Túrabeszámoló 2018

Tettünk egy rendhagyó túrát Szlovákiában, aminek eseményeit próbálom az emlékeimből összegereblyézni, majd kiderül sikerül-e, persze csak számomra, mert a kedves olvasó nem tudhatja, minden úgy volt-e, ahogy leírom.

A rendhagyó kifejezést két értelemben is használom, mivel olyan helyeken jártunk, ahova a rend nem tette be a lábát, már olyan értelemben, amin vad környéket – távol az emberi civilizációtól - kell érteni. Voltunk már párszor az isten háta mögött, akkor nem írtam, hogy rendhagyó, most meg igen. Vajon mi lehet a másik értelem, ami miatt ilyen szófordulatra ragadtattam magam? Hát az, hogy ez a túra, egy két helyszínen -, de nem egy időben - zajló bringa-mélyinterjú körítése akart lenni. Az apropót az adta, hogy Cobranco nyáron új járművet vásárolt, amivel megjárta a Dolomitokat, és szerette volna részletesebben bemutatni műszaki paramétereit, felszereltségét, de a többnapos túra erre nem alkalmas a feszített program miatt, meg talán annak határait is szétfeszítette volna egy hosszú műszaki blokk. Ezen felül van azért más érdekesség is, pl. hogy Kirrington kolléga is ugyanolyan géppel gazdagodott, mint ami Cobranco-nak lett.,sőt....Én is! Na, ezt egy kicsit bővebben kifejtem.

Az én túrás bringaparkomat – amennyiben lehet egy kerékpár esetén parkról beszélni, de jól hangzik – a fiam 2005-os Merida 26’ MTB-je alkotta, ami valljuk be csomagos túrázásra ugyan alkalmas, de nem optimális, mondom ezt 10 csomagos túra után. Már többször foglalkoztatott a gondolat, venni kellene egy túragépet, de a vágyat elnyomta, a „jó az még” érzés. Aztán jött ugye a 2018, amikor Cobranco és Kirrington is újított, mondtam is a feleségemnek - valamikor szeptemberben –, bár nem nagy meggyőződéssel, csak úgy minta kihallatszanának a fejemből a gondolatok: „Cobranco vett egy új túrabringát, sikerült is alkudni az árából”. a párom azt mondta, „vehetsz te is, de te is alkudd le az árat”. Na mondhatom, ezzel nem voltam kisegítve, mert én vagyok az az ember, aki még nem alkudott soha, sőt nem is tervezem a hátra lévő időben. A boldogult szocialista időkben, amikor még volt KGST piac, ott sem alkudtam, pedig tisztában voltam vele, hogy kell, inkább nem vettem semmit, ha nem tetszett az ár (kicsit róla is szól Sándor György szösszenete). Na, ilyen embernek mondta a feleségem, ha lealkudod, akkor megveheted. Ne lankadj kedves olvasó, lesz a túráról is szó, de az előzmény cizellálása is fontos. Tehát meg voltam lőve, vehetnék túrabringát, de olyat kellene tennem, ami a személyiségemmel ellentétes. Nem is alkudtam meg a sem a boltossal, sem magammal, hanem azt eszeltem ki, hogy megkérem Cobranco-t, alkudja le Ő, hiszen nem csak szeret, de tud is alkudozni, még akkor is szokott, amikor valamit már ingyen adnának. Megbeszéltem vele, beleegyezett – tovább nem részletezem a történetet, pedig lehetne - és sikeresen megvettem én is az új kerót. Így érkezett el a túra ideje, illetve még előtte egy kis részlet. Cobranco kitalálta, hogy Miskolc-Tapolcán lesz a bemutató egyik fele Gabriel Fox-szal, a másik fele,amolyan élspróba, pedig Szlovákiában velem. Ennek a leírásnak nem része a műszaki dolgok taglalása, kifejezetten csak a túráról fogok gondolatokat megosztani.

 

Részletes leírás:

A túra kiindulási pontja Tiszolc (Tisovec 412 m),Felvidéken, a Murányi-fennsíktól DNY-ra fekszik, ami a célpontunk volt. Jó messze van Miskolctól (130 km), emiatt több mint 2 óra hosszat autóztunk, de az időjárás pompásnak ígérkezett, mivel a vénasszonyok nyarának egy része térben és időben belógott a környékre. A távolságnak, a parkoló keresésnek és a KTM Life Action bringák fel-le pakolásának köszönhetően csak 10 óra után tudtunk elindulni a túrára. Egy óvatlan pillanatban bele is rejtettem a leírásba a bringák típusát.

