Túrabeszámoló 2017

Ezúton szeretnék köszönteni mindenkit,aki a 2017-es, Cobrancoval közös „Erdélyi Panorámatúra” című túra-videó megtekintésén felül kíváncsi az ezúttal már rendszeresnek mondható írásos túrabeszámolómra is.

A mostani leírásomban szereplő túránkról előzőekben csak annyit,hogy természetesen nem egy hirtelen légből kapott ötlet folytán követtük el. Ezen a területen Cobrancoval 2016-ban már tartottunk egy-úgymond-előzetes terepbejárást,amire a filmben Cobranco is többször utalást tesz. Igaz az említett „előtúra” időhiány miatt egy kicsit rövidebbre sikerült mint ez a mostani. Az előzetes túrának viszont mindenképpen pozitív hozadéka,hogy talán így jobban tudtunk a rendelkezésre álló szűkös idővel kalkulálni. Ennek ellenére természetesen ebből a túrából is maradt ki jó pár megtekintésre szintén érdemes természeti látványosság,de ez ne szegje senki kedvét,mert így legalább maradt további alap az esetlegesen jövőben elkészülő filmek részére.

A filmben szereplő túráink helyszíne a 2015-ös túránkhoz hasonlóan szintén az Erdélyi Szigethegység. Az újdonság viszont abban rejlik,hogy,bár ismét nyugat felől indultunk átszelni a hegységet,de ezúttal túlnyomó részben a keleti felén található tájegységeit,(Torockói Hegység,Gyalui havasok,részben az Erdélyi Érchegység) illetve azok természeti látványosságait járjuk be. Az előbb említetteken felül azért természetesen nem maradhat ki egy két a Pádisi karsztvidékhez tartozó érdekesség,valamint ezeken felül pár az ember által épített,valamint bányászati tevékenysége által létrehozott érdekes látnivaló sem. A bevezetőnek szántak után tehát vágjunk is bele!

 

1. nap

Az első napra komolyabb túrázást nem terveztünk. Így a fő tevékenységünk arra irányult,hogy gépjárműves segítséget igénybe véve megközelítsük elsőnek szánt túránk helyszínét,ami nem más mint a sokak által jól ismert „Tordai Hasadék. Miután Cobranco bő 100Km levezetése után reggel megérkezett hozzánk,rutinos,gyors pakolás vette kezdetét ami közben a túra bevezetőjének felvételét is megejtettük. Az útvonalunk a Nekünk már „szokásos” útirányt követte: Miskolc (Cobranco)-Hajdúszoboszló (Innen együtt)-Berettyóújfalu-Ártánd-Bors (határátkelés) –Nagyvárad,ahol a komolyabb városnézés ezúttal elmaradt. Innen nem a sokak által megszokott (és rövidebb)  E60-as úton haladtunk Torda irányába,hanem mivel időnk engedte a sokkal szebb Aranyos folyó völgyét vettük célba. Várad után Félixfürdőn (Baile felix)megálltunk és egy kicsit körbenéztünk a híres termálvizes fürdőhelyen. A nyáron tömegeket vonzó felkapott,országos hírű idegenforgalmáról híres hely ezúttal a csendesebb oldalát mutatta. Nyugodtan járkáltunk a nagy szállodák által övezett völgykatlan parkosított központi részén,ami így ősszel Cobranco szerint inkább egy arborétumra emlékeztetett. Ez nem véletlen,mert a völgyben feltörő termálvizeknek köszönhetően egy sajátos mikroklíma alakul ki,ezért itt a világon egyedülálló különleges növényfajok is honosak. A parkban, több helyen,télen is kint a szabadban élő banánfákba botlik a járókelő,ami igen szokatlan a Mi klímánkhoz szokott egyénnek. A másik különleges érdekesség a tavi lótuszok termálvizes tavacskái,

amit szintén megnéztünk,bár sajnos most az nem a virágokkal teli arcát mutatta. Ettől függetlenül a nagy „levélerdő” között sikerült lencsevégre kapni pár kinyílt virágot is. A félixfürdői kis kitérő után Belényes felé vettük az irányt. A környék szó szerint katasztrófa által sújtott oldalát mutatta,mert egy héttel előzőleg lecsapott vihar szó szerint szétszedte a házak tetejét több faluban is. Elég szürreális látvány volt az út mellé sebtében letolt sok tonna törött cserép és a rengeteg csupasz gerendákkal az égnek meredező tetőszerkezet látványa. Vaskohsziklás után rákanyarodtunk a hegységet teljesen átszelő 75-ös számú főútra ami gyönyörű helyeken nagy szerpentinekkel küzdi fel magát az 1160 méter magas Bihar hágóra,hogy innen az Aranyos folyó szurdokvölgyén lefelé haladjon egészen Tordáig. A 75-ös útról Sinfalva (Cornesti) után balra tértünk le Mészkő (Cheia) falu irányába,ahonnan a falun áthaladva beton úton egy magaslatig,(ahol természetesen szét is néztünk)majd innen a pár éve leaszfaltozott meredek szerpentinen ereszkedtünk le a Tordai hasadék előtti völgykatlanba.A nap ekkorra már igencsak lemenőfélben volt,

lévén ősz közepét tapostuk. Kiszemeltünk egy jó helyet a sátrunknak,ami nem volt nehéz mert a 0C fok körüli hőmérsékletnél rajtunk kívül senki más elvetemült ember fia nem akart sátrazni a területen. Ezt követően már rutinosnak mondható mozdulatokkal gyorsan tábort is vertünk. Mivel nem volt nagy melegünk és tűzrakó helynek sem voltunk hiányában a környéken (már sötétben) gyűjtöttünk egy kis tűzrevalót,amit meggyújtva az kellemes meleggel jutalmazott meg minket az ez irányú fáradozásainkért cserébe. A ropogó tűz mellett elfogyasztottuk vacsoránkat és eltettük magunkat másnapra.  

 Másnap reggel gyönyörű napsütéses időre ébredtünk,előre megrendelt Cobranco-kék éggel.

 A sátorból való kikászálódás és a reggeli teendők után a kamerának is vázoltuk a napi túratervet,majd hátizsákot felkapva útnak is indultunk a Tordai-Hasadék alsó,felső meghódítása céljából. Egy Magyarországról érkezett,két busznyi gyerek-csorda már reggel ott tobzódott a hasadék bejáratánál,akik szembe majdnem nekünk jöttek,mint a faltörő kos az ajtónak. Az ok természetesen nyilvánvaló,mivel egy mai osztálykiránduláson a legfontosabb tennivaló a mobilok lehajtott fejjel való piszkálása… Egyébként  Cobranco is vázolta röviden ,hogy ez régebben sem volt máshogy ,csak akkor még mobilok nélkül nem volt kíváncsi senki olyanra amiért általában egy osztálykirándulást megszerveznek. A kölköket elhagyva felkerestük a hasadék bejáratánál levő turistaházat ,amit anno még az E.K.E. (Erdélyi Kárpát Egyesület )épített. Innen már egyenes út vezet a szorosba,ahol az első függőhíd előtt egy romos vizimalom is látható. Ahogy átkeltünk a Hesdát patak első hídján

 örömmel konstatáltuk,hogy ingyen fogjuk bejárni a szorost,mert a lóvészedő faházban senki nem tartózkodik,aki megszabadítaná pénztárcánkat a megfelelő összegű lej leszurkolásától. Előbb fás ligetes viszonylag széles úton haladtunk,ahonnan csak néha lehetett felfelé kilátni a már mellettünk meredeken az ég felé törő sziklatornyokra.

A sziklák tövébe érve egy mókás „alkotás” mellett is elhaladtunk,ami abban áll,hogy egy pár gumicsizma lóg ki egy nagy kő alól… A csizmához tartozó egyén természetesen nem létezik,azt csak a képzeletünkre bízzák,hogy a kő alatt van e,vagy sem… Minden esetre morbid egy képződmény az biztos. Innentől kezdve egyre jobb kilátás nyílik a felettünk magasodó sziklavilágra.

A sziklába vájt utat fényesre csiszolták az évszázadok.

 Áthaladunk több hídon,amik közül az egyik régi darabjai elszenesedve hevernek a patakmederben.

Néhol újkori betonrámpákkal könnyítik az amúgy nem túl megerőltető túrát.

 Érintünk több kisebb nagyobb barlangbejáratot,de ezek nem túl látványosak,de a mohás sziklákról csorgó forrás annál inkább,mivel innen remek kilátás nyílik a túlparton magasodó „sárga torony „ nevű sziklaképződményre.

 Vízvételezés után folytatjuk utunkat a patak mellett a szurdokvölgy alján

 és lassan,de biztosan kezdünk kiérni a szoros északi bejáratához,

amit az egyre jobban alacsonyabbá váló sziklafalak is megerősítenek. A szorosból kiérve egy túlparti birkanyáj látványa fogad Minket . A környezet egyre laposabbá kezd válni az északi bejárat felől Magyarpeterd irányába  és lassan beletagozódik a dimbes-dombos tájba.

