Cobranco honlapja

 

  

 

Túrabeszámoló 2016

 

Irta: Istvánpisti

 

 

 

Alpok kommandó

2016.

   

 

 

 

 

 

Résztvevők: Cobranco /Miskolc/, Istvánpisti /Miskolc/.

 

Előzmények:

 

Az eddigi Alpok túráinkat mindig augusztus közepén ejtettük meg és mind jól is sikerült. Viszont nekem eléggé sűrű az augusztus – munkahely szempontjából -, csak 15.-étől tudok elszabadulni. Ezért 2016-ban kitaláltuk, hogy próbáljuk meg a júliust, mert ekkor még a nappalok is hosszabbak, a szabadság is könnyebben kivehető. Figyeltük, főleg a csapat meteorológusa, - Eduscho Szilárd ikertestvére - Cobranco az Alpok időjárását, de július elejétől nem adódott 3-4 napnál hosszabb elfogadható időjárás, emiatt kivártunk.

Végül már attól féltünk, hogy nem fogunk időben visszaérni, mert ugye a családi túrázást most augusztus elejére betonoztuk be és félő volt, ha az időjárás sokáig komolytalankodik, illetve szomorkodik, akkor nehéz beszélgetés elé nézek családom tagjaival.

Aztán úgy nézett ki, hogy jön egy hidegfront, mi meg elindultunk vele szemben, bízva abban, hogy utána kitart a jó idő.

 

Néhány szó a túráról, a helyszín megint Svájc – a 2015-ös jól sikerült túra ösztönzése képpen -, de nehogy megunjuk, ezt a csodálatos vidéket, Cobranco betervezett egy kis olasz hont is, majd a végére megint Svájc.

 

A túra a szokásoknak megfelelően az elején tartalmazott több hegyet, majd tavak, és utána a földrajzi szűkös lehetőségek miatt megint hegyek.

Tehát a terv: A helyszínig autóval megyünk, a túra kiinduló pontja Landquart (520 m) - Wolfgang pass (1.631 m) - Davos(1.558 m) - Tiefencastel (850 m) - Albula pass (2.315 m)-St. Moritz (1.822 m) - Majola pass (lefelé 1.824 m) - Chiavenna (333 m) - Morbegno (262 m) - Passo San Marco (1.985 m) - Lecco (214 m) - Passo del Ghisallo 758 m) - Como(201 m) - Argegno (122 m)-Campione ( 300 m)-Lugano (270 m)-Menaggio (203 m) - Chiavenna (333 m) - Splügen pass (2.113 m) - Bonaduz (640 m) - Landquart ( 520 m)

 

A technikai arzenál nem tartalmazott új elemet, sőt akkumulátort sem, a már bevált eszközöket vittük. (GPS, akkumulátorok, napelemes töltők, kamera, fényképezőgép, telefonok, lámpák)


 

Részletes leírás:

 

0. nap 2016.07.16. szombat

 

Esetemben a csomagolás már csütörtökön elkezdődött, próbáltam mindent logikai egységekként kezelni (tisztálkodás, technika, ruha, kaja…), majd egységekként újabb alegységekre bontani, nehogy otthon maradjon valami, mint ahogy szokott.

Aztán szombat délután öt körül kezdtük a lomokat bepakolni az autóba, ami viszonylag könnyű feladat, mert a csomagtartó 560 literes és a két (3) hátsó ülés is szabad préda volt. A szokásos video snittek elkészítése után a lovak közé csaptam és 18 óra körül elhagytuk a várost, mint 1980-ban az Edda művek. Humorizáltunk is egy sort az UFO-k és Pataki Attila bensőséges kapcsolatán, de le kell szögeznem a dalait nagyon kedvelem, aztán, hogy emberileg egy penden húrolok-e vele azt fedje jótékony homály. Éjfél után léptük át Hegyeshalomnál a határt, a Levél szélén található benzinkút meglátogatása után. Innen még közel 840 km-t kellett haladni ahhoz, hogy a 2015-os túra kiindulópontját elérjük és még azon is túl 30 km-rel,Landquart településen megkezdhessük az első hadműveletet, ahogy a kommandóhoz illik. A figyelmesebbek észrevehették, vagy talán mindenki, hogy a túra kiinduló pontja igen közel esett az egy évvel korábbihoz. Azért addig történt egy s más, pl. éjszaka szakadt az eső, ahogy egy jól fejlett hidegfront közben kell, de mi rendíthetetlenül haladtuk célunk felé, ahova fél 10 magasságában meg is érkeztünk. Az első hadművelet, a parkoló keresése volt, - mint ahogy kommandósokhoz illik,- ami nagyon fontos, mert a büntetést nem akarjuk ledolgozni, az autót féltem, így időt szántunk rá azon kívül, hogy már itthon a Google Earth-ön keresztül próbáltunk helyet keresni. Végül bolyongtunk többfelé (pályaudvarok parkolói), de nem volt ingyenes, emiatt továbbálltunk. Aztán, Cobranco szokásos közlékenysége (ha rajtam múlt volna, még mindig ott lennénk) segített megtalálni a helyet, ami egy nadrágtartó? (hosentreger) árus bácsika bódéja melletti, nagy zöld kuka konténer, másik oldalán, a susnyás lett.

 

                 

 

 Egy közvilágítási kandeláber alatt a kerékpárút és a főút mellett, ami több szempontból is előnyös volt, hisz’ a bácsika minden nap ott volt – gondolom nagyon szaladt az üzlet , a túra kiindulásaként is jó volt, mert rögtön a bringaútra kanyarodtunk, éjszaka világos volt, és a főúton biztosan járőröznek a rendőrök. Cobranco élénk – kézzel-lábbal, szájjal folytatott – megbeszélésbe keveredett, a leginkább Einsteinre hasonító és igen sajátos németet beszélő kedves emberrel. Azonban a díjazás nagyságáról és mikéntjéről valahogy semmit nem sikerült megtudnunk. Na sebaj, majd legfeljebb veszünk néhányat a kurrens termékei közül, gondoltuk…Végül felálltam a magas fűvel fedett helyre, amit oldalról a már említett szépséges zöld kuka és valami cserje, vagy valami egyéb fás szárú kultúra határolt. Gyorsan kinyitottam az én bringámat tartó zárját, - hogy minek zártam be előzőleg, fogalmam sincs – aztán amikor Cobrancoét kellett volna levenni, sehol sem találtam azt a kis kulcscsomó, aminek egyik kulcsával az imént a sajátom zárját kinyitottam. Az első meglepetés után észvesztő gondolkodásba kezdtem, de mivel ez nem járt sok eredménnyel, a szürke kis agysejtjeim nem sejtették hova a fészkes fenébe tettem a kis kulcsokat. Mivel a lázas gondolkodás nem vezetett eredményre így életbe lépett az ilyen esetekre kialakított szabályrendszer második pontja, ami kimondja: komám, ha fogalmad sincs arról, hogy mit hova tettél, akkor nézz meg minden helyet 5-10 m sugarú körben. Ekkor jelentkezett egy újabb nehezítő tényező, mégpedig a 30 cm-es fű, amiben még egy templom harangot sem találtunk volna meg, nemhogy egy kicsi kulcsot. Ekkor felmerült, hogy Cobranconak sajnos gyalog kell jönnie, hiszen úgyis szereti a gyalogtúrát. Közben a nap ezerrel sütött a Cobranco -kék égből, már nagyon pakolni, majd indulni kellett volna, nem ily kicsiségekkel – szó szerint – foglakozni, mint egy kulcs. Mikor már a nap hevétől és az idegességtől már jól leizzadtam, hirtelen előkerül a szökevény, amit a csomagtartóban leltem meg, a levett utazós ruhák alatt. Utólag úgy dekódoltam az események láncolatát, hogy először vastag ingben levettem a bringát az autóról, majd melegem lett és a csomagtartónál átöltöztem, de hogy legyen szabad kezem letettem a kulcsokat és rácuccoltam. /ha valaki nem értette volna nyugodjon meg,én sem./

