Túrabeszámoló 2021

Bevezető:

Cobrancoval jó szokásunkhoz híven, elég sok telefonos egyeztetés és főleg a túra jó kimenetelének talán legfontosabb összetevőjének számító jó idő kivárása után végre elérkezett az idő, hogy ismét Erdély, illetve Órománia egyes hegyekkel megfelelő mennyiségben ellátott környéke irányába vegyük utunkat. Ezúttal viszont a már megszokott sátras táborhely megoldást felváltottuk egy annál komfortosabb (és talán biztonságosabb) autóban alvós verzióval, így ezzel időt nyerve,nem kell feleslegesen időt töltenünk a mindennapos, sátorral kapcsolatos teendőkkel. Ezt a videóban is bemutatott, mobil módon ki- be szerelhető, két szintes autó belső tér megoldást már két éve használjuk és az eddigi tapasztalataink alapján igen jól bevált. Minden esetre ettől függetlenül ismét egy fergetegesen jól sikerült, jellemzően szurdokos túrákban és élményekben bővelkedő pár napot eltöltenünk a rövidülő szeptember végi, október eleji nappalok és hűvös esték ellenére is. Ez a beszámoló ennek a túránknak az írásos formátumú, de saját képekkel is illusztrált verziója, amit remélem, hogy minden egyes erre a műfajra fogékony egyén jó kedvvel fog végigolvasni.

E napunk tulajdonképpen a túrahelyszínekre való eljutásunk napja. A hajdúszoboszlói indulásunk után a talán már megszokottnak nevezhető útvonalat követtük, ami ártándi határátkelés, majd nagyváradi gyors tranzit után megcélozva a Belényes, Déva útirányt. Útközben megállva egy magaslaton Cobranco folyamatosan a tájat is mutatva egy rögtönzött térképes túra és útvonal beszámolót tartott az éppen aktuális tervekről. Az erdélyi szigethegységet elhagyva Déva előtt átkeltünk a hídról nézve itt már elég széles, nagy folyónak mutatkozó Maroson is. Déván és Vajdahunyadon viszont a Cobranco úti ismertetőjében is említett vártúrákat most kihagyva, autónkkal Hátszeg környékét vettük célba a Sztrigy folyócska mentén vezetett országutat igénybe véve. A hátszegi medencébe egy kisebb hágón kellett átkelnünk, de ekkorra már ránk esteledett, így a manapság már csak kevés részarányú magyar lakossággal rendelkező várost csak éjszakai fényeiben láttuk. Az éjszakai táborhelyünket este 11 óra körül találtuk meg egy elhagyott benzinkút és egy vasúti átjáró szomszédságában. A sötétben sem valami megbízható környéknek kinéző helyen lefekvés előtt még vacsoráztunk egy jót, majd a kempingautónknak hála, sátorverés nélkül hamar az igazak álmát aludtuk volna, ha este nem jött volna időnként egy két vonat…

1.nap

 Másnap reggel Cobranco egy kicsit belülről is bemutatta a „szállásunk” , majd ezt követően a környéket is. Volt itt minden az elhagyott épületektől a vasúti átjárón át egészen az alagutakig. A felkelés utáni cipőcsere nem véletlenül történt, ugyanis a túra első kanyonjába készültünk indulni, ahol száraz lábbal teljesen kizárt végigmenni. A kiszemelt szálláshelyhez csak pár száz méterre kezdődik a Véka Szurdok, ami románul a Cheile Banitei névre hallgat. A szurdok bejáratánál nem várt tábla közölte velünk, hogy elvileg itt mindenképpen perkálni kell a lejt, ha nézni is akarunk valamit.

 Mi ezt úgy értelmeztük, hogy mivel nincsen itt senki aki a jattot beszedje tőlünk, így vagy úgy, de nekünk most ez a tervnek megfelelően ingyenes lesz. Utunk első pár métere után már át is kellett kelnünk egy kis hídon a túlpartra, majd közvetlenül a szurdokon átfolyó patak mellett indultunk meg a szűkebb részek felé. Nemsokára érdekes víz által kivájt sziklafalat pillantottunk meg a túloldalon

és az is hamar világossá vált számunkra, hogy a továbbiakban nem mehetünk tovább száraz lábbal, csak a sekély vízben gázolva. A víz nem igazán volt meleg, de ezért a kis kellemetlenségért cserébe egyre érdekesebb, alul a víz munkája által érdekesen erodálódott különleges sziklafalak látványa kárpótolt minket.