Megragadnám az alkalmat és hirtelen ismertetném a túratervet: egész napos vadontúra, főleg murvás, sziklás feltáró utakon, valamint új utak keresése a régiek helyett, lakott település nem szerepelt az étlapon. Induláskor még hűvös volt, hiába a Cobranco-kék ég, és az éles napsütés, bizony elkelt a harisnya és a meleg felső. A főtértől ÉNY felé indultunk és kevesebb, mint egy km után jobbra letértünk az aszfaltról, be az erdőbe,

 ahol színtiszta terep fogadott, sziklákkal jó kis emelkedőkkel, emiatt egy idő után már nem is lehetett a hideget érezni. Mivel a gépek gumija inkább kevésbé vad terepre jó, emiatt kicsit küzdöttünk a nedves csúszós, helyenként 15%-os emelkedőkkel, de mindent sikerült megoldani hála a sok fokozatnak. A míg az emelkedőn, az erdőben haladtunk nem sok mindent láttunk a környező tájból, csak sejtettük, ha felérünk végre a fennsíkra akkor lehet majd a szemeket legeltetni. Az út vacak rázós köves jellege nem javult, hiába törtünk egyre feljebb, sőt egy helyen kb. 50 m hosszan 20 cm mély habarék töltötte ki az út teljes szélességét, ami sajnos – áthaladás után – rontott egy kicsit a cipők és a kerékpárok – eddig - makulátlan látványán. Konkrétan a gumira és a felnire teljesen ráragadt a – híg beton állagú – sár, amiből jutott a villákra is bőven. A sár oka nem a régen nem esett esőben keresendő, hanem a balra felettünk húzódó szűkületből szivárgó forrás vize állt meg a jobb kanyarban, és a teherautók változtatták dagonyává. Még jó, hogy a vaddisznók nem feküdtek elénk keresztbe. Mikor végre az indulatszavakból álló visszhang elhalkult, újra nyeregbe pattantunk, bár a rázós út miatt nem volt kényelmes az ülés, főleg, hogy nekem volt egy 5 kg-os hátizsákom is, benne minden jóval, mint a télapónak. Ételt, italt egész napra kellett hozni, a meleg ruha, kötelező volt, hiszen október közepén, anticiklon alkalmával a reggel, esték hidegek, szóval nem volt kellemes viselet a zsák, de az élményért mindent. A sár dagasztása után hamar elértük a várva-várt fennsíkot, ahol lebilincselő látvány tárult a szemünk elé,

 ahogy kibukkantunk az erdőből, a vakító napsütésben fürdő – a világ összes színében pompázó – fákkal övezett, füves legelőre. A színek leírhatatlanok voltak, volt ott minden, a mélyzöld fenyvestől, a legelő üde zöldjén át a fák leveleinek a zöldtől, a különböző sárgán és barnán át egészen a vörösig.

A szemünk és agyunk alig bírta befogadni a természet által kínált színorgiát, ezek mellett a látvány elemek mellett, a bringák kétféle fáradt-szürke színe természetellenesnek hatott.

 Innen a Burda hágóra vezetett az utunk, na, nem röhögni, nem kötöttünk a pulóvert, viszont én a recés úttal sem kötöttem nagy barátságot. A hágóról (1.010 m) nagyszerű kilátás nyílt DNY felé,

 és nem csak arra, hanem minden égtáj felé. Észak felől a Fabova hol’a, dél felől a Vysoky vrch csupasz csúcsai méregették a két hülyét, akik a hágón elhelyezkedő turistaháznál,

 guggolva, görnyedve matattak valamit a kerékpárjaik kerekénél. Hát persze, ők nem voltak képben, mi is az a kerékpár bemutató, mert ilyet még nem láttak, de szerintem még más sem. A hágóról aszfalton gurultunk le ÉK felé, először egy szép sűrű fenyvesben, majd amikor majdnem megszoktam a jó sima utat, hirtelen jobbra lekanyarodtunk egy erdei útra, amit olyan kővel burkoltak, mint amit más helyeken a talpfák közé szoktak rakni, ez 912 m magasságban történt.

 Az út a Mala Stozka-t NY felől kerülte meg, a köves út maradt, mi meg kitartottunk és jutalmul újabb kilátó pontot hódítottunk meg (977 m).