Egyébként ma – 2017.01.14.-én, mielőtt e sorokat írtam– ismét meggyűlt a bajom a kulcsokkal, most a lakáskulcsot is tartalmazó kulcscsomóm vált kámforrá, illetve ez így nem igaz, mert sejtem hol van, de mégsem találom. Történt ugyanis, hogy reggelre hirtelen esett 30 cm hó – aki nem északkeleten lakik, az nyugodtan irigykedjen, de én inkább a nyarat szeretem – és kimentem havat lapátolni, mind a négy zsebemben volt valami (telefon, mérőszalag, kocsi-kulcs, lakáskulcs), de a munka végeztével csak háromban találtam valamit és igen, aki a lakáskulcs hiányára tippelt az nyert egy üres dobozt. (gondolom, ha a Dalai láma örült egy ilyen ajándéknak, akkor a nyájas olvasó se haragszik meg érte) Na, de minek vittem hólapátoláshoz ennyi lomot? A telefon ahhoz kellett, hogy megörökítsem a hó nagyságát, de a mérőszalag az autóban volt, az autó a garázsban, tehát kellett a garázskulcs. Most is sokat gondolkoztam, hogy eshetett ki a kulcs, és arra gondolok, hogy talán ugrálás közben. Ugrálni nem a hideg miatt kellett, hanem a hó súlya alatt lehajlott örökzöldekről történő hóeltávolítás miatt. Valószínűleg így szökött meg a kulcscsomó, amiről tudom, hogy itt van a telken, de meg kell várni a hó elolvadását.

Na de vissza Svájcba,mielőtt elfelejtem a fonalat:

Végül sikerült levenni Cobranco bringáját is és megkezdődött a csomagok rögzítése és az utolsó ellenőrzés, vajon hagytam-e az autóban, a szokásoknak megfelelően kolbász, szalámit, csokit. A tüzetes ellenőrzés azt mutatta, minden a csomagokban van, indulhatunk (később kiderült, hogy az ellenőrzés nem volt elég tüzetes, majd még később az, hogy de. Itt elvágom a történet mellékszálát, majd megfelelő időben visszacsatolok ide, ha el nem felejtem, addig is szedem a nefelejcsből kivont hatóanyagú – most nem jut eszembe, hogy is hívják – tablettát,hogy el ne felejtsem. Bár nem tudom mennyire hatékonyak ezek a szerek, egyszer egy idős ismerősöm azt találta mondani, hogy csak azért szedi a Cavintont, nehogy elfelejtse bevenni a Cavintont.

 


 

1. nap ( 2016. 07.16. vasárnap, 74km, 1435m szint) 

 

A sok intermezzo után már 10:51-kor kezdetét is vette a 2016. évi Alpok –túra, illetve az Alpok kommandó. Az első napra rendelt szent útiterv szerint, Landquart-ból kelet felé kell mennünk a – a sziporkázóan ötletes helyi névadási szokásokat meg nem hazudtoló – Landquart folyó mellett, egészen a Wolgang-pass-ig (1.631 m), majd utána Davos a következő jelentősebb település. Innen, jutunk, ameddig jutunk, valahol Tiefencastel ( 850) előtt kellene megpihennünk éjszakára, hogy a következő napon az Albula-pass-t (2.315 m) be tudjuk venni, de ne siessük el a dolgot, az egy másik mese, illetve ennek a mesének a következő fejezete lesz, ha lesz.

A túra tiszta időben, szikrázó napsütéssel indult,

 

                 

 

 ahogy reméltük és pár 100 m megtétele után átkeltünk a Landquart folyón a vasútállomásnál, ahol autóval már jártunk, de nem találtunk legális parkolót és folytattuk az utunkat a bal parton folyásiránnyal szemben. Egyébként a várossal egyező nevű folyékony halmazállapotú dolog innen nem messze ömlik a még bébiként jelentkező Rajnába. Az indulást követő három percben összefutottunk vagy 20 bringással, - igaz vasárnap volt és hibátlan időjárás - ami előre vetítette a svájciak kerékpár kultuszát. A városka rám nem tett pozitív benyomást, csupa négyszögletes modern iroda, vagy ipari épület, sehol a Svájcról élő emlék, ami régi faházakat idéz fel. Szerencsére hamar túljutottunk rajta és egy biliárd asztal simaságú „régi” úton hajtottunk, közvetlenül a főút mellett. Egy idő után kinyílt a völgy, és üde zöld kaszálót láttunk minden felé, majd előttünk a Malans szurdok körvonalazódott,

 

                  

 

 itt törte át az útjában álló hegyet a Landquart folyó. Még mielőtt elértük volna a – távolról impozánsnak látszó – szurdokot, Cobranco bringás órája hazudni kezdett (három napot késett hirtelen), csütörtököt mondott, pedig már 12 órája vasárnap volt. Ennek örömére megálltunk és elemcserékkel próbáltuk kiengesztelni a bringaórák védőszentjét, szent VDO-t. A bemutatott áldozat (2db CR2032) valószínűleg megfelelő volt és meghatotta az égben lakót, mert a csütörtök a múlt ködébe hanyatlott, így tovább indulhattunk. A szurdok közelről is látványos, és hangos volt.

 

                 

 

 A világoskék folyó, a mederben megbúvó öles köveken fehéren habzó formában tudott csak tovahaladni és hangos morgolódással adta jelét nemtetszésének, mely visszapattanva a függőleges sziklafalról óriási hangzavart okozott. Szerencsére a „schlucht”-ban, a folyón és a bringaúttá avanzsált régi úton kívül semmi nem fért el,

 

                 

 

 emiatt az autókat alagútba kényszerítették, amiért nem tudtunk haragudni a tervezőre. A kanyonból kijutva kicsit bonyolódott a forgalmi helyzet, nehéz volt eltalálni a szükséges bringautat,

 

                 

 

legalábbis nekem nem sikerült mindig. Volt egy kis csiki-csuki, többször oldalt váltottunk, a folyó csak kapkodta a fejét, hogy nyomon tudja követni, mikor melyik partján is megyünk. Mikor nagy nehezen eltaláltuk, merre is akarunk menni, akkor Cobranco kijelentette: „Most pedig felmegyünk a domboldalban terpeszkedő településre Grüsch-be.” Elég hülyén nézhettem és talán meg is kérdeztem, hogy mi lehet ennek az elhatározásnak az oka (na, jó nem pont ezekkel a szavakkal fejeztem ki értetlenségemet), mikor nekünk a völgy, hossz és nem a keresztirányú tengelyének irányába kellene menni.

 

                

 

Mikor megmondta az okot, rögtön megértettem (pedig nem, még ma sem értem). Grüsch közeli történelmében talált olyan, érdekes momentumot, amit érdemesnek tartott arra, hogy bekerüljön a „műsorba”. Azt látta egy - valamikor krisztus után 1970 körül készült – a világ vasúti közlekedését bemutató műsorban, hogy itt Grüsch-ben egy mozdony hirtelen szomjas lett 1954-ben – és mivel itt már akkor is minden irány villamosított volt, emiatt nem volt a vonalon a gőzmozdonyok itatására szolgáló kút -, szegény mozdony kénytelen volt a kocsmába bemenni innivalóért. A film állítja, hogy a svájciak annyira megsajnálták az elszomjazott teremtvényt, hogy nem hozták ki a csapszékből, hanem jól körbeépítették, hadd igyon, amikor akar. Hát, mi ezt a szerencsétlent mentünk megnézni, bár hosszas bolyongás után sem leltük a nyomát. Ez még csak a kisebb bajnak tűnt, de amikor a település szinte összes lakóját megkérdezte Cobranco és azok úgy néztek ránk, mint Pataki Attila az UFO-kra, de semmit nem tudtak az állítólagos szomjas mozdonyról, akkor éreztem, ez egy másik tér-idő fodrozódásban történhetett, erről viszont „egy követ” – Einstein - kellene megkérdezni, mert ehhez Ő értett a legjobban, bár ez relatív. Cobranco-t azonban nem lehetett megtéveszteni, még tettünk egy jó nagy kört, hátha mi megtaláljuk, de végül, - hogy stílszerű legyek – vakvágányra futottunk, bár ott is jól szétnéztünk semmi, azaz, hogy nem semmi, hanem szinte valami. Igaz, nem mozdony ügyben, hanem Kofola ügyben. Történt ugyanis, hogy Cobranco a szlovákoktól hozott Kofolát a csomag tetejére tette, és egy „mozdonyügyben” megkérdezett helyi lakó hirtelen visszakérdezett: vajon Szlovákiából jöttünk-e? Néztünk hülyén, mint az elmúlt fél órában az eddig megkérdezettek, de a lakó elárulta, azért ismeri a Kofolát, mert a felesége szlovák. Sajnos a kommandó nem tudta hozni az elvárt eredményt, de az idő szűkössége miatt nem mentünk be a tartományi levéltárba kideríteni az igazságot, hanem sietve továbbálltunk, így ez a szál elvarratlan maradt.

