Túrabeszámoló 2019

Ez a túrabeszámoló lényegét tekintve az „Erdélyi Végeken” túrasorozat írásos élménybeszámolójának a folytatásának tekinthető. De mivel az Al-Duna környéke egy viszonylag nagy földrajzi területet ölel fel, illetve a különleges látványvilágával is egyedülálló kuriózum, ezért Cobrancoval úgy gondoltuk, hogy már önmagában egy külön kis sorozatot is megérdemel.

 

1. nap

Az első Dunamenti napunk már reggel elég szelesen indult. Mivel előző este nem találtunk túl jó táborhelyet, kényszermegoldás gyanánt a főút mellett a Duna parton a vaskapu erőmű alatt pár száz méterrel állítottuk fel a sátrunkat. A sátrazáshoz nem túl kedvező talajviszonyok miatt csak nehezékekkel, fadarabokkal tudtuk kifeszíteni a sátrat,

 amit már egész este erősen tépázott a szél. Sátorbontás közben ráadásul még az arra járőröző Román határőröknek is szemet szúrtunk, ami nem is csoda, hisz a Duna itt határfolyó. Mivel a túlpart itt Szerbiához tartozik, Mi gyakorlatilag a határsávban táboroztunk. Természetesen a rutin igazoltatást ezért nem kerülhettük el. A határőrök igen korrektek voltak, nem kötözködtek a sátor miatt sem, sőt miután tudattuk velük, hogy egy Szerb oldali túrára készülünk, még segítettek is, hogy az erőmű gátján nyugodtan átkelhetünk. Persze ezt Mi is jól tudtuk, hisz alapból ez volt a terv kezdő mozzanata. Sátorbontás közben Cobranco tartott egy gyors kamerás táborhely bemutatót, majd a partra lesétálva közösen szemrevételeztük és bemutattuk a hatalmas Vaskapu erőművet.

Ezek után még egy gyors térképes napi ismertetőt követően már ugrottunk is be az autóba, hogy célba vegyük az erőmű gátját a határátkeléshez. A határátkelő után egyből a duzzasztómű koronáján találtuk magunkat, ahonnan jó kilátás nyílt a hatalmas hajózsilipekre is. A Szerb oldalon a hegyoldalban még egy régi Jugoszláv időket idéző hatalmas zászlót formázó emlékmű díszelgett. A gáton átérve a Szerb ellenőrzés után már robogtunk is a Duna jobb partján a napi túránk kiindulópontja felé, ami a gáttól Kb. húsz kilométerre indult az főút mellől. Mielőtt elértük volna az említett pontot, Tekija település Duna parti strandján megálltunk,

hogy elfogyasszuk a reggelinket, illetve borotválkozzunk is egyet, ha már van rá alkalmunk. A már szokásosnak mondható kipakolós étkezés közben nem maradhatott ki egy különleges balkáni édesség a zselészerű „rahát” bemutatása sem.

Persze ha már ennyire jól elvoltunk itt, akkor már bemutattuk a környéket és persze a napi úti célunkat is a Mali Strbac nevű hegyet, aminek a hosszú gerincéről állítólag remek kilátás nyílik a Dunára és környezetére. Tekiját elhagyva még mentünk az autóval pár kilométert, majd elértük azt a pontot, ahol egy nagy ismertető tábla is hirdeti a Mali Strbacra vezető turistaút kiindulópontját.

itt az volt a terv, hogy innen már gyalog megyünk tovább, de mivel ismét elég jól eltöltöttük az időt, közösen úgy döntöttünk, hogy ameddig csak lehet, rövidítünk az autóval. Ez csak részben sikerült, mert maximum csak egy kilométert sikerült így lefaragnunk, bár ekkor még nem tudtuk, hogy ez később ugyanennyi hátrány lesz majd, egy másik úton való lejövetel miatt… A turistaúton elindulva hamar nyilvánvaló lett, hogy ez egy tanösvény is, mert számozott ismertetőtáblák voltak időnként elhelyezve. Sajnálatunkra viszont az útjelző táblák egyen stílusban készültek, így mindig ugyanazok az adatok szerepeltek rajtuk és csak az irányt mutatták a helyzetnek megfelelően. Ez a tájékozódást eléggé megnehezítette, mert sohasem lehetett tudni mennyi táv van még előttünk. Ezeken felül az utunk elég unalmassá, inger szegénnyé kezdett válni,

 mert gyakorlatilag kilométereken keresztül egy erdőben meneteltünk és a táblákon kívül szinte semmi más nem változott. Már szinte mérgelődtünk ezen, amikor egy hirtelen jobbra fordulás után sziklásabb környéken egy keskeny, kanyargós ösvényen folytattuk utunkat. A hangulatos ösvény egyre jobban emelkedett, majd viszonylag hirtelen kiért a hegy hosszú Duna mellett, illetve felett húzódó sziklás gerincének a tetejére.

Innentől kezdve a látvány minden eddigi bosszankodásunkat felülmúlta és nem győztünk betelni az elénk táruló fenséges környezet látványvilággal. A sziklaperemen haladva jobbnál jobb kilátópontok követték egymást

 hasonló, de kicsit mindig más látványt, illetve perspektívát adva a szinte lábunk alatt elterülő környezetre. Alattunk a fenséges Duna,

melynek a túlpartján a Mraconia patak befolyójánál az egyik természetes sziklafalból kifaragott hatalmas Decebal szobor nézett velünk farkasszemet,

hogy a környező hegyek lenyűgöző látványát ne is említsem. Ezeken felül innen fentről be lehet látni a kis kazán szorosba, valamint a Román oldali kis kolostort

és a folyó folyásirányát követve a távolabb eső Orsovai öböl kezdeti részét is látni lehet.

A távolban  jól kivehető volt a Cserna völgye és a Domogléd vonulata is. Nem mellesleg a sziklaperem egyik kilátópontjáról rálátás nyílt a nagyobbik Strdac csúcsra, ami szinte függőleges sziklafallal szakad le a Duna felé néző oldalán.