 Ezen a részen Cobranco a kanyon kialakulásáról tartott rögtönzött geológiai kiselőadást, majd folytattuk utunkat tovább a patakmederben.

 A látványos részek amilyen gyorsan elkezdődtek, olyan gyorsan véget is értek,

 mivel ez a kanyon mindössze pár száz méter hosszan húzódik. A szűkebb szakasz után a patak kiszélesedett és kisebb lapos zúgókon folyt tovább.

 Közben a táborhelyünk mellett megismert Piski-Petrozsény vasútvonal töltése mellett kötöttünk ki. A magas töltésre nem volt könnyű feljáratot találni, de végül ezt a feladatot is mindketten sikerrel abszolváltuk egy híd melletti lépcső segítségét igénybe véve. A vasút nyomvonalát követve hamar megpillantottuk a két alagút bejáratát,

 majd mivel a turistajelzéseket is ezek beton oldalfalára festették, úgy döntöttünk simán át lehet rajtuk gyalogolni. Az szocialista időkben épült alagút elég igénytelen kivitelű volt, de legalább a vonatok előli menekülőfülkéket nem spórolták ki belőle így biztonsággal átjárható volt. Az alagút túlsó oldalán Cobranco még elmélkedett a vonat ívben való kisiklását megakadályozandó plusz sínnel kapcsolatban, de e közben, gyakorlatilag már vissza is értünk az autónkhoz. A kis túrát értékelve Cobranco gyorsan elmondott egy rövid összegzést is. Majd egy gyors cipőcserét követően már az autóval indultunk is tovább a következő úti célunk a már bejárt kanyontól nem is olyan túl messze található Boli barlang irányába.

Nem kellett sokat autóznunk a főúton, de a látványos vízválasztóként is funkcionáló hágó szerpentinje után nem sokkal, egy tábla útmutatását követve, balra lefordulva, egy kis mellékúton találtuk magunkat. Hamar kereszteztük az ismét előkerült vasutat , ami csak a filmben is emlegetett várhegyet kerüli meg. A vasutat elhagyva csak pár száz métert kellett autóznunk egy parkolóig, ahonnan már látszott is a barlang bejáratához épült kiszolgáló épület. Természetesen egyből előkerült a semmiből egy kutya is, ami Erdélyben járva szinte mindennapos látvány a legelhagyatottabb helyeken is. Szemrevételeztünk egy pár ismertető táblát,majd felkerestük a kasszát.

 A pénztáros helyett egy flakonokból készült „haver”-t találtunk, de nemsokára az igazi pénzbeszedő emberke is megjelent, hogy bezsebelje tőlünk a belépő, fejenkénti 10 lejes összegét. Az épületben elidőztünk egy kicsit,mert tele volt a barlanggal kapcsolatos relikviákkal , fényképekkel és természetesen szuvenír árudaként is funkcionált egy „petro aqua” nevű öko egyesületnek hála. Innen már csak pár lépés és szemünk elé tárult a kissé lentebbi, lépcsőn megközelíthető, nem is olyan kicsi barlangszáj.

 A lépcsőkön leereszkedve és a barlang teljes hosszán átfolyó Zsupaneasa patakon átkelve már egyből a barlangban találtuk magunkat, bár a külső fény itt még elég jól megvilágít mindent. Belül viszont színes, látványos megoldású kivilágított széles belső terekkel találkoztunk,

ami valljuk be mindkettőnknek igencsak megtetszett . A hangi aláfestést a patak, falakról visszaverődő folyamatos csobogása adta, miközben különböző kialakítású, szintén színesen kivilágított hidacskák

alatt folyt tova a barlang távolabbi, általunk még nem látott részei felé kanyarogva. Egy magasabb részen akkora tér volt,ahol egy kis színpadnak és a hozzá tartozó nézőtéri padoknak hála,nagy valószínűséggel összejöveteleket, házasságkötéseket, esetleg kisebb koncerteket is tartanak a környékbeliek.

