Túrabeszámoló 2015

Már a 2014-es olasz, francia túra után körvonalazódott, hogy 2015-ben Svájc lesz a célkeresztben, mert ebben a hegyekkel jól ellátott országban, annyi a csodálatos látnivaló, hogy szinte kötelező megint (2010, és 2012 után) egy új részével közelebbi ismeretséget kötni. Az eddigiektől eltérően nem vadkempinget terveztünk, ami meglepő lehet azok számára, akik figyelemmel követik Cobranco filmjeit, melyekből kiviláglik, hogy a felesleges pénzköltés egyik nagy ellenségét tisztelhetjük személyében. Sőt, ami tovább fokozza a helyzetet, az az, hogy az eddigi öt, közös Alpok-túránkon, a közel 40 éjszaka egyikén sem aludtunk campingben, most mégis ezt terveztük. Nem, nem bolondultunk meg, nem is a nagy összegű büntetés Damokles kardjától való félelem az oka ennek, hanem az, hogy a kirándulás egy részét csillag-túra szerűre tervezte Cobranco. Az eddigi barangolásaink mintáját követte az idei túra eleje, miszerint a célzónáig autóval mentünk, ahonnan málhával indultunk útnak, de 2,5 nap után elfoglaltuk a szállást, illetve beköltöztünk egy campingbe, - innentől a túra közepe újszerűvé változott - ahonnan néhány nap „csupasz„ bringás túrázgatás után, az autóhoz felmálházott kerékpárokkal tértünk vissza. Már jól körbeírtam, miközben semmi értékelhető információt nem osztottam meg az olvasóval, annak érdekében, hátha sikerül a kíváncsiságát annyira felcsigázni, hogy elolvassa az alábbi sorokat is. Mikor ezeket a sorokat írom, akkor éppen dúl a vita, a Star Wars VII. (továbbiakban: SW7) kedvelői és ellenzői között, hogy jó film-e, vagy teljesen vacak. Abban azonban mindenki egyetért, hogy a „spoilerezés” – jelentsen ez bármit is - az egy nagyon unintelligens viselkedési forma megtestesülése, mások várakozásainak idő előtti beteljesítése, így megvetendő dolog. Én a spoilerről először a ’70-es évek elején hallottam, sőt akkor láttam is ilyen eszközt, igaz azok autóra szerelve próbálták a levegőt elterelni bizonyos, - akkor még számomra érthetetlen – okból. Na most ilyen előzmények után, csak néztem bambán, amikor minden SW7-tel foglalkozó cikkben a leggyakoribb szó lett a spoiler. Ezeket a gondolatokat azért osztom meg a kedves olvasóval, hogy ha nem talál meg sok információt, a még meg nem jelent videók előtt, az azért van, mert nem akartam a légellenállás növelni. (t.i.: a spoiler növeli a leszorító erőt, de a légellenállást is, bár teherautók tetejére fabrikáltak pont csökkentik, de itt versenyautókra gondoltam. Ezt más én sem tudom követni.) Szóval szeretnék én is trendi lenni és nem „spoilerezni”, vagy magyarul: nem szeretném követni a jelenlegi divatot, és nem lőném le idő előtt a poénokat.

Azért a terv főbb momentumait megemlítem: Walenstadt (430 m) – Walensee - Klöntalersee (850 m) - Pragel-pass (1.550 m) – Schwyz (480 m) – Vierwaldstatter-see (435 m) – Luzern (440 m)-Sarnersee (480 m) – Lungernsee (694 m) – Brünigpass (1.010 m) – Meiringen (600 m) – Innertkirchen camping (630 m). Innen – gyakorlatilag – málha nélküli csillagtúrák, félnapos túratervek is voltak a tarsolyban, pl. Engstlensee (1.854 m), Meiringen feletti dimbek-dombok, Hasliberg, felkészülve az időjárás kiszámíthatatlanságára. Egyésznapos tervek: Grimselpass (2.165 m), Grosse Scheideegg (1.984 m) – Laiterbrunnen (810 m) – seilbahn a platóra (1.480 m), majd bringával Mürren (1.640 m) ahol szemtől szembe, szerettünk volna kerüln a Jungfrau híres csúcsával (4.158 m),  pihenésképpen Bienzersee (565 m) – Thunersee (563 m) tókerülgetős nap. A hazaútra is voltak látványos tervek, pl. a Sustenpass (2.224 m), Urnersee (440 m), Ibergeregg (1.406 m), Shilsee (893 m), Wagitalersee (897 m).

A tervek után vissza a fő vonulathoz, a túrához: az előző évi nyár időjárása után – ami valljuk meg hagyott némi kívánni valót maga után -, a 2015-ös egészen jól alakult, nem volt sok eső, sokat sütött a nap, időnként dög meleg volt, amit így utólag én nagyon jóra értékelek. Előzetesen felmerült a július eleje, közepe, vége, augusztus második fele, mint lehetséges indulási időpont, de ahogy közeledtünk, egyre inkább tolódott az indulás. Ebben az én családi elfoglaltságaim játszották a fő szerepet, mint feleség szabadság fix helye, osztrák családi kirándulás, ballagás, diplomaosztó (gyerekek), nekem augusztus 15.-ig munkahelyi elfoglaltság. Tehát a szokásos nyári bolondok-háza, miközben négy hőhullám söpört végig hazánkon és szinte egész európán, ami egyre nagyobb feszültséggel töltött fel minket, vajon amikor már tudunk menni, akkor marad-e még egy kis jó idő, az időjárás felelős rulettjében? Így jutottunk el augusztus közepéhez, amikor már nem tűnt túl rózsásnak az időjárás előrejelzés, de az idő szorításában, – amikor 3-4 szép napot jósolt a svájci időjós (meteoblue.com) - nemzetalapítónk névnapján délután felkerekedtünk.

Na, de nem vágok rögtön bele a túrán történtek taglalásába, nehogy az a vád érjen, hogy kurtán-furcsán összecsaptam a leírást.

Tehát még néhány szót vesztegetnék a felkészülésre, hiszen európa legnagyobb hegyei közé készültünk, így nyilvánvaló, hogy csak jó edzettségi állapotban indulhattunk el. Cobranco még júliusban végigtekerte a Déli-Kárpátok emelkedőit-lejtőit „keresztül-kasul”, így az Ő edzettsége elég jól alakult, ráadásul az itthoni jó időben szinten tudta ezt tartani. Én minden évben március körül, - amikor kimegyek a Bükkbe bringával – konstatálom, hát ez bizony nagyon nehéz, és nem értem, hogy az előző években miként bírtam azokat az emelkedőket, amiket most nem. Persze emlékszem rá, hogy tavaly is ez volt a helyzet és május vége felé már jobb lesz a helyzet, de ez nem vígasztal, eleinte elkeserítően megy a tekerés. Valószínűleg ez a kor előrehaladtával nem fog sokat javulni, - sőt - de rossz érzés ellenére csinálni kell, különben tényleg semmit nem alakul az állóképesség. Aztán a jó idő beköszöntével a formám is javulni kezdett és júniustól már málhával róttam a köreimet. Persze nem akkora súllyal, mint az Alpok túrákon, hanem csak a hátsó táskát tettem fel, bele jó adag ruha, amit otthon találtam és máris kész volt a túlsúlyos edzés eszköz. A csupasz bringám 10 kg-os, az edzésre felmálházott pedig 20 kg-os volt (az Alpok túrán kb. 45 kg-os). Nagyon ambivalens érzés volt a megszokott – százszor járt utakon – 160-as pulzussal, sokkal lassabban felmenni, mint ahogyan eddig megszoktam. Ráadásul nem kis, rövid köröket mentem, nem is a megszokott Miskolc-Szilvásvárad-Miskolc túrákat (80km), hanem a 115 km-es túrákat, - ami szintén útba ejti Szilvásváradot, - de megvolt az okom a nagy elszántságra, hiszen Svájcra kellett felkészülni. A családtagjaim szemében láttam a sajnálatot, egy olyan ember iránt, aki megőrült és a 38 C-os hőmérséklet előrejelzés esetén is elmegy a 115-ösre, hiába bizonygattam, hogy ez nekem jól esik. Ha fizikailag nem is mindig volt könnyű, de a tudat, hogy megteszek mindent, annak érdekében, hogy a NAGY túrára jó állapotban legyek, jó érzéssel töltött el, már ez is kis katarzis. Mindenkit arra biztatok, hogy tűzzön maga elé elérendő feladatokat, olyanokat melyek nem könnyen érhetők el, mert a teljesítés utáni eufóriát nagyon kellemes  átélni, sőt a visszaemlékezés is termeli az endorfint.

Már lehet, hogy túlzásba vittem az előzmények taglalását, így rátérek a részletekre, vagy mégsem, mert közben eszembe jutott még valami. A túrára terveztem és építettem egy új napelemes eszközt, amelyről lehet GPS-t, telefont, kamerát, miegyebet tölteni, de erről nem akarok itt többet írni, mert majd egy külön anyagban foglalnám össze az ezzel kapcsolatos mondandómat, hogy akit nem érdekel, annak ne raboljuk az idejét.

 

Részletes leírás:

A túra helyszíne Svájc volt – erről már írtam – az autós szakasz végpontjaként a Walensee partján található Walenstadt-ot, vagy annak környékét néztük ki. Ez a város Lichtensteintől csak néhány km-re, de Miskolctól nagyjából 1.250 km-re található, így megint nagyon hosszú utazás várt ránk a bringás szakasz előtt, mivel a költségek kordában tartása miatt az utazó-sebességünk csak 100-110 km/h volt. A szokásoknak megfelelően délután indultunk útnak, de nem túl korán, hogy az osztrák pályamatrica 10 napos időtartamából ne pocsékoljunk el egy napot, – mert arra szükségünk lehet hazafelé – így éjfél körül léptük át a határt és egész éjjel haladtunk, hogy a reggeli órákban útra készen állhassunk a tó partján. Az oda utat nem cizellálnám túl, nem nagyon különbözött eddigi útjainktól, éjjel kevés, 1-2 órás alvás, folyamatos haladás, majd a célzónába hulla fáradtan érkezés. Talán még annyi érdekesség, hogy az Arlberg alagút felújítása miatt a forgalmat felterelték a sógorok az Arlberg hágóra (1.793 m), ami még éjszaka is torlódást okozott a bazi nagy kamionok miatt. Mi eleve erre mentünk volna a fizetős alagút miatt, - eddig mindig nagyon gyér forgalommal találkoztunk, - most viszont rabolta az időnket a sok lassú jármű.

 

1. nap (2015.08.21. péntek 77km, 1333m szint)

A tervek szerint a következő útvonalat követve: Walenstadt (430 m) – Walensee - Nafels (440 m) – Klöntalersee (850 m) - Pragel-pass (1.550 m) – Muotathal (639 m) szerettünk volna Schwyz (480 m) közelébe férkőzni. Rögtön az elején leszögezem, sikerült, de hogy milyen történések közepette, azt az alábbiakban próbálom felidézni.

Ahogy elhagytuk az autóval Lichtensteint, már nem voltunk messze a kiszemelt célzónától, de menet közben nem tűnt könnyűnek helyet találni az utónak, ezért még Walenstadt előtt Flums környékén Cobranco beugrott egy helyi benzinkúthoz kérdezősködni, ahonnan egy kis papírra skiccelt útvonal javaslattal jött ki, amit – fáradtságtól – üveges tekintettel próbáltam követni, és jelentem sikerült is megtalálni

 Flums pályaudvarának átépítés alatti parkolóját, ahol e tény miatt nem kellett fizetni. Az időjárás nem volt elkeserítő, de hurrá optimizmusra sem adott okot, a 11-kor mért 16 C, bár az égen csak kisebb felhők sodródtak, a nap is szépen világított.Pakolás,rámolás,illetve inkább úgy mondanám,"Küzdelem,hogy minden beférjen" című műsor vette kezedetét.

 A GPS utólag megnézett adatai szerint 11:38:50-kor indultunk Walenstadt és a Walensee irányába, vagyis megkezdődött a várva-várt Alpok-túra. Mint távolból - a kedveshez - érkező, epekedő szerelmes, úgy vártam, hogy ismét láthassam a számomra oly’ áhított üde zöld mezőket, égbe-törő csipkés gerinceket, türkizben pompázó tavakat, és tessék a hosszú – egy éves - várakozás alatt elképzelt környezetben vagyok megint, ami szinte hihetetlen látvánnyal fogadott. Ahogy megláttam a tavat és annak északi oldalán emelkedő hatalmas gerincet, már el is felejtettem az éjszakai vezetés fáradalmait, csak a látványra koncentráltam, megbabonázva. Az igaz szerelmet jellemzi ez az érzés, hiába nem találkoztunk régen, de a viszontlátás öröme újra előcsalja eddigi együttléteink csodáit, és új örömöket vetít előre.

Az érzékek, érzelmek birodalmából a pőre földre visszatérve folytatom a történtek taglalását, de közben visszaugranék vagy 30 percet az időben. A lemálházás közben történt ugyanis, hogy természet anyánk jelezte, sürgősen kukoricásra lenne szükségem, de sajnos még a kerékpárok nem álltak készen és egy város közepén voltunk, így nem volt más választásom toilet keresésére indultam. Szerencsésen meg is találtam az állomás épülete mellett – az autótól kb. 150 m-re – csak sajnos pénz bedobását igényelte az ajtó nyitáshoz. Persze az nem volt nálam, így vissza settenkedtem az autóhoz, ahol magamhoz vettem az érméket és indultam volna vissza, amikor földbe gyökerezett a lábam, mintha UFO-t láttam volna. Lehet, jobb lett volna az UFO, mert akkor lett volna mire fogni, miért lett barna a nadrágom, de nem az volt, hanem a takarító brigád, ami a kiszemelt helyiséget próbálta – pont most, ebben a feszítő gondokkal teli időszakban -  kitakarítani. Amíg a kínos lassúsággal, alapossággal végzett takarítás zajlott, végig gondoltam az elmúlt kb. 20 óra mivel is telt a vezetésen kívül. Hát persze, evéssel ivással, legalábbis nekem, mert Cobranco nem evett, nem ivott, mint a nagy műtétre előkészített beteg, bezzeg én megettem 5-6 szendvicset, sütit, megittam 2 liter folyadékot. Most már érthető a hívó szó egyre sürgetőbb hangneme, de sajnos még mindig takarítanak. Na végre elmentek, irány a megmentő zug, csak nehogy valaki beelőzzön, mert akkor baj lesz. Próbáltam szaporázni a lépteimet, de nem sikerült gyorsan, hosszúkat lépni. Valahogy eljutottam az ígéret földjére és a megfelelő mennyiségű apró (apró!?) bedobása után feltárult a paradicsom. A toilet belül fantasztikus volt, a falak saválló acélból, a padló rácsos acél, minden steril, itt akár műteni is lehetne, a falon a tükör, maga a fal anyaga, csak fényesre polírozva, látszott rajta, hogy a volt keleti tábor valamelyik rossz magaviseletű egyede már régen nem járt erre hiszen több tekercs papír is hívogatva integetett a polcon. Bent még zuhanyzó is rendelkezésre állt tusfürdővel, jó illatokkal. Már egészen jól belaktam a helyet, mikor eszembe jutott menni kellene, hiszen nem emiatt vagyunk itt.

Igen, ha valaki csak ennyit látna Svájcból, már az is elég egy életre, néhány anekdotához, de ránk még vártak a kalandok.

Tehát elindultunk a pályaudvar mellett ÉNY irányba vezető kerékpárúton és pár száz méter megtétele után rácsodálkoztam egy logisztikai bázis napelemeire, illetve ezek igen ötletes elhelyezkedésére, vélt működésére. Egymástól 35 méterre elhelyezkedő 5-6 méter magas oszlopokon lévő kereszttartókra acélsodronyokat álmodtak a svájci mérnökök, és ezekre a sodronyokra rögzítették a napelem csoportokat.

 Egy-egy ilyen csoportban kb. 8 m2 napelem helyezkedett el (60 csoportot számoltam). A sodronyok egymással ellentétes irányú húzásával lehet a napelemek irányultságát változtatni, míg minden ilyen napelem csoporthoz tartozott egy motor, mely a sodronyok síkjához képest tudta változtatni a napelemek dőlését, mellyel a nap követése megoldható, mivel a berendezés tájolása nem volt optimális, de így jó eredmény érhető el a termelt energia mennyiségét illetően, nem túl nagy ráfordítással.

Ez már a második csoda volt, pedig a bicskáról, vonatról nem is esett szó. A vonatról most rögtön ejtek is néhány szót, mert megérdemli, hiszen a 2 (két) percenként közlekedő hosszú szerelvények, illetve inkább a svájciak megérdemlik, hogy csodálattal adózzunk működő rendszerüknek. A leglehetetlenebb helyekre is elviszik a vasutat, viadukton, alagutakon, szűk szurdokokon keresztül, fel egészen a hegycsúcsokig.

A kerékpárút a vasút mellett vezetett, jobboldalt és előttünk felhőbe vesző gerincű, 2.000 m feletti magasságú hegyek vonzották tekintetünket. Még 6 km-t sem haladtunk, máris feltűnt a türkiz színben pompázó Walensee, melynek déli partján haladtunk tovább, miközben a látvány olyan volt, hogy le sem tudtam venni a tekintetemet a tóról és hegyekről.

 Talán ennek is volt köszönhető, hogy elmulasztottuk a tó közvetlen partján vezető bringaútra való rátérést, és mire ezt észleltük, már jó darabon haladtunk az élénk forgalmú főúton. Félve attól, hogy később már nem lesz mód lemenni a partra, hirtelen visszafordultunk és ez nagyon jó döntésnek bizonyult. A túlparton, - mintha valami őrült, részeg óriás a csákányát belevágta volna a sziklába – nagy négyszög alakú barlang kijárata uralta a csupasz sziklafalat, felette még mindig a felhőbe lógtak a dínók tarajos hátára emlékeztető hegyek csúcsai, 

 miközben már a nap is ki-kisütött, így hívogatva minket egy kis borzongós fürdésre, de mi még kérettük magunkat. Haladtunk a hullámvasút alapra épített kerékpárúton, az egyre javuló időben, amikor egyszer csak valami építkezés miatt felzavartak minket egy meredek útra, aminek tetejéről jó kilátás nyílt a tó keleti medencéjére, ahonnan jöttünk.

Néhány fénykép elkészítése után már gurultuk is vissza azt a 40-50 m szintet, amit megmásztunk. Ekkor már – lévén délután egy óra – szóvá tettem, hogy jó lenne reggelizni,Cobranco most kivételesen nem kérette magát és szerencsére rövidesen találtunk egy padot jó kilátással,

és a nap is kisütött. A reggeli elfogyasztása után már tudtunk ellenállni a hívogató sziréneknek, akik azt szerették volna, ha bemegyünk a tóba. A jó időre tekintettel beadtuk a derekunkat és csobbantunk, de előtte én még egy bokorban átvettem a furdőnacit,ami utólag jó döntésnek bizonyult. A víz igen friss volt, legalábbis a felső réteg, mert - ahogy függőlegesen tapostam egy keveset, nehogy elsüllyedjek, - a felkavart alsó régiók fagyásveszélyes helyzetet idéztek elő, így én gyorsan elhagytam a medencét, míg Cobranco fagyoskodott egy keveset. Kint a parton újra meglátogattam a bokrot, hogy a vizes gatyát átcseréljem szárazra, azt pedig kiterítettem a napelem mellé a csomagra. Továbbindulva egy ipari területre vezetett az út és már láttuk a zsákutca táblát, mikor kiderült, hogy egy szinte függőleges falnak kinéző úton tudjuk megkerülni a hegyet. Itt rögtön beütött egy műszaki probléma, - ami végig kísért a túrán – nevezetesen, hogy az első átdobó nevéhez nem méltóan nem dobta át a láncot a legkisebb fogaskerékre, legalábbis terhelés alatt nem, így az emelkedő megkezdése után szépen váltogattam a nagy fogaskerekek felé hátul és tapostam, majd meg kellett állni, és a támasztót a földre téve a bringát próbáltam egy kézzel úgy magam felé húzni, hogy a hátsó kerék forogni tudjon a levegőben,ami nem volt egy egyszerű feladat,mivel a bringa összsúlya az 50 felé közelített. A másik kezemmel pedig egyidőben tekerni a pedált és nyomni a váltó lemezét, hogy leváltson végre. Néhány próbálkozás után, a kezem, a köröm alatti rész átvette a frissen olajozott lánc szép fekete színét, de végre sikerült leváltani. Már csak el kellett indulni tízen %-os emelkedőn. Felérve az emelkedő tetejére jó rálátás nyílott a tóra,

majd murvás úton haladtunk, végül visszatértünk a tó szintjére egy helyenként 20-25%-os lejtőn, ahol igencsak kellett húzni a féket. Alig hagytuk magunk mögött a nagy buckát, máris újabb érdekes alakzatok, jelentek meg az úton, alagutak. Nagyon hangulatos volt bennük tekerni, az egyik kifejezetten vasúti alagútra emlékeztetett. Az alagutas szakasz után értük el tó egyik befolyóját az Echerkanal-t,

mely mentén folyásiránnyal szemben, dél felé vettük az irányt. Ahogy beértünk a völgybe, rögtön feltűntek a hirtelen nagy hegyek, ami azt jelenti, hogy minden átmenet nélkül a sík völgyből szinte függőleges falak emelkedtek az égbe. A völgy 450 m körüli magasságban terült el, a látott hegy – a Rautispitz - csúcsa pedig 2.273 m-es volt.

Elhaladva Nafels-Mollis mellet már látszott jobbra (nyugat felé) az a rés két hegy között, ahol érzésünk szerint a Pragelpass-ra vezető út elindul felfelé. És igen Reidern (530 m) településnél megkezdődött a Klöntal meghódítása. Na, nem valami gyorsan, mert az emelkedő eleinte ugyan csak 5-6%-os meredekségű volt, de néhány kanyar után hirtelen 10%-os falon kezdtünk mászni. Izzadtunk rendesen, mivel a nap is rákapcsolt és sütött ezerrel, mi közben még a fülünkön is vettük a levegőt. Ekkor még azt gondoltuk hű, de kemény ez, kicsit később a 10% már pihentetőnek tűnt a 12-13% mellett, tehát az emelkedő tovább nehezedett. Megálltunk pihenni és megnéztük mit is mond – az előre letöltött és kinyomtatott – szintdiagram a hágóról. Bár a videón megállapítottuk, „annyiban van igaza, hogy emelkedik, de az emelkedési meredekséget nem igazán mutatta jól”, utólag egy kicsit árnyalnám a képet. Ez a diagram rengeteg adatot tartalmaz, nem csak a kilométerenkénti átlag, hanem az adott km maximális meredekségét is, külön színezi mind a kettőt. (Ha valakit érdekel honnan töltöttük le akkor itt a link: http://www.cyclingcols.com/col/Pragel)

Nekem ez informatívabb volt, mint az eddig használt www.climbbybike.com, és ezen a hágón, ahol többször egészen lankásra váltott az út, nem lett volna elég az átlagmeredekség. Két évvel ezelőtt a Dolomitokban is jó megtévesztett a használt diagram.

Végül csak felküzdöttük magunkat a Klöntalersee-hez (850 m),

 és azt kell mondjam megérte a befektetett munkát, mert nem csak csodálatos türkiz színben ragyogott, de a felette szinte függőlegesen az égbetörő sziklákkal lélegzet elállító képet alkotott. A tó déli oldalán őrséget álló tömb csúcsai 2.800-2.900 m magasságba nyúltak, vagyis a vízfelszín felett több, mint 2 km-rel voltak magasabban.

Cobranco persze csobbant egyet a jéghideg vízben, én ezt kihagytam, mert a fürdőruhámat még a Walensee-nél levettem, itt meg nem volt sehol takarás, ahol átöltözhettem volna, meg különben sincsenek úszóhártyák az ujjaim között, mint az előbb emlegetett rendező/kameraman-nak. Már erősen délután volt, amikor tovább indultunk, a tó mellett futó kb. 5 km hosszú, látványos panorámaúton, hogy a hágó második felét (700 m) is leküzdjük. Ez az  út fantasztikus vonalvezetéssel haladt, nekem szinte kicsavarodott a nyakam, mert folyamatosan balra néztem, alig tudtam a tó látványával, színével betelni. A fölötte magasodó csúcsokat csak pillanatokra tudtam megpillantani, annyira meredeken kellett felfelé nézni, féltem, hogy a nyakam úgy marad.

 Sajnos hamar végigmentünk a víz mellett és megkezdtük az egyre meredekebb emelkedőn a kapaszkodást. Itt azonban újabb szépségeket fedeztem fel, a sziklás falak között terepasztal-szerű élénk zöld legelőket

 az elszórtan elhelyezkedő házakat, és visszatekintve a délutáni napfényben fürdő tavat.

 Ahogy emelkedett az út és a nap szállt egyre lejjebb, más-más árnyalatok kezdtek dominálni. Ezeket az élményeket akkor lehetett begyűjteni, amikor a szerpentínező út visszafordító kanyarjaiban ismét kelet felé haladtunk.

 Egy idő után elmaradtak a kanyarok, és ahogy elhagytuk a tó környékét, a legelők egyre inkább felváltották a sziklás hegyoldalakat, a völgy kitárult előttünk.

A szép látványért azonban meg kellett küzdeni, a folyamatosan 10% feletti meredekségű úton,ami néha-néha átcsapott ijesztésképpen 18%-ba is.

Maga a hágóút is tartogatott érdekességet, hiszen csak 1.550 m-en volt a pass, de már 1.400 m-től megritkultak a fák

és 1.500 m-től teljesen el is maradtak, mint egy 2.000 m feletti hágó felső régióiban. Közvetlen a hágó előtt még egy kis hullámvasút is volt,

 majd megérkeztünk a nem túl attraktív hágóra. Csak egy kis tábla – rajta a magasság adata - jelezte, hol is járunk, illetve néhány kerékpáros matrica is virított a fehérre festett fémen.

