Cobranco honlapja

 

  

 

Túrabeszámoló 2016

 

Irta: Istvánpisti

 

 

 

Alpok kommandó

2015.

   

 

 

 

 

 

Résztvevők: Cobranco /Miskolc/, Istvánpisti /Miskolc/.

 

Előzmények:

 

Az eddigi Alpok túráinkat mindig augusztus közepén ejtettük meg és mind jól is sikerült. Viszont nekem eléggé sűrű az augusztus – munkahely szempontjából -, csak 15.-étől tudok elszabadulni. Ezért 2016-ban kitaláltuk, hogy próbáljuk meg a júliust, mert ekkor még a nappalok is hosszabbak, a szabadság is könnyebben kivehető. Figyeltük, főleg a csapat meteorológusa, - Eduscho Szilárd ikertestvére - Cobranco az Alpok időjárását, de július elejétől nem adódott 3-4 napnál hosszabb elfogadható időjárás, emiatt kivártunk.

Végül már attól féltünk, hogy nem fogunk időben visszaérni, mert ugye a családi túrázást most augusztus elejére betonoztuk be és félő volt, ha az időjárás sokáig komolytalankodik, illetve szomorkodik, akkor nehéz beszélgetés elé nézek családom tagjaival.

Aztán úgy nézett ki, hogy jön egy hidegfront, mi meg elindultunk vele szemben, bízva abban, hogy utána kitart a jó idő.

 

Néhány szó a túráról, a helyszín megint Svájc – a 2015-ös jól sikerült túra ösztönzése képpen -, de nehogy megunjuk, ezt a csodálatos vidéket, Cobranco betervezett egy kis olasz hont is, majd a végére megint Svájc.

 

A túra a szokásoknak megfelelően az elején tartalmazott több hegyet, majd tavak, és utána a földrajzi szűkös lehetőségek miatt megint hegyek.

Tehát a terv: A helyszínig autóval megyünk, a túra kiinduló pontja Landquart (520 m) - Wolfgang pass (1.631 m) - Davos(1.558 m) - Tiefencastel (850 m) - Albula pass (2.315 m)-St. Moritz (1.822 m) - Majola pass (lefelé 1.824 m) - Chiavenna (333 m) - Morbegno (262 m) - Passo San Marco (1.985 m) - Lecco (214 m) - Passo del Ghisallo 758 m) - Como(201 m) - Argegno (122 m)-Campione ( 300 m)-Lugano (270 m)-Menaggio (203 m) - Chiavenna (333 m) - Splügen pass (2.113 m) - Bonaduz (640 m) - Landquart ( 520 m)

 

A technikai arzenál nem tartalmazott új elemet, sőt akkumulátort sem, a már bevált eszközöket vittük. (GPS, akkumulátorok, napelemes töltők, kamera, fényképezőgép, telefonok, lámpák)


 

Részletes leírás:

 

0. nap 2016.07.16. szombat

 

Esetemben a csomagolás már csütörtökön elkezdődött, próbáltam mindent logikai egységekként kezelni (tisztálkodás, technika, ruha, kaja…), majd egységekként újabb alegységekre bontani, nehogy otthon maradjon valami, mint ahogy szokott.

Aztán szombat délután öt körül kezdtük a lomokat bepakolni az autóba, ami viszonylag könnyű feladat, mert a csomagtartó 560 literes és a két (3) hátsó ülés is szabad préda volt. A szokásos video snittek elkészítése után a lovak közé csaptam és 18 óra körül elhagytuk a várost, mint 1980-ban az Edda művek. Humorizáltunk is egy sort az UFO-k és Pataki Attila bensőséges kapcsolatán, de le kell szögeznem a dalait nagyon kedvelem, aztán, hogy emberileg egy penden húrolok-e vele azt fedje jótékony homály. Éjfél után léptük át Hegyeshalomnál a határt, a Levél szélén található benzinkút meglátogatása után. Innen még közel 840 km-t kellett haladni ahhoz, hogy a 2015-os túra kiindulópontját elérjük és még azon is túl 30 km-rel,Landquart településen megkezdhessük az első hadműveletet, ahogy a kommandóhoz illik. A figyelmesebbek észrevehették, vagy talán mindenki, hogy a túra kiinduló pontja igen közel esett az egy évvel korábbihoz. Azért addig történt egy s más, pl. éjszaka szakadt az eső, ahogy egy jól fejlett hidegfront közben kell, de mi rendíthetetlenül haladtuk célunk felé, ahova fél 10 magasságában meg is érkeztünk. Az első hadművelet, a parkoló keresése volt, - mint ahogy kommandósokhoz illik,- ami nagyon fontos, mert a büntetést nem akarjuk ledolgozni, az autót féltem, így időt szántunk rá azon kívül, hogy már itthon a Google Earth-ön keresztül próbáltunk helyet keresni. Végül bolyongtunk többfelé (pályaudvarok parkolói), de nem volt ingyenes, emiatt továbbálltunk. Aztán, Cobranco szokásos közlékenysége (ha rajtam múlt volna, még mindig ott lennénk) segített megtalálni a helyet, ami egy nadrágtartó? (hosentreger) árus bácsika bódéja melletti, nagy zöld kuka konténer, másik oldalán, a susnyás lett.

 

                 

 

 Egy közvilágítási kandeláber alatt a kerékpárút és a főút mellett, ami több szempontból is előnyös volt, hisz’ a bácsika minden nap ott volt – gondolom nagyon szaladt az üzlet , a túra kiindulásaként is jó volt, mert rögtön a bringaútra kanyarodtunk, éjszaka világos volt, és a főúton biztosan járőröznek a rendőrök. Cobranco élénk – kézzel-lábbal, szájjal folytatott – megbeszélésbe keveredett, a leginkább Einsteinre hasonító és igen sajátos németet beszélő kedves emberrel. Azonban a díjazás nagyságáról és mikéntjéről valahogy semmit nem sikerült megtudnunk. Na sebaj, majd legfeljebb veszünk néhányat a kurrens termékei közül, gondoltuk…Végül felálltam a magas fűvel fedett helyre, amit oldalról a már említett szépséges zöld kuka és valami cserje, vagy valami egyéb fás szárú kultúra határolt. Gyorsan kinyitottam az én bringámat tartó zárját, - hogy minek zártam be előzőleg, fogalmam sincs – aztán amikor Cobrancoét kellett volna levenni, sehol sem találtam azt a kis kulcscsomó, aminek egyik kulcsával az imént a sajátom zárját kinyitottam. Az első meglepetés után észvesztő gondolkodásba kezdtem, de mivel ez nem járt sok eredménnyel, a szürke kis agysejtjeim nem sejtették hova a fészkes fenébe tettem a kis kulcsokat. Mivel a lázas gondolkodás nem vezetett eredményre így életbe lépett az ilyen esetekre kialakított szabályrendszer második pontja, ami kimondja: komám, ha fogalmad sincs arról, hogy mit hova tettél, akkor nézz meg minden helyet 5-10 m sugarú körben. Ekkor jelentkezett egy újabb nehezítő tényező, mégpedig a 30 cm-es fű, amiben még egy templom harangot sem találtunk volna meg, nemhogy egy kicsi kulcsot. Ekkor felmerült, hogy Cobranconak sajnos gyalog kell jönnie, hiszen úgyis szereti a gyalogtúrát. Közben a nap ezerrel sütött a Cobranco -kék égből, már nagyon pakolni, majd indulni kellett volna, nem ily kicsiségekkel – szó szerint – foglakozni, mint egy kulcs. Mikor már a nap hevétől és az idegességtől már jól leizzadtam, hirtelen előkerül a szökevény, amit a csomagtartóban leltem meg, a levett utazós ruhák alatt. Utólag úgy dekódoltam az események láncolatát, hogy először vastag ingben levettem a bringát az autóról, majd melegem lett és a csomagtartónál átöltöztem, de hogy legyen szabad kezem letettem a kulcsokat és rácuccoltam. /ha valaki nem értette volna nyugodjon meg,én sem./

Egyébként ma – 2017.01.14.-én, mielőtt e sorokat írtam– ismét meggyűlt a bajom a kulcsokkal, most a lakáskulcsot is tartalmazó kulcscsomóm vált kámforrá, illetve ez így nem igaz, mert sejtem hol van, de mégsem találom. Történt ugyanis, hogy reggelre hirtelen esett 30 cm hó – aki nem északkeleten lakik, az nyugodtan irigykedjen, de én inkább a nyarat szeretem – és kimentem havat lapátolni, mind a négy zsebemben volt valami (telefon, mérőszalag, kocsi-kulcs, lakáskulcs), de a munka végeztével csak háromban találtam valamit és igen, aki a lakáskulcs hiányára tippelt az nyert egy üres dobozt. (gondolom, ha a Dalai láma örült egy ilyen ajándéknak, akkor a nyájas olvasó se haragszik meg érte) Na, de minek vittem hólapátoláshoz ennyi lomot? A telefon ahhoz kellett, hogy megörökítsem a hó nagyságát, de a mérőszalag az autóban volt, az autó a garázsban, tehát kellett a garázskulcs. Most is sokat gondolkoztam, hogy eshetett ki a kulcs, és arra gondolok, hogy talán ugrálás közben. Ugrálni nem a hideg miatt kellett, hanem a hó súlya alatt lehajlott örökzöldekről történő hóeltávolítás miatt. Valószínűleg így szökött meg a kulcscsomó, amiről tudom, hogy itt van a telken, de meg kell várni a hó elolvadását.

Na de vissza Svájcba,mielőtt elfelejtem a fonalat:

Végül sikerült levenni Cobranco bringáját is és megkezdődött a csomagok rögzítése és az utolsó ellenőrzés, vajon hagytam-e az autóban, a szokásoknak megfelelően kolbász, szalámit, csokit. A tüzetes ellenőrzés azt mutatta, minden a csomagokban van, indulhatunk (később kiderült, hogy az ellenőrzés nem volt elég tüzetes, majd még később az, hogy de. Itt elvágom a történet mellékszálát, majd megfelelő időben visszacsatolok ide, ha el nem felejtem, addig is szedem a nefelejcsből kivont hatóanyagú – most nem jut eszembe, hogy is hívják – tablettát,hogy el ne felejtsem. Bár nem tudom mennyire hatékonyak ezek a szerek, egyszer egy idős ismerősöm azt találta mondani, hogy csak azért szedi a Cavintont, nehogy elfelejtse bevenni a Cavintont.

 


 

1. nap ( 2016. 07.16. vasárnap, 74km, 1435m szint) 

 

A sok intermezzo után már 10:51-kor kezdetét is vette a 2016. évi Alpok –túra, illetve az Alpok kommandó. Az első napra rendelt szent útiterv szerint, Landquart-ból kelet felé kell mennünk a – a sziporkázóan ötletes helyi névadási szokásokat meg nem hazudtoló – Landquart folyó mellett, egészen a Wolgang-pass-ig (1.631 m), majd utána Davos a következő jelentősebb település. Innen, jutunk, ameddig jutunk, valahol Tiefencastel ( 850) előtt kellene megpihennünk éjszakára, hogy a következő napon az Albula-pass-t (2.315 m) be tudjuk venni, de ne siessük el a dolgot, az egy másik mese, illetve ennek a mesének a következő fejezete lesz, ha lesz.

A túra tiszta időben, szikrázó napsütéssel indult,

 

                 

 

 ahogy reméltük és pár 100 m megtétele után átkeltünk a Landquart folyón a vasútállomásnál, ahol autóval már jártunk, de nem találtunk legális parkolót és folytattuk az utunkat a bal parton folyásiránnyal szemben. Egyébként a várossal egyező nevű folyékony halmazállapotú dolog innen nem messze ömlik a még bébiként jelentkező Rajnába. Az indulást követő három percben összefutottunk vagy 20 bringással, - igaz vasárnap volt és hibátlan időjárás - ami előre vetítette a svájciak kerékpár kultuszát. A városka rám nem tett pozitív benyomást, csupa négyszögletes modern iroda, vagy ipari épület, sehol a Svájcról élő emlék, ami régi faházakat idéz fel. Szerencsére hamar túljutottunk rajta és egy biliárd asztal simaságú „régi” úton hajtottunk, közvetlenül a főút mellett. Egy idő után kinyílt a völgy, és üde zöld kaszálót láttunk minden felé, majd előttünk a Malans szurdok körvonalazódott,

 

                  

 

 itt törte át az útjában álló hegyet a Landquart folyó. Még mielőtt elértük volna a – távolról impozánsnak látszó – szurdokot, Cobranco bringás órája hazudni kezdett (három napot késett hirtelen), csütörtököt mondott, pedig már 12 órája vasárnap volt. Ennek örömére megálltunk és elemcserékkel próbáltuk kiengesztelni a bringaórák védőszentjét, szent VDO-t. A bemutatott áldozat (2db CR2032) valószínűleg megfelelő volt és meghatotta az égben lakót, mert a csütörtök a múlt ködébe hanyatlott, így tovább indulhattunk. A szurdok közelről is látványos, és hangos volt.

 

                 

 

 A világoskék folyó, a mederben megbúvó öles köveken fehéren habzó formában tudott csak tovahaladni és hangos morgolódással adta jelét nemtetszésének, mely visszapattanva a függőleges sziklafalról óriási hangzavart okozott. Szerencsére a „schlucht”-ban, a folyón és a bringaúttá avanzsált régi úton kívül semmi nem fért el,

 

                 

 

 emiatt az autókat alagútba kényszerítették, amiért nem tudtunk haragudni a tervezőre. A kanyonból kijutva kicsit bonyolódott a forgalmi helyzet, nehéz volt eltalálni a szükséges bringautat,

 

                 

 

legalábbis nekem nem sikerült mindig. Volt egy kis csiki-csuki, többször oldalt váltottunk, a folyó csak kapkodta a fejét, hogy nyomon tudja követni, mikor melyik partján is megyünk. Mikor nagy nehezen eltaláltuk, merre is akarunk menni, akkor Cobranco kijelentette: „Most pedig felmegyünk a domboldalban terpeszkedő településre Grüsch-be.” Elég hülyén nézhettem és talán meg is kérdeztem, hogy mi lehet ennek az elhatározásnak az oka (na, jó nem pont ezekkel a szavakkal fejeztem ki értetlenségemet), mikor nekünk a völgy, hossz és nem a keresztirányú tengelyének irányába kellene menni.

 

                

 

Mikor megmondta az okot, rögtön megértettem (pedig nem, még ma sem értem). Grüsch közeli történelmében talált olyan, érdekes momentumot, amit érdemesnek tartott arra, hogy bekerüljön a „műsorba”. Azt látta egy - valamikor krisztus után 1970 körül készült – a világ vasúti közlekedését bemutató műsorban, hogy itt Grüsch-ben egy mozdony hirtelen szomjas lett 1954-ben – és mivel itt már akkor is minden irány villamosított volt, emiatt nem volt a vonalon a gőzmozdonyok itatására szolgáló kút -, szegény mozdony kénytelen volt a kocsmába bemenni innivalóért. A film állítja, hogy a svájciak annyira megsajnálták az elszomjazott teremtvényt, hogy nem hozták ki a csapszékből, hanem jól körbeépítették, hadd igyon, amikor akar. Hát, mi ezt a szerencsétlent mentünk megnézni, bár hosszas bolyongás után sem leltük a nyomát. Ez még csak a kisebb bajnak tűnt, de amikor a település szinte összes lakóját megkérdezte Cobranco és azok úgy néztek ránk, mint Pataki Attila az UFO-kra, de semmit nem tudtak az állítólagos szomjas mozdonyról, akkor éreztem, ez egy másik tér-idő fodrozódásban történhetett, erről viszont „egy követ” – Einstein - kellene megkérdezni, mert ehhez Ő értett a legjobban, bár ez relatív. Cobranco-t azonban nem lehetett megtéveszteni, még tettünk egy jó nagy kört, hátha mi megtaláljuk, de végül, - hogy stílszerű legyek – vakvágányra futottunk, bár ott is jól szétnéztünk semmi, azaz, hogy nem semmi, hanem szinte valami. Igaz, nem mozdony ügyben, hanem Kofola ügyben. Történt ugyanis, hogy Cobranco a szlovákoktól hozott Kofolát a csomag tetejére tette, és egy „mozdonyügyben” megkérdezett helyi lakó hirtelen visszakérdezett: vajon Szlovákiából jöttünk-e? Néztünk hülyén, mint az elmúlt fél órában az eddig megkérdezettek, de a lakó elárulta, azért ismeri a Kofolát, mert a felesége szlovák. Sajnos a kommandó nem tudta hozni az elvárt eredményt, de az idő szűkössége miatt nem mentünk be a tartományi levéltárba kideríteni az igazságot, hanem sietve továbbálltunk, így ez a szál elvarratlan maradt.

Zárásként jön a poén,Cobranco itthon megtalálta a fotót a kocsmában dorbézoló mozdonyról,a filmben meg is tekinthető.

 

 Az idő fél egyhez közeledett, de nekem ehhez óra sem kellett, mert a gyomrom jelezni kezdett, hogy záros határidőn belül le fogok esni a nyeregből, ha nem reggelizünk hirtelen. Mivel Cobranco még nem volt éhes, így haladtunk tovább. Én az este hatos indulás óta megettem 6 db zsemléből készült - szalámival sajttal bélelt – szendvicset, megittam hozzá kb. két liter „lónyálat”, elfogyott még némi sütemény és csoki is, ezalatt Cobranco megivott 2 deci levet és Ő nem volt éhes, halottam ,de nem értettem. Az első kordulás után még 1 órát haladtunk, hol kitáguló, majd összeszűkülő völgyeken,

 

                

 

 hol aszfaltos, hol murvás bringa utakon, de a táj lebilincselően szép, a szemnek és az agynak felért egy tudatmódosító szerrel, annak mellékhatásai nélkül. Illetve nem, mert a mellékhatás az, hogy azóta is várom, mikor láthatom újra azokat, vagy más csodás tájakat. Végül Küblisben érezte azt Cobranco, hogy a reggelinek eljött az ideje (13:20). Éppen egy vízerőmúvel szemben vertünk tanyát a bringaút mellé telepített padon, hogy elköltsük az otthonról hozott elemózsia egy kis részét. Be kell valljam, megtévesztettem Cobrancot, mert én nem reggeliztem. Inkább az ebéd mellett döntöttem,/de ezt azóta is titkolom előtte/ mert ilyenkor nekem már késői a reggeli. Néhány szóban megemlékeznék az előbb említett erőműről: 1919-1922 között épült, a víz esésmagassága 355 m, a vasút ellátására építették.