Az első, kék színű fényekben pompázó hídon Cobranco egy rövid ismertetőt tartott a barlangon átfolyó patakkal kapcsolatban, majd a híd után egy vallási emlékhely előtt találtuk magunkat.

Itt egy bányászok által épített kegyhely a barlang oldalfalán található, természetes, szentnek tartott képződménynek állítanak emléket, ami részben Máriára hasonlít.

 A barlangon továbbhaladva kielemeztük, hogy miért nincsenek komolyabb cseppkőképződmények az amúgy mészkőben kialakult, de mindkét vége felől nyitott, huzatos barlangban.

Közben többször kereszteztük a beépített különleges kialakítású hidakon a patakot, így egyáltalán nem unatkoztunk a barlang bejárása közben.

 A hidak után már csak deszkákon kereszteztük a patakot egészen addig, míg már ismételten csak patakvízben gyalogolva tudtunk továbbhaladni.

A barlang végén áthaladtunk a vasút hídjai alatt és betekintettünk a patak folyása irányába eső újabb sziklás szurdokba. Mivel kíváncsiak voltunk, hogy hogyan építették meg itt a vasúti pályát a hidak alatt visszamentünk a barlang felőli oldalra és felmásztunk a vasúti töltésre. Kíváncsiságunk nem hagyott nyugodni minket és átmentünk a sínek túloldalára, hogy felülről is betekintsünk a patak medrébe.

Közben megállapítottuk, hogy nem volt itt egyszerű a vasútépítők munkája, mert nagy valószínűség szerint kellett itt robbantani a sziklát bőven ennek a szakasznak a megépítésénél.

A barlangba visszaereszkedésünk után a már ismert útvonalon haladtunk visszafele és a vízben gázolós szakasz bejárása után már a cipőinket is újra felvehettük.

 Útközben Cobranco még a barlang elnevezésének eredetét is közreadta, valamint a barlang háborúban betöltött fontos lőszerraktári szerepéről is beszélt. Közben ősi, kb. 40 ezer éves barlangrajzokat is láttunk, amiről állítólag még Német dokumentumfilmet is készítettek már. Visszaúton célzott módon minden kisebb kőfülkébe, zegzugos eldugottabb helyre is bekukkantottunk azért,hogy semmi ne maradjon ki ami fontos lehet. Bujkáltunk is rendesen ahogy kell, de ennek ellenére a denevérek keresgélése közben párszor azért bevertük mindketten a fejünket egy-egy kiálló alacsony sziklába. A színpadon Cobranco előadott egy saját hangon előadott kárálást is. A színpad melletti hiroshimai atomfelhőre emlékeztető sziklaképződmény és egy újabb, komolyabb barlangrajz is mindenképpen megérdemelte a szemrevételezést és persze a fényképet is. Ezzel gyakorlatilag véget is ért a nem is annyira rövid barlangi túránk. Az beléptető épületnél érdeklődtünk a hegyen található dák várral kapcsolatban is, de a belépőjegyeket árusító úr közölte, hogy csak alpinista felszereléssel lehet a hegy tetejére felmenni. Ott állítólag amúgy sem található már bármiféle várra emlékeztető rom, vagy maradvány, így ezt a programpontot értelem- szerűen kihagytuk. Nem úgy az itt elengedhetetlen és a barlang által mindenképpen kiérdemelt Cobrancos matrica felragasztását az egyik ott felállított ismertetőtáblára. Végezetül, szokásunkhoz híven az „eszelős vigyor”-t is bevágtuk a matrica mellett, hogy méltóképpen zárjuk az „Erdélyi Szurdoktúrák” túravideó sorozatunk első részét.

 

1/2.nap

A Boli barlang megtekintése után Cobranco úgy gondolta, hogy meglátogatjuk a közelben lévő hegy tetején rejtőző Cetatea Banistei-t . Vagyis az Boli Várat, ami elvileg egy régi Dák erőd maradványa, de ezt a napi menüpontot sajnos kénytelenek voltunk kihagyni, mert a barlangnál azt is megtudtuk, hogy jelenleg oda csak hegymászó felszereléssel, kötelekkel, stb. lehet feljutni . Ennek ellenére nem csüggedtünk, hanem autóval már indultunk is tovább a főúton visszafelé, Hátszeg irányába egy másik, szintén a közelben található vizes kanyon a Krivádiai Szurdok felfedezése céljából.