 Még egy kicsit kintebb megyünk egy hídon való átkelés reményében,mert a piros pötty jelzésű turistautunk a Hesdát patak tulsó oldalán indul felfelé. Mivel az egyetlen magánhíd le van zárva

 így egy gázlón kelünk át és szinte egyből el is kezdjük a meredek vízmosáson való kapaszkodást. Jól jön a fák által adott árnyék,mert igen melegünk lett a közel 250 méter szint kimászása során. A fentebbi régiókban eltűnik a zárt lombozatú erdő amit egy elég „ragaszkodó” típusú rekettyés,bozótos vált fel. Ez a fajta növényzet nem a legjobb barátja a lengébb öltözetű túrázóknak,ez esetben Cobranconak,aki természetesen pár karcot be is gyűjt a tüskéktől emlékbe annak rendje,s módja szerint. Kárpótlásul viszont remek kilátást kaptunk cserébe. Innen a szoros nyugati tetejének pereméről északi irányban a dimbes-dombos táj,

nyugat felé a Gyalui-Havasok elnyúló vonulata,míg kelet felé a szoros túloldali szikláira

 valamint a nagy mélységére lehet jól belátni,

mely látvány déli irányba folytatódik a sziklaperemet követve. Mivel a jelzés a felső peremet követi ezért a kiugró sziklákról jó pár remekbe szabott kilátóhely kínálkozik a mély szurdokra és sziklavilágára egyaránt.

Nagy hévvel kerestük az úgynevezett patkós követ,ahol élőben is szemrevételezhettük volna a szoros legendájának is alapot adó félköríves (a nép által Szent István lovának patanyomait formázó) sziklaképződményeket,de ezúttal úgy elmentünk mellette,mintha ott sem lett volna ,pedig az előző évi próbabejáráson simán megtaláltuk keresés nélkül. Hát erről röviden csak ennyit… A szoros keletkezésének legendáját  és még más ahhoz kapcsolódót is közreadott Cobranco a felső peremen sétálás közben,és egy frankó kilátást biztosító helyen sikerült megpillantanunk a túloldali sziklák legmagasabb pontját jelölő keresztet amit addig hiába kerestünk.

 Ezen felül elfogyasztottuk a jól megérdemelt „csúcs-csokit”, ami ezúttal is müzli szelet volt. És hogy miért müzli a csoki és miért csúcs? A gyakorlottabb túrázók szerintem pontosan jól tudják a választ,ami nem más,mint az,hogy nyáron a nagy melegben sem olvad meg a hátizsákban,szemben az igazival. Csúcsnak meg azért csúcs,mert a meghódított csúcson,magaslaton illik elfogyasztani egyfajta ajándékként az erőfeszítésért és persze a mászáshoz felhasznált energia pótlása céljából sem mellékes. Tehát a „csúcs-csoki”elfogyasztása egyfajta szertartás a túrázók körében és elengedhetetlen része a túra úgymond megkoronázásának. Mielőtt elkezdtük volna az ereszkedést,még kerestünk olyan kilátópontot,ahonnan jól leláttunk Torda városára. Innen már az is jól látszott,honnan indultunk,vagyis a táborhelyünk,

ami környékét megítélésünk szerint éppen egy birkanyáj vette célba trágyázási szándék megalapozott gyanújával  Innen nem messze érintettük az utolsó,még a felső peremen elhelyezett útjelző táblát és megkezdtük az ereszkedést. Erdőben ereszkedtünk, ahol a felvezető útnál lankásabb terepen igen jó tempóban haladtunk így hamar elértük a hegyi mentők faházát. Innem a táborhelyhez már csak egy lépcsősoron kellett lelépkednünk és ismét patakszinten találtuk magunkat. Gyorsan konstatáltuk, hogy a fentről látott birkanyájat követő utóvédharcosok még mindig „aknásítják” a sátrunk környékét a kis bogyóikkal. A sátor szemrevételezése után nem is időztünk sokat, hanem hamar beültünk az autóba és már vettük is az irányt Torda városa felé. A szoros előtti katlanból kivezető igen meredek utat pillanatok alatt letudtuk az új aszfaltnak hála és már gurultunk is lefelé Mészkő falu felé. Mielőtt a falut elértük volna az út mellett érdekes bányászati tevékenységet vettünk észre. Akkor még nem tudtuk mit bányásznak, de kíváncsiságom nem hagyott békén és bár itthon,de utánanéztem a dolgoknak. Kiderítettem, hogy Mészkő falu határában három dolgot is bányásznak: 1.(mi meglepő) mészkövet,2 alabástromot és 3 márgát. Mivel az általunk látott bányában a fehér kövek közül kapargatták ki a barna földszerű anyagot,így kizárásos alapon a márgabányát láttuk. A Tordáig tartó autós utat hamar letudtuk és úgy gondoltuk a belvárosban is szétnézünk. A jó kilátás reményében felcsapattunk a város feletti magaslatra, ahol a temető is található és onnan próbáltuk megszemlézni  felülnézetből a várost. Majd lent folytattuk ahol sok érdekes épületet néztünk meg szép sorban. Többek között a régi megyeházát, a mellette éktelenkedő, évtizedek óta el nem készült kultúrházat a régi sóvám-házat ,de nem maradhatott ki a főtér, a piac, a magas tornyú református illetve a régi katolikus templom sem. Az utóbbi azért különösen nevezetes mivel ebben a templomban régen több országgyűlést is tartottak és 1568-ban itt mondták ki a világon először a vallásszabadságot. A gyors városnézés után északi irányban a Kolozsvár felé vezető főúton hagytuk el a várost, amin Tordatúr (Tureni) telpülésig autóztunk. A falun belül megkerestük a Túri hasadék bejáratát,

ahol egy gyors kajálást is megejtettünk. Sajnos a szoros első részét kőbányának használták, egészen 1992-ig,így elég gyorsan egy holdbéli tájon találtuk magunkat. A nem túl szép Ceausescu örökséget elhagyva viszont egy vadregényes kevesek által ismert és ezért alig látogatott kanyargós kanyonban találtuk magunkat. A régi (egyébként volt kék pont)jelzés hiányában az alig kitaposott,sok helyen alig kivehető ösvényt követtük, ami igen sokszor keresztezi a szoros alján folyó patakot. A változatos, sziklaalakzatokban igen gazdag kis kanyonban

 nézelődve sok barlangszájat is felfedezhetünk, de a pataknak is van jó pár kisebb vízesése,illetve zúgója is. A szurdokon átérve festői sziklavilág közepén egy magánház található,ami mellett a kanyon felső peremére vezető meredek ösvény indul felfelé. (Itt azért megjegyezném,ezen a ponton elég könnyen el lehet tévedni és ha nem figyelünk akkor hirtelen a ház parkosított udvarán találhatjuk magunkat, egy románul Minket szidalmazó,addig fürdőruhában napozó némber társaságában… ) A ház bejárata felől visszanézve a szoros felé remek fotótéma kínálkozik,

amit természetesen Mi sem hagyhattunk ki. A környék innen teljesen úgy néz ki,mintha egy Winnetou film természetes díszletét látnánk élőben. A meredek ösvényen kimászva a sziklafalak szintjét kinyílik a táj és igen jó kilátás nyílik a szorosra és távolabbi környezetére is.

 Fent haladva egy kiépített tanösvény tábláit illetve  a látványosabb kilátást adó szilák tetejét érintve egészen közel haladunk el az éppen ott mászó már lentről is látott alpinistákhoz.

 Közben pedig azon csodálkozunk, hogy gyakorlatilag egy viszonylag dimbes dombos szántóföldi területen vagyunk és gyakorlatilag abba vágódott bele a patak munkája által a több kanyart is leíró szurdokvölgy .Fent a sziklák peremén Cobranco természetesen előadta a szoros elmaradhatatlan legendáit majd tovább haladva viszonylag gyorsan elértük a bánya tetejét és innen már ereszkedtünk is lefelé,bár előtte még elfogyasztottuk az elmaradhatatlan „csúcs-csokit” is. Ereszkedés közben dolgukat végezve természetesen észrevettek a helyi nyájat őrző kutyák,de szerencsére ezúttal sem kóstoltak meg minket. Mivel a szoros méltán kiérdemelte,felmatricáztuk a szoros bejárata felé mutató útirány jelző táblát és mint akik jól végezték dolgukat visszaautóztunk a Tordai hasadéknál felállított sátrunkhoz. Pihentető programként lefekvés előtt még csaptunk egy Cobranco-féle "szalonna előkészítési útmutató"-val egybekötött remekbe szabott szalonnasütést,majd eltettük magunkat másnapra.   

A jó meleg hálózsákjainknak köszönhetően a viszonylag hideg éjszakára fittyet hányva remekül aludtunk volna, ha a sátrunk közelében tartózkodó kutyák nem vonítottak volna egész este időszakos jelleggel… Mikor már majdnem sikerült elaludtunk, mindig jött egy újabb felvonás a kutyaáriából, vegyes (kóbor és pásztor típusú) oda-vissza felelgetős eb hangszereléssel előadva. Reggelre az egyik „vokalista” még a sátrunkat is megrágta előadói lámpalázában. Minden esetre reggel az egyik valószínűsített „előadó” ismét tiszteletét tette a sátrunknál és többek közt a napi péniszkarbantartást is pontosan előttünk intézte. Persze Cobranco nem állhatta meg, hogy ezzel kapcsolatban egy remekbe szabott székely viccet is megosszon mindenkivel. Közben még egy fickó is jött egy terepjáróval, aki a kutyájának a tegnap elvesztett pórázát kereste.

 Míg Cobranco a kamerának poénkodott, Én közben lázas pakolásba és sátoreltávolításba kezdtem egy Jasszer Arafatra emlékeztető szerelésben. A divat világában egyedülálló összeállítást igen eredeti módon egy kapucnis felső és Baseball sapka kombinációjából a hideg reggelnek és a kopasz fejtetőmnek hála alkottam meg. A táborhelyünk elhagyása után Cobranco a közeli Torockó felé tartó rövid autóút közben kamerán kívül meg is jegyezte,hogy pont úgy nézek ki így,mint valami városi narkós… Hát,hogy Ők hogyan is néznek ki valójában,nem tudom,mert egyet sem ismerek,de minden esetre később a Torockóra való megérkezésünk után,illetve a melegedő időnek hála,már hanyagoltam ezt a dizájnt. A talán legközismertebb Erdélyi faluba érkezésünk után a falu főterén található csurgót céloztuk meg.