Zárásként jön a poén,Cobranco itthon megtalálta a fotót a kocsmában dorbézoló mozdonyról,a filmben meg is tekinthető.

 

 Az idő fél egyhez közeledett, de nekem ehhez óra sem kellett, mert a gyomrom jelezni kezdett, hogy záros határidőn belül le fogok esni a nyeregből, ha nem reggelizünk hirtelen. Mivel Cobranco még nem volt éhes, így haladtunk tovább. Én az este hatos indulás óta megettem 6 db zsemléből készült - szalámival sajttal bélelt – szendvicset, megittam hozzá kb. két liter „lónyálat”, elfogyott még némi sütemény és csoki is, ezalatt Cobranco megivott 2 deci levet és Ő nem volt éhes, halottam ,de nem értettem. Az első kordulás után még 1 órát haladtunk, hol kitáguló, majd összeszűkülő völgyeken,

 

                

 

 hol aszfaltos, hol murvás bringa utakon, de a táj lebilincselően szép, a szemnek és az agynak felért egy tudatmódosító szerrel, annak mellékhatásai nélkül. Illetve nem, mert a mellékhatás az, hogy azóta is várom, mikor láthatom újra azokat, vagy más csodás tájakat. Végül Küblisben érezte azt Cobranco, hogy a reggelinek eljött az ideje (13:20). Éppen egy vízerőmúvel szemben vertünk tanyát a bringaút mellé telepített padon, hogy elköltsük az otthonról hozott elemózsia egy kis részét. Be kell valljam, megtévesztettem Cobrancot, mert én nem reggeliztem. Inkább az ebéd mellett döntöttem,/de ezt azóta is titkolom előtte/ mert ilyenkor nekem már késői a reggeli. Néhány szóban megemlékeznék az előbb említett erőműről: 1919-1922 között épült, a víz esésmagassága 355 m, a vasút ellátására építették.

 

                

 

 A helyszínen találgattuk honnan, milyen magasról jöhet a víz, itthon megnéztem az Earth képein és tényleg az előre gondoltak szerint egy magasan, az erőmű feletti tóból jön a víz a turbinákra. A reggeli-ebéd után elindulva a murvás úton olyan látvány tárult elénk, hogy megrökönyödtünk. Az út hirtelen célba vette a Nagy-Medve csillagkép „α Ursae Maioris” csillagát, népies nevén „Dubhe”. Ez a csillag a göncölszekér hátsó felső csillaga, na, oda mutatott az utunk. A poént lelőve, be kell vallani nem tudtuk kitekerni, amiről nem az éppen befejezett étkezés, nem a csomaggal súlyosbított bringa, nem a kialvatlanság miatt lekonyult erőnlét tehet, nem. Hanem ezek összessége, ötvözve a meredekséggel, volt az oka. Utólag visszanéztem a GPS adatait és azt láttam, hogy először beütött egy 23%-os (aminek volt 40%-os részhalmaza), majd egy jóval hosszabb közel 20%-os laza murvás emelkedő, amin még a tolás is nehezen ment,

 

                 

 

 mert a lábak hiába erősek, ha a talaj gyenge és minduntalan ki akart szökni a cipő alól. De volt pozitív oldala is a dolognak, hiszen itt tettem szert a tolófájások pszihikumra gyakorolt hatásának megismerésére. Erről a részről videó sem készült, értelemszerűen. Mikor felértünk Saas im Prettigau-nál 985 m-re, akkor szelídült meg a meredekség beszélhető szintre. A kerékpárút, ameddig tehette a folyó mellett haladt,

 

                  

 

 de egyszer fel kellett mennie a főúthoz, bár így utólag találtam a térképen olyan bringa utat, ami lent ment a folyónál, csak egyszer ment fel meredeken, ott ahol mi is, de utána visszatért folyószintre, mi meg inkább az aszfaltot választottuk. Ami így utólag nem biztos, hogy tökéletes volt, mert igaz ugyan, hogy eleinte autómentesnek tűnt, de később kiderült, csak azért, mert főút forgalma velünk párhuzamosan a hegyben halad. Mielőtt kijöttek az autók az alagútból, - az autópálya egy rövid szakaszon a főútra kényszerült, mielőtt a tőlünk jobbra elhelyezkedő hegyben eltűnt - akkor minket letereltek egy aszfaltos kis keskeny útra, ami eleinte a vasút mellett haladt, majd egy hirtelen bal kanyarral (17%) elindult felfelé, szerencsére nem túl hosszan, így ki tudtam tekerni, de Cobranco nem, mert neki már az előző brutál emelkedő annyira megpörgette a szívét, hogy ennél az újabb max. erőt igénylő résznél már majdnem kiugrott. Meg is kellett állni le kellett feküdnie a szép sima hegyoldalra, hogy a természetellenesen magas pulzusa megnyugodjon és az ereje is visszatérjen. Nekem, ott megfordult a fejemben, hogy jobb lenne visszamenni az autóhoz és onnan egészen hazáig, nehogy valami komolyabb baj legyen, mert ránézésre sem nézett ki jól. Saját bevallása szerint már volt ilyen jelenség többször is, főleg akkor, ha túlterhelte magát. Valószínűleg a kialvatlanság és a túlzott meredekség szorzata okozta a bajt, én teljesen meg voltam ijedve, mit csinálok, ha esetleg súlyosbodnak a tünetek.Beugrott a tavalyi túránk,ferémlett a tüdőgyuszi emléke,és már megint Svájcban vagyunk. Amíg a kényszer pihenőt tartottuk, Cobranco pár perc után már a kamera után nyúlt és néhány snitt után

 

                  

 

 közölte, menjünk tovább, - így bár eleinte vitatkoztam vele,- végül tovább indultunk a kb. 1,5 km-re elhelyezkedő Klosters felé.

 

                 

 

Beérve a településre egy szép régi kinézetű templom előtti téren megálltunk nézelődni, pihenni és vizet vételezni egy épített csurgónál.

 

                 

 

Utólag a videót megnézve nem biztos, hogy ivóvíz volt, sokkal inkább egy szökőkútnak néz ki, még látszik is, hogy a tervező próbálta megnehezíteni a víz vételezését, de rajtunk nem fogott ki, csak sikerült a kulacsokat megtölteni. Szerencsére ennek ellenére jó lehetett a víz (lehet, hogy szentelt volt?), legalábbis semmi negatív hatást nem tapasztaltunk, bár amennyire szar-szag lengi be a svájci legelőket nem biztos, hogy bármelyikünk észlelte volna, ha a másik barna csíkot húz maga után.

Klosters vérbeli síparadicsom,

 

                  

 

mondhatnánk „monarchiabeli”,de az erre nem volt,volt viszont Károly angol trónörökös és a pereputtya, erről a most nem értekeznék.

Klostersnél a völgy látványosan kiszélesedett, és kelet felé fordult,

 

                 

 

 amerről a Landquart lecsörgedezett a völgybe, nekünk viszont nem arra volt dolgunk, hanem Davos felé, az Usser Zugwald hegy keleti oldalában kapaszkodva.

 

                 

 

 Az út két visszafordítóval haladt meredeken felfelé 8-10 % meredekséggel, a melegben nem győztük magunkba tölteni az előbb emlegetett vizet. Cobranconak újabb problémája akadt, amit már becézett kínjában, ez pedig a „göre”. A göre, nem becézett fajtája simán csak görcs, ami nem jön túl jól semmikor, de egy meredek emelkedőn súllyal terhelt bringával kimondottan szörnyű.

