanem ígéretekkel. Egyetlen jó megoldást látok én ezek ellen (két db cselekvés, egy db nem cselekvés), a gondolkodást, kételkedést, nem kattintást (mert nem hiszem el). Mert ki hiszi el, hogy egy csodamódszerrel egyetlen éjszaka alatt felsőfokon meg lehet tanulni – alvás közben – valamely idegen nyelvet. Megmondom ki az, aki el akarja hinni és meg akarja spórolni a nyelvtanulással járó időt, munkát. Csak félve írom le, - aki hívő, az ne is olvassa tovább, hanem ugorjon a következő bekezdésre, nem akarnék senkit a hitében sérteni - .ki hiszi el, hogy majd jön a feltámadás és, ha itt az életedben jól viselkedsz, akkor majd ezért elnyered a méltó jutalmadat, aki pedig rosszul, az megy a pokolba. (csak egy kétely: honnan tudhat erről az ember?, kérdezem, tudhat?)

Jól elkalandoztam a hidegtől, de így jár az ember, ha mindenről ugyanaz jut eszébe.

Az új sátor, mert - bizony, bizony – új sátrunk van, nagyon jól vizsgázott.

 Az előző már lassan középiskolába ment volna, a külső burkolatán már kisebb repedések jelentek meg, ami miatt az esőtől annyira féltünk, mint ördög a tömjén füsttől, ezért a túra előtt beruháztunk egy három személyes hagyományos sátorba, ami felépítését tekintve hasonlított a régire. A külső burkolata viszont vastagabb, reméljük az idő vasfoga kicsorbul rajta. Sajnos a fehér színe miatt csak sípályán lehetne vele észrevétlenül megbújni, viszont télen nem lehet bringázni, emiatt nem teljesen optimális a zöld környezetben, de sebaj, majd beljebb megyünk az erdőbe.

A szokásos, hosszú reggeli tökölés után, 9:15 körül indultunk el, hogy a túra király etapját letekerjük. A jelző nem a szintnek, vagy a hossznak szól, hanem a várható látványnak, hiszen az első napi szintet nem fogjuk meghaladni a tervek szerint. Apropó, tervek: Villa után táboroztunk (1.446 m), innen csak néhány km Corvara (1.550 m), majd a Passo Gardena (2.121 m) hágó, utána egy kis gurulás, mászás Passo Sella (2.240 m) hágó, majd Canazei (1.450 m) település , és ismét egy hágó Passo Fedaia (2.061 m), a többit meglátjuk.

Az látszik a tervből, hogy nem a szokásos Sella kört terveztük, hanem annak csak a felét, a másik fele, majd a túra egy későbbi időpontjában következne. Az emlegetett szokásos Sella kör (Sella Roda), a Passo Sella-ról lefelé az SS242-es úton nem megy le Canasei-be, hanem 1.813 m magasságban balra elkanyarodik az SS48-as útra, ami a Pordoi (2.239 m) hágóra vezet, onnan pedig Arabba (1.593 m) a következő célpont, majd az SS244-es úton a Campolongo (1.843 m) hágó és innen lehet visszajutni Corvara-ba. Tehát mi ennek csak az első két hágóját terveztük a második napra.

Alig két km után beértünk Corvarába, ahol a fából kifaragott –, a település nevét formázó – látványosságnál megálltunk, elkészültek a kötelező snittek és fényképek,

 majd hirtelen boltot kerestünk, amit a Gardena hágóra vezető út mellett meg is találtunk, igaz néhány varga betű leírása után. Itt már nagy forgatag kerekedett, amíg vártam, hogy én is bemehessek a boltba, addig 10-15 autó jött a parkolóba és állt ki, ami előre vetítette, hogy itt sem lesz kisebb a tömeg, mint a csizmás ország általam bejárt északi részén. Ami tulajdonképpen rendben is van, mert most is északon voltunk. A baj nem is a hazaiakkal van, ők szokva vannak a tömeghez és jól vezetnek, ami a hollandokról nem mindig mondható el, valószínűleg annyira meglepi őket a nagy hegyek látványa, hogy a bringásokra már nem marad elegendő figyelmük. Corvara tulajdonképpen három völgy találkozásánál fekszik, körben 2-3.000 m magas hegyek lábánál, vagy inkább a térdénél,

 mivel a település 1.550 m-rel a tengerszint felett található. Télen, a jó hóviszonyok miatt óriási a tömeg, nyáron viszont óriási a tömeg a sok jó túraútvonal, és az egyre jobban felfutó kerékpáros turizmus miatt. Na, nem a csomagos bringások jelentik a felfutást, hanem az országútisok, és a rengeteg murvás hegyi út miatt a montisok, ja meg a motorosok is sajnos. Ennek megfelelően a városka roskadásig tele van szállodákkal, és szállásokkal.

A vásárlás után „már” 10:24-kor el is indultunk a napi első hágónk meghódítására, ami a Passo Gardena, vagy németül Grödner Joch. Itt mindennek van német neve, hiszen ez osztrák terület volt (dél Tirol) egészen az első világháborúig, aminek végén az olaszok kapták meg, és Bolzano központtal autonóm megyét hoztak létre.

Az út – azon túl hogy 7-7,5 % meredekséggel tesztelte, vajon maradt-e erőnk az előző nap után – látvány elemeket is felvonultatott, hogy elvonja figyelmünket a dolog munka részéről. Ahogy egy kicsit feljebb jutottunk, már nem csak az előttünk balra, DNY-i irányban elterülő Sella tömböt láttunk,

 hanem mögöttünk K felé is egyre jobban kirajzolódott a Sciliar-Catinaccio 3.000 m-es gerince.

A Sella tömb függőleges szikláiról, tornyairól le sem vettem a tekintetemet, annyira jól néztek ki, ráadásul az – erre a napra belőtt - időjárás is jól viselkedett, sehol nem látszott felhő, csak a lenvirág színű ég. Pazar látványok közepette értük el Colfosco-t, németül Calfosch-t, amit én rögtön lefordítottam "hideg-szar"-ra, mert igaz, ami igaz, a levegő hőmérséklete még nem érte el a komfort zónám alsó határát. A településen végre meg tudtunk szabadulni a flakonoktól, egy szelektív gyűjtőnél, és már mentünk is tovább. Már kezdtem magam etióp éhezőnek érezni, - pedig reggel még a sátornál betoltam néhány „R” húst némi paradicsommal kenyérrel, de szerencsére egy út menti – fából készült 2 m magas - Calfosch feliratnál találtunk padokat és megálltunk, hogy 11 órakor végre elköltsük a hivatalos reggelit.

A padon nem tudtam sokáig ülva maradni, mert a betűk résein át jéghideg szél fújt a hátamra lentről, emiatt kénytelen voltam állva enni, de legalább így több fért.

 Itt megerősítve láttam az előbbi fordítás helyénvalóságát. Azért közben jól megnéztük a Sella tömb monumentális északi falát, amihez az út közelebb lopózott.

 Ahogy meresztettük a szemeinket, cikk-cakkban haladó túra-útvonalakat és túrázókat is sikerült felfedezni a szikla hasadékban.

 Innentől az út vonalvezetése szerpentinesbe fordult, amit nem bántunk, mert így forgolódás nélkül,

tekerés közben kaptunk kör-panorámát, ráadásul a monotónia is csökkent.

 A sárga és piros kabinok le-fel mentek szüntelenül szállítva a „lusta” turistákat. Végre 1.890 m-en találtunk csurgót, de nem olyan mezeit ám, hanem fa dézsásat, ahol Kiruék is megálltak 2017-ben, és Szera ülőfürdőt is vett a hőségben. Szinte „dézsa vű” érzésem támadt, persze ez plágium, mert ők mondák ezt a humorosat, és a mi túránk után került csak fel „tecsőre” a videó. (Dolomitok újratöltve). Az útnak volt még egy hamvába holt próbálkozása – 12 % - a bringások elriasztására, de nem kapituláltunk. Dél felől már a Puez Odle csupasz sziklái is befigyeltek,

 és további látvány elemeket jelenítettek meg az amúgy sem sivár tájon. Fél egyre értük el a Passo Gardena, vagy Gödner hágót, ahonnan már nyugati irányban nyílt egy kis kilátás,

 de a látvány befogadása előtt még ki kellett várni a sorunkat a táblánál, ahol Cobranco matrica ragasztása volt a következő menüpont. A sor, a Penny market pénztárát idézte pénteken délután 5-kor, csak itt nincs több pénztár, illetve tábla. Néhány perc várakozás után elkészültek fényképek és megint ferdén ragasztottam a matricát, ami miatt meg is kaptam a letolást és Cobranco lefokozott matrica ragasztóból, matrica ragasztást nézővé. Nem sokat időztünk, - mert még több dolgunk volt, - és megkezdtük a lejtmenetet,

 ami mindössze 100 m lett első körben. A gurulás alatt jó kitekintés nyílt az előttünk elterülő terepasztalra, ahol balra, előre tőlünk a szemérmetlenül pucér Sella tömb terpeszkedett,

 kicsit távolabb a Langkofel tömbje éktelenkedett.

 Az út, a Sella függőleges fala alatt szinte teljesen vízszintesen haladt, de ne haladjunk ennyire előre, mert a lejtmenet után megálltunk és visszatekintettünk az elhagyott hágó irányába. Valami fantasztikusan nézett ki az üde zöld mezőből kiemelkedő - a nap fénye által megvilágított - rücskös, bibircsókos Odle-tűk látványa.

 Az utunk a fölénk 4-500 m-rel tornyosuló sziklafalak árnyékában haladt 2 km erejéig, majd egy erős lejtő után, 1.873 m magasságban becsatlakozott a Gardena hágóútba,

 de mi nem lefelé, hanem tovább felfelé vettük az irányt a Passo di Sella felé, de előtte egy kis pihenőt tartottunk a két út találkozásában kialakított parkoló szerűségben. A következő cél a Sella, ami 370 m mászás után érhető el innen, mi valamivel 13:30 előtt lódultunk neki az eleinte 7 %, majd egy átmenetileg lankás szakasz után 8 % meredekségű, de nagyon látványos útnak. Eleinte továbbra is a Sella tömb fala mellett haladtunk,

helyenként jó kis fenyvesekben, majd szemből a Sasso Lungo (németül: Langkofel) tömbje integetett hívogatóan.