Szintén a lábaink alatt kanyargott a Szerb oldali kanyargós Duna parti országút, ami a Mali Strbac egyik Duna felé lenyúló oldalában éppen egy alagútban tűnt el a hegy gyomrában. A természetes kilátópontok egymást követték, de nem igazán találtuk azt az épített kilátót, aminek elvileg a csúcson kellett volna lennie. Pontosabban megtaláltuk, de csak az összedőlt maradványaira tudtunk felmászni. Innen jól kivehető volt a levezető út vonalvezetése, amit a Szerbek csak egy irányból jeleztek le, abból a célból, hogy az ide fellátogató turisták egy körút formájában járják be a Mali Strbac körútját. A lefelé vezető ösvény egy idő után az erdőben folytatódott és a feljövő lankás szakasszal ellentétben jóval meredekebb módon ereszkedett a folyó menti út irányába. Az alsóbb szakaszon részben érintettünk egy kőbányát is, majd legelésző állatok tűntek fel és persze az őket terelgető nénikével is találkoztunk. Ő elég bizalmatlanul méregetett minket, mint idegeneket, de Cobranco oda köszönt neki szerbül és erre már egyből másként, barátságosabban nézett ránk. Még haladtunk pár száz métert és pár ház mellett is elhaladtunk, majd el is értük az országutat. A gond csak az volt, hogy pár kilométerrel arrébb, mint ahonnan elindult a hegyre felvezető turistaút. Tehát nem volt más hátra, mint a tűző napon, aszfalton legyalogolni a táv hátralevő részét az autóig. Nekem meg bónusz gyanánt, még az autóhoz is fel kellett mennem, hogy nehogy már véletlenül is kilométerhiányban szenvedjek…

A túra kiindulópontjánál még tartottunk egy gyors összegzést és autóval elindultunk visszafelé a vaskapu erőmű irányába. Időben eléggé megcsúsztunk, de nem hagyhattok ki a tekijai strandot,

már csak azért sem, mert elég porosak lettünk a túra során. Mivel az idő  teljesen nyárias volt, így szinte adta magát a Dunában való október eleji fürdőzés.

Természetesen Cobranco az úszási lehetőséggel élve, egyből ki is próbálta a még Herkulesfürdőn vásárolt, "extra márkás", kínai új fürdőnadrágját. Mivel Nekem Cobrancoval ellentétben nincsen a lábujjaim között úszóhártya, így Én csak módjával strandoltam a nem túlzottan meleg folyóvízben

és csak kizárólag a tisztálkodásra fókuszáltam, ami ettől függetlenül üdítően kellemes volt a fél napos menetelés után.

A strandolás után viszont egyenesen vezetett az utunk a határátkelőhöz, ahol a Szerb határőr szinte szétszedette velünk a csomagtartót. Hogy mit keresett azt nem tudtuk, Mi csak azt hajtogattuk neki, hogy túrázni, meg kempingezni voltunk. Ezt tutira csak akkor értette meg, amikor elöl meglátta a már előzőleg betárolt tűzifát. Ezen olyan jót röhögött, hogy egyből intett és már mehettünk is utunkra… A gáton áthaladva Cobranco tartott még egy jó pár technikai információt is tartalmazó ismertetőt az erőműről. Szerencsére a Román oldali határellenőrzésen sem kekeckedtek, így hamar átértünk. Miközben Orsova felé haladtunk a Dunamenti országúton, megálltunk azon a helyen, ahol régen, még a duzzasztás előtt a híres Ada Kaleh nevű sziget volt található a folyó közepén.

Természetesen a szigetből manapság már semmi nem látható, mert jelenleg majd harminc méter mélyen a duzzasztott mederben van. Cobranco itt szintén tartott egy előadást a szigettel kapcsolatosan, főleg annak fényében, hogy ez az akkor még tényleg létező sziget adta Jókai híres Aranyember című regényében a „senki szigetének” az alapötletét. Érdekesség képpen, manapság a sziget emlékét egyedül a főút egyik, Ada Kaleh-nek elnevezett viaduktja őrzi, ami természetesen ki is van táblázva.

 Az út erőmű és Orsova közötti szakaszán jó pár viadukt és alagút található és érdekes módon a vasút a magasan vezetett úttól lejjebb a vízhez szintben közelebb vezet elég látványos módon, miközben a Dunára végig szép kilátás adódik.

 Mielőtt a várost elértük volna, még megálltunk egy út menti pihenőhelyen. Az orsovai öbölre való jó rálátás mellett

van itt pár érdekes dolog, ami felkeltette a figyelmünket. Persze a hatalmas nagyméretű mellekkel megáldott, nem kicsit pucsító pozícióban koszorút dobó női alakot formáló szobor mellett nem is lett volna egyszerű úgy elmenni, hogy ne szemlézné meg az ember fia közelebbről is a szocreál képzőművészet eme csodáját…

De van itt a parkolóban újrahasznosított műanyagdarából készült étkezőasztal padokkal és ortodox imakereszt, stb is, ha bárkinek ezek a dolgok hiányoznának az életéből.

A városba beéve elhaladtunk az állomás modern épülete mellett, majd egy szigorúan „jóáras” benzinkúton megitattuk eddigi és ezen túránkon is mindig hűségesen szolgáló négykerekű igáslovunkat a jó öreg GT Passat-ot.

A következő említésre mindenképpen érdemes érdekesség az a Cserna hídja mellett egy póznára rögzített látszólag jelentéktelen tábla képében mutatkozott. A viharvert, kézzel festett kis táblán nem kevesebb, mint az áll, hogy innentől kezdődik a 2300 kilométer hosszú Kárpátok, ami Orsovától Dévényig tart. Ami azt illeti ez az igen fontos információ, jóval szebben mutatna egy sokkal komolyabb emlékművön, de hát ez itt manapság már sajnos javában a balkáni régió. Mi minden esetre már ezen a kis rozsdás táblán is csodálkoztunk, hogy itt a déli végeken egyáltalán még létezik ilyesmi is… A Cserna hídja után balra fordultunk és szinte egyből az orsovai jól kiépített parti korzón találtuk magunkat. Itt balról a parti sétány mellett jó pár kirándulóhajó horgonyzott Dunai látványhajókázásra vágyó turistákra várva. A sétánytól jobbra rengeteg parkolóhely sorakozott, majd egyből a szoci érában épített panelházak rengetege kezdődött és húzódott felfelé a lankás hegyoldal irányába. Mi gyorsan le is parkoltunk a már régebbről is ismert étterem mellett, hogy egy jót „estebédeljünk”, de sajnos az étterem nagy bánatunkra zárva volt. Mivel éhesek voltunk nem maradt más hátra, mint keresni egy másik vendéglátó ipari egységet, ami végül sikerült is az előző helytől nem is olyan messze. Szerencsénkre a félig önkiszolgáló étterem igen kulturált volt és ami a fő lényeg, szintén rendelkezett a Duna hatalmas vízfelülete felé kilátóterasszal,