 

                

 

 Ráadásul a brutális forgalom nem tette lehetővé a bárhol történő megállást. A bal combizom belső oldalán gondolták úgy az izmok, hogy ők bizony összehúzódva maradnak. Én erről ekkor még semmit nem tudtam, mert elől voltam, egyszer csak látom a tükörbe, hogy nem látom Cobrancot, és egy megfelelő helyen megálltam. Miután megjelent, kitárgyaltuk a dolgot és rövid pihenő után újra nyeregbe pattantuk. Nem túl nagy távolság megtétele után újabb göre, most a jobb comb belső oldalán, szerencsére volt Cobranconál kalcium, magnézium pezsgőtabletta, amikből ivott is egyet-egyet.

Úgy mellékesen jegyzem meg,hogy elértük a völgy egyetlen tavát/Schwartzer-see/,ha a Davosit nem számolom.

 

                

 

 Az újabb elindulás után kisvártatva újabb göre, most a változatosság kedvéért combhajlító izomban, pedig már csak néhányszor tíz méter szint hiányzott ahhoz, hogy a Wolfgang-pass-t elérjük. Akkor azt gondoltuk, hogy csak azt kellene elérni, hiszen onnan már csak gurulunk Tiefencastel-ig. A hágót további „események” nélkül értük el, bár erről sem tábla, sem egyéb figyelem felhívó eszköz nem tájékoztatott, csak abból következtettük ki, hogy felértünk rá, amikor az út, – ahogyan egy jól nevelt hágó másik oldalán kell, – el kezdett lejteni. Alig gurultunk szintben 20-30 m-t, máris feltűnt a Davosersee,

 

                 

 

 vagyis a Davosi-tó, ahol egy rövid időre megálltunk, szétnéztünk,

 

                

 

 de az idő öregedése miatt haladtunk is tovább, a híres településre, mely egy átlagos rádióhallgató számára leginkább a politikai hírekből lehet ismerős, mert itt rendezik meg évről-évre a Világ Gazdasági Fórumot, a világ legbefolyásosabb vezetőinek találkozóját.

 

                 

 

 Maga a város nem túl nagy, hiszen csak kb. 10.000 lakosa van, de a magaslati fekvése miatt gyógy és turista centrum is, emiatt rengeteg szálloda található itt (a wikipédia szerint a 3 csillagos szállodák átlagára 58.275 Ft/fő/éjszaka, lefelé kerekítve). A városka kb. 4 km hosszú, impozáns, tekintélyt sugárzó épületek szegélyezik a rajta áthaladó főutcát,

 

                 

 

 mi ezt a csekély távolságot fél óra alatt tettük meg, mert minduntalan megálltunk nézelődni és hallgatózni. Bár a fülünkig eljutó szófoszlányokból sok esetben nem értettünk semmit, csak azt tudtuk megállapítani, hogy ez bizony valamilyen arab beszéd. Ezen el is szomorodtunk és tovább indultunk, hisz Cobranco még egy nagy attrakciót tervezett erre a napra, pedig már majd’ 19 órára járt az idő. 

 A völgy, amin gurultunk lefelé észak-kelet, dél-nyugat irányú volt, a jobb oldalon magas, közeli hegyekkel, emiatt  ebben az időszakban,a napnak már nem sok esélye volt,

 

                  

 

 ez meg is látszott a képzeletbeli hőmérő higanyszálán, ami jól összehúzta magát, én pedig, ahogy erre gondoltam, vacogni kezdtem, majd megállás után öltözni.

 Visszatérve az attrakcióra, Cobranco talált egy alternatív útvonalat a főúttal párhuzamosan, ami egy régi út, a egy kanyonban vezet,

 

                 

 

már csak az volt a kérdés, vajon megtaláljuk-e, vagy elsuhanunk mellette a kezdődő szürkületben.             Gurultunk a völgyön lefelé és néztük, vajon hol lehet balra letérni az útról, hogy mi a kanyonba menjünk be, a főút pedig az alagútba. Végül szerencsésen megtaláltuk a helyet, ahol egy éppen érkező buszra várakozóktól Cobranco megtudta az áhított információt. Mielőtt elértük ezt a helyet, az úttól jobbra egy tavat hagytunk el (Ardüsch nevű település volt fenn a domboldalon), aztán két rövidebb alagúton gurultunk át, amikor kiderült, hogy most a hátsó villogóm maradt otthon. Végül a második alagút után kb. 1.333 m-rel kellett balra,

 

                 

 

 az újabb alagút előtt letérnünk, a sorompóval védett murvás útra. A kerékpáron kívül minden járműre vonatkozott egy-egy tiltótábla, meg horgászni sem volt szabad, de ez nekünk nem volt különösebb érvágás és hirtelen bementünk az ismeretlen területre. Voltunk már ilyen kevéssé ismert szurdokban, kanyonban, pl. Olaszországban, a Piave kanyonjában, vagy Franciaországban, a Cians szurdokban és azok maradandó élményt nyújtottak, most is erre készültünk. Ezek az érdekes és javarészt elfeledett utak úgy „keletkeztek”, hogy régen használták őket, de a megnövekedett forgalom miatt építettek egy alagutat a kiváltásukra. Itt is ez volt a helyzet, a hegyben közel 3 km hosszú alagút tette az autósok életét könnyebbé és élmény mentesebbé, a kikerülése pedig a miénket fantasztikussá. Az út ugyan murvás, köves volt,

 

                 

 

 de még a mi bringáinkkal is simán járható, bár a féket húzni kellett a 6-7% lejtés miatt. A szurdok aljában folyt a Landwasser nevű folyó, ami a Davosi-tóból ered és a róla elnevezett völgyön végig kísért minket.

 

                  

 

 A kanyon falai igen meredeken törtek az ég felé és hátborzongató érzést nyújtott a látvány, egyrészt az égbe törő sziklafalak, melyek felettünk magasodtak, másrészt a az alattunk húzódó mély schluht.

 

                 

 

Sajnos már kezdett estébe hajlani az idő, hiszen 19:15-kor érkeztünk a bejárathoz, közben sokszor megálltunk csodálni a természet által alakított sokféleségen,

 

                

 

 az ember által épített úton, alagúton, hidakon.

 

                

 

 A hegy belsejéhez olyan természetességgel tartozik hozzá a vonat Svájcban, mint amilyen természetes számunkra, hogy a barack belsejében mag van. A vasúti infrastruktúra meglétéről nem csak az internetről bírtunk tudomással, hanem saját szemünkkel láttuk a viaduktokat, alagutakat.

 

                

 

 Mindenkit arra bíztatok nézze meg saját szemével, mert nagy élmény. A meseszerű szurdokból/neve: Zugenschlucht/

 

               

 

 Valamivel 20:00 után jöttünk ki, ekkor szembesültünk azzal, hogy a felettünk vezető út éppen itt jött ki a hegyből a 3 km szakasz után, de nem nagyon láttuk, vajon hogyan fogunk mi oda feljutni. Végül kiderült, mászással, egy „S” kanyart leírva, - vagy letekerve, vagy feltekerve, a csuda sem tudja már, de - elértük a főutat 1.280 m magasságban. (az alagút a felső oldalon 1.343 m magasan indult) Ekkor azt gondoltuk, hogy Tiefencastel-ig (850 m) nem is kell lemennünk, elegendő 1.000 m-es szintig ereszkednünk, mert a következő napon kb. ebből a magasságból indul a hágóút az Albula-pass-ra (2.315 m). Utóbb kiderült, hogy orbitálisat tévedtünk, na,  nem abban, hogy nem kell elmenni Tiefencastel-ig, hanem abban, hogy egy folyó völgyön lefelé, az út is lefelé kell vezessen. Közben már aktívan kerestük az éjszaki szállásunknak helyet adó terepet, de nem volt igazán semmi. Visszatérve a tévedésünkre, azt hittük, hogy 1.280 m magasan bekapcsolódva a főútba, legurulgatunk kb. 300 m-t, és csak lesz hely a sátornak. Ezzel szemben 160 m meredek emelkedőt kellett még leküzdenünk, az út tervezőjének nevét nem pozitív kontextusba helyezve, - amiért most kérek elnézést, - de nem erre készültünk lélekben, hanem arra, hogy nem sok idő múlva végre lehet aludni, az előző éjszakai 2 órát megtoldva. Végül az 1.437 m magas - köztes - hágó meghágása előtt, még Wiesen-ben sikerült vizet vételezni, az eltervezett leves főzéshez, mert olyan csípős lett az idő, hogy ezt a tevékenységet kihagyhatatlannak ítéltük.