A reggelink elfogyasztása és a napi program ismertetése közben éppen sikerült lencsevégre kapnunk a híres kétszeri napfelkeltét

 és még a hajnali párától nedves sátrat is sikerült megszárítanunk. A székelykő megmászása előtt egy gyors szemlét tartottunk a falu központjában,

 ahol a múzeum épületén felül, még a templom erődfalával egybeépített tűzoltó szertárat is sikerült bemutatni.

A központot a Székelykő irányába fordulva,kék kereszt jelzést követve az enyhén lejtő Kővár utcán hagytuk el, aminek a sarkán egy ajándékbolt is található. Az utcát keresztező patak mellett található fűzfa-forrásból feltöltöttük vízkészleteinket és az innen már enyhén emelkedő utcát követve kiértünk a falu és a „fekvő óriás”-nak is nevezett hegy közötti lankás kaszálókra. A becsapósan, továbbra is viszonylag enyhén emelkedő legelőről déli irányba nézve már a közeli Torockószentgyörgy várának romjai is egyre jobban láthatóvá váltak. Majd a jelzésünk eléri a sziklás „nagy árok” alsó részét,

 ahonnan a kaptatósabb szakasz kezdődik. Innentől már laza kőtörmeléken vezet az út felfelé és a meredekségi százalék is folyamatosan nő.

Közben egyre jobban nyílik a kilátás lefelé a falu irányába és körbe a környező táj fele is.

 Tartós meredek emelkedésű fárasztó mászás után

 értük el a kb. 850 méter magasan fekvő egyetlen vízvételi lehetőséget a Kőkerti-forrást.

 Rövid pihenő, és Cobranco geológiai ismertetője után folytattuk a mászást az immár füves,de továbbra is igen meredek hegyoldalon,

egészen a hegy kereszt-nyergéig. A kilátás innen is pazar, annyi előnnyel, hogy a nyeregből már messze ellátni kelet felé az Erdélyi mezőség irányába is. Itt megint sikerült összefutnunk egy újabb magyar osztálykirándulós gyerekcsordába, akik elől Én gyors ütemben megléptem a csúcs irányába vezető úton, hogy még a kölkök előtt felérjek a csúcskőhöz. Ez persze sikerült is, de közben Cobranco is direkt lemaradt,mert bölcsen Ő sem akart egy osztálykiránduláson részt venni. És mennyire jól tette, ugyanis így közben alkalma nyílt a „nagy árok” pereméről fejedelmi felvételeket készítenie az immáron légifelvételként körvonalazódó Torockóról,

a felvezető útról és természetesen a környékről is.

 Míg Ő filmezett, közben Én a Székelykő, manapság az ultra-nacionalisták játszóterének számító 1138 méter magasan levő csúcskövének tetejéről távolba nézelődős tevékenységet folytattam,egy-két "fotoaparatcsikkal" egybekötve,

 számomra igen nagy tetszési faktorral. Miután Cobranco is felért a csúcsra,  közösen elmélkedtünk többek között a csúcskő festegetőkről

 és a „természetbarát quadosok”-ról,de geocaching ládát is keresgéltünk,

valamint elfogyasztottuk a megérdemelt csúcs-csokit is. Ezek után elindultunk vissza a kereszt-nyereg irányába, ahol szemrevételeztük a „LED-es Krisztust”. Ez nem más, mint egy nem régen felállított, igen csicsás kinézetű, napelemes rendszerről kivilágított ortodox fakereszt. Mellette természetesen ott áll a Román ortodoxok által túlszárnyalni kívánt, régen élt Magyarok jóvoltából állított, kisebb méretű, de már évszázadok óta ott lévő kőből faragott kisebb kereszt is.

 Innen továbbvándoroltunk a hegy északi oldalán magasodó „Vár-szikla” felé, ami tetejére szintén kimásztunk az északi irányú kilátás reményében.

Útközben a nézők kedvéért Cobranco rövid geológiai,közösen pedig rögtönzött botanikai ismertetőt is tartottunk egy igen szúrós kecskerágó növény közreműködésével. Persze a Vár-szikláról remélt kilátás természetesen nem maradt el. Innen igen jól kivehető volt a reggeli autóval megtett útszakasz egy része

 és a két út menti, szintén újabban épült ortodox kolostor is. Miután a szikláról elindultunk lefele, csatlakozott hozzánk két kutya is, de mivel nem kaptak tőlünk semmi ennivalót, hamar elpártoltak mellőlünk. Az immár piros sáv jelzésű turistaút innen kezdve erdőben, igen meredeken halad lefelé, ami esős időben nagyon csúszós tud lenni. Szerencsénkre viszont a bejárótúra óta hevenyészett lépcsőket és cikk-cakkban haladó, kényelmesebben járható ösvényt alakítottak ki ezen a szakaszon, így viszonylag hamar hátunk mögött hagytuk ezt a részt is. Az erdős szakasz után leértünk a Vár-szikla alatti legelőre,a hegy északi fala óriásként meredezett felettünk.

 Ismét összefutottunk azzal, a most éppen árnyékban hűsölő nyájjal, amivel már reggel is találkoztunk. A juhokkal való találkozást követően már nemsokára elértük Torockó egyik felső utcájának végét, amin végighaladva sok panziónak felújított, vagy éppen renoválás alatt álló ház mellett is elhaladtunk. A falu utolsónak megmaradt vízi malmát sajnos nem sikerült közelebbről megszemléznünk, de cserébe az egyik helyi szuvenír boltban kiélhettük kíváncsiságunkat. A falu központjában szemrevételeztük a nem éppen oda illő ortodox templomot.

 Ezt követően pedig egy különleges építészeti műemlék megtekintése iránti vágyunk is teljesült. Ugyanis a művelődési ház mellett nyíló sikátoron keresztül is megközelíthető egy régi fából épült házikó, ami 1662 – ben épült és ezzel a történelmi Magyarország legrégebbi faháza cím büszke tulajdonosa. Mivel közben már eléggé megéheztünk, úgy döntöttünk, hogy keresünk egy éttermet. De mivel a faluban csak a bejáró túra alkalmával már kipróbált Szarvas vendéglőt találtuk, autóval átugrottunk a szomszédos Torockószentgyörgyre. Igaz ott hamar megtaláltunk az ajánlott Székelykő-kúriát, de mivel éppen rendezvény volt, ezért hamar visszatértünk Torockóra a már jól ismert Szarvas vendéglőbe. Itt Cobranco egy gasztronómiai blokk keretében igencsak részletekbe menően kivesézte az általa rendelt csorbaleves és a puliszka készítésének és elfogyasztásának témakörét. Én közben pedig szerényen elfogyasztottam a kikért klasszikus sült krumplimat egy töltött csirkemell társaságában, bár a puliszkából Cobrancotól Én is kaptam egy kis kóstolót. Az ebéd elfogyasztása  után a falu központjában található turisztikai ismertető táblán elhelyeztük az immár elmaradhatatlan matricát

 és autóval már robogtunk is tovább az újabb napirendi pont a közeli Kőköz-szoros irányába. Úgy 8-10 kilométert tettünk meg a Nagyenyed felé vezető úton és Gyertyános település után és a szoros északi bejáratánál található parkolóig autóztunk.

 Az autótól egyből a nyugati irányban az égnek törő Bogzi-szikla alsó, még nem függőleges, de elég jól emelkedő szakaszán kiépített tanösvényen indultunk el felfelé.

 „Hála” az ebédnek elég hamar meg is álltunk pihenni az egyik ösvény melletti, piros pötty turista jelzéssel ellátott kövön,ahol nem állhattuk meg, hogy poénból együnk egy kis kekszet...  Az Ösvényen tovább emelkedve elértük a közvetlenül az út mellett nyíló Puculea barlangot, ami igen meglepő módon elég összkomfortosnak minősült. Ugyan is még panorámás kilátással és egy remekbe szabott természetes ablakkal is büszkélkedhetett.

 Ezért a rend kedvéért itt még egy gyors ingatlan bemutatót is tartottunk. A barlangot elhagyva egy meredek erdős szakasz következett,

 ami után már kiértünk a sokkal jobb kilátást biztosító sziklák peremére,ahonnan északi irányban még a Torockószentgyörgyi vár romjai is látszanak.

A Bogzi-csúcs tetején egy rozsdamentes csövekből hegesztett ortodox kereszt is áll,

 ami mellett állva bemutattuk a kamerának is az innen igen jól belátható környéket.

Hát volt kilátás,az egyszer biztos,főleg az alattunk tátongó mélységre

Cobranco meg is jegyezte: "Olyan Alpok fílingem van"

 A csúcsról egy kopár sziklás platószerű részen ereszkedtünk lefelé déli irányba, majd ismét erdős részen haladtunk egészen egy hosszú nyergen található tisztásig.Ez a pont eltér a tavalyi "terepfelmérő" túránktól,akkor ugyanis beereszkedtünk a Nagy-Bogzi tövébe,egy zsákútcába.Akkor ezt eltévedésnek itéltük,utólag azt mondom,érdemes a szinteket bevállalni,nagyon szép út.

A 2016-es felvételen "harci tehenek" is jelen voltak a katlanban.

Mint később megtudtam,a vas-szarvak,nem a medve ellen vannak a fejükön,hanem az engedély nélküli "tejvételezést "szándékozik megakadályozni a gazda,ugyanis némely egyedek szeretik megcsapolni a "kollégák" tejkészletét.

 Itt elértük a tavalyi túra vonalvezetését, majd elég hamar kiértünk a Kis Bogzi-Csúcsra.

