Cobranco honlapja

 

 

Túrabeszámoló 2014

 

Szerző: Thomas Endress

 

 

 

 

 

Adria.küldetés 2014. július

     

 

Résztvevők: Cobranco /Miskolc/, Thomas Endress /Ózd/.

 

Előzmények:

 

Az autóval Miskolcra érve Cobranco  már várta megérkezésem. Kiderült, hogy még indulás előtt gumit kell foltozni,ez éjjel 11-kor nem egy jó mulatság, jó 3/4 óra elteltével nekiláthattunk a csomagok bepakolásához, a bringák felrakásához. Az eltelt idő jó alkalom volt, hogy rendezzem a gondolataimat és ahogyan lenni szokott ( na nem mindenkinél) bekattant, nem kértem ki a biztosítómtól az autóm zöldkártyáját. Tanakodás - telefonálgatás után arra gondoltunk, hogy bár nem kezdődik jól az indulás, vágjunk bele és majd meglátjuk mit dob ki a" gép ". Benzinkút, tankolás, és irány a Balkán, irány az éjszaka. Az időjárás is próbára akarta tenni a kitartásunkat, helyenként jókora esőbe futottunk bele. Az éjszakai autózás gondolom mindenkinek ismerős, látni keveset lehet az elhaladó tájból, inkább fárasztó, mint felemelő. Szerencsére Cobranco nem nagyon fogy ki a szövegből, és hát azon kapjuk magunkat hogy kezd pirkadni. Valahol  Pécs közelében vagyunk, látszanak a hullámzó dombok, és látszik a Mecsek. Feltűnik a város, olcsóbb kutat keresünk, aztán mégis tovább megyünk, mondván majd a határ közelében tankolunk. A határhoz érve már nincs választás, ott tankolunk ahol lehet és ez persze nem egy "olcsó" hely. A horvátoknál már nem haladunk úgy ahogyan szeretnénk, nagyon sok a település , de az ismeretlen és a látható táj már felkelti a figyelmünket. Ismét határ, ez már a bosnyák,Gradiska, az átkelés zavartalan , megnyugodtunk, így már lejutunk a tervezett helyig. Nem fizetős autópályán megyünk, jól haladunk, és az idő is derül, süt a nap.

 


 

Részletes leirás:

 

1. nap

 

Megérkezünk, Banja Luka, végre, parkoló, ismét pakolászás, átöltözés és hát, kezdődhet a bringatúra.

 

               

 

 A város nagy és hosszú, sok a látnivaló, pénzt váltunk, bámészkodunk. A minaretek egymást érik,ortodox templomok amerre csak fordulunk,

 

                                    

 

 a mi szemünknek szokatlan, de ez egy másik kultúra. A várost elhagyva a Vrbas folyó mentén szűk völgyben

 

                                     

 

 magas mészkősziklás hegyek övezik, ékítik a látványt. Csodálatos a folyó színe, gyors folyású zúgókkal teli élő energia,diszletként a gyönyörű idő.

 

                 

 

 Nem írom le részletesen,igazság szerint nem is tudnám, aki a filmet megnézi,vagy akár  a mellékelt fotókat

 

                                     

 

 az látja a természetnek eme csodás arcát. Percről percre szeretne megállni az ember fényképezni, és bámészkodni. Szerencsére a bringa azért lehetővé teszi, hogy sok mindent megfigyeljünk.Mi tagadás,van egy kis forgalom,sőt inkább nagy,illetce nagyon nagy,Bosznia egyik tranzitútján haladunk dél felé.Dél körül megkordul a gyomrom,ideje lenne valami kaját bedobni,Cobranco közli,akárhol nem állunk meg,kell a megfelelő "körítés",díszlet az ebédhez,amit végül a Vrbas szolgáltat a számunkra.

 

                  

 

 A meleg egyre csak fokozódik,mire észbe kapok,Cobranco már a sodró lendületű hegyi folyóban küzd az életéért,megnyugtatok mindenkit,megússza a fagyhalált és néhány perc múlva már tekerünk is felfelé a kanyonon.A két részre osztott szurdokrendszer alsó felét elhagyva,nem várat az újabb látnivaló,jönnek a tavak.

 

                 

 

Igazság szerint ezek mesterséges tározók,a Vrbas van felduzzasztva,sorrendben Bocac,Jajce 1,Jajce 2.

 

                

 

Ha már Jajcét emlegettem,nemsokára az is következik,de előbb még néhány sötét alagút,meg viadukt, hatalmas hegyekkel körítve.Podmilacje,két templom,teljesen különbözik,egyik vagy ezeréves,müemlék jellegü, egyszerű,letisztult formákkal,a másik nagy,csicsás,modern,hivalkodó.Nekem mégis az elöbbi tetszik.

 

               

 

Jajcéhez közeledve érzi az ember hogy egy történelmileg eseménydús helyen jár. A nem túl régmúltban a második világégés idején, Tito innen irányította partizánjait. A magaslaton elhelyezkedő vár

 

               

 

 is azt üzeni felénk, hogy a középkor is eseménnyel volt teli. A városban a török időkből is sok építmény maradt meg jó állapotban. Na és a természet sem maradt le a látvány tervezetben, a húsz méter magas vízesés lenyűgözően szép.