Hosszas kinlódás után megcsíptük a hágót,Cobrancot saját bevallása szerint csak az ideg hajtotta fel,némiképp lenyugodott,mikor kitárult a kilátás a Zugenschluchtra felülről.

 

                

 

 A hágócskáról lefelé gurulva pompás panoráma nyílt a következő napi hegycsoport csúcsaira, amit a lemenő nap vöröses fénye igazán látványossá tett.

 

                

 

 A nap végén Alvaneu (Alvagni) település előtt kb. 1.230 m magasságban egy sűrű facsoport mögötti kaszálót szúrt ki Cobranco 21:10 körül, ami alkalmasnak bizonyult sátorhelynek, így itt töltöttük az éjszakát, de előtte a levest természetesen elkészítettük, sőt én utána még lenyomtam fél liter teát is a rántott húsos, kenyeres, paradicsomos fő fogás után, némi süteménnyel, a vak sötétben,hogy megérjem a reggelt. Nem volt szükség, ringatásra, hirtelen minden átmenet nélkül aludtunk el. Igaz ránk is fért a pihenés nemcsak az elmúlt nap fáradalmai, de a következő nap kihívási miatt is.

 

                 

 

 

                 

 


 

2. nap (2016.07.18. hétfő  133km, 1920m szint)

 

Reggel, még félhomályban ébredtünk, de amíg magunkhoz tértünk a kómából, nap is így tett és fellendült a tiszta égboltra, bár mi még nem láttuk. A szállásunknak teret biztosító kis kaszáló

 

                 

 

 – a GPS adatai szerint - 1.237 m magasan terült el, ez a tény és a tiszta égbolt közösen bőséges harmatot hoztak létre. Ami olyan jelentős volt, ha ez a mennyiségű víz pl. az Atacama sivatagba került volna, akkor ott virágzó mezőket hozhatott volna létre, itt azonban csak csurom vizes sátorban, kerékpáros táskákban gyönyörködhettünk, meg kis idő múlva nedves cipőkben cuppogtunk. Nem tudtunk rögtön összepakolni, mert meg kellett várnunk, hogy a napocska be tudjon tekinteni a völgynek azon részébe, ahol a sátor várta a száradási lehetőséget.

 

                 

 

Meg is állapítottam, hogy legközelebb hozni kell magunkkal szárítógépet is. A nagy várakozásban dideregtünk kicsit, majd, mikor már kellően porzott a sátor, akkor összecuccoltunk, és valamivel 8 óra előtt útnak indultunk. A csípős idő és a gurulással induló nap előtt jól felöltöztem, hiszen kb. 950 m-ig kell ereszkednünk a tervek szerint. Apropó, terv.

Ezen a napon egy hosszabb etap figyelt be, melynek keretében át kellett jutnunk az Albula pass-on (2.315 m) és utána az Engadin völgyön (DNY-NY-i irányban) St. Moritz érintésével a Majola pass-on (1.815 m) keresztül a Mera völgyén át Olaszországba, mindenképpen Chiavennán (333 m) túlra, mert vadkempingezésre alkalmas terep csak ott várható. Ez egy egyszerű terv 100+ km 1.500+ m szint, közben rengeteg látnivaló.

Nagyon szép, napsütéses, de elég friss időben kezdtünk gurulni Tiefencastell irányába, és kis idő után értük el Alvagni települést, ahol friss vizet vételeztünk és haladtunk tovább, az Albula völgye felé. Az út vonalvezetése élvezetesen kanyargós volt, pompás kilátás nyílt ki előttünk, ahogy nyugat felé haladtunk. Rövid gurulás után – még 5 km-t sem tettünk meg, amikor – egy „T” elágazáshoz értünk, ahol nekünk balra kellett kanyarodnunk, míg jobbra Tiefencastell várt volna ránk. Ahogy vártunk a kikanyarodásra, feltűnt, hogy az Albula hágó utat mutató tábla alá, felszereltek egy narancssárga táblát, ami nyilván valami korlátozásra vonatkozott. Na, gondoltam, egyéb sem hiányzik, mint egy útlezárás, de mire ez végig futott az agyamon, már ki is tudtunk fordulni a főútra, majd a táblánál rögtön megálltunk és próbáltuk értelmezni, mit is korlátoznak. Az első érzés jónak bizonyult, mert a forgalom korlátozásra hívta fel a tábla a figyelmet. A tábla egyébként azt mondta, hogy 2016.07.30.-án fél 9 és fél egy között, csak Bergün-ig lehet közlekedni, szerencsére ez a dátum közel 2 héttel későbbi, így kicsit megnyugodva indultunk tovább. Azt gondoltuk, hogy innen már emelkedni fog az út, de csalódnunk kellett és továbbra is lejtett, bár enyhébb formában. A nap, pontosan szemből, vakítóan sütött, emiatt nem is nagyon lehetett előre nézni, hanem csak a jobb és baloldal panorámáját pásztáztuk. A lejtés teljesen megszűnt 954 m magasságban, pont akkor, amikor jobb oldalon, az mellett feltűnt egy Golf Club szépen nyírt pályájának képe,

 

                 

 

 ami több mint 1,5 km hosszan elkísért minket. Cobranco annyira belefeledkezett a szokásos eszmefuttatásokba, hogy túlfutottunk egy kilátóponton, de visszamentünk, hogy láthassuk a Landwasswerviadukt-ot, ami egy emblematikus része a Rhatische Bahn vonalának. Ez a magán társaság üzemelteti az egyik legfelkapottabb vasútvonalat az Alpokban, ami mellett szinte egész nap haladni fogunk. A nevezett viaduktban az az érdekes, hogy 1901-1902-ben épült, 65 m magas kő lábakon áll és 136 m hosszú, valamint az, hogy kanyarodik, ami szokatlan ilyen méretű hidak esetén. Tehát ez egy több mint 110 éves építmény, amit jelenleg is folyamatosan használnak a vonatok, melyek kb. fél óránként jönnek-mennek. A nevét arról a folyóról kapta, amely mellett a tegnapi napon, - Davos után – haladtunk, és a szurdokában feledhetetlen látványban volt részünk.

A kilátópontot az út bal oldalán, egy domb tetején találtuk meg, ahonnan bár látszott a híd, de szerettük volna közelebbről is megnézni, így bringára pattantunk és reméltük, hogy mielőtt a Landwasser-en átkelünk lesz lehetőségünk a híd közelébe férkőzni. Cobranco megkérdezett egy helyit, akinek útba igazítása után letértünk a főútról egy parkolónál, s egy hepe-hupás murvás úton beoldalogtunk szinte a viadukt alá, ahol megcsodáltuk a hihetetlen méretű alkotmányt,

 

                 

 

 és elkészítettük a szinte kötelező fotót.

A tovább indulás után először kis emelkedő, majd kis lejtő jött, semmi nehéz, lazán hajtottunk, már rövid ruhákban, mert a hőmérséklet gyorsan emelkedett. Filisur település után egy kicsit meredekebbre váltott az út, de ez is csak 5-7% meredekséget ért el, de ahogy haladtunk előre, a völgy szemben lévő hegyei egyre közelebb jöttek hozzánk, és úgy látszott, hogy előttünk össze is fog érni a mi oldalunk hegyeivel. Mikor már látszott az a pont, ahol az utunk haladni fog a hegyek szorításában összement szurdok felett,

 

                 

 

 akkor a meredekség is rákapcsolt és verte a 10 %-ot. Az áttörésnél az út annyira leszűkült, hogy mikor szemben feltűnt egy nagy teherautó, komolyan aggódtam, hogy elfér-e egy Mercedes és egy pótos IFA egymás mellett, de szerencsére a Merci nem lökött a mélybe. Szusszantunk egy keveset 1.280 m magasságban a szurdok legszűkebb részén,

 

                 

 

szemmeresztéssel egybekötve

 

                 

 

 és már haladtunk is tovább.