 ami nem kis bónusz volt a szemünkben. Az árak és az ételek is elég jónak néztek ki így úgy döntöttünk, hogy mindenképpen itt eszünk egy jót. Az ételeket és italokat az önkiszolgáló jelleg ellenére a kedves kasszás hölgy, kérés nélkül kihozta a választott asztalunkhoz a teraszra és már tömhettük is a pocakunkat. Illetve mielőtt ezt a tevékenységet elkezdtük volna, Cobranco szokásához híven belekezdett a napi gasztro blokkba. Itt aztán a végletekig kielemeztük az elfogyasztott ételeket, italokat, aminek a végén még a választható desszertek bemutatása és a vizes blokk megtekintése sem maradhatott el…

 Közben azért nem lehetett nem kitérni a hegyekkel körülvett nagy vízfelület és partvonalának a látványvilágára sem, ami a lassan lefele menni készülő nap sugaraitól különleges fényekben kezdett látszódni. Az éttermi program után miközben a parton sétáltunk vissza az autóhoz kíváncsiságból végignéztük az útba eső kirándulóhajók szolgáltatásainak ajánlatait, illetve árait,

de azokat aránytalanul drágának ítéltük a már megismert Decebal szobortól induló kishajók tarifáihoz viszonyítva.

A mai Orsova egyik érdekes, Magyar vonatkozással is rendelkező látványos épülete az 1976.- ban, betonból épült, különleges, modern stílusú római katolikus temploma, amit mindenképpen szerettünk volna bemutatni.

 Tehát autóval azt céloztuk meg és szerencsénkre még részben nyitva találtuk. A Magyar vonatkozású táblát is megtaláltuk, ami annak állít emléket, hogy a szabadságharc után ide Orsovára menekítették a Magyar koronát és itt ásták el. Eredetileg az elásás helye fölé építettek egy koronakápolnát, de mivel az az erőmű építésekor víz alá került, így e helyett, itt ebben a templomban állították fel ezt a ma is látható emléktáblát. Sajnos fényeket már nem kapcsolt a gondnok, de még beengedett minket a belső térbe is ahol a különleges, modern szemlélettel készült fali stációkat is végig tudtuk nézni a lámpáink fényénél.

Az is külön érdekességnek számít, hogy a templomban állítólag mind a mai napig vannak időnként magyar nyelvű misék. Ez annak ellenére van így, hogy manapság már igen kevés, elenyésző mennyiségű magyar lakik Orsován és a környéken.

Mondhatni utolsó napirendi pontunk az Orsova feletti hegyen található Szent Anna Kolostort látogattuk meg, amit hálából alapított egy háborúban megmenekült magánember. A fából épült, manapság elég puccosan kiépített kolostorban minden van,

 ami egy ehhez hasonló helyen lehetséges.  Virágoskert, rózsás és külön levendulás ágyásokkal, zárdarészleg, templom, miegymás… Sikeresen megtaláltuk a kolostort alapító Pamfil Seicaru rózsaszínű márvány síremlékét is, amit láthatólag igen nagy becsben tartanak.

Sajnos jó kilátást nem nagyon sikerült találnunk az orsovai öbölre, de már az is csodaszámba ment, hogy nem zavartak el minket az apácák ezen a késői órán.

A kolostor megtekintése után még vissza legurultunk a városba és boltot kerestünk, hogy feltölthessük a következő napokra az ennivaló készletünket. Találtunk is az öböl partján egy már általunk régebbről ismert spart, amit időközben megvásárolt a Carrefour üzletlánc így átkeresztelték. Itt gyorsan, mindent beszereztünk és elindultunk a napi tervezett szálláshelyünk irányába a Mraconia patak felduzzasztott öble irányába, amit már a Mali Strbacról is próbáltunk délelőtt madártávlatból bemutatni. Persze addig még autókázni kellett jó pár kilométert a főúton, ami Orsova után bekanyarodott a hegyek közé és csak egy hágót megmászva, egy igen hosszú, éjszakai kihalt falun áthaladás után tért vissza a Duna partjára.

A parton addig haladtunk a kanyargós úton, míg el nem értük azt a helyet, ahol a Mraconia  öböl kezdődik, illetve ahol a nagy Decebal szobor van kifaragva a hegyből. A szobor idétlen módon kéken van kivilágítva, ami egyáltalán nem adja vissza Decebal vonásait, de még a kontúrját sem nagyon. Itt bekanyarodtunk jobbra az öböl irányát követve és makadám úton úgy jó három kilométert tettünk meg a kiszemelt táborhely eléréséig. A gyors tábortűzrakás után már a sátor felverését, rutinból megoldottuk pár perc alatt. Még egy utolsó napi összefoglalót is sikerült Cobranconak elmondani a kamera részére, majd ezt követően sietve leltettük magunkat a következő ismét élményekben gazdagnak ígérkező Al - Dunai napra.

A viszonylag hideg éjszaka után reggel Cobranco röviden ismertette az előttünk álló nap programját, majd azon elmélkedett, hogy ezen túránkon a sátorban eltöltött éjszakáink számával kimerítjük e az életvitelszerű hajléktalan fogalmát, vagy sem.

Ezek után, egyes egyének Erdélyről alkotott és sajnos hangoztatott, igen furcsa véleményét is megosztotta. Ettől függetlenül sátorbontás közben észrevettük, hogy egy éjszakai állat finoman szólva megtisztelte a sátrunk oldalát az erős szagú vizeletével, így nem volt más választásunk, mint minél hamarabb lemosni a nem kért „parfümöt”… Az elkövető nagy valószínűség szerint egy este már elhajtott, de hajnalban visszatért róka lehetett.