 

                

 

 A helyszínen találgattuk honnan, milyen magasról jöhet a víz, itthon megnéztem az Earth képein és tényleg az előre gondoltak szerint egy magasan, az erőmű feletti tóból jön a víz a turbinákra. A reggeli-ebéd után elindulva a murvás úton olyan látvány tárult elénk, hogy megrökönyödtünk. Az út hirtelen célba vette a Nagy-Medve csillagkép „α Ursae Maioris” csillagát, népies nevén „Dubhe”. Ez a csillag a göncölszekér hátsó felső csillaga, na, oda mutatott az utunk. A poént lelőve, be kell vallani nem tudtuk kitekerni, amiről nem az éppen befejezett étkezés, nem a csomaggal súlyosbított bringa, nem a kialvatlanság miatt lekonyult erőnlét tehet, nem. Hanem ezek összessége, ötvözve a meredekséggel, volt az oka. Utólag visszanéztem a GPS adatait és azt láttam, hogy először beütött egy 23%-os (aminek volt 40%-os részhalmaza), majd egy jóval hosszabb közel 20%-os laza murvás emelkedő, amin még a tolás is nehezen ment,

 

                 

 

 mert a lábak hiába erősek, ha a talaj gyenge és minduntalan ki akart szökni a cipő alól. De volt pozitív oldala is a dolognak, hiszen itt tettem szert a tolófájások pszihikumra gyakorolt hatásának megismerésére. Erről a részről videó sem készült, értelemszerűen. Mikor felértünk Saas im Prettigau-nál 985 m-re, akkor szelídült meg a meredekség beszélhető szintre. A kerékpárút, ameddig tehette a folyó mellett haladt,

 

                  

 

 de egyszer fel kellett mennie a főúthoz, bár így utólag találtam a térképen olyan bringa utat, ami lent ment a folyónál, csak egyszer ment fel meredeken, ott ahol mi is, de utána visszatért folyószintre, mi meg inkább az aszfaltot választottuk. Ami így utólag nem biztos, hogy tökéletes volt, mert igaz ugyan, hogy eleinte autómentesnek tűnt, de később kiderült, csak azért, mert főút forgalma velünk párhuzamosan a hegyben halad. Mielőtt kijöttek az autók az alagútból, - az autópálya egy rövid szakaszon a főútra kényszerült, mielőtt a tőlünk jobbra elhelyezkedő hegyben eltűnt - akkor minket letereltek egy aszfaltos kis keskeny útra, ami eleinte a vasút mellett haladt, majd egy hirtelen bal kanyarral (17%) elindult felfelé, szerencsére nem túl hosszan, így ki tudtam tekerni, de Cobranco nem, mert neki már az előző brutál emelkedő annyira megpörgette a szívét, hogy ennél az újabb max. erőt igénylő résznél már majdnem kiugrott. Meg is kellett állni le kellett feküdnie a szép sima hegyoldalra, hogy a természetellenesen magas pulzusa megnyugodjon és az ereje is visszatérjen. Nekem, ott megfordult a fejemben, hogy jobb lenne visszamenni az autóhoz és onnan egészen hazáig, nehogy valami komolyabb baj legyen, mert ránézésre sem nézett ki jól. Saját bevallása szerint már volt ilyen jelenség többször is, főleg akkor, ha túlterhelte magát. Valószínűleg a kialvatlanság és a túlzott meredekség szorzata okozta a bajt, én teljesen meg voltam ijedve, mit csinálok, ha esetleg súlyosbodnak a tünetek.Beugrott a tavalyi túránk,ferémlett a tüdőgyuszi emléke,és már megint Svájcban vagyunk. Amíg a kényszer pihenőt tartottuk, Cobranco pár perc után már a kamera után nyúlt és néhány snitt után

 

                  

 

 közölte, menjünk tovább, - így bár eleinte vitatkoztam vele,- végül tovább indultunk a kb. 1,5 km-re elhelyezkedő Klosters felé.

 

                 

 

Beérve a településre egy szép régi kinézetű templom előtti téren megálltunk nézelődni, pihenni és vizet vételezni egy épített csurgónál.

 

                 

 

Utólag a videót megnézve nem biztos, hogy ivóvíz volt, sokkal inkább egy szökőkútnak néz ki, még látszik is, hogy a tervező próbálta megnehezíteni a víz vételezését, de rajtunk nem fogott ki, csak sikerült a kulacsokat megtölteni. Szerencsére ennek ellenére jó lehetett a víz (lehet, hogy szentelt volt?), legalábbis semmi negatív hatást nem tapasztaltunk, bár amennyire szar-szag lengi be a svájci legelőket nem biztos, hogy bármelyikünk észlelte volna, ha a másik barna csíkot húz maga után.

Klosters vérbeli síparadicsom,

 

                  

 

mondhatnánk „monarchiabeli”,de az erre nem volt,volt viszont Károly angol trónörökös és a pereputtya, erről a most nem értekeznék.

Klostersnél a völgy látványosan kiszélesedett, és kelet felé fordult,

 

                 

 

 amerről a Landquart lecsörgedezett a völgybe, nekünk viszont nem arra volt dolgunk, hanem Davos felé, az Usser Zugwald hegy keleti oldalában kapaszkodva.

 

                 

 

 Az út két visszafordítóval haladt meredeken felfelé 8-10 % meredekséggel, a melegben nem győztük magunkba tölteni az előbb emlegetett vizet. Cobranconak újabb problémája akadt, amit már becézett kínjában, ez pedig a „göre”. A göre, nem becézett fajtája simán csak görcs, ami nem jön túl jól semmikor, de egy meredek emelkedőn súllyal terhelt bringával kimondottan szörnyű.

 

                

 

 Ráadásul a brutális forgalom nem tette lehetővé a bárhol történő megállást. A bal combizom belső oldalán gondolták úgy az izmok, hogy ők bizony összehúzódva maradnak. Én erről ekkor még semmit nem tudtam, mert elől voltam, egyszer csak látom a tükörbe, hogy nem látom Cobrancot, és egy megfelelő helyen megálltam. Miután megjelent, kitárgyaltuk a dolgot és rövid pihenő után újra nyeregbe pattantuk. Nem túl nagy távolság megtétele után újabb göre, most a jobb comb belső oldalán, szerencsére volt Cobranconál kalcium, magnézium pezsgőtabletta, amikből ivott is egyet-egyet.

Úgy mellékesen jegyzem meg,hogy elértük a völgy egyetlen tavát/Schwartzer-see/,ha a Davosit nem számolom.

 

                

 

 Az újabb elindulás után kisvártatva újabb göre, most a változatosság kedvéért combhajlító izomban, pedig már csak néhányszor tíz méter szint hiányzott ahhoz, hogy a Wolfgang-pass-t elérjük. Akkor azt gondoltuk, hogy csak azt kellene elérni, hiszen onnan már csak gurulunk Tiefencastel-ig. A hágót további „események” nélkül értük el, bár erről sem tábla, sem egyéb figyelem felhívó eszköz nem tájékoztatott, csak abból következtettük ki, hogy felértünk rá, amikor az út, – ahogyan egy jól nevelt hágó másik oldalán kell, – el kezdett lejteni. Alig gurultunk szintben 20-30 m-t, máris feltűnt a Davosersee,

 

                 

 

 vagyis a Davosi-tó, ahol egy rövid időre megálltunk, szétnéztünk,

 

                

 

 de az idő öregedése miatt haladtunk is tovább, a híres településre, mely egy átlagos rádióhallgató számára leginkább a politikai hírekből lehet ismerős, mert itt rendezik meg évről-évre a Világ Gazdasági Fórumot, a világ legbefolyásosabb vezetőinek találkozóját.

 

                 

 

 Maga a város nem túl nagy, hiszen csak kb. 10.000 lakosa van, de a magaslati fekvése miatt gyógy és turista centrum is, emiatt rengeteg szálloda található itt (a wikipédia szerint a 3 csillagos szállodák átlagára 58.275 Ft/fő/éjszaka, lefelé kerekítve). A városka kb. 4 km hosszú, impozáns, tekintélyt sugárzó épületek szegélyezik a rajta áthaladó főutcát,

 

                 

 

 mi ezt a csekély távolságot fél óra alatt tettük meg, mert minduntalan megálltunk nézelődni és hallgatózni. Bár a fülünkig eljutó szófoszlányokból sok esetben nem értettünk semmit, csak azt tudtuk megállapítani, hogy ez bizony valamilyen arab beszéd. Ezen el is szomorodtunk és tovább indultunk, hisz Cobranco még egy nagy attrakciót tervezett erre a napra, pedig már majd’ 19 órára járt az idő. 

 A völgy, amin gurultunk lefelé észak-kelet, dél-nyugat irányú volt, a jobb oldalon magas, közeli hegyekkel, emiatt  ebben az időszakban,a napnak már nem sok esélye volt,

 

                  

 

 ez meg is látszott a képzeletbeli hőmérő higanyszálán, ami jól összehúzta magát, én pedig, ahogy erre gondoltam, vacogni kezdtem, majd megállás után öltözni.

 Visszatérve az attrakcióra, Cobranco talált egy alternatív útvonalat a főúttal párhuzamosan, ami egy régi út, a egy kanyonban vezet,

 

                 

 

már csak az volt a kérdés, vajon megtaláljuk-e, vagy elsuhanunk mellette a kezdődő szürkületben.             Gurultunk a völgyön lefelé és néztük, vajon hol lehet balra letérni az útról, hogy mi a kanyonba menjünk be, a főút pedig az alagútba. Végül szerencsésen megtaláltuk a helyet, ahol egy éppen érkező buszra várakozóktól Cobranco megtudta az áhított információt. Mielőtt elértük ezt a helyet, az úttól jobbra egy tavat hagytunk el (Ardüsch nevű település volt fenn a domboldalon), aztán két rövidebb alagúton gurultunk át, amikor kiderült, hogy most a hátsó villogóm maradt otthon. Végül a második alagút után kb. 1.333 m-rel kellett balra,

 

                 

 

 az újabb alagút előtt letérnünk, a sorompóval védett murvás útra. A kerékpáron kívül minden járműre vonatkozott egy-egy tiltótábla, meg horgászni sem volt szabad, de ez nekünk nem volt különösebb érvágás és hirtelen bementünk az ismeretlen területre. Voltunk már ilyen kevéssé ismert szurdokban, kanyonban, pl. Olaszországban, a Piave kanyonjában, vagy Franciaországban, a Cians szurdokban és azok maradandó élményt nyújtottak, most is erre készültünk. Ezek az érdekes és javarészt elfeledett utak úgy „keletkeztek”, hogy régen használták őket, de a megnövekedett forgalom miatt építettek egy alagutat a kiváltásukra. Itt is ez volt a helyzet, a hegyben közel 3 km hosszú alagút tette az autósok életét könnyebbé és élmény mentesebbé, a kikerülése pedig a miénket fantasztikussá. Az út ugyan murvás, köves volt,

 

                 

 

 de még a mi bringáinkkal is simán járható, bár a féket húzni kellett a 6-7% lejtés miatt. A szurdok aljában folyt a Landwasser nevű folyó, ami a Davosi-tóból ered és a róla elnevezett völgyön végig kísért minket.

 

                  

 

 A kanyon falai igen meredeken törtek az ég felé és hátborzongató érzést nyújtott a látvány, egyrészt az égbe törő sziklafalak, melyek felettünk magasodtak, másrészt a az alattunk húzódó mély schluht.

 

                 

 

Sajnos már kezdett estébe hajlani az idő, hiszen 19:15-kor érkeztünk a bejárathoz, közben sokszor megálltunk csodálni a természet által alakított sokféleségen,

 

                

 

 az ember által épített úton, alagúton, hidakon.

 

                

 

 A hegy belsejéhez olyan természetességgel tartozik hozzá a vonat Svájcban, mint amilyen természetes számunkra, hogy a barack belsejében mag van. A vasúti infrastruktúra meglétéről nem csak az internetről bírtunk tudomással, hanem saját szemünkkel láttuk a viaduktokat, alagutakat.

 

                

 

 Mindenkit arra bíztatok nézze meg saját szemével, mert nagy élmény. A meseszerű szurdokból/neve: Zugenschlucht/

 

               

 

 Valamivel 20:00 után jöttünk ki, ekkor szembesültünk azzal, hogy a felettünk vezető út éppen itt jött ki a hegyből a 3 km szakasz után, de nem nagyon láttuk, vajon hogyan fogunk mi oda feljutni. Végül kiderült, mászással, egy „S” kanyart leírva, - vagy letekerve, vagy feltekerve, a csuda sem tudja már, de - elértük a főutat 1.280 m magasságban. (az alagút a felső oldalon 1.343 m magasan indult) Ekkor azt gondoltuk, hogy Tiefencastel-ig (850 m) nem is kell lemennünk, elegendő 1.000 m-es szintig ereszkednünk, mert a következő napon kb. ebből a magasságból indul a hágóút az Albula-pass-ra (2.315 m). Utóbb kiderült, hogy orbitálisat tévedtünk, na,  nem abban, hogy nem kell elmenni Tiefencastel-ig, hanem abban, hogy egy folyó völgyön lefelé, az út is lefelé kell vezessen. Közben már aktívan kerestük az éjszaki szállásunknak helyet adó terepet, de nem volt igazán semmi. Visszatérve a tévedésünkre, azt hittük, hogy 1.280 m magasan bekapcsolódva a főútba, legurulgatunk kb. 300 m-t, és csak lesz hely a sátornak. Ezzel szemben 160 m meredek emelkedőt kellett még leküzdenünk, az út tervezőjének nevét nem pozitív kontextusba helyezve, - amiért most kérek elnézést, - de nem erre készültünk lélekben, hanem arra, hogy nem sok idő múlva végre lehet aludni, az előző éjszakai 2 órát megtoldva. Végül az 1.437 m magas - köztes - hágó meghágása előtt, még Wiesen-ben sikerült vizet vételezni, az eltervezett leves főzéshez, mert olyan csípős lett az idő, hogy ezt a tevékenységet kihagyhatatlannak ítéltük.

Hosszas kinlódás után megcsíptük a hágót,Cobrancot saját bevallása szerint csak az ideg hajtotta fel,némiképp lenyugodott,mikor kitárult a kilátás a Zugenschluchtra felülről.

 

                

 

 A hágócskáról lefelé gurulva pompás panoráma nyílt a következő napi hegycsoport csúcsaira, amit a lemenő nap vöröses fénye igazán látványossá tett.

 

                

 

 A nap végén Alvaneu (Alvagni) település előtt kb. 1.230 m magasságban egy sűrű facsoport mögötti kaszálót szúrt ki Cobranco 21:10 körül, ami alkalmasnak bizonyult sátorhelynek, így itt töltöttük az éjszakát, de előtte a levest természetesen elkészítettük, sőt én utána még lenyomtam fél liter teát is a rántott húsos, kenyeres, paradicsomos fő fogás után, némi süteménnyel, a vak sötétben,hogy megérjem a reggelt. Nem volt szükség, ringatásra, hirtelen minden átmenet nélkül aludtunk el. Igaz ránk is fért a pihenés nemcsak az elmúlt nap fáradalmai, de a következő nap kihívási miatt is.

 

                 

 

 

                 

 


 

2. nap (2016.07.18. hétfő  133km, 1920m szint)

 

Reggel, még félhomályban ébredtünk, de amíg magunkhoz tértünk a kómából, nap is így tett és fellendült a tiszta égboltra, bár mi még nem láttuk. A szállásunknak teret biztosító kis kaszáló

 

                 

 

 – a GPS adatai szerint - 1.237 m magasan terült el, ez a tény és a tiszta égbolt közösen bőséges harmatot hoztak létre. Ami olyan jelentős volt, ha ez a mennyiségű víz pl. az Atacama sivatagba került volna, akkor ott virágzó mezőket hozhatott volna létre, itt azonban csak csurom vizes sátorban, kerékpáros táskákban gyönyörködhettünk, meg kis idő múlva nedves cipőkben cuppogtunk. Nem tudtunk rögtön összepakolni, mert meg kellett várnunk, hogy a napocska be tudjon tekinteni a völgynek azon részébe, ahol a sátor várta a száradási lehetőséget.

 

                 

 

Meg is állapítottam, hogy legközelebb hozni kell magunkkal szárítógépet is. A nagy várakozásban dideregtünk kicsit, majd, mikor már kellően porzott a sátor, akkor összecuccoltunk, és valamivel 8 óra előtt útnak indultunk. A csípős idő és a gurulással induló nap előtt jól felöltöztem, hiszen kb. 950 m-ig kell ereszkednünk a tervek szerint. Apropó, terv.

Ezen a napon egy hosszabb etap figyelt be, melynek keretében át kellett jutnunk az Albula pass-on (2.315 m) és utána az Engadin völgyön (DNY-NY-i irányban) St. Moritz érintésével a Majola pass-on (1.815 m) keresztül a Mera völgyén át Olaszországba, mindenképpen Chiavennán (333 m) túlra, mert vadkempingezésre alkalmas terep csak ott várható. Ez egy egyszerű terv 100+ km 1.500+ m szint, közben rengeteg látnivaló.