 

                 

 

 Még vagy 70 m szintet másztunk 8-10 % meredekség mellet,

 

                 

 

 amikor elértük Bergün- t (1.367 m) (rétórománul: Bravougn), én már nagyon váram, hiszen Cobranco előre jelezte, ebben a faluban fogunk reggelizni. A település, a régi festett házaival,

 

                 

 

 kis ékszerdoboz benyomását keltette, mikor keskeny utcáin a főtérig kerekeztünk. A – minden főtér kötelező kellékét képező – vízvételező hely megtalálása után,

 

                 

 

 Cobranco közölte, hogy nem eszünk rögtön, előtte meg kell keresni a vasúti múzeumot, mert ott van a „fókabébi”, vagy mi. Utána kiderült, hogy nem az előbb említett állatot keressük, hanem a „krokodilbébit”. Nekem fogalmam sem volt, mit keresne egy ilyen rusnya, meleg égövi állat itt fenn a hegyekben, főleg pedig, mi köze lehet a vasúti múzeumhoz. Szerencsére nem kellett sokat keresni, mert egy – a figyelmet látványosságokra felhívó barna – tábla mutatta, hogy egy kicsit vissza kell mennünk, arra lesz a múzeum. Amíg Cobranco „lóbálta” a kamerát én már indultam is visszafelé, mert gondoltam jobb mihamarabb megtalálni azt az állatot, utána pedig lehet enni, mert már igen éhes voltam. Cobranco kis késéssel utolért és elkezdtünk felmászni a meredek bekötőúton, én jobbra-balra nézegettem, nehogy egy elszabadult krokodil áldozatává váljak, pont reggeli előtt. Közben felértünk a vasútállomáshoz,

 

                 

 

 ahol Cobranco hirtelen felkiáltott, „na végre megvan” és egy fos barna villanymozdonyhoz kerekezett önfeledten, ahol elkészült néhány snitt az érdekességről

 

                 

 

 Aha, tehát ez „krokogyík”. Ebből a típusból - Rhaetian Railway Ge 6/6 I. -1921-1929 között 15 db-ot gyártottak, és a mai napig 2 db még üzemképes (a 414 és 415-ös), itt a bergüni múzeumban a 407-es sorozat számú van kiállítva.Érdekessége leginkább abban rejlik,hogy ez a világ legrégebbi,még üzemben álló villanymozdonya. Jól megnéztük, majd Cobranco önzetlenül visszaadta nekem azt a kesztyűt, amit a főtéren talált és azt sejtvén, hogy az enyém, elhozott. Kicsit meglepődött, amikor közöltem, hogy ez nem az én tulajdonom, de azért könnyen átlendültünk a tulajdonképpeni eltulajdonítás okozta megrázkódtatáson. Ezután, a kis közjáték után, végre enni lehetett volna – amit a peronon terveztünk, mert ott árnyék volt – kiderült, vonat érkezik és sok utas jelent meg a sínek mellett, emiatt várnunk kellett. Megvártuk az érkező Bernina Express-t, ami a svájci Chur-ból az olasz Tiránóig jár, a 150 km-es utat 4 óra 13 perc alatt teszi meg, közben 55 alagúton és 196 hídon halad át, 2008-tól az UNESCO Világörökség része. Majd, mikor elindult, gyorsan bementünk a peronra és elfoglaltunk egy padot. Már eszegettünk egy ideje, amikor a hangosbemondó bemondta, hogy következő vonat késik. Már Svájc sem a régi, késik a vonat, nyáron napsütésben, teljes letargiába estem, és már azon sem csodálkoztam, hogy nálunk is késnek. A minap azt találta mondani a MÁV szóvivője a sorozatos késések miatt, hogy el kell korábban indulni, akkor nem lesz probléma a késés. Csak azt nem mondta el, mennyivel kell korábban indulni, 1-2 órával, vagy 1-2 nappal.

Szóval vissza Bergünbe, ahol 6 perc késéssel érkezett az ellenkező irányból a Gleccser Express,

 

                    

 

 ami Zermatt-ból közlekedik St. Moritz-ba és a világ leglassabb expressze. Az út során áthalad 291 hídon és 91 alagúton, miközben megtesz 291 km-t kb. 8 óra alatt, viszont olyan látványos helyeken halad, hogy aki utazott már vele, az ódákat zeng róla.

Reggeli után - 11 óra körül – indultunk tovább az Albula hágó irányába, Bergün még nem látott keleti része felé, ahol igen meredek macskaköves úton küzdöttünk a kormánnyal és közben egy-egy oldalpislantással nyugtáztuk, hogy fantasztikus kinézetű, festett régi házak sorfala között hagytuk el a települést. A következő 3 km 9% átlag meredekségű volt, közben a szurdok alján zúgott az Albula,

 

                  

 

 a felettünk lévő domboldalak legváratlanabb helyein jöttek ki a vonatok a hegy gyomrából, hogy rövid kinn tartózkodás közben útba ejtsenek egy két viaduktot,

 

                 

 

majd utána eltűnjenek a következő alagútban. Mi látványos szerpentin utakon kapaszkodtunk felfelé, mondhatni „beszaratós” emelkedőn

 

                  

 

 Ezen a szakaszon kicsit leszakadtam, mert a természet jelezte, most kell felmásznom egy szinte függőleges sziklán, kezemben toalett papírral, ami nem is annyira egyszerű, ha mindkét kézre szükség lenne.

Az erdő nem volt túl sűrű, emiatt feljebb és feljebb hágtam, mint egy szégyenlős kőszáli kecske. Ez a felmászás és a lejutás is jó időbe tellett, így lemaradtam, mint a borravaló, de aztán belehúztam, mert nem akartam Cobrancot egyedül hagyni, végül valamivel Préda előtt értem utol.

 

                  

 

 A település olaszos neve nem véletlen, mert olasz aranyásók alapították, valamikor a 18. században. A hely nem tett ránk nagy benyomást, a műszaki munkálatok annál inkább, mert gőzerővel építették az Albula Tunnel II-őt, ami egy újabb vasúti alagút lesz. A már működő 6 km-es alagúton haladnak át az említett híres vonatok az Engadin völgy felé. Két szerpentin kanyarral Preda felett jött a következő látványosság a „Lai da Palpuogna” nevű tó,

 

                 

 

 aminek neve szintén rétóromán eredetű. Maga a tó igen szép zöld színben pompázott, miközben vörösfenyő koszorú keretezte.

 

                 

 

 Sajnos az úttól jóval lejjebb helyezkedett el, emiatt nem lehetett szó csobbanásról, annál is inkább, mert már 1.900 m magasan jártunk. A tó mellől már a távolban kivehetővé vált valami féle ház,

 

                 

 

de ez még nem a hágó, mert annak magassága 2.315 m. A tó után én tovább indultam, Cobranco még videót készített, néztem is a tükörben, vajon jön-e. Egyszer csak látom, hogy jön Ő, de egy másik bringás is feltűnt,

 

                 

 

majd mikor megálltam fényképezni, majdnem utolért és láthatóan küzdött azért, hogy megelőzzön. Nem erőlködtem, hagytam hadd menjen, ha akar, az előzés után láttam, hogy egy korombeli „bácsi”, kis napi csomaggal, felsőtestből erősen billegve nyomja felfelé.

Jobbra az Albula fülsiketítően pofázott vissza,illetve nem vissza,mert azt a hegyek tették,mint egyfajta sztereo viszhangként reprodukálva a történéseket.

 

                 

 

Közben elértük az előbb még távolinak tűnő házat (2.020 m), ami egy fogadó lehetett vagy valami postakocsi állomás valamikor,gondoltam,mivel az egyértelmüen látszott,hogy már nem "mai csirke". Itt megálltam, megvártam Cobrancot, ettem ittam. Vetettem néhány pillantást az előbbi versenytársa is, - aki egy almát küzdött le éppen – és megállapítottam, tényleg hasonló korú lehet, mint ahogy az előbb sebtiben gondoltam. A kajaszünetet eltöltve indultunk tovább az elnyújtott kanyarokkal vezetett úton,

 

                 

 

de már csak 300 m szint volt hátra, miközben élénk hátszél támogatta a küzdelmünket, ha támogatásnak lehet nevezni a 9-10 % meredeken kapaszkodva a hátszelet. Az útról látványos kilátás nyílt az alattunk elterülő kis – szintén zöld színű – tóra,

 

                 

 

melynek partján marhák legeltek, de a szintkülönbség miatt csak pöttyöknek látszottak az üde zöld mezőn.