A látványokban gazdag pihenés után a Velká Stozka és a Mala Stozka közötti kanyonba ereszkedtünk le, ha lehet még kövesebb úton,

 de szerencsére mind az ember, mind a technika túlélte a megpróbáltatásokat. Legalábbis akkor azt gondoltam ez megpróbáltatás volt, pedig ha tudtam volna…Na, arra még egy kicsit várni kell, menjünk csak szépen sorban. Egyébként a völgy jól nézett ki, főleg az élénk őszi színek miatt, de a domborzat formái okoztak örömet a szemekben fészkelő ízlelő, akarom mondani látó bimbóknak.

 A kanyon útjának második fele már aszfaltot kapott, ahol megint nagy kedvvel gurultunk le, egészen 767 m mélységig.Útközben mellénk szegődött az egykori bányavasút nyomvonala,ami már csak szorványban tartalmazott síneket,konkrétan össz-vissz 10 métert,oda is biggyesztettetek egy múzeumnak berendezett korabeli vagont.

 Az élvezetes gurulásnak az vetett véget, hogy nekünk jobbra K felé el kellett kanyarodnunk, de kanyarodás közben észleltük, hogy van itt egy jó, napos étkező hely és végre ettünk valamit. Én ennek legalább két szempont miatt nagyon örültem, egyrészt a vércukor szintemet normalizálni lehetett, és a hátizsák is könnyebbé vált, na nemcsak azért, amit én megettem, hanem Cobranco só nehéz két kiflijével is csökkent a tömege. Nem beszélve a fél liter söréről. Étkezés után megkezdtük a következő kaptatót szerencsére aszfalton,

 de a  meredekség 7-8%-ról felmászott egészen 12-ig, de nem estünk kétségbe, hiszen annyi sebesség fokozatunk volt, hogy csak na. Egyszer csak elérkeztünk egy – az út mellett álló – masszív medveleshez (973 m),

 amire felmásztam a kamerával és felvettem, amint Cobranco elmondja a monológját a fékek és a "sarki alkalmazottak" hasonlóságáról, különbözőségéről. Szerintem a medvék és vaddisznók azóta is szaladnak az erős hanghatás miatt, míg a 20 km-re lévő településeken azóta UFO megfigyelő köröket hoztak létre, hátha újra jelentkezne a furcsa hang – és a forrását be tudnák azonosítani -, mint amit 2018.10.13.-án délután véltek hallani. A performansz után lemásztam majd mentünk arra tovább, mint eddig.A környék teteje a KLAK-csúcs már ott éktelenkedett felettünk,mint egy vészjósló fal.

 Egy idő után Cobranco érezni kezdett valami bizsergést tarkótájon, amiből arra következtetett, hogy rossz az irány, emiatt visszafordultunk és a magaslesig visszaereszkedtünk. Mivel itt nem volt harmadik út, és számunkra kiderült, hogy nem is lesz, ha a kitűzött célt el szeretnénk érni, akkor toronyirányt kell mennünk. Igen ám, de a torony nagyon magas, a hegy meg nagyon meredek, emiatt szó sem lehetett tekerésről, még a tolás is csak pihenőkkel volt megoldható.

Cobranco azt mondta, nem nagy ügy 970-ről kell 1.180 m-re felmenni, legfeljebb feltoljuk a gépeket. Találtunk valami régen nem járt turista utat, azt próbáltuk követni, de néhol már nem látszott a nyoma sem, na, jól nézünk ki, idegen terepen, messze mindentől, fogalmunk sem volt, hogyan tovább. Ja, mert eddig nem mondtam, Cobranco tudta, hogy itt nincs út, de úgy volt vele, valamit majd csinálunk. Egy régebbi túráján nem erre jöttek, hanem másfelé, de ott pocsék minőségű úton vergődtek, emiatt azt gondolta, most fedezzünk fel új utakat. Erről eszembe jut egy régi történet, fogalmam sincs leírtam-e már, de most megteszem. Olyan 16-17 éve a családdal és a feleségem munkahelyi kollágáival elmentünk túrázni a Bükkbe, de hivatalos túravezetővel, nehogy eltévedjen a sok városi ember. Már jó ideje mentünk, nem volt ismerős a környék, mi csak néztünk, úgy tűnt nem jó felé megyünk, már a gyerekeknek is feltűnt, hogy mellig érő gazban haladunk és szóvá is tették, hogy bizony eltévedtünk, úgy ahogy a gyerek szokta, kendőzetlenül, jó hangosan. Ezt meghallotta a hivatalos túravezetőnk is, aki, az azóta  családi körben szállóigévé vált mondatot mondta, önérzetesen: „ A turista nem téved el csak új utakat fedez fel”. Itt Szlovákiában, valahonnan pont ez a mondat jutott eszembe. Bár egy kicsit túlzok, mert tudtuk hol vagyunk, tudtuk hova akarunk eljutni, csak utat nem találtunk, tulajdonképpen ez a tipikus „új utat fedez fel” tevékenység.Arról nem is beszélve,hogy a Kárpáti-vadon nem olyan,mint a hazai vadon,otthon az ember elkóborol,tök mindegy merre megy,pár óra múlva biztos kilyukad valami lakott területre,itt bizony napokat is lehet bolyongani a semmibe.