Volt itt még egy kápolna "Pragelkapelle",Cobranco odakacsázott egy fotó erejéig.

 A murvás parkolóban téblábolt egy férfi, akit Cobranco megszólított és megkérdezte lefényképezne-e minket. A jóember kicsit hezitált, majd jelezte, persze megteszi és elővette saját gépét. Ezt nem nagyon értettük, Cobranco meggyőzte, hogy inkább a mi gépünkkel tegye, mert így egyszerűbb lesz hozzájutnunk az eredményhez.

Jaj, majd elfelejtettem, hogy az egyik bringázós/túrázós kolléga megajándékozta Cobrancot olyan kis matricákkal – ezeket maga gyártatta le -, melyeket a hágótáblákra lehet ragasztani és „Túrák Cobranco” feliratot tartalmazzák. Még a 2013-as Dolomitok túrán merült fel, amikor a Passo d. Mauria (1.298 m)  hágóra felértünk, hogy neki is jó lenne ilyen kis matrica, megjelölni a teljesített hágókat és ezt el is mondta a filmen,izgazándiból csak poénnak szánva. És lőn, teljesült a kívánság, már mi is ragasztgatunk, köszönjük az önzetlen felajánlást Bihargó kollégának.

A szokásos fényképek, videósnittek elkészítése után át, illetve felöltöztünk és fél nyolc felé megkezdtük a süllyedést. Eleinte igen lankás, helyenként emelkedős volt a keskeny út. A táj jellege teljesen megváltozott, vaddá vált,

ős-fenyvesek, óriási alaktalan sziklák szegélyezték az utat, sőt páfrányok, buja növényzet, míg a túloldalon szinte teljesen kopár volt az utolsó 100 m. A hágótól számított 3-4 km-re hirtelen meredekebbre váltott az út (7-8 %), miközben egyik oldalon meredek fal, a másikon villanypásztor, persze Cobranco-t nem zavarta a járda keskenységű út, úgy vágtázott lefelé, hogy rossz volt nézni.

 Ahogy megérkeztünk a Muotathal felső részére, eltűntek a fenyők és ismét az üde zöld terepasztal uralta a tájat.

Sajnos nem lehetett gyönyörködni hosszasan benne, mert a lejtés 15 % fölé emelkedett, a kezem is elzsibbadt a fékkarok húzásától, miközben az út minőségéről nem feltétlenül Svájc ugrana be az embereknek. Persze nem akarok igazságtalan lenni, valószínűleg a zord tél, a gépsoroknak nehezen megközelíthető hely is lehet az oka az úthibáknak. Ahogy 900 m alá csökkent a magasság, egyre meredekebb lett az út, először 15, majd 20, sőt 25 % is feltűnt a kijelzőn.Bele se merek gondolni,mi lett volna,ha erről kell feljönni.Köszönet Cobranconak,aki ezt előre tudva,erre a szakaszra /éppen ezért/lejtmenetet tervezett be. Egy jó kilátással kecsegtető helyen megálltunk, fényképeztem,

 Cobranco videozott, amikor megtapogattam a felnit, nem lett-e nagyon meleg. Illetve nem tapogattam meg, mert ahogy hozzá közelítettem a kezem, éreztem a hősugárzást, így gyorsan visszahúztam , majd 0,1 mp-nyi időre megérintettem – a tűzforró felnit - és megijedtem, hogy vajon a belső kibírja-e ezt. A baj megelőzése érdekében vártunk vagy 5 percet és csak ezután ereszkedtünk tovább le a völgybe, mely 650 m körül kinyílt és az út meredeksége is megszelídült,igaz a táj vadsága felettébb meggyőző volt.

 Ekkor a nap már eltette magát éjszakára, a sötétség kezdte átvenni a hatalmat a fénytől, bár a győzelméig volt egy kis időnk, de igyekeznünk kellett, hiszen a táborhely keresési projekt is időigényes hobbi. A fáktól, bokroktól mentes, hullámos legelők között véletlenszerűen eloszló parasztházak nem könnyítették meg helyzetünket, Cobranco 3-4 helyet is szemrevételezett, de elvetette őket. Már szinte sötétben jött le egy domb tetejéről elégedetten, végre megvan a táborhely, viszont még nem vacsoráztunk. Vackolás helyett a főúton még legurultunk vagy 1 km-t, ahol egy parkoló szélén találtunk vacsorázó helyet. Cobranco egy szétvert parkoló-automatát rejtő kivilágított, fából készített, buszmegállóra hasonlító alkotmányba vette be magát, míg én egy beton szegélyköre pakoltam az ennivalót és az elmaradhatatlan teát. Már korom-sötét volt, a csillagok villogva szikráztak a tiszta égen, mikor elindultunk vissza, a kinézett helyre. A dombra nagy nehezen feltoltuk a bringákat a harmatos fűben, majd lámpafényben felállítottuk a sátrat és az elmaradhatatlan akkutöltés közepette kezdtem volna álomba zuhanni,amikor Cobranco előadásában kénytelen voltam meghallgatni egy „altatódalt”,amely után sokáig töprengtem,hogy a röhögés vagy az elalvás lenne a jobb választás,végül az utóbbi mellett döntöttem.

 

2. nap (2015.08.22. 90km, 531m szint)

A napi terv nagy vonalakban a következő volt: Schwyz (480 m) – Vierwaldstatter-see (435 m) – Luzern (440 m)-Sarnersee (480 m) – Lungernsee (694 m) – Brünigpass (1.010 m) – Meiringen (600 m) – Innertkirchen camping (630 m).

Reggel óriási durranásokra riadtunk fel, mintha hajtóvadászat lett volna, Cobranco hirtelen kiugrott a sátorból és próbálta megfejteni, vajon ránk lőnek-e. Ja, mert nem mondtam ezek a durranások viszonylag közelről jövő lövések hangjai voltak. Egy idő után arra jutottunk, hogy talán kőtér lehet a környéken, de nem tűnt túl jó ötletnek szombat reggel 7-kor durrogtatni. Ha már felkeltünk, akkor szét is néztünk és igen impozáns környezetet fedeztünk fel a csodás reggeli napfényben.

 Este már vak-sötétben jöttünk fel egy kisebb domb tetejére és tettük le a sátrat, emiatt nem láttuk a tőlünk keletre elterülő – felszálló - párába burkolózó csinos kis tavat.

 A fű oly-annyira vizes volt, hogy egy lépés után átázott a cipőm, mintha a tóban sétáltam volna. A sátor száradására vártunk, a nap pedig jó partner volt ebben, így pakolás után 9:06-kor útnak indultunk az első város, Schwyz irányába,

amit 5 km gurulás után értünk el. Sajnos nem leltük meg a bringautat és a nagy forgalmú főúton ereszkedtünk.

Majd Hinter Ilbach-Ingenbohl-Brunen útvonalat követve értük el a VierwaldStatter-see-t, de még az elérés előtt jól bevásároltunk, mert a következő nap vasárnap lesz, és itt is bezáratta a boltokat helyi KDNP, vagy lehet az is, hogy soha nem is voltak nyitva. A vásárlás után, kis csatornák mentén, sikátorokon áthaladva értük el az aktuális tó partját, ahol a reggelit terveztük. Kiérve a sétányra, konstatáltuk, hogy olyan tömeg van, mint Salzburgban a téli vásáron (bár még sohasem voltam ott, de el tudom képzelni. A Muota – tegnap mellette ereszkedtünk le a hágóról - befolyójától nem messze ültünk le egy padra, közvetlenül a vízparton, ahonnan szép kilátás nyílt a tó déli ágára (Urnersee),

ahol a tervek szerint már hazafelé koptatjuk majd az aszfaltot.

Az étkezések minőségére nem vagyok háklis vajas kenyéren elélek napokat, de szeretek úgy enni, hogy ne nézzenek 2 másodpercenként a számba idegenek, sajnos ez a lehetőség itt nem volt adott, emiatt nem is pakoltam ki, nem tudtam megfőzni a reggeli teámat, ezért kissé zabos voltam.Cobrancot ez olyannyira nem zavarta,hogy látványetetést illetve látványitatást hajtott végre saját magán egy liter tartós tejjel,amit az összesereglett svájciak egy inverz tapsviharral honoráltak.Én csak néhány időnyújtó puszedlit ettem lónyállal (ez azt jelenti, hogy 1-2 órával kitolja az éhhalál időpontját). A látvány persze fantasztikus volt,úgy kattogtattam is a fényképezőgépet,hogy attól féltem bereked.

Egyre melegedő időben 11:00 körül indultunk tovább, a tó északi partján, a tervek szerint ezt a napot a lazításra, strandolásra, nézelődésre szántuk, de a végére át kellett volna mászni a Brünig pass-on és eljutni a kinézett campingbe Innertkirchenbe. A reggeli utáni indulástól már csak 110 km volt hátra és nem tűnt úgy, hogy a nap végére elérjük a kitűzött célt. Ugye elvitte az időt a sátor szárítás, a reggeli beszerzés és a látvány miatti tátott száj okán elhúzódott reggeli (minduntalan kiesett a szánkból a rágnivaló). Már reggeli közben feltűnt az, az óriási hajó

és repülő (hidroplán) forgalom ami a tavon és felette a levegőben zajlott. Akármerre néztünk, folyamatosan hajóvonták találkoztak, ez biztosan nem volt tilos, mint pl. az alacsony vízállású Dunán. Itt persze alacsony vízállásról szó sem volt, hisz’ a tó helyenként bőven 100 m-nél is mélyebb.

Nekem a tó alakjáról egy törött szárnyú madár, felülnézeti képe ugrott be, melynek feje, csőre Küssnachnál van, a hibátlan, jobb szárnyának vége valahol Altdorfnál, az Urnersee végén, míg a törött, bal szárnya csak úgy csüng lefelé, emiatt nem is látszik rendesen, ezt én Luzern környékére teszem,

 a lába maga az Alpnachersee. Mivel nem vagyok ornitológus, emiatt nem tudom megállapítani mi fajta lehet, talán valami albatrosz-féle. Szóval eme légis állat földi lenyomatának a jobb szárnyán haladtunk, olyan 420 m magasságban, közvetlenül a vízfelület mellett,

 helyenként élénk forgalomban.Én ekkora tavat még az életben nem láttam,illetve már láttam,de ez akkor is nagyobbnak tünt.

A tisztességes neve: „Négy Kanton Tava”,tehát négy kanton partjait mossa,és a tagoltsága miatt nagyobbnak is látszik,mint amilyen.Tulajdonképpen 9 gleccservájta hasadéktó természetes összekapcsolódásának vagyunk a szemtanúi,méretéről pedig annyit,hogy szinte az egész nap a tó melletti tekeréssel telik majd.

 A víz – az egyre langyosodó időben - hívogatva integetett felénk. Az út vonalvezetése miatt, nem tudtunk sokat vívódni a fürödni, nem fürödni, hiányos háromszög problémán (igen, mert ez csak 2 szög), mert egyszer csak elindult felfelé és mire észbe kaptunk, már madártávlatból néztük a Cobrancó-kék vízfelszínt. A reggeliző helytől 6-7 km távolságra áthaladtunk Gersau településen, ahol – Cobranco szerint – evőeszköz múzeum is van, a világ legnagyobb valamijével. Nekem az ugrott be, hogy biztosan kanál lehet a nagyméretű eszköz, hiszen itt nagykanállal eszik az életet, vagy ha nem, a lehetőségük megvan hozzá. A város parkja épületei nyomot hagytak bennem kellemes látványukkal.

 Gersau után, a vízpartról ismét a felfelé indult az út és egészen egy éles kiszögellésig haladtunk felfelé, mellyel szemben egy igen látványos hegyes földnyelv harapott a tóba. Itt meg is álltunk egy kiépített kilátó ponton, de sajnos ez a régmúltban tudta csak betölteni teljesen a funkcióját, a jelenben inkább a fák tűntek győztesnek helyenként a kilátás felett.

 Tovább indulva kellemes lejtőn gurultunk be Vitznauba, ahol megcsodáltuk a fogaskerekű vasutat, mely innen 420m magasról, - vagy inkább alacsonyról – vezetett a Rigi hegy tetejére (1.752m) épített végállomásig, közben útba ejtve Rigi Kaltbad üdülőhelyet. Érdemes a neten rákeresni, mert lélegzet elállító a kilátás,

 persze mi ezt ott nem láttuk, hiszen a vasút alsó állomásánál bóklásztunk. A helyszínen úgy tapasztaltam, hogy Svájcot is elérhette a Magyarországról ide dezertáló kisebbség, ezt onnan következtettem ki, hogy eleinte azt gondoltam, hogy itt lakatlanok (nincs rajtuk lakat) a bringák, de egyszer csak láttunk egy helybéli bringáját, amin akkora lakat volt (tehát Lakatos), amiért itthon a színesfém felvásárló simán adott volna talán 100 Ft-is (2 kg).

Néhány km-rel Vitznau után, sikerült egészen megközelíteni a vizet, oly’ annyira, hogy úsztunk is a - nem trópusi tengerre emlékeztető hőmérsékletű, - fantasztikusan tiszta vízben.

 Az út változatosan, hol a főúton, hol kerékpárúton – közvetlen a parton – vezetett. Mielőtt a képzeletbeli madár – talán tisztelt olvasó, még emlékszel az agymenésemre – törzsére ráértem volna, hirtelen eltévedtünk. Annyira élveztük a látványt, hogy nem vettük észre a jobbra kanyarodó utat, mi inkább elmentünk egyenesen, majd 2 km után zsákutca tábla fogadott. Kénytelen-kelletlen visszafordultunk, a főútra kanyarodás után hirtelen 10%-os emelkedő fogadott, amin ismét nem tudtam felmenni, mert az első váltóm nem váltott le, így újra összekentem a kezemet, mikor lelöktem a trutyis láncot. A kaptató után elhagytuk a település konglomerátumot – mely eddig elnyelt minket, mint cet Ábrahámot – és egy kellemes kerékpárúton gurultunk egy keveset, amikor óriási kocsisor végét értük utol.

 Mint később kiderült egy Porsche 911 hagyta el részlegesen a hátulját, de minket ez csak látvány szempontjából érdekelt, mert a bringaúton zavartalanul haladtunk. És igen, elértük a madárcsőrét Küssnach-nál,

 ahol próbáltunk lemenekülni a túlzsúfolt főútról, de az ajánlott kerékpárutat nem találtuk meg és kis bolyongás után visszatértünk a motorizált szörnyek közé. Meggen nevű helyen megálltunk és 15:00 körül hazatelefonáltam egy kis időjárás jelentésért, mert nagyon úgy nézett ki a helyzet, hogy nem tudjuk teljesíteni a kitűzött célt, mert még 60 km van hátra, még nem ebédeltünk, és még sok látnivaló is van, melyeket bűn lett volna kihagyni. Az előrejelzés szerint a következő napon csak délben volt várható a front, aminek hatására eldöntöttük, hogy nem rohanunk, hanem kiélvezzük a jó időt, és majd szombaton fogjuk csak elérni a tervezett camping-et Innertkirchenben. Meggenből tovább indulva – alig több, mint – 2km után értük el a madár törött szárnyának a tövét, és beléptünk a Luzern-i öböl ÉK-i partszakaszára. A nagy nézelődés közepette találtunk egy szép pázsittal bíró parkot a tó partján, amiben a helyiek, szerte-szét feküdtek, de vízben egy élő lelket sem láttunk. Addig vártunk, míg valaki csak bemerészkedett a vízbe, - amiből levontuk a következtetést, hogy ezt nem tilos – és már mi is belevetettük magunkat. A víz igen sekély és langyos volt, akárcsak ha a Balatonban lettünk volna, sőt még az aljzat is tiszta homokos volt, csak itt szemben nem a Badacsony figyelt, hanem a Pilátus hegy

,ami olyan mint a Badacsony,csak 8x magasabb.Jobbra ott figyelt Luzern óvárosa és ménkű sok hajó, melyek sűrűbben jártak, mint a nagykörúton a 4-es, 6-os.

 Fürdés után kiültünk a partra, magunk mögé beállítottuk a drót szamarakat, hogy a helyiek ne figyelhessék ki, ahogyan megebédelünk az abrakos zacskókból. De ők igen érdeklődők voltak, és bizony kifigyelték, csak nem értették, hogy ez a két málhás lovag, mi a túróért eszik itt a parton kolbászt kenyérrel, vagy „R” húst kenyérrel, amikor rengeteg étterem van a környéken. Erre a talányra a választ megtartottuk magunknak, hadd fúrja ki az oldalukat a kíváncsiság. Cobranco megszólta a „paraszt gyerek” barnaságomat, mondván, volt már elég napsütés, hogy maradtam – helyenként – ilyen fehér. Hát igen, eddig nem volt sem időm, – edzeni kellett – sem kedvem, – túl meleg volt – a napozáshoz. Ennél fogva viszont elég fura szín-összeállításom lett, bokától combközépig és csuklótól felkar-középig, középbarna – ja a fejem is – a többi alkatrészemet meg egy foton sem bombázta eddig, így mentőautó színem lett, na nem a most modernnek számító mentőautó szín, hanem a hagyományos, fehér.

Ebéd után gyorsan nyeregbe pattantunk és elindultunk és a tó partján futó sétányon próbáltuk megközelíteni Luzern óvárosát. Pompás közparkban haladtunk, de egyre nagyobb lett a tömeg,

 helyenként meg kellett állni, nem lehetett már lépésben sem haladni. Még egy útkaparó, vagy szemetet szedő ember ránk szólt, hogy itt bizony mi ne nagyon bringázzunk.

Cobranco elment megörökíteni a tó kifolyóján keresztben álló híres Kapellbrücke-t,

 és a tűző napon a nagy tömegben ácsorogtam, aztán egy svájci hölgy rábökött a napelemes töltőmre, ami a hátsó csomagra volt gurtnizva

és mondott valamit. Nem igazán értettem a nagy zajban, így megkérdeztem, hogy „Wie bitte?”, mire megismételte és pont annyit értettem belőle, mint az előbb és ennek, ha hangot nem is adtam, de pantomim nyelven előadtam a pingvinezést, amit megértett és tova haladt. Mikor Cobranco visszatért – 17:10 felé – elhatároztuk, hogy megpróbálunk kikeveredni a zsúfolt városból, ami nem ígérkezett egyszerű feladatnak, és az élet igazolta várakozásainkat. Több elkavarodás, tudakozódás után (a GPS ellenére), hat óra felé végre arra felé sikerült elhagyni a várost amerre akartuk. Néhány km után újabb tavat értünk el, az Alpnachersee-t,

 ami összeköttetésben van a Vierwaldstettersee-vel. Az új tó a képzeletbeli madár lábának felel meg. A tó mellett kb. 5 km hosszan haladtunk, miközben a hanyatló nap fénye megvilágította a szemben lévő oldal hegyeit, üdezöld legelőit. A tavat elhagyva, kicsit felvitt minket az út a domboldalba, ahonnan újabb tavat pillantottunk meg, a Wichelsee-t,

 - ami lévén nem túl nagy- , hamar magunk mögött tudtuk és begurultunk Sarnen-be, Obwalden kanton székhelyére. Méretét tekintve, egy magyar kisvárosnak fele meg, hiszen csak 10.000 lakosa van. Átkelve rajta egy hangulatos, szép épületekkel teleszórt városkának tűnt. A várost elhagyva hirtelen – talán nem meglepő módon – újabb tó, a Sarnersee tűnt fel.

 A tó mellett a főúton gurultunk végig, mert nem vettük észre a lejáratot a tó szintjén futó kerékpárútra. A főút magasan futott, jó kilátást kínálva, de vacsorázó hely, vagy sátorhely keresést teljesen kizárta. A tó végénél – ami kb. 6 km hosszú volt – próbáltunk éjszakára való helyet keresni, ami rövid idő alatt sikerült is, egy autópálya alagút tetejére gurultunk fel, ahol az alagút bement a hegybe. Itt volt egy jó nagy füves placc, de Cobranconak nem igazán tetszett, emiatt még feljebb kanyarodtunk egy jó meredek nyírott utacskára, ami szintén egy sík füves térségre vezetett, ahová már nem volt fellátás sehonnan. Ezután már csak a vacsora volt hátra, amit természetesen a tó partjára visszagurulva költöttünk el, mivel fontos a szép kilátás, és itt ez adott volt.

 Vacsora előtt Cobranco még egy kis dal-estet is tartott (valami Szandi nevű előadótól származó hangjegy gyűjteményt játszott le az Ő sajátos hardverén, amin a tavon, csónakból horgászók egy cseppet elcsodálkoztak,

 de hamar napirendre tértek a dolog felett és nem küldték ránk az ízlés rendőrséget. Bár amilyen akkurátusak ezek a népek, meg amilyen jó a humorérzékük, nem tartom elképzelhetetlennek, hogy Cobranco kap karácsonyra egy 1 milló CHF összegű számlát a tó fenttartójától amiatt, mert a halivadékok visszamaradtak a fejlődésben, köszönhetően az akusztikus sokknak és ezt az előadóművésznek kell kompenzálnia. (Lehet, a filmből ki kellene vágni ezt a részt. Én szóltam) Este felé már hűvösödni kezdett az idő, a forró, porból készült leves melege kellemesen átjárta bensőnket és már csak egy kis pihenésre vágytunk. Vacsora után, sötétben visszaoldalogtunk a kiválasztott helyre és elvackoltunk.

 

3.nap(2015.08.23. vasárnap 28km, 628m szint)

Reggel 7 felé keltünk és kinézve a sátorból nem sok jót reméltünk az időjárástól, hisz’ a szürke felhők teljesen elfedték az eget.A táborhely/hála Cobranconak/most is,mint mindíg telitalálat volt,csöndes,rálátás semmi,jó talaj,kilátás fantasztikus.

Lehet,hogy még fizetni is hajlandó lettem volna érte,dehát,nem jött senki a pénzért.

 A pakolás kicsit elhúzódott, csak 9 előtt indultunk, de a felhők valahogy felszívódtak és a szokásoknak megfelelő kék égről nézett le ránk a nap. Dél DNy irányba haladtunk, a napi program nem volt túl cizellált, hiszen csak Innertkirchenig kell eljutnunk, ami olyan 30 km-re volt a szállásunktól, de közben még egy kisebb hágót (Brünig 1.008 m) kell leküzdenünk. Alig indultunk el, máris a hágón át vezető vasútvonal mellénk szegődött, bár itt még nem volt a sínpár között a kiterített fogaskerék, a lankás vonalvezetés miatt. Rudenz település után az utunk meredeksége 8-9%-os lett,

 amit élveztem a délelőtti friss időben, az élénk vasárnapi forgalmat már nem annyira. Billegtünk a nyeregben, izzadva, miközben mindkét irányból tömött autósorok és zajos motorok dübörögtek a szép tájon,

 amiből emiatt nem túl sokat tudtunk élvezni. Menet közben megelőzött minket, az eredeti Mini Cooper néven, valaha gyártott autóparkból megmaradt, még működő összes példány, ezek szerencsére annyira aprók, keskenyek voltak, hogy nem vették el az életterünket. Kétszáz méter mászás után elértünk megint egy hangulatos tavat, a Lungerersee-t.

 Én minden természeti látványossággal úgy vagyok, mint gyerek az üveggolyóval, nem tudok betelni a látványukkal, soha meg nem unom őket, remélem a kedves olvasó is így van ezzel. Mikor megláttam, hogy már megint tó, az jutott eszembe, talán nem is kerékpárral, hanem vizibiciklivel kellett volna jönni, bár azokkal a hágókon elég problémás a közlekedés. A tó északi oldalán helyezkedik el a gát, ami megakadályozza, hogy a nagytömegű víz lezúduljon a völgybe – ahonnan jöttünk -, bár ez nem volt mindig így, az évszázadok alatt több árvíz is történt , de mintegy 150 éve megmagasították a természetes gátat, és csatornát is építettek, ami megoldotta a problémát. Fél 10 felé értünk fel a gátra és itt volt az ideje a reggelizésnek, nekiálltunk megfelelő helyet keresni. Nem volt nehéz dolgunk, mert a látvány fantasztikus volt, a tó türkiz-kék színben pompázott,

 velünk szemben a távolban – bőven 3.000 m feletti magasságú – havas hegyek szegélyezték a látóhatárt,

 a tó jobb és baloldalán élénk zöld legelők váltották a sötétzöld fenyvesek tömbjeit. Találtunk is egy padot,

 ahonnan mindez láthattuk, volt vízvételező hely, szemetes és információs tábla a látnivalókról. Mondhatom idilli környezetben fogyasztottuk el a reggelit,

 majd úgy döntöttünk, hogy nem a baloldali, árnyékos, forgalmas főúton kerüljük meg a tavat, hanem a – reményeink szerint létező - jobb oldali úton. A döntés pompásnak bizonyult, mert egy forgalom nélküli, aszfaltos mezőgazdasági, murvás kerékpárút kombón tudtunk haladni,

miközben a tóra és a túloldali Lungren településre is csodálatos kilátás nyílott.

 Addig-addig tátottuk a szánkat, míg először csak fátyolfelhők, majd röviddel utána már, - a nem sok jót sejtető - szürke felhők megkezdték, a nap hatalmának korlátozását. Mire megkerültük a tavat és becsatlakoztunk a főútba, már vigasztalanul beborult, mintha egy óriási kéz elhúzta volna a napfénytető árnyékolóját. A továbbindulás előtt Cobranco még megtekintette közelről a település katedrálisát,

ami monumentális tömbként emelkedett a környező lakóterület fölé.Állitólag a Lurdi-templom kiköpött mása,amit a múlt század végén azért emeltek,mert az előző egy széllökésnek köszönhetően tornyával előre fejest ugrott a tóba.