A viszonylag rövid autózás közben Cobranco szokásához híven, egy rögtönzött, gyors térképes ismertetőt is tartott az elkövetkező programokról. A főút mellett található Krivádia nevű faluba egy rövid bekötőúton jutottunk el, ahol az autónkat a falu temploma mellett hagytuk. Innen tovább már fürdőruhába öltözve gyalog követtük a patakot, ami a közelben lévő kanyont is vájta a környék szikláiba. A falu utolsó házait, temetőjét, majd kertjeit is elhagyva már csak a patakban tudtunk gázolni és így értük el a kanyon bejáratát is, ami felett a főút egy elég látványos, íves beton alépítményű viadukton halad keresztül. A viadukt utáni szakaszon a patak több komolyabb fatorlaszt is összehordott, amik egyértelműen az előző áradások következményei lehettek. Még vasúti betonaljakat is láttunk, miközben a kanyon egyre magasabb sziklafalai között zúgó patak medrében haladtunk.

A patakban való gázolás közben , még egy kisebb barlangot is felfedeztünk. Eleinte a barlangig még nem voltak túl mély részek és csak bokáig, maximum térdig gázoltunk a vízben,

de ez később gyorsan megváltozott. Egyre mélyebb részek következtek, miközben a sziklafalak is elég szűk szakaszokon való áthaladásra kényszerítették

 a meleg idő ellenére is igen hideg vizű patakot.

 Itt már az értékeket a nyakunkba kellett költöztessük, hogy ne ázzon el az, aminek feltétlenül nem lenne szabad. Nem egyszer, derékig a hideg vízben is kénytelenek voltunk gázolni a patakban,

 miközben a sziklafalak mindössze csak másfél, két méter távolságra voltak egymástól.

A szűk, mély vizű részek után viszont nyálkás csúszós köves medrű szakasz következett, amin szintén nem volt egyszerű áthaladnunk.

Közben Cobranco még a kanyon keletkezésének a népi legendáját is sikeresen előadta Jorgován lovagostól, valamint hidrástól együtt. Egy lazább rész után ismét egy hosszabb és elég vad szűkület következett, ahol ismét megmerültek a tojásaink,

 pedig már azt gondoltuk,hogy nem lesz több derék feletti megmerülésünk. Minden esetre szerencsésen itt is átjutottunk, majd már sokadjára, ismét egy vizes sziklákon ügyeskedés várt ránk.

Ezt követően már csak egy kiszélesedő szelídebb szakasz volt hátra, ami után megpillantottunk egy kerítést, ami mögött birkák legeltek egy napfényes, füves területen. A rét egy magánterület volt, aminek a másik oldalán már látszott a vasút is. A területen áthaladva a gazdák is odaszóltak Nekünk, de nem sokat értettünk egymás beszédéből. Minden esetre a házuk mellett strázsáló nagy kutyájuk sem tépett szét minket, így szerencsésen feljutottunk a főúthoz, ami mellett a vasút is haladt. Itt több vonat is elhaladt mellettünk, miközben visszafelé gyalogoltunk a főúton és ennek apropóján a román C.F.R. lepukkant vasúti infrastruktúráját is sikeresen kielemeztük az egyik vasúti felüljárón nézelődve.

Pár száz méter gyaloglás után letértünk a főútról egy ösvényre, jó pár turistajelzést követve és egy nem túl hosszú emelkedő leküzdése után már a következő, aznapra betervezett látványosság előtt találtuk magunkat. Maga a látványosság az egy kör alakú őrtorony falmaradványa,

 amit még annak idején, 1528 körül Perényi erdélyi vajda épített vámszedési célból a mai petrozsényi főút mellett található magaslatra. Ezen tények ellenére a románok tévesen egy Dák erődrendszer részének gondolják és természetesen Ők ennek megfelelően építészetileg saját elődeik munkájának tartják.

A falakra nem veszélytelenül felmászva szerencsésen teljesen körbe tudtuk járni a peremet,

ahonnan elég jó betekintés adódott az előző napirendi pontunkra a krivádiai szurdokra, illetve a környék hegyeire és velük együtt az alattunk elhaladó Petrozsénybe vezető főútra is.