Nagyon szép, napsütéses, de elég friss időben kezdtünk gurulni Tiefencastell irányába, és kis idő után értük el Alvagni települést, ahol friss vizet vételeztünk és haladtunk tovább, az Albula völgye felé. Az út vonalvezetése élvezetesen kanyargós volt, pompás kilátás nyílt ki előttünk, ahogy nyugat felé haladtunk. Rövid gurulás után – még 5 km-t sem tettünk meg, amikor – egy „T” elágazáshoz értünk, ahol nekünk balra kellett kanyarodnunk, míg jobbra Tiefencastell várt volna ránk. Ahogy vártunk a kikanyarodásra, feltűnt, hogy az Albula hágó utat mutató tábla alá, felszereltek egy narancssárga táblát, ami nyilván valami korlátozásra vonatkozott. Na, gondoltam, egyéb sem hiányzik, mint egy útlezárás, de mire ez végig futott az agyamon, már ki is tudtunk fordulni a főútra, majd a táblánál rögtön megálltunk és próbáltuk értelmezni, mit is korlátoznak. Az első érzés jónak bizonyult, mert a forgalom korlátozásra hívta fel a tábla a figyelmet. A tábla egyébként azt mondta, hogy 2016.07.30.-án fél 9 és fél egy között, csak Bergün-ig lehet közlekedni, szerencsére ez a dátum közel 2 héttel későbbi, így kicsit megnyugodva indultunk tovább. Azt gondoltuk, hogy innen már emelkedni fog az út, de csalódnunk kellett és továbbra is lejtett, bár enyhébb formában. A nap, pontosan szemből, vakítóan sütött, emiatt nem is nagyon lehetett előre nézni, hanem csak a jobb és baloldal panorámáját pásztáztuk. A lejtés teljesen megszűnt 954 m magasságban, pont akkor, amikor jobb oldalon, az mellett feltűnt egy Golf Club szépen nyírt pályájának képe,

 

                 

 

 ami több mint 1,5 km hosszan elkísért minket. Cobranco annyira belefeledkezett a szokásos eszmefuttatásokba, hogy túlfutottunk egy kilátóponton, de visszamentünk, hogy láthassuk a Landwasswerviadukt-ot, ami egy emblematikus része a Rhatische Bahn vonalának. Ez a magán társaság üzemelteti az egyik legfelkapottabb vasútvonalat az Alpokban, ami mellett szinte egész nap haladni fogunk. A nevezett viaduktban az az érdekes, hogy 1901-1902-ben épült, 65 m magas kő lábakon áll és 136 m hosszú, valamint az, hogy kanyarodik, ami szokatlan ilyen méretű hidak esetén. Tehát ez egy több mint 110 éves építmény, amit jelenleg is folyamatosan használnak a vonatok, melyek kb. fél óránként jönnek-mennek. A nevét arról a folyóról kapta, amely mellett a tegnapi napon, - Davos után – haladtunk, és a szurdokában feledhetetlen látványban volt részünk.

A kilátópontot az út bal oldalán, egy domb tetején találtuk meg, ahonnan bár látszott a híd, de szerettük volna közelebbről is megnézni, így bringára pattantunk és reméltük, hogy mielőtt a Landwasser-en átkelünk lesz lehetőségünk a híd közelébe férkőzni. Cobranco megkérdezett egy helyit, akinek útba igazítása után letértünk a főútról egy parkolónál, s egy hepe-hupás murvás úton beoldalogtunk szinte a viadukt alá, ahol megcsodáltuk a hihetetlen méretű alkotmányt,

 

                 

 

 és elkészítettük a szinte kötelező fotót.

A tovább indulás után először kis emelkedő, majd kis lejtő jött, semmi nehéz, lazán hajtottunk, már rövid ruhákban, mert a hőmérséklet gyorsan emelkedett. Filisur település után egy kicsit meredekebbre váltott az út, de ez is csak 5-7% meredekséget ért el, de ahogy haladtunk előre, a völgy szemben lévő hegyei egyre közelebb jöttek hozzánk, és úgy látszott, hogy előttünk össze is fog érni a mi oldalunk hegyeivel. Mikor már látszott az a pont, ahol az utunk haladni fog a hegyek szorításában összement szurdok felett,

 

                 

 

 akkor a meredekség is rákapcsolt és verte a 10 %-ot. Az áttörésnél az út annyira leszűkült, hogy mikor szemben feltűnt egy nagy teherautó, komolyan aggódtam, hogy elfér-e egy Mercedes és egy pótos IFA egymás mellett, de szerencsére a Merci nem lökött a mélybe. Szusszantunk egy keveset 1.280 m magasságban a szurdok legszűkebb részén,

 

                 

 

szemmeresztéssel egybekötve

 

                 

 

 és már haladtunk is tovább.

 

                 

 

 Még vagy 70 m szintet másztunk 8-10 % meredekség mellet,

 

                 

 

 amikor elértük Bergün- t (1.367 m) (rétórománul: Bravougn), én már nagyon váram, hiszen Cobranco előre jelezte, ebben a faluban fogunk reggelizni. A település, a régi festett házaival,

 

                 

 

 kis ékszerdoboz benyomását keltette, mikor keskeny utcáin a főtérig kerekeztünk. A – minden főtér kötelező kellékét képező – vízvételező hely megtalálása után,

 

                 

 

 Cobranco közölte, hogy nem eszünk rögtön, előtte meg kell keresni a vasúti múzeumot, mert ott van a „fókabébi”, vagy mi. Utána kiderült, hogy nem az előbb említett állatot keressük, hanem a „krokodilbébit”. Nekem fogalmam sem volt, mit keresne egy ilyen rusnya, meleg égövi állat itt fenn a hegyekben, főleg pedig, mi köze lehet a vasúti múzeumhoz. Szerencsére nem kellett sokat keresni, mert egy – a figyelmet látványosságokra felhívó barna – tábla mutatta, hogy egy kicsit vissza kell mennünk, arra lesz a múzeum. Amíg Cobranco „lóbálta” a kamerát én már indultam is visszafelé, mert gondoltam jobb mihamarabb megtalálni azt az állatot, utána pedig lehet enni, mert már igen éhes voltam. Cobranco kis késéssel utolért és elkezdtünk felmászni a meredek bekötőúton, én jobbra-balra nézegettem, nehogy egy elszabadult krokodil áldozatává váljak, pont reggeli előtt. Közben felértünk a vasútállomáshoz,

 

                 

 

 ahol Cobranco hirtelen felkiáltott, „na végre megvan” és egy fos barna villanymozdonyhoz kerekezett önfeledten, ahol elkészült néhány snitt az érdekességről

 

                 

 

 Aha, tehát ez „krokogyík”. Ebből a típusból - Rhaetian Railway Ge 6/6 I. -1921-1929 között 15 db-ot gyártottak, és a mai napig 2 db még üzemképes (a 414 és 415-ös), itt a bergüni múzeumban a 407-es sorozat számú van kiállítva.Érdekessége leginkább abban rejlik,hogy ez a világ legrégebbi,még üzemben álló villanymozdonya. Jól megnéztük, majd Cobranco önzetlenül visszaadta nekem azt a kesztyűt, amit a főtéren talált és azt sejtvén, hogy az enyém, elhozott. Kicsit meglepődött, amikor közöltem, hogy ez nem az én tulajdonom, de azért könnyen átlendültünk a tulajdonképpeni eltulajdonítás okozta megrázkódtatáson. Ezután, a kis közjáték után, végre enni lehetett volna – amit a peronon terveztünk, mert ott árnyék volt – kiderült, vonat érkezik és sok utas jelent meg a sínek mellett, emiatt várnunk kellett. Megvártuk az érkező Bernina Express-t, ami a svájci Chur-ból az olasz Tiránóig jár, a 150 km-es utat 4 óra 13 perc alatt teszi meg, közben 55 alagúton és 196 hídon halad át, 2008-tól az UNESCO Világörökség része. Majd, mikor elindult, gyorsan bementünk a peronra és elfoglaltunk egy padot. Már eszegettünk egy ideje, amikor a hangosbemondó bemondta, hogy következő vonat késik. Már Svájc sem a régi, késik a vonat, nyáron napsütésben, teljes letargiába estem, és már azon sem csodálkoztam, hogy nálunk is késnek. A minap azt találta mondani a MÁV szóvivője a sorozatos késések miatt, hogy el kell korábban indulni, akkor nem lesz probléma a késés. Csak azt nem mondta el, mennyivel kell korábban indulni, 1-2 órával, vagy 1-2 nappal.

Szóval vissza Bergünbe, ahol 6 perc késéssel érkezett az ellenkező irányból a Gleccser Express,

 

                    

 

 ami Zermatt-ból közlekedik St. Moritz-ba és a világ leglassabb expressze. Az út során áthalad 291 hídon és 91 alagúton, miközben megtesz 291 km-t kb. 8 óra alatt, viszont olyan látványos helyeken halad, hogy aki utazott már vele, az ódákat zeng róla.

Reggeli után - 11 óra körül – indultunk tovább az Albula hágó irányába, Bergün még nem látott keleti része felé, ahol igen meredek macskaköves úton küzdöttünk a kormánnyal és közben egy-egy oldalpislantással nyugtáztuk, hogy fantasztikus kinézetű, festett régi házak sorfala között hagytuk el a települést. A következő 3 km 9% átlag meredekségű volt, közben a szurdok alján zúgott az Albula,

 

                  

 

 a felettünk lévő domboldalak legváratlanabb helyein jöttek ki a vonatok a hegy gyomrából, hogy rövid kinn tartózkodás közben útba ejtsenek egy két viaduktot,

 

                 

 

majd utána eltűnjenek a következő alagútban. Mi látványos szerpentin utakon kapaszkodtunk felfelé, mondhatni „beszaratós” emelkedőn

 

                  

 

 Ezen a szakaszon kicsit leszakadtam, mert a természet jelezte, most kell felmásznom egy szinte függőleges sziklán, kezemben toalett papírral, ami nem is annyira egyszerű, ha mindkét kézre szükség lenne.

Az erdő nem volt túl sűrű, emiatt feljebb és feljebb hágtam, mint egy szégyenlős kőszáli kecske. Ez a felmászás és a lejutás is jó időbe tellett, így lemaradtam, mint a borravaló, de aztán belehúztam, mert nem akartam Cobrancot egyedül hagyni, végül valamivel Préda előtt értem utol.

 

                  

 

 A település olaszos neve nem véletlen, mert olasz aranyásók alapították, valamikor a 18. században. A hely nem tett ránk nagy benyomást, a műszaki munkálatok annál inkább, mert gőzerővel építették az Albula Tunnel II-őt, ami egy újabb vasúti alagút lesz. A már működő 6 km-es alagúton haladnak át az említett híres vonatok az Engadin völgy felé. Két szerpentin kanyarral Preda felett jött a következő látványosság a „Lai da Palpuogna” nevű tó,

 

                 

 

 aminek neve szintén rétóromán eredetű. Maga a tó igen szép zöld színben pompázott, miközben vörösfenyő koszorú keretezte.

 

                 

 

 Sajnos az úttól jóval lejjebb helyezkedett el, emiatt nem lehetett szó csobbanásról, annál is inkább, mert már 1.900 m magasan jártunk. A tó mellől már a távolban kivehetővé vált valami féle ház,

 

                 

 

de ez még nem a hágó, mert annak magassága 2.315 m. A tó után én tovább indultam, Cobranco még videót készített, néztem is a tükörben, vajon jön-e. Egyszer csak látom, hogy jön Ő, de egy másik bringás is feltűnt,

 

                 

 

majd mikor megálltam fényképezni, majdnem utolért és láthatóan küzdött azért, hogy megelőzzön. Nem erőlködtem, hagytam hadd menjen, ha akar, az előzés után láttam, hogy egy korombeli „bácsi”, kis napi csomaggal, felsőtestből erősen billegve nyomja felfelé.

Jobbra az Albula fülsiketítően pofázott vissza,illetve nem vissza,mert azt a hegyek tették,mint egyfajta sztereo viszhangként reprodukálva a történéseket.

 

                 

 

Közben elértük az előbb még távolinak tűnő házat (2.020 m), ami egy fogadó lehetett vagy valami postakocsi állomás valamikor,gondoltam,mivel az egyértelmüen látszott,hogy már nem "mai csirke". Itt megálltam, megvártam Cobrancot, ettem ittam. Vetettem néhány pillantást az előbbi versenytársa is, - aki egy almát küzdött le éppen – és megállapítottam, tényleg hasonló korú lehet, mint ahogy az előbb sebtiben gondoltam. A kajaszünetet eltöltve indultunk tovább az elnyújtott kanyarokkal vezetett úton,

 

                 

 

de már csak 300 m szint volt hátra, miközben élénk hátszél támogatta a küzdelmünket, ha támogatásnak lehet nevezni a 9-10 % meredeken kapaszkodva a hátszelet. Az útról látványos kilátás nyílt az alattunk elterülő kis – szintén zöld színű – tóra,

 

                 

 

melynek partján marhák legeltek, de a szintkülönbség miatt csak pöttyöknek látszottak az üde zöld mezőn.

 

                 

 

 Érdekes módon még 2.000 m magasan is találkoztunk fákkal, de a hegyek sziklás csúcsai már éles kontúrt rajzoltak a csodálatos kék égre.

 

                 

 

Közben egy fényképezéssel eltöltött pár perc alatt ismét megelőzött az előbb emlegetett bringás, a „sárga pólós”.

 

                 

 

 Mivel már első találkozás alkalmával is nehezményeztem, hogy nem köszönt és most sem tette, úgy döntöttem, ha harc, akkor legyen harc. Cobrancot nem volt értelme megvárni, mert többször megállt, emiatt döntöttem úgy, hogy saját tempóban felmegyek a hágóig és ott majd megvárom.

Aztán 2.200 m magasságban megjelent az alaktalan nagy kövek tömege az út mindkét oldalán,

 

                 

 

 jobbról emelkedő, balról meredek lejtő határolta az utat,

 

                 

 

 de közben a meredekség megenyhült, csak 5% körüli lett, az addigi 8% helyett, jó hátszéllel, így felkapcsoltam, majd leküzdöttem a derékból mind jobban billegő „sárga pólóst”. Nagyon jó fizikai állapotban éreztem magam, jól is haladtam, így a talált ellenfél pillanatok alatt lemaradt és már csak a látnivalókra kellett figyelnem. Ahogy haladtam, az út fölötti sziklán, kicsit távolabb mintha valami mozgott volna, jobban megnézve láttam, hogy három kőszáli kecske egyensúlyozott a sziklákon.

 

                 

 

 Azon mód, nyeregből nem lehetett kattintani, mert nagy zoom kellett hozzá, emiatt úgy döntöttem, hogy haladok még egy kicsit, és ha közelebb érek, majd készítek fényképet. Sajnos mire közel értem már csak egy kecskét sikerült megörökíteni, igaz azt kétszer is. Innen már pillanatok alatt fenn voltam a hágón, ahol az eddig is fújó erős szél miatt gyorsan előkotortam a meleg ruhákat és felöltöztem. A tulajdonképpeni hágó infrastruktúrája, egy semmitmondó, ütött-kopott, rozsdás tetőborítású házból és a köré kirakott néhány asztalból meg padból állt. Az asztaloknál sehol egy árnyék, de azért fáradt bringásból volt néhány, akik frissítették magukat a Gasthaus Albula-Hospitz kínálatából. Én felmásztam a turistaházzal szemközti dombra, hogy jobban szemügyre vehessem a környéket, nem csak azt az oldalt ahonnan jöttünk, hanem azt is amerre mennünk kell. Egy idő után eluntam magam a nagy szélben és átcaplattam a ház mögötti dombra, ahonnan Cobrancot meglátni reméltem. Sikerült is,igaz csak a bringáját,

 

                 

 

mint utólag kiderült a "holdbéli" kőzetet tanulmányozta épp nagy elánnal.Közben végiggondoltam, milyen is volt a hágóút és azt kell mondanom, tetszett a környező hegyek látványa, a kicsi forgalom, de az út vonalvezetése nem volt igazán érdekes.

 

                 

 

 Viszonylag kevés visszafordító, sok hosszú íves kanyar, vagy egyenes, de azért tetszett, igaz eddig nem nagyon volt hasonló magasságú hágóút, amivel ne lettem volna elégedett. Amíg ilyen gondolatok jártak a fejemben, olyan helyre sikerült felmásznom, ahol egész friss – néhány napos – havat találtam és kedvet kaptam egy kis hógolyózásra. A háttérben már Cobranco is feltűnt, hát füttyögtem neki, mint a „mormik”, hátha észrevesz. Sokadik kísérletemnél felnézett integettünk egymásnak és egy hógolyóval üdvözöltem, bár vagy 200 m-re voltam tőle. Amikor felért, együtt is felmentünk a kis dombra,

 

                  

 

 itt otthagytam a névjegyem a hóban,ha valaki netán arra jár valamikor,tudja,behúztuk ezt is.

 

                 

 

majd indultunk lefelé, mert még kb. 80 km hátra volt a napi tervből, igaz már nagyrészt lefelé. A hágó túloldala eleinte enyhén, vagy egyáltalán nem lejtett, de a továbbra is erős hátszél segített a haladásban. Ezen a lapályos nyereg részen keresztül-kasul járt a marhacsorda az úton, nem győztünk fékezni.

 

                  

 

 A nem régi havazás nyomai itt is kiütköztek a hegyoldalak hosszanti mélyedéseiben a megmaradt hófoltok vakítóan világítottak.

 

                 

 

Megint megálltunk egy fotó erejéig,hihetetlen hangulata volt a vidéknek.

 

                 

 

Utána kicsit nőtt a meredekség, de az első 3 km-en csak 50-60 m-t vesztettünk, miközben a táj nem volt olyan kopár, mint a másik oldal felől.

 

                    

 

 Olyan 2.240 m magasságtól hirtelen 9 % lett a meredekség, ami az Engadin völgyig ki is tartott. A felső szakaszon nem győztem húzni a féket az egyenes vagy hosszú ívű kanyarokban, a hágóútnak csak az alsó szakasza lett élvezetes a néhány (8-10) visszafordító kanyar jóvoltából.

 

                  

 

 Ezen – az alsó részen – megjelentek az ágas-bogas ölnyi vastag vörösfenyő erdők, ami nekem nagyon tetszett.

 

                  

 

 Ezen a szakaszon már jó kilátás nyílt a völgybe csatlakozó út melletti településre La Punt-ra (1.700 m),

 

                  

 

 ahol nekünk jobbra kellet venni az irányt,az Inn melletti bringaúton. Mielőtt leértünk volna a becsatlakozáshoz megálltunk, vételeztünk vizet, majd elindultunk, amikor egy kedves bringás utánam hozta –, most már tényleg a saját – elhagyott kesztyűmet, ami leesett a csomagomról, mert elfelejtettem zsebre vágni. Ha olvassa, akkor innen is köszönöm neki. A városban az Inn-en átívelő híd után jobbra kanyarodtunk és az először tetszetős házak között,

 

                  

 

 majd a gát mellett vezető murvás bringaúton hajtottunk St. Moritz felé,amikor egy lovas nélküli ló ügetett el mellettünk, majd egy olaszul beszélő cserkészcsapat jött szembe. Az Engadin völgy itt széles lapos arcát mutatta felénk, a távolban nyugat felé már látszott, hogy szűkülni fog,

 

                  

 

de addig még volt hajtani valónk. Én egy ideje nyűgösködtem, hogy már közel 16 óra van és még nem is ebédeltünk, amikor egy pihenő park szerűséghez értünk, ami ugyan nem felelt meg Cobranco maximalizmusának, ami az ebédelő helyek besorolását illeti, de azért csak megálltunk. Itt egy ingyenes, csodásan tiszta illemhelyet, szemetest, padot, és a környék revitalizációjáról térképeket és képeket találtunk. Cobranco legnagyobb baja az asztal hiánya volt, de azért a padon keresztben ülve csak sikerült megebédelni. Ebéd után úgy döntöttünk, jó ez a bringaút, de inkább kimegyünk a főútra, hogy jobban tudjunk haladni, bár ez eleinte nem volt egyszerű, az útépítés és terelés miatt. Innen viszonylag hamar elértük Samedan-t (1.722 m),

 

                  

 

 ami arról híres, hogy ez hideg-zugban fekszik, még nyáron is képes a hőmérő higanyszála hajnalonta, a negatív tartományba összehúzódni (néhány nappal az ott létünk előtt is volt fagy). Miközben ezeket a sorokat írom, nálunk már 5 hete igen erős tél van nálunk, kíváncsiságból megnéztem a svájci hideglyuk (Samedan) és a magyar hideglyuk (Zabar 227 m) egy hetes előre jelzését. Az igazság az, hogy Zabar nyert, hidegebbet jósolt az előrejelzés, bár a tengerszint feletti magassága 1.500 m-rel kisebb (mindkét előre jelzést svájci honlapról vettem).