 Egy pihenő alkalmával utolért egy osztrák országútis család, anya, apa, és a 16-17 éves „lyánygyerek”. Néha megelőztek, majd megálltak pihenni, majd újra jöttek. Anyu egészen jól tempózott, a szűk keresztmetszet a kislány volt (még, ha áthallásos is ez a kijelentésem, természetesen a kerékpáros állóképességre gondoltam, nem vagyok türelmetlen fajta, külföldiül: pedofil) Én próbáltam a tempójukat tartani, így valahogy Cobranco elveszett, utólag derült ki, hogy térképet mutatott be, illetve sok érdekes adatot sorolt fel. Amikor elértem 2.150 m magasságban a Sasso Lungo-ra felvezető liftek környékét,

 ahol szállodák, parkolók, és tömeg fogadott, úgy gondoltam, hogy én bizony itt meg nem állok, hiszen ki nem állhatom a tömeget. Ezért még egy kanyarral feljebb mentem, és egy út menti kis parkolóban álltam meg ahonnan pompás kilátás nyílott a hegy három csúcsára, a törzsére, a térdére és a lábára.

és a nyakára is,ahová a felvonók síliftek siettek.

 Gondoltam itt bevárom Cobrancot, de nem számítottam arra – vajon miért -, hogy Ő viszont megáll a tömegben, mindent levideóz, mindenről előadást tart, bemegy a templomba, hintázik egy kicsit, majd jó sokára elindul felfelé. Én mindezt madártávlatból jól kifigyeltem és még kis táplálkozásra, öltözésre is futotta az időmből, persze a táj látványát is próbáltam elraktározni.

Mintegy 24 perc után befutott Cobranco, váltottunk néhány szót, majd elindultunk az alig 44 m-rel magasabban lévő Sella hágóra, amit - a feltámadó szél miatt - némi erőfeszítés után

 három óra előtt értünk el. Itt elkészültek a fényképek,

Cobranco ragasztotta az óriások számára, 4 m magasra tett hágótábla tartó lábára a matricát, ami egészen egyenes lett az én ragasztásaimhoz képest, igaz könnyű dolga volt nem oldalirányú gebeszkedés közben kellett a műveletet elvégeznie. A hágóról a Sasso Lungo-ra újra jó kilátás nyílott,a másik oldal érdekes,az eddigiekhez képest merőben más képet mutatott,

 tőlünk DDK-re befigyelt a Marmolada tömbje,valamint a mélyben Canazei

 a későbbi program,... de ez már egy másik mese.

Folyt.köv.

 

2./2 nap 2018.08.28. Kedd (52,7 km 1.774 m)

A Sella hágót fájó szívvel hagytuk el 14:45-kor, - mintegy 25 perc fenn tartózkodás után, - de haladnunk kellett, mert volt még feladat. Első körben le kellett gurulni Canasei-be (1.450 m, majd onnan fel a Fedaia hágóra (2.061 m), összekötve Marmolada nézéssel, és utána még vagy legurulni a túloldalon, vagy a környéken szállást kell keresni, a helyzettől függően.

Tehát, elkezdtünk gurulni, de mintegy 500 m után egy kanyarban piros lámpát kaptunk, mert az útfelújítás miatt félpályás lezárás volt. Szerencsére a lámpát olyan helyre tették, ahonnan premier plánban szemügyre vehettük a monumentális Sella tömb DNY-i falát.

Eszembe jutott egy közösségi oldalon olvasott idézet, ami szerint az élet egy szar videojáték, de a grafikája az pompás. A megállapítás első felével nem értek egyet, de a második nagyon igaz, legalábbis ott, az éles fényben fürdő sziklaalakzatok tényleg pazar grafikával rajzolódtak ki.

 Még a Pordoi hágóról a sziklatömb tetejére járó felvonót is sikerült kivennünk, de hirtelenül zöldre váltott a fény és már indulhattunk is a vadul kanyargó úton lefelé. Az út minősége innen egész jó lett, sajnos az előttünk menő piros, valamilyen kis Hyundai vezetője töppedt szőlőre hasonlított – azaz mazsola volt – állandóan figyelni kellett rá, mert az egyenesben egy kicsit gyorsabb volt tőlünk (nem tudtuk megelőzni, pedig jó lett volna), de a kanyarok előtt 20-ra lassított, kb. 300 m féktávval, majd a gyorsításai is elég vérszegényre sikeredtek. Ettől eltekintve nagyon látványos környezetben gurultunk lefelé, aztán kicsit megálltunk a Sella fal alatt, egy kis fék pihentetésre, amikor arra lettünk figyelmesek, hogy egy helikopter érkezik fentről meredeken és tőlünk nem messze – a fák takarásában – megállt a levegőben lebegve, majd valamilyen csomagot akasztottak rá – valószínűleg építőanyagot -, majd mint a rakéta eltűnt felfelé. Ja, hát persze, a tetőre nem lehet másképpen felvinni ezeket a lomokat. Viszonylag hamar elértük az 1.813 m magasságban az elágazást, ahol mi egyenesen Canasei irányába mentünk, balra pedig a Prodoi hágóra vezetett az út. Ahogy haladtunk lefelé, egyre sűrűbb fenyőerdő vette körül az utat,

 aminek minősége nem érte el a fenti tökéletest, de azért semmi problémát nem okozott az a néhány repedés, amivel találkoztunk. Mielőtt beértünk Canaseibe, 7-8 élvezetes visszafordító kanyarral vesztettük el az utolsó métereket.

 Én azt érzékeltem, hogy Cobranco lemaradt az utolsó előtti kanyarban, én levágtattam a 6-7 %-os lejtőn, az aljában – már bent a városban -, megálltam és vártam, vártam. Már olyan sokat vártam, vártam, hogy arra gondoltam, be kellene a rácsos kaput zárni, csak sajnos nem tudtam hol találom, emiatt 3-4 perc után, kénytelen kelletlen elkezdtem visszamászni. Azért, hogy a lassú tempómmal ne zavarjam a forgalmat, a járdán mentem. Mire felértem, Cobranco éppen akkor zúgott el mellettem lefelé az úton, ahova én nem tudtam követni, mert a járdának jó magas korlátja volt. Mikor nagy nehezen megfordultam és utolértem, akkor derült ki, hogy az utolsó előtti kanyarban kiesett a nyitva felejtett táskájából a Chinotto, és az úton pattogva elkoptatta a tokját, és a nagy része kárba veszett. Eddig én voltam a nagy kóla elhagyó, most végre Cobranco is követni kezdte a rossz példámat. Ez az esemény megváltoztatta a terveket, mert így be kellett mennünk a városba boltot keresni. Egyébként nagyon kis takaros városka Canasei

- a ladinok központja – csak sajnos ezt sok turista is tudta és óriási koncentrációban voltak jelen. Nagy nehezen leltünk boltot, Cobranco bevásárolt és már indultunk is az eredeti terveknek megfelelően a Fedaia hágó irányába. Csak a boltkeresési, és vásárlási manőver 27 percet vett igénybe, ezért féltünk, hogy az elvesztegetett idő hiányozni fog este. Canasei a Fassa völgyben fekszik, és mint – Cobrancotól – megtudtam a völgy neve a bab latin nevéből származik, mert a környéken ezt termesztettek. Ezen kicsit elméláztunk, mert nem az 1.400-1.500 m magasságot gondoltuk a bab optimális élőhelyének, hacsak nem égig érő paszulyt termesztettek, mert annak nagyon előnyös ez a magasság, hiszen közelebb van az éghez, így hamarabb eléri azt, hamarabb fordul termőre. Az valószínűleg sosem fog kiderülni, vajon égig ért-e a bab, de a hegyek bizony az égig értek a környéken, leginkább a Marmolada, ami felé tartottunk. A városkában nagyon sok, - szép állapotban lévő – szállodát, fogadót láttunk, nyilván a téli és már a nyári turista forgalomra alapozva épültek és működnek ezek. Végre találtunk egy kutat is, amiből jeges vizet vettünk, és üdítőt hűtöttünk benne, amire szükségünk is volt. Az út – a Fedaia hágóra – eleinte sűrű fenyvesben vezetett, és nem is engedett sok kilátást, de ahogy haladtunk egyre feljebb, az erdő ritkulni kezdett és láthatóvá vált a Marmolada tömb mind több részlete.

Aztán elérkeztünk oda, hogy az Avisio völgye már annyira szurdokossá vált, hogy az út kacskaringósan felmenekült a Marmolada-val szembeni hegy oldalába. A szerpentin kanyarokból fantasztikus kilátás nyílt a Marmolada fehér, gömbölyűre kopott szikláira

– a tetején hóval, jéggel - és a távolban a sok műtárgyra – a mi oldalunkon – ami a mi utunk vonalvezetését mutatta. Ezen a részen 7-8 % meredek volt az út, de a környezet változatossága, látványossága feledtette a fáradtságot.

 Több lábas alagút is útba esett, így próbálták a vándorokat az építők megóvni a kőhullástól, ami a helyi, porlós kőzet esetén sűrűn előforduló esemény ezen a vidéken. Helyenként megálltunk pihenni, nézelődni, nagyon jó élményeket hagyott bennem ez az út, majd egy hosszú alagút után értünk fel a Fedaia tó gátjához,

 ami a teljes völgyet elzárta a Marmolada gleccser vize elől. A gáton betekertünk, kb. a közepéig

 és onnan csodáltuk a tó és a hegyek látványát.

A Marmolada-val szembeni oldal, - a Padon gerinc - zölddel benőtt sziklás hegy,

 míg a Marmolada teljesen csupasz – az év milliók alatt gömbölyded alakúra kopott – sziklákból állt.

 A kettő között a zöldes-kék színű nyugodt felszínű Fedaia tó, pedig az idilli látvány nem sejteti, milyen véres harcok helyszíne volt ez a terület az első világháborúban, újabb bizonyítékként az emberi-hülyeségre.

 A gátat elhagyva elindultuk a tó túloldala felé, de előtte ragasztottam egy ferdét a hágótáblára, majd a galériában végiggurultunk a tó mellett.

 A túloldalon találtunk még egy – kis – tavat, ami a tulajdonképpeni névadó tó, a természetes víz, a nagy tó pedig teljes egészében mesterséges. A lemenő nap vízszintes fényében fantasztikus lilás-rózsaszínes fényben játszottak a távoli sziklák,

 a tó vizén aranyhíd alakult ki, olyan volt, mint egy giccses festmény.