 

                 

 

 Érdekes módon még 2.000 m magasan is találkoztunk fákkal, de a hegyek sziklás csúcsai már éles kontúrt rajzoltak a csodálatos kék égre.

 

                 

 

Közben egy fényképezéssel eltöltött pár perc alatt ismét megelőzött az előbb emlegetett bringás, a „sárga pólós”.

 

                 

 

 Mivel már első találkozás alkalmával is nehezményeztem, hogy nem köszönt és most sem tette, úgy döntöttem, ha harc, akkor legyen harc. Cobrancot nem volt értelme megvárni, mert többször megállt, emiatt döntöttem úgy, hogy saját tempóban felmegyek a hágóig és ott majd megvárom.

Aztán 2.200 m magasságban megjelent az alaktalan nagy kövek tömege az út mindkét oldalán,

 

                 

 

 jobbról emelkedő, balról meredek lejtő határolta az utat,

 

                 

 

 de közben a meredekség megenyhült, csak 5% körüli lett, az addigi 8% helyett, jó hátszéllel, így felkapcsoltam, majd leküzdöttem a derékból mind jobban billegő „sárga pólóst”. Nagyon jó fizikai állapotban éreztem magam, jól is haladtam, így a talált ellenfél pillanatok alatt lemaradt és már csak a látnivalókra kellett figyelnem. Ahogy haladtam, az út fölötti sziklán, kicsit távolabb mintha valami mozgott volna, jobban megnézve láttam, hogy három kőszáli kecske egyensúlyozott a sziklákon.

 

                 

 

 Azon mód, nyeregből nem lehetett kattintani, mert nagy zoom kellett hozzá, emiatt úgy döntöttem, hogy haladok még egy kicsit, és ha közelebb érek, majd készítek fényképet. Sajnos mire közel értem már csak egy kecskét sikerült megörökíteni, igaz azt kétszer is. Innen már pillanatok alatt fenn voltam a hágón, ahol az eddig is fújó erős szél miatt gyorsan előkotortam a meleg ruhákat és felöltöztem. A tulajdonképpeni hágó infrastruktúrája, egy semmitmondó, ütött-kopott, rozsdás tetőborítású házból és a köré kirakott néhány asztalból meg padból állt. Az asztaloknál sehol egy árnyék, de azért fáradt bringásból volt néhány, akik frissítették magukat a Gasthaus Albula-Hospitz kínálatából. Én felmásztam a turistaházzal szemközti dombra, hogy jobban szemügyre vehessem a környéket, nem csak azt az oldalt ahonnan jöttünk, hanem azt is amerre mennünk kell. Egy idő után eluntam magam a nagy szélben és átcaplattam a ház mögötti dombra, ahonnan Cobrancot meglátni reméltem. Sikerült is,igaz csak a bringáját,

 

                 

 

mint utólag kiderült a "holdbéli" kőzetet tanulmányozta épp nagy elánnal.Közben végiggondoltam, milyen is volt a hágóút és azt kell mondanom, tetszett a környező hegyek látványa, a kicsi forgalom, de az út vonalvezetése nem volt igazán érdekes.

 

                 

 

 Viszonylag kevés visszafordító, sok hosszú íves kanyar, vagy egyenes, de azért tetszett, igaz eddig nem nagyon volt hasonló magasságú hágóút, amivel ne lettem volna elégedett. Amíg ilyen gondolatok jártak a fejemben, olyan helyre sikerült felmásznom, ahol egész friss – néhány napos – havat találtam és kedvet kaptam egy kis hógolyózásra. A háttérben már Cobranco is feltűnt, hát füttyögtem neki, mint a „mormik”, hátha észrevesz. Sokadik kísérletemnél felnézett integettünk egymásnak és egy hógolyóval üdvözöltem, bár vagy 200 m-re voltam tőle. Amikor felért, együtt is felmentünk a kis dombra,

 

                  

 

 itt otthagytam a névjegyem a hóban,ha valaki netán arra jár valamikor,tudja,behúztuk ezt is.

 

                 

 

majd indultunk lefelé, mert még kb. 80 km hátra volt a napi tervből, igaz már nagyrészt lefelé. A hágó túloldala eleinte enyhén, vagy egyáltalán nem lejtett, de a továbbra is erős hátszél segített a haladásban. Ezen a lapályos nyereg részen keresztül-kasul járt a marhacsorda az úton, nem győztünk fékezni.

 

                  

 

 A nem régi havazás nyomai itt is kiütköztek a hegyoldalak hosszanti mélyedéseiben a megmaradt hófoltok vakítóan világítottak.

 

                 

 

Megint megálltunk egy fotó erejéig,hihetetlen hangulata volt a vidéknek.

 

                 

 

Utána kicsit nőtt a meredekség, de az első 3 km-en csak 50-60 m-t vesztettünk, miközben a táj nem volt olyan kopár, mint a másik oldal felől.

 

                    

 

 Olyan 2.240 m magasságtól hirtelen 9 % lett a meredekség, ami az Engadin völgyig ki is tartott. A felső szakaszon nem győztem húzni a féket az egyenes vagy hosszú ívű kanyarokban, a hágóútnak csak az alsó szakasza lett élvezetes a néhány (8-10) visszafordító kanyar jóvoltából.

 

                  

 

 Ezen – az alsó részen – megjelentek az ágas-bogas ölnyi vastag vörösfenyő erdők, ami nekem nagyon tetszett.

 

                  

 

 Ezen a szakaszon már jó kilátás nyílt a völgybe csatlakozó út melletti településre La Punt-ra (1.700 m),

 

                  

 

 ahol nekünk jobbra kellet venni az irányt,az Inn melletti bringaúton. Mielőtt leértünk volna a becsatlakozáshoz megálltunk, vételeztünk vizet, majd elindultunk, amikor egy kedves bringás utánam hozta –, most már tényleg a saját – elhagyott kesztyűmet, ami leesett a csomagomról, mert elfelejtettem zsebre vágni. Ha olvassa, akkor innen is köszönöm neki. A városban az Inn-en átívelő híd után jobbra kanyarodtunk és az először tetszetős házak között,

 

                  

 

 majd a gát mellett vezető murvás bringaúton hajtottunk St. Moritz felé,amikor egy lovas nélküli ló ügetett el mellettünk, majd egy olaszul beszélő cserkészcsapat jött szembe. Az Engadin völgy itt széles lapos arcát mutatta felénk, a távolban nyugat felé már látszott, hogy szűkülni fog,

 

                  

 

de addig még volt hajtani valónk. Én egy ideje nyűgösködtem, hogy már közel 16 óra van és még nem is ebédeltünk, amikor egy pihenő park szerűséghez értünk, ami ugyan nem felelt meg Cobranco maximalizmusának, ami az ebédelő helyek besorolását illeti, de azért csak megálltunk. Itt egy ingyenes, csodásan tiszta illemhelyet, szemetest, padot, és a környék revitalizációjáról térképeket és képeket találtunk. Cobranco legnagyobb baja az asztal hiánya volt, de azért a padon keresztben ülve csak sikerült megebédelni. Ebéd után úgy döntöttünk, jó ez a bringaút, de inkább kimegyünk a főútra, hogy jobban tudjunk haladni, bár ez eleinte nem volt egyszerű, az útépítés és terelés miatt. Innen viszonylag hamar elértük Samedan-t (1.722 m),

 

                  

 

 ami arról híres, hogy ez hideg-zugban fekszik, még nyáron is képes a hőmérő higanyszála hajnalonta, a negatív tartományba összehúzódni (néhány nappal az ott létünk előtt is volt fagy). Miközben ezeket a sorokat írom, nálunk már 5 hete igen erős tél van nálunk, kíváncsiságból megnéztem a svájci hideglyuk (Samedan) és a magyar hideglyuk (Zabar 227 m) egy hetes előre jelzését. Az igazság az, hogy Zabar nyert, hidegebbet jósolt az előrejelzés, bár a tengerszint feletti magassága 1.500 m-rel kisebb (mindkét előre jelzést svájci honlapról vettem).