 A tó felszíne kb. 690 m magasan volt, a hágó felé vezető út egykedvűen emelkedett 7-8 %-kal,

 és mi is egykedvűen vettük tudomásul a rengeteg géperejű gépóriást és azt, hogy elkezdett cseperegni az eső, bár az időjósok még nem, e korai órára tették ennek eljövetelét. A táblákkal előre jelzett kilátópontnál (900 m) megálltunk fotózni, de az esőben nem lettek valami mosolygósak a képek, melyeket német rendszámú autóból kiszálló, nagyon segítőkész – ránézésre arab – ember készített rólunk.

 Innen már csak 100 m szint várt ránk a hágóig, az út eleinte ugyanolyan meredeken haladt, majd a meredekség 950m magasságban hirtelen 2 %-osra mérséklődött és így is maradt a végéig. Megkönnyebbülve értük el a tetőt, miközben az idő is javulásnak indult, helyenként már kéket is láttunk felfelé nézés közben, nem csak szürkét. A hágón megcsodáltuk a svájci eltökéltség egyik pompás példáját, a Brünig vasútvonal sziklába mélyített útvonalát, természetesen itt már fogaskerekűvé építve.

A tetőn kicsit variáltunk még, több alternatíva is kínálkozott Meiringen elérésére, de végül a labilis időjárás miatt a biztosat választottuk, nem a hegyoldalban le-fel hullámosan futó utat Hasliberg felé. Ezzel már félig el is árultam, hogy Haslital és környékére érkeztünk meg. Már nem voltunk messze a kiszemelt innertkircheni camping-től, de előtte le kellett ereszkedni a völgybe, majd egy kisebb kaptatón át, újra le a remélt szállásunkra, ahol terveink szerint 4-5 napot fogunk eltölteni. A gurulást rögtön igen meredek (10 %) lejtőn kezdtük meg, a nehéz kerékpárokkal, hamar olyan sebességet értünk el, aminél nekem már muszáj (ez a szó a német muss sein–ból származik, ha már német nyelv területen voltunk) volt fékezni, persze Cobranconak nem, mivel az Ő órája éppen vasárnapot tartott és nem adott kellő információt a sebességről, aminek hatására eszelős sebességgel előzött meg.

A hágóról 1,2 km-t gurulva, balra letértünk a Meiringen felé vezető útra, amiről helyenként jó kilátás nyílott a tőlünk jobbra eső látványos völgyre. Volt még egy meredek szakasz, amin szempilla rezegtető sebességgel gurultunk le és érkeztünk meg az Aare folyó völgyébe. Erről a vízről annyit érdemes tudni, hogy a Grimsel gleccserből származó víz a forrása, és átfolyik Innertkirchenen és Meiringenen, majd a Brienzersee-be érkezik. Van egy érdekes formáció, ahogyan az Aare áttöri az Innertkirchent Meiringentől elválasztó sziklatorlaszt, ami a keresztségben az Aaresclucht nevet kapta. Az már elmond valamit a kiválasztott campingről, hogy annak is pont ugyanez a neve. Tehát - visszatérve az eseményekre - Meiringenen szépen átgurultunk, mert terveink szerint leszünk még errefelé, így időt most a szétnézéssel nem töltöttünk. A városka után egy nem kellemes emelkedőn felkaptatva értünk fel az aznapi utolsó hegy tetejére, ahonnan már csak egy jó gurulás választott el bennünket a reménybeli szállástól. Azért írtam az előbb, hogy nem kellemes emelkedő, mert a forgalom zavaróan sűrű és a sok motor miatt igen hangos volt. Ahogy a tetőről – a három szerpentin kanyart tartalmazó úton – legurultunk, az utolsó visszafordítóban szemrevételeztük a szurdok (schlucht) bejáratát, majd kb. 500 m gurulás után értük el a camping baloldalra eső bejáratát.

 Már a domboldalból látszott, hogy nem váltak valóra – a szabad hely nélküli – campingről a rémképeink. Ha már ott voltunk be is mentünk…

Mielőtt a táborhelyünk közelebbi leírásába belemennék, ejtenék néhány szót Innertkirchen elhelyezkedéséről is. A falu, vagy város egy völgyben helyezkedik el, ide fut le a Grimsel pass-ról az Aare folyó,

innen indul a Susten pass-ra a Gadmental (Gadmen völgy), innen fut le a Gental (Gen völgy), innen lehet felmászni a Grosse Scheidegg nyeregbe, körben óriási 3.000m feletti hegyek veszik kürül.

 Az ÉNY-ra 10 km-re lévő Meirengen felett található Hasliberg, lent pedig a Haslital (Hasli völgy), és az egész pedig a Berni felföldhöz tartozik.

 Közvetlen a camping felett magasodik az Engelhorner hegytömbje, mintegy 1.800m-rel, de mellette szinte függőlegesen tör az ég felé a 700m-es sziklafal, ami már magában is lebilincselő látványt nyújt.

A szállásra érkezve, Cobranco körbejárt,

 minden lukba benézett, amit a camping tulajdonosának anyósa – mert Ő volt a háziak távollétében a góré – kissé rossz néven vett és méltatlankodva kérdezte, hogy mi a problémánk. Ez az intermezzo meg is alapozta későbbi „jó” viszonyunkat a szipirtyóval. Megbeszéltük vele, hogy egy sátorhelyet szeretnénk, erre megmutatta a helyet,

 ami elfogadható volt, így elfogadtuk és az egyre nagyobb szélben felállítottuk a sátrat.

A málhát is leszereltük a bringákról, mert innentől csupasz vasakkal, illetve alumíniumokkal terveztük a csillagtúrákat. A többes szám egy kicsit félrevezető, mert én csak a kormányra kötözött hátizsákot vettem le a hátsó táskát nem, csak kiürítettem, magam is meglepődtem,mi minden hoztam magammal,de ezt most hagyjuk.

Szóval, Cobranco tervében az szerepelt, hogy én nem megyek csomag nélkül, nekem szánta Don Quijote fegyverhordozójának szerepét. Tehát innentől nem Cobranco és Istvánpisti túrájáról fogsz olvasni kedves olvasó, hanem a modernkori Don Quijote és Sancho Panza küzdelmeiről, kalandjairól. Csak csendben reménykedtem, hogy nem kerül utunkba a szélmalom mai változata, a szélerőmű, mert azt nehéz lesz megtámadni, a 100m magasan elhelyezkedő tengelye miatt, de vízerőműbe biztosan bele fogunk botlani, vajon azt mi módon fogjuk legyőzni. A tervek szerint én viszem a napi kaját, piát, meleg cuccot, az Úr pedig az élmények megörökítéséhez szükséges készségek, és dalbetétek rendelkezésre állásért felel, meg persze a jó időért. Hát a jó idő egyelőre elkerült minket, emiatt ültünk a hátsónkon, illetve dehogy…

Azért, hogy az időt múlassuk, újra körbejártuk a területet és Cobranco akkurátusan bedugta mindenhova kameráját - a házisárkány villámló szemeitől kísérve, aki minden mozdulatunkat figyelte -, hogy bemutathassa a következő napokban sátrunknak helyet adó területet…

Így történt, hogy körbejártuk a területet, megnéztük a fixen telepített lakókocsikat, a néhány sátrat, a WC-ket, fürdőt, főzési lehetőséget, és az idő bősége miatt gyakorlatilag mindent, kivéve a sárkány jobb felső hatosában a tömést.

Sok mindenért kell fizetni egy ilyen helyen, külön a sátorért, külön a szemétszállításért, külön az adóért. Ezek a kötelező elemek, de ezek mellett lehet még villamos energiát is igényelni napi 3 CHF, a WI-FI-t szintén 3 CHF-ért. Mi nem nagyon akartunk ezekért fizetni, ezért kerestünk olyan konnektort, ami nem nagyon szúr szemet – a mosdóban leltünk ilyet, az ajtó mögött – és rácsattintottuk a Cobranco által csak „fadoboznak” hívott akkupakkot.
A továbbiakban azt terveztük, hogy a kamera energia igényét erről fogjuk biztosítani és reméltük, a hétfejű nem fedezi fel.

Késő délután elindultunk felfedezni a környéket,

 tekertünk vagy 6 km-t, még az Aareschlucht bejáratát is jól megnéztük magunknak,

 mert ennek meglátogatása is a tarsolyban (nem Csaba) volt. Cobranco tervezett még néhány félnapos programot, arra a valószínűtlen esetre, ha az idő nem lenne alkalmas az egész napos túrákra. Aztán fél hét felé megvacsoráztunk, - a közös túrázásaink alkalmával először – meleg vízben zuhanyoztunk (külön-külön) Ez a pénzbedobós fürdés bizonyára takarékosságra ösztönző, bár nem túl kényelmes, mert szappanozás közben le lehet állítani a vizet, ekkor viszont a hidegtől könnyű lúdbőrt húzni magára az embernek, pedig én inkább már a lóbőrre gondoltam. A szokásoknak megfelelően alvás előtt még töltögettünk, majd álomba merültünk és reméltük, következő nap jobb idő lesz…

 

4. nap (2015.08.24. hétfő, 4 km ???, 42m??? szint)

Az éjszaka nyugodtan telt, annak ellenére, hogy az időjósok esőt ígértek, csak a szél rángatta időnként otthonunkat. Cobranco hajnalban elment a „fadobozért” és behozta a sátorba, nehogy a reggeli takarításkor lebukjunk.

Mivel a leírást próbálom a videókkal szinkronba hozni, emiatt a hétfő délelőtt történteket fedje egyelőre jótékony homály és ugorjunk rögtön délutánra. Talán annyi elegendő, hogy az időjárás nem tette lehetővé a tekerést, ugyan nem esett, de olyan volt, mint a 9. hónap végén járó kismama, bármelyik pillanatban megtörténhetett a várva várt esemény. Az esőt azért nem vártuk annyira, ezen a ponton egy kicsit nagyon sántít a hasonlat. Tehát a labilis időjárás miatt nem ültünk bringára, de azért volt délig programunk. Utána csak őgyelegtünk, ültünk egyik helyről a másikra, sóhajtoztunk, kémleltük az eget,

 nem pont így képzeli az ember a kerékpár túrát. Aztán délután négykor egyszer csak elindultunk, egy kb. 2 órás kis túrára a szomszéd völgybe az Urbachtal-ba, pedig az időjárás, az nem volt hívogató. Az Urbachtal-ról azt kell tudni, hogy annak a nagy sziklafalnak (Engelhörner) a túloldalán fekszik, mint aminek az egyik oldalán a camping. A tervek szerint 20 km körüli táv 4-500m szint volt várható. Már az indulás után érezni lehetett, hogy itt bizony történni fog valami, igen erős szél kerekedett, a felhők még lejjebb ereszkedtek, de mi mint a hülyék, csak nekivágtunk és a tömény tehénszar-szagban - ja, szarszag azért volt, mert a paraszt gondolván, hogy esős idő lesz, kifröcskölte, ha jó időt várt volna, akkor kaszált volna - eltökélten haladtunk a várhatóan igen meredek emelkedő felé, ami egy nyakon keresztül vezetett fel a völgybe. Illetve csak vezetett volna, mert 2 km megtétele után szembesültünk azzal, hogy az utat a gondos svájci népek lezárták, mert az út megsüllyedt és éppen ezen a héten kezdték el a javítást, aminek végdátuma péntek, amikor már valószínűleg a haza-úton küzdünk a Sustenpass-on. Visszafelé megnéztük a másik két – Innertkirchenben lévő – camping-ből az egyiket, mivel az út közvetlen mellette vezetett. Nem tűnt semmivel jobbnak a miénknél, ellenben drágább volt, ez volt a Grund camping. Lehet, hogy Ács Feriéknek jobban bejött volna, de mi már eleget ültünk tavakban, vizekben, nem vágytunk a Füvészkertbe. Alapesetben a campinggel csak azt nyertük, hogy nem kellett minden nap újra felverni és lebontani a sátrat, illetve a tisztálkodási lehetőségek is jobbak, mint vadkemping esetén. Két épített camping között nincs nagy különbség számunkra, mert a tervek szerint reggeltől-estig úgyis távol leszünk. Kicsit lelombozva oldalogtunk vissza a saját campingünkbe, az orkán erejű szembeszélben, de mikor visszaértünk, akkor egy kicsit örültünk is mert már szemerkélni kezdett az eső. Estére teljesen nekikeseredett az idő és jól megsiratta a mai sikertelen túránkat, bár lehet, hogy a rossz indulatú időjárás felelős úgy röhögött rajtunk, hogy még a könnye is kicsordult. Mi ennek nem örültünk a széllel együtt ez azt okozta, hogy helyenként beázott a sátor. Így ültünk feküdtünk benn, miközben még csak este nyolc óra volt. A sátor belsejére felülre rákötöztem a saját gyártmányú bringa lámpámat, hogy legalább ne legyen sötét és meg tudjuk enni a vacsoránkat.

Aztán csak lefeküdtünk és a sötétben hallgattuk hogyan kopognak az esőcseppek a sátor tetején, miközben a szél rázza azt.

 

5. nap (2015.08.25. kedd 54km, 1823m szint)

A reggel nem indult teljesen jól időjárás szempontjából, bár az éjszakaihoz képest volt némi javulás, hajnalban elállt az eső, a felhők viszont igen alacsonyan maradtak, és nem engedélyezték a napfény lejutását a felszínre. Szerencsére 11 óra körül már a felhők nagy része feloszlott, a nap is tiszteletét tette, amitől a kedvünk egészen megjött egy kis tekerésre, de előtte még a bringákat kellet egy kicsit felkészíteni. Az éjszakai eső miatt a láncok kaptak egy kis olajat a sok eső után, én az első váltómat próbáltam úgy beállítani, hogy a kis fogaskerékre is le tudjak váltani, hiszen a pörgetést jobban szeretem, meg jobban is bírom, mint a taposást. Mire összecihelődtünk, már majdnem dél volt, tehát csak félnapos program jöhetett szóba, szerencsére – a 3. napnál már írtam, hogy – az előrelátó Cobranco tervezett félnapos akciókat is az ilyen esetekre, így elindultunk. A túra célja az Engstlensee volt, ami 1.850m magasan elhelyezkedő tó a Gental-ban, ami éppen 1.230m-rel van magasabban, mint a szállásunk.

Már esett róla szó, hogy a csillagtúrákat csupasz biciklikkel fogjuk teljesíteni, illetve csak Cobranco, mert én viszem a kettőnk egy napra szükséges ruháit, kajáit, folyadékokat etc. Ennek megfelelően be is pakoltunk minden, amit szükségesnek tartottunk, egy 2-3 órás kis átmozgató túrára. Így a bringám – becslésem szerint – kb. 20 kg-osra hízott.

Indulás után rögtön belecsaptunk a lecsóba, akarom mondani a mászásba,

 mert a Sustenpass felé vezető út 8-9% meredekséggel nyitott, még azelőtt, hogy sikerült volna bemelegednünk, és később sem nagyon csökkent a kaptató meredeksége 9% alá. A kitűzött célhoz vezető út először a Gadmen-völgyön vezetett (Gadmental, a Sustenpass-ra vezető út),mit mondjak,volt élet,lépten nyomon Gaszthausok,tele mindenféle szerzetekkel

 az embernek néha olyan érzése volt,mintha a középkorba utazott volna vissza.Néhány km után balra lekanyarodtunk, illetve fel, a domoldalba. Az út, jó svájci hegyi úthoz méltóan meredek, és jó minőségű arcát mutatta felénk,

 miközben a szélessége egy átlag járdáéhoz tartott.  Sűrű erdőben kanyarogtunk a sok fenyőtől semmit nem lehetett látni a környező tájból, de a lekanyarodás után 2,5 km-rel hirtelen lélegzetelállító panoráma tárult elénk.

 Közben Don Cobranco megkísérelt információkat kicsikarni belőlem, de nem nagyon tudtam kérdésére válaszolni, mert az oxigén molekulák minél nagyobb részét próbáltam befogadni és ez a tevékenység nem fért össze a beszéddel, amikor inkább kifelé kell fújni a levegőt, hogy a hangszálak rezgésbe jöhessenek. A fülemen is próbáltam az éltető gázhoz hozzájutni, viszonylag kis sikerrel. Olyan 1.170m magasságban megálltunk egy visszafordító kanyarban, mely éppen a Gadmen és Gen völgyét elválasztó gerincre esett és innen megcsodáltuk a campingünk fellett tornyosuló sziklafalat (Engelhörner) és a túloldalán fekvő – egyelőre megközelíthetetlen – völgyet (Urbachtal).

 Don Cobranco meg is jegyezte, hogy „csupasz bringákkal megyünk”, mire azt reagáltam „az túlzás, hogy megyünk”. Itt egy kis félreértés alakult ki közöttünk, melyet azóta sem tisztáztunk, Ő úgy értelmezte, hogy én szerintem nem megyünk, hanem vánszorgunk, én viszont arra próbáltam utalni, hogy nem csupasz bringákkal megyünk, hanem csak Ő megy pőre géppel, na de mindegy is, hiszen Ő egy kézzel vezetve, végig dumálva jött felfelé, ami elég nehéz műfaj, sokaknak, - akik próbálták már – nem is mindig sikerül.

 A völgyben élesen sütött a délutáni nap, de a hegytetőket gomolygó fehér felhők fedték. A szusszanásnyi pihenő után már a Gen völgyében haladtunk és 1.210 m magasan érkeztünk a fizetős út sorompójához, amit elegánsan megkerültünk, mivel a kezelő nem nyitotta fel nekünk, csak az utánunk jövő autósok részesültek eme kegyben, igaz jól meg is fizettek érte (10 km, 8CHF). Teljes meglepetésünkre, innen egy meredek lejtőn vesztettünk némi (14m) szintet, miközben a völgy aljában futó útra leértünk, ahonnan egy kellemes alig (1-1.5%) emelkedő, nézelődős szakasz kezdődött,

 ami kb. 2,5 km-en át tartott. A völgy szinte teljesen lakatlannak tűnt, csak néhány ház és sok - a hegyoldalban legelő - marha mutatta, hogy azért van némi civilizáció is. A völgyet bal oldalról határoló gerinc, mintegy 2.000 m magasságban húzódott (szinte végig), míg a jobb oldalon egyre csak nőtt a gerinc magassága és sok helyen szinte függőleges csupasz sziklák néztek le ránk nagy láthatatlan szemeikkel. Azt,  hogy voltak szemeik, onnan sejtettük, hogy folyamatos könnypatakok zúdultak le,

 a völgy alján futó Gadmenwasser-be, valószínűleg az erős tehénszar-szag bánthatta a hegyek kötőhártyáját. Amint vége lett a kellemes laza tekerésnek, újra 10-12%-on kapaszkodtunk, de az út továbbra is szinte nyílegyenesen vezetett kanyarok nélkül,

 egészen 1.400m magasságig, ahol néhány szerpentin-kanyar lehetővé tette, hogy a hátunk mögött hagyott részre is vethessünk néhány felejthetetlen pillantást, bár az időjárás nem volt kegyes hozzánk.

 Ahogy egyre magasabbra kapaszkodtunk, úgy kerültünk egyre közelebb a hegycsúcsokat borító fehér, gomolygó lepelhez és a hőmérséklet is borzongató lett (12C).

 Az út keskenysége okozott érdekes helyzeteket, pl. amikor a PostBus-ok, vagy az óriás traktor jött fel, alig tudtunk lemenekülni előlük az útról,

 mert a villanypásztor vezetékei közvetlenül az aszfalt mellé levert rudakon voltak és nem akartuk kipróbálni, milyen marhának lenni. Azonban még így, napfény nélkül is igen élvezetes volt utunk és pikk-pakk felértünk a tóhoz,

 vagy legalábbis azt hittük, hogy az autó parkoló már tó partján fekszik, pedig nem.

 Innen még egy behajtani tilos táblával védett murvás gidres-gödrös, helyenként meredek gyalogúton hajtva, értük el ténylegesen a tavat, 1,5km zötykölődés után. A víztükör szürkéskék színben játszott,

nem nevezném csodálatosnak, - mert már annyi szépet láttunk, - csak simán szépnek, napfényben valószínűleg sokkal ütősebb lett volna a látvány. A tónak – így utólag utánanézve – ebihal alakja volt, mi a farka, a kifolyó felől közelítettük meg, és képzavarral élve a hóna aljáig haladtunk előre, mellette.

 A tó mindkét partja fölé óriásokként, hegyek tornyosultak, de – az előző biológia órát folytatva – csak a térdüket láttuk, a szürke ködszerű felhők miatt. A túlpart fölötti hegycsúcs a Wendenstöcke (3.025m) 1.170m-rel, a mi oldalunkon a Graustock (2,662m) jó 800m-rel volt a fejünk felett.

 Annak ellenére, hogy már 1.850 m-ren voltunk, fenyőfák még nem törpültek össze, sőt minden üde zöld volt, kivéve az ebihal feje feletti vidéket, mert ott már a sziklák vették át a hatalmat a növényektől.

 A nézelődésnek a hűvös idő vetett véget, gyorsan felöltöztünk és elindultunk visszafelé, remélve, hogy nem ázunk meg és nem is fagyunk meg.

 Elérve az aszfaltos utat megkezdődött a hihetetlen gurulás, már előre féltem mi lesz a fékemmel, - mert én nem szeretem annyira megengedni, mint Don Cobranco, – már az elejétől óvatosan fogtam a két fékkart és próbáltam haladni is meg nem is. Olyan ötven feletti tempónál úgy előzött meg a Don, mintha álltam volna, na nem baj gondoltam, legalább szét tudok nézni, mert a látvány egyre jobb lett ahogyan ereszkedtünk,

 egyrészt a nap is megküzdött - az eddig tekergő – párafelhőkkel, másrészt a völgy is kezdett kinyílni. Megcsodáltuk a függőleges falakból fakadó vízeséseket,

 a távolban ismét az Urbachtal környékét, és alig kaptunk észbe, már a Gental alsó – lankás – régiójában találtuk magunkat. Itt meg is álltunk, mert innen mászni kellett volna a sorompóig, amihez nem volt kedvünk és Don Cobranco hirtelen kitalálta, - mivel kijavult az idő, - Ő bizony más úton menne vissza, mint amin jöttünk. Az elhatározást tett követte, megkérdezte Ulrichét, - a bringás lányt, - aki útba igazított minket, Hasliberg felé. Ez az a régió, amit még a harmadik napon kihagytunk lefelé jövet a Brünigpass-ról, a labilis időjárás és a sok csomag miatt. Na ezt most megpróbáltuk pótolni, és micsoda jó döntés volt, hihetetlen. Ha a völgybe ÉNY felől nézünk be, akkor a jobb oldalon elhelyezkedő gerincet megkerülve, átmászva érkeztünk meg, visszafelé a baloldali falon kanyarogva terveztük az eljutást az Aare völgye fölé, majd onnan le Meiringenbe, majd a már ismert úton vissza Innertkirchenbe. Ez az út mindenképpen munkásabbnak ígérkezett, mint az idevezető úton való hazagurulás, de nem edzeni jöttünk, hanem nézni és látni. És látnivaló az volt dögivel, alig bírtuk befogadni, a délutáni ferdén, de élesen sütő nap fényében fürdő legelők, fenyvesek, sziklák változatos látványát.

 Rögtön az elágazás után a szokásos 9-10%-os emelkedő fogadott, majd egy rövid gurulás után újra másztunk 200m szintet, de a látvány mindenért kárpótolt. Az egész Haslital a lábunk alatt terült el,

 mint egy terepasztal, szinte csak az ólomkatonák hiányoztak ahhoz, hogy elhiggyük, tényleg csak egy tökéletesen sikerült modellt látunk. Dús füvű, élénkzöld legelők,

 a hegyoldalban hol elszórtan, hol csoportosan álló fából készült alpesi, óriási házak,

 az erkélyeken az elmaradhatatlan muskátlis ládák, persze tele különböző színű, szinte bokor méretű virág halmokkal.

 Sokat gondolkodtam már azon a kérdésen, hogy a pokolba, vagy a mennyországba szeretnék kerülni. Eddig inkább a pokol volt a befutó, mert nagyon kéz és láb fázós vagyok, és úgy gondoltam, hogy ott biztos nem lesz olyan hideg, mint a felhők fölött elterülő mennyországban. De most kissé meginogtam, ha ilyen a mennyország, mint amilyen tájon jártunk, akkor a hideget is képes lennék vállalni, legfeljebb viszek fűthető zoknit, meg kesztyűt, az energiaellátást meg megoldom napelemről. Na de vissza a földre, illetve a túrára, ahol a délutáni nap melegére sem lehetett panasz és gond nélkül ereszkedtünk, az egyre keskenyebbé váló aszfalton,

 ami nem sokkal Hohfluh település alatt murvássá, sziklássá változott, de a 10-12% lejtő ellenére is gond nélkül ereszkedtünk, néha zsibbadó ujjakkal, melyeket a fékkarok nem engedtek vérhez jutni. A sziklás út kb. 2,5 km után ért véget, amikor megérkeztünk Meiringenbe, ebbe az 5.000 fős nem városba (falu?).

 A hegyoldalból legurultunk a főútra, amin balra fordultuk, és végig korzóztunk rajta lassú menetben, nézelődve. Don Cobranco még elrendelte a jó szimatú Sherlock Holmes szobrának megtekintését, mely a Conan Doyle téren állt,

 a Sherlock Múzeummal együtt. A történetbe nem megyek bele részletesen, annál is inkább, mert nem vagyok ennek a detektív regény sorozatnak és az írónak nagy ismerője, de a videót meg lehet nézni részletekért.