 Persze, csak ha festmény lett volna, akkor lett volna giccses, élőben lenyűgöző látványban volt részünk.

 A kis tavat elhagyva megleltük a felvonót, a „berghaus”-t és innen DK felé teljesen kinyílt a táj, az út meredeken zuhant a semmibe, az őrt álló hegyek ölelésében.

 Megvártuk amíg lemegy a nap, - én magamra húztam szinte minden meleg ruhámat, hiszen a hőmérséklet szabadesésben közelített az abszolút nulla fok felé, - majd 19:40-kor elindultunk lefelé. Az út borzasztó meredeken lejtett, elfagyott, zsibbadt ujjakkal húztam a fékkarokat és amennyire lehetett élveztem a környezetet. Egy kis hiányérzetem azért maradt, na nem látvány terén, hanem a táborhelynek való lehetőségeket hiányoltam, mivel 10-15 perc múlva már elég sötét lesz, és eddig semmi érdemlegeset nem láttunk. Ugyan, le lehetett volna gurulni, mondjuk Rocca Pietore-ig (1.150 m), ahol már nem olyan szurdokos a völgy, ott talán nem lett volna ilyen hideg sem, de volt egy bökkenő. A következő napot a Sottoguda kanyon bejárásával akartuk kezdeni, az viszont kb. 1.250 m magasságban indul, de odáig várhatóan semmi táborhely lehetőség nem lenne. Közben megálltunk fékeket, felniket hűteni, mert hő az keletkezett rendesen a 12-15%-os lejtőn haladáskor, mivel a meredek szerpentin kanyarok miatt nem lehetett megengedni a gépeket. Éppen a táborhely hiányon lamentáltunk, amikor Cobranco észrevett egy nem túl jó állapotú szénatárolót olyan 1.780 m magasságban, az úttól balra. Megálltunk, Ő fellopózott, mivel feljebb 3-400 m-rel, egy nagy ház – Ristorante - állt és nem akartuk, hogy kifigyeljék mit teszünk. Amíg Cobranco felderített én a felső ruházatom sorrendjét cseréltem meg, a felső, világító neon-zöld széldzseki fölé vettem fel a – sötétben – rejtő színű, fekete polárfelsőt, hátha ez segíti majd a sunnyogást. Pár perc múlva jött Cobranco és vigyorogva kérdezte, hogy milyen jegyet írok majd az ellenőrzőjébe, mert szerinte pont „fassa” lesz a szénatároló. Némi erőlködés után – egy pallón áttolva a bringákat,

 - fedett helyre jutottunk. Mondjuk a hőmérséklet ugyan olyan volt mint kint, mert az épület egyik falának a fele hiányzott és az út felé néző oldalon is volt némi hiány a deszkázatban, de bánta az ördög.

 A lényeg az volt, hogy 20:00 órára megvolt a táborhely, és már nyugodtság is költözött belénk. A bent lévő száraz kecskeszart egy deszkával odébb sepertük, a földön lévő deszkákat oldalra tettük, ügyelve arra a sötétben, nehogy a kiálló nagy szögekbe belelépjünk. Végül a ház közepén kialakult egy üres rész, ahova betettünk két bakot, arra egy széles deszkát és már kész is volt az asztal, előszedtük a két db hokedli szerűséget amit ott találtunk és már kezdtem is a leves főzését. Mire idáig jutottunk, a lakunkat teljes éjszakai sötétség vette körül, igaz bent mi óvatosan világítottunk. A forró májgaluska leves igen jól esett, utána még a vacsora többi részét is elköltöttük, majd a ház közepéről oldalra elraktuk az „asztalt” és a székeket. Nem akartunk bivakolni a hideg miatt, ezért a sátrat gyorsan felrittyentettük, és már költöztünk is be. A fejemben kavargó élmények ellenére az álom hamar jött, nem hagyott időt a holnapon való gondolkodásra.

Ez a nap is szuper volt, semmire nem lehet panaszom, az időjárás, a hegyek, sziklák, mezők, városok látványa mind, mind nagyszerű volt, és persze a terv is, ezt ki ne felejtsem, és be is írom Cobranco ellenőrzőjébe a csillagos ötöst.

Folyt.köv.

 

3 nap 2018.08.29. Szerda (74,7 km 1.331 m)

Az előző éjszakára azt írtam, hogy aludtam, mint akit fejbe vágtak, és most nem írhatok ettől nagyon eltérőt, csak ez már a második éjszakára vonatkozik. Igaz ugyan hogy este nagyon csípős hideg volt, - 1.770 m magasan volt a szállás -, de a leves, a jó meleg hálózsák megtette a magáét, úgy éreztem magam, mint az anyaméhben és jól is aludtam. Reggel már nehezebb dolgom volt, nem volt sok kedvem kimenni a hidegbe, igen, nagyon hideg volt, pedig nem is keltünk korán. A fölöttünk tornyosuló hegy sokáig nem engedte hozzánk a nap sugarait. Csodáltam, ahogy Cobranco a kamerájával – mint hangyász-sün a termeszvárat – úgy járta körül a sátrunknak helyet adó rozzant szénatárolót,

közben a vizes fűben járt, kelt és a szája be nem állt. A reggeli látvány nagyon ütősnek bizonyult, az este teljesített szerpentin még alulról is monumentális volt, nem beszélve a körülöttünk elhelyezkedő hegyekről. Amíg Cobranco a snitteket felvette, én meg bent vacogtam és próbáltam valami táphoz jutni, hiszen az éjszaka hosszú volt, közben semmit sem ettem. Jó sokáig vacakoltunk a pakolással,

 végül 9:20-kor indultunk neki a 3. napi szakasz teljesítésének. A terv: egy rövid gurulás után a Sottoguda kanyon bejárása, majd Caprile (1.003 m), és környéke, Alleghe (979 m), végig a Cordévole völgyén Agordo-ig (611 m), onnan majd meglátjuk.

Amikor kijöttünk a bringákkal a szénatárolóból és elkezdtünk gyalog leereszkedni az útig,

 akkor jött éppen felfelé a 15 %-os emelkedőn egy hátizsákos bringás, és kicsit furcsa pillantásokat vetett felénk, de minket már nem zavart. A hőmérséklet nem volt túl alacsony a, magasság ellenére, de én mégis meg akartam fagyni, illetve nem akartam, de muszáj volt, emiatt jó sok ruhát magamra húztam. Indulás után szinte nyílegyenesen gurultunk a 10 %-nál meredekebb lejtőn 2 km-t,

majd kelet felé fordult az út és Malga Ciapella (1.458 m) település után értük el a Sottoguda kanyon felső bejáratát, illetve a mi esetünkben a kijáratát. A szabályok szerint ugyanis kerékpárral csak alulról lehet bejárni a szűk kanyont, felülről nem, valószínűleg a balesetveszély miatt, mert az erős lejtőn veszélyes lenne a száguldó bringa, míg alulról felfelé ez nem okoz problémát az erős emelkedő miatt. Hiába volt „nem hideg”, azért nem bántam, hogy sok ruhát vettem fel, bezzeg Cobranconak már reggel is meleg a vére, nem is vett fel hosszú alsót, igaz nem is hozott magával. Tovább gurultunk és egy hídon megállva szemügyre vettük a kanyont,

ami 10-20 méternél nem volt szélesebb, de azt láttam, hogy igen meredeken megy felfelé, sőt még azt is észleltük, hogy itt bizony gumikerekes liliputi vonat is van,

 ez viszi fel azokat, akik nem tudnak, vagy akarnak járni. Innen - a hídtól – még 175 m-t gurultunk lefelé, aztán begurultunk Sottoguda (1.254 m) településre. Itt gyorsan lejjebb vetkőztem, majd megindultunk felfelé a takaros házak között,

 hogy megleljük a kanyon fizetős bejáratát. Amíg haladtunk felfelé, sajnos meg kellett állapítanunk, nem csak mi gondoltuk úgy, hogy ez egy jó délelőtti program lesz. Több iskolás csapat mellett is elhaladtunk, komplett nyugdíjas otthonok lakóit előztük meg, aztán elértük a bejáratot a kasszával, ahol újabb tömegek várták, hogy a soruk elfogyjon és persze itt várt a „kisvonat” is. Kiálltuk a sort, kifizettük a fejenkénti 2,5- „One way ticket” - ojrót és már mentünk is be, illetve majdnem, mert a „kisvonat” és az iskoláscsoportok közül több is bevágott elénk. Szerencsére az elején még nem volt borzasztó meredek, így a gyerekeket hamar leküzdöttük és a vonat is hamar meglett, mert megállt, hogy az utasok nézelődni tudjanak. A szurdok igen látványos volt, az elejétől, magas, függőleges falak határolták a szűk utat,

 az eget csak egy kis kék csíkként lehetett beazonosítani. Többször megálltunk nézelődni, de figyelni kellett, nehogy a tömeg beérjen, mert a szűk helyen rögtön kialakult a pesti belvárosi feeling. Az út mellett még kis patak is helyet követelt magának, helyenként zúgással adott hangot annak az igényének, hogy több helyre lenne szüksége. Közben elértük a kanyon egyik hírességét a San Antonio kápolnát,

ahol megálltunk Cobranco elmondta a tudnivalókat, majd haladtunk tovább. Lépten nyomon kis hidakon mentünk át, hol a Pettorina jobb, hol a bal partjára. A fenti hídról látott óriási magasságból lehulló vízesést elérve megálltunk és alulról is megnéztük,

 a lehulló vízpárától rám ugrott a liba bőre, szerencsére nem gágintottam el magam, így sikerült inkognitómat megőrizni. A kanyon felső része egy csipetnyit kiszélesedett és brutál meredekre (13-15 %) váltott, ami így megrakott bringával már nem esett jól, de kitekertük,

illetve néhol,kitoltuk.

Aztán csak feljutottunk a felső bejárathoz/kijárathoz és konstatáltuk, tényleg nem lehet innen lemenni bringával. Innen egy kis kapaszkodó után értük el a főutat, ahol már jártunk 1,5 órával ezelőtt.