 Még mielőtt elhagytuk volna a Mraconia-tóvá duzzasztódott befolyóját, autóval tettünk még egy kört a part mentén

azt bemutatandóan és konstatáltuk, hogy elég gyors ütemben fejlődik. A tó mellett haladva többször is jó kilátás nyílt az előző napi túránk helyszínére a Mali Strbac hosszú sziklás gerincére.

A Decebal szobor mellett elhaladva, már el is értük a patak torkolatát, ahol egy híd és pár turistákra specializálódott bodega, illetve gagyi áruda is van. Itt persze nem is ez a fontos, hanem az, hogy innen indulnak a kazán szorosokat bejáró, motoros kis sétahajók is. A híd lábánál nem lehet csak úgy elmenni a nagy méretű emléktábla mellett sem, ami a Decebal szobor megálmodójának és finanszírozójáénak állít emléket… Mivel még elég reggel volt, nem tapasztaltunk nagy mozgást,szinte még minden zárva volt. Ettől függetlenül Mi elég jól körbejártuk a helyszint és azt a hajót kerestük, amiből lehetőleg a legjobb felvételeket tudjuk majd elkészíteni.

 Séta közben még egy balkáni zenefesztivál molinóját is kielemeztük, hogy nehogy az a vád érjen minket, hogy nem foglalkozunk eléggé a környék kultúrájával… Közben nyugodt sétával elértünk a Duna egyik legkeskenyebb részén épült Mraconia ortodox kolostorhoz, ami 1993-as építését tekintve nem is olyan régi, bár már a duzzasztás előtt is voltak elődei jó bőven a történelem során. A kolostor mellett még egy sárkánygyíkot formázó képzőművészeti alkotást is megszemléltünk, mielőtt beléptünk a kántálástól visszhangzó kis templomba. Azt hittük valami mise van, de hamar kiderült, hogy csak hangszórókból szól az imaszöveg. Mivel rajtunk kívül senki nem volt a templomban, nyugodtan videózhattuk az igen csicsás és színes freskókkal gazdagon díszített belső teret. Bent olyan tömjénillat volt, hogy már szinte bódult tőle az ember fia, bár lehet, hogy pont ez a cél egy ehhez hasonló helyen. A kolostor után még egy kicsit arrébb sétáltunk pár fotó erejéig, majd visszafelé indultunk, mert időközben már javában gyülekeztek a kis hajók és már hajókázó csoportokat is láttunk.

 Cobranconak sikerült beszélnie az egyik hajós feleségével, de még pár percet várni kellett a hajó tulajára, így ezt az időt kihasználva a Decebal szobor került a figyelmünk középpontjába. Cobranco itt elmondta a szobor méreteit készítésének körülményeit és minden ehhez kapcsolódó érdekességet,

 majd egy, a híd melletti stégre is lelépcsőztünk. Itt szóba került a szoborhoz kapcsolódó történelmi áttekintés is, kezdve a dákoktól egészen a rómaiakig, stb.

Közben előkerült Alex is (Cobranco szerint: alias Adam Sandler), akit már régebbről ismertünk és pontosítottuk vele is a dolgokat a hajókázással kapcsolatosan. Így ezek után már nem maradt más hátra, mint összevárni a jelentkezőket, hogy meglegyen a minimum hat fős létszám. Várakozás közben az egyik árusnál még egy olcsó térképet is találtunk a környékről, amit meg is vettünk. Mivel közben összejött a létszám, már mehettünk is a hajóhoz, ahol kötelezően mindenki kapott egy jóvágású sárga-kék színű mentőmellényt. Ahogy mindenki elhelyezkedett, már indultunk is. Mi ketten a széltől nem védve a hajó elejébe ültünk, ahogy azt külön kértük a videózás miatt. Az első néznivaló természetesen a Decebal szobor, amihez áthajóztunk a már ismert híd alatt. Alex közben folyamatosan magyarázott a többieknek, bár nagy valószínűség szerint ugyanazt mondta el, amit már előzőleg Cobranco is előadott. Aztán nagy fordulót vettünk és irány a Duna, illetve a kazán szorosok. Folyásiránnyal szemben elég jó tempóval haladtunk.

Jobbról a Román, bal felől a Szerb oldali magas sziklafalak között hajóztunk. A már ismert kolostort elhagyva nem sokára elértük a Kis-Kazán Szorost,

 ahol a Duna megközelítőleg 200 méter széles. A Román oldali Kis-Csukár hegy meredek leszakadása után a Duna kiszélesedett és megpillantottuk a dunatölgyesi (Dubova) öblöt.

A hosszan elnyúló falu egy része közvetlenül a part mellett, míg másik része egy kisebb hágóra vezető emelkedőn fekszik, ez elég jól látszik a Dunáról nézve is. A Szerb oldalon egy érdekes, billenthető gömbbel felszerelt, anno a hajózást megkönnyítő jelzőállomás mellett is elhaladtunk. A továbbiakban Cobranco a Duna szabályozásával kapcsolatosan értekezett, míg közben az öblöt elhagyva egyre közelebb kerültünk a Nagy-Kazán Szoroshoz, ami a nevének ellentmondóan keskenyebb az előző „Kicsivel” ellentétben, így csak mindösszesen 150 méter széles.

A „Nagy” előtagot tehát inkább a nagyobb kb. 4 kilométer hosszúságának köszönheti, mintsem szélességének. Ezen a szakaszon a Román oldali Nagy Sukár nevű hegy és a Szerb oldali Velki Strbac között folyik a Duna. A Nagy Sukár oldalánál több hajó várakozott és egy kikötő mólót is megpillantottunk.

 Természetesen Mi is érintettük a csak innen megközelíthető látványosságot, ami nem más, mint a híres Veterani Barlang. A barlang régen elég komoly hadászati jelentőséggel bírt, amit annak köszönhetett, hogy Veterani tábornok 1692-ben erőddé alakítatta át és óriási török túlerővel szemben is védhetővé tette. A barlang belülről már nem emlékeztet erődre, de mindenféle katonai relikviával van tele. Van itt kiállított ágyú, katonaruhába öltöztetett bábúk,

ismertetőtáblák, régi fényképekkel, stb.

Miután a barlangot megszemléztük ismét beszálltunk a hajónkba és már indultunk is tovább a Ponováci Barlanghoz, ami arról nevezetes, hogy nem csak a víz, hanem a szárazföld felől is megközelíthető. Ennek köszönhetően a régi és az újabb időkben is előszeretettel használták csempészútvonalként. A kis hajók itt egymást követve lassan beúsznak a barlangba,

majd ugyanezt megteszik fordítva is, annak ellenére, hogy a barlang falait a hajóból kihajolva akár meg is lehet érinteni.