 Nagy nehezen feljutottunk egy kis lapályos, nyeregszerű részre, ahol sűrű szúrós szedresben haladtunk, én kézben vittem a bringát, még tolni sem mertem, nehogy gumiszerelés legyen a vége. A Sedlo Sitárovo közbenső hágót, 1079 m magasságban értük el és azt gondoltuk, a nehezén már túl vagyunk, pedig akkor még nem sejtettük. Mit nem sejtettünk? Hát azt, hogy a hátunk mögött hagyott szakasz, éppen csak bemelegítésnek számít majd az előttünk állóhoz képest. Szerencsére találtunk egy, egy nyomos – külföldiül és perfekt kerékpárosoknak: single track – ösvényt és azon toltuk, kézben vittük a kerékpárokat, mikor mit engedett a terep.

 A meredekségről annyit, 25-30 % között váltakozott, de volt egy szakasz, ahol 27 m alatt 10 m szintemelkedést regisztrált a GPS. A hegy oldalában vezető utacska egyik oldalán meredek lejtő, mondhatni szakadék, a másik oldalon majdnem függőleges hegyoldal, és mindenütt óriási fák. Sajnos némelyik nem bírta már a vigyázállást és kereszte feküdt előttünk, ami plusz nehézséget okozott. Volt olyan nagy –, keresztben fekvő fa – amin egy ember nem is tudta átemelni a kerékpárt, hanem egyikünk átmászott, a másik valahogy felemelte, az egyik átvette és a túloldalon letette.

 Mit mondhatnék, a nehézség ellenére élvezetes volt a nem mindennapi bringatúra ezen része. A célunk a Studna nevű hely elérése volt 1.080 m magasságban, de menet közben világossá vált, hogy Studna és közöttünk van egy gerinc, aminek magasságáról fogalmunk sem volt. Olyan 1.200 m magasságban pompás kilátás nyílott az erdő hasadékán keresztül É felé, és nem elég, hogy az alacsony Tátrát, de a magasat is tökéletesen lehetett látni,

 már megérte a kínlódást, a látvány. Itt már éreztük, tényleg át kell mászni a valamilyen gerincen, hogy Studna-t elérjük. Az utolsó szakasz csúszósz sziklás lett, nagyon kellett egyensúlyozni,

 de csak meghágtuk a hegyet és 1.240 m magasságban átbuktunk a gerincen, viszont innen sem lehetett lefelé hasítani, mert a benőtt, meredek ösvényen nem látszottak a kövek, emiatt én lefelé is toltam odáig, amíg biztonságosnak nem véltem az utat. Ahogy kibukkantunk az erdőből hihetetlen szép fennsík bontakozott ki az ünneplőbe öltözött színes növények ölelésében. Nagyon kontrasztos színek, kékek, zöldek, sárgák, barnák, s valahány szín van a skálán, azok mind képviseltették magukat a helyszínen. És szerencsére az út burkolattal ellátott lett, ami a sok terep után felüdülésnek számított. Az úttól jobbra levágtáztunk egy forráshoz, és frissítettünk, majd meglepetésünkre találkoztunk két emberrel, vagy inkább turistával, azért meglepetésünkre, mert eddig senkit nem láttunk egész nap. Kissé sajnáltam, hogy el kell hagyjuk ezt a szép helyet, de az idő telt, és a tervek szerint még sok volt a tennivalónk.. Egyhuzamban gurultunk vagy 7 km-t, ami egyrészt élvezetes volt, másrészt a vége felé már borzongtam egy cseppet, emiatt egy felsőt fel is húztam. Tehát 7 km gurulás után jobbra fordultunk egy sziklás útra, mert szerettünk volna egy olyan, kilátásokban gazdag helyet találni, ahonnan a mellettünk húzódó 500 mély dolinát szemügyre vehetnénk. A fő irányukról lefordulva, több mint 2 km-t zötykölődtünk – kétségek között -, vajon megtaláljuk-e a kilátó pontot. Aztán elérkeztünk Maretkina (995 m) nevű helyhez, ahol túristaház és tábla is állt, ez utóbbinak megörültünk, mert megtudtuk, csak 500 m-t kell menni és lesz szép kilátás. Be is gugultunk az erdőbe és némi terepcross után értünk el, a dolinát szegélyező sziklaoromra,