Az ismert úton legurultunk Sottoguda-ba és az úttal együtt K felé kanyarodtunk és a falucska első részén végiggurulva folytattuk utunkat Rocca Pietore felé. Ez a település szinte egybeépült Caprile-vel, ahol nekünk egy kis szorgalmi feladatunk volt a tervekben, ugyanis a Colle Santa Lucia hágót kellett elérnünk, majd onnan vissza Caprile-be. Rocca Piatore-ban egy tábla balra mutatott sok érdekes helyet, pl. Falzarego, Pordoi, Campolongo, stb. Nem fogtunk gyanút, hogy a Colle Santa Lucia nincs kiírva, és elindultunk felfelé. Alig mentünk 2-300 m-t már találtunk is egy étterem félét, ahova beugrottunk, megnéztük az étlapot, még toporogtunk egy keveset, de mivel Cobranconak megfelelő húsos étket nem találtunk, csak tésztákat, és egyéb olasz kajákat, ezért tovább mentünk, pedig én már bírtam volna enni valamit. Az utunk 7-8 % meredekséggel haladt a Cordévole folyó jobb partján, persze a víz jóval az út szintje alatt zúgott. Egy hosszú, közel 400 m-es alagút után az út közel vízszintesre váltott és hosszan haladtunk a domboldalban. Közben a folyó túlpartján látni véltük azt az utat, amit kinézett Cobranco, de közelebb sehogy sem jutottunk hozzá. Mi csak tekertünk-tekertünk, átmentünk a Cordévole másik partjára,

 majd egy jól megtermett szerpentinen is felmásztunk,

 ekkor már bizonyosak voltunk benne, hogy elkavartunk, de ezen az úton is el lehetett jutni a célhoz, csak jó nagy kerülővel és fölösleges mászással. Ekkor már nem lett volna értelme visszafordulni, hanem menni kellett tovább.Persze a kilátásra nem volt panasz,A Marmolada most a keleti "farpofáját" mutogatta felénk,

Sőt,mitöbb,a gleccser is beköszönt egy-két pillanatra.

Fent rácsatlakoztunk pár kilóméter erejéig a Livinalongo völgyön futó  hágóútra,mely a Falzaregot köti össze a Pordoi-al,St.Andraz műemlék templomát érintve

végül elértük Cernadoi (1.510 m) mellett  a maximális magasságot, innen egy sűrű fenyőerdőben gurulva kb. 200 m szintet veszítve jutottunk el a tervezett elágazáshoz. Így 16 km-t mentünk, míg ha lementünk volna Caprile-be, akkor 5 km alatt juthattunk volna ide és nem 500 m szintet kellett volna legyűrni, hanem csak 300-at. Itt én már az éhhalál szélén jártam, lépten nyomon megálltam, ettem egy kis kekszet, ittam egy kis itókát, ez már eléggé frusztrált, mert rendes kaját – kolbászt, szalámit, ne adj isten meleg ebédet – nem ettem, de közben feléltem az étkezések közötti időre rendszeresített száraz tápomat, ami előre vetítette, hogy ha véletlenül mégis megállnánk ebédelni, akkor estig már nem fog kitartani a nasi. Az elágazástól még le kellett küzdeni 160 m szintet, hogy végre elérjük a várt kilátópontot, de ez a rész elég meredekre sikeredett, 7-8 %-os kaptatón kaptattunk, és én abban reménykedtem, hogy fent kaphatunk valami ebédet. A mászás közben egyszer hosszabb időre megálltunk, ahol Cobranco "tanár úr" elmesélte az I. vh. véres csatájának rövid történetét, mely a Col de Lana hegynél történt, ami történetesen pont látható volt onnan, ahol megálltunk./képen: jobbra fent/

 Aztán csak feljutottunk 14:19-re és csak tátottuk a szánkat olyan pazar kilátásban volt részünk, alattunk terült el Caprile,

 tőlünk nyugatra a Pettorina völgye,

ahol délelőtt voltunk, tőlünk keletre a Civetta (3.220 m), és alatta az Alleghe tó

 és környéke, a délutáni program színhelye. Lenyűgöző volt látvány, alig bírtunk szabadulni tőle,nem véletlenül hívják a Col de Santa Luciát az "Alpok teraszának",megérte a kitérőt,még,ha küzdenünk is kellett.

 Egy idő után a szaglóhámon ingerületet kiváltó kaja illat elvonta figyelmünket a retinánkat ért ingerülettől. Meglátogattuk az étteremnek látszó műintézményt, de sajnos újra olasz választék volt, ami Cobranconak nem megfelelő, pedig én már a fakanalat is meg tudtam volna enni. Pingvineztünk egy kicsit a kifüggesztett étlapnál, majd továbbálltunk. Alig egy km enyhe gurulást követően értük el Villagrande (1.453 m) települést, ami után végre megálltunk enni egy kiépített helyen, amikor már közel délután háromra járt az idő. Az étkező helyről nagyon jó kilátás nyílott a Pelmo-ra (3.168 m), és persze a Civetta-ra is,

 de legfontosabb a kalória bevitel volt. Egy óra ebédszünet után 15:52-kor elindultunk, hogy leguruljunk Caprile-be. Néhány száz méter után értük el Codalonga települést, ahonnan indul az SP638-as út ami a Passo di Giau (2.236 m) hágóra vezet, de mi nem tértünk le, hanem folytattuk utunkat a Fiorentina völgy felé. Közben Selva Di Cadore-ban (1.354 m) vételeztünk jó hideg vizet és már gurultunk is le az először öt visszafordítós kanyart tartalmazó úton, majd amikor elértük a Fiorentina völgyét, akkor szinte egyenesen le Caprile-ba. A környéken a múltban – Cobranco szerint – vasérc bányák voltak, de mi ezeknek már nem érzékeltük nyomát sem. A délelőtti program keretében – a Sottoguda kanyonban – a Pettorina folyócska mellett tekertünk, majd a Cordévole völgyében haladtunk felfelé, míg a végén a Fiorentina mellett gurultunk le éppen oda, ahol a Cordévole és a Fiorentina összefolyt. Mi a továbbiakban is követtük a három folyót tartalmazó Cordévole-t, az enyhe lejtésű völgyben,

 ahol erős szembeszélben vergődve haladtunk, míg kb. 3 km múlva elértük az újabb napi célt, az Alleghe tavat és az azonos nevű városkát (979 m). A tó létét egy természeti katasztrófának köszönheti,

 ugyanis a nyugati oldalának hegye – egy földcsuszamlás alkalmával – elzárta a folyó útját és így a felduzzadt víz tavat alkotott. A türkiz színű víz nagyon jól harmonizált a felette elhelyezkedő sötétzöld fenyők színével,

nem beszélve az ég és a Civetta színével. A tó látványa mellett, érdemes megemlíteni a takaros település látványát is, ódon kis sikátorait, régi épületeit.

 A víz mellé szerettünk volna lejutni, hátha sikerülne fürödni egyet, nem volt annyira egyszerű,mint gondoltuk, nehezen csak találtunk egy lejáratot,

 de a víz nagyon hidegnek mutatkozott (aminek mérőszáma: 2/13. Ez egy különleges mértékegység a hőmérséklet mérésére, értelmezése: 2 cm, 13 redő) emiatt kihagytuk a mártózást, igaz közelről a víz már nem nézett ki hívogatóan, volt benne moszat, vagy mi, és egyébként is zavaros volt. (legalábbis erről sikerült magunkat meggyőzni). A tó után először enyhe, majd közepes lejtőn gurultunk lefelé a látványos völgyön és mintegy 6 km után értük el Agordino-t (773 m). Megálltunk az SP346-os számú út becsatlakozásánál és rápillantottunk a térképre. Az előbb említett út azért érdekes, mert ezen elindulva és a San Pellegrino (1.914 m) hágót megmászva vissza lehet jutni a Fassa völgybe, ahol az előző napon voltunk, amikor Canasei-ből elindultunk a Fedaia hágóra. A mi irányunk azonban nem ez volt, hanem tovább lefelé a Cordévole völgyében Agordo (611 m) irányába.

Olyan nagy volt a forgalom, hogy percekig nem tudtunk elindulni, amikor meg igen, akkor néhány száz méter múlva befigyelt egy bolt, ahova azonnal be kellett mennünk. Hát, nem haladtunk valami gyorsan, az biztos, de legalább a környezet pompás volt. Agordino és Agordó között belefutottunk egy 1,6 km hosszú alagútba, amit szerettünk volna megkerülni a régi úton. De annyi tiltó tábla volt, hogy nem vállaltuk a kockázatot, inkább átmentünk a forgalmas lukon, ami felett kb. 600 m hegy állt. Aztán 19 óra magasságában beértünk Agordóba, ahol - vízvételezés közben - megtekintettük a monumentális főteret és az 1800-as években épült templomát.

 Ez a város jelentősebb volt mindnél, melyeket ezen a völgyön láttunk, erről a főtér, és a környező házak mérete tanúskodott, körben óriási sziklás hegyek vigyázták a helyiek nyugalmát. A nap hátralévő részében már csak 3-400 m szint leküzdése volt tervben, a Nap-hegységben, ami Agordo-tól DNY-i irányban található és az SP3-as út vezet át rajta. Ahhoz képest ez nem kis feladatnak tűnt, hogy már 19:15 is elmúlt, a nap félóra múlva lemegy, azonban NY felől nagy hegyek vannak, valószínűleg hamarabb kezd sötétedni, ráadásul én már megint nagyon éhesnek éreztem magam. Kisebb nehézség árán megleltük az utat, majd megkezdődött az esti mászás, sajnos nem volt más választásunk, lent semmi lehetőség nem adódott táborhelyre, és fogalmunk sem volt, hogy a hágóúton találunk-e valamit. Én teljesen eléheztem, semmi vércukrom nem volt már, szóltam is Cobranconak, hogy ennem kellene valamit, mert különben nem tudok felmenni, erre Ő egy kicsit feszült lett, úgy gondolta, hogy az én hülye hóbortom miatt – mármint, hogy óránként harapnom kell valamit – nem fogunk táborhelyet találni. Én megálltam, Ő továbbment. Előszedtem a kekszes dobozom, a csokit, ezt, azt, feltettem a hátsó csomagra. Még mérgelődtem egy sort, hogy vajon a 10. túránkon, miért nem fogadja el, hogy én nem úgy működök, mint Ő, akinek elegendő naponta 1-2 esetben enni és akkor is csak a semmit elosztva kettővel. Addig mérgelődtem, amíg a bringa elindult a lejtőn, odakaptam, a nyitott kekszes doboz lerepült, a kekszek szétgurultak, én káromkodtam, teljes volt az idill. Összekapkodtam a kaját, - ki azért nem dobom – megettem vagy 4 kekszet 2 kocka csokival, némi kólával leöblítettem és már indultam is tovább, nehogy én miattam hiúsuljon meg az alvás. A gyomromba még le sem ért a táp, de valahogy mégis hatott, már semmi problémát nem okozott a tekerés, a 7-7,5 %-os emelkedőn 15%-kal gyorsabban tudtam haladni, mint vércukor-szint nélkül. 10-15 perc múlva értem utol Cobrancot, aki éppen egy ösvényről jött le gyalog, de közölte, nem jó, mert szúrós akác védi. Az út egyébként szép vonalvezetésű, szerpentin kanyarokkal jól ellátott volt,körbe óriási hegyekkel.