 

              

 

 Este van, szállást keresünk, beakad egy turistaszálló,nem drága,igényeinknek megfelel,majd még egy kis sétát teszünk a várhoz, fentről is pazar a kilátás,az óváros gyönyörű,bár negativ mementóként lövésnyomok figyelmeztetnek a nem túl távoli múlt eseményeire.Sötét van,hangulatos helyen vacsi,majd egy sör elfogyasztása,és már nem kell sok biztatás az alváshoz.

 

              

 

 


 

2-3. nap

 

Az első nap éjszakai vezetését és bringázását egy elfogadható szálláson  pihentük ki.Reggel elkezdődik a második, a teljes bringás nap. A szállást elhagyva óriási nyüzsgés fogad, a helyi piacon találjuk magunkat. Beszerezzük a szükséges dolgokat, egy kis bámészkodás,igazi keleti hangulat,de mi  indulunk.  A Pliva tavak megnézése

 

              

 

 a nap első programja. Ez egy zsákutca, mert ugyanott jövünk vissza, persze ez semmit nem vesz el a látvány értékéből,aztán végül nem is ugyanott jöttünk vissza,igaz ez csak utólag derült ki. Szép , igazából csodálatos helyen terül el a tó,

 

              

 

illetve nem is egy,hanem rögtön kettő vagy lehet,hogy mégtöbb? Erdők hegyek határolják és a tavak színe, az varázslatos. Mindenhol kikötők,sétahajókkal,

 

              

 

gondolom,van nagy túrista forgalom,most még csend honol,kora reggel  nincs élet. A nagy attrakció,a török időkből visszamaradt malmok, természetesen már csak "rekonstrukció", de jól szemlélteti a letűnt kort. A víz, a tó,a vízesések,zúgók nem maradnak érdeklődés nélkül. Cobranconak természetesen bele kell menni.

 

              

 

 Dél elmúlt, lassan indulnunk kellene. Márt csak azért is mert folyamatosan hallom , hogy már hol kellene lenni. A Vrbas mentén, és mondanom sem kell fantasztikusan szép völgyben haladunk.Igaz,már nem annyira kanyonos,mint korábban,

 

              

 

de,még mindig látványos.

 Meleg van, település települést követ.Minaretek mindenhol,látszik,hogy már bosnyák területen járunk.

 

             

 

 Megpróbáljuk hűteni magunkat. A fellelhető forrásokat nem merjük ivóvízként használni, csak hűsítésre.A hegyek egyre csak meredeznek,igazi alpesi hangulat,Cobranconak nagyon tetszik,bevallom nekem is. Egy egyedülálló háznál, letámad egy nagy termetű dög, sikerül kereket oldani.Meleg helyzet,az amúgy is meleg időben. De, hogy jó is történjen, találunk egy útmenti fogadót. Itt finom bárány sültet kérünk. Cobranco szerint ez a helyi specialitás és hogy mindeképpen próbáljuk ki,úgy félvállról meegjegyzi, túl sok ecet került a sültemre, nem vitatom, én sem gondoltam komolyan, de így sikerült. Donji Vakuf,álmos kisváros,

 

              

 

közlekedési csomópont,majd jön Bugojnó,ez már méretesebb,  Poricsénél elkezdődik az emelkedő. Helyenként sört vagy hűsítőt veszünk magunkhoz, elképesztő a meleg és ez még csak sejteti mi lesz a tenger mellett.A hatalmas mecstek látványa egzotikus,

 

              

 

magyar szemmel szokatlan,mintha az arab világba csöppentünk volna,persze a jó hír,hogy sivatag nincs,vagy legalábbis,egyenlőre nincs. Kapaszkodunk felfelé, nem túl meredek, de hosszú, végetnemérő útszakaszok, kanyargók váltják egymást.Igazi vadon,a táj már-már idilli,azután hirtelen egy aknaveszély-tábla visszazökkent a szomorú valóságba.Közben fényképezünk, és csodáljuk a tájat.

 

              

 

Civilizációnak semmi nyoma,egy szétlőtt síszálló üszkös romjai mutatják,hogy volt valamikor errefelé is élet.Szétszóródunk/értelemszerüen kétfelé/,mindenki megy a maga tempójában,majd fent találkozunk. Nem sietek, ki tudja járok e még erre? Lassan, élvezve a táj minden szépségét felérek a nyeregre, 1384 méter ,B.I.G-csúcs,mégegy behúzva,természetesen fénykép,Cobranco hablatyol valamit a kamerába is,

 

              

 

majd egy alagúton /Kupreska Vrata/ érűnk át a

Stózer gerinc déli oldalára. Kupres, az alattunk elterülő kisváros. Sok idő ment el a kapaszkodással, elmúlt este 8 óra, megpróbálunk szállást keresni. A kisváros lakótelep jellegű,

 

              