Innen, egy kis útvonal módosítás után, Samedanon keresztül támadtuk meg St. Moritz-ot. Már ismertük a Móricba vezető utat a 2010-es túránkról,

 

                  

 

 amikor a Berniná-ról lefelé jövet még megnéztük a híres helyet. Most amennyire lehetett elkerültük a főutat, mert rossz tapasztalatunk volt vele, a meredek út és a kíméletlenül hatalmas forgalom miatt. A samedani kerülő végén, azonban mégis fel kellett hajtani a félt útra, de viszonylag hamar felértük a fennsíkra, ahol már régi ismerősként üdvözöltük a pompás tavat

 

                  

 

 és a hegyoldalba épült hivalkodó települést.

 

                  

 

 Nem akartunk itt sokat időzni, de azért lementünk a tóparti sétányra, hogy legalább itt nyugtunk legyen a forgalomtól, meg látványilag is nagyon jó ez az út. Ahogy nem túl lendületesen haladtunk, egyre-másra jöttek elő a 6 évvel ezelőtti emlékek, az ebédelő helyről,

 

                  

 

a tó végén elhelyezkedő üdülő részről

 

                  

 

 a domboldalban pöffeszkedő, fejedelmi szállodákról.

 

                 

 

 Igaz, hogy minden szinte tökéletes, szép, rendezett, de valahogy úgy vagyok St. Moritz-al, mint Petőfi a Kárpátokkal. Elhagyva St. Moritz lenyűgöző épületeit és a Lej Da St. Murezzan tavat (a St. Moritzersee rétoromán neve) és vele St. Moritz Bad-ot,

 

                 

 

 az utat mindkét oldalról 3.000 m-es hegyek tartják megfigyelés alatt és nyújtanak ezzel az utazónak fantasztikus látványt.

 

                 

 

 Az útnak itt egyáltalán nincs lejtése, nagyon könnyen haladtunk, tudtunk nézelődni, bámészkodni, szerencsére nem sokáig maradtunk tó nélkül, alig haladtunk 2 km-t, máris feltűnt a Majola hágóig még hátra lévő 3 tó közül az első, a Lej Da Campfér, ami a legkisebb kiterjedésű,de még így is hasonló méretű, mint a St. Moritzersee. A tó túlfelén magasodó hegyek mögött óriási havas, gleccseres lejtők látszottak a háttérben, ezek a Bernina masszívumhoz tartoztak és még sokáig lekötötték figyelmünket. Silvaplauna település mellett elhajtva rögtön előtűnt a második tó, a Laj Da Silvaplauna (kb. 3 km hosszú),

 

                  

 

 ami egy vékony átfolyón keresztül összeköttetésben állt az előző tóval és ezen a szűkületen egy híd is átvezetett. Az utolsó tó a Lej Da Segl volt, ami hosszát tekintve, mind közül a legnagyobb, majd 5 km.

 

                  

 

 Mikor a tó mellet haladtunk, már azt hittük, hogy vége lesz és jön a Majola hágó, amikor egy benyúló földnyelvre feltekerve, megpillantottuk a tó másik felét, ami olyan hosszú lett, mint amit eddig láttunk belőle.

 

                 

 

 Tudom mindenkinek javasolni – de csak szép időben – ezt az utat, mert lebilincselően szép a környék, a hegyek, a tavak, a felhőcskék a kék égen, tényleg fantasztikus minden. A tó végén már csak egy települést lehet találni ez Majola (1.824 m),ami egyben a hágó is.

 

                 

 

A település feletti déli hegyoldalban található Lagh Dal Lunghin (2.498 m) tóból ered az Inn, ami kb. 510 km után ömlik a Dunába, de előtte mindegyik – előbb említett - tavon áthalad. Majola attól érdekes bringás körökben, hogy az innen lefelé induló hágóút úgy néz ki, mint egy kis Stelvió,

 

                 

 

 meredek lejtői éles visszafordítós kanyarokban végződnek, felülről nézve, az ember hátán megjelenik a borzongás a látványtól. Mi negyed nyolc körül indultunk el lefelé, és tudtuk, nem sok választásunk van, még vagy 40 km-t haladnunk kell ahhoz, hogy éjszaki szállásnak megfelelő helyet találjunk, már Olaszországban 300 m körüli magasságban.

A hágón már mentünk lefelé és felfelé is autóval, igaz éjszaka nagy ködben, esőben, de annak az útnak az emlékei és a jelen látvány előrevetítette az élvezetes ereszkedést. És nem is csalódtunk az útban, bár nagyon kellett figyelni a kanyarokban, a fékekre,

 

                  

 

 emiatt a környező hegyek látványára már nem jutott kapacitás, de ezt Cobranco fejkamerás videója pótolja. A 13 visszafordítós kanyar – és 270 m szintvesztés – után egy kissé enyhült a lejtő és már meg tudtuk csodálni a völgyet övező óriási hegyeket.

 

                 

 

Az út érdekes módon többször meredekebbre váltott, majd újra enyhébben lejtett, de ez nem jelentette azt, hogy lassan haladtunk volna. Élvezetes gurulásban nem volt hiány, újra 8 kanyar tette próbára a figyelmünket, amikor elértük a már messziről látszó, - a Mera forrását rejtő - völgyzáró gátat a baloldalon, ami persze tőlünk jó 1.000 m-rel magasabban volt. Pompásan haladtunk élveztük az ereszkedést, amikor egyszer csak egy alagút bejáratánál megláttam a bringával behajtani tilos táblát,

 

                  

 

 gyorsan megálltunk és az alagút-kerülő régi út felé vettük az irányt. Átsuhantunk Promontogno településen és Cobranconak az az ötlete támadt, hogy próbáljuk meg a régi utat, ne térjünk vissza a főútra. Egy darabig próbálkoztunk, de a mikor 8% emelkedésbe csapott át, az addig kellemesen lejtő út, szégyenszemre visszatértünk a széles jó minőségű útra.

 

                  

 

 Innen még 3 km-t haladtunk, mielőtt átléptük az Olasz határt, Dogana-nál (20:25-kor), ahol unott, direkt hátat fordító svájci határőr mögött gurultunk át az olasz oldalra, ahol senki nem fordított hátat nekünk, igaz azért, mert nem is volt ott senki. Mikor egy-egy településre beértünk, rögtön a szokásos olaszos sikátoros utcákon suhantunk, aminek érdekes feelingje volt, főleg mert már kezdett szürkülni, nekünk meg sietni kellett volna.

 

                  

 

 A sietési kényszer ellenére megálltunk a Mera duzzasztásánál (Il Lago), mert a jobb oldali hegy oldalából, nagy magasságból óriási vízesés látványa erre kényszerített, készítettünk róla képet és snittet is.

 

                 

 

Ahogy egyre lejjebb ereszkedtünk, úgy éreztünk magunkat, mintha egy alulról fűtött üstbe merülnénk bele, egyik pillanatról a másikra váltotta fel az esti éles hegyi levegőt a Pó síkságot idéző párás, fülledt meleg, mikor beértünk 20:50-kor Chiavennába (333 m). Innentől már várható volt, hogy valamilyen táborhely kezdemény adódik, de még 4 km-t kellett gurulnunk és a főútról le kellett térni, hogy a Gordona (283 m) előtt elterülő mező egy sarkában megleljük az éjszakai szálláshelyünket valamivel negyed tíz után. Ekkor megnyugodva, hogy megvan a hely, elkezdődött a Cobranco igényeit kielégítő vacsorázó hely keresése, ami szintén nem volt egyszerű, de 21:30-ra az is meglett, és csak a vacsorát (levest is) kellett elkészíteni és megenni a főút mellett lévő kis parkoló, beton korlátján, a vaksötétben. Azután már csak vissza kellett menni a táborhely színhelyére

 

                  

 

 és 22:45 –re sikerült a sátrat felállítani, majd hirtelen eldűltünk, de még dőlés közben a töltést elindítottuk, hogy a holnapi keménynek ígérkező túrára fel legyenek a GPS és a kamera akkumulátorok is töltve.

 

         

 

 

         

 


 

3.nap(2016.07.19. kedd 64km, 1817m szint)

 

Az előző napi beszámoló azzal ért véget, hogy a következő napon keménynek ígérkező etap jön. Mikor reggel felébredtünk, már tudtuk, a jövő elkezdődött, bár egy kicsit lassacskán, mert minden oly’ vizes lett, a bőséges harmattól,

 

                 

 

hogy meg kellett várni, míg a durván É-D fekvésű völgybe (Mera völgye) be tudnak hatolni a nap, szárító sugarai. Ez azért is volt nehéz, mert mi kb. 240 m magasan voltunk, míg a szemben lévő hegy csúcsa 2.600 m-es magasságot ért el

 

                

 

 és onnan vártuk a nap bepillantását. Már ekkor érezhető volt a fülledt párás levegő, ami ezen a környéken mindennapos. A reggeli helyzet leírása után, visszakanyarodnék arra, vajon mi lesz nehéz ezen a napon. Tehát, legurulunk a Mera völgyén a Lago di Mezzola tó mellett, az Adda völgyéig, majd ezen felfelé egészen Morbegno-ig. Ez, eddig elég egyszerű, nincs szintemelkedés, nincs is messze, utána is egyszerű az útvonal, Morbegno-nál hirtelen felkanyarodunk a Passo San Marco (1.985 m) hágóra vezető útra és felmegyünk, majd a túloldalon legurulunk. Ez így leírva egyszerű, de Morbegno 262 m magasan fekszik, a várható szint 1.723 m, na ez teszi nehézzé, legalábbis nekünk öregeknek. Ráadásul erről a hágóról nem nagyon találtunk túraleírást, csak a szokásos „cyclingcols” szint diagramot, ami eddig mindig megtréfált bennünket. A száraz adatokon kívül a nagy hőséget is bekalkuláltuk, hiszen nagyon alacsonyról indul a hágóút, július közepén ez a környék elég forró, nagy a pára.

Jut eszembe még egy „érdekesség”, eddig még nem sikerült fürödnünk, emiatt nagyon vártuk a Lago di Mezzola tavat, a csobbanást, ami nem csak a hűtésnek tett volna jót, de a szagunknak is.

A csobbanás irányába valamivel 9 óra előtt indultunk el és rögtön a már említett magas árnyékába próbáltunk belopakodni a völgy keleti oldalán, azonban a nap nagy lendületet vett, hogy át tudjon sütni felette és olyan magasra hágott, hogy árnyékot nem találtunk.

 

                 

 

A szokásos olaszos tömeg fogadott az úton és alig haladtunk pár km-t, már bejött egy zavaró tényező, egy útlezárást ígérő tábla formájában. Cobranco – a tőle megszokott módon – letolt, amikor komolyan szerettem volna venni a jelzést, mondván ez hülyeség, biztosan nincs annyira lezárva, hogy bringával ne lehetne átmenni rajta. Úgy tűnt, igaza lehet, mert mások sem tértek rá a jelzett kerülő útra, csak mente tovább, így mi is suhantunk a szinte sík széles völgyön, ami a kétoldali hegyek sorfala közé szorult. Egy körforgalomnál úgy gondoltam, jobb lenne a terelőút felé venni az irányt, de Cobranco résen volt, nem tudtam megtéveszteni, így visszatértünk az eredeti utunkra. Aztán valahogy egyre kevesebb autó jött hátulról, az elöl lévőket már nem is láttuk, amikor egy fűkaszás ember borzasztóan gesztikulálva próbálta felhívni magára a figyelmünket, sikerrel. Mikor megálltunk, elmagyarázta ékes olasz nyelven, hogy az út tényleg megszűnik és menjünk kicsit vissza, és ott kanyarodjunk balra, majd a völgy nyugati oldalán vezető úton tudunk tovább menni. Igazán rendes volt tőle a figyelmesség, mi megköszöntük és megfogadtuk a tanácsát és átmentünk a túloldalon vezető útra, ami ugyanolyan széles, jó minőségű, de nagy forgalmú volt, mint az előző.

 

                 

 

 Itt már a völgy keskenyedni kezdett, majd kb. 3 km múlva már láttuk is a Lago di Mezzola-t, ami látványos kis tavacska, a körülötte álló égbe nyúló hegyekkel. Egy parti sétányon kerekeztünk, majd elértük a tó partján kialakított strand szerűséget, ahol egy padnál megálltunk és megpróbálkoztunk a fürdéssel. Nem tudom, miért írom a többes számban, mert csak Cobranco próbálta meg én inkább a reggelit választottam. A fürdés, vagy valami hasonló, egy kicsit rövidre sikeredet, na, nem csak időben magasságra is, csak fél lábszárig jutott be, ott álldogált egy keveset, majd kijött. Kérdeztem is tőle, hogy ilyen meleg a víz, de nem válaszolt, ekkor láttam meg a lábszőrzetén a deret és érteni véltem, miért nem válaszolt. Hát igen, a tavat a Mera táplálja, ami vagy 40 km-rel feljebb a Lagh da l’ Albigna tóból ered, 2.100 m magasságában és a tóba a gleccserek vizét gyűjtik. A folyó a nagy lejtés miatt lerohan a síkságra és nincs ideje felmelegedni, mire a tóba ér, de legalább a hattyúk jól érezték magukat, miközben a part közelében úszkálva próbálták felmérni, ki lehet az a kétlábú aki kenyeret dob nekik. Bennünk csalódniuk kellett, nekünk minden energiára szükségünk volt ezen a napon emiatt inkább megettük a madáreleséget. Cobranconak, ha fürdeni nem is, de borotválkozni sikerült, amit én kihagytam, mert a reggelit részesítettem előnyben. Annak ellenére, hogy még jócskán délelőtt volt, a meleg és a pára kezdett kellemetlen lenni, mivel a padot elkerülte az árnyék. A reggeli elfogyasztása után valamikor 11 óra körül indultunk tovább, a tó partján futó bringaúton, ami ugyan lassabb, mint a főút, de látvány világában sokkal jobb, és nézelődni is mertünk.

 

                  

 

 Tulajdonképpen a Mezzola tó valamikor a Como-i tó része volt, de a két folyó (Mera, Adda) felgyülemlő hordaléka elzárta a Mezzola-t a Como-i tótól, csak egy kis csatorna köti össze a kettőt, amin a Mera belefolyik a nagyobb tóba. Amikor elértük ezt a hordalék padot, már nagyon figyeltük, hogy hol kell balra kanyarodni az Adda völgyébe, nehogy a Como-i tó felé menjünk. Ez a figyelés többé-kevésbé sikerült, mert ugyan rossz felé vettük az irányt, de idejében visszafordultunk és élénk hátszélben megkezdtük az utolsó sík rész leküzdését Morbegno-ig. Érdekes volt az utunk, a K-NY-i völgy északi oldalán haladtunk és forgalom szinte nem is volt. A 2010-es túrán ezen a völgyön jöttünk le a Como-i tóhoz, akkor a völgy déli oldalán futó úton, de ott borzasztó öldöklő forgalommal küzdöttünk. Most is erre készültünk, de kellemes meglepetésre nyugodtan tudtunk haladni, az egyre nagyobb hőségben. Már előre látszott, hogy a hágó mászást a legnagyobb hőségben fogjuk elkezdeni, ahogy kell. Persze az előzetes terv az volt, hogy az Adda völgyében kellett volna az éjszakai táborozást megejteni, de ez azt jelentette volna, hogy még 30 km-t kellett volna este megtennünk, ami nem volt reális. Menet közben pásztáztuk a szemben lévő gerincet, vajon hol fog ezen az utunk átvezetni, de szinte lehetetlennek látszott, hogy ezen ember átjuthat. A látvány lebilincselő volt, felettünk a kék ég, az izzó napkoronggal, az utunkat két oldalról éles szélű hegyek határolták melyek szinte az eget karcolták,középen a fantasztikus színű folyó.

 

                  

 

 Aztán ahogy haladtunk, és közeledtünk Morbegno felé, már körvonalazódott két völgy, mint repedés a falon, ahol talán mégis vezet út. Az Adda egyre közelebb jött hozzánk, sőt még egy kerékpárút is megjelent a lendületes, világoskék folyó mellett,

 

                 

 

 de nem tudtunk lejutni rá. Később ez sikerült és fantasztikus látványban volt részünk, folyó szintről nézhettünk végig a felfelé egyre keskenyedő völgyön. Ahogy gurulgattunk, megláttunk egy középkori kőhidat, ami a folyón vezetett át, de olyan magas ívelt formában, hogy szinte nem is hittük el, hogy létezik ilyen.

 

                 

 

 Addig néztünk és hitetlenkedtünk a formáján, amíg egészen odaértünk, és akkor vált nyilvánvalóvá, nekünk ezen kell átmennünk ahhoz, hogy Morbegno-ba érjünk. A kerékpár-út igen erősen emelkedni kezdett, hogy a folyószintről a magasan vezetett hídra fel tudjunk hajtan, de ezzel még nem volt vége, a híd maga is bődületesen emelkedett.