Ugyan nem voltak jók a kilátások táborhely ügyben, de az alattunk elterülő völgyre, Agordo-ra és a környező pompás, sziklás hegyekre viszont kifejezetten jó volt a kilátás.

Valamikor 20:20 körül az út meredeksége szinte megszűnt, már majdnem örültünk, hogy akkor biztosan laposodik a völgy és lesz hely is, de nem. Az út gerincúttá változott, tőlünk jobbra, meredek emelkedő, balra meredek leszakadás övezte az utunkat.

Felelevenítettük a 2011-es Gampen Joch mászásunkat (a Timmels Joch után), amikor 22:30-ra értünk fel a hágóra és nem volt semmi táborhely, majd vaksötétben gurulva találtunk szállást az erdőben.

Még vaksötétben botorkáltunk, vagy 2 km-t, amikor az úttól balra egy földút nyílott, na több se kellett Cobranconak, már viharzott is be, s néhány perc elteltével hozta a jó hírt, lesz hol aludnunk. A paraszt – lejjebb elhelyezkedő – kaszálójához vezető út közepére lehetett a sátrat letenni, - ennyi sík terület volt csak - ami az úttól sem volt túl messze, de nem volt más választásunk, itt maradtunk. A sátorállítás után én újra ettem egy kis kolbászt kenyérrel, majd keksz, csoki és már mentünk is aludni.

Folyt.köv.

 

4 nap 2018.08.30. Csütörtök (76,9 km 897 m)

Nyugalmas éjszaka után fél 8 felé ébredtünk. Igaz ugyan, hogy este, amikor letettük a sátrat, egy telekre vezető kis útra, még azt hittük, milyen jó takarást sikerült találni. Persze jónak tűnt, addig amíg az első autó – úgy 10 felé - nem jött az úton, akkor látszott igazán, hogy az úttól 5-6 méterre áll a sátrunk, a takarást nem túl magas növésű aljnövényzet adja.

 Bíztunk azonban abban, hogy vezetés közben az utat figyelik a driverek és nem a susnyásban megbújó sátrakat vizslatják. Ezt jól el is találtuk, mert senki nem jött reklamálni. A reggeli kelés után kiderült, hogy jó püffedt idő van, az égen is magas szintű felhők jelentek meg, kint minden csurom vizesen állt.

 Ezek az állapotok Cobrancot nem zavarták abban, hogy elkészítse a napindító snitteket, az elmaradhatatlan "WC-papírost" is. Amíg Ő úgy körüljárta a környezetünket, mint a jóllakott méhecske a virágzó repcetáblát, addig én próbáltam olyanná válni, mint az említett rovar, vagyis tömtem a fejem. Közben a nap is kisütött kicsit, ami könnyítette a szárítási folyamatot, és a pakolást. Valamikor 9:10 felé indultunk neki a 4. napi kalandoknak. Az út már nem emelkedett és nem is lejtett, nem volt messze a hágó (Forcella Franche 990 m). Alig haladtunk 2-300 m-t és találtunk egy jó táborhelyet egy szénatároló mellett, pedig már nem is volt szükségünk rá. Nem egészen egy km után értük el a hágót, ahol nézelődtünk egy sort, de matricát nem ragasztottunk, mert más sem tette, így nem akartunk kilógni a még nem létező sorból.,persze azért a szokásos sztárfotó elkészült a csúcshódításról.

Itt az ideje, hogy a napi tervet megosszam az érdeklődő olvasóval, tehát: a hágó után a Mis völgyet és tavat érintve lejutni a Piave-ig, átkelni rajta, majd a Passo San Boldo (706 m) hágó után K, ÉK felé fordulva jutunk, ameddig jutunk. A mondat vége kicsit lemondóra sikeredett, ami nem véletlen, mivel az időjósok a következő naptól erős hidegfrontot mondtak, nagy mennyiségű esővel, és nem csak egy-két nap hosszban. Ja, még annyi, hogy Cobranco szerint Californiába is átruccanunk.

A hágó után gurultunk keveset és lekanyarodtunk jobbra az SP2 útra, az SP3-ról. Az elágazásnál némi tiltó tábla erdő fogadott: teherautóval behajtani tilos, pótkocsis teherautóval behajtani tilos, 2,5 m-es magasság-korlát. Ez csak azért érdekes, mert előttünk kanyarodott be egy pótkocsis traktor, a pótkocsiján egy kisebb markolóval, amit nem tudtunk hova tenni. Mármint nem a markolót, hanem a látványt. Nem volt mit tenni, a tervek szerint erre kellett haladnunk, hát elindultunk rajta. Az út elég intenzíven lejtett, majd egy kanyarból kibukkanva óriási távolabbi heggyel találtuk magunkat szemben,a közelben viszont egy pompás templom tűnt fel, ami Tiser településhez tartozott. Ahogy begurultunk a faluba, rögtön feltűnt, hogy nagy munkában vannak, az utat javítják, mindenfelé méretes teherautók jöttek-mentek a szűk utcákon. Majd megláttuk, hogy az utunknál behajtani tilos tábla próbál visszatartani minket a továbbhaladástól, de Cobrancot nem könnyű eltántorítani a tervétől, és mint, ha mi sem történt volna, haladtunk tovább. Végül sikerült átjutnunk, a lezárt szűkületen, mint kiderült, az egyik sávot teljesen felszedték és éppen az újra aszfaltozás volt napirenden, de mi kikerültük a meglepett munkásokat. A falut elhagyva látványos szerpentinen vesztettük a szinteket, viszont szép kilátás nyílott a környék hegyeire.

 Egy megállás alkalmával be is azonosítottuk a Mis-kanyont, amit célunk volt felfedezni. A völgy bejáratát 625 m magasságban értük el, ahol újabb furcsa táblákat láttunk. A behajtani tilos már nem volt furcsa, de a gyalogosan behajtani tilos jelzéstől meglepődtünk, mert az út minősége – legalábbis ott, ahol álltunk – nem indokolta. Belegondoltunk, ha mégsem tudnánk erre átmenni, akkor vissza kellene mászni a hágóra (990 m), a túloldalon legurulni Agordo-ba – ahonnan előző este indultunk - és az SR203-as úton tudnánk oda vergődni, ahova jutni szeretnénk. Igen ám, de ez elvinné majdnem az egész napunkat, még bele gondolni is szörnyű volt. A probléma azonban nem volt akut, mert a Mis kanyon előtt Cobranco kötelező fakultatív programot hirdetett, aminek értelmében átkeltünk a Mis folyón és folyásának felfelé törtük az utat, a szellemek völgyében. Szó szerint törtünk, mert murvás volt a szentem, helyenként laza 10%-os, de minket ugyan nem tántorított el. Közben találkoztunk turistákkal is, akik nagyon csodálkoztak egyrészt azon, mit keresnek itt – az Isten háta mögött - csomagos bringa-túrázók, másrészt azon, vajon honnan tudunk California-ról. Mert bizony-bizony, nem amerikába mentünk, hanem itt is van, volt California. Szerencsére útba igazítottak minket, így gyalogosan könnyebben megtaláltuk az első szellem-várost, aminek épületeit, vagy 50 éve elhagyták az addig ott élők.

Már csak a vak ablakok és tető nélküli épülettorzók mutatták, hogy valamikor nem kevesen éltek itt. De minek voltak itt házak, a dzsungel közepén? Az 1880-as évektől aranyat mostak a folyóból, később higany-szulfidot nyerték ki, mert az még értékesebb volt. Tehát ezek a házak bányász kolóniákhoz tartoztak és 50 évvel ezelőtt néptelenedett el a környék, mert gazdaságtalanná vált a kitermelés. Miután megnéztük a maradványokat visszagyalogoltunk a kerékpárokhoz és elindultunk megkeresni a másik szellemvárost, Pattine-t is, ami azonban lakott volt (valószínűleg itt már megkezdődött a feltámadás), így csak messziről szemléltük meg.

Ennyi elég is volt az aranyásókból és visszagurultunk a Mis kanyon tiltótáblákkal védett bejáratához. Fölöttünk a sziklafal 3-400 m magasan húzódott, végtelen kicsinek éreztük magunkat, de - a tiltás ellenére - elindultunk lefelé.

 Viszonylag hamar jöttek szembe bringások, és már meg is nyugodtunk, mert ha ők fel tudtak jönni, akkor mi is le tudunk menni. Az út elég keskeny volt, de forgalom szinte semmi, lépten nyomon keskeny, alacsony, sötét alagutakban gurultunk és amikor napfényre bukkantunk, akkor fantasztikus tájat láttunk mindenfelé.

 Égbetörő sziklák, a kanyon alján a Mis mocorgott, felettünk még sütött a nap, a front még nem ért utol bennünket. Jó választásnak minősült ez a kis utacska, ami Cobranco térképén nem is jelent meg, annyira jelentéktelen volt.

 Lépten-nyomon megálltunk, néztünk felfelé, előre, fényképezgettünk, annyira látványosak voltak körülöttünk a sziklaformák.

 Menet közben nem láttuk jelét semminek, ami alapot adhatott volna a tiltásra, talány mi lehetett az ok. Majd egy újabb 'abandoned" falu után,átlépve a tartományi határt megint szűkült a völgy,újra jöttek az alagutak.Rohadtul élveztük.