 Természetesen a szikla tetejéről ismét fejedelmi kilátásban volt részünk. Innen északi irányban teljesen be lehet látni az egész kanyonba, központi részén a nemrég épült magántulajdonú várszerű kinézettel büszkélkedő szállóra.

 Déli irányban egészen Nagyenyedig , sőt jó időben akár még a Déli-kárpátokig is ellátni,

míg a szoros túlsó oldalán  ellentmondást nem tűrő módon az Enyed-szikla magasodik.

 Mivel már szép lassan sötétedni kezdett, ezért úgy döntöttünk, hogy még napvilágon le kellene érni,ezért sovány malac vágtában/szó szerint!/ rohantunk lefelé a párkányon,jobboldalt az ordító mélység fenyegetésében.

 Lejutottunk egészen a „kastélyszálló”szintjéig,

 egy gyors középkori szemle reményében, ami azért szintén sikerült. Igaz a bent kiállított páncélokba nem bújtunk bele, de azért egy gyors kastély bemutatót azért tudtunk rögzíteni a kamerával. Már szinte teljes sötétben értünk vissza az autóhoz, amivel még este meg kellett tennünk jó ötven kilométert, a Nagyenyed, Tövis útvonalat követve, hogy a holnapi napra tervezett Remetei szikla szoros bejáratát, illetve az oda tervezett szálláshelyünket elérjük. A szoros felé vezető makadámút mellett természetesen sikeresen megtaláltuk a tervezett szállásunk helyét, majd a sátor felállítása után nekiálltunk tüzet rakni és a mellett melegedve elfogyasztani a jól megérdemelt vacsoránkat. Arra viszont egyikőnk sem gondolt, hogy rajtunk kívül mások is kérnének az élelmiszerkészletünkből. Ugyan is előbb azt hittük egy, de később a sötétet pásztázó lámpáink fényétől villogó szemeiknek hála kiderült, hogy három (!) a tüzünkre is fittyet hányó róka is pályázott a vacsoránkra! Az igen szemtelen rókákat alig tudtunk elzavarni a nyitott, több napi ennivalóval feltöltött hűtőládánk és a megterített asztalunk környékéről. A tűz mellett Cobranco még elmondott pár gondolatot és utána szép csendben elvackoltuk magunkat a következő, reményeink szerint igencsak eseménydúsnak, és élményekben gazdagnak ígérkező napra.

 

4.nap

Másnap elég hűvös és igen párás reggelre ébredtünk. Ez többek között annak is volt köszönhető, hogy este közvetlenül a Diód patak mellett a Curmatura sziklagerinc Kutas kapu nevű szorosában vertük fel a sátrunkat.

Hamar tiszteletüket tették a helyi "lakosok" is,

akik elég agresszívan törtek utat maguknak a cuccaink között.

 Táborbontás után a sátor szárítgatásán felül részletesen szemrevételeztük az élelmiszerkészletünket. Erre ugyanis az esti ravaszdi rókák igencsak szemtelenül fenték a fogaikat. Az elemózsiában szerencsére nem találtunk hiányt, köszönhetően Cobranco kőkorszaki kőhajigálós vadriasztó technikájának, ami az emberiségnek már évezredek óta és most természetesen nekünk is igen hatékonynak bizonyult. Reggelizés közben

 egy gyors térképmustrát, illetve a napi útvonalterv ismertetését is megejtettük egy füst alatt, majd ezt követően ismét autóba szálltunk. Ezúttal viszont csak pár kilométert autókáztunk folyásiránnyal szemben a Diód patak mentén a sok magánüdülő és egy turistaház mellett is elhaladó vadregényes makadámúton. Az autóval járható út végén egy jó táborozóhely van, ahol a Remetei szikla szoros ismertetőtáblája is megtalálható.

 Miután felmálháztuk magunkat, innen már csak turistajelzéseket követve haladhattunk tovább a patak által létrehozott látványos sziklakanyonba. Előbb még csak erdei ösvényen, később viszont a patak egyre sziklásabbá és szűkebbé váló medrében haladtunk

 a közös kék kereszt és kék háromszög  jelzést követve. Majd pár száz méter megtétele után már csak a sziklás oldalfalba rögzített kapaszkodók

 és lépő vasak segítségével lehetett száraz lábbal tovább jutni. Közben elhaladtunk egy kisebb, majd később egy nagyobb barlang mellett is. Az utóbbi nagyobbnál tér ki egyébként a kanyon felső körútjának kék háromszög jelzése egyenesen a patak túloldalán igen meredek sziklafalon felfelé tovább haladva. Itt még egy fémkereszt is van a túloldali parton, ami egy nem éppen szerencsés kimenetelű baleset eredménye. Mi a kék kereszt jelzésen a patak szintjén maradva jutottunk el a szoros egyik látványosságához az úgy nevezett portáléhoz,vagy más néven sziklakapuhoz.

 Ez nem más, mint egy viszonylag keskeny, de annál magasabb sziklaalagút, aminek a szűk alján a patak teljes szélességben folyik át. Az érdekes sziklakaput oldalról kerülte meg az ösvényünk így szerencsére nem kellett a patak hideg vizében gázolva összevizeznünk magunkat. Nyáron ugyanitt viszont komplett fürdőzést is láttam már, egy (előrelátó módon) fürdőruhával felszerelkezett igen jókedvű turistacsoport előadásában. A sziklakaput elhagyva Cobranco út közben röviden ecsetelte az „endo” és „exzo”- karszt jelenségek közötti különbségeket, míg én közben sikeresen begyűjtöttem túránk első kullancsát a térdhajlatomba.De az élvezetek fokozására majdnem beleléptünk egy éppen akkor ébredező kígyóba is.

 Majd ezek után meg is érkeztünk a kanyon legkeskenyebb, katlannak nevezett részéhez. Itt már ismét kiépített sodronyok

 és lábvasak segítségével lehet továbbjutni, vagy esetleg nyáron, vízben gázolva.

Persze a patakon való első átgázolásunk sem sokáig váratott magára, mert a katlan nevű szakasz után már nekünk is részünk volt eme élményben. Igaz Mi most ezt is megúsztuk száraz lábbal, két fős libasorban, köveken billegős, alig két centivel a víz felett haladós módszerrel előadva.

 A túlparton ismét felkényszerültünk a sodronyokkal és sziklatálcákkal vasalt sziklafal oldalába, hogy egy elég mély patakszakasz felett át tudjunk haladni.

 Innentől felváltva haladtunk hol az egyik, hol a másik parton, illetve a sziklafalakon vasalt részekkel kombinált szakaszokon. A szorosból néhol nagyon jó kilátások adódtak a fenti igen magas sziklafalakra, amit már ezerrel sütöttek a nap sugarai,

 bár a szűk szoros alján ebből eddig nem sok érződött. Ahogy elhagytuk a szoros viszonylag szűkebb részeit, egy konglomerátumos szakaszhoz értünk, ahol Cobranco ismét elérkezettnek látta a kanyon geológiájának és kialakulásának ecsetelését. Mindenesetre nem hagyhatta ki mondókájából a régebben ezen a környéken élő ortodox remetéket és ebből fakadóan természetesen a szoros bejáratánál álló kolostort sem, ahova a túra után később sikeresen el is ellátogattunk. Ezt követően sem csökkent a patakon átgázolások száma, sőt annyiban lett másabb, hogy egyre nagyobb köveken, illetve között kellett lavíroznunk,

 sőt néha még lapos homokpadokon is haladtunk.

 A feladatot egyre több a nagy köveken fennakadt uszadékfa és egyéb hordalék  is nehezítette, de természetesen ezek sem fogtak ki rajtunk.

Szép lassan, de folyamatosan csökkent a kanyon vadsága és nem is olyan soká már azt konstatáltuk, hogy egyre nyugodtabb és csendesebb a környék. Ismét a patak melletti erdőben haladtunk, míg el nem értük a fenti kék háromszög jelzésű út becsatlakozását. Innen még mentünk ötven métert, hogy kiérjünk egy tisztásra ahol pihentünk egy kicsit és szemrevételeztük az ott tevékenykedő, éppen fűnyírásban jeleskedő teheneket. A tisztás szélén álló autentikus mócházat is megtekintettük egy rövid videós blokk keretében,

 majd visszaindultunk az előbb érintett fenti út elágazásához. Mivel innentől a fenti sziklákon haladó „kecskék útjának” nevezett szakaszon terveztük folytatni túránkat. Előtte viszont még mindenképpen fel szerettük volna keresni a bejárótúra alkalmával felderített igen hosszú törmeléklejtőt, hogy egy nem kis vadulásban éljük ki előző évben megszerzett „kőszörfölési” hajlamainkat. A hátizsákot, stb. hátrahagyva nekiiramodtunk az igen meredek kőfolyásnak

 és gyermeki önfeledt örömmel, sokszor négy kéz lábas technikával túrtuk magunkat egyre magasabbra a csúszósan omlós kőtörmelék emelkedőn.

 Persze közben a kilátás is egyre jobb lett a környékre

 az igen magas emelkedési százaléknak hála.

 Mikor úgy láttuk, hogy elértük a kiszemelt sziklát, kis pihenés és ereszkedési technológiai ismertetés után már nem volt más hátra, mint a valódi „kőszörfölés” bemutatása. Ez nem más, mint speciális szörfölésre emlékeztető mozdulatokkal való gyors kőcsúsztatással megvalósított ereszkedés a törmeléklejtőn, ami meredeksége szinte egy síugrósánc meredekségével is vetekszik… Az ereszkedés tetszési faktora garantáltan 100%. 

 Viszont ezt mindenki szigorúan csak saját felelősségre vállalja be, mert az igen magas rizikónak köszönhetően nagyon veszélyes tevékenység és akár kórházi kezelés, vagy a már meglévők mellé egy újabb fém emlékkereszt is lehet a vége a szoros alján.