A barlang után következett az a programpont, ami Csak és kizárólag a Mi kedvünkért lett beiktatva. Ez pedig nem más, mint a Széchenyi Tábla, illetve a 30 méterrel a víz alatt lévő eredetinek a nemrégen ismét kihelyezett és újra felavatott többnyelvű verziója.

 Ennél a pontnál visszafordultunk folyásiránynak megegyező irányba és visszafelé is megtettük a már eddig megismert utat.

A kikötőt elérve egy kicsit csalódottan vettük tudomásul, hogy a másik érdekes „Traian táblát” Alex ezúttal ügyesen kihagyta és máris a kikötéshez készülődött. Na sebaj, majd valahogy bepótoljuk, gondoltuk. A gondolatot tett követte és az autóval Ismét Orsova irányába fordultunk és visszafelé mentünk vagy két kilométert egy éles fordulóig.

 Itt egy parkoló is van a kanyarban és erről a pontról jó nagyot zoom-olva éppen még kivehető a Szerb oldalon lévő Traian tábla, bár ezen a ponton egy út menti ismertető táblán képek is szerepelnek az eredeti kőtábláról, amit a Szerbek az erőmű építésekor bölcsen felemeltek a mai vízszint magassága fölé.

 Tehát így vagy úgy, de legalább ez a tábla is „megvolt”. Mivel már jócskán elmúlt dél, ezért úgy döntöttünk, hogy visszamegyünk a Mraconia öböl bejáratához és az egyik üres étteremteraszon fogunk ebédelni, szigorúan dunai panoráma mellett a már régebbről ismert kirakodós módszerrel végrehajtva... Tehát így is tettünk és ráadásul közben végre láttunk igazi nagy dunai hajót is.

 A minden igényt kielégítő, hatalmas kajálást követően ismét autóba szálltunk és az irányt Dunatölgyes irányába vettük, ahonnan egy grandiózus gyalogos panorámatúrát szándékoztunk a már teli hasunkkal végrehajtani. Út közben érintettük a Kis Csukárra felvezető turista ösvény kiindulópontját és magán az egész falun is áthaladtunk. A kis falu vízparti részein sok új panzió és luxus kivitelű ház van épülőben, de pár igen komoly hajó is ringatózott a luxuskérók kikötőiben, hogy a sok szalonautóról ne is beszéljünk…

Tehát ennyit a „csóró” románokról. Persze nem az egész falu ilyen, csak ez egy érdekes kontraszt volt a megszokottabb, lepukkantabb falurészekhez képest. A falu magasabban fekvő Naszádos nevű részét vettük célba, ahonnan konkrétan közvetlenül az út mellől indul a sárga háromszög jelzés, ami egy részben körutat tesz meg igen látványos, Dunára néző kilátóhelyeket felfűzve.

 A Nagy Csukár platójára egy elég meredek, omladékos, kiszáradt patakmeder nyomvonalát követi az ösvény a ritka erdőben.

 A talajviszonyok meglehetősen változatosak, így a mászás közben nem igazán unatkoztunk, csak egyedül a hőség okozott némi kellemetlenséget. Félórás kapaszkodás után a felszín egyre laposabbá vált és a kilátás is kezdett alakulni mikor elértük a felső plató körútjának a bal oldali kiágazását. Itt Mi továbbmentünk egyenesen, mert tervünk szerint óramutató járásával ellentétes irányban szerettük volna végigjárni a körutat. Itt már csak sétálni kellett, hiszen egy lapos szinte sík plató tetején voltunk. A kényelmes séta közben viszonylag hamar elértük az első Dunára néző „panorámaerkélyt”.

 Innen fergeteges látvány tárult a szemünk elé. A szinte függőleges sziklafal tetejéről lenézve a Duna látványosan a lábunk alatt pár száz méterrel hömpölygött, miközben ehhez a túlparti Szerb oldali Velki Strbac sziklafalának a látványa is társult. A folyó víztükrén az elhaladó kisebb hajók érdekes V alakú csíkokat húztak maguk után,

 ami természetesen csak ilyen magasból szemlélve látszódik így. A tervnek megfelelően sorra vettük a jobbnál jobb kilátópontokat, miközben egyre közelebb kerültünk a Nagy Kazán Szoros legkeskenyebb részéhez.

 Próbáltuk beazonosítani a legszűkebb áttörést, amit egy négyzet alakú piros színű tábla is jelez a hajósoknak. Az ösvényen elvileg nyolc kilátópont szerepel, de szerintünk már többet is felfedeztek az erre járó turisták, mert elég sok hely ki van taposva.

Időnként az ösvény nem a sziklás peremen vezet, hanem bentebb a susnyásban fut pár méterrel és általában ezeken a helyeken helyezték ki a tanösvény számozott ismertető tábláit is.

 Az egyiken még egy viszonylag jó műholdas fotó is szerepel, amin az általunk bejárandó útvonal is jelölve volt.  A sorban következő kilátópontnál Cobranco kiállt egy életveszélyes kiszögellésre, majd egyesek érdekes gondolatát közreadva elmélkedett egyet a Kazán Szoros és a Fekete tenger mélysége közötti összefüggésről is.

  Mivel ez természetesen akkor, ott nem igazán nyert bizonyítást, a gondolatmenetet lezártuk és célba vettük a következő eddigieknél talán még jobb panorámát kínáló sziklateraszt. Útközben Cobranco próbálta ecsetelni, hogy az almás Hegység melyik részén is túrázunk pontosan, de mivel az elmúlt napok alatt a hegység több pontját is felfedeztük már, így nem igazán volt egyszerű dolga. Közben szép lassan elértük a legkeletibb kilátópontot, ahonnan már szinte az egész dubovai öblöt is beláthattuk.