Alig 8 km gurulás után értük el a hidat, amin a folyó túl oldalára jutottunk át. Innen már szélesebb, kövesebb lett a meder,

 mert a folyócskát felduzzasztották, és kialakítottak egy nem kis vízfelületet, aminek hossza több, mint 4 km lett. Mi azonban még csak a majdnem kiszáradt medret láttuk a hídról, meg egy kiépített kajálóhelyre lettünk figyelmesek. Mivel már 11 óra is elmúlt Cobranco úgy gondolta, megreggelizhetnék. Ahogy odaértünk, látjuk ám, hogy vagy 50 m-re egy furgon áll, ami egy mozgó büfének látszó tárgy képét vette fel. Több se kellett Cobranconak, odamentünk, megrendeltük a szendvicseket, amihez a húspogácsát helyben sütötték, és a zöldségeket is helyben grillezték. Ezért 5 Eurot kértek, mi meg örültünk, hogy legalább meleget ehetünk, és a zöldségek is, a változatosság gyönyöreivel kényeztettek minket. Birtokba vettük a pihenőhely egyik asztalát és padját és jól megreggeliztünk, az  egész művelet „alig” tartott 1 órát. Közben azért jöttek mentek a turisták, mert a pihenőtől induló ösvény a helyi látványosságokhoz vezetett, amik a folyó, ülőkád formájúra mélyített, kis medencéi voltak, az un. Cadini „gödrök”.

 A késői reggeli után megindultunk a tó jobb partján, és sűrűn álló fák között ki-kibukkanó türkiz-zöld vízfelületben gyönyörködtünk. A tó közepéig nem is volt rendes kilátás, de ott a az út jobb oldalán kiépített kempinget találtunk és a bal oldalon egy hosszú, széles földnyelv nyújtózott egészen a vízig. Hát persze, hogy lementünk megnézni, fürödhető-e a tó. A tó szintje az úttól kb. 25 méterrel lejjebb terült el, a fövenyen dőcörgő üdülők furcsa pillantásokkal méregettek minket, de ezt már megszoktuk. A tó a normál vízszintjétől 6-8 m-rel alacsonyabb volt, legalábbis erre következtettünk a meder szélén végighúzódó fehér sziklák látványából.

 A tó vizének hőmérséklete akár jó is lehetett volna, de ahogy hátranéztünk, azt vettük észre, hogy goromba felhők kezdenek a csúcsok felől behúzódni a tó fölé. Így hiába lett volna jó végre fürödni, fájó szívvel, büdösen mégis az indulás mellett döntöttünk, felkaptattunk az útig, és már mentünk is. Egy oldalbefolyó hídjáról fantasztikus látványban volt részünk, körben óriási – zöld növényekkel teli – hegyek szegélyezték a medret.

 A tó végéig megszámlálhatatlan alagúton gurultunk át, az egyiknél Cobranco bejelentette, hogy Ő jobbra elmegy egy oldalöböl partján, majd találkozunk, mert neki meg kell valami kis ösvényen kerülni azt a hegyet, amin az út alagúton jut át. Én óvatosan mentem a rendes úton és vártam mikor bukkan fel túratársam a kerülőútról. Aztán előkerült és kiderült, nem is ment az ösvényen, mert nem volt bizalomgerjesztő az állapota. A tó végén egy hirtelen jobb kanyarral DNY-i irányba álltunk, és próbáltunk úgy haladni, hogy a Piave-n át tudjunk kelni. Igyekeztünk, mert ÉNY felől egyre közelebb került a fekete 50 árnyalatában játszó felhő, amiről simán elhittük, ez bizony esőt hoz. A menekülés közben egyszer csak megálljt parancsolt Cobranco és elrendelte a borotválkozást, mert találtunk egy csapot. A borotválkozás majdnem sikerült, de a felénél a csap azt mondta, hogy” huhhh” és legott elapadt. Mi meg ott álltunk egy faluban (talán Ai Casai-ban), beszappanozott képpel, félig lehúzott szakállal, miközben a felhő lopakodik felénk, mondhatom felemelő érzés volt. Elzártuk a csapot, majd 1-2 perc után megnyitva, megint adott kevés vizet, vékony sugárban, amit sikerült jól beosztanunk és végre Alec Baldwin szerű arcunk, vagy majdnem olyan lett,  igaz csak a simaságban volt mérhető a hasonlóság. A táj nem volt túl érdekes, elhagytuk a nagy hegyeket, de a Piave felé még kisebb dimbek-dombok vezettek, a távolban, - tőlünk D-re - a Belluno-i elő-Alpok gerince sejlett fel a párás, fülledt időben, A szokásos olasz úthálózat volt itt is, aminek jellemzője a rengeteg kis út, kereszteződés, sok jelzőtábla, és az elmaradhatatlan érzés, fogalmunk sincs melyik a nekünk való út, mert ugyanaz a település név, több irányba is ki van írva. Némi vacakolás után, csak megtaláltuk a helyes irányt, és rátértünk az SS50-es útra ami Sedico (317 m) felé vezetett, majd átkeltünk a Mis-szel kiegészült Cordévole folyón és a városon belül egyszer csak elénk ugrott egy Lidl, ami elöl nem térhettünk ki, mert a hágómászás előtt jól jött az itóka-raktárak feltöltése. Szerencsére pont a boltnál kellett jobbra kanyarodnunk Trichiana (347 m) felé, amit nem mulasztottunk el. A Lidlitől, tekertünk vagy 3,5 km, amikor újabb folyó, újabb híd állta utunkat, ami Piave felett vezetett át. Aztán haladtunk még kb. 2,5 km-t és elértük Trichiana-t. A városba érve még egy bal kanyar volt hátra a főtérnél és máris irányba álltunk, hiszen sikeresen ráleltünk az SP635-ös útra, ami a San Boldo (706 m) hágó felé vitt. A hágóút eleje rögtön 8 % meredekséggel nyitott, majd egy lankásabb szakasz után újra bekeményített, a mászás jól megizzasztott, nem csak a meredekség, hanem a magas páratartalom okán is, hiába nem sütött már a nap. Amíg a városból kifelé haladtunk, az út mindkét oldalán takaros házak sorakoztak, melyekhez szép rendezett kertek tartoztak. Nekem nagyon tetszett egy - számomra teljesen ismeretlen – fa, ami teljesen virágban állt, úgy mint nálunk áprilisban a gyümölcsfák, azzal a különbséggel, hogy ez tele volt levelekkel is, és nem április, hanem két nap híján szeptembert írtunk. Annyira tetszett a látványa, hogy a következő előfordulásánál megálltam és megörökítettem,

 hátha valaki felismeri, mi lehet ez.

Az út nem volt a végtelenségig látványos, sehol egy szikla, vagy kanyon, csak a zölddel benőtt táj, de azért haladtunk a célunk felé. A következő települést – Sant’ Antonio Tortal-t (564 m) – délután 3 felé értük el, szusszantunk egyet és már indultunk is tovább. Egy rövid kis emelkedő után az út úgy elindult lefelé, mintha ez lett volna a hágó, de 50 m szint elvesztése után újra emelkedni kezdett, amitől megnyugodtunk, de a 10 % meredekségtől újra izgalmi állapotba kerültünk. Egy-két kanyar után az utunk toronyiránt haladt felfelé, amit 620 m-en elégeltünk meg és megálltunk egy kiépített kútnál, amin nem a szokásos potabile/non potabile (ivóvíz/nem ivóvíz) szöveg volt, hanem a teljesen ismeretlen „aqua non idonea” kifejezés. Cobranco azt mondta, hogy a víz biztosan jó, hiszen lejjebb is ez volt kiírva, mégis ittunk belőle. Ez a következtetés logikailag nem teljesen állta meg a helyét, megpróbáltam a neten megnézni, de nem találtam semmit, így jónak minősítettük a vizet. Itthon megnéztem, a megfejtés pedig „a víz nem megfelelő” kifejezés lett, hát érdekes, szerencsére nem lett semmi következménye, a nem megfelelő víz fogyasztásának. Ha, már bekapcsoltam a telefont, megnéztük a várható időjárást, és olyat láttunk, amit nem szerettünk volna. A következő néhány napra 0-10 mm,10-20 mm, esőt mondtak, nem csak helyileg, hanem nagyobb, kiterjedtebb térségre is, hiszen egy markáns hidegfront érkezését jósolták. Ekkor megfogalmazódott az alternatív terv kitalálásának igénye, emiatt megnéztük a térképet, megkérdeztük a guglit, hogyan tudnák visszajutni az autóhoz, amitől talán – a túra folyamán – itt voltunk a legmesszebb. A gugli a’szonta, menjünk vonattal, 3-4 átszállás és már ott is vagyunk. Ezt a választ még emésztenünk kellett, ráadásul még az eső se ért ide, emiatt egyelőre csak a következő feladatra koncentráltunk, ami a hágó volt. A szörnyülködés után elindultunk és egy szinte egyenes, meredek, ingerszegény útszakaszon haladtunk,néha egy két ló lézengett az út mellett.Kiváncsian vártam,hova a fenébe megyünk és mi az a hely, amit Cobranco/még előttem is/ olyan gondosan titkolt.

Egy kőfelverődés veszélyére figyelmeztető táblánál megálltam, mert ott volt maga Winnetou, a nagy apacs vezér, igaz nem élőben, hanem szoborban, de akkor is. Volt nála még néhány dinamit rúd, emiatt a fényképek elkészítése után

 sietve távoztunk, nehogy idegességében felrobbanjon. Ez a figyelem felkeltő szobor, az úttól jobbra található indián táborhoz tartozott, mi azonban már ilyen kis dolgoknak, ingereknek is tudtunk örülni. Innen még kb. 1,5 km múlva értük el, az erről az oldalról teljesen jellegtelen hágót, aminek másik oldala Cobranco szerint nagy durranás lesz. Ezt a vélekedést támasztotta alá, hogy a 706 m-es hágó tábláján rengeteg hágómatrica virított, természetesen mi, illetve Cobranco ragasztott is egyet.

 Mióta elragadta tőlem a hágómatrica ragasztási feladatokat, azóta várakozó kárörömmel nézem, vajon ferde lesz-e a matrica, de sajnos nem, így én nem tudok kifogást emelni, pedig szeretnék.

 Néhány szót a hágóútról:

Az I. vh. alatt az osztrákok 100 nap alatt építették a túloldalon, - a függőleges sziklafalra az - utat, ami a Piave felé utánpótlási célokat szolgált. Az építés Nikolaus Weldmann nevéhez köthető, és 1918.02.01-1918.06.01. között zajlott.