Tehát az önjelölt bolondokat nem követni, hanem maradni a járt jelzett turistautakon! A bolondozás után folytattuk utunkat a kecskék útjának az ösvényén, ami innentől már egyre vadabb arcát kezdi mutatni.

 A szurdok szinte függőleges északi sziklafalának oldalában vezetett, néhol csak lábnyom szélességű sziklaperemeken kell egyensúlyozni,

 szerencsére drótköteles, láncos biztosítás mellett. A látvány ezen a szakaszon a fenomenális panoráma kategóriába tartozik,

már csak azért is, mert a sziklafal déli irányú letörésein átvezető ösvény több helyen is a letörések igen szűk hasadékain és jobbnál jobb kilátópontokon halad keresztül. Mi több a magasan vezetett ösvényről jó pár helyen le lehet látni a szoros alján magának utat törő patakra és persze az egész szoros sziklavilágára is.

 Természetesen Cobranco az út ezen részén haladva sem állhatta meg, hogy folytassa a már előzőleg a lentebbi szakaszon megkezdett geológiai beszámolóját a szoros sziklafalainak keletkezésével kapcsolatban. Az ösvény itt a kilátópontok között fel le hullámozva halad,de továbbra is szükséges a kifeszített néhol már kiszálasodásnak indult sodronykötelek használata. A látvány miatt a fejünket hol le a mélybe, hol fel a magasba kapkodtuk, de a szép kilátással továbbra sem tudtunk betelni.

 Az egyik pontról, még a kanyon „katlan” nevű szakaszát is sikerül megpillantanunk, természetesen ezúttal szigorúan madártávlatból. Még egy rögtönzött térképes helyszín és útvonal bemutatót is tartottunk, majd szép lassan egy újabb, láncokkal és drótkötelekkel biztosított szakaszon megkezdtük a visszaereszkedést a szurdok mélyebb szekciói felé.

 Miután leértünk patakszintre, utoljára álgázoltunk a túloldalra és a kanyontúra első pár száz méteres szakaszát fordított irányban ismételten megtéve visszaérkeztünk a pihenőhelynél hagyott autónkhoz. Itt tartottunk még egy rögtönzött tájolóhasználati ismertetőt, meg persze megszabadítottam magamat az időközben összeszedett kullancstól is. A túránk kiindulópontjának használt réten a túra utolsó feladata maradt már csak hátra mielőtt tovább indultunk volna, ami nem volt más, mint a matrica elhelyezése a szoros turisztikai ismertetőtábláján. Matricaragasztás után autóba ültünk és célba vettük megtekintés elhatározott szándékával a patak folyásának irányában pár kilométerrel lentebb lévő híres remetei kolostort.  Útközben még megálltunk egy út menti „szent” forrásnál, ami tele volt pakolva égő mécsesekkel és szentképekkel.

 A forrást elhagyva immár friss „szenteltvízzel” felszerelkezve a kolostor előtti napfényben fürdő füves területet vettük célba. Itt felállítottuk a már többszörösen bevált terülj-terülj asztalkánkat, amit a tőlünk megszokott módon ismét megpakoltuk minden földi jóval. Egy rögtönzött löttyteszttel összekötötten megebédeltünk, amihez még társaink is akadtak két kiéhezett kóbor kutya „személyében”. Gyors átöltözés után bementünk a kolostor főkapuján és nekiláttunk bejárni a látogatható területet.

 Beazonosítottuk a főbb épületeket de ezen felül meglátogattuk a kertet,sőt még a belső temetőt is. Cobranco röviden ismertette a kolostor több évszázados történetét, ami közben ütemes kopácsolásra lettünk figyelmesek.  Ez nem volt más, mint a „toaca”-nak nevezett faléc ütögetése, amit az éppen soros apáca az újabban épült templom körbejárása közben hajtott végre. Mivel tiltás itt kiírva nem volt, így gyorsan be is mentünk egy gyors körülnézésre. Sajnos az újjal szemben a régi templom manapság múzeumként üzemel, ahova most nem lehetett bevinni a kamerát, ezért azt bemutatni nem volt módunk.

 Viszont az oldalfalában található „szentvíz” forrás csapokat sikerült bemutatni közelebbről is. Sokaknak nagy csalódás lehet, de mint helyben megállapítottuk a „szenteltvíz” egy egyszerű házi vízmű segítségével működött… Nézelődés közben szinte folyamatosan éles macskanyávogást hallottunk, aminek a „forrását” egy falnak támasztott kőlap alatt megbújó reszkető kismacska formájában meg is találtunk. Az egyik apáca közölte is velünk, hogy nyugodtan elvihetjük, ha akarjuk, de ennivalót még könyörületből sem adott neki egyik kolostorlakó sem… Az autóhoz való visszamenet és az újabb autós szakasz megtétele közben még elmondott Cobranco pár érdekes dolgot az ortodox vallással és a kolostor történetével kapcsolatosan. Szinte alig vettük észre, de beszélgetés közben  igen hamar kiértünk a hegyek közül. Tövisnél északnak fordulva továbbra is jó tempóban haladtunk a  következő úti célunk, Nagyenyed irányába. A különféle amerikai agyament szokások út alatti kitárgyalása még akkor is tartott közöttünk mikor megérkeztünk a Nagyenyed főterén található erődtemplom melletti parkolóba. A város főterén egy gyors séta keretében ezúttal a teljesség igénye nélkül érintőlegesen felkerestük, vagy csak messzebbről felvéve bemutattuk Nagyenyed pár fontosabb épített nevezetességét. Többek között megnéztük az erődtemplomot,

a régi református kollégiumot a volt városházát,de a katolikus,az ortodox templom

 és a műszaki kollégium épülete

 sem maradt ki a gyors bemutatásból.

A városban való sétálgatás, nézelődés közben ismét nagyon elszaladt velünk az idő, így egyes történelmi események ismertetését már csak a torockószentgyörgyi vár felé vezető autóút közben tudta Cobranco elmondani. A kőköz szorost még elég jó fényviszonyok között sikerült ismételten lefilmeznünk, bár most pontosan a másik, vagyis déli irányból láthattuk az útról a már ismerős impozáns sziklafalakat. Torockószentgyörgyön éppen szembe jött velünk az egész napos legelészésből hazatérő tehéncsorda és az azt követő kecskék áradata, aminek az idő hiánya miatt nem éppen örültünk. Ettől függetlenül nagyon érdekes momentuma volt a napnak a rengeteg háziállat vonulásának látványa és ezt szerencsére a kamerával is sikerült megörökítenünk. Miután kiértünk a faluból egy fényképezkedő menyasszony, illetve pár mellett is elhaladtunk. Itt a nap már nagyon lenyugvóban volt, így mindenképpen gyorsan közelebb kellett jutnunk a várhoz, hogy sötétedésig még tudjunk pár értékelhető felvételt és fotót készíteni.Autót nem kímélve felvágtáztunk a várhoz vezető makadámúton, egészen addig a pontig, ahonnan már csak gyalogosan lehetett tovább menni.  A jó autós megközelítésnek hála, pár perc elteltével már a romos vár falai mellett voltunk.

 Amint a Toroczkayak ősi fészkének falain belülre kerültünk, szép kilátás reményében egyből egy jó panorámával rendelkező kilátópontot kerestünk. Gyorsan meg is állapítottuk, hogy a Székelykő innen a várból nézve tényleg egy fekvő óriást formáz,

 tehát a hegy ezen elnevezése is igen találó. Majd kicsit nyugatabba fordulva a még talán legépebben megmaradt torony irányába nézve beazonosítottuk az Ordaskövet is.

Ezt követően Cobranco szokásához híven a vár történelmének rövid ismertetésébe is belekezdett. Miután ez is megvolt, megpróbáltuk közelebbről is szemügyre venni a vélhetőleg régen lakótoronyként funkcionáló várrész falán lévő, mára már alig olvasható kőtáblát. Sajnos a táblát elolvasni már nem nagyon tudtuk a fényviszonyok miatt,de a torony belsejében megkíséreltük elképzelni a látott nyomok alapján,hogy eredetileg hány szintes lehetett fénykorában a várnak ezen része. A tornyot elhagyva Torockószentgyörgyöt próbáltuk a kamera által madártávlatból megszemlélni,

de sajnos a kamera már nem nagyon tudott éles képet generálni az egyre jobban lemenő nap gyenge sugarai miatt. Gyorsan megpróbáltunk még minél több helyről jó képeket készíteni és beazonosítani a hajdan volt helyiségeket a vár romosabbik részén.

 Fel,s alá jártunk a megmaradt romos falakon és közben Cobranco előadta ,hogy a vár és a környékének urai, vagyis a Toroczkayak miként próbálták fegyelmezni időnként a környék lázongó lakóit, amikor nézeteltérés támadt közöttük. Közben szépen lassan, de biztosan kezdett teljesen ránk sötétedni, így elég kísérteties oldalát mutatva búcsúzott tőlünk a várrom az időközben feljövő hold fényében. Az autóval már teljes sötétségben ereszkedtünk le vissza a faluba, majd az esti arcát mutató szomszédos Torockón is áthaladva ismét egy éjszakai táborhely megközelítési projektbe kezdtünk bele. Az útvonal röviden a következő volt: Torockószentgyörgy, Torockó, Borrév,innen az Aranyos völgyén felfelé ,majd észak felé (a régi kisvasút hídjánál) a podságai szoros irányába letérve,majd áthaladva a szoroson, elérni Felsőpodsága települést.  Majd ott tábort verni a Bélavár nevű sziklaóriás tövében. Hát, ami azt illeti ez így elég hosszú felsorolás lett, de nincsen mit tenni, ha már ténylegesen ezt az útvonalat jártuk be. Mire megérkeztünk, már igencsak későre járt, de ez nem tántorított el minket attól, hogy egy nagy, még friss tehénlepényből egy kellemesen melengető tábortüzet hozzunk létre. Közben felvertük a sátrunkat és még mielőtt lefeküdtünk volna, egy konzerv chilis babból készült vacsorát is elkészítettünk a tábori gázfőzőn.