 A fényképezés és nézelődés után elindultunk a camping felé, amitől már csak kb. 10 km-re voltunk, viszont majdnem este 7 óra felé járt az idő. Ez azért Don Cobrancot nem zavarta abban, hogy ne a legrövidebb utat válassza, ugyanis 2 nappal korábban, a főúton mentünk, ahol irdatlan forgalom volt, így a döntés értelmében az Aareshluct mellett - egy vélelmezett -kis ösvényre vezényelte a fegyverhordozót, vagyis engem, Sanco Istvánpistit. Nem volt mit tenni átkeltünk az Aare hídján, közvetlenül a hasadék előtt, és nem értettük, hol van itt az út, amit egy bringás jóember javasolt,akiben Jenson Buttont véltem felismerni. Aztán amikor odaértünk, akkor már láttuk, de nem értettük, hogyan fogunk ezen felmenni, mert ez egy kis gyalogösvény volt, szinte végtelen meredekséggel. A majdnem csupasz bringámmal még küzdöttem a 17% meredeken, de amikor 20+% lett, akkor feladtam és toltam is egy keveset. Ekkor ötlött az eszembe egy jó tíz évvel ezelőtti munkahelyi túra a Lillafüred feletti hegyekben, ahol hivatalos túravezetővel mentünk és már az 5-6 éves gyerekeknek is feltűnt, hogy valami nincs rendben, valószínűleg eltévedtünk. Ez az előzmény volt, amiért ezt felemlegetem, az a túravezető reakciója volt erre a felvetésre, idézem „A túrázó nem téved el, csak új utakat fedez fel”. Na pont így éreztem én is, hogy nem tévedtünk el. A legdurvább részen – most néztem a GPS adatokat – 176m vízszintes haladásra 38m szintemelkedés jutott, ami 21,5% emelkedést jelent. Volt még egy hasonló szakasz, összesen 86m szint lett, ami már nem hiányzott, ráadásul olyan úton, amit még a kihívást szerető zergék is elkerülnek. Végül felértünk a tetőre, ahol egy kisebb embercsoporttal találkoztunk, akiken mindaddig nem láttunk semmi furcsát, amíg meg nem látták, honnan jövünk, ekkor a csodálkozástól tarkóig szaladt szemöldökük, így viszont furcsa látványt nyújtottak. Kis idő múlva becsatlakoztunk a főútba, ahol egyáltalán nem volt forgalom, pedig ezt akartuk elkerülni (végül is sikerült). Innen már csak 2km gurulás volt hátra és megérkeztünk a sátrunknak helyet adó campingbe, ahol mindent rendben találtunk,ami nem is csoda,hiszen a „nagyi” napi 15-ször tart körlebejárást. Összegzésként elmondható, hogy nagyon jól sikerült a kis átmozgatás, mind a látványvilágot, mind a teljesítményt illetően (54km, 1.803m szint), ami különösen a következő napon ránk váró feladatok fényében nem is volt olyan kevés. A terv ugyanis a Grimsel-hágó és környékének felkeresése és bejárása. Este elfogyasztottunk egy jó kis meleg vacsorát amire szükségünk is volt, mert a levegő hőmérséklete – köszönhetően a hidegfront utáni tisztulási folyamatnak – szinte zuhanni kezdett a nap eltűnése után. Majd megejtettünk egy jó kis melegvizes, pénzbedobós fürdést és már csak a hálózsák hívogató zizgésének kellett addig ellenállni, amíg a töltést elindítottuk.

Folyt.köv

 

6. nap ( 2015. 08.26. szerda, 69 km, 1913m szint)

Éjszaka valami kis mocorgást érzékeltem a sátorban, de a szokásoknak megfelelően mélyen aludtam, nem ébredtem fel, nem is tudatosodott bennem semmi. Reggel aztán  Cobranco közölte, hogy a róka majdnem elvitte a heti kaja adagját, a bringáját is jól felborította a ravaszdi, alig tudta elüldözni.

Reggel 8 felé ébredtem, Cobranco már erősen pásztázta az eget, vajon jó-e az idő. Ahogy elhúzta a sátor bejáratát záró sátorlapot, rögtön beömlött az éles fény, hisz’ éppen kelet felé nézett az „ajtó” és az ég teljesen felhőtlennek mutatkozott.

 Ezen felbuzdulva kezdtük összeszedni magunkat, mert ezt a napot a Grimsel „Istenének” ajánlottuk előzetesen. Úgy látszott, imánk is meghallgatásra talált, amire nagy szükségünk is volt, mert 2.300m fölé terveztünk feljutni. De még mielőtt elindultunk volna, a Don még részletesen elmesélte az éjszaka vele és a rókával megesett találkozó – 12-es karika által engedélyezett – részleteit. Én elég hülyén nézhettem, mert arról faggatott, miképpen lehet az, hogy én semmit nem vettem észre a nagy csörömpölésből, majd utána a sátorban – lámpafénynél – forgatott videóból. Erre csak annyit válaszoltam, hogy félszívvel nem szoktam semmit csinálni, vagy csinálom, vagy nem. Az alvással is így vagyok vagy alszom, vagy hallgatózok, a tegnapi tekerés után azt beszéltem meg magammal, hogy most aludni fogok. Így sokkal kényelmesebb az életem, fogalmam sincs mi történik amíg alszom, szemben szegény Pataki Attilával, akit az UFO-k el szoktak vinni. Persze lehet, hogy engem is elvisznek, magukévá tesznek ötször, hogy ne kívánjam többször, aztán még kétszer, összesen hétszer, viszont ezt nem észlelem, mert mélyen alszom, emiatt a lelki egyensúlyom sem borul fel sőt, prosztatám is „tisztíccsa”.

Na, e rövid – de a genitáliákra is kiterjedő – eszmefuttatás után vissza a feladatra, ami szavakban egyszerűen leírható, íme: elindulunk a campingből (630m), felmegyünk az Aare völgyén a Grimselpass-ra (2.165m), majd onnan még felfelé tovább (egyelőre titok), jól szétnézünk és este visszatérünk a táborba és várjuk a rókát, és/vagy az UFO-t, ki-ki preferenciái szerint.

Az indulással nem nagyon siettünk, mert bár az idő nagyon szépnek ígérkezett, de az éjszakai tiszta, csillagos égbolt miatt nagyon hideg volt és vártunk egy kicsit a melegedésre. A várakozás, mint felvetődő lehetőség is nagy előnye az eddig még nem próbált campinges verziónak, a vad változathoz képest, ahol reggel korán már indulni szoktunk, szinte függetlenül a hidegtől. Végre negyed tíz felé megkezdtük a – várhatóan fantasztikus – túrát, de a lendület csak mintegy 2 km-ig tartott ki, na nem a lejtő elfogyása miatt, hanem a bolt látogatásnak köszönhetően. Itt azért sikerült 20 percet eltölteni, mert Cobranco nem volt elégedett – az aranyárban adott – kenyerek választékával és várta a következő sütést. Végre fél tíz után ráfordultunk az Oberhasli völgyre

 és DK felé vettük az irányt. Ha a bolt után nem jobbra kanyarodtunk volna, hanem egyenesen haladunk, akkor a tegnapi program útvonalára tekerünk, melyen még haladni fogunk néhány nap múlva, amikor full málhával megtámadjuk a Susten passt. Az út eleinte teljesen lankásan haladt az óriási hegyek árnyékában, emiatt borzongtunk kicsit a friss időben, de néhány km után az út meredeksége megnőtt, így ha már külső hő nem is ért minket, kénytelenek voltunk mi magunk fejleszteni. A völgy alsó része nem volt csúnya, de az eddig látott sok szépséghez képest, különlegesnek sem nevezném, magas hegyek (2.500-2.800m), melyek oldala tele volt fákkal, néhol – ahol a völgy keskenysége engedett egy keveset – üde zöld nyírt legelők és kolomphang mindenhol.

Lépten nyomon alagutakba botlottunk, melyek közül volt amit megkerültünk, lévén kerékpárút, a többin áthajtottunk.

 Így jutottunk el Guttannen településre, mely a legnagyobb a völgyön, ahol Cobranco elmondta, hogy a név két szóból képződött, az egyik a rét, a másik a fenyő. Csak itthon esett le, hogy németül a fenyő, a  Tanne. Az igaz, hogy itt nem németül, hanem elfajzott belterjes németül, vagyis Hasliul beszélnek, a német „viki” szerint a település neve „ze den guoten tannen” volt ami németre fordítva így hangzott: „Bei den guten Tannen”. Amit, szerény német tudásommal a „a jó fenyőknél”-re fordítottam, ami tulajdonképpen passzolt is az általunk látottakhoz még a 21. században is. Maga a falu nem túl nagy lélekszámú – ahogy már megszoktuk a környéken – 2010-ben 310 lakosa volt (1950-ben még 557, mi ez, ha nem radikális népességfogyás). A települést kb. 10km után 1.060m magasan értük el, eddig nem volt különösebben kemény a meredekség, - bár mivel előreléptem a ranglétrán fegyverhordozóból hadtápossá – a sok kaja pia, amivel a táskám tele volt érezhetően húzott vissza a Föld középpontja felé. Cobranco többször is szólt, ha akarok mehetek gyorsabban, hát akarni akartam volna, de a csomag nem nagyon hagyta. Mikor ezt szóvá tettem, akkor kicsit méltatlankodott, hogy nem ezt várja tőlem és mentünk tovább. Nem volt ebből semmi gond, de a tények miatt felsorolom, mi volt a puttonyban: Cobranconak egy liter tej, 2 liter – a löttyteszt végrehajtására szolgáló – virágsziromból készített itóka, egy vekni kenyér, némi sütemény, meg egy kevés ruha a hazaútra. Nekem 2x1,5 liter lónyál, egy  kenyér, kevés kolbász, fél kg sütemény, meg a ruhák (széldzseki, harisnya, esőkabát…) Ez összesen a táskával együtt megvolt vagy 9-10 kg, még jó, hogy nem tudtam száguldozni. Azt már csak a poén kedvéért írom le, hogy Cobranco a tej legurítása után, - egész nap - csak 1-2 korty virágszirom italt ivott, lefelé viszont jól jött a plusz súly.

A Guttannen-nél kiszélesedő völgy – a falu elhagyása után – keskenyebbé, szurdokosabbá vált, ami csak Handegg-nél vált tágabbá, átmenetileg.

 Itt jelentős mennyiségű autó állt a parkolókban, sehol egy szabad hely, ami nem fájt nagyon, mert nem akartam parkolni, de mutatta, hogy itt valami nagy durranás lehet. Volt is, a Gelmerbahn, ami a völgy keleti sziklafalán jutott fel 1.412m-ről 1.849m magasra a Gelmersee-hez. Az érdekessége az, hogy ez tulajdonképpen egy sikló, méghozzá a legmeredekebb a világon, a meredeksége 106%. Nem kell megijedni a 100% lenne a 45o-os meredekség, ez pedig 46,6o volt ((180/pi)*arctan(1,06)). Itt Cobranco cseppet lemaradt, gondoltam megállt videózni, ezért én is letámasztottam a bringát egy buszmegállóban – mivel minden parkoló foglalt volt, ahogy mondtam -, gondolván arra, hogy eszek valamit, de odáig nem tudtam eljutni. Ahogy megálltam megjött egy busz, ezért hátrébb toltam a kerékpárt, nehogy fent maradjon valaki miattam. Mire az új pozíciót felvettem, megjelent a következő busz, a leszálló népek elől már nem volt hova hátrálnom, mikor megritkultak, akkor tudtam csak odébb menni. Hihetetlen mennyiségű ember tódult le a buszokról, 80-100 főre becsültem számukat. Nagy nehezen leszállt mindenki, megörültem, hogy végre lesz helyem, de megint nem nyertem, mert a buszok nem mentek sehová, hanem itt maradtak, biztosan ez volt a végállomásuk, így éhesen indultam tovább, mikor Cobranco előkerült. Nem csak a sikló vonzza az emberek tömegeit ide, hanem, az innen induló túraútvonalak is. Mivel a hegység ezen részét kristályos kőzet alkotja, emiatt egyrészt érdekes alakzatok alakultak ki,

 ami látványnak sem utolsó, másrészt biztosan lehet még kristályokat is találni, mint ahogy azt a Guttannen-i kristálymúzeum mutatja. Indulás után egy 500m hosszú teljesen egyenes szakasz után egy elnyújtott bel kanyarral értünk a Gelmersee alá (400m-rel),

 majd az út egy jobbos aláforduló kanyar után alagútban folytatódott, nem nekünk bringásoknak, mert mi a régi macskaköves úton elkerültük a zajos, büdös, nagy forgalmú majd’ egy km hosszú csövet.

 Ez, az alagút-kerülő bringaút nagyon nagy találmány, sokkal élvezhetőbb így zaj és figyelem elterelő gépek nélkül a túrázás. A macskaköves szakasz

 nem volt hosszú – talán, ha 200-250m lehetett -, utána jó minőségű aszfalton vezetett utunk, de nem sokáig, mert megálltunk reggelizni?, valamivel dél után, egy pompás kilátópontnál. Már majdnem azt hittük, hogy idilli a helyünk, amikor megjelent egy bazi nagy, narancssárga, teherautó, melynek munkásai pont mellettünk akartak valami fát feldobálni a platóra. Jött még autó, mi nem nagyon örültünk neki, de ők is csak nézelődni jöttek erre az elkerülő útra. Kaja után tovább indultunk, az út mellett fényesre, gömbölydedre kopott, sziklák álltak sorfalat,

 és az egész hegyoldal a nap fényében szikrázott. A völgy túlsó felén – talán – az a tömeg vonult az ösvényen, akikkel meggyűlt a bajom a busznál. Ahogy újra becsatlakoztunk a főútba 1.560m körül, egy kanyar után feltűnt a Ratterichsbodensee monumentális gátjának sziluettje. A tó gátjáig kb. 9-10% meredekségű úton küzdöttünk, de amikor felértünk egy egészen mesés kilátás tárult a szemünk elé, a valószerűtlenül kék ég

 ellenpontjaként a valószínűleg tejből lévő tó fehérje egészen szürreális élményt nyújtott.

Mikor megláttam a tavat, először arra gondoltam, hogy a közelben legelésző tehenek tőgye egyszerre pukkant ki, de aztán átgondolva a dolgot ez nem tűnt nagyon valószínűnek. A tó mérete is impozáns, hossza közel 1,5 km,

 de a térfogata az igazán ütős, 25 millió m3 , amihez kb. 5 mrd tehéntőgy kellett volna, a jól tejelő fajtából. Hiába kerestem a csordát sehol nem leltem a nyomukra, így elvetettem ezt a teóriát és belenyugodtam, hogy ez bizony tényleg víz, de a gleccser által lecsiszolt kőzet, finom morzsaléka okozza érdekes színét. Nem csak a tó, de a gátja is megér egy két szót, a mérete miatt is (60m magas, 230m hosszú), meg azért is mert egy művész (Pierre Mettraux) nem bírta nézni a nagy csupasz betonfalat és gondolt egy merészet és festett rá valamit, amit mi már nem tudtunk értékelni, mert kopásnak indult, de az azonosításban segített, egy erről szóló információs tábla.

Ahogy felértünk a gátra, majdnem hanyatt lökött a viharos szembeszél, bringával alig lehetett haladni, pedig a tó melletti út meredekségére nem lehetett panasz (0%). A lassú haladás eredménye az lett, hogy a tó szembeni oldalán jobban szemügyre tudtuk venni a fényes, csupasz sziklafalat és az abba – a vízfelszín felett 30-40 m-rel - vágott gyalogút rajzolatát. Cobranco eredetileg ott szeretett volna menni, de még itthon kiderült, hogy csak gyalog járható, és úgy sem egyszerű. A széllel küzdve nem csak lehajtott fejjel érdemes haladni és ez így volt ebben az esetben is, mert egy kicsit felfelé nézve megjelent a következő tó – a Grimselsee – monumentális gátja,

 bár addig még volt hátra két visszafordítós kanyar és 150m szint. Ahogy közeledtünk a felső régió felé, nekem egyre jobban kezdett tetszeni a táj, az égbeszökő, simára kopott sziklák különlegessé tették a látványt.

Ahogy haladtunk, egyszer csak felbukkant egy nagyon magas (60m körüli) íves gát, tőlünk jobbra, ami szintén a Grimselsee-hez tartozott.

A két gát között pedig  egy dombon a Hotel Grimsel Hospiz épülete, illetve csak a feljárója tűnt fel.

 Az első visszafordító után az út párhuzamosan haladt a nagy egyenes gáttal (több, mint 300m hosszú) és lehetőség nyílt a völgyre visszafelé kitekinteni, hát mit mondjak, nagyon jól mutatott a fehér tó, a sziklák és zöld hegyek szorításában.

 Miközben róttam az utat elhatároztam, ha felérek akkor lefényképezem a gátról a dombot és rajta Hotelt, Cobranco úgyis lemaradt a sok videó miatt, gondoltam összekötöm a kellemest a hasznossal. Olthatatlan vonzalmam a motorosok iránt teljesen magával ragadott, amikor…, izé, ja nem, pont ellenkezőleg. Történt ugyanis, hogy megérkeztem a Grimselsee gátjára, letámasztottam a gépet, elővettem a fényképezőt, a szemem elé emeltem, amikor nagy zajjal berobban elém egy hibbant motoros és előttem állt meg 3,5 m-rel. Az így készült képet kitöröltem, majd csináltam újat hátrébbról,

így már nem takarta ki a teljes Alpokat, csak a felét. Aztán beljebb tekertem a gátra, és megérkezett Cobranco is, én felindultságomban próbáltam elmondani neki mi történt, de Ő azt hitte, hogy ez az általános motoros fóbiám újabb kiújulása és ügyet sem vetve rám videózott tovább. Tovább indulva, már láttuk elől fent a hágót a nyeregben, de egyelőre a tótól balra eső fényes sziklafal foglalta le figyelmünket.

 Az út itt – a tó mellett – pont olyan lapos volt, mint a Ratterichsbodensee mellett, de már a hegyoldalban látszott egy kis cikk-cakk, amin majd fel kell mennünk. Az időjárásra egyáltalán nem lehetett panasz, csodálatos kék ég, szikrázó napsütés,

 mi kell más egy magas-hegyi túrához. Igaza volt a „Főnök”-nek/Cobranco/, amikor a felhős időben gubbasztottunk a sátorban, és én már menni szerettem volna, de Ő azt mondta, nem megyünk, mert nem fogunk semmit látni, akkor meg minek jöttünk el ilyen messze. A túrába be volt tervezve 1-2 nap esőszünet, de sokkal több nem fért bele nekem, a munkahelyi dolgok miatt, jó lett volna 08.30.-ra hazaérni, mert 08.31.-én Budapestem programom volt, ez volt az oka a türelmetlenségemnek, de ott a helyszínen – mármint a Grimselen – igazat adtam Cobranconak a kivárt jó idő miatt. A hágóig még 4 visszafordító kanyar várt ránk,

 a tó felé eső kettőben meg is álltam és elkészítettem a kötelező emlékeket, amit azóta is nézegetek itthon.

 A hágóra felérve (2.165m), a táblára felragasztottam az ottlétünk igazolására szolgáló plecsnit. Mivel nem volt hely, emiatt egy cseh motoros csapat cimkéjére tettem. (még friss volt a Hospiz-nél ért trauma, ha ott lett volna a delikvens, lehet a plexijére ragasztom)

Sokat nem molyoltunk, hanem indultunk tovább, nem balra a tó irányába (persze később majd megnézzük) és a tulajdonképpeni hágón elhelyezkedő épületek felé,

 hanem jobbra a Panoramastrasse irányába, amiről Passo kolléga videójából szereztünk tudomást (főleg Cobranco, mint túratervező), és olyan jól nézett ki a képernyőn keresztül, gondoltuk a való életben (nem a való világban) is meg kellene ezt sasolni. Tehát elindultunk jobbra a Grimselsee fölé vezető úton, de rögtön az elején problémába ütköztünk, ami egy közlekedési lámpa formájában manifesztálódott (gyengébbek kedvéért:öltött testet), egyszerűbben mondva piros volt. A mellé kitett kis tábla értelmében csak egész órakor és félkor lehet felfelé menni, 10 percen keresztül, mert az út olyan keskeny, hogy két autó nem fér el egymás mellett, reményeink szerint, az út túl végén ugyanígy szabályozták az indulást. Cobrancoban nem csalódtam, mert úgy bementünk 14.15-kor, mint a huzat, gondolván, hogy a szembejövők úgyis el fognak mellettünk férni, mert a bringák soványak, ja az enyém nem volt az, de bizakodtunk. Talán egy km-t sem tettünk meg, a meredek emelkedőn, amikor az út bekanyarodott NY-i irányba a Grimselsee fölé kb. 320m-rel. Ekkor ugyanaz a mondat jutott eszembe, mint ami a pornóssá válás rögös útján éppen elindult, – castingon lévő, – egyszerű lányka száján buggyant ki, amikor meglátta Ron Jeremy szerszámát. „Hú mekkora!”

Én persze a Grimselsee-re gondoltam, valami fennséges látványt nyújtott, innen felülről a második tej-tó, ahogyan hosszan elnyúlva, – nem EU-konform, kígyóuborka módjára kb. 6 km hosszan – tekergőzött a csipkés tetejű, de sima oldalfalú órisás hegyek között.

A tó túlpartján – éppen velünk szemben – egy kb. 300m hosszú vízfolyás, patak morajlott, miközben fehér fátyolként végig rohant a hegyoldalon, le a tóba.

 El sem akartuk hinni, micsoda méretű tereptárgyak vannak körülöttünk,

 a szemünk látta, de az agyunk szinte be sem tudta fogadni a látványt.

 És akkor a tó nyugati végénél sorfalat álló havas csúcsokkal büszkélkedő, égbe-törő hegyekről szót sem ejtettem, pedig 4.000m magasságúak is található közöttük. (pl. Finsteraarhorn, Lauteraarhorn, Schreckhorn, és még megszámlálhatatlan 3.500m körüli havas csúcs)

 A panoráma úton majdnem az Oberaarsee-ig elmentünk,

 az utolsó 100m ereszkedést kihagytuk, csak a magasból csodáltuk meg a harmadik tej-tó vízfelszínét.

 Ez is egy duzzasztott tó, a gát a felénk közelebbi oldalán állta útját a bezárt víztömegnek, míg a túlsó oldalon az Oberaar gleccser nagy fehér nyelve lógott bele a vízbe.

Ez volt a mai túránk legmagasabb pontja /2362m/

Néhány perc szem meresztés, videó és fénykép készítés után elindultunk fölfelé, hogy aztán visszaguruljunk a hágóra,

 majd a nyakban lévő fekete tavat a Totesee-t is szemügyre vegyük. A keskeny úton sikeresen elkerültük a szemből és hátulról jövő gépszörnyeket

 és szerencsésen megérkeztünk a kávé tóhoz/Totensee/,

 ami ha nem is fekete, de mélykék színben pompázott.

Még átgurultunk a hágó túloldalára és lenéztünk az 1.760m magasan elhelyezkedő Gletsch-re,

ahonnan lefelé ereszkedve a Rhone völgyén át egészen a Genfi-tói el lehet jutni, míg felfelé – a pompás Stelvio-t idéző – szerpentinen,

 ide ahol most állunk a Grimsel hágóra, vagy a másik irányba felfelé a Furkapass-ra. A Furká-ra vezető útról szédületes kilátás nyílhat a Rhone gleccserre, amiből mi is láttunk valamit, innen a Grimselről.

 Az Grimsel hágón érzett élményeimet ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor egy csodálatosan szép arcú, dúskeblű, darázsderekú, tehát szinte szempontból – legalábbis férfi szemmel – tökéletes szépségkirálynőnek kicsit „O” lába van. A hágóút olyan, mint a fiktív hölgy, vagyis fent hibátlan, csodálatos, de amikor egy kicsit lejjebb tekintünk, akkor egy pici hiányérzetünk támad. Na nem abszolút értelemben, hanem csak a fent látottakhoz képest. Nekem összességében ez a hágó bejött a második helyre, a saját rangsorom szerint, a Stelvio mögé. E kis kitérő után térjünk vissza a túrán történtekhez.

Az idő a nagy nézelődéssel és rácsodálkozással kellemesen eltelt, így egy gyors öltözés után megkezdtük az ereszkedést.

 Mit ereszkedést, Cobranco, mint az őrült úgy vágtatott lefelé, én csak remélni tudtam, hogy nem lesz valami baja, de szerencsére nem történt semmi. A Grimselsee-t hamar magunk mögött hagytuk, szerencsére a nap még mindig teljes erővel sütött, - bár már fél öt is elmúlt – így egészen más fényviszonyok közepette tudtuk szemügyre venni a tájat, mint délelőtt. Ahogy elértük a Ratterichsbodensee gátját, megkezdődött a fakultatív program, ami abból állt, hogy átmentünk a túlsó oldalra, ahol Cobranco tett még egy gyalog túrácskát, az idefelé vezető úton említett sziklába vájt ösvényen. Ez tulajdonképpen egy szervízút,amit az erőmű karbantartására épitettek elődeink/illetve a svájciak elődei/,de ma kettős célt szolgál. A turistaút a víz felszíne felett vezetett kb. 30-40m-rel, fölötte meredek simára kopott sziklafal figyelte a vándorok minden léptét. Én a gát végében várakoztam, mert nem mertük ott hagyni a bringákat, nehogy történjen velük valami. Csak észak-kelet magyarországiak lennénk, zsigerig belénk ívódott a bizalmatlanság, - legalábbis a tulajdonunk megőrzésével kapcsolatban, - így nem kockáztattuk meg, hogy a következő napokon a sátorban üljünk kerékpár híján,arról nem is beszélve,hogy hogyan jutnánk oda vissza. Már majdnem fél hat volt az idő, amikor visszaindultunk táborhelyünkre, közben a hőmérséklet is csökkenésnek indult, pedig még jó 1.100m ereszkedés várt ránk. Cobranco-t valahol elveszettem út közben, amit nem nagyon értettem, mert Ő sokkal gyorsabban szokott lefelé menni, mint én. Először az jutott eszembe, hogy biztosan a kamerában cseréli az akkut, de miután megálltam és vártam rá 5 percet, már kezdtem rosszra gondolni. Aztán csak befutott és kiderült, hogy egy alagutat megkerült,

 - amin én átgurultam – és itt maradt le. Innen már simán hazagurultunk a Camping-be, ahol a sátrunk érintetlenül várt ránk, pedig a Don biztosan örült volna, ha az éjszakai róka beágyazott, rendet rakott volna kárpótlásul, amíg mi távol voltunk. Este jóleső fáradtsággal ettük meg a vacsorát és mentünk el aludni azzal a tudattal, hogy ez a nap, minden szempontból tökéletes volt. Az időjárás jelentés is jót ígért a következő napra, amikor egy hasonlóan látványos túrát terveztünk.