 Mikor neki indultunk az ereszkedésnek, akkor nem tudtam mire számíthatok, az elején épített kőfalak között vezetett az út, ami olyan keskeny, hogy lámpa vezérléssel csak egy irányban haladhat a forgalom. Mi éppen a piros lámpa éretlenné válását vártuk, és semmit nem láttunk az út további vonalvezetéséből, mert az út, a lámpa után rögtön meredek bal kanyarral egy alagútba futott. Ahogy a jelzőfény zöldre váltott, bementünk az alagútba, ami egy rövid, egyenes szakasz után jobbra 180 fokot fordult és már kint is voltunk a szabad levegőn. De hiába a szabad levegő, a lélegzet bennszakad, olyan fantasztikus a látvány, ami a vándor szeme elé tárul. A szinte függőleges sziklafalon – ami felülnézetben „U” alakot formázott, - egymás alatt 6 szakasz van, amelyek mindkét vége meredeken lejtő alagúthoz csatlakozik,

 mely a sziklában 180 fokot fordít a haladási irányon és már a következő – lejjebb elhelyezkedő – szabadtéri szakaszon gurulunk. Nem csak az alagútba be,és kimenetnél pazar a látvány, hanem az alattunk elterülő völgyre is igen pompás a kilátás.

 Teljességgel hihetetlen, hogy ezt a monumentális utat 100 éve, 100 nap alatt építették meg, ráadásul kezdetleges eszközökkel,az építés körülményei miatt ragadt rá a találó "halálhágó" kifejezés,megjegyzem,a technikás vonalvezetés,illetve a "Dangerous road" listán elfoglalt előkelő helye miatt is simán ideférne e nem túl bizalomgerjesztő jelző.Hát hiába, az emberi hülyeség határtalan, mondom ezt a háborúra, ami közben mindenre, - csak a legfontosabbra, az emberre nem - jut pénz erőforrás, aztán rövid idő után, - ahogy a hadi szerencse forog – máris az ellenség kezén, a vérrel verítékkel létrehozott objektum, a háború után meg jelentőségét veszti, viszont látványosságnak pompás.

Nagy élmény volt ezen az útszakaszon legurulni, nem győztünk megállni, nézelődni, fényképezni. Igazi feledhetetlen látvány volt, kösz, Cobranco. A sok megállás miatt lassan haladtunk lefelé a Gravon völgyön, de sajnos vége lett, és leértünk a kiszélesedő szurdok szájában elhelyezkedő Tovena-ba (262 m). A lejtő hossza 6,8 km, 440 m a szintvesztés, de a számok semmit nem mondanak arról, amit itt átél az ember. A település végén balra, K-i irányba fordultunk, és a Soligo folyó völgyén haladtunk lefelé, de ezt nem vettük észre, mert gyakorlatilag nem lejtett. Szinte egybefüggő kis településeken át vezetett az utunk, miközben két tó is mellénk csapódott, a Lago di Lago (Tó-tó), és a Lago di Santa Maria (Santa Maria-tó). Nem mondom, hogy a környékbeliek, - akik a nevet adták a Tó-tónak - nagyon cizellált gondolkodásúak lehettek, mert nem szeretek hazudni, bár néha szoktam. Most döntse el a művelt olvasó, vajon hazudtam-e!

Amikor Cobranco észrevett egy lejtős, murvás utat, ami a Tó-tóhoz vezetett, rögvest jobbra tekerte a kormányt és már száguldottunk is le a partjára. A tó mellett tekertünk egy darabig, a murvás utacskán, de aztán visszatértünk a forgalmas főútra, mert már haladnunk is kellett volna, hiszen az idő már fél hat felé járt. A tavakat elhagyva, utunk lejteni kezdett és pazar látványban volt részünk, aminek része volt a km-eken keresztül, 60-80 m magas lábakon vitt autópálya viadukt, ami a Meschio völgyébe vezetett, ami nekünk is az útirányunk volt. Újra megjelentek a hatalmas hegyek, hiszen mi egészen 150 m-ig legurultunk és az 1.500-1.800 m magas gerincek hatalmasaknak tűntek. Még valami kaját kellett vásárolnunk, ezért először megálltunk az út melletti nagy áruháznál, de ott nem vásároltunk be, hanem inkább tovább mentünk Vittorio Veneto-ba (138 m), ahol jó sokat legurultunk a városon belül, de nem találtunk boltot, így a fölösleges távolságot visszafelé is megtettük, majd egy kis boltocskában vásároltunk pékárut, amikor már a nap fénye kókadni kezdett. Vittorio Veneto-tól búcsút vettünk és elkezdtük a mászási hadműveletet, a Meschio völgyében ami közben érintetünk néhány tavat, pl. Lago Di Negrisiola, Lago Del Restello. Ez utóbbinál megtekintettük a szivattyús-tározós erőmű épületét, csővezetékeit

 és megállapítottuk, hogy ez bizony van vagy 100 éves. Nem sokat tévedtünk, a gugli szerint 94éves az erőmű, hiszen 1924-ben építették. Szóval hágtunk felfelé, izzadtunk, én éheztem, az idő telt, táborhely sehol, nem túl jó felsorolás. Aztán Cobranco egyszer csak balra letért a főútról, illetve átmentünk a tőlünk balra futó vasúti vonal alatti átjárón, és láss csodát a -szintén nem túl jól hangzó- Lago Morto /Haláltó/ partjára lyukadtunk ki,

 ahol lakóautók is álldogáltak, úgy tűnt, talán jó lesz a környék a sátrazáshoz. Cobranco körbeérdeklődött, de nem voltak meggyőzőek a válaszok, emiatt egy kicsit odébbmentünk, be az erdőbe, ahol érdekes vízmosásra emlékeztető kőfolyamokat találtunk, amik nem nagyon nyerték el a tetszésünket, mert ha nagy eső lesz, akkor az elviszi a sátrat, hiszen felettünk 1.300 m-rel volt a gerinc, a hegy oldala pedig olyan meredek, hogy még az olaszok sem tudtak odatelepülni. Na, egy szónak is száz a vége, vagy fordítva? a fene sem tudja már. Végül találtunk egy egészen jó, rejtett helyet, amit az esetleges víz sem fog háborgatni, és felvertük a sátrat, olyan 20:30 táján. Jó kis nap volt ez is, volt sok érdekes mozzanat, Calofornia, Mis kanyon, Mis tó, San Boldó hágó, és a végére még vagy 4-5 tó.

A sátorban még megnéztük az időjósok előrejelzését, végig gondoltuk, vajon mi is vár ránk holnap, milyen is lesz az időjárás, kell-e menekülnünk, és vége lesz-e a túrának félidőben. Mivel nem tudtuk a válaszokat, inkább egy kínai közmondás üzenete szerint cselekedtünk. Ja, a közmondás a következő: „a hídon akkor kell átmenni, ha odaértünk”. Mivel mi még nem értünk oda, és a sátor is állt, inkább nyugovóra tértünk, legalább pihenten nézzünk szembe a következő napok kihívásaival.

7. nap 2018.08.31. Péntek (31 km 398 m)

Szerencsére az éjjel minden szempontból nyugodtan telt, se egy állat, se eső, se szél nem volt, legalábbis Cobranco erről számolt be, amikor hét óra felé felébredtünk. Az ég nem nézett ki jól, már ronda felhők fedték a felét, de a másik felén még a kéket is felfedezhettük, igaz D felé, amerre már megszűnnek a hegyek.

 Nekünk viszont É felé visz e napi utunk majd, arra viszont nem volt szívderítő a látvány. Gyors pakolás – és elő-reggeli – után, már 8:15-kor úton voltunk és megindultunk a Fadalto hágóúton felfelé. Ez a hágó tulajdonképpen egy régi suvadás eredménye, ugyanis a tőlünk K-re eső hegy oldala valamikor a régmúltban megindult és lecsúszott a völgybe, így elzárta egymástól a szálláshelyünk melletti Lago Morto-t és a hágó túloldalán elterülő Lago di Santa Croce-t. Ez a lecsúszott földtömeg alkotja ma a Sella di Fadalto (490 m) hágót. Szóval ezen az úton haladtunk, felettünk a hosszú lábakon álló autópálya vezetett,

emiatt a mi utunkon nem volt semmi forgalom. Hosszan haladtunk a Lago Mortó mellett, melynek hossza kb. 1,5 km, és nagyon szép látványt nyújtott, ahogy a türkiz-zöld színével meghúzódott a két hatalmas hegy szorításában.

 A tó után – a szokásoknak megfelelően – megint találtunk egy behajtani tilos táblát, de nem volt mit tenni, nem tudtunk másfelé menni, ezért behajtottunk, és reméltük, hogy át tudunk jutni. Egy idő után elfogyott az egyik sáv és lámpa is lett, hogy minek az nem derült ki, ha úgyis tilos ide behajtani. Csak sikerült átjutnunk a szűkületen, amit építkezési munkák indokolhattak, de élő munkást nem láttunk, igaz élettelent sem. Ezen a részen vált ketté az autópálya, két külön lábon álló objektummá változott, amit valószínűleg a szűk hely, illetve a le és felhajtók kialakítása indokolhatott. Amikor 420 m magasságban elértük az autópálya fel, illetve lehajtókat, megálltunk egy pillanatra és visszatekintettünk a völgyre, ahonnan jöttünk, és megállapítottuk, hogy a látvány nagyon jó lenne, de túl sok az épített tereptárgy, amik rontanak az összhangon.

Ami még rontott az összhangon, az a felhők színe és alakja volt, amerre mentünk inkább a sötétebb árnyalat dominált és nem bárányfelhőket láttunk, sajnos. Az előrejelzés szerint 14 óra körül érhet ide a sok esőt hozó hidegfront, de azért a felhőtakaró még nem volt zárt, nem kellett tartani a bármely pillanatban eleredő esőtől. Ezzel együtt azért a kedvünkön nyomot hagyott az eső jövetele, hiszen ez automatikusan a túra végét is jelentette, mert nem csak egy futó záport, vagy legfeljebb egy napos esőt jósoltak, hanem 4-5 napig tartó kavargó felhőket, lehűlés és esőt. Egy-két napot át lehet vészelni sátorban, de a lehűlés miatt 2.000-es hágókon olyan hideg lehet, amit nem akartunk megtapasztalni, mert ez tulajdonképpen nem túlélő, hanem élvezeti túra lenne. Végül már előző nap eldöntöttük, hogy vonatozni fogunk, a kérdés csak az volt, hol szállunk fel a „csühösre”. Ezzel rá is térek a terv ismertetésétre, ami első körben az volt, hogy elmegyünk Belluno-ba, majd ha az időjárás kegyes hozzánk, akkor a Piave mellett haladunk DNY-i irányba és ha a szükség úgy hozza, akkor Feltre településen is vonatra tudunk szállni. Persze az eredeti tervekben sem Feltre, sem Belluno nem szerepelt, hanem Belluno előtt északra fordulva a Piave folyásán felfelé vettük volna az irányt és egészen Piave Di Cadore-ig törtünk volna előre. Tovább nem is írom, mert az időjárás sajnos érvénytelenítette a terveket. Na, de térjünk vissza a tényleges bringás részre, még akkor is, ha már nem sok volt hátra belőle. Az autópálya fel-le hajtókat elhagyva négy szerpentin-kanyart küzdöttünk le, miközben elhanyagolt házak sora állt az út mellett, és azon tanakodtunk, vajon ezek lakottak-e. A kanyarok után máris a hágón álltunk és szemléltük a túloldal pocsék felhőzetét. Nem sokat molyoltunk, nem is volt miért, hanem elindultunk lefelé, a Lago Di Santa Croce irányába, aminek felszíne 100 m-rel volt a hágó szintje alatt, így legalább volt egy kis gurulás az élénk ellenszélben. Alig indultunk el, máris ráláttunk a pompás tóra

 - és mielőtt az út szétvált volna jobbra és balra tóelkerülő útra – hirtelen megálltunk egy parkoló szerűségben, ahol én már nagy reményeket fűztem egy kis reggelihez, de mint már jó néhányszor most is csalódnom kellett.