 Közben végig egy ismeretlen eredetű rekedt ortodox templomi karattyolást hallottunk a hegyoldalból, amit egyikőnk sem nagyon tudott mire vélni, pláne itt az isten háta mögött… Mire minden tervezett feladattal végeztünk és közbe még jól is laktunk, már éjfél is elmúlt, de azért a lobogó tábortűz mellett Cobranco még gyorsan tartott egy rövid összegzést az elmúlt napról. A pár, kamerának elmondott mondat után pedig jól bevackoltunk a sátorba és egy fárasztó és intenzív nap után eltettük magunkat éjszakára.   

A folytatáshoz egy kis megjegyzés:

Mivel Cobranco az idei túránkat ezúttal nem időrendi sorrendben adja közre így most egy kis „ugrás” következik az előző rész leírásához képest. Tehát a film ezen részének történéseit alapul véve folytatom a túraleírásomat.

Ezen a napon a Bihar hegység mócvidékét és a szomszédos Erdélyi Érchegység pár megtekintésre érdemes látványosságát vettük célba.

A nap ismertetőjét egy igen jó kilátással büszkélkedő út menti pihenőhelynél tartottuk meg. Már csak azért is mert itt ebben egy remekbeszabott óriás térképtábla is segítségünkre volt. A közeli „Vertop”vagy magyarul Bihar-hágón átautózva az Aranyos folyó felső folyását követve ereszkedtünk lefele a remek minőségű főúton.

 Felsőőrt (Girda de sus) elérve északnak fordultunk és a felső mócvidék pár látványossága felé vezető szintén jó minőségű de már csak egy sáv szélességű úton haladtunk egészen egy jól kitáblázott elágazásig. Itt ismét egy gyors autóból most éppen ki nem szállós ismertető után már robogtunk is tovább az újabb építésű hegyi úton az aranyosfői jégbarlang irányába. A néhol igen meredek és szerpentines útról több helyen szép kilátás adódik a környék hegyeire és még a hegység legmagasabb csúcsa az 1849 méter magas Nagy-Bihar is megpillantható. Miután megérkeztünk a jégbarlang bejáratának közelében kialakított parkolóhoz Cobranco bemutatta a környező infrastruktúrát az összes kóbor kutyával egyetemben, majd egy széles turista úton elindultunk a parkolótól mindössze pár perc sétára található jégbarlang bejárata irányába. A jegyvétel után ezt a manővert még párszor megismételtük, mert mindig sikerült valamit az autónál hagynunk. Az egyik turistákra szakosodott erdei-terméket kínáló árus harmadjára már kicsit furcsán is nézett ránk a végén, gondolván ezeknek sincs ki minden kerekük jelszóval… A beengedő kapunál konstatáltuk,hogy simán be is sunnyoghattunk volna,de ezen tovább már nem sokat elmélkedtünk ,mert már lépcsőztünk is lefelé a függőleges tátongó barlangkürtő oldalában.

A lépcsőrendszerről jó lelátás adódik a barlang belseje felé nyíló bejáratra és a több generációs fa létramaradványokra is. Az alsóbb régiókban már megjelent a télen a barlang kürtőjébe beesett és az óta sem elolvadt összetömörödött hó is. Leérve kitárult előttünk a barlang legnagyobb terme, ami most éppen nem a leglátványosabb arcát mutatta, mivel már a nyár folyamán több látványos (tavasszal és nyáron is még létező) jégalakzat is az olvadás „martalékává” vált. Ebből is következik, hogy aki a barlangot a legszebb pompájában szeretné látni az tavasszal, vagy kora nyáron tekintse meg. Már csak azért is, mert érthetően ebben az időszakban a leggazdagabb a jégalakzatok felhozatala és az általunk is többször emlegetett „cápaszáj” és a belső terem jégoszlopai is ezen időszakban a legszebbek, illetve leglátványosabbak. A barlang bejárása folyamán Cobranco természetesen ismertette a barlang történetét és geológiai kialakulását is. A barlang körtőjében való felfele lépcsőzés közben még vetettünk pár pillantást a mélybe és megcsodáltuk a vastag moharétegeket is,

 amiken folyamatosan csöpögött a víz, ezzel ideális élőhelyet teremtve ennek a növénynek. Az autóhoz visszaúton megálltunk a már említett árusnál és közelebbről is szemügyre vettük az általa kínált házi kézműves különlegességeket. Majd innen nem messze, mivel botanikai tudásunk egyikünknek sem volt elég szerteágazó így csak találgatni tudtunk, hogy az út mellett tömegesen virágzó lila színű virággal büszkélkedő növénykék krókuszok voltak e, vagy sem… Az autóhoz visszatérés után egy másik úton indultunk el lefelé, mert úgy gondoltuk megtekintjük a felső mócvidék különleges kultur-táját, és annak furcsa településszerkezetét. Vagyis az elkerített hegyi kaszálókat és az össze vissza épült szórványtelepülések láncolatát, ami valami nagyon természetes módon szinkronban van a természeti környezettel. Később elhaladtunk a Kalinyásza Rét felé vezető útelágazás mellett, majd szép lassan elkezdett szűkülni a völgy. Nem is sokára elértük az Ördöngős-szurdokot, ahol több helyen is csak a patak felett épített hosszanti módon megalkotott hidakon lehet a szűk szakaszokon autóval áthaladni.

 Eközben felfelé hatalmas sziklafalakban és az azok oldalában nyíló barlangszájakban gyönyörködhettünk, egészen addig, míg a János-kapu barlang bejárata melletti sziklaperem alatti táborozóhelyig nem gurultunk. Itt az időközben eleredő esőtől nem zavartatva tartottunk egy igen bőséges élelmiszer felhozatallal támogatott kajálást, ahol még egy „löttytesztet” is megejtettünk. Táplálkozás után betámadtuk a János-kapu barlangot, de mivel rácsokkal le volt zárva, sajnos ezúttal nem jutottunk be.

Kicsit csalódottan, de kedvünket nem szegve indultunk tovább a következő napirendi pontunk az Erdélyi érchegységben található Detunáta felé. Az Ördöngős szurdokból kiérve Felsőőrnél balra fordultunk az Aranyos völgyén a folyócska folyásirányával megegyezően. A folyót követve Topánfalváig autóztunk, ahol délnek vettük az irányt. Áthaladtunk a verespataki elágazáson, ahol egy pár snittet is felvettünk,

 majd Abrudbánya után pár kilométerrel balra tértünk és az aszfalton Búcsony településig gurultunk. Innen tovább már csak makadámúton lehet tovább menni a Detunáta irányába,ami a kihelyezett tábla szerint éppen le volt zárva… A táblára szokásunk szerint fittyet hányva már csapattunk is felfelé az igen meredek,esőtől igencsak felázott hegyi úton. Az utolsó emelkedőn csak a jó szerencsénknek köszönhetően sikerült felkapartatnunk a fenekünket cipelő négykerekű gépsárkányunkkal, de végül is sikerült a Detunáta turista körútjának kiindulópontjáig feljutnunk. Innen már egészen jó panoráma tárult elénk, de mivel a nap már lemenőben a hőmérséklet meg zuhanóban volt, így nézelődés helyett inkább autóstól besunnyogtunk egy hevenyész módon felkerített területre és a táborhelyünk kialakításával kezdtünk foglalkozni. Este egy jókora szélvihar kerekedett, ami majdnem elvitte a sátrunkat, de legalább reggelre cserébe jól felszárított mindent, amit a tegnapi eső feláztatott. Cobranco reggeli napi programismertetője közben feltöltöttük energiatartalékainkat az édesanyám által házi gyümölcsből készült korongok fogyasztásával, majd táborbontás után nekiindultunk a kopasz Detunáta körútjának a piros pötty jelzésen.

 Utunk közben lépten nyomon az előző heti nagy vihar nyomaival,vagyis sok kitört fával találkoztunk. a talaj kezdett lassan megváltozni és hirtelen azon kaptuk magunkat, hogy mohával dúsan benőtt kőrengetegen haladunk,miközben az erdő egyre ritkult. Ennek oka nem volt más, mint a Detunátáról az erózió következtében lehulló bazaltoszlop törmelék felhalmozódása.

 A kőtenger peremét elérve tartottam egy rövid geológiai magyarázatot, majd az erdőbe visszatérve folytattuk utunkat addig a pontig, ahol a Verespatakra tartó piros kereszt ösvény balra letér. Itt még egy szembejövő nyájjal is találkoztunk, de mivel Mi jobbra, más irányba indultunk tovább a pásztorkutyák figyelmét ezúttal nem vontuk magunkra. Innen kezdve meredek szerpentines ösvényen másztunk felfelé, több jó panorámával rendelkező kilátópontot érintve, ahol természetesen fotókat is készítettünk. A meredek útnak köszönhetően viszonylag hamar felértünk a Detunáta sziklás ferdén barázdált gerincének tetejére, ahonnan már sokkal jobb kilátás tárult elénk, mint az előző kilátópontokról.