 

                  

 

 A GPS adatokból előkerestem, mert kíváncsi voltam a meredekségre, és azt láttam, hogy 45 m alatt 9 m szintemelkedés, ami „Barátok közt” is 20% (A mindenit, milyen filmcímek jutnak eszembe, rossz hatással van rám Cobranco). A híd ráadásul nem aszfaltos, hanem a folyóból származó lapos kövekkel volt kirakva, hogy még könnyebb legyen, viszont cserébe csak a bringa és a moped nem volt kitiltva róla. Az ív tetejéről sikerül megfigyelni a szemben lévő hegy testén éktelenkedő hasadékot,

 

                 

 

amit úgy azonosítottunk, hogy oda vezet a délutáni program, mert időközben átléptük a delet. A hídról legurulva, már be is jutottunk a városba és első programként boltot szerettünk volna keresni, valami itóka beszerzés céljából, mert nem volt információnk a hágó vízellátásával kapcsolatban. A boltkeresés nem ment simán, mert az utcán szinte nem is láttunk embert, akitől megkérdezhettük volna valamit, így csak lődörögtünk, jöttünk-mentünk, mint valami jött-ment különítmény. Fél óra bóklászás után találtunk turista információt, hurrá, illetve mégsem hurrá, inkább szieszta miatt zárva. Cobranco bevetette magát és egy véletlenül arra járótól megszerezte a bolthoz vezető itinert és már mentünk is. A - kellemesen légkondicionált - áruház pazar kínálatából csak folyadékokra  vettettünk pillantásokat és némi válogatás után jól felpakolva jöttünk ki. A hágónak 13:30-kor kezdtünk neki 240 m magasságból startolva

 

                 

 

 (az Adda hídnál 228 m-en voltunk), és ahogy a hegy lábához értünk és egy hirtelen bal kanyarral ráfordultunk a szerpentinre, azt konstatáltuk, hogy kellemes árnyas az út, bár a papírjainkon szereplő 3 % meredekség helyett rögtön 9 %-kal nyitott.

 

                  

 

 Az utunk először kelet, majd nyugat felé haladt, a völggyel párhuzamosan rajzoltuk a szerpentinek egyeneseit és emiatt egyre jobb és jobb kilátásban volt részünk, nemcsak a városra, hanem az Adda völgyére is.

 

                 

 

 Három kanyar után már úgy izzadtunk, hogy nem győztünk inni, és amikor a legnagyobb a szükség, akkor rögtön ott termett egy jéghideg vizű forrás, ahol megállva próbáltuk magunkat frissíteni.

 

                 

 

A pólót nem mertem bevizezni, nehogy betegség legyen a dologból, de a sapka bemártása nagyon jól működött agy felforrás ellen.Volt itt valamiféle vallási kegyhely,

 

                 

 

ami azon kívül,hogy lefotóztuk, még remek rálátást is biztosított az alattunk elterülő Morbegnora.

 

                 

 

 Az út továbbra is igen hosszú km-eket írt le a visszafordítós kanyarok között, ami a 710 m magasan elhelyezkedő Arzo településig

 

                 

 

 így is maradt, ahonnan szép kilátást nyílt a Bitto völgyének szomszéd oldalára,

 

                 

 

 hiszen az út itt már merőlegesen haladt az Adda völgyére, amit végérvényesen elhagytunk. A meredekség nem volt vészes 7-8 %, de a hőséggel, párával (itt már nem voltak árnyékot adó fák) együtt nehézzé tette a hágó mászást, nem győztük a folyadékot pótolni. A GPS adatokat visszanézve ezen a szakaszon 38 C-t mutatott,

 

                 

 

 de a magasság és az idő előrehaladtával sem csökkent számottevően, mert az út dél-keleti irányban haladt, a nap pedig dél-nyugati irányból tűzött. A völgy legnagyobb települését Albaredo-t 16 óra előtt értük el,

 

                

 

 ahol pompás ülőkádakban lehetett volna hűsölni, de olyan hideg volt a víz, hogy nem bírtuk ki. A faluban, vagy, - hogy meg ne sértsem az itt lakókat, - városban igen meredek nagyon látványos szerpentin kanyarokon keresztül jutottunk feljebb és feljebb, szinte el sem akartuk hinni, mikor felnéztünk, hogy hol vezet az út, egy hosszabb szakaszon 10 % feletti emelkedést regisztráltunk.

 

                

 

 A bal oldalunkon meredek emelkedő, jobb oldalunkon meredek leszakadás, a Bitto völgyébe,

 

                

 

 így kellett egyensúlyoznunk a látványos úton. Végre elérkezett az ebéd ideje, már nyaggattam Cobranco-t, de nem volt megfelelő étkezőhely, paddal, asztallal, vízzel, szemetessel, és szép kilátással. Ezek közül a feltételek közül csak a szép kilátásban nem volt hiány,

 

               

 

 a többiből egyet sem láttunk Morbegno-ból történő elindulás óta. Végül negyed 5-kor álltunk meg ebédelni, egy árnyékos kő lépcsőre ültünk le, ami egy lejjebb fekvő házhoz vezető úton volt. Itt már a szép kilátás sem volt alapjog, csak az árnyékot díjaztuk. Éppen jó ízűen falatoztunk, amikor lent mozgás támadt és egy „gumicsizmáskandúr” elindult felfelé, ahol éppen ettünk. Eddig Morbegno-tól összesen láttunk 3 embert, most meg pont akkor jön egy negyedik, amikor eszünk. Persze nem fért el tőlünk fel kellett állni odébb kellett pakolni, de végül szerencsésen pótoltuk a kalóriákat és 17 óra körül tovább álltunk. Ebéd után megint szerpentines lett az út és a domboldalban sűrű erdőben kapaszkodtunk felfelé

 

               

 

 és már alig 900 m szint volt hátra a hágóig. Most jut eszembe, hogy még nem emlékeztem meg a forgalomról, hát persze, mert olyan idilli volt az út, szinte se egy motoros, se egy autó nem volt egész nap, a zavaró tényezők nullához tartottak, emiatt feledkezhettem meg róla. Az előbb említett szerpentin kanyarok valahol 1.300 m magasságban értek véget, de az emelkedés nem lanyhult, csak a hegy vonalát követte az út. Sokszor megálltunk fényképezni,

 

                 

 

 videózni, vagy csak inni, emiatt nem haladtunk nagyon jól, de nem is a minél hamarabbi feljutás volt a cél, hanem a látvány megélése, a kilátás élvezete és ezt sikerül végrehajtani. Sajnos még egy lejtő is befigyelt (1.540 m-nél), mondjuk nem volt jelentős, de mégis 20 m szintet vesztettünk,

 

                 

 

arra azonban jól jött, hogy átmenetileg megjavuljon a hűtésünk. A következő 250 m szintet egyre kellemesebb időben tettük meg, a hőmérséklet már elviselhető szintre csökkent a nap sugarai sem égettek már, ahogy laposabb szögben sütött. Viszont emiatt nagyon jó látványt nyújtottak a hegyek,

 

                 

 

 a csúcsok élesen kirajzolódtak,

 

                  

 

 ezzel újabb lökést adva a fáradó vándoroknak. Este 8 körül járt az idő, amikor 1.800 m magasságban - egy jobbos kanyarnál – úgy látszott, hogy lejjebb van egy táborhelynek alkalmasnak tűnő placc, miközben a szél is igen élénkre váltott.

 

                 

 

 Gyorsan leszaladtam a kb. 40 m-rel lejjebb fekvő területre, egy murvás úton, ami egy legelő része lehetett, de sajnos a fentről jónak látszó rész, lejtős volt és a marhák is jól megtisztelték már. Pedig már beleéltük magunkat, hogy itt lesz az esti táborhely és majd másnap reggel meghódítjuk a hágót. A sikertelen területfoglalás után tovább haladtunk és úgy döntöttünk, hogy lesz, ami lesz, felmegyünk a hágóra.

 

                 

 

 Sajnos a GPS-em kimerült 1.830 m magasságban, ahonnan még kb. 2 km-t hajtottunk egyre csökkenő fényben,

 

                 

 

a végén a nap már tényleg vízszintesen sütött.  Azért mielőtt felértünk, volt egy érdekes dolog, mégpedig egy közlekedési lámpa 1.950 m magasan és pirosat mutatott.

 

                 

 

 Ekkor már vagy 1 órája se elölről, se hátulról nem jött jármű, de mi, mint szabálykövető nép szegény gyermekei szépen kivártuk a zöldet, nehogy egy bokorban lapuló zsandár megbüntessen (igaz bokor sem volt már sehol). A hágót 20:45 körül értük el,

 

                  

 

és már előtte is erősen meresztettük a szemünket, vajon hol lehetne itt sátrat verni. A hágó túloldala már nemzeti park, tehát ez szóba sem jöhetett, emiatt a már látott oldalon kezdtünk nézelődni. A lemenő nap utolsó fényében szemügyre vettük, a matricákkal rongyosra ragasztott táblát, és megállapítottam, hogy ennyi tacepaót még nem is láttam egy hágón sem. Felmerül a kérdés, hogy kik ragasztották tele a táblát, sőt, még táblatartó csöveket is, főleg annak fényében érdekes ez, hogy felfelé jövet nagyon kevés bringással találkoztunk.

 

                 

 

 Mikor túltettük magunkat a meglepődésen, ott helyben próbáltunk sátor helyet keresni. Én leszaladtam a túloldalon, egy kis gyalogösvényen, mert nem messze egy pad előtt síknak tetsző részt véltünk felfedezni, de sajnos nem volt alkalmas sátrazásra. Azért érdemes megjegyezni ezt a kis placcot, mert még érdekes szerepe lesz a későbbiekben. A hágón állt egy távközlési konténer, megnéztük a mögötte lévő helyet is,

 

                 

 

 de akkora kövek voltak, hogy nem jöhetett szóba, így visszafelé haladtunk, mert kb. 200 m-re volt egy kis kőház és annak a murvás, kavicsos parkolóját elfogadhatónak éreztük, mivel nem bántanánk a nemzeti parkot, a parkolóban elfért 20-30 autó, de éppen egy sem volt jelen, így várhatóan nem lenne probléma. A helyszínen Cobranco máris az út túl oldalán lévő enyhe emelkedővel induló, majd síkká váló dombocskát választotta, ami felé egy ismertető tábla mellett vitt el az utunk, A táblán arról voltak információk, hogy mit is tilos itt a nemzeti parkban, illetve milyen védett növény és állatvilágot védenek a pusztulástól. Nagy nehezen feltoltuk az IFA-kat, és egy nagy kövekkel körülvett tűzrakó-hely mellett találtuk meg az optimális helyet a sátornak. Amennyire lehetett próbáltunk a kirakatból kikerülni, de ez a próbálkozás csak arra volt elegendő, hogy azok szeme elől voltunk rejtve, akik Morbegno felől jöttek fel, mint mi, az ellenkező oldalról, illetve a hágóról tökéletes rálátás volt a sátorra. Nem lehetett mit tenni, hiszen fák bokrok egyáltalán nem voltak, azok jó 150 m-rel lejjebb fogytak el. Izgalmas volt a helyzet, mert nemcsak én,. De még Cobranco sem sátrazott hágón, ennyire szem előtt, de nem volt választásunk, bár ez nemigen fogja a nemzeti park őrét, ha ránk talál, és miért ne találna ránk, legfeljebb akkor nem, ha nem jön fel másnap reggel. A sátor felállítása után főztem egy illetve, „véletlenül„ két teát, hogy Cobranconak is jusson, mert nagyon leesett a hőmérséklet 21:30 után, mire elkészültünk.

Cobranconak nem volt étvágya, csak a teát itta meg és már ment is a sátorba, na, én nem. Vacsora nélkül nem akartam lefeküdni, mert mi van akkor, ha reggel valamilyen váratlan oknál fogva hirtelen kell mennünk és nem tudok enni. Ennek már gondolatától is úgy kétségbe estem, hogy normális méretű vacsorát készítettem, - szenyák, süti, tea - a tűzrakó helyre betett lámpa fényénél, hátha nem lát jól minket, az a néhány őrült aki még ekkor is a hágó volt. Mire befejeztem és elpakoltam, már 22.20 lett, gyorsan beugrottam a sátorba és kezdődött a macskamosdás. Ide beszúrok egy illúzióromboló részletet: utoljára vizet, fürdésre, valamikor szombaton az indulás napjának délutánján használtam, ott meg már kedd este volt. Vissza a macskamosdásra, nem kell megijedni nem a nyelvemmel végezte, hanem a magammal hozott – drogériában vásárolt – alkoholos kendőket és csecsemőknek gyártott, lanolinos, popsi törlőkendőket használtam a fontosabb helyek tisztítására (arc, kéz, hónalj, egyéb hajlatok, láb). Felmerülhet, vajon miért kerültem a vizet? Azért mert, egyrészt megittam teának, másrészt odakinn már 10 C körül járt a hőmérséklet és nem igazán szeretek meztelenül ilyenkor hideg vízben fürödni, felöltözve meg nem érdemes. A „fürdés” után jön a tiszta alsó, tiszta zokni, éjszakai póló, harisnya plusz egyéb, szükséges ruhadarabok felvétele, fagyhalál ellen. Most azonban, valahogy nagyon melegem volt, - még a fülem is izzott - és maradtam egy szál gatyában, amit Cobranco szóvá is tett, Ő ugyanis – a szokásokkal ellentétben – fázott, vacogott és minden ruhát magára húzott, és nem értette mi van velem és vele. Kis ideig még próbáltam léghűtéssel normális szinte vinni a hőmérsékletemet, közben a töltés minden változatát bekapcsoltuk, majd felöltöztem és lámpaoltás. Elalvás közben azon járt az eszem, vajon mennyire lesz hideg az éjszaka, esik-e az eső, - mert ronda ködszerű felhők érkeztek a déli oldal felől,

 

                 

 

 - és mi vár ránk másnap....majd álomba merültem.

 

                   

 


 

4. nap ( 2016. 07.20. szerda, 64 km, 1867m szint) 

 

Reggel nem keltünk nagyon korán, 7:30 körül kezdtünk mocorogni, és megpróbáltunk visszaemlékezni, mi történt éjszaka. Én semmire sem emlékeztem, amit jó jelnek vettem, és Cobranco is megerősítette, hogy említésre érdemes esemény nem történt , se egy kis eső, se egy állat, se egy ember semmi. Mikor kinéztem a sátorból,

 

                 

 

 csak a kék eget és a próbálkozó napot láttam, de még nem volt ereje. Kicsit összerámoltuk a lomokat és kimentem szétnézni, mert nagyon érdekelt vajon mit lehet látni egy kétezres hágóról reggel nyolckor, mert eddig ilyen tapasztalatom nem volt. Az Adda völgye felé kicsit szűrte a kilátást a reggeli pára,

 

                 

 

 de a Bernina csoport – majd’ 4.000-es csúcsai azért kilógtak felfelé és - lebilincselő látványt nyújtott. A hágó felé is fantasztikus volt a látvány, a hegyeken tű élesen rajzolódtak ki a kis ösvények, sziklák, fűvel benőtt lejtők.

 

                  

 

 És nini, már a hágón állt egy furgon, aminek lenyitották az oldalát és, mint a kürtős-kalácsos várta a vendégeket. Mondjuk, ezt nem tudtam hova tenni, de gyorsan átlendültem rajta, mert körülöttünk zajlottak az események. Lent megállt egy autó, amiből egy pár szállt ki, és kezükben pléddel, táskával megindultak felénk, még felocsúdni sem volt időnk, amikor menetjegyeket bérleteket kérték, én meg csak álltam ott bambán. Nem, nem, csak a sapkámat nem vettem fel és a szikrázó napsütés a tiszta időben megárthatott. Gyorsan felvettem hát, és szemmel követtem a párt, akik tőlünk följebb – olyan 20 m-rel magasabban – megálltak, leterítették a plédet és levetkőztek fürdőruhára, majd minden átmenet nélkül napozni kezdtek. (???) Nem ragadt be a billentyűzeten a kérdőjel, csak próbáltam jelezni, hogy teljesen tanácstalan lettem. Vajon, jobb 2.000 m-en reggel 8:30-kor napozni, mint a Como-i tónál, lehet, hogy azt már unják, vagy mi indította erre a számomra szokatlan cselekedetre őket? Igaz, Ők is ilyen furcsán nézhettek ránk és csak zavarodottságukat leplezendő kezdek napozásba? Ahogy ezen morfondíroztam, a hágó felé sandítottam és láttam egy másik furcsaságot is, a hágótábla alatt közvetlenül állt egy nagyon szép színű motor (kék), de minek jött ide a jóember, és hol lehet? Még a sátor bontása közben ezeken járt az eszem, majd lassan letoltuk a bringákat a hágóútra és lassan elkerekeztünk a hágóhoz. A hágótábla körül tébláboltunk és ekkor megláttam a motorost is, - az előző este megszemlézett pad előtt. a fűben feküdt, egy szál alsógatyában,

 

                 

 

 a bőrruha egészen bokáig letolva. Hinnye, itt valami sugárzásféle lehet a levegőben, vagy az a ritka bogár csíphette meg, amit itt nagyon védenek, talán jobb lenne menni, mielőtt mi is megveszünk teljesen (bár mi sem voltunk teljesen átlagosak, ezzel a 2.000 m-e hágó tetején sátorozással).

A hágómatricát megint nem sikerült vízszintesen feltennem, a mentségem csak annyi, hogy a taljánoknál ez nem okozhat nagy gondot, de a későbbiekre tekintettel, jövőre egy összecsukható vízmértéket is beteszek majd a táskába.

 

                 

 

Majdnem 10 órára járt az idő, amikor megkezdtük a gurulást, hogy az erre a napra rendelt szent útvonalat teljesíthessük. A déli oldalon, ahogy lenéztünk, csak homályt láttunk, a nagy pára miatt, már felhők is gyülekeztek, de jó időt vártunk.

 

                 

 

A tervek szerint legurulunk a – várhatóan látványos – déli oldalon, egészen a Brembo völgyéig, ahol kerékpárutat fogunk keresni, tudjuk, hogy van, de majd meglátjuk. Aztán a Brembo völgyén egészen San Giovanni Bianco-ig (448 m) megyünk, majd egy hirtelen jobbos után az Enna völgyében jön a szurdoknézés, majd a távolabbi célpont Lecco, a Como-i tó keleti ágának alsó csücskében. Várhatóan ide nem fogunk lemenni, mert arrafelé a táborhely ritkább, mint nálunk a becsületes, igazmondó politikus.

A gurulást eleinte 6-7 %-os lejtőn abszolváltuk, de a hágóról is látható tavat elhagyva,

 

                 

 

egy kissé bedurvult az út és 10-11 %-os lett, miközben az útminőség nem a svájcit idézte.

 

                 

 

A folyamatos fékezés miatt meg is álltunk hűteni a felniket. Ilyenkor is, meg gurulás közben is érzékeltük, hogy a tiszta idő a múlt, vagy a pára homályába veszett és a távolabbi hegyeket csak, mint szaunában a padot, úgy lehetett érzékelni, azonban felettünk üde kék ég és szép idő felhők javították a kedélyünket.