 Egyrészt még csak 9:20 volt, Cobranco nem érzett éhséget, mellesleg se pad, se asztal nem volt, így továbbálltunk, és a tó bal oldalán (NY-i oldal) futó utat részesítettük előnyben a másik oldalival szemben. Hamar elértük Santa Croce Del Lago települést, ahol szintén nem találtunk reggeliző helyet, de kárpótolt a - rossz idő ellenére is - szebbik arcát mutató környék látványa.

 A tó sokkal nagyobb volt a túloldaliaknál, a hossza 5-6 km lehetett, a mi oldalunkon 1.200 m-es hegygerinc a tó közepéig ért, míg a túlparton a távolban – jobbra előre - közel 2.000 m-es szirtek rejtőztek a felhők által alkotott függöny mögött.

 A települést elhagyva, az utat szegélyező fáktól alig-alig láttuk a tavat, pedig jó lett volna, viszont a napocska egy kicsit tiszteletét tette, s máris jobb kedvvel tekertünk. A tó végét hamar elértük, előbb Bastia, majd Paludi településeken haladtunk át, utána egy brutálisan bonyolult útelágazódás előtt vettünk célba egy parkos területet, de kajáló-helyet sehol nem leltünk. Már teljesen elszönypörödtem, hogy itt reggeli megint nem lesz 12 előtt, amikor Canevoi településen egy parkban végre megálltunk (10:25) táplálkozni. Több szempontból nem volt optimális a hely, nem volt asztal, pad, viszont volt szép kilátás és egy mellvéd szerű fal, mit asztalként használtunk. Innen jó kilátás nyílt az alattunk csordogáló tej folyamra, a Piave-ra,

ami abból a völgyből folyt kifelé, amerre az eredeti tervek szerint mennünk kellett volna. Ettől a helytől tovább 1 km-re indul az SS51-es út, ami a Piave völgyébe vezet.  Reggeli közben megnéztem az időjós oldalt és az masszív esőt jósolt 14:00-tól, amit egy több száz km-es felhősáv okoz. A reggeli után – a délelőtti É-i irányt – NY-DNY-ira cseréltük és haladtunk Belluno felé, miközben egészen biztatóvá vált a felhőzet, főleg annak ritkulása. Szerencsére Levego település után az olaszok építettek egy pompás bringautat, amit rögtön ki is használtunk, így legalább nem kellett az egyre sűrűbb forgalomban lavíroznunk. Ahogy Belluno-t megközelítettük, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ez egy jelentősebb város lesz, mint az eddigiek és nem lesz könnyű dolgunk a navigálással.

 Első körben úgy döntöttünk, hogy felmegyünk az óvárosba szétnézünk egy kicsit, aztán majd meglátjuk mi lesz. Az elgondolást tett követte és az egyre fülledtebb időben felmásztunk  kb. 50 m-t, de megérte, mert pazar főteret találtunk,

 ahonnan nagyon hangulatos szűk utcácskák nyíltak, melyeket szép állapotú ódon házak szegélyeztek. Addig-addig nézelődtünk az óvárosban, amíg a látóhatár NY-i szélén vészt jósló fellegek tűntek fel, mi – ezektől megijedve - gyorsan meghoztuk a döntést: nem megyünk Feltre irányába, hanem hirtelen meg kell keresni Belluno vasútállomását.

Ez így leírva nem bonyolult, de nekünk időbe telt, amíg sikerült információt szerezni hollétéről és utána még megfelelő utat kellett találni, ami oda vezet. Itthon nézegettem a GPS track-et és azt láttam, hogy volt olyan pont, amikor csak 400 m-re voltunk a kitűzött céltól, de még 3,3 km-t mentünk – igaz kakaós csiga alakzatban – amíg ténylegesen megtaláltuk. Mikor odaértünk, már igen eső előtti hangulat volt, gyorsan bementünk és elmeséltük a jegyárusnak hova is szeretnénk menni. Ő beütötte a gépbe és adott egy, a régi számítógépes lyukkártyára hasonlító papírt, ahova fel volt tüntetve az útvonal, az átszállások, és az időpontok. Megbeszéltük és pár perc múlva kezünkben voltak a jegyek. Azért nem gondolkodtunk sokat, mert a „gugli” előzőleg 3-4 átszállással tervezte az utunkat, míg a helyi „MÁV-os” csak két átszállást érzett szükségesnek, igaz jó nagy kerülőt kellett tennünk. Az irányok a következők voltak: Belluno-Padova, Padova-Verona, Verona-Fortezza. Az első vonatunkra alig egy órát kellett várnunk, a másodiknál szűk intervallumban kellett átszállnunk, majd Verona-ban 70 perc várakozást jelzett, és a végcélhoz – Fortezza -  20:17-es érkezést jósolt, mindezért 42,5 EURO díjat kértek fejenként, bringajeggyel. Alig vettük meg a jegyeket, máris esni kezdett, ami a döntésünk helyességét próbálta alátámasztani. A peronon vártunk vagy 20-25 percet, majd megérkezett a vonatunk,

 felszálltunk, elhelyezkedtünk a bringa osztályon, ahol 4 dedikált hely volt, de végül 7 bringás próbált elférni, ez azért egy kis káoszt feltételezett a helyi „MÁV-nál”. A vonatunk időben elindult, de ha lehet ezt mondani - nagyon óvatosan haladtunk, fogalmazhatnék úgy is, hogy vicinális tempót sikerült tartanunk.

Az már az út felénél látszott, hogy késni fogunk, viszont pont Padova-ban volt a legrövidebb átszállási időnk – 6 perc, viszont a mi vonatunk 8 perc késésben volt, amikor Padova-ban leszálltunk róla. Itt őrült rohanás kezdődött, annak érdekében, hogy valahogy mégis elérjük a csatlakozást, amiben segítségünkre volt egy bringás házaspár, akik mondták, hogy kövessük őket, nekik is ugyanaz a vonat kellett. Csak volt némi nehezítés a dologban, mert Padova-ban nem volt lift, így kézben kellett a 40 kg-so kerékpárt a lépcsőn leügyeskedni, az aluljáró fele le volt zárva építkezés miatt, péntek délután lévén az összes olasz ezen az aluljárón próbált haladni oda- és visszafelé is. Mi nem nagyon tudtunk tülekedni a széles nehéz bringákkal, ezért alig bírtuk követni a kedves Vicenza-i házaspárt akik mutatták volna az utat, de ők is el akarták érni a szerelvényt, ezért siettek. A felfelé lépcsőn is megszenvedtünk, de valahogy odaértünk a vonatunk mellé, amin már minden ajtó zárva volt, bármely pillanatban elindulhatott volna, így nem volt időnk megkeresni a bringás szekciót, hanem a legközelebbi ajtót kinyitva felrángattuk a gépeket, bezártuk az ajtót, a vonat pedig azonnal elindult. Hát ez meleg helyzet volt. Mi a vagon közepén tudtunk felszállni, ahol éppen annyi hely volt, hogy a két kerékpár elfért, leülni nem lehetett és teljesen elzártuk a forgalmat minden irányban, amiből adódott néhány kellemetlen pillanat, amikor a helyiek nem tudtak rajtunk átvergődni. Verona-ba sikeresen megérkezve kényelmesen megkerestük a mi peronunkat, kipróbáltuk a lifttel le az aluljáróba majd fel a peronra mókát és még mindig volt 1 óránk a csatlakozásig. Itt csaptunk egy rögtönzött ebéddel megtüzdelt vacsorát a várakozó utasok negy megrőkönyödésére.

Az utolsó vonatunkra felszállva kényelmesen elhelyezkedtünk és bentről szemléltük a kinti szakadó esőt, felelevenítettük a 2011-es túránk néhány eseményét, mert bizony-bizony arra haladt a vonat, pl. Garda-tó, Bolzano. A vonat a menetrend szerint 20:17-re érkezett meg Fortezza-ba, ahol éppen nem esett az eső, de piszok csípős idő fogadott. Annak ellenére, hogy ez sokkal kisebb állomás volt, mint a Padova-i, mégis volt lift, amit ki is használtunk, majd kihajtottunk a hidegbe. Az autót szerencsére ott találtuk ahol hagytuk, gyorsan bepakoltunk, felvettük az utolsó snittet, majd fájó szívvel elindultunk haza.

A 2018-as Alpok-túra ezzel le is zárult, illetve félbeszakadt, de a második felének tervei remélem nem merülnek a feledés homályába és lesz még időnk, erőnk, egészségünk, hogy annak élményeit is megtapasztalhassuk a nem túl távoli jövőben. Az első 5 nap élményeinek átéléséért - innen is - köszönetet mondok Cobranconak, bízva abban, hogy megyünk még néhányszor közös Alpok, vagy egyéb, többnapos csomagos túrára. Aki elolvasta a túra leírást és/vagy megnézte a videókat, annak nem kell részleteznem micsoda mennyiségben, milyen töménységben kaptuk a jobbnál-jobb látnivalókat élményeket, ami a Cobranco által készített tervet és Őt magát dicséri. 

Ajánlom mindenkinek az utat. Részletesebben lásd a  és a .