 A sziklaperemről nemcsak körbe, de lefelé is érdemes volt szétnézni, mert jól láthatóak innen az erózió által a mélybe lehullott, innen fentről szétszórt gyufaszálaknak kinéző letört kődarabok, amik már hatalmas kőtengert alkotnak a meredeken feléjük magasodó sziklafal lábainál. A gerinc tetején szokáshoz híven tartottunk egy rövid közös geológiai, bányászati és legendaismertető előadást, majd a gerincen haladó turistautunkat követve nemsokára megkezdtük a Detunáta lankásabb oldalán való leereszkedést. Persze a lankásabb oldalon is szembesültünk nehézségekkel, mert itt is egy billegő kövekben bővelkedő szakaszon kellett ereszkednünk, ami nem mentes a balesetveszélytől. A veszélyes szakaszt elhagyva már csak egy pár tíz méteres erdős rész következett és kiértünk egy erdészeti útra, amin jobbra fordulva jó tempóban haladtunk visszafele az autó irányába. Kisvártatva elértünk egy nagyon jól kiépített pihenőhelyhez, ahol minden rendelkezésére állt egy magunkfajta túrázónak, hogy jól érezze magát. Volt itt rönkökből készült asztal, padok, esőbeálló, forrás és fenyőillatos erdő széli környezet, de még a napfényben úszó füves rétre vágyóknak is megtalálható volt itt, amolyan minden az egyben jelleggel. Itt ittunk egy jót a frissítő forrásból, majd egy innen induló jelzetlen erdei ösvényen ismét visszamentünk a Detunáta lábához, hogy egy más perspektívából is megszemléljük a természet eme csodás alkotását. Pár képkocka felvétele után visszatértünk a pihenőhelyhez, majd onnan a közelben hagyott autónkhoz, ahol egy gyors túraértékelést tartottunk, majd autóval elindultunk a következő úti célunk felé. Búcsonynál, mielőtt az aszfaltos utat elértük volna, belefutottunk egy útépítésbe ahol várakozni voltunk kénytelenek, de szerencsére hamar elengedtek a buldózerrel dolgozó munkások, így nem vesztettünk túl sok időt. Fő csapásirányunk ismét az Aranyos völgye volt, de mivel nem akartunk ugyanazon az úton visszamenni, mint amin jöttünk úgy döntöttünk, hogy egy átkötő ipari úton a külszíni bányák meddőhányóit útba ejtve érjük el az Aranyos völgyét, amin majdnem Tordáig kívántunk tovább haladni. Az út minőségétől eltekintve ez egyébként nagyon jó döntésnek bizonyult, mert az út hágójától és az onnan már gyalogszerrel felfedezett Hollókő csúcsáról

 igen szép kilátások nyíltak minden irányba.

 Még Verespatakra is ráláttunk az emlékezetesen nagyon szeles időben meghódított magaslatról.

Utunkat folytatva több lepukkant ipari létesítményt is érintettünk, aminek egy része még ugyan működött, de a legtöbb már ránézésre is évek óta már nem termel. Az Aranyos völgyét elérve jobbra fordultunk és a folyás irányát követtük. Út közben megálltunk egy helyen, ahol a hírhedt magyarirtó mészárlásairól elhíresült Avram Iancu szobrát közelebbről is megszemléltük, illetve egy turisztikai ismertető tábla segítségével bemutattuk a környék látnivalóit.A Szolcsvai-búvópatak,ami szintén itt van,ezútal kimaradt,de egy tavalyi fotó visszaidézi emlékét.

 Ezt követően egy az Aranyos felett átívelő rozoga függőhidat teszteltünk le,

majd a híd mellett kialakított út menti pihenőhelyen meg is ebédeltünk. Kicsivel lejjebb az említett helytől a Bedellő hegyvonulatáról lefolyó patak vízesésénél

 egy hídszerű csatorna segítségével kialakított forrásnál friss vizet is vételeztünk,

 majd konstatáltuk, hogy a folyót követő kisvasút pályáját elkezdték kigyomlálni. Azt nem tudjuk miért tették ezt, bő húsz év elhanyagolás után, de vagy a vasutat szeretnék újra indítani,vagy esetleg a festői Aranyos völgyében a sínek felszedése után kerékpárutat szeretnének kialakítani turisztikai céllal. Ezeket persze csak találgattuk, de akármelyik is lenne valószínű, mi mindkettőnek örülnénk. Még mielőtt az Aranyos utolsó szűkebb Borrévi áttörését elértük volna egy napi összegzést tartott Cobranco az egyik útmenti Aranyos hídon, így búcsúzva ettől a nem éppen időrendi sorrendben következő, de szintén látványosan élménydúsra sikeredett részről.

És most térjünk vissza a Bélavár tövében eltöltött éjszakánkhoz, ami pihenés szempontjából sokkal jobban is sikerülhetett volna, ha a szemközti hegyoldalban található házból egész este nem kellett volna nagy hangerővel „közreadott” román nyelvű ortodox templomi kántálást hallgatnunk. Az elején nem tudtuk mire vélni a dolgot és abban reménykedtünk, hogy később abbamarad ezt a fajta környezeti hangszennyezés. Viszont később rá kellett jönnünk, hogy nagy valószínűséggel valaki túl sokat ihatott és a különös műsort sugárzó rádiót meg úgy felejtette kopp hangerőn… Reggelre csak annyiban változott meg a műsor, hogy ébresztő gyanánt híreket és időjárás jelentést, majd később popzenét  hallgathattunk. Ezen felül még fáztunk is egy kicsit, mert este ráadásul még igen hideg is volt. Még pedig olyannyira, hogy a sátor felületén lecsapódó esti pára reggelre szilárd halmazállapotot vett fel. Ez később kivételesen előnyünkre is vált, mert így legalább csak le kellett ráznunk a fagyott „jégcseppeket” a sátorlapról és a szárítgatás lépését  ezúttal szinte teljesen kihagyva, már csomagolhattuk is el. A reggeli deresedést kihasználva az autó hátsó szélvédőjére még egy hirtelen felindulásból elkövetett grafittit is kreáltunk, tartalmában a dátummal és a meghódítandó helyszín nevével. Míg Én pakolásztam, addig Cobranco körbekamerázva bemutatta a helyszínt,

 amiből természetesen a tőle megszokott éppen aktuális poén sem maradhatott ki. Majd nekiláttunk a fagyott reggelink elfogyasztásának és egy füst alatt megejtettük az előttünk álló túra térképes ismertetőjét is. Közben megjelent a lármás házikó lakója is, aki éppen a teheneit hajtotta ki az aznapi legeltetetés helyszínére. Tőle röviden érdeklődtünk a körtúrával kapcsolatban, amit Ö öt órásnak mondott, de még mielőtt tovább ment volna, elnézést  kért az esti zajongásért. Kicsit megkésve, indultunk el a Bélavár meghódítására, de szerencsénkre hamar megtaláltuk a nyári bejárótúrán fel nem fedezett jelzést. Mivel az, (ahogy már előzőleg is sejtettük) egy időnként lezárt  székely kapu után,  magánterületen halad keresztül. A meredek emelkedő ellenére elég jó tempóban haladtunk felfelé a hegyoldalon, ahol többször is felváltva legelős, erdős és sziklás szakaszok váltották egymást. A meredek útnak köszönhetően hamar jó rálátások nyíltak magára a Bélavárra és természetesen a környező hegyekre is.

 Mikor már bőven meghaladtuk az ezer méter feletti magasságot az egyik réten Cobranco észrevette, hogy az autónál lent maradt a túra rögzítéséhez elengedhetetlen csere memóriakártyája… Jobb híján a lehetőségeket latolgatva eszembe jutott, hogy ha a telefonom kártyájáról törlünk pár dolgot és megússzuk a formázást, akkor talán nem kell visszamennünk és folyamatában rögzíthetjük tovább a túrát. Kicsit lutri volt a dolog, de szerencsére bejött és esetünkben ez volt a lényeg. Még egy kis mászás után elértünk egy meredek legelő aljához, ahol egy forrást is találtunk. Állítólag a vize nem iható, de mivel ezt Cobranco csak később közölte velem, Én az infó hiányában erre fittyet hányva oltottam belőle szomjamat. Mondják erre késő bánat, de engem ez akkor egyáltalán nem zavart, mert igen szomjas voltam. A forrást elhagyva a meredek réten több elhagyott mócház mellett is elhaladtunk,majd megint egy hatalmas panorámával rendelkező kilátópontra értünk. Innen minden fontosabb látnivalót igyekeztünk elraktározni az emlékezetünkben és a nálunk levő technikai kütyük segítségével. Láthatóak voltak innen távoli hegygerincek,

 sziklák, szépen megművelt hegyi kaszálók és több autentikus mócház is.

 Az előbb említetteken felül itt még az Aranyos völgyében  mélyen lent megülő  érdekes  párafelhő is különleges látvánnyal ajándékozott meg minket. Innen már csak egy rövidebb , de szintén emelkedős erdős szakasz következett, ami hátunk mögött hagyása után felértünk egy tágas gyephavasi platóta, vagyis a Bélavár „hátára”, ahol egy útjelző tábla is állt. Erről a pontról már jó rálátás volt az eddig egyáltalán nem látott  északi irányába és a Gyalui havasok főgerincére is.

 A táblánál jobbra fordultunk és folytattuk tovább utunkat a füves, innen már csak lankásan emelkedő hegygerincen. Itt egyúttal elértük a Bélavár botanikai rezervátumának a határát is. Ez abban is megnyilvánult, hogy innentől az itt kialakított tanösvény ismertető tábláit is tanulmányozhattuk a természeti látnivalók tömkelege mellett. Az utunk egyre közelebb húzódott a meredeken leszakadó déli oldali sziklák pereméhez ,ahol több helyen is iszonyatos mélység tátongott a lábunk alatt.