 

                 

 

 Az utolsó szerpentinek Mezzoldo (853 m) település után értek véget,

 

                  

 

 de a Brembo völgye látványosan szűk, kanyonos volt,egy-két kisebb tavacskával megbolondítva,nehogy még véletlenül unatkozzunk.

 

                 

 

 Már egy ideje figyeltük, vajon hol lehet a Cobranco által kinézett kerékpárút, amit a neten szúrt ki, amikor a túra felkészülési időszaka volt. Ahogy haladtunk, Lenna (482 m) előtt, egy Fiat Punto megelőzött és hirtelen belassított előttünk és azt mondta, kövessük, majd Ő megmutatja a kerékpárutat, elvezet minket oda. Először furcsállottuk, de amikor már vagy hatodszor váltott irányt, akkor áldottuk jó emberünk kedvességét, előzékenységét, végül megállt és egy pompás alagútra mutatott, mi megköszöntük és behajtottunk a valamikori vasúti alagútba. Cobranco a filmen elmeséli, hogy még a monarchia idejében épült a kisvasút 1906-ban, amit 100 évvel később bezártak, majd EU-s pénzből kerékpárúttá varázsoltak.

 

                 

 

Ez a jó szokásuk sokáig maradjon meg, mert ezek az utak látványos helyeken vezetnek, nincs forgalom, kisgyerekes családoknak is ajánlható, hiszen a vonatra tervezett nyomvonal nem tartalmaz meredek emelkedőt, lejtőt. Sőt, mi még más előnyt is találtunk, nyári melegben enyhet adó alagútból jó sok van, ami esőben is jó szolgálatot tehet, bár minket csak a melegtől óvtak. Az élvezetes vonalvezetésű, sápadt téglaszínű utat végig rácsos korlát követte, hogy az óvatlan kerekeseket megóvja a mélybe eséstől. Meg nem mondom hány alagúton mentünk át, de tíznél biztosan több volt, miközben többféle hidat is igénybe vettünk

 

                

 

 (ősi kőhidat, modern bringás hidat…)

 

                 

amelyek mind kivétel nélkül a Brembo nevezetű folyón vezettek át,

 

                

 

ami Brembana régió névadója.

Egyébként ez az építmény egészen Bergamo-ig vezet – 20 km hosszan -, de mi, a terveink szerint nem megyünk végig, hanem csak San Giovanni Bianco-ig, ami csak kb. 10 km-t jelentett. Összességében nagyon élvezetes volt a bringaút, hamar el is telt a 10 km, és csak azt vettük észre, hogy már be is gurultunk Fehérbe (San Giovanni Bianco). Az utunkat jobbról egy égig érő függőleges sziklafal, balról egy épített kőfal határolta, amin túl a főút haladt. Egyszer csak az utunkat egy mozgatható fém kordon zárta el,

 

                 

 

amin munkavégzésre figyelmeztető tábla fityegett. Jobban szemügyre véve, előttünk vagy 53 m-re a függőleges sziklafalról lehullottak kövek, amiket a tövestől kiszakadt fa ránthatott magával. Több probléma is felmerült hirtelen, tegyük-e odébb a kordon, forduljunk vissza, vagy az épített kőfalon lévő réseken próbáljuk áttuszkolni a kövér disznó alakú bringákat. Sajnos ez utóbbi nem ment, nem fért át lyukon, vissza nem akartunk menni, így nem maradt más hátra, mint odébb tenni, majd a behajtás után vissza a helyére a kordont. Szerencsésen megkerülve a szabályokat, a törmelékeken áttoltuk a gépeket és már azt hittünk miénk a világ és jól túljártunk a helyiek eszén. A helyzet nem teljesen ez volt, mert a törmelék után vagy 200 m-rel, egy toló lapos, markolós traktor feltolatott az utunkra úgy, hogy pont nem fértünk el mellette. Na, újra dilemma, mi legyen? Végül úgy döntöttünk, hogy a bringautat a főúttól elválasztó – de itt már alig comb középig érő – kőfalon átemeljük az IFA-kat, a túloldalon meg le a főútra, ahol az autók folyamatosan jöttek, mindezt azzal nehezítve, hogy Cobranco folyamatosan videózott, pedig legalább hat kéz kellett volna. Nagy nehezen sikerült a művelet, de megállapítottam, hogy jövőre darut is kellene hozni, vagy ha az nem férne el valamilyen ok miatt a feneketlen táskákban, akkor legalább egy olajos emelőt. Különben a bringaút, a traktoron túl kb. 42 m-ig tartott volna még, aminek nagyon megörültem, mert tudjuk, hogy az élet értelme 42, amin én már túlléptem. (itt már tényleg megsütötte a fejemet a nap, alagút ide, alagút oda)

A városban kicsi kolbászolás után megleltük az élelmiszer boltot, ahol sikerült frissíteni az itóka készleteket – amire szükségünk is volt -, mert délután újra olyan vidékre készültünk, aminek forrással való ellátottságáról nem volt információnk. Még itt, a városka kellemes parkjában,egy pilóta társaságában,

 

 

 - teljesen emberi időben, 13:00 körül - elköltöttük az ebédünket. A Brembo, szép, széles folyó képét vette fel, rajta és az oldal befolyókon több, igen látványos híd ívelt át. A település is jól mutatott ódon utcácskáival, szép rendezett tereivel.

 

                  

 

Ebéd után, 14:00 körül indultunk tovább – ha lehet még fokozni – bődületes hőségben. Kicsit a Brembo folyásirányban felfelé haladtunk pár száz métert, majd nyugat felé vettük az irányt, Taleggio felé (hegytető neve), de nem akartuk érinteni, csak úgy tekintettünk rá, mint hajós a világítótoronyra a tengeren. Az Enna völgye 450 m magasan indult – illetve ért véget, mikor beleömlött a Brembo-ba- és kisvártatva szűk látványos kanyonná változott.

 

                  

 

 A délután első részében ebben a kanyonban haladtunk, ami nem volt túlzottan meredek, mert kb. 10 km alatt emelkedtünk 400 m-t, miközben láttunk 100 éves működő vízerőművet,

 

                  

 

 a kanyon alján kanyargó folyócskát,

 

                  

 

 az ég felé törő sziklafalakat,

 

                  

 

már amikor az izzadtság éppen nem a szemünkbe folyt. Őrölt meleg volt, mi pedig a K-NY-i völgyön nyugat felé haladtunk, a nap pedig telibe sütött minket. Szerencsére találtunk egy épített forrás szerűséget – legalábbis mi annak tekintettük – egy nagy kőfej köpte a vizet.

 

                  

 

Itt nagy fürdést csaptunk, ittunk is amennyi belénk fért és csak reméltük, hogy a víz tiszta. (szolgálati közlemény: a víz hibátlannak bizonyult) A látnivalók segítettek a kínlódástól elvonni a figyelmünket, így értük el Sottochiesa (754 m) települést,

 

                  

 

ami 10 km-re található a Brembo-tól. Ekkor azt gondoltuk ez a hágó és innen már nem kell másznunk, de erős tévedés áldozataivá váltunk ezzel a hitünkkel – utólag így gondolom -, mert ugyan elértünk egy hágót (852 m), vagy ahogy Cobranco mondaná, segédhágót,

 

                 

 

 majd egy kis gurulás után, gerincútnak tekinthető részen haladtunk.

 

                 

 

 Vadesata (820 m) település után (itt léptünk be Lecco régióba), a lovak közé csaptunk és 2,5 km 8,5 %-os emelkedő következett, amit már nem nagyon kívántunk, de még nem volt vége, bár mi már 1.070 m-en megint azt gondoltuk, itt a hágó.

 

                 

 

Az igazi hágóig még 4 km-t hosszan másztunk 250 m-t, majd 1.300 m-nél végre megvolt,

 

                 

 

 egy kapitális trágyadomb tőszomszédságában. Itt megálltunk, dokumentáltuk az eseményt, majd az a döntés született, hogy este már nem erőltetjük a Lecco-ba érést, hanem a környéken fogunk elvackolni valahol, de ehhez lejjebb kellett jutnunk. Érdekességképpen leírom, hogy a hágó légvonalban 8,5 km-re volt Lecco-tól,

 

                 

 

de ezt az információ csak itthon néztem meg. Egy nagyon kellemes és látványos gurulással értük kel Valsassina (849 m) települést, közben jó kis szerpentineken repesztettünk, viaduktokon álltunk meg nézelődni és féket hűteni.

 

                 

 

 A városkán áthajtva, - mint a hangyászsün – néztünk jobbra, néztünk balra, a földet, mindenfelé, mert erősen kívánós voltam már, a vacsorát kívántam nagyon. Ehhez kellett volna találni optimális kajáló helyet, ami - valljuk be – nem egyszerű feladat, ha Cobranco is jelen van. Nekem az optimális kajáló hely olyan, ahol lehet enni, mindegy hogy ülve, vagy állva, van-e asztal, van-e szék. Találtunk az út mellett egy kőből készült padot, de Cobranconak nem felelt meg, amiatt tovább mentünk, ami - így utólag – jó döntésnek minősült, mert találtunk egy tényleg Pazar kis pihenőt, ahol asztal, szék, szemetes, sőt még vízesés is volt.

 

                 

 

 Itt aztán Cobranco, - a maga furfangos módján – jól le zabagépezett engem, amivel természetesen nem értek egyet, hiszen és nem szoktam egyszerre sokat enni, hanem inkább sokszor szoktam enni. Szóval én lettem a gourmand, Ő pedig a gurmet, aki .a finom ételeket szereti, míg én zabálni. Elpusztítottuk Cobranco maradék R-hús készletét, nehogy meglepjen minket az olasz járványügyi hatóság holnap a tóparton, amikor szag után nyomozva lefülelnek bennünket. Vacsora után még 1 km-t gurultunk, amikor meglett a táborhely az úttól balra, egy elhagyatott telken (800. m magasságban) Viszonylag hamar elfoglaltuk a helyet, a sátor már 19:45-re állt, végre nem sötétben kellett lomolni és maradt idő pihenésre is, bár a rendes fürdés megint kimaradt, talán majd holnap, a Como-i tóban.

 

                

 

 

                 

 


 

5. nap ( 2016.07.21. csütörtök, 77 km, 1033m szint) 

 

Az éjszaka nyugodtan telt, jól aludtunk egészen a világosság eljöveteléig, de valamikor 7 felé elkezdett sűrűn esni az eső. Nem volt nagy eső, de az indulást megakadályozta, mert miután elállt a röpke zápor, még jó 1,5 órát kellett várnunk a sátor száradására, ami a nagy párában igen döcögősen haladt. Végül fél 11 körül indultunk útra, hogy rövid (10 km), de látványos gurulás után beérjünk Lecco-ba (214 m),

 

                 

 

ahol egy kis enni és innivaló utánpótlást akartunk megoldani, hogy a délutáni – ritkábban lakott részen (ha van itt ilyen egyáltalán) – ne legyen ezzel gond. Lecco-ban viszont nem egyszerű találni egy bevásárló-központot, mert olyan nagy dzsumbuj az egész, hogy csak na. Egy fiatalembertől megtudtuk a „bolt” nevét (Meridiana) és a GPS segítségével jól oda is találtunk, bár előtte volt egy kis hegymászás az egyre füllesztőbb melegben. Apropó GPS, Cobranco szinte minden nap elején elmondja, hogy „Istvánpisti GPS-e megdöglött, nincsenek távolság és szintadatok”. Ennek az, az oka, hogy este elmentem a memóriába az adatokat (nullázom), nehogy a töltés, vagy merülés közben elvesszenek, mert volt már ilyen. Emiatt reggel már csak a nullázott értékeket látom, tehát nem a GPS a hibás, hiszen itthon ki lehet belőle olvasni az adatokat, ráadásul a Cobranco órája is méri, amit kell.

Vissza a bevásárlásra, amit jól megejtettünk egy tényleg óriási hipermarketben

 

                 

 

 (Cobranco grillcsirit vett), majd 12:30-kor megkezdtük a tervezett napi túrát, ami abból állt, - mármint a terv -, hogy át kell kelni a – fejjel lefelé álló „Y” alakú - tó – jobb oldali ágának - kifolyóján, ami tulajdonképpen az Adda folyó késői reinkarnációja, és a tó ezen szárának bal oldalán észak felé haladva fürdeni, nézelődni, elérni Bellaggio-t (229 m), az „Y” két szárának találkozásánál. Ezután egy kultikus hely felkeresése mászás kíséretében, majd a délután, este további részében az „Y” másik szárának végén található Como (201 m) elérése és valahol táborhely keresés. Az látszik a leírásból, hogy ez egy pihenős fürdős nap lenne, ami már igazán ránk fért volna, így az 5. napon, mármint a fürdés.

Az Addán való átkelés kalandosra sikerült, mert oly nagy dugó alakult, ki, hogy inkább nézelődtünk,

 

                

 

 míg eloszlott, majd az üressé vált hídon áthajtottunk a túloldalra és megkezdtük a kikeveredés hadműveletet.

 

                 

 

A meleg és fülledtség tovább fokozódott, de szerencsére jött néhány árnyat adó alagút, amiknek láttán Cobranco hangot adott azon megfigyelésének, hogy alagútban viszonylag kevés fürdésre alkalmas hely szokott előfordulni, emiatt az első adandó alkalommal letértünk a parton vezető útra,

 

                  

 

 amiről kis idő múlva kiderült, hogy zsákutca, majd szégyenszemre visszafordultunk, folytattuk utunkat.

 

                 

 

 Még néhány hosszabb-rövidebb alagúton keltünk át, majd az út már tényleg közvetlenül a tó partján vezetett és strandolásra alkalmas hely is lett volna, de olyan nem, ahol a grillcsirkét is el tudtuk volna fogyasztani egy füst alatt. A kajáló hellyel összekapcsolt, fürdésre alkalma partot fél kettőkor találtuk meg, ami a szokásoktól eltérően, egészen emberi időpont volt ebédelésre. A fürdés fantasztikusan jól esett,

 

                

 

 nem csak azért, mert az elmúlt 5 napban eddig csak izzadtságban fürödtünk, hanem a tóból nagyon kellemes látványban is részünk volt, amihez a mindkét oldalon magasodó hegyek jelentősen hozzájárultak.

 

               

 

 Sajnos szappanozni nem lehetetett, csak a sima vizes áztatást próbáltuk tisztálkodásra felhasználni. A felfrissülés után 15:00-kor indultunk tovább Bellaggio felé,

 

                 

 

amit kb. fél óra alatt elértünk, azaz mégsem, mert előtte felkanyarodtunk a hegyre, hogy felmásszunk Magrelio-ba (744 m). Ez egy előre eltervezett program volt, a „na de mi van ott?” kérdésre az a válasz: van ott egy kis kápolna,

 

                 

 

 - ami Madonna del Ghisallo lakóhelye,

 

                 

 

aki a kerékpárosok védőszentje, - amiben rengeteg kerékpáros relikvia található, melette pedig egy nagy kerékpáros múzeum,

 

                 

 

melyet 6 éve -2010-ben - adtak át. Tehát mi a kápolna megtekintését tervezve vettük az irány Bellaggo előtt hirtelen a hegy felé. Az út már rögtön az elején beijesztett 9-10 % meredekséggel, de amikor látta, hogy ez minket nem rettent meg, csak megizzaszt, akkor helyenként 12-13 %-ra váltott, amitől még jobban dőlt rólunk a víz, de nem tágítottunk. Felfelé menet egy forrásnál, - pihenésképpen – megborotválkoztunk,

 

                 

 

hogy a szentre jó benyomást tegyünk és vigyázzon ránk a túra hátra lévő részében, meg úgy általában mindig. Cobranco egy 14 %-os részen próbált felvételt készíteni, amikor az első kerék megemelkedett, amire hirtelen meghúzta bal kézzel a féket, de semmi nem történt azon kívül, hogy bedőlt a susnyásba, álló első kerékkel, de a kamerát nem dobta el (ugyanis jobb kézzel kamerázott, a bal oldali féket húzta, az meg az első kerékre hat).

Még egy fehér furgon is megállt, és kérdezte, hogy minden rendben van-e. A bal vádliján elhelyezkedő olajfoltról külső szemlélő simán gondolhatta volna, hogy tankhajóval ütközött bár a fekete folttól eltekintve semmi baja nem történt, amit betudtunk Ghizinek (ahogy én hívtam a szentet, nem túl tisztelettudóan). Az út 5,5 km után vízszintesbe váltott, és kisebb nagyobb huplik után (3,3 km) jutottunk el az utolsó szakaszhoz,

 

                 

 

ami kb. 1,5 km 9-10 % emelkedőben testesült meg. Hihetetlen mennyiségű folyadékot ittunk meg, ami rögtön megjelent a bőrünkön, mintha csak magunkra öntöttük volna. Én még életemben nem izzadtam annyit, mint ott, a bringás nadrágom szivacsából csavarni lehetett a vizet, pedig be sem pisiltem, de majdnem.

A kápolna nagyon jó benyomást tett rám, bent leültem és a csendben legeltettem a szememet a fantasztikus tárgyakon,

 (kerékpárok,

 

                 

 

 zászlók, érmek,

 

                 

 

 fényképek és egyéb relikviák, a kerékpársport történetéből). Cobranco ugyan hiányolta a túrakerékpáros kötődését a helynek, de el kell fogadni, hogy ez csak a versenyzőkről szól, bár bíztunk abban, hogy Ghizi ránk is sandít majd. Az épület előtt Gino Bartali, Fausto Coppi és Alfredo Binda (Ő volt az első aki 5 Giro-t nyert, a ’20-as, ’30-as években versenyzett) mellszobra fogadja a látogatót,

 

                  

 

 a tó felőli oldalon pedig egy monumentális bronz szobor-csoport állít emléket a győztes és az elbukó kerékpáros alakjának.

 

                 

 

 A nagy múzeum már zárva volt, de időhiányban szenvedtünk, emiatt, ha nyitva is lett volna, akkor sem mentünk volna be. Eredetileg azt terveztük, hogy innen átmászunk a tó Como-i ágától elválasztó hágón és leereszkedünk a tó partjára. Sajnos a reggeli eső miatti csúszás ezt nem tette lehetővé, emiatt változott a terv. Az elmaradhatatlan hágó-matrica felragasztása után

 

                 

 

hat órakor indultunk lefelé, de Civenna (627 m) településen megállót terveztünk, mivel felfelé menet nem álltunk meg nézelődni, csak felmértük a szép kilátással kecsegtető helyeket és Civenna ilyen volt.