 Itt úgy döntöttünk, hogy elfogyasszuk az ismét megérdemelt „csúccsokit”, ami jelen esetben egy halom édesség képében jelentkezett közös elfogyasztásra. Miközben majszolgattuk a különféle szénhidrátokat, nagy örömünkre végre megjelent egy már nagyon várt, bazi nagy teherhajó is, hogy végre feltegye a pontot az i-re. De hogy az i nagy legyen, Cobranco azért pluszban a látvány mellé még elsütött egy családi mókás történetet is. A kamerával ráközelítettünk pár már előzőleg megismert helyszínre, úgy mint a Kis Kazán Szorosra

 az ott elhelyezkedő Mraconia kolostorra és persze az öblöt körbeölelő Dunatölgyes, illetve a folyami jelzőállomások látképe sem maradhatott el a magaslati repertoárból.

Hasonlítgattuk még a Romániai látszólag jól menő folyami turizmust a Szerb oldali pangással és annak okainak kielemzésével is. Ezek után már csak egy újabb kilátóhely maradt, ahonnan az előzőhöz hasonló tájkép tárult elénk, így nem is nagyon időztünk már tovább. A peremet elhagyva a visszaúton egy ördögszántáson is áthaladtunk, majd a platón össze vissza kanyargott a jól kitaposott, látszólag mások által is járt ösvényünk.  A ritkás erdős, néha nyíltabb legelős területen haladva több helyen adódott kilátás a hegység belseje felé is és meglepetésünkre még legelésző állatokkal is találkoztunk a száraz kopárság ellenére. Cobranco ezen a részen megdicsérte a már egy egész hete tartó jó időt és azon is elmélkedett egy velőset, hogy az ember melyik életszakaszában érdemes felfedezni a világot úgy, hogy még abban gondok nélkül örömünket is leljük. Miután letudtuk a hangulatos útszakaszt, visszaérkeztünk az ösvény azon elágazásához, ahol előzőleg eldöntöttük, hogy melyik irányból tesszük meg a kört. Innen ismét indult a fekete leves, ugyanis a meredek, változatos formavilágú térdet próbáló felfelé már megjárt patakmeder következett, de ezúttal természetesen lefele. Mindketten nem is egyszer megcsúsztunk az apró köves, gurulós makkokkal teleszóródott meredek részeken, de végül sikeresen komolyabb probléma nélkül sikerült visszaérnünk az aszfaltútra, ahol az autót hagytuk. Természetesen nem hagytuk ki az út látványvilága által méltán kiérdemelt matricaragasztást sem, bár agyaltunk egy kicsit, hogy végül a jobbos, vagy a balos útirányjelzőre suvasszuk fel az oda még színben is jól passzoló matricánkat. Az autónál Cobranco még tartott egy gyors napi összefoglalót, bár még volt hátra egy napirendi pont, amit teljesítenünk kellett. Viszont, hogy ez micsoda, azt az e napi videó terjedelmes volta miatt már csak a következő részből lehet majd megismerni a nagyérdeműnek.

A következő napirendi pont szerencsénkre egészen közel volt, ugyanis maximum csak ötszáz méterrel kellett az autóval arrébb gurulnunk. A Dunatölgyest jelző Dubova táblánál kellett balra letérnünk az útról és próbáltunk minél közelebb kerülni a már az útról is különlegesnek kinéző Ponicova barlang kis szurdokvölgyéhez. Rövid túránkat a patakmedret követve kezdtük, ahol rengeteg vaddisznótúráson kellett átkelni. Ezt a részt elhagyva egy hordalékfogó gáthoz értünk, ahol Crajovai illetőségű fiatal túrázó srácokkal találkoztunk. Cobranco váltott velük pár szót angolul és ekkor többek között azt is elárulták, hogy Ők bizony a Dunáról rakatták ki magukat egy csónakból és úgy jöttek végig a barlangon. Ezen jó híren felbuzdulva indultunk tovább a barlang felfedezésére. A szurdokvölgy egyre keskenyedett és mélyült, miközben Cobranco ecsetelte, hogy hol és melyik barlang szárazföld felőli bejáratánál is vagyunk pontosan.

Közben egy rozoga létrához érkeztünk ,

 ahol óvatosan leereszkedtünk pár méterrel lejjebb.

 Innen pár méterre viszont olyanra bukkantunk, amire álmunkba sem gondoltunk volna. Ez pedig egy autó motorja, majd nem sokkal arrébb a komplett autó roncsa volt. Sajnos két mécses is pislákolt közvetlenül a roncs mellett, ami sajnos nem hagyott kétséget a felől, hogy az autóban nagy valószínűség szerint ketten is meghaltak a fenti útról való bezuhanáskor.

 A néhai A3-as Audi  roncsát elhagyva egy sziklához kötözött kötélen is ereszkedtünk még egy rövid szakaszon és már innentől csak lámpáink fényének segítségével haladhattunk tovább a hegy gyomrába.   

Az elején még viszonylag sok szikla nehezítette a járást, de bentebb már simább volt a terep és egész magas, igen jól visszhangozó termeken mentünk át,

 ahol még kisebb cseppköveket is felfedeztünk. Itt kielemeztük a cseppkövek elnevezéseit is, majd folytattuk föld alatti kalandozásunkat. Persze még itt is a lábaink elé kellett nézzünk rendesen, mert régebben az áradó patak még a belsőbb részekbe is elhozott olyan betondarabokat, amikben betonvasak is voltak.

Nemsokára a távolból fényt kezdtünk látni és lábunk alatt megjelent a víz is.

Ez után mehettünk még vagy ötven métert és elértük a barlang Dunára nyíló száját. Innen jól látszott a Duna Szerb oldala is. Ahol most álltunk, délelőtt pár méterrel arrébb már egyszer voltunk a kishajóval. Meglepetésünkre éppen jött is egy kirándulóhajó. Mi villogtunk Nekik párat a barlangból kifele, amit Ők viszonoztak is. Mivel a küldetést sikeresen teljesítettük elindultunk visszafele a barlangban, amit a vártnál rövidebb idő alatt sikerült meghódítanunk teljes hosszában. Kifele még tüzetesebben technikailag is szemrevételeztük a bezuhant autóroncsot, majd a hordalékfogó gátat ismét magunk mögött hagyva nemsokára visszaértünk az autónkhoz.