A növényvilág itt már páratlanul változatos volt, mert szinte nem is láttunk egyforma növényeket. Minden fa, bokor, boróka más és más alakkal és levélszínnel pompázott itt, mintha egy mesterségesen telepített arborétumban járnánk. Erről persze itt szó sincs, mivel a természet volt ennek a különleges növénytársulásnak a megalkotója. Az egyik kiugró sziklára érdemesnek tartottuk a kitérőt, annál is inkább, mert a tanösvény tett egy kanyart erre. Természetesen a kiugró szikla grandiózus látvánnyal ajándékozott meg minket. Innen szinte az egész leszakadó déli sziklafal látszott, lábunk alatt a hatalmas mélységgel karöltve. Jól látszik innen a felsőpodságai völgy de még a táborhelyünkre is fantasztikusan pazar kilátás nyílott, nem is beszélve a környező szinte megszámolhatatlan hegycsúcsra, illetve vonulatra.

 Nem kétséges a kitérőt nagyon megérte megtenni, még akkor is, ha ennek egy hegygerincre való ismételt visszamászás volt az „ára”. Továbbhaladva a tanösvényen egymás után érintettük a nagyszerű kilátópontokat a hatalmas sziklák peremén,

 de közben az arborétum jellege is megmaradt a környéknek. A látvány céljából jó pár viszonylag biztonságosan megközelíthető kiugró sziklaalakzatra is kimerészkedtünk, ahonnan több „kőszörfölésre” alkalmas kőfolyást, törmelék lejtőt is felfedeztünk a meredekebb sziklaoszlopok közötti részeken.

 A látványt több helyen is a helyszínen lájkoltuk, amit mindketten 100%-os megelégedésünk jeléül osztottunk ki a természet eme páratlan alkotásainak javára.

 Továbbhaladva a páratlan déli oldal felőli kilátással büszkélkedő panoráma ösvényen nemsokára elhaladtunk a fő csúcs mellett, amire az ösvény sajnos nem megy fel azt csak egy közeli ismertető tábla említi. A táblát magunk mögött hagyva úgy gondoltuk megnézünk még pár kilátópontot, de a sűrű dzsumbuj megakadályozott minket ebben, így visszatértünk az ösvényre.

 Innen teljesen megváltozott a környezet.  Innentől kopár, kipusztult, élő növényzettel alig rendelkező rész következett. Találgattuk mi okozhatta ezt, de végül több égett fát látva arra jutottunk, hogy nagy valószínűséggel egy régebbi tűzvész lehet az oka a dolognak.

Közben valami gyapotszerű növény vattaszerű repülő magjai mindenünket belepte, még az arcunkat sem kímélve. Minden esetre a panorámás kilátás kárpótolt minket a komor környezetért és a távolban még a székelykövet is sikerült megpillantanunk.

 Az égett részen továbbhaladva az utunk egy éles jobbra fordulóval megkezdte a viszonylag meredek ereszkedést, ahol több szembejövő turistával is találkoztunk. Áthaladtunk egy erdős gerincen, majd egy elég kiterjedt hegyi kaszáló következett, ahol több előző évről maradt karámhely is jól kivehető volt, illetve egy nomád pásztorszállást is szemrevételeztünk , de előtte még Cobranco közreadta a Bélavár elmaradhatatlan legendáját is. A Bélavár déli sziklafalának oldalában található beszakadt tetejű barlang hatalmas tátongó bejárata felől közben folyamatosan hangokat hallottunk,

 amit az éppen a barlangot megtekintő turisták okoztak. Sajnos Mi nem mentünk fel a barlanghoz, mert ezúttal a jelzett utunk sem érintette és sajnos időnk sem nagyon lett volna rá, ezért meg is jegyeztük, hogy a barlang miatt egyszer még mindenképpen vissza kell térni ide. A legelős rész után elvesztettük a jelzésünket, de mivel nekünk a völgy fele kellett haladnunk, nem estünk pánikba, hanem hamar egy erdőkitermelő úton lefelé indultunk. Később kiderült helyesen, mert az elveszett jelzés is ide csatlakozott be csak valamivel lentebb.  Az is kiderült számunkra, hogy a már említett beszakadt barlanghoz szintén erről az útról lehet felmenni az egyik kanyarnál letérve. A meredek frissen kővel megtöltött úton ereszkedve jobb oldalon végig a szinte függőleges sziklafalak tövében haladtunk, de sajnos a dús lombozatú erdő miatt nem sok kilátás adódott felfelé. Közben szép lassan visszaértünk az autónkhoz, ahol még két utolsó feladat várt ránk.  Cobranco megtartotta a túra értékelését és ezzel egy füst alatt felragasztottuk az ismertető táblára az  elengedhetetlen  matricát,

 majd gyorsan tábort bontottunk és autóval elindultunk a következő úti célunk felé. Alig ahogy elindultunk egy „útonállóba” botlottunk egy medvés nyakpárna személyében., amit nagy valószínűséggel egy gyerek dobhatott ki valamelyik autóból. Én minden esetre felvettem a ránézésre is vadonatúj tescos brumit és hazahoztam, ami az óta is a feleségem kedvence… Lentebb még Felsőpodságán belül elhaladtunk egy látványosabb sziklatorony  mellett, majd később magán a podságai szoroson is, ahol egy forrásra épült ortodox kápolna és egy kolostor is van. Mi a különleges forrás miatt a kápolna alagsorába ereszkedtünk le egy frissen épített lakkozott terméskövekből kirakott lépcsőn. A forrás maga attól különleges, hogy időszakosan változik a víz szintje a forrás medencéjében, ezért időnként mindig más és más magasságú kifolyón tud kiömleni a víz. A forrást elhagyva az az ötletünk támadt, hogy visszamegyünk a szorosba és megebédelünk a napsütéstől átmelegedett sziklafalak mellett. Miután hamar kijelöltük az étkezés helyét, már állítottuk is fel a terülj-terülj asztalkánkat és jó szokásunkhoz híven megpakoltuk mindenféle földi jóval. Volt itt minden: Cockta , felvágott,  kolbász, paprika, darálós bors, de még Cobranco által Ausztriából hozott kék sajt is,igaz elég "meggyötört" állapotban… Jól teleraktuk a már igen éhes hasunkat és még mielőtt teljesen megfagytunk volna a közben árnyékba került kajáló helyen, gyors ütemben a következő napirendi pontunkat célba véve továbbálltunk. Visszaereszkedtünk az Aranyos völgyébe, majd abból északi irányba a Jára patak szurdokvölgyén indultunk fölfelé, amin egészen Magyarlétáig autóztunk. Innen egy földúton hagytuk el a falut nyugati irányban és a parkoló autók mellett elhaladva egészen a hegy alá felcsapattunk, ahol egy kicsit el is akadtunk egy beszorult kő miatt, ami megtréfálta a Passat differenciálművét de szerencsére viszonylag hamar sikerült az autót  kiszabadítanunk és ismét mozgásra bírni. Kicsit lejjebb jöttünk és immár gyalog indultunk neki a közelben található Léta várának irányába. Az emelkedő útnak hála elég hamar szép kilátásban gyönyörködhettünk, főleg a déli irányban. Jól látszott innen a Bedellő sziklás gerince, de a többi hegy mögött kikukucskáló Székelykövet  is be tudtuk innen  azonosítani. Egy lapos gerinc tetejére  kiérve a túloldalon már az úti célunkat , vagyis magát a várat is megpillantottuk.

 Érdekes módon maga a vár egy, szinte a lábunk előtt, illetve alatt kiemelkedő magaslatra épült, ami szintben lejjebb van az általunk megmászott gerinccel. Még poénkodtam is, hogy erről a gerincről simán be lehet lőni egy ágyúval a várba, ami már régóta egyáltalán nem túlzás. Viszont a vár építésekor létező  korabeli haditechnika ezt még nem valószínű, hogy lehetővé tette, mert az ellenségnek nem igazán sikerült soha bevennie. Közeledvén a várhoz útközben több jó kilátópontot kínáló szikla tetejére is kimerészkedtünk, ahonnan még Erdőmalom település házaira is ráláttunk,

majd egészen a romos várfalakig ereszkedtünk. Út közben és a várfalakat elérve Cobranco folyamatosan a vár történetével kapcsolatos dolgokról tartott előadást, amiből természetesen a vár legendája ezúttal sem maradhatott ki. Nézelődés közben elfogyasztottuk a Cobranco által hozott,   időközben már lejárt, de még így is finom csúcs csokit és egy kicsit elmélkedtünk a Gyalui havasok elnevezéséről is. A vár szimbolikusan megkapta tőlünk a matricáját, majd a már ismert úton sietve elindultunk visszafelé az autónkhoz. Sajnos mielőtt az autóhoz visszaértünk volna szomorúan konstatáltuk, hogy az utolsó betervezett napirendi pontunkra az almásgalgói Sárkányok kertjének nevezett homokkősziklák megtekintésére semmiképpen nem maradt már idő. Ezért azt most már egyáltalán nem erőltettük tovább, inkább bölcsen elindultunk hazafelé, annál is inkább, mert még igen messze voltunk otthonról. Útközben az autóban Cobranco összegezte a pár túrázással töltött napunkat és egy út menti fogadónál mondanivalója megkoronázása képen elmondta a mindenki által megszívlelendő örök érvényű zárszavát is. A 2017-es szezonzáró őszi túránkról az Erdélyi szigethegységben felejhetetlen és maradandó élményekkel tértünk vissza,a remek idő pedig csak megkoronázta a kalandokat.

Köszönöm mindenkinek, aki vette a fáradságot és időt nem kímélve végigolvasta ezt a túrabeszámolót!      

                                                                          Üdvözlök mindenkit, tisztelettel: Bihargó

Ajánlom mindenkinek az utat. Részletesebben lásd a  és a .