Reggel korán – fél hét felé - kiugrottunk a hálózsákból, bár nem esett jól a csípős hidegben az öltözködés és főleg a sátorból kimenni, de az érdekes túraterv izgalommal töltött el bennünket és arra ösztönzött, hogy hirtelenül induljunk el. A hirtelen indulás 7:22-kor következett be, a campingben még mindenki az igazak álmát aludta és gondolom várták, hogy a hőmérséklet elérje a 10C fokot. A kijáratnál megnéztük az időjárás jelentést, ami igen kellemes meleg időjárást mondott, amire szükségünk is volt, mert jó magasra készültünk a nagy 4.000-es hegyek tövéhez. A túraterv a következő volt: Camping (630m)-Grosse Scheidegg (1.968m)- Grindenwald (1.050m)- Lauterbrunnen (800m)- itt egy kis külön programot terveztünk – Interlaken (550m) – Brinzersee (540m)-majd a tó mellett haza. A tó mellett szándékaink szerint csak elhajtunk, (szájtátunk, de különösebben sok időt nem terveztünk tölteni) hiszen a következő napra újra ide jönnénk és egy kis tavas-fürdős napot tartanánk. A másik tó a Thunsee és a kettő között helyezkedik el a tervben említett Interlaken. Ennek a neve igen beszédes tavak közöttit jelent.

Tehát, indulás után rögtön a szokásos 4 kanyaros szerpentinre tértünk rá (Meiringen irányába)

 és néhány száz méter után már nem is fáztunk. Kb. 2 km múlva a – benzinkút után – balra kanyarodtunk egy szigorúan emelkedő keskeny útra, melyen haladva kell 18km alatt legyűrni az 1.350m szintet. Az út a kanyar után rögtön 10% körüli meredekséggel próbált elriasztani minket,

 de mi nem hagytuk magunkat. Az állhatatosságunkért szép kilátásban részesültünk, a kelő nap – illetve a nagy hegyek mögül előbukkanó nap – fényében fürödve megtekintettük a Meiringentől északra fekvő hegygerinceket.

 A város még párában és árnyékban volt, így nem sok látszott belőle. Az út egyre keményebb lett eleinte 12-13%, majd 13-14%-ot verdeste a meredekség „mutatója”. Olyan 960m magasságban – a Reichenbach-fall felett – balra elkanyarodott az út az Aare völgyétől és az eddig kultúrált táj egy kissé vadabbá vált. Az említett vízesés lejárójánál megálltam egy kis puszedlire, meg szusszanni és az út feletti ház kertjéből valami hihetetlen madár-rikoltások hallatszottak, de a tettest nem lehetett látni. Mivel ornitológiai ismereteim is hézagosak így örök homályba vész az állat neve, hacsak valaki, aki a videót is nézi, hallgatja meg nem fejti rejtvényt. Most sajnálom igazán, hogy Sherlock – a szuper nyomozó – pont itt lehelte ki nemes lelkét, pedig, ha valaki, akkor Ő biztosan kinyomozná. Továbbindulva, igen meredek, éles visszafordítók vártak bennünket, az út egy szűk szurdokban futott, mellettünk jobbra a Reichenbach vízesést tápláló gleccserpatak zúgott lefelé kékes színben játszva, a mederben szerteszét szórt nagy köveken fehér tajtékot vetve. A szűk völgyben a hűtőfolyadék jelentősen csökkentette hőérzetünket, bár eddig sem tűnt kánikulának, mert a napot a fölénk magasodó, csipkés gerincű hegyek takarták el. Egy kanyarból kiérve nyitott tér tárult a szemünk elé, így szemügyre vehettük a baloldalon sorakozó hegycsúcsokat, és a Wellhorn (3.191m) alatt elterülő monumentális gleccser kékes színű, réteges, cakkos szélű, jégtengerét,

 mely a keresztségben a Rosenlaui gleccser nevet érdemelte ki. Itt meg is álltunk fényképezni, szájat tátani és már tudtuk, honnan származik az a víztömeg, ami mellett eddig haladtunk. A szurdokot elhagyva, egy jópofa enyhén emelkedő, szélesebb völgybe értünk, ahol nem győztük a tehénlepényeket kerülgetni az úton, persze az elhagyott pottyanatok gazdái a környező, üdezöld mezőn kolompoltak legelészés közben. Itt az előbb bőgve rohanó patak is megszelídült, - amiről Franz Schubert, a Pisztráng című műve jutott eszembe -, és szépen halkan zúgva áramlott Sherlock halálának színhelye felé. A patak túloldalán méregzöld sorfalat álltak szálfa-egyenesfenyők. A völgy már nyomokban napfényt is tartalmazott, de nem azon az oldalon ahol mi haladtunk, ezért csak sóvárgó pillantások jutottak nekünk osztályrészül,

 de az oly vágyott infravörös sugarak jótékony hatását, magunkon nem sikerült tesztelni. A völgyben nem túl elegáns faházak sorakoztak, valószínűleg a marhatartással összefüggő létesítmények lehettek, de ha nem tudtam volna, hogy melyik országban vagyok, akkor valószínűleg, Svájc csak sokadikra jutott volna eszembe. Ahogy újra keskenyedni kezdett a völgy, egyre hidegebb lett, mert nem csak a patak hűtötte a levegőt, hanem a balra, fölöttünk lévő gleccserről ömlött le ránk a hideg. Én elég fázós vagyok, kicsit borzongtam is, de a tekerés elegendő hőt fejlesztett, emiatt nem álltam meg felvenni a nadrágot, vagy a vastagabb felsőt. Cobranco viszont ezen elcsodálkozott és mondta, hogy Ő bizony nagyon fázik, sőt már éjszaka is minden ruhát magára szedett. Én ekkor ennek nem tulajdonítottam jelentőséget, hiszen készítette a snitteket, folyamatosan beszélt, mondta az adatokat, érdekességeket – így utólag tudva a későbbi történéseket. -, pedig kellett volna. Amíg ezen lamentáltunk egy idős bringás megelőzött minket egy szénbiciklin, valamelyik profi bringás csapat divatos mezébe öltözve. Egy rövid – nem kevésbé hideg szakasz leküzdése után – megérkeztünk Svájc legkisebb városába, ahol 4 ház és egy szálloda adta az épített környezetet.

 A hotel tényleg impozáns látványt nyújtott, na de ennek a kedvéért város?, hát nem tudom hova tették a Svájciak a híres józanságukat. Bár tovább gondolva, lehet nem is józanok, hanem részegesek, hiszen egy nem létező embert is képesek voltak díszpolgárrá fogadni, meg gőzmozdonyokkal mennek fel égbe, ahova normális ember, legfeljebb léghajóval. Egy kicsit össze is zavarodtam ettől, zavaromból az rántott ki, hogy a hotel teraszán megláttam az öreg bringást, éppen villás reggelizett, intettünk neki, majd mentünk tovább. A szálloda a gleccserschluchtra épülhetett, ami az Aareschluchthoz hasonló, ahol mi már voltunk, de a róla szóló videó és túra-beszámoló még –, amikor e sorokat írom - nem került fel a netre, Cobranco honlapjára. Meredek emelkedőn hagytuk Rosenlaui települést, és ekkor megpillantottuk a napfényben fürdő - újra kiszélesedő – völgyet.

Rögtön megindult a nyálelválasztásom, mert rögtön kilogikáztam, hogy csak olyan helyen tudunk reggelizni, ahol nincs fogvacogtató hideg. Cobranco azonban lehűtötte lelkesedésemet, mert a napsütés csak szükséges, de nem elégséges feltétel a táplálkozáshoz, - legalábbis az Ő koordináta rendszerében- tudni illik nem volt hova leülni, emiatt tovább mentünk., pedig ideje lett volna enni, mert már 9:30 volt. Aztán a szerencsénk úgy hozta, hogy kevesebb, mint egy km után megálltunk egy baloldali – murvás – bekötő útnál, ahol a napos oldalon egy méretes fenyőfa törzse volt a földre fektetve, mint természetes pad, azonban Cobranconak ez sem felelt meg és megindult a pingvinezés, hezitálás nézelődés a környéken. Végül talált egy padokat, asztalokat tartalmazó, szépen nyírt gyepes részt, ahol el tudta képzelni a reggelizést. Csak két apró probléma volt, a nap csak egy embernek megfelelő helyet melegített, és körbe volt kerítve, emiatt én nem nagyon voltam kapható a magánlak-sértésre. Ezt Cobranco úgy interpretálta, hogy Istvánpisti „olyan fosós fajta”. Én másképpen fogalmaznék, csak azért, hogy magamat egy kicsit jobb színben tüntessem fel, tehát inkább azt mondanám: megpróbálok úgy viselkedni, mint amit mástól elvárnék hasonló esetben, ha az enyém lenne a bekerített reggeliző hely. (Én sem szeretném, ha valamelyik szombat reggelre arra mennék ki a kertbe, hogy valakik ott reggeliznek.) Ezt életszemléletnek is lehet hívni és nagyon örülnék, ha ez a „hülyeség” terjedne. Talán jobb lehetne a világ, vagy ha nem is, akkor legalább jobban érezhetnénk benne magunkat, ha önkontrolt gyakorolnánk. Mire gondolok?, ha valaki megtehet valami, mert jogszabály nem tiltja, akkor még nem feltétlen kell megtennie, végig lehet gondolni, hogy az aktuális tettel, sérti-e más emberek érdekeit, pl. csendhez, nyugalomhoz, jó levegőhöz „mittudomén” mihez való jogát. Érdemes kipróbálni, nem könnyű, eddzi a lelket, valamint jókedvet ád, önismeretre nevel (valahogy úgy, mint ahogyan Hobó énekli a Vadászat c. albumán). Na ennyit a hülye ömlengésről, vissza a túrához.

Az okvetetlenkedésem után maradt a fenyőfa törzsén elköltött reggeli, ami nagyon kellemes volt, mert a nap az már nagyon jól melegített. Közben a bringás öregúr is elhúzott, mi pedig indultunk utána. Rövid tekerés után balról benyomakodott a képünkbe a Wetterhorn (3.694m) szinte függőleges északi fala, mely kb. 1.400m.

 A látvány után találtunk néhány parkolót, túra kiinduló-pontot és az elmaradhatatlan Postbus végállomást, olyan 1.450m magasságban, tehát már csak kb. 500 m szint volt hátra a hágóig.. Az épületre a Wetterhorn szó volt írva, gondolom az alá viheti a busz az utasokat. Az út se szó se beszéd hirtelen 16-17% meredek lett,

 kétoldalt villanypásztorokkal, éppen azon gondolkodtam, hogy mi lesz, ha jön a busz, hisz az út pont olyan széles, mint a sárga közlekedési eszköz, így nekünk csak a buszelütés és áramütés között lehet választani. Mikor idáig eljutottam a gondolatok forgatása közben, jobbra nyílt egy lehajtó, ahol gyorsan meg is álltam és megvártam Cobrancot. Tovább indulva küzdöttünk a százalékokkal és – amennyire futotta az erőből, - csodáltok a táj szépségeit.

 Legelő, alaktalan sziklák, fenyvesek mélyzöldje váltogatta egymást, míg a háttérben a szürke, zord, szinte az égig érő, fenséges sziklák uralták látóhatárt. Többször is megálltam lihegni, fényképezni, csodálkozni, és Cobrancot bevárni.

 Azt gondoltam, hogy a nagyon meredeken a filmezés és beszéd miatt marad le, de nem tűnt úgy ekkor még, hogy baj lenne. Olyan 1.550m-en is bevártam, váltottunk néhány szót, fényképeztünk, de jött egy bringás, kis csomaggal, úgy gondoltam ráállok – ha bírok - és elmegyek vele, legyen egy kis üldözéses csapatverseny, hiszen már csak 400m szint volt hátra a hágóig. Olyan jól sikerült s csatlakozás, hogy szépen felértem rá és sikerült egy hátulról támadó piranját is távol tartani. Nagyon szeretem az ilyen verseny helyzeteket, - főleg, ha nem vagyok gyengébb – a tekerés hevében nem is gondoltam arra, mi lehet Cobrancoval, gondoltam, majd a hágón úgyis megvárom, volt már ilyen máskor is, van neki dolga a videóval, lehet, hogy akkut is kellett cserélnie.. Az előttem haladó bringás eleinte néha hátranézett, később erre nem volt semmi szüksége, ha meg akart bizonyosodni arról, hogy az őrült vénember megvan-e még, mert kb. 5 m távolságból követtem, a lihegésemet biztosan hallotta. Egy-egy visszafordítós kanyarban, a kormányra akasztott fényképezőgépet elővettem és kattintottam, később már megálltam, nem akartam stresszelni a fickót, de így is mindig visszaértem rá.

Már azon gondolkoztam, hogy meg kellene előzni, de megelőzött, mármint gondolatban, vagy gondolatolvasó volt és megállt, így szépen elgurultam mellette. A hivatkozott visszafordítókban próbáltam Cobranco sziluettjét megkeresni, de nem sikerült, amit betudtam a szétszórt, fenyőfa-csoportok takarásának. Végül a látványtól extázisban tekerve értem fel a hágóra

 és támasztottam le a kerékpárt a néhány házat számláló kis térség egyik házának sarkánál, 1.963 m magasan a GPS szerint.

Innen még gyalog fel lehetett menni egy 10-15m magas – murvás úton megközelíthető – kilátó-pontra, ahonnan remek kilátás nyílt a későbbi haladási irányukba, nyugat felé.

 Szavakkal, szinte kifejezhetetlen, pazar látványban volt részem, forogtam jobbra-balra, agyam nem tudta befogadni azt, amit szemem közvetített felé, nem értettem, hogy lehet a táj annyira lebilincselő, olyan, mint amire mindig is vágytam – tudat alatt -, hogy láthassam.

 A környező hegyek mindegyikét már legalább kétszer lefotóztam, közben megérkezett az a srác is, akit követtem, sőt már azóta eltelt 15 perc is, de Cobranconak se híre se hamva. Nem értettem hova lehetett, hiszen előző nap - a Grimselre menet - pariban voltunk, sőt néha nekem esett nehezemre, tartani a tempót, a nehéz biciklivel most meg nem jön. Itthon a fényképeket és a GPS adatokat összevetettem és az jött ki, hogy 10:55 körül kezdődött számomra a verseny 1.550m-en és 11:25-re értem fel 1963m magasra, ez 30 perc, 413m szint (fizikához affinitással rendelkezőknek: ez kb. 156W átlagteljesítményt jelent, hogy legyenek (por)száraz számok is a leírásban [14kg bicikli, +10 kg súly +66 kg önsúly=90kg P=m.g.h/t=90x10x312/(30x60)]). Ez az egész, csak a feszültség fokozására szolgált, mert Cobranco még mindig sehol, mint Palik László – elhíresült - mondásában „hová lett Damon Hill. Végül csak feltűnt a háttérben, de igen lassan vánszorgott felfelé

 és végül 11:46-ra ért fel. Ahogy lementem hozzá a kakasüllőről, rögtön láttam, hogy valami baj van, annyira elcsigázottnak, fáradtnak tűnt (erről az LGT száma jutott eszembe), azt hittem a busz ment át rajta, de láttam, hogy nem gyűrött a ruhája, így ezt a variációt elvetettem. Mikor megállt, azt mondta, „Pisti, végem van”, de ezt olyan hangszínben, mintha a Rosenlaui gleccsert elszopogatta volna napközben. Ezt a mondatot senki nem szereti hallani a társa szájából, amikor ennyire egymásra utaltak vagyunk 1.200km-re otthonunktól. Elmondása alapján, már éjszaka sem érezte jól magát, valószínűleg hőemelkedése lehetett, reggel pedig fájt a feje és bevett egy fél Quarelint. Mikor idáig jutott a történések taglalásában, megfogtam a homlokát és éreztem, hogy magasabb a hőmérséklete, mint kellene. Rögtön - Sherlock késői reinkarnációjaként – kiagyaltam, hogy a reggeli Quarelin – ami nem csak fájdalom, de lázcsillapító, és tartalmaz még koffeint is- lehúzta a hőemelkedését, de a hatása csak eddig tartott. Na most mi lesz, hiszen a leglátványosabb részek még csak most jönnének? Tanakodtunk, közben kiderült, hogy van még 1 szem gyógyszere, így azt döntötte, hogy megyünk tovább, majd meglátjuk mi lesz, úgyis gurulni fogunk, ott nem kell erőlködni. Nekem rengeteg gyógyszerem van, persze a sátorban, a helyszínen semmi, ez jó lecke volt, máskor legalább a legszükségesebb gyógyszereket magunkkal kell vinni. A döntés után megcsináltuk, megcsináltattuk – a tájról, magunkról – a kötelező képeket,

de hágótábla nem lévén, a ragasztás elmaradt, majd elindultunk lefelé. Azért nem tudom ilyen röviden le a látnivalókat, hiszen láttuk a híres Eiger (3.970m) északi falát, a Jungfrau-t (4.158m), und so weiter.

 Az út, itt is borzasztóan keskeny volt, és a busz lentről feljön, emiatt a kellő óvatosság ajánlott. Amíg fent vártam, addig szemügyre vettem az útra festett 4 részes képregényt, mely a következőket tartalmazta: 1. megy a bringás lefelé és azt gondolja, 2. , hogy ez egy autópálya, 2. jön a busz, 4. kórház. Nagyon szemléletes, biztosan van valóságalapja, előtörténete. Ennek figyelembe vételével kezdtünk ereszkedni lefelé, Grindenwald (1.050m) irányába. Gurulás közben,

 néhány kanyar után szembe fordult az út a monumentális hegyekkel, amik látványa nagyszerű volt, közben az ég továbbra is felhőtlen Cobranco-kék színben pompázott, ahogy a király-etaphoz illik.

 Ez az oldal szebb látványt nyújtott, mint a túloldal, ráadásul egy fa sem zavarta a kilátást. Grindelwald egy kis ékszerdoboz, a környező hegyek által körülölelt völgyben, ahol minden a turistákról, télisport szerelmesekről és az őket elnyelő szállodákról szól.

 Egy rövid megállás után gurultunk tovább a Schwarze Lütschine folyó mellett, mely a Grindelwald melletti gletscherschluchtból ered (Untere Grindelwaldgletscher).

Persze gleccserből volt még néhány,csak,hogy ne feledjük hol vagyunk,Pl: a változatosság kedvéért a még pompásabb látványt nyújtó Ober-Grindelwald-Gletcher.

 Ezeket a világoskék gleccservizeket egészen Gündischwaldig követtük, ahol jobbra kanyarodva tovább haladtak, mi meg balra, a Lauterbrunnental irányába, ahonnan a lefelé folyó Weisse Lütschine

 – a szokásosan ötletes svájci névadási szokásoknak megfelelően – Zweilütschine településnél egyesül a Schwarze Lütschine-vel, hogy a Thun és Brinzer-see –t táplálják. Nem akartunk a főúton menni, ezért egy jelzett kerékpárúton poroszkáltunk a völgyben felfelé, mert Cobranco egyre rosszabb állapotban volt, amin az sem segített, hogy egy idő után a bringaút vacak murvás ösvénnyé silányodott és még meredekké is vált.

 Kis pihenő után meg persze egy hirtelen előkerült híd segítségével visszamentünk a főútra és már csak egy meredekebb emelkedőt kellett leküzdenünk a cél eléréséhez.

Na, de minek mentünk mi Lauterbrunnen-ba,

merül fel a kérdés, és itt térek rá a napi leírás elején emlegetett Sonderprogramm terv részleteire. Terveink szerint Lauterbrunnen-ből (800m) seilbahn-nal fel szerettünk volna menni a Mürren-i platóra Grütsalp (1.491m), majd onnan tovább vonattal Mürren-be (1.633m), ahonnan a völgy szemben lévő oldalán sorakozó nagy 4.000m körüli csúcsokat szerettük volna megcsodálni,

 majd egy – talán murvás – úton leereszkedtünk volna a Lauterbrunnental-ba. Sajnos Cobranco olyan vacakul volt, hogy fel sem merült a lehetősége, egyrészt az időigénye, másrészt a láza miatt. A seilbahn bejáratánál leültünk egy padra, ahol meghánytuk-vetettük a lehetőségeket és végül azt láttuk jónak, hogy egy rövid 1-2km-es túrát teszünk a völgyön felfelé, majd hazafelé vesszük az irányt. Cobranco itt bevette a reggelről maradt Quarelin felét és elindultunk a városkában (vagy falu?) felfelé. A leghíresebb látványosság – a borzasztó nagy környező hegyeken kívül – a Staubachfall vízesés, ami a legmagasabb szabadon eső vízesés európában (296m).

 Amikor ott jártunk, akkor szinte le sem ért a földre, mert elporladt és nagy része elpárolgott a jó meleg időben. A nézelődés után kezdetét vette a 2015-ös év túlélő-túrája, - legalábbis Cobranco számára -, hisz még 51 km-re voltunk a campingtől. Indulás után (800m) végig gurultunk a Lauterbrunnental-on és egészen Interlaken-ig (550m),

 ami a Thunsee és a Brinzersee között helyezkedik el. Az előzetes tervek szerint a következő napon újra visszajöttünk volna - a síkon - a tavakhoz és a szokásos fürdős lebzselős napot töltöttünk volna el, de már tudtuk, hogy ebből nem lesz semmi. Ahogy kezdett hatni a lázcsillapító, Cobranco úgy felélénkült és úgy döntött, hogy nem csak végighajtunk a tó mellett, hanem amit lehet megmutat a videóban, kompenzálandó a kieső következő napot. Interlakent elérve, a szép kék égboltra rácsúszott egy kis fátyolfelhő, de a hőmérséklet nem csökkent számottevően. A városban gondban voltunk, melyik oldalán menjünk tónak, de egy helyi bringástól szerzett információk alapján az északi partot választottuk.

 A Brinzersee-t északról (2.000m körüli) és délről (2.500m körüli)magas hegyek keretezik. A tavak és a kettő között átvezető folyó (gyakorlatilag az Aare) pompás türkiz színben pompázott.

 A 14km hosszú tó mellett fel-le vezetett az út, ami Cobranconak nem esett túl jól, de jól állta a sarat.

A tó hosszának felét sem tettük meg, amikor Cobranco bevette a maradék fél szem gyógyszert, és nagyon bíztunk benne, hogy hatása hazáig kitart. A látvány a fátyolfelhő ellenére igen kellemes volt, mert hátulról jött a szinte vízszintes fény, ami nagyon jól megvilágította a háttérként szolgáló hegyeket.

Egy pillanatra a szemközti oldalon feltünt Gleisbach híres kastélya,természetesen a fotó nem maradhatott el.

Brienzbe érve, talán a leghíresebb dolog, amit említeni érdemes a Rothornbahn, ami 566m-ről megy fel a 2.244m magasan lévő Rothorn-ra (magasság különbség : 1.678m, az út hossza 7,6 km). Az érdekességet az adja, hogy ez a vonal nem villamosított, emiatt többféle mozdony is üzemben van. Van gőzmozdony, ami szénnel megy, van olyan gőzmozdony, ami dieselolajjal, és van dieselmozdony is. A szenes gőzmozdony 300kg szenet és 2.000 liter használ el, ezen a 7,6km-es hosszon. A dízelolajjal működő gőzös 150 liter olajat és szintén 2.000 liter vizet fogyaszt, a dieselmozdony csak 66 liter olajat használ el, itt is tetten érhető a hatásfok különbség a gőz és a diesel között. A svájciak kicsit szentimentálisak, vagy csak meg akarnak felelni az igényeknek és üzemben tartják a – szerintem – sokkal látványosabb gőzösöket. A jegy árán is látszik ez, hisz 57 pénzt kell fizetni egy útért, ami közel 18.000Ft.

Brienz egy müemlékfalu,tele több száz éves rönkházakkal,volt egy hangulata.

A kikütőböl fantasztikus kilátás bontakozott ki a hatalmas tó hosszan elterülő medencéjére nyugati irányba,a látványt csak fokozta a víztükörbe nyugvó nap pilákoló gömbje.

Brienzet elhagyva már csak a szinte sík Aare völgyét kellett leküzdeni, de még ez is kb 20km tekerést jelentett. Érdekes látványt nyújtott a biliárdasztalszerű üdezöld völgy,

amit nyilván a múltban töltött fel az Aare, nem véletlen, hogy ide tervezték a svájci légierő, repterét, ahonnan a felszálló gépek zaját minden nap hallottuk, függetlenül attól, hogy az Engstlensee-hez, vagy a Grimselpass-ra mentünk. Az ad aktualitást ennek taglalására, hogy meguntuk a főút forgalmát és letértünk a jelölt bringaútra, ami – nem kis megrökönyödésünkre – áthaladt a be nem kerített katonai reptér kifutóján. Szinte magunkhoz sem tértünk az ámulatból, amikor kb. 2 km múlva újra átment a bringaút, de már, a teljes reptéren keresztbe.