Miközben az autóval visszatértünk az aszfalt útra, Cobranco tartott egy gyors összefoglalót a vártnál is jobbnak sikerült barlangtúráról. Ezután már vettük is az irányt a Duna folyásával szemben a Román oldalon futó bal parti útvonal irányába. Nem is mentünk sokat az úton és már észre is vettük azt az út mellett felállított emlékművet, amit az ominózus bezuhanós baleset kapcsán helyeztek oda. Gyorsan meg is álltunk és fentről is szemügyre vettük a helyszínt, hogy mi is történhetett valójában.

A szomorú helyszínt elhagyva egy magasabb pontról pillantottuk meg ismét a Dunát, ami elég méltóságteljesen és szélesen, szinte egyenes vonalban folyt a kétoldali hegyek között. Itt Cobranco még egy térképes bemutatót is tartott a még aznap előttünk álló útról. A következő útszakaszon az utunk végig a folyó mellett vezetett,

de sajnos jó kilátás csak ritkán adódott a folyamra,

 mert az út széle szinte végig be volt nőve mindenféle bokrokkal. Így jutottunk el egy viaduktig, ahol úgy döntöttünk, hogy egy jól kialakított horgászhely pontosan jó lesz éjszakai szállásunknak is.

A döntést tett követte és már gurultunk is le a híd alatt a Duna partjára, ahol a túlparti Donji Milanovacra való szép kilátás mellett még egy remek tűzrakó hely is volt. Mire felvertük a sátrunkat, már szinte be is sötétedett

 és már a túlparti városka esti fényei is szépen tükröződtek a víz felületén.

 Az elengedhetetlen tábortüzet is megraktuk és egy már tőlünk megszokott esti kajálást csaptunk a gyengébb stadionokat megszégyenítő LED lámpáink fényénél.

Mire nyugovóra tértünk a levezető mosogatás után, már a fél tizenegy is elmúlt.

Al-Duna: 4. utolsó nap  

 A reggeli nap fényében gyorsan táborhelyet és sátrat bontottunk, már csak azért is, mert a Duna víz szintje emelkedésnek indult a napi duzzasztás eredményeképpen és nem szerettünk volna vízben gázolva elhagyni a táborhelyet. Igaz Cobranco lábai az előző napoknak „hála” elég nehezen akart beindulni, de végül mégis sikerült Neki és míg Én tábort bontottam, Ő még egy reggeli gyors környékbemutatást is összehozott,

természetesen érdekes földrajzi ismeretekkel megspékelve. Érdekességképpen: Szinte hihetetlen, de a régi nagy-Magyarország valaha volt legdélebbi szegletében táboroztunk, ha valaki ezt esetleg nem tudta volna…

A híd alól visszatolattunk az útra és folytattuk a Duna menti autós kalandozást. Nem is kellett túl messzire mennünk, amikor feltűnt a Duna medrében három romos torony maradványa. A tornyokhoz érve természetesen megálltunk, hogy közelebbről is szemügyre vegyük őket,

de ez nem igazán sikerült, mert a partot mindenféle susnya és szúrós rekettye nőtte be. A mai duzzasztás miatt már vízben álló tornyok eredetileg a régi Magyar határvonal védelmi szerepének a céljából épültek az ország legdélebbi pontjának közelében, de jelenleg már csak az enyészet marcangolja őket.

 A parttól fentebb az út túloldalán volt még itt pár jobb állapotú apartman ház is, természetesen panorámás kilátással a folyamra.

Utunkat folytatva a látványos Szerb oldali Lepenszki Vir félsziget mellett is elhaladtunk,

ahol több szép viaduktot és alagutat is megszemlélhettünk. Pár kilométerrel arrébb egy a Dunába benyúló komolyabb sziklafokra kimászva is megszemléltük e remek helyszínt,

majd a pár kötelező fotó után az egyre csak romló időben tovább indultunk.

A következő érdekességet az elég lepukkant képet mutató Drenkova után pillantottuk meg, szintén a Duna medrében. Ezúttal viszont egy közeli hosszú stégre kimerészkedve szó szerint a folyóról szemlélhettük meg Drenkó várát, ami szintén a hajdan volt déli védelmi rendszerünk részét képezte.

Az eredetileg 15 méter magas építményből már csak kis, csonka részek meredeznek ki a vízből, de már azokat a részeket is csak a lélek tartja és nem sokára a teljes enyészeté lesznek, mert beomlanak a Dunába. A vár maradványainak megtekintése után a közeli horgászhely Balkáni igénytelenségét is megtapasztalhattuk egy szeméttel telepakolt élő fa képében. Miután kiszörnyülködtük magunkat, folytattuk utunkat.

 Ismét nem kellett sokat autóznunk és egy a Dunába benyúló félszigetre kanyarodtunk le az útról, mert úgymond vízről akartuk megtekinteni Európa egyetlen „úszó faluját”. A cölöpökre épült luxus apartmanok félkörívben sorakoznak a vízen és elég érdekes képet mutatnak.

 Igaz az eredeti tervekhez képest csak a fele épült meg a komplexumnak, de állítólag ettől függetlenül lehet ide bárkinek szállást foglalnia, feltéve, ha érdekes környezetben szeretne eltölteni akár pár napot. Az útra visszatérve a következő folyó menti szakaszon rengeteg új panziót láttunk épülni, de, hogy az itt pecázó horgászoknak építették e őket az számunkra továbbra is rejtély maradt. Sajnos az idő nem igazán akart javulni, amikor elértük a galambóci szorost.

Pontosabban a bejárata előtti kiszélesedést, ahol a túlparton egy hajóroncs temetőt szemlélhettük meg.

Ez után már annak is örültünk, ha nem esett nagyon az eső, csak csepergett, amikor megálltunk egy újabb út menti látványosságnál. A kis út menti parkolónál egy fűzfa és egy kis forrás is található,

de a fő érdekesség az a hegyoldalban található, elvileg 18 méter hosszú barlangocska. Ami azt illeti a 18 méternek még a felénél is jóval kisebb volt a lyuk,

de ez azért Cobranco-t nem akadályozta meg abban, hogy elmondja az éppen ide tartozó legendáját Jorgován vitézestől, 16 fejű sárkányostól együtt.

 Innen már elég jól látszott a túlparti sok tornyú Galambóci vár és az annál kezdődő hatalmas medertágulat is, ami felé Mi is haladtunk.