 

                 

 

Két hatalmas templom szomszédságában terült el az a tér,

 

                 

 

ahonnan a tó túloldalára,

 

                 

 

 illetve a Lecco-i ágára szép kilátás nyílott.

 

                 

 

A szem legeltetés után legurultunk Bellaggo-ba, ahol először a kikötőt vettük szemügyre,

 

                 

 

 majd körbejártuk a nagyon hangulatos városka ó részét,

 

                 

 

sikátorait és megcsodáltuk színes házait, a számtalan éttermet, árkádot, és már 19:45-re ki is értünk a tó partján kacskaringózó útra. Ekkor még vagy 30 km-re voltunk Como-tól, ami azért volt elkeserítő, mert lehetetlennek tűnt odaérni, a tó oldalában nem nagyon sorakoztak a táborhelyek és még a vacsora is a jövő ködébe veszett. Az út igen látványos helyen vezetett,

 

                  

 

 bal oldal felől meredek sziklás domboldal, jobb felől meredek szakadék, és a tó látványa.

 

                  

 

Ha enyhült a borzasztó meredeksége hegyoldalnak, akkor település jelent meg rögtön, ami tovább rontotta az esélyeinket a táborhely találást illetően. Kicsit elszontyolodva haladtunk, mert úgy láttuk, hogy mégis el kell mennünk Como-ig és csak azon túl – a síkságon - lehet majd táborhelyet találni. Valamikor 20:40 körül találtunk egy pompás vacsorázó helyet – asztal, pad, kilátás -, de hiába, amíg nincs táborhely, addig enni sem lehet, így a szürkületnek is csak jóindulattal nevezhető sötétben törtünk előre Como felé.

 

                  

 

 9 óra után pár perccel, egy kapuval elzárt, a főúttól meredeken emelkedő utacskát találtunk Careno település után, Cobranco elment felderíteni, hogy hova vezet és néhány perc múlva már jött is. és közölte, ez jó lesz. Ezután persze visszatekertünk a már felfedezett vacsorázó helyhez és jól belaktunk. Itt én már kikapcsoltam a GPS-t (21:12), emiatt pontos adatom nincs, de olyan 10 óra felé beszöktünk a kerítésen,

 

                  

 

 ami nem volt egyszerű, mert mindketten kellettünk egy-egy kerékpár oldalról történő bejuttatásához. Éppen jókor esett be ez a hely, mert a távolból már villámlás fénye és halk moraj jutott el hozzánk. A sátrat jól lerögzítettük, a külső részét megfeszítettük, de ez sem volt elég az éjfél felé érkező vihar ellen, a víz utat talált a sátorba, amit próbáltunk itatni, a lomokat rendezgettük, de az alvás valahogy kimaradt. Ekkor már éreztem, hogy Ghizi nem fogadott minket a kegyeibe, vagy csak az időjárás-felelős magasabban jegyzett a ranglétrán, hiszen az otthonról kapott időjárás jelentés nem ígért sok jót, sőt jót egyáltalán nem ígért jót. Sajnos nem  egy hidegfrontról szólt a fáma, hanem egy ciklon kialakulásáról, ami azért volt rossz hír, mert míg a hidegfront 1-2 nap alatt elvonul és utána jó az idő, a ciklon kiszámíthatatlan ideig képes egy helyben vesztegelni és hosszabb-rövidebb ideig esőt generálni. Szerencsére az éjszaka második fele már nem hozott több égi áldást (áldást?), csak a vihar fényeit érzékeltük a sátoron keresztül is, és a távolodó morajok egyre kevésbé hatoltak át az álom által szőtt hálón.  

 

                 

 


                                                                        

6 nap ( 2016. 07.22. péntek, 50 km, 750m szint) 

              

Reggel, mikor felkeltünk – negyed nyolc felé - az ég már helyenként kék volt, szinte semmi nem utalt az éjszakai viharra, csak a környezet nedvessége, a hőmérséklet egészen jó volt, megszűnt az előző napi fojtogató pára.

 

                  

 

 Az összepakolást megint a vizes sátor akadályozta, várnunk kellett a száradással, emiatt csak 9:30-kor indultunk neki a második tavas napnak. Ahogy a kerékpárokat levarázsoltuk a közútra, már összezáródott a felhőzet és dél felől sötétedni kezdet, persze nekünk pont arra volt dolgunk.

 

                  

 

 Szinte egybefüggő kis települések láncolatán haladtunk át, helyenként alagutak színesítették a díszletet, amiket, - ha lehetett – megkerültünk,

 

                  

 

 hogy többet láthassunk tájból. Mikor Como már látótávolságba került, akkor nyilvánvalóvá vált, hogy nem lehet megúszni a következő esőt, olyan ronda fekete felhők úsztak velünk szemben. Sajnos a sejtés pillanatok alatt valósággá vált és sűrű égi áldás(?) közepette behajtottunk a következő alagútba. Mire eljutottunk a túlsó végére, már ki sem akaródzott menni a hideg széllel kísért zuhanyba. Egy idő után az alagút közepéig visszagurultunk és kb. 2 órát töltöttünk tétlen a hideg nedves lukban.

 

                  

 

 Valamivel 12:00 után indultunk tovább óvatosan, a csurom vizes aszfalton, élénk forgalomban. A várost negyed óra elteltével értük el és a tóparthoz legközelebb eső úton korzóztunk,

 

                  

 

 miközben az időjárás valamelyest javult, és már nem esett. A kikötő érdekes látványt nyújtott, a háttérben nagy hegyekkel, melyeket derék magasságban pára keretezett, ami nekem a kedvenc látványaim közé tartozik,

 

                  

 

 de itt inkább verőfényes napsütés lett volna optimális. Közben bevásároltunk és 13:00 körül megindítottuk az áttörés hadműveletet,

 

                  

 

 amit 25 perc alatt sikeresen végrehajtva elhagytuk a nagyváros nyüzsgését és végre megint nyugodtan lehetett nézelődni.

Itt az ideje a napi terv ismertetésének, hiszen ennek egy része már tény és nem terv. Tehát Argegno-t (210 m) kell elérnünk, a városnál a Telo völgyén felmenni majdnem a svájci határig és vackolás. E felé a végkifejlet felé haladtunk, de a kedvünket elrontotta a szomorú időjárás, sűrűn fürkésztük az eget, hátha valami pozitív változás kezdetét érzékeljük, de semmi, csak a ronda felhők, a szürke ötven árnyalatában.

 

                  

 

 Azért, sok szépet láttunk útközben, pompás sikátorokat, haragos tavat, tarajos hullámokkal, hegyeket borító párát. Carate Urio településen találtunk egy 3 csillagos étkezőhelyet, amit azon mód birtokba vettünk, bár a bringát és a kutyát tiltották, de mi szerencsére nem vittünk kutyát magunkkal (levontam a következtetést, jövőre sem viszünk kutyát, ne korlátozzon minket az étkező helyek megválasztásában). Szépen kipakoltunk és a túlpartban gyönyörködve haraptunk az elemózsiából egyet. Sajnos a második harapás már nem sikerült, mert teliszájjal káromkodtunk, és idegbeteg módon kapkodtuk össze a cókmókot, mert az eső megint rákezdett. Ekkor már nem teljesen pozitív kontextusban emlegettem az időjárás felelőst és szegény Ghizit. Bringára pattantunk és a városka fősikátorából nyíló – a tópartra vezető – boltíves része alá vettük be magunkat,

 

                  

 

 ahol kicsit feszülten megettük az eső látta ebédet.

 

                  

 

 Az ebédszünet kicsit hosszúra nyúlt, mert az esőcsináló sokáig szórakozott, de végül 15:00 körül tovább indultunk és mintegy 1,5 km után elértük a George Clooney villájának otthont adó Laglio (202 m) települést. A világfi nem nagyon akart beengedni minket, mikor eső elől menekültünk, emiatt kénytelenek voltunk meghúzni magunkat egy dupla garázs eresze alatt,

 

                   

 

 miközben záporszerűen ömleni kezdett az eső. Itt már éreztem, hogy nem erre a részre fogok gondolni, mikor valaki érdeklődik majd a legkellemesebb bringás élményeim felől. Ez az esőszünet csak 20 percig tartott és már 15:45-kor tovább is indulhattunk Argegno felé, ami már csak 5 km-re volt. Ahogy Argegno felé közeledtünk egy kissé javulni kezdett az idő, sőt méterről-méterre jobb és jobb lett.

 

                  

 

Egy érdekesség a Como-i tóról, a felszíne 200 m tengerszint feletti magasságban van, viszont a legnagyobb mélysége 410 m, tehát a tengerszint alatt 210 m-rel van a legmélyebb pontja és ez a pont, éppen itt, Argegno közelében helyezkedik el.

 

                  

 

A városba beérve már a nap is sütött, ami az egész napos szívást tekintve kisebb csodának számított, de az út olyan vizes volt, mintha az Amazonasban vizibicijkiztünk volna. A hegyre vezető szerpentin első kanyarja előtt éppen baleseti helyszínelés zajlott, ami kissé hátráltatta a hegymászás megkezdését, de ami késett az nem múlott. Ekkor már úgy tűzött a nap, hogy a guta majdnem megütött leginkább a hő(guta). Néhány kanyar után pazar kilátás nyílott, magára a településre felülről és természetesen a tóra, valamint a háttérben pipáló hegyekre.

 

                  

 

 Az út az első 3 km-en 7-8 %-os volt, majd 6 %-osra szelídült, miközben a Telo bal oldalán kapaszkodott a hegy oldalában feljebb és feljebb. A tótól szinte végig lakott települések voltak, és mindnek a nevében benne volt az Intelvi szó, sőt a napi hágó a Passo d’Intelvi képében sejlett fel előttünk. A hágót 19:00 körül értük el, innen a svájci határ már csak 3,5 km volt, de a táborhely miatt nem akartunk este átmenni, mert úgy ítéltük meg, hogy az olaszok lazábban veszik ezt, ha felfedeznek. Közben a hőmérséklet is esni kezdett, hiszen közel 900 m magasságban voltunk, és az ég persze teljesen felhőtlenné vált. Mi meg bejártuk a környéket táborhelyet keresve, de csak egy pompás vacsorázó helyet találtunk, igaz olyat, hogy keresve sem találhattunk volna jobbat. A kis fa korlátokkal körbekerített területen a közeli falu [Lanzo D’Intelvi (907 m)] piknikező területe volt, két asztallal, padokkal és egy kis kőből készül hússütővel,

 

                 

 

 amit sajnos nem tudtunk igénybe venni, mert se hús, se fűtőanyag nem volt nálunk, amiből levontam a következtetést, jövőre azokat is hozni kell (valami jó kis őzgerincet, meg száraz fát). Mire az előkészületekkel végeztünk (megterítettünk, a víz már melegedett) az eső ismét rákezdett, pedig pár perccel azelőtt, még felhő sem volt. Én már nagyon fáztam, mindent magamra vettem, még a „gyerekcsináló” sapkámat is és alig vártam, hogy a leves megfőjön, hátha segít valamit.

 

                 

 

 Ha jövő nyáron is lenne Alpok túra (má’ mé’ ne lenne?) , akkor valószínűleg télikabátot is fogok hozni, meg fűthető kesztyűt és zoknit, akkumulátor van elég, legfeljebb nagyobb napelemes töltő kell, vagy agydinamó. Vacsora után szépen elindultunk visszafelé a jó kis emelkedőn, hogy a csurom vizes erdőben szálláshelyet találjunk. Az emelkedőnek megvolt az, az előnye, hogy termeltünk egy kis hőt és már könnyebb volt elviselni a hideget. Nem egészen 1 km után Cobranco bevette magát az erdőbe, mint Rumcájsz és kis idő múlva már mentünk is az általa kinézett helyre, ahol már erősen sötétben gondosan állítottuk fel a sátrat, számítva újabb éjszakai esőkre. A sátorban mindent bezacskóztunk és már aludtunk is, de még előtte elméláztam újfent a „szenten” aki nem sok vizet zavart, illetve csak azt zavart, mégpedig ránk. Csak remélni tudtam, hogy fennhatósága nem terjed ki Svájcra.

 

                 

 

 

                 

 


 

7. nap ( 2016. 07.23. szombat, 30 km, 255m szint) 

 

Az éjszaka szerencsére eseménytelenül telt el, se egy medvetámadás, se egy vadászat, semmi nem történt, ami egészen jónak mondható, hiszen mélyen az erdőben aludtunk 900 m magasságban. Most, hogy végig gondolom volt még egy pozitívum, az eső sem esett.Persze ez sem pozitívum,mert ha már mindenáron esni akar,akkor inkább esse ki magát éjszaka. Felkelés után konstatáltuk, hogy az ég teljesen borult, nagy volt a pára, olyan mintha bármely pillanatban megnyílhatnának az égi csatornák. Mielőtt elindultunk volna, még szétnéztünk milyen is volt a környezet, hiszen este teljes sötétben állítottuk fel a sátrat. A sátorhely kellemes sima füves helyen volt, körben magas aljnövényzet és fák voltak, ami egy erdőben nem különösebben meglepő.

 

                 

 

 A sátor összecsomagolása könnyen ment, mivel nem kellett a száradásra várni, majd kilenc óra felé elkezdtük letolni a hegyről a főútra  a bringákat. Na ez nem ment könnyen, mert a ragadós saras részeket erősen kerülgetni kellett, a félhomályban. Néhány szót szólnék a tervekről: A táborhelyről indulva, hirtelen átmegyünk Svájcba, ahol legurulunk a Lugano-i tóhoz, és itt töltjük az egész napot nézelődéssel fürdéssel, miközben a tagolt partvonalat követve többször áthaladunk országhatárokon, ahogy Cobranco mondta: „Játék határokkal”.

Ott tartottam, hogy az erdőből előrobbantunk, - mint Winettou, mikor a grizzly üldözte – és elindultunk az este már kétszer érintett útszakaszon. Még 1 km-t sem gurultunk, amikor elértük az esti vacsorázó helyet. Innen további 1 km múlva már láttuk az olasz határ butykákat, ahol természetesen egy teremtett lélek sem tartózkodott, miközben egyre sötétebb lett, a baljós felhők alatt. Az út tovább lejtett, bár nem túl izmosan, majd miután elhagytunk egy kaput, - amivel adott esetben az út teljes szélességét le lehetett zárni, - hirtelen 10%-kürüli lejtő kerekedett hirtelen. Néhány nem túl éles, - de a meredek jobb oldali sziklafal miatt beláthatatlan – kanyar után a lejtés 15 %-osra erősödött és 7 db igen éles visszafordító kanyar következett, ahol az autók nem voltak képesek a saját sávjukban befordulni. Emiatt jóval a kanyar előtt már dudáltak, hogy a szemből érkezők számítsanak rá. Ahhoz képest, hogy milyen kieső határátkelőnek gondoltuk ezt az utat, viszonylag sűrűn jöttek az autók, miközben én elfehéredő ujjakkal húztam a féket, hogy úton tudjam tartani a pótos IFA-t. A kacskaringós szűk kanyonos szakasz után kinyílt a völgy és már hegyeket, dombokat, házakat is sikerült megpillantani, mert már nem kellett annyira az útra szegezni a tekintetünket. Az előbb említett házak Arogno településhez részét képezték, és simán letagadhatta volna, hogy Svájchoz tartozik, annyira olasz érzete volt mindennek, a házak stílusának, a keskeny sikátoroknak. Persze nincs itt semmi érdekes ebben, hisz’ Ticino kantonban jártunk, ami tisztán olasz nyelvű. A stílusos házak, utcák sem tudták a hangulatot feldobni, mert ahogy közeledtünk a tóhoz, egyre vacakabb, felhősebb, párásabb idő fogadott,

 

                  

 

 nyoma sem volt a vágyott szép napsütésnek, ami – valljuk be - elengedhetetlen kellék egy mediterrán tó melletti túrához, hacsak nem mazochista az ember fia. Arogno után az út újra 10 %-kal lejtett, de a sűrű növényzet miatt nem volt jó kilátás a sápadt tóra,

 

                   

 

 egészen az út alsó – szerpentines – részéig, ahol egy visszafordítós kanyarban megálltunk fényképezni, nézelődni, bár lehangoló volt a látvány.

 

                  

 

Kis nézelődés után lekeveredtünk a parton futó útra, amin kis idő múlva beértünk Bissone településre, ami tavat átszelő híd hídfőjénél terült el, de itt nem nagyon akartunk időzni, mert először egy igen különleges helyre igyekeztünk, amit még az érkező eső előtt meg akartunk nézni. Ez a különleges hely pedig Campione volt, egy olasz exklávé, ami azt jelenti, hogy teljes egészében Svájc területén terül el a kis városka. A várost nyugat, felől a tó, kelet és észak felől meredek, szinte függőleges hegy határolja, csak egy úton lehet megközelíteni – dél felől -, ami éppen Bissone-ból vezet ide, mi is ezt használtuk. Amikor a várost megközelítettük, rögtön a látóterünkbe tolakodott egy kapu és zebra keresztezéséből született csíkos diadalív,

 

                  

 

mely már előre vetítette, hogy itt valami nagy durranás következik. A „bejárat” mögött pompás virágágyások tették látványossá a kezdetet, amit csak fokozott a – feltámadó – szélben lengedező olasz nemzeti lobogók látványa.

 

                 

 

 Érdekes egy hely ez, itt a helyiek – kb. 2.000 ember – nem fizet adót, de minden közszolgáltatást Svájctól vásárolnak, na de miből telik erre. Hát a helyi kaszinó bevételéből, de ne szaladjunk ennyire előre. Ott jártunk, hogy „bejárat”, amin bementünk, ahogy illik, és mindjárt jött is – először – a svájci rendőr járőr, majd kisvártatva az olasz carabinieri is. Szerencsére nem fogtak szagot, csak a sima 15 percenkénti járőrözést észleltük, így nyugodtan tovább haladtunk és legeltettük a szemeinket. Mielőtt jól lakhattak volna a látvánnyal, hirtelen felvitt az út minket az égbe, ahelyett, hogy a parton nézelődtünk volna, de sajnos egy irányban lehetett csak körbejárni a települést. Mikor már egészen fent jártunk, akkor jó kilátásban lett volna részünk, ha jó idő lett volna, de gazdag képzelőerővel sikerült pótolni a természet hiányosságát.