 Nem vacakoltak sokat a biztosító berendezésekkel, egy olyan villogó volt kint, mint nálunk a vasúti átjáróknál, azon kívül, meg sárga vezető vonalak mutatták merre kell menni. Tulajdonképpen igazuk van, mert aki nem vesz észre egy utánégetőt használó, bömbölő turbinákkal felszálló szuperszonikus vadászgépet, annak úgyis mindegy. Az útra fel volt festve néhány piktogram, hogy világos legyen kik mehetnek itt át, a teljesség igénye nélkül: kerékpárosok, általános gyalogosok, gyermekes anyák, gyerekkel, gyerekes apák, gyerekkel, öregek, gyerek nélkül, öregek gyerekkel, vagy unokával, marhapásztor marhával, repülős „G” ruhában, „G” ruha nélkül, UFO-k,…Pataky Attila. A diverzáns és a kém rajzjelét nem fedeztük fel, ebből kikövetkeztettük, hogy őket nem látják szívesen.

Innen majdnem nyílegyenes úton jutottunk el Meiringenbe, miközben azt latolgattuk, vajon mit hoz a jövő, mennyi időt vehet igénybe a gyógyulás, hogyan fogunk eljutni a kocsihoz eljutunk-e egyáltalán a kocsihoz. Felmerült az is, hogy én megpróbálok egy nap alatt, csupasz bringával a kocsihoz elmenni és visszajövök. Ez nem lett volna túl egyszerű, mert az autó 150-200km távolságban van, függően az útvonaltól, így nehezen érhettem volna el egy nap alatt, mert néhány hágó is van út közben,arról nem is beszélve,hogy csak egy sátrunk van. Ebből is látszik, milyen sok dolognak kell rendben lenni egy sikeres túrához (egészség, időjárás, technika, szabadság…), ilyen eset szerencsére eddig nem adódott, szerencsétlenségünkre erre nem is nagyon lehet  felkészülni.

Közben átkeltünk az Aareschlucht gerincen és épségben megérkeztünk 97km után a sátorhoz.

 Gyorsan elkészítettük a gyógyító porlevest, majd telefonos segítséget kértünk a feleségemtől, aki kikérdezte Cobrancot, majd a magammal vitt gyógyszertárból rendelt egy kis antibiotikumot, amiből összesen 6 szem készlettel rendelkeztünk, ebből kellett napi 2x1-et bevennie. Tulajdonképpen már én is félig orvos vagyok, mondtam is Cobranconak, hogy ha köhögne kell, akkor nyugodtan vegyen be hashajtót. Nézett rám nagy csodálkozva és kérdezte is, hogy minek, ennek nincs semmi értelme. Szerintem van, mert ha köhögni kellene, kénytelen lesz visszatartani, mert ha nem akkor a paraszt alkalmazni fogja a mezőn eső előtt.

Abban állapodtunk meg, hogy Cobranco a következő napot pihenéssel tölti és várja a gyógyszer - remélt - jótékony hatását, míg én a felszabadult napon nem a tervezett tavi kört, illetve nyolcast csinálom meg, hanem – a nekem nagyon tetsző - előző napi Grimselt még egyszer.

Este nem túl nyugodtan, a jövőt fürkészve, de Cobranco mihamarabbi gyógyulásában bizakodva feküdtünk le és merültünk álomba.

Itt egy kis adalék a videó 6. részéhez. Miután elhelyezkedtünk a campingben, - rossz idő lévén – próbáltuk az időt múlatni, mondhatni siettetni és egy kis lom bemutatónak ejtettük szerét. A feladatom az volt, hogy mielőtt a sátorba berámolnám a holmimat, jól pakoljam szét, Cobranco pedig megörökíti az utókor számára, hogy mi mindent voltam képes magammal hurcolni. A szándék az időtöltésen kívül az is volt, hogy egy hevenyészett bemutatóval ötletet adjunk a kezdő túrázóknak, igaz a honlapon valahol megtalálható egy lista féleség. Nem feltétlenül kell mindent vinni, mint amit mi vittünk, de ez a videós bemutató valamivel szórakoztatóbb, mint egy tételes lista, legalábbis szerintem.

A szét és összepakolás után jött a vacsora, fürdés és az eső monoton dobolásának hallgatása a sátorban, ami közben csak reménykedni tudtunk, hogy másnapra javul valamit az idő.

Reggel fél hét felé ébredtem, majd mikor már Cobranco is ébredezni, rögtön kérdeztem is, hogy érzi magát. Mivel azt mondta, hogy már sokkal jobban, mint előző nap – na az nem nagyszám, hisz tegnap nagyon vacakul volt – meg is nyugodtam egy kicsit. Aztán megbeszéltük, hogy Ő biztos ami tutti, ezen a napon nem fog tekerni, hanem csak pihen és pihen, mert a következő nap indulnánk haza és jó lenne ha addig összeszedné magát, hiszen. kocsi bő 200km-re van, de útba esik még a Susten pass (2.224m), ami egészségesen sem egyszerű eset. Pedig erre a napra az itiner szerint hágómentes tókerülgetés volt tervezve, két tóval. Az egyik mellett végigtekertünk tegnap (Brinzersee), míg a vele sziámi ikerként összenőtt másik tavat (Thunsee) nem láttuk, de tudjuk, hogy Interlaken nyugati oldalán terül el. Annál is fájóbb volt kihagyni ezt a túrát, mert az időjárás ismét jónak – fürdésre alkalmasnak – ígérkezett, legalábbis a reggeli tiszta kék ég ezt vetítette előre. Egyedül nem volt kedvem a fürdős napot végigcsinálni, viszont támadt egy ötletem, úgy döntöttem, hogy amíg Cobranco gyógyulgat, addig a Grimselt jó lenne újra megnézni, mert már két napja nem láttam, és szívemben a fellobbanó szerelemmel nem várhatok éveket a látogatással. Össze is pakoltam, majd reggeli után még 9 óra előtt elindultam az ismert úton. Erről a szakaszról értelemszerűen nincsen videó, mert én nem vagyok ebben jó, így meg sem próbálkoztam vele, a leírás sem lesz olyan részletes, mintha először mennék erre.

Már az indulás után megfogalmazódott bennem, hogy visszafelé jövet, jó lenne útba ejteni az Urbachtal-t. Ez az a völgy, amihez a felvezető utat az elmúlt 5 napban aszfaltozták, emiatt nem tudtunk felmenni, pedig hétfőn megpróbáltuk, de mindenféle útelzárók elvették a kedvünket. Van egy másik feljárat is a völgybe, a Haslital-on lefelé jövet a Grimselről, amivel már a közös Grimsel-túra ereszkedő részén szemeztünk, de már késő is volt, meg a lábunkban majdnem 2.000m szint és nem próbáltuk meg. Most, hogy Cobranco betegen lábadozott a campingben, azért gondoltam felmenni, hogy legalább fényképen meg tudjam neki mutatni az Urbachtal-t. Ennyit az előkészületekről, vágjunk bele a túrán ténylegesen történtek taglalásába. Induláskor még kicsit csípős volt az idő, de az ég szép kéken világított felettem, helyenként némi, vékony fátyolfelhővel megszórva. Az út elején a magas hegyek miatt nem sütött be a nap, majd 5-6 km után a kinyíló völgybe már megérkeztek simogatóan melegítő sugarai is.

Sok bringás tűzte ki célul ezen a napon a Grimsel meghódítását és mindenki, - mintha kergették volna őket - olyan tempóban húzott el a málhás bringám mellett. Én csak nézelődtem, alig bírtam betelni a magas hegyek látványával, persze ha bírtam volna gyorsabban menni megtettem volna, de az elmúlt napok sorozat terhelése, a súly és a meredekség nem nagyon engedte. Mivel két napja jártam erre, még élénken éltek bennem az élmények, melyeket jó volt feleleveníteni, a Guttanen környéki üde zöld hegyoldalra felfutó legelőit, a Gelmersee-hez vezető meredek vasutat, majd utána a 180 fokos visszafordítót követő – alagút elkerülő - macskaköves utat, ahol meg is álltam a nálam szokásos sűrű energia-bevitelek egyikének megejtésére. Ahogy táplálkoztam, egyszercsak ronda teherautó zaj csörte meg a tendet, illetve mit is beszélek, törte meg a csendet és egy narancssárga gép állt meg mellettem, majd a leszálló munkások elkezdték megpakolni az út mentén található fa hulladékkal. Miután így megzavarták az idillt, gyorsan – na jó nem gyorsan -, hanem ahogy bírtam elhagytam a helyszínt a 10% meredekségű, fényesre kopott kövek által szegélyezett úton. Olyan jó volt a hely akusztikája, hogy a két nappal ezelőtti gurulás alatt Cobranco által előre megfontolt szándékkal elkövetett - átköltött Edda - dalbetét néhány foszlányát még mindig hallani lehetett halkan sokak nagy kárörömére. Az alagút felső végét elérve, visszasoroltam a főút – nem túl sűrű – forgalmába és a távolban már fel is tűnt a Ratterichsbodensee monumentális gátjának sziluettje.

 (akinek ez a mondatfordulat ismerős valahonnan, az nem téved, én írtam a két nappal ezelőtti túra leírásában) A gátat elérve, végigtekertem rajta, hogy a kelet felé eső hegyoldalt is szemügyre vehessem,

 szerencsére csodálatosan szép idő volt ismét (ha nem is annyira volt tiszta az ég, mint az előző két napon, de magashegyi viszonylatban nagyon jó volt), a hőmérsékletre sem lehetett panasz, rövidnadrágos idő volt, már negyedik napja.

 A tavat elhagyva a Grimselsee egyenes gátja alatt tekerve, először egy „fogalmam sincs” gyártmányú zöld, öreg kabrió húzott el mellettem,

 majd egy „valamilyen típusú” kanári sárga ősöreg teherautó jött szemből, ami a platóján faházat hordozott büszkén..

Először azt hittem, hogy idő-anomáliába keveredtem, mint a filmben a Nimitz repülőgép hordozó – ha valaki látta a filmet -, de aztán jöttek a modern posta buszok, így erről a lehetőségről letettem és újat próbáltam kitalálni. Nyilván a svájciak beteges ragaszkodása a hagyományokhoz az ok, amiért sok 40-50 éves, jó állapotú autó matuzsálemmel találkoztunk. Ők ezzel lógnak ki a sorból és nem azzal, hogy svájci frank alapú hitelből – 0% kezdő részlettel – vesznek Dácsia Sendero-t. Igazán hivalkodó házat, villát nem is láttunk, inkább visszafogott építkezés a „divat” errefelé. Ahogy felértem a Grimselsee gátjára, egy hirtelen ötlettől vezérelve megtámadtam a Grimsel Hospiz - csúcsos dombra épített – épület együttesét,

mert kíváncsi voltam mi lehet fenn. Ez az épület is megfelelt az átlag svájci elveknek, egyszerű kőből épült, mindenfajta csicsától mentesen, csak a piros színre festett zsalugáterek miatt különült el a háttér szikláitól.

Az út a gátról, a fenti parkolóig igen kemény emelkedőt tartalmazott, (290m-en, 39m szintemelkedés) de nem aszfalton, hanem olyan nagy kövekből kirakott úton, mint amilyenekből az épületet emelték. Kitekertem a parkoló tó felőli végébe, ahonnan pompás rálátás nyílott a boltíves gátra a magasból,

 a tóra hosszában, valamint a két Seilbahn induló állomásaira,

 és a kötélpályákra, melyből az egyik a hágóra visz, míg a másik tó déli partja fölé magasodó hegyre, egészen az Oberaresee-ig.

Találtam még egy jó magyarázó táblát, ahol bemutatják a hegyek belsejébe épített hihetetlen méretű és számú vízerőművet, ezek megépítésének költségét, teljesítményét, egymással való összeköttetését (kiderült, hogy az elmúlt néhány évben több, mint 1mrd CHF-ot költöttek felújításra, és új erőműrészekre).

 A főútra történő legurulás után még vetettem egy pillantást – így alulról - a Hotel által uralt szikla csúcsra

 és indultam tovább a hágó felé. Jól haladtam és hamar fel is értem a táblához, amin leellenőriztem, hogy a - két nappal korábban – ráragasztott hágó matrica megvan-e, és megnyugodva konstatáltam, minden rendben. Utána még elgurultam a Totensee-ig,

 és egy kicsit tovább, le a Gletsch-be vezető úton, egy jó kilátást biztosító helyig,

 ahol egy holland autóssal beszéltem pár szót és már indultam is vissza. A lejtő előtt a jó időre való tekintettel csak egy vékony hosszú ujjú mezt vettem fel és megkezdtem a lejtőzést. Kényelmesen nézelődve, élvezve a kilátást haladtam lefelé, a gondolataimat már a holnapi hazaút foglalta le, hiszen volt egy kis bizonytalanság Cobranco egészségi állapotával kapcsolatban. Amikor elhagytam Guttanent, már nézegettem a GPS képernyőjét – bár még egy kicsit korán – ahhoz, hogy nehogy elszalasszam azt a balkanyart, mely az Urbachtal-ba vezető út kezdete. Aztán a hátra lévő közel 5 km is letelt és rákanyarodtam a felvezető útra, kb. 810 m magasságban, ami eleinte aszfalt burkolatúnak mutatkozott,

 de két kanyar után leromlott az egészségi állapota, egészen a jó minőségű murváig. Az út eleinte szilaj módon hágott egyre feljebb és feljebb, a meredekség 11-14% között alakult, míg kb. 1 km múlva 10-11%ra szelídült, viszont sok autó jött elölről, hátulról, - mivel a helyiek csak ezen az úton tudták a völgyet megközelíteni- én meg nyeltem a port. A kanyarok nagyon szűk ívűek és meredekek voltak, nem szívesen jöttem volna lefelé itt, a csúszós alap miatt. Végig úgy voltam vele, muszáj felmenni, hogy a campingben lábadozó Cobranco-nak vigyek valami ajándékot, ami elősegíti gyógyulását. Az út sűrű erdőben vezetett, semmi kilátást nem engedett a környező tájra,

egészen 1000 m-ig emelkedett, ahol egy szikla áttörés utáni jobb kanyar után elindult lefelé. Innentől szuper kilátás nyílott a – tőlem balra eső – völgyre, bár még csak a völgyet délről keretező hegy oldalában jártam.

 A domboldalt mindenütt nyírott legelő uralta, véletlenszerűen elszórt sziklákkal és házakkal. Túl sok pillantást nem tudtam vetni menet közben a környezetemre, mert itt is +10%-os meredekségű volt a jó minőségű út, de néha megálltam kattintani egyet-egyet.

 Mintegy 2,5km után értem el völgy talpat, ahol az elágazásnál balra kanyarodtam, felfelé a völgyön, míg ha jobbra mentem volna, akkor a hazafelé vezető – remélhetőleg már járható – aszfaltút felé haladtam volna.

 A völgy aljából félelmetes kilátás nyílott az irdatlan magas, szinte függőleges jobboldali sziklafalra,

 mely tetejéről valahonnan az Engelhorn (2.782m) figyelte a hívatlan betolakodót,

 aki 830m-en – magát igen kicsinek érezve - araszol felfelé. Szinte leírhatatlan az érzés, amikor majdnem 2.000 m magas fal aljában találja magát az ember,

ilyenkor eszembe jut az ember és a természet küzdelme és valahogy nem bízom az ember sikerében, fogalmam sincs miért.

 Ezekkel a gondolatokkal a fejemben, - amit sűrűn forgattam, hogy minél több élményt magamba gyűjthessek – haladtam, a keskeny úton, amit mindkét oldalról villanypásztor szegélyezett.

 Ahogy gondolatamba merülten csodáltam a tájat, hirtelen feltűnt szemből egy traktorra hasonlító valami, amit a kevés helyi lakos valamelyike fűnyírásra, illetve a huzamos jó idő miatt, a lekaszált fű forgatására használt. Próbáltam végig gondolni, vajon hogyan fogok elférni a teljes utat elfoglaló géperejű-gépóriás mellet elslisszanni, amikor a gép mögött – olyan 200m-rel – mintha egy kerékpárost láttam volna. Ez kicsit felvidított, mert ha Ő elfért, akkor talán én is el fogok. Végül sikerült megoldani a szorult helyzetet, leszálltam a magas „alu” paripáról és félreálltam, majd a traktor elhaladta után folytattam az utat felfelé. Ahogy megkönnyebbülve felnéztem, mintha Cobranco-t láttam volna a bringájával.

 Első gondolatom az volt, hogy az nem lehet, hiszen Őt lábadozás közepette otthagytam a campingben. Mire ezt végiggondoltam, már haladtam annyit, hogy minden kétséget kizáróan megbizonyosodtam arról, hogy nem a svájci, hegyi délibáb járatja velem a bolondját, hanem Cobranco. Jól meglepődtünk mindketten, én azon, hogy Ő gyógyultnak érezve magát csak eljött megnézni a saját szemével a völgyet, Ő pedig azon, hogy már meg is jártam a Grimselt. Jól megbeszéltük kalandjainkat és elindultunk felfelé, Cobranco újra, mert már lefelé jött, amikor találkoztunk. Az aszfalt út vége után még mentünk pár száz métert,

 majd visszafordultunk, közben Cobranco-t győzködtem, hogy ne azon a murvás úton menjünk le, ahol én feljöttem, mert egy esés a csúszós meredek, látvány nélküli úton, - így fél nappal a hazaindulás előtt – nem jönne jól senkinek.

Nyilván neki azért lett volna jó, mert ekkor egy kört tett volna meg és nem ugyanarra ment volna vissza, mint amerre jött, és tudjuk ettől fóbiája van.

 Végül sikerült meggyőznöm és a szuper, új, - a következő nap nyíló! –

aszfaltúton tértünk vissza a campingnek otthont adó völgybe. Az út vonalvezetése lélegzet elállító,

 szinte függőleges sziklafal oldalába vágták,

 másfél sávosnak csak nagy jóindulattal volt nevezhető, bődületes meredekséggel köszöntötte a vándorokat. A visszafordító kanyarok olyan szűkek és meredek voltak, hogy még személyautóval is kihívás lehetett végigmenni rajta.

 Az első 350m-en 45m volt a szintvesztés( 13%), azért ilyen kevés, mert a kanyarok kissé enyhébb meredekséget mutattak, mint az egyenesek. Pillanatok alatt lent voltunk, az egész lejtő 1,4km hosszat mutatott, innen már csak 2,5km-t kellett volna gurulni a sátorig,

 de előtte még a bevásárlás kellemetlen kötelességének kellett eleget tenni, holnap rögtön a hágóra megyünk (Susten), ahol nincs vásárlási lehetőség. Némi kaja és sok folyadék beszerzése után visszatértünk a campingbe, ahol szinte rögtön - a holnapi indulással összefüggő - rendezkedésnek estünk neki, majd fürdés, vacsora. Illetve még előtte ki szerettük volna egyenlíteni itt tartózkodásunk számláját, ezért megkerestük a tulajdonos feleségét, aki szépen kiszámolta a jelentéktelen, de nem túl kis összeget. Hiába kértünk „kleine rabatt”-ot(kis árengedményt) hajthatatlan volt, illetve azt mondta maradjunk ezért az összegért még egy napot. Mivel ez nekünk nem volt opció, - mert a munkahelyem már hívogatva integetett felém -, így fájó szívvel kifizettük a 155 CHF összeget 6 napra, viszont ezért még adtak fejenként egy kis fém dobozos almabor-fröccsöt, plusz egy kis, stampedlis poharat, Hasli zászlóval, mint jelképpel. Időközben megkérdezte, hogy holnap indulunk-e a versenyen? Elég hülyén néztünk, így elmagyarázta, hogy holnap reggel indul a környék legnagyobb, és Svájc második legnagyobb kerékpáros versenye az Alpenbrevet. Ezen Cobranco jól felhúzta magát! Na nem azért mert nem szeretné nézni a versenyt, hanem azért, mert a verseny kiindulása és célja is Meirigen – ami itt van a szomszédban – és 2.500 induló várható, sőt a Sustenpass-t is útba ejtik. Már előre látta lelki szemeivel, amint kínlódunk felfelé a hágón az „IFÁ-kkal”, a versenybringások meg nem tudnak tőlünk versenyezni és nagyon útban leszünk nekik, sőt Ők is nagyon útban lesznek nekünk, billegés közben. Vacsora után végig zsörtölődte az este hátralévő részét, még elalvás előtt is morgolódott, pedig a pihentető alvásra nagy szüksége lett volna. Nekem nem okozott ilyen nagy traumát a verseny, gondoltam, csak lesz valahogy,legfeljebb Én is beállok valamelyik csapatba a „málhásommal” és eszembe jutott az ősi kínai közmondás – melyet életem párjának is sűrűn szoktam idézni – ami szerint, a ”Hídon akkor kell átmenni, amikor odaértünk”. Ezt az okosságot meg is osztottam Cobranco-val, de csak nem nyugodott meg. Amit lehetett összecsomagoltunk és eltettük magunkat másnapra.

Az éjszakai eső ugyan elállt reggelre, de a délelőtt elején az időjárás nem a nyári, hanem inkább az őszi arcát fordította felénk, a felhők alacsonyan vágtattak, komor szürkeségbe burkolózott a táj, úgy nézett ki, ma nem tudunk egy métert sem tekerni, hiszen nincs értelme felmenni bárhova, mert a kilátás nulla lenne. Erre az esetre voltak a tarsolyban bónusz programok, melyek nem tartanak ki egész nap, viszont érdekesek lehetnek. Ilyen mindjárt a szomszédban lévő Aareschlucht, ami egy mély kanyon, amiben az Aarre áttöri az útjába került mészkő hegyet. Tizenegy óra előtt már javult valamelyest az időjárás, tehát felkerekedtünk megnézni a szorost. Átvágtunk a campingen és lementünk az Aare medréhez, innen ugyan nem lehet rögtön az attrakcióhoz jutni, de a környék felderítésére alkalmas volt ez a változat. Ahova leértünk a partra, ott rögtön volt egy híd

 – mondhatni a semmibe, mert a szemben lévő oldalon egy több, mint100m magas sziklafal magasodott.

Ez azonban nem szegte kedvünket átmentünk a hídon és kiderült, hogy a túloldalon van egy kinyithatatlan vasajtó a sziklában, ahova a híd vezetett. Ez tulajdonképpen a szikla belsejében haladó vonat megközelítésére van, de csak akkor nyílik ki automatikusan, amikor megérkezik a szerelvény. Nekünk szerencsénk volt, mert amikor Cobranco odament a kamerával,

 éppen akkor futott be következő járat, és élőben megnézhettük, hogyan is működik a svájci vasút. Innen visszatértünk az Aare, camping felé eső partjára és egy meredek kaptatón felmentünk a kanyon bejáratához,

 ahol kiperkáltunk a 8,5 bibircsókot és már mehettünk is befelé.

 Az Aare bal partjának függőleges sziklafalába épített tartókra - a gondos svájci kezek – fa pallókkal fedett járdát rittyentettek,

 amiken eleinte – jó sok lépcsőn és szerpentinen keresztül – lefelé mentünk, amíg a víz felszíne feletti kb. 4-5 m-es magasságot el nem értük.

 Itt a bejáratnál jó széles volt a meder, lehetett olyan 30m, míg a fejünk feletti sziklafal magassága 180m körüli.

A gleccser vizeknél szokásos piszkos világoskék szín jellemezte a folyót, mely zajongva tört magának utat.

 Ahogy haladtunk előre, egyre keskenyedett a meder, egyre gyorsabban és hangosabban folyt az Aare.

 Mivel bringatúrára jöttünk, emiatt kifejezetten csak kerékpározáshoz alkalmas ruházatunk volt, bringásnadrág, (nekem SPD cipő), a bringa kormányáról leszerelt hátizsákot vittem magammal, ebbe rejtettem el némi ruhát és elemózsiát. Ahogy haladtunk a szűkületben egyre hidegebb lett, a víz felett sejtelmes páraréteg lebegett, mint jégeső után az olvadó jég hatására.

Legendákról meg Szurdoksárkányról most nem értekezek,regél erről Cobranco eleget a filmben,”tessék csak megnézni” :). Aztán tovább keskenyedett a szurdok, volt olyan hely, ahol a szemben lévő falat meg tudtam érinteni, tehát 1 m körüli lehetett a szélesség, na nem a víz szintjén, hanem a pallók szintjén, amik még mindig 4-5m magasan voltunk.

 A víz bőgve rohant alant, lenézve látszott, hogy jól bemosta magát a sziklafal alá. Az igalmas keskenyedés után mindenféle barlang járatokban lehet csatangolni, amikből több is van. Innen már nem volt messze a Schlucht túlsó vége,

 ahová eljutva megnéztünk egy kis szabadtéri kő kiállítást és néhány oktató táblát, melyek a geológiai sajátosságokat taglalták. Rövid nézelődés után elindultunk visszafelé.Na ez sem volt unalmas,mivel úgy lehet visszamenni ugyanazon az úton,hogy nem ugyanazon az úton mész vissza.

Ez persze elsőre zavaros,de több párhuzamos járat van a sziklába vájva

 illetve a kanyonfalba erősített pallórengeteg is lehetőséget kínál randomszerű átkötésekre és szabadon választott produkció bemutatására,már ami a visszautat illeti.Ezután a szinte értelmezhetetlen körmondat után egy kiszélesedésben megcsodáltunk egy kerticsapra hajazó vízesést,

majd néhány a háborúból visszamaradt tereptárgyat magunk mögött hagyva cammogtunk  Innertkirchen irányába,hol a sziklák peremén,hol a sziklákban.A fényképezőgép csak úgy csattogott,de nem azért mert leejtettük,hanem mert szinte füstölt annyi fotót készítettünk a természet eme lenyűgöző alkotásáról és magunkról,illetve mindkettőről vegyesen.