Innen, egy kis útvonal módosítás után, Samedanon keresztül támadtuk meg St. Moritz-ot. Már ismertük a Móricba vezető utat a 2010-es túránkról,

 

                  

 

 amikor a Berniná-ról lefelé jövet még megnéztük a híres helyet. Most amennyire lehetett elkerültük a főutat, mert rossz tapasztalatunk volt vele, a meredek út és a kíméletlenül hatalmas forgalom miatt. A samedani kerülő végén, azonban mégis fel kellett hajtani a félt útra, de viszonylag hamar felértük a fennsíkra, ahol már régi ismerősként üdvözöltük a pompás tavat

 

                  

 

 és a hegyoldalba épült hivalkodó települést.

 

                  

 

 Nem akartunk itt sokat időzni, de azért lementünk a tóparti sétányra, hogy legalább itt nyugtunk legyen a forgalomtól, meg látványilag is nagyon jó ez az út. Ahogy nem túl lendületesen haladtunk, egyre-másra jöttek elő a 6 évvel ezelőtti emlékek, az ebédelő helyről,

 

                  

 

a tó végén elhelyezkedő üdülő részről

 

                  

 

 a domboldalban pöffeszkedő, fejedelmi szállodákról.

 

                 

 

 Igaz, hogy minden szinte tökéletes, szép, rendezett, de valahogy úgy vagyok St. Moritz-al, mint Petőfi a Kárpátokkal. Elhagyva St. Moritz lenyűgöző épületeit és a Lej Da St. Murezzan tavat (a St. Moritzersee rétoromán neve) és vele St. Moritz Bad-ot,

 

                 

 

 az utat mindkét oldalról 3.000 m-es hegyek tartják megfigyelés alatt és nyújtanak ezzel az utazónak fantasztikus látványt.

 

                 

 

 Az útnak itt egyáltalán nincs lejtése, nagyon könnyen haladtunk, tudtunk nézelődni, bámészkodni, szerencsére nem sokáig maradtunk tó nélkül, alig haladtunk 2 km-t, máris feltűnt a Majola hágóig még hátra lévő 3 tó közül az első, a Lej Da Campfér, ami a legkisebb kiterjedésű,de még így is hasonló méretű, mint a St. Moritzersee. A tó túlfelén magasodó hegyek mögött óriási havas, gleccseres lejtők látszottak a háttérben, ezek a Bernina masszívumhoz tartoztak és még sokáig lekötötték figyelmünket. Silvaplauna település mellett elhajtva rögtön előtűnt a második tó, a Laj Da Silvaplauna (kb. 3 km hosszú),

 

                  

 

 ami egy vékony átfolyón keresztül összeköttetésben állt az előző tóval és ezen a szűkületen egy híd is átvezetett. Az utolsó tó a Lej Da Segl volt, ami hosszát tekintve, mind közül a legnagyobb, majd 5 km.

 

                  

 

 Mikor a tó mellet haladtunk, már azt hittük, hogy vége lesz és jön a Majola hágó, amikor egy benyúló földnyelvre feltekerve, megpillantottuk a tó másik felét, ami olyan hosszú lett, mint amit eddig láttunk belőle.

 

                 

 

 Tudom mindenkinek javasolni – de csak szép időben – ezt az utat, mert lebilincselően szép a környék, a hegyek, a tavak, a felhőcskék a kék égen, tényleg fantasztikus minden. A tó végén már csak egy települést lehet találni ez Majola (1.824 m),ami egyben a hágó is.

 

                 

 

A település feletti déli hegyoldalban található Lagh Dal Lunghin (2.498 m) tóból ered az Inn, ami kb. 510 km után ömlik a Dunába, de előtte mindegyik – előbb említett - tavon áthalad. Majola attól érdekes bringás körökben, hogy az innen lefelé induló hágóút úgy néz ki, mint egy kis Stelvió,

 

                 

 

 meredek lejtői éles visszafordítós kanyarokban végződnek, felülről nézve, az ember hátán megjelenik a borzongás a látványtól. Mi negyed nyolc körül indultunk el lefelé, és tudtuk, nem sok választásunk van, még vagy 40 km-t haladnunk kell ahhoz, hogy éjszaki szállásnak megfelelő helyet találjunk, már Olaszországban 300 m körüli magasságban.

A hágón már mentünk lefelé és felfelé is autóval, igaz éjszaka nagy ködben, esőben, de annak az útnak az emlékei és a jelen látvány előrevetítette az élvezetes ereszkedést. És nem is csalódtunk az útban, bár nagyon kellett figyelni a kanyarokban, a fékekre,

 

                  

 

 emiatt a környező hegyek látványára már nem jutott kapacitás, de ezt Cobranco fejkamerás videója pótolja. A 13 visszafordítós kanyar – és 270 m szintvesztés – után egy kissé enyhült a lejtő és már meg tudtuk csodálni a völgyet övező óriási hegyeket.

 

                 

 

Az út érdekes módon többször meredekebbre váltott, majd újra enyhébben lejtett, de ez nem jelentette azt, hogy lassan haladtunk volna. Élvezetes gurulásban nem volt hiány, újra 8 kanyar tette próbára a figyelmünket, amikor elértük a már messziről látszó, - a Mera forrását rejtő - völgyzáró gátat a baloldalon, ami persze tőlünk jó 1.000 m-rel magasabban volt. Pompásan haladtunk élveztük az ereszkedést, amikor egyszer csak egy alagút bejáratánál megláttam a bringával behajtani tilos táblát,

 

                  

 

 gyorsan megálltunk és az alagút-kerülő régi út felé vettük az irányt. Átsuhantunk Promontogno településen és Cobranconak az az ötlete támadt, hogy próbáljuk meg a régi utat, ne térjünk vissza a főútra. Egy darabig próbálkoztunk, de a mikor 8% emelkedésbe csapott át, az addig kellemesen lejtő út, szégyenszemre visszatértünk a széles jó minőségű útra.

 

                  

 

 Innen még 3 km-t haladtunk, mielőtt átléptük az Olasz határt, Dogana-nál (20:25-kor), ahol unott, direkt hátat fordító svájci határőr mögött gurultunk át az olasz oldalra, ahol senki nem fordított hátat nekünk, igaz azért, mert nem is volt ott senki. Mikor egy-egy településre beértünk, rögtön a szokásos olaszos sikátoros utcákon suhantunk, aminek érdekes feelingje volt, főleg mert már kezdett szürkülni, nekünk meg sietni kellett volna.

 

                  

 

 A sietési kényszer ellenére megálltunk a Mera duzzasztásánál (Il Lago), mert a jobb oldali hegy oldalából, nagy magasságból óriási vízesés látványa erre kényszerített, készítettünk róla képet és snittet is.

 

                 

 

Ahogy egyre lejjebb ereszkedtünk, úgy éreztünk magunkat, mintha egy alulról fűtött üstbe merülnénk bele, egyik pillanatról a másikra váltotta fel az esti éles hegyi levegőt a Pó síkságot idéző párás, fülledt meleg, mikor beértünk 20:50-kor Chiavennába (333 m). Innentől már várható volt, hogy valamilyen táborhely kezdemény adódik, de még 4 km-t kellett gurulnunk és a főútról le kellett térni, hogy a Gordona (283 m) előtt elterülő mező egy sarkában megleljük az éjszakai szálláshelyünket valamivel negyed tíz után. Ekkor megnyugodva, hogy megvan a hely, elkezdődött a Cobranco igényeit kielégítő vacsorázó hely keresése, ami szintén nem volt egyszerű, de 21:30-ra az is meglett, és csak a vacsorát (levest is) kellett elkészíteni és megenni a főút mellett lévő kis parkoló, beton korlátján, a vaksötétben. Azután már csak vissza kellett menni a táborhely színhelyére

 

                  

 

 és 22:45 –re sikerült a sátrat felállítani, majd hirtelen eldűltünk, de még dőlés közben a töltést elindítottuk, hogy a holnapi keménynek ígérkező túrára fel legyenek a GPS és a kamera akkumulátorok is töltve.

 

         

 

 

         

 

Folyt.köv.

 


 

Ajánlom mindenkinek az utat. Részletesebben lásd a Filmeket és a Képeket.