 

                  

 

 Az utcák rendezettek tiszták voltak, az utak tökéletes minőségűek, de embereket sehol nem láttunk, valahogy nem passzolt az olaszoknál tapasztaltakhoz a látvány. Éppen egy jó kilátó ponton nézelődtünk, amikor a tájba egyáltalán nem illő nagy „gyár épület” terpeszkedésének lettünk tanúi. Cobranco felvilágosított, hogy az bizony nem gyár, hanem maga a kaszinó.

 

                 

 

 Na hiszen, kevés rondább dolgot láttam életemben, de rögtön rájöttem, hogy azért hasznos rossz dolgokat is megtapasztalni, hogy a jó dolgoknak jobban tudjunk örülni. Sajnos egy darabig még nem volt minek örülni. Közben elértük a „gyárat” is és közelről sem fogott meg a látványa. Alig hagytuk el a munkásosztály életterét, elkezdett esni az eső. Már egy ideje nézegettük, hogy ha ez elkövetkezik, akkor hova lehetne behúzódni, de csak a rendőrségi garázs eresze alatt kínálkozott hely, amit jónak láttunk elkerülni. Innen már lejteni kezdett az út és egy kanyar után megláttuk az újkori megmentőt, az alagutat. Lazán begurultunk a kb. 100 m hosszú fedett helyre és birtokba vettük az acél korlátot, mint ülő alkalmatosságot, mert ahogy a helyzet kinézett, hosszú időre kellett berendezkednünk. Forgalom szinte nem volt, csak a rendőrök jöttek 15 percenként, meg néha-néha egy jármű. Nyugodtan megreggeliztünk, időnk annyi volt, hogy na, mivel az eső vigasztalanul esett. Az otthoniakat is riasztottuk, hogy információnk legyen az időjárási kilátásokról. Sajnos semmi jó hírt nem kaptunk, úgy nézett ki, hogy ez nem egy hidegfront, hanem egy ciklon, amiről nem lehet tudni, meddig marad itt és meddig okoz esőt. A túra hátralévő részében még a tavat meg kellene kerülni, élvezni a strandolást, majd két nap múlva átmászni a 2.113 m magas Splügen pass-t. Azon morfondíroztunk mit csináljunk, mert a környéken nem találunk szállást, különben is, sátorban 2-3 napot várakozni a jó időre nem túl fényes kilátás. Eddig jutottunk a gondolkozásban, amikor a menetrend szerű police-járat megállt mellettünk és a helyi yard közölte, még 2 órát maradhatunk, aztán "lelő". Hiába magyaráztuk, hogy esik az eső, Ő csak hajtogatta, 2 óra. Az eső pedig zuhogott,

 

                  

 

 semmi esély nem látszott arra, hogy záros határidőn belül – főleg nem 2 órán beül – el akarna állni. Nagy elkeskenyedésünkben arra a következtetésre jutottunk, elsőre,hogy ideje lenne enni egyet,máspdszorra,hogy legjobb lesz, ha Lugánó-ból vonattal visszamegyünk Landquart-ba az autóhoz, és itt abbahagyjuk a túrát. Majdnem azt írtam, hogy befejezzük, de pontosabban fejezi ki a helyzetet, az abbahagyjuk. Az elhatározás meghozatala előtt még a térképen leellenőriztük, hogy lehetséges-e vonattal visszajutnunk az autóhoz, de arra jutottunk, hogy igen, de nem lesz túl olcsó. Ekkor meggyőztük magunkat, hogy maradni sem lenne olcsó, mert el kellene menni kempingbe néhány napra, és akkor az időjárási bizonytalanság még mindig fennáll, ami főleg a hágó miatt okozott fejfájást. A döntés meghozatala után egy kicsit megkönnyebbültünk és már csak egy kis eső szünetet vártunk, hogy rövidített program keretében eljussunk Lugano-ba, de azért még lássunk valamit. A nagy várakozás közepette mindenféle hülyeség eszébe jut az embernek, ennek példája, hogy megfogalmaztam: „rosszkor vagyunk jó helyen.” Mert ez a környék tényleg nagyon jó, és látványos lehet,

 

                 

 

 csak hát az időjárás. Végül három óra ácsorgás, ücsörgés, elkeseredés, elhatározás, megnyugvás után elindultunk az átmenetileg csendesülő esőben, hogy a zsaruk sivár életébe egy kis napsugarat csempésszünk. Innen kívánom: soha ne legyen nagyobb örömük az életben, mint amit akkor éreztek, amikor kihajtottak két hülyét az esőbe (illetve korrigálok 1 hülyét és Cobrancot).

Az alagútból kigurulva, a csurom vizes úton legurultunk a városka tóhoz közelebbi oldalához, jól megnéztük a strandot – mondhatom vacak kinézete volt-, „malmot” és néhány szállodát, majd visszagurultunk Bissone-ba, és átkeltünk – az egyre sűrűbb esőben – a tavon épült hídon, ami a Matilde töltésen vezetett át.

 

                  

 

 Szerencsére volt kerékpárút is az autópálya, az autóút és a vasút mellett. Az „agancsos” tó túlpartján nem találtunk bringautat, emiatt az autók között billegve haladtunk az általuk húzott vízfüggönyben. Az „agancsos” jelző a tó alakjának leírására szolgál, érdemes megnézni a térképen, hogy stimmel-e. A tó parti úton kínosan lassan teltek a kilométerek,

 

                  

 

de csak beértünk Lugano-ba, legalábbis akkor még azt hittük. Aztán hamarosan – egy köztéri térkép segítségével – megállapítottuk, hogy ez a hely bizony még nem Lugano, de annál inkább Paradiso. Ennek nagyon megörültem, mert a paradicsomot nagyon szeretem. Innentől a parti sétányra letértünk,

 

                   

 

 ahol az esőnek betudhatóan csak egy-egy ember lézengett, még szerencse, hogy nem sütött a nap, mert akkor micsoda tömegen kellett volna átvágnunk, még belegondolni is rossz. Kis idő után már tényleg Lugano tóparti sétányán toporogtunk

 

                  

 

 és próbáltuk megfejteni, vajon hol lehet a vasút-állomás. A nagy keresésben rövid időre el is veszítettük egymást szem elől, míg Cobranco magyarokkal találkozván tett szert az információra, addig én egy nagy térképről olvastam az adatokat és nem tudtam elképzelni, hová tűnt a túratárs. Közben az eső elállt és nyugat felől kezdett felszakadozni a felhőzet,

 

                  

 

de mi már eldöntöttük a túra abbahagyását, így nem tántorodtunk meg. Azt határoztuk el, hogy még a belváros egy részét megnézzük, aztán a domboldalban elhelyezkedő állomást fogjuk felkeresni, bár egy kissé izgultuk, vajh’ mennyibe fog kerülni a jegy.Egy két fotó még a kikötőben csak úgy megszokásból,

 

                  

 

 majd a főtér és egy szép park került utunkba, majd fél négy tájban indultunk neki a dombnak. Először azt hittem, hogy eltévesztettük az utat és a csillagvizsgáló felé megyünk, olyan meredeken húzott az út a horizont irányába, de mire elvesztettük volna a kétségbe esésünket, már megláttuk a vasúti pályát és csak követni kellet, hogy meglegyen az állomás. Arra mindenképpen jó volt a hegymászás, hogy már nem fáztam és az alattunk elterülő városra is pompás kilátás nyíljon.

 

                  

 

 A jegy vásárlás egy kicsit problémás volt, mert az állomást éppen átépítették, és a széles bringákkal nehezen volt járható az építési terület, ahol lépten nyomon szűkületbe ütköztünk. Egy kihelyezett információs pultnál megkérdeztük az éppen ott dolgozó „kislányt” (valószínűleg egyetemista lehetett), segítsen nekünk mikor menne a vonat és merre. Nem tűnt nagyon gyakorlottnak, de egy idő után kiderítette, mikor megy vonat és azt is, hogy el kell mennünk Zürich-be és átszállva új vonattal vissza Landquart-ba, ahol az autót hagytuk.Az út tulajdonképpen egész Svájcot átszeli,egyfajta derékszöget alkotva,először a Gotthard Expressel északnyugati irányban át az Alpok főgerincén,majd egy helyközi járattal Zürichiből keleti irányban majdnem az osztrák határig.

 

                  

 

 Innen már csak egy nagy levegőt kellett venni és bementünk megvenni a jegyeket, ami nem lett nagyon olcsó, de kártyával simán ki tudtam fizetni. A jegy több részből állt, úgy mint a normál jegy, a Zürich-ig menő IC-re a pótjegy, a bringajegy és az IC-s részre a bringa pótjegy, zusammen nem volt "sok", olyan 113 CHF!! Amíg lamentáltunk a jegy árán, hirtelen előkerült 15-20 roham-rendőr és hordozható korlátokkal lezárta a sínek felé vezető utat. Nem tudtuk mire vélni a dolgot, még a bevándorlókra is gondoltunk, de sokkal prózaibb oka volt a készültségnek, mégpedig a kultúrált foci szurkolók. Ugyanis, jött egy vonat Olaszország felől, amiről óbégató tömegek szálltak le, tehát a rendőrök azt akarták megakadályozni, hogy a jó viselkedésre képtelen emberek valahogy szétszéledjenek. A vonat indulásáig – 18:06 – még volt egy kis időnk, mait táplálkozással töltöttünk el az állomás előtti forgalmas járdán, közvetlenül a egy pizzéria előtt. A bent lévő vendégek jól láthatták, amint Cobranco tepertőt, én pedig kolbászt nyomkodtunk az arcunkban.Volt döbbenet,sebaj tanuljanak egy kis "kelet-európai folklórt". Mikor jóllaktunk, áttoltunk a drótszamarakat a pályaudvarra, ahol, mivel a lépcsőkön nem tudtuk leügyeskedni a súlyos kétkerekűeket kénytelenek voltunk betuszkolni őket egy liftbe, amivel először le, lementünk a vágányok alatti közlekedő részbe, ahonnan már egy rámpán feltoltuk a bringákat.Időközben befutott a Gotthard "hegyescsőrű"Express is.

 

                  

 

 Cobranco egy helyi – strandpapucsos, országúti - kerékpárossal megbeszélte mit is kell tennünk, hova szól a bringa, helyjegyünk. A fickó rendes volt segített, mutatta hova menjünk, még a kerékpárok felcibálásában is segített. A vagon elején 3 db bringatartó volt, amikre fel kellett akasztani a gépeket, az első kereküknél fogva, ami a tömegük miatt nem volt egyszerű mutatvány, még úgy sem, hogy tepertő és kolbász meghajtásra kapcsoltunk. Végül nagy kínok közepette elrendeztük őket és a vonat már indult is, amit csak a gyorsulásból lehetett érzékelni, a hangokból nem. Aki még nem utazott svájci vonaton, az biztos azt mondja: „ egy nagy túrót nem lehet hallani a hangokból, hogy elindult, biztos a nagy Svájc imádat közepette túloz Istvánpisti”. Erre én azt mondom, egy túrót túloz, tényleg semmi zaja nem volt a vonatnak, csak annyi, mint amit egy modern otthoni hűtőszekrény kibocsát. Teljesen el voltunk ezen hűlve, mint a hűtőszekrénybe tett töpörtyű, meg a kolbász. Viszonylag rövid idő után ismerős tájra ért a vonat, mégpedig a 2012-es túra kiinduló pontja – Bellinzona - tűnt fel a háttérben a Maggiore tó északi csücskében. Innen egészen Airolo-ig az akkori túra útvonalát követtük, - folyamatosan emelkedve, kacskaringózva, alagutakon,vízesések mellett,

 

                  

 

 viaduktokon át - igaz ellentétes irányban, míg Airolo-nál (1.170 m) bementünk a hegy gyomrába, a Gotthard alagúton keresztül. A vonat itt érezhetően gyorsított és kb. 6 perc alatt tettük meg a 15 km-es utat. Ezt az alagutat az „óragyárosok” 1872-1882! között építették meg, míg 2016-ban átadtak egy új – "kicsit" hosszabb alagutat – ami jelenleg a világ leghosszabb ilyen építménye, melynek a hossza 57 km! Amíg az alagútban futott a szerelvény, a kalauz is megérkezett, majd „jegyelte és kalauzta kezében a cippeket”, majd közölte, hogy rossz helyen vagyunk. Egy kicsit meghűlt bennünk a vér, de elmondta, hogy a vonat másik végén lévő helyre szól a kerékpárok jegyem de ha nem jön ide senki, akkor maradhatnak. Jól nézünk ki – gondoltuk – hogy visszük át kb. 10 kocsin a súlyokat, ha valaki mégis felszállna ide szóló helyjeggyel? Még végig sem gondoltuk a helyzetet, már a vonat végig is vágtázott az alagúton és ahol kijött a hegyből, az meg 2015-öd túráról volt nagyon ismerős, hiszen az utolsó 1,5 napunk útvonala mellett haladtunk. Ott jöttünk ki a hegyből, ahova a Susten pass-ról levágtáztunk, vagyis Wassen-nél. A híres templomot először jobb, majd bal kéz felől is megcsodálhattunk, majd legnagyobb meglepetésünkre újra bal kéz felől tűnt fel. Ez úgy volt lehetséges, hogy a vonat ahhoz, hogy kellő szintet tudjon veszíteni, két hurkot is leírt a hegyben, de közben 5 db alagutat is érintett, és a menetiránnyal szemben is haladt. Igazán lenyűgöző volt látni milyen fantasztikus munkát végeztek, azok, akik lehetővé tették a vonatközlekedést ilyen nehéz terepen. Innen a Reuss folyó völgyében illetve a felső szakaszon a szurdokában haladtunk, majd még mindig ismerős településeken haladtunk át, pl. Altdorf (Tell Vilmos), majd a Vierwaldstatter see (négy kanton tava) keleti oldala következett,

 

                 

 

 innen Brunnen, Zug és a végállomás Zürich érdemel említést. A főpályaudvarra 20:51-kor menetrendszerűen érkezett a vonatunk, de egy kis zabszem effektus fellépett, mert nem tudtuk, hogyan találjuk meg a Landquart-ba induló vonatot. Ez a bizonytalanság csak addig tartott, amíg le nem szálltunk, mert rögtön láttuk, az új vonatunk ugyanazon a peron másik oldaláról indul, tehát nem kell keresgetni, liftezni, lépcsőzni, csak áttoltuk a túloldalra és egy bringát fogadni képes kocsiba simán betoltuk a gépeket.

 

                

 

 Itt már nem akasztó módszerrel kellett rögzíteni, hanem a számomra- Németországból – ismerős, nadrágszíjas módszerrel. Ez annyit tesz, hogy az ablakoknál voltak vízszintes, szivaccsal párnázott kárpitozott csövek, melyek mellé kellet állítani a kerékpárt, és széles – nadrágszíjra hasonlító -, széles bőrszíjakkal kellett odarögzíteni. A vonat 21 órakor indult el és eleinte pont arra ment, mint amerről az előzővel Zürich-be érkeztünk, tehát a Züricher see partján. A tó végétől már megint ismerős lett volna a táj, - mivel erre mentünk a 2014-es túra utolsó napján, majd végig a Walensee mellett – csak a sötétség megakadályozta a hegyek, völgyek felismerését. A vonat 22:33-ra ért Lanquart-ba, mi gyanútlanul leszálltunk, a vonat el, az utasok el és ekkor döbbentünk rá, hogy fogalmunk sincs merre kellene menni. Azért, hogy világos legyen, mi okozta a dilemmát, leírom a környék infrastruktúráját, tehát van itt két egymásra merőleges folyó, a Landquart, és a Rajna. A Rajnával és a vasúttal párhuzamosan az autópálya, még egy vasút, ami a Retische Bahn, Rajna, (autópálya, SBB vasút, Retische Bahn sorrendben) mindenféle parkolók és ehhez sötét. Nekünk a Rajnával párhuzamosan kellett mennünk, át a Landquart folyócskán lévő 1,5 m széles bringás hídon. Na ezt nem találtuk meg, keringtünk kb. 20-25 percet, míg végre ráakadtunk és innen még „jó” 280 méterre volt az autó, ami szerencsére úgy állt ott ahogy hagytuk. A túra így 23:01-kor ért véget, de még hátra volt a pakolás és az autós szakasz. Végül éjfél felé elindultunk haza és szerencsésen haza is értünk.

Összefoglalva: Ez volt az első közös túránk, ami idő előtt ért véget a rossz időjárás miatt. Ez nem rossz arány, tekintve, hogy ez volt a hetedik. Sajnos kimaradt a Lugano-i tó megkerülése, a Como-i tó felső ágának felderítése és a Splügen pass (2.113 m), valamint a Rajna melletti területen egy kis csomag nélküli tekerés, de kipróbáltuk - aranyárban - a híres Svájci vasutat, ami ha nem is pótolta a kihagyott látnivalókat, de mindenképpen nagyon pozitív élményt hagyott bennem. Mikor Lugano-ban felszálltunk a vonatra és teljesen kiderült az ég, Cobranco azt mondta, hogy otthonról figyelni fogja az időjárást és nagyon mérges lesz, ha mégsem lesz olyan rossz, mint ami elől elmenekültünk. Én amondó voltam, ha már egyszer a hazaút mellett döntöttünk, akkor kár otthon figyelgetni és idegeskedni, az úgyse változtat semmin. Szerencsére az időjárás követte az előrejelzést és még több, mint egy hétig vacak, ciklonos esős idő volt a helyszínen, így Cobranco is megnyugodott, hogy nem volt hiábavaló a vonatra küldött 113 CHF.

Na, de ne azt mondjuk, hogy félig üres a pohár, hanem azt, hogy félig tele van, mert a túra első 5 napja időjárásilag és helyszíneit tekintve is fantasztikus volt, a 6 és 7 nap időjárásilag már nem, de a környezet nagyon jó volt. Sajnos az Alpokban nem mindig sikerül 8-10 napnyi jó időt kifogni, főleg úgy nem, hogy a családi és munkanapi elfoglaltság leszűkiti a lehetőségek körét.

 

Cobranco az eddigieknek megfelelően nagyon felkészült volt, és számomra is nagyon sok érdekes adattal, háttér információval szolgált, amit ezúton is köszönök neki, csakúgy, mint a túra tervezését és azt, hogy „elhozott” magával.

 

         

 

 

         

 

A 2017-es túra tervei is elkészültek időközben, tehát úgy néz ki, hogy a közös túrázás folytatódik…

 


 

Ajánlom mindenkinek az utat. Részletesebben lásd a Filmeket és a Képeket.