Ismertető táblák lépten nyomon hansúlyozták,nagyapáink/illetve a svájciak nagyapái/micsoda emberfeletti munkával tették lehetővé jó 100 évvel ezelőtt,hogy mi itt járkálhassunk.A keleti schlucht-bejárathoz közeledve,ami a mi esetünkben a kijárat volt,olyan monumentális méreteket öltöttek a sziklafalak,hogy majd kitekeredett a nyakam ,de még igy sem sikerült befognom a teret.Kb 3 óra magasságában és már – egy kicsit megkésett - ebédre vissza is értünk a sátorhoz.

Bár tudom ez egy kerékpártúra eseményeiről szóló beszámoló,mégis azt mondom,aki erre jár, tök mindegy milyen közlekedési eszközzel,szánjon rá egy kis időt,kukkantcson be ide,mert az biztos,hogy felejthetetlen élményben lesz része.

Hát, elérkezett a nap, amikor búcsút kellett mondanunk a campingnek, pedig már kezdtem megszokni, hogy nem kell minden este sötétben is látó berendezéssel, sunnyogva keresni  az éjszakai szállást. A 2015-ös Alpok-túra utolsó felvonására készültünk, emiatt jó korán felkeltünk és csendben összerámoltuk azt a rettenetes mennyiségű lomot, ami eddig a sátorban, szerte-szét várta jobb sorsát. Még félhomályba burkolózott a táj,

 amikor már fél hét felé minden a bringákon volt,

 a sietségre az adott okot, hogy rögtön egy jó kis hágó állta utunkat, név szerint a Sustenpass a maga 2.224 m magasságával. Szerencsére Cobranco saját bevallása szerint jól érezte magát, így semmi nem akadályozta a haza utunkat, legalábbis azt hittük. Már éppen lopakodtunk volna ki campingből – mielőtt valaki rosszra gondolna, már előző nap rendeztük a cehhet – amikor ciripelő, kereplő hangok, majd hangorkán, verte fel a reggel csendjét, azt a képzetet keltve, hogy sáskatámadás érte a völgyet. Felnéztem az útra és olyat láttam, amit eddigi rövid életem során még nem, folyamatosan gurultak le a hegyről az országútis bringások tömegei és a racsnik zaja töltötte meg a völgyet. Ahogy elhaladtak a camping mellett – úgy 60-70 km/h sebességgel - és hátulról is megnéztük őket, egy másik rovar rajára asszociáltam,

mégpedig a Szent-János-bogárra, így villogtak a szürkületben a távolodó kerékpárok pici piros hátsó lámpái. Eleinte nagyon érdekesnek, látványosnak ítéltük meg a – Meiringenből rajtoló – kerekesek tömegeit,

de fél óra elteltével Cobranco azon kezdett aggódni, vajon hogy tudunk kimenni a campingből, ha az út teljes szélességét elfoglalják a versenyzők. Mint zsizsikek a lisztből, úgy bukkantak fel újabb és újabb csoportok a párából és tűntek el a szemünk elől a Grimsel felé vezető úton. Ja, mert azt meg nem mondom, hogy egy nagyon lelkes holland úriember nagy hévvel magyarázta, hogy három táv van a versenyen,

 a legrövidebb az „Ezüst út”, ami 132 km rövidségű 3.875 m szinttel, 3 hágóval (Grimsel, Furka Susten), a közepes táv az „Arany út” 172 km hosszú, 5.294 m szinttel, 4 hágóval (Grimsel, Nufenen, Gotthard, Susten) és a hosszú táv, a „Platina út”, ami 276 km hosszú, 7.031 m szinttel 5 hágóval (Grimsel, Nufenen, Lukmanier, Oberalp, Susten). Mindhárom esetén 6:45-től lehetett elindulni Meiringenből, majd oda kellett visszaérni 21:00-ig. És több, mint 2.500 induló érezte úgy, hogy ezt meg tudja csinálni, hát minden tiszteletem az övék, főleg úgy, hogy a verseny előtt fél, egy évvel kellett regisztrálni – gondolom fizetni is – arra a versenyre, amelyet az időjárástól függetlenül megrendeznek. Nagy gondot okozhat egy hirtelen hidegfront, mert a hágókon pillanatok alatt tud – ilyenkor augusztus végén is – esni egy kis hó, de az eső is igen nehézzé tudja tenni a versenyt. Szerencsére az elmúlt napokban és még legalább két napig, az időjárás kegyeibe fogadta az idejüket szabadban eltölteni szándékozókat. A reggeli, vékony, hajnali köd

 fél nyolcra már feloszlott és a Cobranco-kék égről szikrázóan sütött le a nap ránk. Közben a bringások is megfogyatkoztak, így jóval 8 után útnak indultunk, na nem a hágóra rögtön, hanem a kisboltba, mert Innertkirchent elhagyva, sokáig csak hegyek lesznek, sehol egy valamire való település, a következő nap pedig vasárnap, emiatt kell enni és innivalóval jól feltankolnunk. A bevásárlást hamar megejtettük, nem variáltunk azzal, hogy egyikünk vigyázzon a bringákra, hanem mindketten bementünk és kint hagytuk összes motyónkat, hiszen az elmúlt 8 napban teljesen megszoktuk, hogy itt senki nem viszi el azt, ami nem az övé. Ez nekünk teljesen szürreális élmény volt,nehezen is szoktuk meg,de már emiatt megérte eljönni ilyen messze. A bevásárlás gyorsan ment, bár Cobranconak egy picit várni kellett a friss kenyérre, ami annyira hirtelen készült el, hogy a táskába sem tudta betenni, mert attól félt, hogy elolvad a szalonna és nem lesz mit enni. Lehet a svájciaknál úgy megy a szalonna sütés, hogy a forró kenyérre teszik a szalonnát. Na tehát, - az adataim szerint - 8:48 kor indultunk el a hágó felé vezető úton,

melynek első 4,5 km-e már ismerős volt a – 4 nappal korábbi – Engstlensee-hez tett túra miatt, hiszen akkor is erre kezdtünk, de olyan 200m szintemelkedés után eltértünk balra a Gadmentalból, a Genntal irányába. Most viszont végig a Gadmentalban kell haladnunk egészen a hágóig. A szombati forgalom egészen borzalmas volt helyenként, nemcsak a sok autó miatt, hanem sokkal inkább a motoros hordák zajongása és bűzölgése miatt.

 Próbáltam én mantrázni magamban „ Szeretem a motorosokat, szeretem a motorosokat…”, de nem segítette a megnyugvásomat, ezért egy idő után inkább átváltottam őszintébe és az ízes, magyar nyelv minden szépségét, cizelláltságát bevetve találtam újabb és újabb jelzőket ezekre az előemberekre, amikre talán még Lőrincze tanár úr is elismerően, bár egy kicsit rosszallóan bólintott volna. Aztán hagytam a fenébe őket és próbáltam a lebilincselő tájra koncentrálni. Egy visszafordítós bal kanyarban aztán hirtelen feltűnt a környék egyik nagy durranása, a Triftbahn,

 gyorsan meg is álltunk és a buszról éppen leszálló tömegben utat törtünk magunknak, ezt videón meg is kellett örökíteni. A lényeg az, hogy ez a kötélvasút 1.020m-ről 1.360 m-re viszi fel a kíváncsi turistákat, akik a felvonó felső állomásától – némi sétával, 1,5km és szinttel, 340 m – elérhetik az 1.680 m magasan fekvő Triftbrücke-t, ami Európa leghosszabb függőhídja, 100m magasban a Triftgleccser tavának kifolyója felett ível át.

 A túra tervezésekor Cobranco szerette volna valahogy beleszuszakolni a programba ezt a látványosságot, de sehogyan sem fért bele, főleg nem, így hazafelé menet. Ezen a pontom már a bél bolyhaim kezdtek sikoltozni egy kis étek iránt, ami feszültté tett, főleg mert a hely a nagy tömeg miatt számomra nem volt alkalmas evésre. Valahogy nem szeretem, ha kíváncsi népek azt figyelik, vajon a jobb alsó hetes tömött-e, ilyen helyen akár áriázhatnak is a bolyhok, akkor is tovább megyek. Tovább indultam és két kanyar múlva találtam étkezőhelyet,

 ahol csillapítottam mardosó éhségemet, a végére Cobranco is megjött és Ő is elköltötte reggelijét 10:30-kor. Az étkezés után elindulva kb. 3 km múlva elértük a völgy névadó települését, Gadmen-t,

 ami csak 25-30 házból álló rendezett településecske volt. A településnél az eddig szurdokos völgy némileg kiöblösödött és teret engedett a látványnak.

 A bal oldalon (észak felől) felettünk meredeken emelkedő sziklás hegyoldal keretezte a völgyet, míg jobb oldalon egy kevésbé meredek, de ugyanolyan magas hegykoszorú nézett le ránk, szemben velünk a hágóra vezető utat elzáró nagy hegyek váltak láthatóvá és csak találgatni tudtuk, vajon merre vezethet az út.

 Éppen ezen tanakodtunk, amikor szemből feltűntek az első kerékpár versenyzők, akik már legalább három hágón túl voltak reggel óta, ami fantasztikus teljesítménynek tűnt, lévén 11:20 körül járt az idő. Tehát a 132 km-t kb. 5,5-6 óra tehették meg, 3.875 m szinttel, hát jó erőben voltak az biztos. A völgy következő és egyben utolsó települését – Obermad – nem sokkal később értük el, ami még Gadmen-től is jelentéktelenebb képet mutatott, pedig jól meg tudtuk nézni, mert az út meredeksége kifejezetten kellemesre szelídült, az eddigi 8-9%ról, 4-5%-ra. Ahogy elhagytuk a lakott területet, már ki tudtuk venni a szemben lévő hegy oldalában vezető út vonalvezetését, szerpentin kanyarjait.

 Az időjárásról még nem emlékeztem meg, pedig megérdemelte volna az időjárás felelős, hogy nagyon megdicsérjük, mert pompás tiszta, felhő és pára-mentesre sikeredett a megrendelt idő leszállítása. A szerpentinek nagyon élvezetesek voltak, a visszafordítós kanyarokból fantasztikus kilátás nyílott az éppen elhagyott völgyre,

 és ahogy egyre magasabbról vettük szemügyre a látványt, mindig sikerült újdonságot felfedezni. Az idő előrehaladtával már nem csak egy–egy bringás érkezett szemből, hanem már csapatostul jöttek, olykor az autósokkal veszekedtek a lassú haladás miatt. Az 1.640 m körüli visszafordító kanyarból nagyon jól lehetett látni a késpengére hasonlító – a Gadmental-t – északról keretező hegygerincet, ami cakkozott szirtjeivel leginkább kenyérvágó késre hasonlított.

 Ennek a hegygerincnek a legmagasabb pontja a Wendenstöcke 3.042 m , aminek túlodalán éppen az emlegetett Engstlensee található 1.850 m magasságban. Minden nagyon idilli lett volna, ha a moto…, de nem is írom le, mert a szó leírásától is görcsbe rándul az öklöm, úgy viszont nem tudok írni. Mindenki képzelje el milyen lehetett, amikor percenkét 10-20 izé megy el az ember mellett,bőgetve a „micsodájukat”. Az út vadregényes,

 szinte mesébe illő körítéssel rendelkezett, sok alagút,

 nagyon szép kilátás a sziklás, havas hegycsúcsokra,

 vízesésekre,

 a völgy alján siető Gadmenwasser-ra,

 bár a meredekség jól megdolgoztatott minket. A tűző napról jó volt behajtani a kellemesen hűvös alagutakba, ahol aztán csapatosan jöttek a moto… Közben kifejlesztettem egy egyszerűsítő módszert a moto izékre, tudni illik, mindegyikhez lett volna egy-két mondatom. Sajnos oly’ gyorsan mentek, hogy nem volt idő végigmondani az „Ó, hogy jutnál az erszényes farkas sorsára” mondatot, emiatt – az előbb említett egyszerűsítéssel – csak simán azt mondtam „dögölj meg!” Tudom ez nagyon csúnya dolog, és ezúton kérek mindegyiktől elnézést. (hogy csak ilyen röviden egyszerűen fejtettem ki a véleményemet és nem megfelelő cizelláltsággal, többet nem fog előfordulni).Itt jegyzem meg,csak a magam nevében beszélek,Cobranco elhatárolódik/legalábbis hivatalosan/mondván,a motorosok is nézik a videókat és kell a nézettség.

És a bringások szemben,jönnek,mint a sáskaraj. A Susten nyugati, északi oldalán terül el a Steingleccser,

 amit 1.860m magasan lévő parkolóból lehet gyalogosan megközelíteni. A sok autóból arra lehetett következtetni, hogy ez is népszerű kirándulóhely lehet.

 Itt egy balos visszafordító után az út meredeken megindul visszafelé, majd egy újabb hajtűkanyar után beállt a rend és ismét a hágó felé vettük az irányt.

 Kisvártatva már 160m-rel a parkoló felett tekertünk, ahonnan a Steinsee-re nyílt felejthetetlen kilátás, többször megálltunk gyönyörködésnek, fényképezésnek is álcázott lihegésre,

 miközben kerékpárosok tovább növekvő tömegei gurultak, - mit gurultak, száguldottak – lefelé. A Steinsee-t több pozitúrából is megcsodáltuk,

 mert az utunk, - mint a banán – ívet leírva haladt egyre feljebb, mígnem 2.150 m –en egy hirtelen bal kanyarral hátat fordítottunk a tónak

 és megkezdtük a hágó meghódításának utolsó felvonását.

 Még 2.190-en megálltunk és egy utolsó pillantást vetettünk arra a tájra, amelyen egész délelőtt másztunk,

 majd hirtelen elértük a hágót, ahol az elmaradhatatlan hágó-tavat is megtaláltuk.

 A hágó-tábla környékén olyan nagy volt a tömeg, mint a déli buszon, bár én déli buszon vagy 30 éve nem utaztam, de a régi emlékek csak előjönnek ilyenkor. A sok versenyző mind fényképet akart a hágó tábláról és magáról, persze egyszerre, mi viszont ragasztani akartunk, így vártunk. Egy óvatlan pillanatban, amikor szabaddá vált a terep, gyorsan otthagytuk az emléket az utókor számára

 és azt találgattuk, merre mehet az út tovább, mert nem látszott az út folytatása lefelé, sőt 50-60 m szikla magasodott az útirányunk felé. Ha itt tovább kellett volna mászni, akkor miért ez a hágó, ezen lamentáltunk, Cobranco alagútra tippelt és igaza is lett, egy kb. 200m hosszú lukon jutottunk át a túloldalra, ahol szintén fantasztikus panoráma tárult a szemünk elé.

 Az éles napfényben csipkézett, csupasz, szürke hegygerincek tűntek fel,

 a Wassen felé vezető út felett, a völgyben pedig a Meienreuss folyócska zajongott és persze ne feledkezzünk meg a bringások egyre nagyobb tömegeiről sem, akik csapatokba verődve, vagy szólóban haladtak a hágó felé. Sokan nagyon elcsigázottan, igen lassan vánszorogtak, ami nem is csoda, hisz’ hosszú utat, sok szintet kellett eddig leküzdeniük, és – mint később láttuk – a lefelé vezető kb. 19 km-es úton nem volt sehol árnyék és vízvételezési lehetőség.

 Némi fényképezés és videó snittek elkészülte után megkezdtük a nagyon látványosnak ígérkező gurulást. Az út vonal vezetése egyszerűre sikeredett, csak két visszafordító volt még az elején, majd 17 km szinte egyenes út, egy-két enyhe kanyarral, és 7-9% meredekséggel.

 A bringa nagy súlya miatt olyan hirtelen értem el a 60km/h sebességet – ami az ingerküszöbömet bőven átlépte -, hogy alig volt időm a féket megrántani. Erről jut eszembe egy székely vicc, amit biztosan mindenki ismer, de mégsem tartom magamban: a székely gazda nagy ködben megy a lovas szekerével, az orráig sem lát, amikor egyszer csak a lovak megtorpannak, és hiába mondja az öreg, hogy „gyííí, gyííí”, hiába suhint oda az ostorral, a lovak meg sem mozdulnak. Erre leszáll a bakról előremegy és akkor látja, hogy egy szakadék szélén állnak a lovak. Levette a fejéről a kalapot, megvakarja a fejét, visszaszáll a bakra, majd így szólt: helyesbítek, hóóó. Először én is mondtam, hogy gyíí, de mindjárt muszáj volt helyesbítenem.

A szembejövő autók alig tudták kerülgetni a versenyzőket, néha nekünk is figyelni kellett, nehogy áldozatul essünk a szemből érkező előzékeny svájciak nagy ívű kerülésének. Cobranco járt úgy, hogy egy snitt után elindult és a hátulról vágtázó bringások lekiabálták a fejét, mire Ő csak eleresztette a féket és elég gyorsan utolérte őket, de rendes ember lévén nem előzte vissza az országútisokat.

 Erről megint eszembe jutott egy vicc, a Lenin és a kisfiú esete, de ezt nem írom le, ha valaki nem tudja miről van szó, akkor Cobranco honlapján, a vendégkönyvben kérdezze meg bátran. Ahogy lejjebb és lejjebb jutottunk még több tikkadt szöcskenyájat, nem, nem ,nem, hanem bringást láttunk, akik az alagutakban próbáltak hűsölni és erőt gyűjteni a maradék szint leküzdésére. Mielőtt Wassen-ba értünk volna ismét 2-3 visszafordítós kanyar törte a monotóniát, ami költői túlzás, mert a környezet – megint csak nagy szavakat tudok előszedni a látvány leírására – fantasztikus volt. A „pf”, „kf”, „ef” szókezdemények – aki megnézte a videót, az tudja mit jelent – már foglaltak, az időjárás jóságának besorolására, ezeket nem használhattam a látványra, pedig jelzős szerkezetnek megfeleltek volna, bár egyik sem tűri túlzottan a nyomdafestéket. Tehát megérkeztünk Wassenba negyed öt felé, ami a Reuss folyó bal partján terül el.

 Ha a folyó folyásirányában felfelé, vagyis – ahogy leértünk – jobbra kanyarodtunk volna, akkor Andermatt-ba juthattunk volna némi – kb. 600 m – hegymászás után, de mi inkább balra tartottunk a folyó völgyön lefelé.

 Na, a versenyzők azok jártak Andermatt-ban, hiszen onnan legurulva Wassen-ig, kanyarodtak rá a Susten útra, majd a túloldalon le, Innertkirchen érintésével Meiringen-ben értek be a célba. Cobranco már itt mondta, hogy még Schwyz előtt el kellene vackolnunk, a Vierwaldstatter-see keleti partján (Urnersee), ahol már 2004-ben is aludtak egyszer. Addig azonban még jó 40 km kell haladnunk és sok látnivalót kell a retinánkba égetnünk. Az első közvetlen célpont Altdorf (öregfalu?) volt, ami Uri kanton fővárosa, - legyen inkább székhelye-, a falu, vagy város leginkább arról ismert, hogy itt élt annó Tell Vilmos. A wikipedia szerint 2014-ben 9.141 lakosa volt, a 88,3% német ajkú lakosság mellett a legnagyobb kisebbség a szerb-horvát?! Nem akarok ennyire előre szaladni, mert a környék látványa megint sok érdekességet és szépséget tartogatott. Az első 10-11 km-en igen szűk szurdokvölgyben halad a folyó, és a dolgos svájciak, ide még beerőltették az autóutat, az autópályát, és az elmaradhatatlan vasutat, rengeteg alagutat, hidat, némi hiking road-ot, meg töménytelen nagyfeszültségű távvezetéket is,és még bónuszként beduzzasztották a folyót is.

 Wassen környékén a vasút három óriási hurkot ír le, részben a hegybe épített alagutakban, - gondolom – a nagy szintkülönbség áthidalására, hiszen a vasúti pálya lejtése limitált, a vas-vas közötti súrlódási együttható korlátozott volta miatt (a hurkok a Google Earth-ben szépen látszanak, ha bekapcsolod a vasút láthatóságát).

Érdekes volt látni a vonatokat ezen a szakaszon, elöl két, hátul egy mozdony, ez sok információt hordoz a meredekségről. A gurulás ezen a szakaszon nagyon látványos volt, az út vonalvezetése miatt, hol az autópálya egyik, hol a másik oldalán mentünk, és csodálkoztunk az álló kocsisorokon. A GPS-em mutatott valami kerékpárutat, de nem sikerül megtalálnunk, bár ez nem volt nagy baj, mert a normál közúton is jól haladtunk, a forgalom pedig gyér volt, a meredekség 3-4%-os, ami kényelmes gurulást tett lehetővé. A hegyoldalakban – a már megszokott – üdezöld legelők, még a szinte függőleges részeken is szépen nyírva, vagy legelve, minden rendezett tiszta, hát meg tudnám szokni, hogyha otthon is ilyen lenne, na jó, nem vagyok maximalista, legyen csak ennek a rendnek 50%-a otthon, akkor az már a paradicsomi állapotokhoz közelítene. Direkt nem azt írtam, hogy meg tudnám itt szokni ezt a látványt, mert így átutazóként, nézelődve lebilincselő a látvány, nyilván itt élve lennének negatív dolgok is és azt nem szeretném átélni, így idilli voltában jó erre az országra visszaemlékezni, hisz a mi hazánk a lavórban van, amit Kárpát-medencének is hívnak. Persze haragszom kicsit a – hátrafelé nyilazó – ősökre, hogy nem terjesztették ki idáig, a lovas nemzet fennhatóságát, de hát ez van, ezt kell elfogadni.

 Amsteg után, ahol a Reuss egy hirtelen bal kanyart tesz és a völgy is kiszélesedik, hirtelen lett egy bringaút, amit melegében birtokba is vettünk. Az út egy kissé teljesen murvás volt, viszont jól járható, közvetlen a zúgva – magának utat törő – folyónak a partján vezetett. A bringaút mellett végig magas kerítés húzódott, kívülről nem lehetett a partot megközelíteni, mert vadvédelmi övezet volt. A kólám a hátam mögül, egy óvatlan pillanatban dobott egy hátast, vagy inkább egy dupla leszúrt Rittbergert, vagyis „az elugrás előtt a bal lábbal leszúrt a jobb láb mögé”. Ezt egy kóla esetében nem tudom értelmezni, de csak ez lehetett az ugrásfajta. A leérkezésre azonban csak nagyon gyatra pontot tudtam adni, mert a – barna nedűt tartalmazó – palack a szép piros kupakján landolt, majd csúszott és amikor megállt, már a csavaróját nem is kellett bántani ahhoz, hogy megízleljem a tartalmát, egyszerűbben, kilukadt az az átkozott kupak. Így viszont nem tudtam tovább vinni, egyéb edényem nem volt, emiatt a kulacs, Cobranco és a gyomrom között szét kellett osztani a vacsorára, illetve holnapra szánt colát. Az intermezzo után már nem kellet sokat tekerni az egyre szélesedő völgyben és egyszer csak Öregfalu előtt álltunk, és ha már ott voltunk be is mentünk szétnézni, egy jó hosszú (1 km) tök egyenes úton a központba, ahol viszonylag egyszerűen megtaláltuk Tell bácsi és fia szobrát,

 egy nagyon látványos festett torony lábánál.. A város nagyon hangulatos, régi és régies házak váltják egymást, persze mindre igaz, hogy nagyon jól néznek ki.

 A településtől 6 óra felé vettünk érzékeny búcsút, és egy hirtelen felindulásból elkövetett kerékpározás után, mintegy 10 perc után értük el az Urnersee déli partját, ahol jól szétnéztünk a kikötőben.

 A parton egy pink színű épület vonta magára a figyelmünket, nem csak a színével, hanem az alakjával is, az ugyanis nagyon hasonlított a „A 8. utas a halál” című filmben feltűnő tojásokra, amikből kiugrott az arcra tapadó izé, bár a színe kicsit formabontóvá tette.

 Aztán nekiláttunk a tó mellett – szinte függőlegesen - álló partoldalon futó úton felmászni, ami helyenként nem esett túl jól, de csak megoldottuk valahogy a 70m-es szint leküzdését.

 Helyenként alagútban, galériában vezetett a bringaút, volt ahol megkerültük azt a sziklát, amin az alagút átvágott. Fantasztikus látvány tárult elénk, mikor kibukkantunk az esti napfénybe. A tó túloldala már árnyékban volt,

 mert a szemből sütő nap fényét az óriási hegyek leárnyékolták, de dél felé még éles fénnyel megvilágította a nemrég magunk mögött hagyott Usserdorf települést.

 Ezután még érdekesebb úton haladtunk, ugyanis a kerékpárút futott egyik alagútból ki, a másikba be, közvetlenül a tavat szegélyező sziklák szélén.

 Aztán elértük a vacsorázó helyet, ahol pompás kilátás és asztal, pad várt ránk, nem akartuk tovább váratni őket, elfoglaltuk a helyet és jól belakmároztuk,

 bár a szállásról még szó sem esett, igaz semmi értékelhető helyet nem is láttunk. Vacsora után – valamivel este 8 előtt – indultunk alvóhelyet keresni, már nem akartunk Schwyz-be lemenni, hanem azt a helyet kerestük, ahol Cobranco már átvészelt egy éjszakai esőzést 2004-ben. Közben a nagy keresésben egy autóút alagút tetejére vezető szervizúton is felszaladt Cobranco, de úgy jött vissza,mintha fel sem ment volna,közölte: „Ez nem tökéletes”, emiatt tovább mentünk az egyre inkább szürkülő időben és szűkülő kanyonban, kételyek között hányódtunk, vajon túlmentünk-e a keresett helyen, vagy még előttünk van.