Kerestünk még egy érdekességet, de nem vettük észre az út mellett, ezért továbbgurultunk Lászlóvár (Coronini) településig, ahol leparkoltunk, mert itt egy rövid gyalogtúrát is beiktattunk. Miután a helyiekkel pontosítottuk, hogy merre kell felmenni a helyi várhoz, útnak is indultunk egy hegyoldali sikátorszerű utcán. A település szegényes házait elhagyva az erdőben emelkedett tovább az út, ahol rengeteg kóbor kutya is ólálkodott a bokrok között. A kutyafekáliától nem mentes, „elaknásított” úton viszonylag hamar felértünk a romos falakhoz, ahonnan a rossz idő ellenére remek panoráma fogadott minket.

A lenyűgöző kilátás nyílt innen a túlparti galmbóci vár megannyi hegyes tornyára,

magára a Dunára illetve az abból kiemelkedő magányos Babakáj, vagy más néven nagyapó sziklára,

de a hatalmas medertágulat közepén található mocsaras Moldova Szigetre is.

 A nagy víztükör szélén található Babakáj szikla különös mondavilági mítoszai után,

 természetesen szintén Cobranco általi kielemzésre került a közeli Moldova szigetre bevezető, valójában soha el nem készült híd története is.

Majd a vár romjait jártuk be elég tüzetesen, bár jelenleg régészeti feltárás alatt, illetve valamiféle felújítás van folyamatban,

de még most is elég romos állapotban van.

Nem úgy a szemközti, hajdan kilenc toronnyal büszkélkedő, félig vízben álló Galambóci vár, ami nemrégen esett át egy viszonylag minden részét érintő felújításon.

 Ekkor többek között visszaépültek a tornyok tetőszerkezetei, valamint egy új múzeumi szárny is épült. Ezen felül a várat immár elkerülő főút is új alagutat kapott a közelmúltban. A komoly túlparti erősség szemügyre vétele közben Cobranco elmondta nagy körvonalakban a várhoz tartozó elengedhetetlen történeteket, legendákat is.

A Lászlóvár romjain elfogyasztottuk még a megérdemelt csúcs csokikat is, majd a már ismert kóbor kutyáktól hemzsegő úton visszaereszkedtünk a parkolóba hagyott autónkhoz. Az útirányunknak ellentmondóan még egy kicsit visszatértünk a Galambóci szorosba, mert az addig keresett „Baross Táblát” még nem sikerült megtalálnunk. Nem is kellett sokáig keresnünk a hatalmas sziklába vésett emléktáblát, amit az 1800-as évek vége felé végzett második Duna szabályozás tiszteletére alkottak meg az utókor számára az akkor megbízott budapesti kőfaragók.

A sikeres táblakeresés után úgy döntöttünk, hogy egy Lászlóvár feletti magaslatra felautózva a környéken telepített szélerőművek mellől is

 szemügyre vesszük a Duna kiszélesedését és az abban található Moldova szigetet az oda átvezető híddal.

Miután legurultunk a magaslatról megpróbáltuk közelről is becserkészni a hidat, ami nem ment egyszerűen, mert lezárt ipari területekre is be kellett sunnyogni. Végül is sikerrel jártunk és ott álltunk közvetlenül a hatalmas vasszörny alatt, ami pillérek nélkül elég érdekes látvány volt.

Azt hamar konstatáltuk, hogy sem felmászni rá se átkelni rajta nem fogunk tudni, így maximum a híd, nem túl bizalomgerjesztő közvetlen környezetét sikerült lefilmeznünk.

 Volt itt minden furcsa dolog, kezdve a roncshajóktól

egészen a nem működő díszes kör alakú szökőkútig, meg persze az elengedhetetlen kutyák sem hiányoztak...

Az abandoned helyszínről kifelé jövet még egy vadonat új, kompos határátkelő mellett is elautóztunk, mielőtt Újmoldova, majd Báziás irányába folytattuk volna utunkat. A régi Széchenyi út nyomvonalát követve Báziásra érve már megállás nélkül esett az eső.

A hajdanán sokkal szebb napokat látott település fénykorában a Bécs-Báziás vasútvonal Duna parti végpontja és a monarchia egyik legfontosabb Dunai kikötője volt, tehát nem egy kis kereskedelmi csomópont. Mára viszont Trianon következtében sajnos csak egy jelentéktelen, szinte középkori szintre visszasüllyedt Duna parti falucska képében tengeti mindennapjait…

 A valamikori komoly állomásnak már csak a romos víztornya van meg, amin mindenféle gazok nőnek. A hajdani vámház épülete és a jó állapotú régi műemlék kolostor előtt Cobranco még elmondott pár mondatot,

majd megpróbáltuk megkeresni az állítólag itt rozsdásodó gőzmozdonyokat, de sajnos nem jártunk sikerrel. Egy helyi öregasszony megmutatta a régi mozdonyfordító helyét, de más érdekes kézzel fogható dolgot nem találtunk, ezért tovább indultunk a Néra befolyója irányába, ami a jelenlegi Román-Szerb határ vonalát is adja. Addig még láttunk pár korabeli a mára teljesen felszámolt vasúthoz köthető műtárgyat egy, két kisebb híd, áteresz formájában, de semmi más érdekeset.

A Néra folyását követve elég szegényes falvakon autóztunk át, majd a főutat elérve egy bal fordulóval Oravicabánya irányába indultunk tovább, hogy onnan a már ide úton megismert nyomvonalon visszafele Temesvár, Arad, Nagyvárad, Hajdúszoboszló, Miskolc útvonalon autózzunk hazáig. Viszont előtte még Temesvár előtt megálltunk egy útszéli étteremnél,

 ahol egy igen jó és kiadós vacsorát sikerült elfogyasztanunk. Persze természetesen az ide tartozó gasztro blokk ezúttal sem maradhatott el.  De hogy a végére minden teljes legyen, Cobranco az elmúlt pár nap alatt megtett közös túránkat most részletesen nem összegezte, ahogy szokta, de azért Erdélyt mégis összehasonlította más fejlettebb Európai turisztikai régióval egy elgondolkodtató befejező okfejtésében.

Köszönöm mindenkinek az olvasásba fektetett idejét, energiáját, amivel megtisztelt! Mindenkinek Jó túrázást kívánok! Tisztelettel: Bihargó.

Ajánlom mindenkinek az utat. Részletesebben lásd a  és a .