ahol lélegzetet is elállító kilátás fogadott,

 az alattunk lévő táj, mint egy terepasztal terült el. Jól lehetett látni K irányban Revuca települést, amit már néhány túra alkalmával érintettük,

 valamint Murány-t, ahova még le kell gurulnunk, majd a Dielik hágón átmászva, még le kell gurulni az autóhoz Tiszolcra. Nagy élményt jelentett a látvány,

 megérte a fáradtságot, és majdnem 15 percet töltöttünk itt, mielőtt visszaindultunk volna, hogy folytassuk eredeti irányunkat. Már kezdett csökkenni a nap fénye, amikor 17:00 órakor elértük újra az aszfaltos utat, és újabb kb. 1 km után megérkeztünk a Velka Luka fennsíkra, ami újabb élményeket tartogatott, mivel a nap már majdnem vízszintesen világította meg a nagy sík területet és a környező színes fákat.

 Innen nem indultunk rögtön tovább, hanem újabb kitérőt tettünk, még egy kilátópont megtalálására. Kisebb nehézségek árán, de megleltük,

gyönyörködtünk egy keveset, majd vissza a fennsíkra, ahol beöltöztünk a brutális guruláshoz, ugyanis 900 m-ről 400 m-re kellett lejutnunk. Az út aszfaltos volt, de középen vastag murva csík húzódott rajta, ami miatt a kanyarokban nagyon figyelni kellett, nehogy rásodródjunk és itt - a túra végén - dobjuk el a bringát.Az út többlépcsős szerpentin-kanyarokkal kerülgette a Ciganka nevű sziklakúpot/938m/,aminek csúcsán tanyázik a történelmi Magyarország legmagasabbra épült vára,a Murányi-vár,amire bár többször is ráláttunk,a vészjóslóan közelgő naplemente miatt már nem volt idő,csak egy fénykép erejéig.

 A gurulásról annyit, volt egy 6 km-es szakasz, átlag 8% lejtéssel, ami biztosította az élvezetet, de én közben már szétfagytam. Murányban már nem álltunk meg, mert sietőssé vált, hiszen a nap már lebukott a hegyek mögött,

egyre hidegebb lett és a sötét is kezdett alattomosan bekúszni. Innen még 10 km és 220 m szint várt ránk az emlegetett Dielik hágó formájában, amin már nem is fáztam, a mászás közben elegendő hőt termeltem. Sajnos kiderült, hogy az első lámpám otthon maradt, emiatt csak Cobranco mögött - hunyorogva - gurulva tudtam megtenni a befejező szakasz, és végül – tökéletes sötétben – 18:35-kor értük el az autót,

 majd 22:00 körül értünk haza.

Remélem a leírásból kiviláglott, hogy egy fantasztikus, rendhagyó túrát tettünk a szomszédban, ha nem is mindig hasonlított kerékpár-túrára, de a látvány és az élmény felejthetetlen volt és a bringák is jelesre vizsgáztak, ha az ülőgumóink ezt nem is tudják 100%-ban visszaigazolni.

Utóirat:

A túrában vagy inkább úgy mondanám,a környékben,még sok minden benne maradt,a Muranska-planina vad,"embernemjárta" hegyei,völgyei számtalan szebbnél-szebb,kalandosabbnál-kalandosabb túrákat tartogatnak.A Tiszolci-várhegy és a kimaradt Murányi-sziklakúp meghódításának már  kész túraterve,csak a megvalósításra vár...

Ajánlom mindenkinek az utat. Részletesebben lásd a  és a .