A Perényi torony megtekintése után ismét gyalogosan folytattuk utunkat a faluban hagyott autónkhoz, hogy szerencsésen bezárjuk a tartalmas túrakörünket. A falut elhagyva immár ismét autóval a legközelebbi parkolóig gurultunk, ahol egy tőlünk már megszokott, jó nagy kipakolós kajálást hajtottunk végre, miközben természetesen Cobranco soron következő gasztro-blokkjának a felvétele sem maradhatott el.

Az étkezés után ismét autós szakasz következett a főúton, de mivel nem ragasztottunk sehova sem matricát a szurdokkal kapcsolatban, azt pótolva megálltunk a Perényi toronyhoz felvezető ösvény kezdeténél elhelyezett ismertető táblánál. Itt egy „Erdély Magyar” feliratú elhagyott buszmegálló is van, ami a balkánt meg nem hazudtoló módon természetesen dugig volt szeméttel. A turisztikai táblán elhelyeztük a látványosságok által méltán megérdemelt matricát és indultunk tovább vízkeresési üzemmódban, mert vizünk az már nem nagyon volt. Az út mellett a Merisor hágónál szerencsésen találtunk forrást és egy első világháborús centenáriumra állított Román emléktáblát is megtekintettünk, de természetesen a vízvételezés sem maradt el a már említett, szentképpel feldíszített forrásból.

A hágó után pár kilométerrel balra tértünk le a főútról és a környék„Vörös Kanyon”-nak nevezett látványossága felé vettük utunkat. Előbb elfogyott az aszfalt a kerekek alól, majd egyre keményebb és meredekebb , durva köves szerpentin következett, ami már próbára tette az autó terepjáró képességét is. Az Orastie hegységben található Vörös kanyon nem túl hosszú, de látványos vörös elszíneződésű sziklafalai elég magasak , amikben több kisebb, nagyobb üreg is található.

A sziklák alatt megálltunk, majd Cobranco bemutatta a helyszínt és egy pár üregbe is megpróbáltunk benézni egy kis mászást követően. A kanyont letudva visszaereszkedtünk a főútra, amin már csak pár kilométert haladva elértük a környék legnagyobb bányavárosát Petrozsényt. A városban nem sokat időztünk, csak áthaladtunk rajta,de még így is láttunk jó pár lepukkant bányaüzemet,és látványosság képpen egy körforgalomban szobornak kiállított AN 2-es repülőgépet is. A várost elhagyva, már erősen sötétedett, mikor a nyugati Zsil völgyébe kanyarodtunk és az ott sorban következő szintén komoly bányászati múlttal büszkélkedő Vulkán, Lupény, Hobicaurikányon is áthaladtunk. Az említett nagyobb városok után még pár jelentéktelen kisebb falu következett. Kimpulunyágon túl már a mobil térerőnek is búcsút mondhattunk és következett a hamisítatlan vadon. A nyugati Zsil völgyében autózva, teljesen elhagyatott helyeken, egészen a Podul Scocul Urzacului nevű kanyon bejáratáig autóztunk, ahol minden feltételünk teljesült, már ami a megfelelő táborhely szempontjait illeti. Még tűzrakó helyet is találtunk, mások által otthagyott, jó nedves fával előkészítve. Természetesen mindezt Cobranco legnagyobb örömére, aki így már azonnal ki is élhette tüzeskedési hajlamát. Ezzel kapcsolatban, mellesleg csak halkan súgom meg, hogy szegény minden évben egy újabb évet kénytelen várni arra, hogy ezt ismét megtehesse… A Cobranco által áhított tábortűz már javában lángolt, mikor szalonnasütés helyett egy jó kis gyors levest is feltettünk a gázfőzőre, hogy egy kicsit belülről is átmelegítsük magunkat, pedig akkor még nem is sejtettük milyen hideg éjszaka előtt állunk. Közben azért a helyi látványosság turisztikai táblája is a kamera látószögébe került, ami előtt Cobranco gyorsan még ismertette a következő pár napra betervezett programok egy részét is. Az édességkészleteink bemutatása és a jó meleg leves elfogyasztása után azért még egy napi összefoglalóra is futotta Cobranconak, ami után eltettük magunkat másnapra a négykerekű szállodánk medvebiztos, befüggönyözött „szobájában”.

Ajánlom mindenkinek az utat. Részletesebben lásd a  és a .