 Egyszer csak Cobranco felkiáltott „megvan” és meg is volt.Az egy dolog,hogy Cobranco memoriája ennyi év távlatából most sem hagyott cserben,de még a furfangos svájciak sem vitték odébb azt az alagút, tó felőli külső oldalára épített – talán építési anyagok és kisgépek elhelyezésére szolgáló – depóniát, mely az útról nem látszott , felette tető húzódott. Gyorsan bementünk és a hátsó sarkában lemálháztunk és a derékaljakat leterítettük a földre leterített sátor aljra. A hely jónak tűnt, a szemben lévő – nyugatra fekvő – tópartot kiválóan lehetett látni, melyen, mint megannyi SzentJános-bogár világítottak a közvilágítás fényei és a házak ablakai.

 A tó felszíne teljesen nyugodt, sima volt, csak a hajók által keltett hullámok tették groteszkké a túloldal és az ég tükörképét. Nem is tudom szavakkal jellemezni,leírhatatlan érzés volt.

Azt az elején megállapítottuk, hogy az autók zaja igen erős, de bíztunk benne, hátha errefelé is alszanak éjszaka, de ez a feltételezés az éjszaka folyamán megdőlt. Nem akarok nagyon előre szaladni, pedig lenne hova, hiszen éjszaka olyan történésekben volt részünk, amit nem nagyon kívántunk, de erről a következő részben emlékeznék meg. Végülis ez a nap is pompásan sikerült, az idő nagyszerű, a látvány fantasztikus volt, sportoltunk is egy keveset, így fáradtan feküdtünk le és már a következő napon járt az eszem, talán már el is fogjuk érni az autót.

Reggel fél hét felé ébredtünk, a csendesnek egyáltalán nem nevezhető éjszakai pihenőhelyünkön. A tábor különben jó volt, sík, sima beton, rajta az önfelfújó derékalj,

 teljesen vállalható kényelmet nyújtott, a sátrat sem kellett felhúzni, csak bivakoltunk (mármint ketten vakoltunk?, a fene se tudja, bár szerszámok lettek volna hozzá.).

Egész éjjel folyamatosan dübörögtek az autók az alagútban,

 a fáradtság megtette a hatását és viszonylag folyamatosan tudtam aludni, néha-néha felébredtem, majd visszaaludtam, de nem volt nagyon pihentető. Egyszer-csak arra ébredtem, hogy Cobranco - a másik vakoló, vagy vakeroló - megbökött és azt mondta: „Baj van Pisti itt a rendőrség”. Ettől a suttogva elmondott félmondattól rögtön kiment a szememből az álom és úgy fekve felnéztem. Azt láttam, hogy még sötét van és egy kék-pirosan villogó fényhíddal rendelkező autó tolat be abba a részbe, ahol mi aludtunk, majd megállt. Kiszállt belőle egy „valaki’ és elindult felénk, na ekkor már erősen tettettük az alvást, de a kis résen amit a szempilláim között hagytam, - mint az óvodában annó – figyeltem a történéseket. Nem nagyon értettem, miért jöttek ide a rendőrök és azt sem, hogy ez egy minden napos ellenőrzés, vagy valaki bejelentett minket. Na, szóval jött felénk a rendőr és meggyújtott egy erős fényű zseblámpát, amivel először ránk világított, majd a környezetünket is fényárba borította. Valószínűleg meglátta a kerékpárokat, majd 1-2 másodperc után eloltotta a fényt, beleszólt valamit a rádiójába és sarkon fordult, beszállt az autóba, majd szó nélkül elhajtott. A frász majd kitört közben, mert a svájci rendőr nem úgy élt bennem – mások által átélt történetek alapján -, mint a jótét lelkek védőszentje. Így utólag pozitív kicsengése volt számomra a hívatlan látogató megjelenésének, és főleg eltűnésének, mivel úgy értelmezem, értelmeztük, hogy a túra-kerékpárosoknak szólt az a gesztus, hogy békén hagyott minket. Bár az is lehet, hogy nekik - már akkor – volt információjuk a migráns hullám növekedéséről, - amiről nekünk akkor még nem – és fokozottan ellenőrizték azokat a helyeket, ahol éjszakára meghúzhatják magukat, és így botlottak belénk. Végül, az első ijedtség után még aludtunk kb. 2 órát, és – ahogy már írtam – fél hét felé ébredtünk fel, és még utána is a hajnali események megtárgyalásával múlattuk az időt. Aztán napirendre tértünk a történtek felett és egyre inkább a tó túlpartjának hegycsúcsai kötötték le figyelmünket,

 ahogy a felkelő nap először csak a tetejüket világította meg, majd egyre lejjebb is terjeszkedett a világosság. A víztükör közben rezzenéstelenül továbbította a fejjel lefelé lógó csúcsok képét, felejthetetlen látványt varázsolva a „valószerűtlenül” kék ég alatt elterülő tájból.

 Valahogy csak ki kellene keverednem a körmondatokból, ezért egy hirtelen váltással oda ugrok, hogy elindultunk a túrára, olyan háromnegyed nyolc körül. Persze előtte összepakoltunk, befejeztük a különböző kütyük töltését, mert éjszaka valahogy zavar támadt az erőben és nem sikerült minden feltölteni, amit terveztünk. A napi tervek között szerepelt hágó - Ibergeregg (1.406 m)-, tavak - Shilsee (893 m), Wagitalersee (897 m)- , szép városok, tehát maradt még a tarsolyban látványosság.

Indulás után először alagútban vitt a kerékpárút, közösen az autókkal, de szerencsére ennek hamar vége lett és a tó fölé magasodó part szélén gurulgattunk, miközben a szemünket meresztettük.

 Sajnos Cobranco – 2004-ből hívogatva integető – reggeliző helye mondjuk úgy, nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, mert egy tökéletlen ott végezte el a dolgát, nem a 100 m-re elhelyezkedő kulturált, tiszta, ingyenes WC-ben, így tovább álltunk

 és nem sokára meg is érkeztünk Brunnen-ba, ahol már 8 napja jártunk. Megkerestük az akkori reggeliző helyünket a tóparti parkban, és az árnyas fák alatti padon ülve (4+-os hely) feltöltöttük az energia raktárakat,

 amire nemsokára szükség is lett, hiszen az Ibergeregg hágó következik, ami ugyan közel sem kétezres, de várhatóan igen meredek lesz. Ahogy ott ültünk a padon az idilli környezetben, nézelődtünk jobbra-balra, pásztázva a sok szép látnivalót, amikor a park közepén megakadt a szemem egy kis táblán. Ezen, a talpára állított – piros vonallal keretezett  - háromszög alakú táblán, fehér alapon egy fekete (?) munkás lapátol valamit.

 Már itt is feketén dolgoznak az emberek? és erre még tábla is felhívja a figyelmet? Vagy mi a csuda lehet ez? Közelebb mentem, hogy jobban megnézhessem, és akkor láthatóvá vált az a kisebb negatív vakondtúrás jellegű lyuk, amire a gondos aktakukac fel akarta hívni a figyelmet, vagyis egy borzasztó veszélyforrásra, nehogy komplett népek haljanak szörnyű halált, nem látván a munkavégzés helyét. Hát nagyszerű, jót derültem azon, hogy ezeknek erre is van idejük, gondjuk, figyelmük. Nem lehet véletlen az sem, hogy éjszaka a rendőrök megleptek minket, nyilván ez is – jó előre elkészített – tervek szerint történt. A reggeli után búcsút intettünk Brunnen-nak, hogy néhány km után elérjük Schwyz-t, ahonnan indul a kaptató az Ibergeregg-re. Alig hagytuk el Brunnen-t, máris idegesítő közlekedési táblát láttunk, elterelték a forgalmat az autópálya irányába, valamilyen építkezés miatt. Mi arra nem mehettünk, emiatt a kihalt úton mentünk tovább,

 viszont a kihalt úton nyugodtan haladtunk a Pazar kilátás nyújtó égbetörő hegyek felé. Szerencsére nem kellett visszafordulnunk, mert csak egy kisebb hidat építettek át, és a járdán simán el tudtunk menni, majd néhány kanyar után már - a bérházak között - meg is kezdődött a hegymászás 10-12% meredekséggel. A reggeli, mint kő ülte meg a gyomromat, nem volt sok idő megemészteni, de legalább az időjárásról le tudom írni azt az unalmas szófordulatot, hogy fantasztikus kék ég, kellemes meleg, mint az elmúlt 6 napban, és ez is valami.

Az út,

 mint a seilbahn ment felfelé, néhány km után már sűrű erdőben kanyargott, kilátásról szó sem volt, ha a meredekség lágyabb lett volna, akkor simán elment volna bükki túrának látvány szempontjából.

 Az út nagyon keskeny volt, az egyik oldalon acélkorlát, a másikon meredek sziklafal, szerencsére a nagy autókat tábla tiltotta el a behajtástól, sajnos a förtelmes mennyiségű motorost nem. Olyan 4-5 km után kinyílt a völgy eltűntek a fák, csak a csodálatos üde zöld mezők maradtak, meg a meredek út.

 Szerencsére visszafelé csodás kilátás nyílott a hegyek szorításában vergődő türkiz színű tóra, melyet mint hangyák a szabadon hagyott tortát, úgy elborították a vitorlások.

 Egy nagy balos visszafordító kanyarban dizájnos forrást találtam,

 ráadásul árnyékban is volt, így megálltam, inni egy jót. A felüdülés után továbbra is 10% feletti meredeken hajtottunk felfelé, de nem volt unalmas egy pillanatra sem a menet, mert a szép hegyek végig őrséget állva figyeltek, persze mi sem pihentettük a szemünket.

 Már 1.000m felett jártunk, amikor egy kis robogón jött egy fiatal lány – olyan Babetta félén -, megelőzött. Ez nem nagy szám, de tekernie kellett felfelé, mert a motor nem nagyon bírt a heggyel. Még meg is néztem, hogy a hátizsákján valamiféle állat farok lengett a szélben, olyan szőrös fajta, róka, vagy mit tudom én mi lehetett, elvégre nem vagyok én ornitológus. Ez a dolog nem is érdemelt volna ennyi betűt, de a kislányt - időben széthúzódva- még vagy 15 hasonló – lányka, lány, anyuka - követte, de mind tekerte a pedált és mindnek rókafarka – maradjunk ennél az állatnál – volt, integettek, visszaintegettem, szóval jól telt az idő. Aztán egy meredek balos visszafordító kanyarban – gondoltam – megállok pihenni, meg Cobranco-t bevárni, a külső íven. Alig álltam meg a keskeny helyen, ahol a bringát igazgatni kellett, hogy ne boruljon fel,

 amikor megállt mögöttem egy autó és kifejezte abbéli szándékát, hogy Ő bizony szeretne jobbra lemenni azon a pici ösvényen, ahol sikerült a kerékpárt nehezen egyensúlyba hoznom. Kénytelen kelletlen odébb toltam, kézzel tartottam míg lement az útról, majd visszaállítottam az egyetlen helyre, ahol megállt. Elővettem egy kis kekszet, amikor jött a következő autó, majd 1 perc múlva még egy. Furcsállottam ezt a forgalmat a keskeny ösvényen, - mert eddig nem sok autó jött felfelé, igaz azok mind lementek a kis földúton - talán Al Capone késői leszármazottai jöttek a helyi keresztapához ebédre. Közben Cobranco is megérkezett, megosztottam vele – kicsit felindultan - a tapasztalatomat, majd indultunk tovább a hágó felé, ami már csak 200 m-rel volt felettünk. Ez a rész nagyon látványos volt, mert az út nagy „S” kanyarokat írt le, emiatt körülöttünk lévő tájat jól meg lehetett figyelni. A hágó előtt sajnos elfogyott az aszfaltos út – út felújítás miatt – csak zúzott köves igen poros rázós vackon zötykölődtem, persze az autók észre sem vették milyen nagy port kavartak, amikor elmentek mellettem én pedig szilikózist kockáztatva haladtam felfelé. A hágó 1.406 m-en helyezkedett el, volt ott 3-4 épület, buszvégállomás és kb. 150 ember, emiatt a kerékpárt alig tudtam úgy elhelyezni, hogy másokat ne zavarjon. Cobranco is felért kb. 10 perc múlva, addigra a tömeg eloszlott és rajtunk kívül 3-4 ember lézengett csak. A hágót jelző táblára elhelyeztük a - már szokásos – „Túrák Cobranco” feliratú matricát

 és elindultunk lefelé. A terv az volt, hogy legurulunk a Shilsee-hez, fürdünk egyet és megyünk tovább Einsiedeln-be, ami – állítólag – Svájc legszebb főterével rendelkezik. A kellemes, gyors gurulás Oberiberg - szép házakkal rendelkező – településig tartott,

 innentől már szelídebb lett a lejtő és a környezet is, megszűntek az égbetörő hegyek, de a legelők üde zöld színe továbbra is kísért bennünket.

Stöckl településen egy kút mentett meg a szomj haláltól, szerencsére észrevettük, így vasárnap déli fél egy tájban, amikor ember nem járt az utcán. Nagy szükség volt rá, mert őrült melegen perzselt a nap és sehol nem volt egy csepp árnyék sem. Ettől a településtől nyíl egyenes út vitt a várt felfrissülést adó tóhoz a Shilsee-hez.

 A parton alig találtunk helyet, olyan sok surf-ös és egyéb lebzselő népek töltötték meg a fövenyt. Nagy nehezen a bokorban átvettük a fürdő nadrágot és irány a víz. Sajnos a Balatonra hasonlító iszapos sekély víz fogadott, de legalább a hőmérséklete kellemesen hűs volt. Egyébként nem egy kis pocsolyáról beszélünk a Shilsee esetében, hanem egy 8 km hosszú nagy vízfelületű tóról.

 Fürdés után kicsit száradtunk a parton, aztán uzsgyi, már indultunk is tovább a tó keleti partján, élénk ellenszélben. A tavon két híd is található, azt terveztük, hogy az elsőn átmegyünk a túlpartra és Einsideln megtekintése után a másikon vissza. Már majdnem a hídnál jártunk, amikor észleltem, hogy a kulacsom a fürdőhelyen maradt, ahol betettem az árnyékba. Mivel már jócskán eltávolodtunk, úgy döntöttem, nem megyek vissza, majd kibírom valahogy kulacs nélkül a napot, mert reméltem, hogy estére elérjük az autót., bár addig még legalább 80 km volt hátra, fél kettőkor. A táj nyugat felé egyáltalán nem emlékeztetett Svájcra, csak alacsony dimbek-dombok voltak láthatóak, sziklás hegyormok, magas gerincek sehol nem törtek az ég felé, illetve igen, de a keleti irányban.

 A hídon átkelve helyenként kellemes árnyas úton haladtunk, de több helyen szakította meg előretörésünket ideiglenes forgalom-irányító lámpák sora, amiket az útépítések miatt szórták el a helyi erők. Négy km után kanyarodtunk el a tótól Einsiedeln irányába, ahol meglepetés ért bennünket, engem kifejezetten a kellemetlen fajtája, mert nem nagyon szeretem a tömeget, itt viszont szörnyűséges embertömegekbe futottunk bele.

 Valami búcsú-féle lehetett, céllövöldével, wurstlival, motor és autó hömpölyegekkel. Persze a környezet csodálatos volt, nem csak az óriási – a főteret uraló – fantasztikus bencés kolostor,

 hanem a városka rendezett főtere is, de a tömeg miatt már nem is voltam ezekre nagyon kíváncsi, teljesen letargiába estem. Leültem egy átmenetileg szabad padra, amire egy kar vastagságú fácska vetett árnyékot a perzselő napsütésben és itt vártam meg Corbranco-t, amíg megörökíttte a látnivalókat. Közben a kolostor előtti – örök élet illúzióját keltő – kútból vettem egy kólás üvegnyi vizet,

 remélve, hogy kitart estig, illetve, - ha nem is ad örök életet, de most megment a szomjanhalástól, és tényleg, ez a várakozásomat beteljesítette. Végre – fél három körül – elindultunk és áthajtottunk a másik – északabbra elhelyezkedő – hídon, ami nemcsak sokkal hosszabb (1,5 km vs. 0,5 km), de jóval keskenyebb is volt, szinte feltartottuk a forgalmat, mert az autók nem tudtak megelőzni. A tó túloldalán megkezdődött egy újabb kis hágóra (Sattelegg 1.190m) a mászás, ami kb. 300 m szintet és átlag 9-9,5% meredekséget jelentett. A hágás nem volt sem túl látványos, sem túl inger gazdag, de valahogy leküzdöttük a nagy melegben. A hágó előtti néhány száz méteren utolért minket egy Mercedes-Benz kocsisor, régi, öreg, fiatal, mindenféle autó húzott el mellettünk, mikor felértünk, akkor végre a szép kilátás is tiszteletét tette, pazar hegyek látványa fogadott bennünket. A gurulás- le a Wagitaler Aa völgyébe – kb. 500 m szintvesztéssel járt, de ennél sokkal fontosabb, hogy az út vonalvezetése nagyon izgalmas, érdekes, több visszafordítós szerpentin-kanyarral és közben szinte semmi nem zavarja a kilátást.

A két oldal,mintha nem is ugyanazon a kontinensen lett volna. Én haladtam elöl, viszonylag hamar leértem a „T” elágazáshoz, ahol majd jobbra kellene kanyarodnunk, hogy felmásszunk a Wagitalersee-hez, ami zsákutca, tehát ugyanitt kell majd visszajönnünk is.  Én csak vártam-vártam, de Cobranco sehol, már nem tudtam mire vélni a késést, amikor egy autót követő cammogó motoros mögött befutott és azon zsörtölődött, hogy a motoros és az autó nagyon lassan mentek, és nem vállalta be az előzést. A videón is szóvá teszi, hogy „L” betű van a motoros rendszáma mellett, és vajon mi lehet az. Innen üzenem, hogy ugyanaz, mint nálunk a „T” betű és ugyanazért ment lassan, mint nálunk a tanuló vezetők, sőt ebben az esetben még súlyosbítva volt azzal is a helyzet, hogy a motoros, hölgy volt. Nem volt nagyon könnyű dolga a meredek lejtőn és a helyenként szűk kanyarokban, de szerencsére sikerrel vette az akadályt. A zsörtölődés után kb. 16:00 órakor indultunk a – várhatóan könnyfakasztóan szép – tóhoz, az 500 m lefelé után kb. 170 m szint várt ránk, eleinte igen enyhe emelkedővel (Vorderthal-ig), de az utolsó 1,5 km 8,5% lett, sőt még egy impozáns 300 m hosszú alagút is fokozta az izgalmakat.

 Az alagútból kibukkanva rögtön magával ragadott a látvány, szemben a mélykék színű tó, körben magas hegyek (1.500 m-2.000 m).

 A gát is itt, az alagútnál volt, igaz még nem mondtam, hogy ez egy duzzasztott tó, de most pótolom a hiányt, a gát magassága 60 m körüli.

A tervünk az volt, hogy körbe kerekezzük a tavat, ha lehet, akkor fürdünk is. A tó észak-keleti csücskében található az egyetlen település Innerthal,

 mi ebben az irányban kezdtük a kört a kisebb hajókkal teli öbölnél.

 Az út sajnos igen magasra kaptatott fel a parton, ráadásul végig villanypásztorok tartották távol nem csak a teheneket az úttól, hanem a fürdeni vágyó vándort is a víztől.

 A tó végéig kb. 7 km-t hajtottunk a befolyóig, tehát nem egy kis pocsolyáról van szó.

 Itt a hegyek szorításában, a meleg is mérséklődött keveset, a látvány viszont teljesen eltűnt, mivel a csak a nagy fenyvest láttuk, amiben haladtunk. Aztán a kitartó keresésünket siker koronázta, megtaláltuk az ideáli vacsorázó/vagy inkább ebédelő/ és fürdőhelyet egyben.

 Igaz a vízig vagy 60-80 m-t kellet menni nem okozott problémát. Az már annál inkább, hogy a tó medrét vastag iszap fedte, ami megnehezítette a be és kiszállást, de mi nem ismertünk lehetetlen és jól összevizeztük magunkat, ami kész felüdülés volt az egész napi hőségben tekerés után. A fürdés és a vacsora kb. 70 percig tartott, és csak 18:15-kor indultunk tovább, hogy teljesen bekerítsük a tavat. Erről – a nyugati – oldalról talán még jobb panoráma nyílt a túloldalra, mint onnan ide, mert a laposan sütő nap pompásan megvilágította a hegyeket,

 legelőket, házakat és nem utolsósorban a tavat. A fürdőhelytől még 5,5 km-t tettünk meg, - összesen 13 km volt a tó kerülete,

 – majd újra az alagútban haladtunk, immáron tervezett kitérő nélkül az autóhoz, ha elérjük, de nem tűnt nagyon valószínűnek. A gurulás 900 m-ről a zürichi medencében található Siebnen (445 m) településig tartott, végig a Wagitalersee kifolyójából keletkezett folyó mellett, amit egy helyen felduzzasztottak és a végén az Obersee-be torkollott, mely a Zürichsee keleti része. Siebnen nem teljesen az Obersee partján, hanem attól 3 km-re található, az eddigi észak felé gurulásunk itt ért véget, itt fordultunk kelet felé,

 hogy elérjük a 16-17 km távolságban lévő Walensee nyugati végét. A terv az volt, hogy még a tó előtt kellene találni éjszakai szállást és a következő napon gyorsan ledaráljuk a maradék 30 km-t az autóig. Igen ám, de én már nagyon mentem voltam haza (család, munkahely okán), és az éjszakai szállás kereséshez még túl korán volt, igazándiból Cobrancot sem kellett nagyon győzködni.

Tovább indultunk, lesz ami lesz és egy idő után elhatároztuk, hogy megpróbáljuk elérni az autót.  Ahogy közeledtünk a Walensee nyugati végéhez, úgy lett egyre kaotikusabb a kerékpár-út választás, mert a bőség zavarában szenvedtünk, olyan sok táblát, irányt kellet figyelni. A főutat kerülni akartuk, a völgyben viszont néhány tereptárgy, amit, vagy kerülnek kellett, vagy átmenni rajta keresztben, pl. autópálya, a Walensee befolyója (Linthkanal) befolyója (Echerkanal), a vasút.

 Az egyre szürkülő időben meredő szemmel néztem a GPS-t, merre is kellene menni, de ehhez sokszor meg kellett állni, de végül némi keringéssel, jó kis murvás bringautakon való tekeréssel sikerült elérni azt a pontot a tó déli partján, ahol már első nap jártunk, és innen már nem lehetett eltéveszteni az irányt, ez 20:25 kor történt. Az utunk helyenként alagutakban meredek kaptatókon és lejtőkön vezetett,

 az autópálya mellett, amin a vasárnap esti kocsisorok hol haladtak, hol meg nem. A tó felénél járhattunk, szinte már teljes sötétségben, amikor úgy döntöttünk, hogy kimegyünk a gyér forgalmú főútra, úgy valamikor negyed tíz tájban. Hiába volt lámpánk, (nekem a bringán és a fejemen is) elég korlátozott volt az, amit láttam az útból. Már csak 5km-re voltunk az autótól, amikor Cobranco kitalálta, hogy menjünk be Walenstadt vasútállomására egy kicsit enni, inni pihenni. Innen már viszonylag hamar ledaráltuk a hátra lévő távot, és ahogy közeledtünk egyre feszültebb lettem, vajon az autóval minden rendben lesz-e a flumsi pályaudvar parkolójában? Mikor 22:11-kor odaértünk, rögtön látszott, hogy felesleges volt az izgalom, minden rendben volt, autó a helyén, sérülés semmi. A jól végzett munka/szórakozás után kellemesen elfáradva szedtük le a málhát, majd raktuk be az autóba, a kerékpárok szinte maguktól mentek fel a tetőre, majd este 11 körül elindultunk hazafelé, hogy a maradék csekély 1.250 km-t levezetve

 megérkezzünk haza.

Összefoglalva: ismét egy sikeres és fantasztikus látványokkal tarkított túrán vagyunk túl. Ahhoz, hogy ilyen tartalmas, sok érdekes látnivalót tartalmazó kiránduláson vehettem részt, Cobranco aprólékos tervező munkája kellett, melyet innen is köszönök neki. Az időpont egyeztetése nem volt egyszerű, de valószínűleg az időjárás felelős is szereti nézni Cobranco videóit és tett is azért, hogy sikerüljön szinte minden nap megörökíteni az óriási hegyek, türkizkék tavak mellett a „valószerűtlenül kék” eget is. Így nagy köszönet az időjárás felelősnek is, persze ehhez is van köze Cobranconak – na nem Ő az emlegetett -, de az  időjárás figyelése és az indulási időpont kijelölése is a megérzéseit dicséri, de tovább nem fényezem, mert még elbízza magát. Újdonság volt a fizetős camping igénybe vétele – most, a 6. közös túránkon először -, szintén újdonság volt a nagy málha nélküli, csillagtúra-szerű tekerés. Minden eddiginél hosszabb, és szerintem tartalmasabb videó készült barangolásainkról, de a sok pozitív dolog mellett volt egy sajnálatos is, Cobranco betegsége (köhögős, fejfájós, lázas állapot), amit Svájcban hamar kihevert (antibiotikum, lázcsillapító, meg pihenés segítségével), de itthon voltak még utózöngéi. Remélhetőleg a 2016-os túrán nem lesz egyikünknek sem baja.

Ja, mert nem is mondtam,- de pótolom – terveink szerint lesz 2016-os túra is, már csak a megfelelő időjárásra várunk. Akit érdekel és elolvasta idáig, az ne csüggedjen, már nem sokára…

Néhány összefoglaló adat a túráról, a teljes táv 702 km, 13.700 m szint, 8,5 nap tekerés, az utolsó 6 napon, minden nap 1.800 m körüli szintet küzdöttünk le. 

Ajánlom mindenkinek az utat. Részletesebben lásd a  és a .