 

elsőre kételyeink vannak szállást illetően, de a segítség sosincs messze. El kell mondjam, itthon sem remélnék ilyen szintű segítséget, hozzáállást. A helyi ember legalább 1/2 órát telefonozott és megszerezte nekünk a szállást.Elgondolkodtató. Reggel indulás előtt ott volt, és sok információval látott el minket. Köszönet, hogy ilyen emberek léteznek. A napunk készleteink pótlásával kezdődik, majd neki indulunk a fennsíknak. Mészkősziklás végeláthatatlan csodálatos,

 

              

 

 de egyben halálos fennsík, és ez nem vicc. Sajnos még mindig elaknásított ez a terület.Lakott terület egyáltalán nincs,bár az látszik,hogy valamikor volt,20 km-en keresztül csak a pusztulás és romok.Hátborzongató a hangulata a helynek,szinte futkos a hideg a hátunkon. Majd egy újabb hágó/1199m/,a végeláthatatlan horizont tompitja a szinteket,de a lábunkban érezzük.

 

              

 

A Cincár és még sok más elnevezésű magaslatok közt kanyarog az út.Újabb nagy karsztos fennsík,ezúttal a Krug-planina.Kicsit barátságosabb,

 

               

 

de a halál itt is les bármerre nézünk,figyelmeztető táblák. Óriási gurulással érünk le a kisvárosba, Livno,ami nem is olyan kicsi,tartományi,illetve,itt úgy mondják,kanton-központ.Ismét készletfeltöltés és már megyünk is tovább. Tőlünk jobbra hatalmas hegyek, mellettünk egy nagy kiterjedésű tó, a Buskó jezeró.

 

               

 

A „nagy kiterjedésű” nem is jó jelző,hatalmas,ez a „Bosnyák Balaton”.Valamikor nagy élet volt itt is,hogy most miért nincs,szerintem mindenki kitalálja. Emelkedő lejtő követi egymást, közel a horvát határ. Cobranco azt mondja keressünk egy éttermet még a bosnyák oldalon,mivel itt minden fele annyiba kerül,mint odaát,zabáljunk be úgy rendesen utoljára.Ez neki sikerül is, találunk egy jó helyet, ö rendel,Csevapcsicsa,rendes adag,sőt, én nem bírok enni. Neki indulunk, határ, és a magaslatról megpillantjuk a tengert elválasztó oly jellegzetes sziklás hegyeket.A táv nem rövid,fel-le,

 

              

 

kemény terep,tűző nap,átküzdjük magunkat rajta.Egy kis kitérő, megnézzük a Gubovica vízesést, kicsinek tűnik a hatalmas mészkőves, sziklás kanyonban.

 

              

 

De,rohadt mély,nem is látni az alját,Cobranco tesz egy /nem veszélytelen/kisérletet az útifilm kedvéért,kiegyensúlyozik a perem szélére.

 

             

 

 Elképesztő látvány, majd egy szenthelynél újabb kilátás tárul elénk a Cetina kanyonra,illetve a mélyben kanyargó útra.

 

             

 

 Leereszkedünk egy szerpentinen a szurdok aljára, és itt keresünk táborozásra alkalmas helyet,illetve csak probálnánk,már kezdek aggódni,de ismét jön a segítség. Cobranco leszólit  az út mellett egy fazont a szállással kapcsolatban, mire ő a motorjára ülve int, menjünk utána. Elkalauzol egy a folyó menti füves tisztásra, mondja itt nyugodtan táborozhatunk,

 

              

 

mint utólag kiderült,ez egy rafting-kemping,és ő a tulaj. Még folyó vízzel ellátott Wc is volt, nem kis megelégedettségünkre.Cobranco még bevállalt egy csobbanást záróakkordként a jeges patakban,majd irány a sátor.

 

              

 

 


 

4-5 nap

 

Üdvözlet mindenkinek, jó reggelt, ébredés a Cetina kanyonban. Nekivágunk a negyedik napnak, kezdődik a nagy attrakció. Ma kiérünk a tengerhez, de előbb át kell jutnunk a kanyont a tengertől elválasztó mészkősziklás magaslaton. A látvány, ahogyan emelkedünk a szerpentines úton felfelé, lenyűgöző,

 

             

 

majd hatalmas szikfalak között folytatódik,azt sem tudom merre nézzek.Tőlünk jobbra a Mosor hegytömb magasodik tekintélyt parancsolóan a fejünk fölé.

 

            

 

A folyó egyre csak szélesedik,lelassul a folyása,közeledik a torkolat. Hosszan kanyarog az út mire kiérünk a tengerhez.

 

             

 

Omis, igazi adriai hangulatú kis város tele turistákkal. A Mirabella erőd fentről figyeli a szép, félköríves öblöt, amit hatalmas hegyek koszorúznak.

 

             

 

 Cobranco nem hagyja ki, csinál néhány snittet az erődből, ezt látjátok is a képen

 

             

 

 és a videón. Megkeressük a strandod, jó kis fürdőzés, bámészkodás,

 

             

 

 és indulás a part menti úton.Tömeg van szépen,bár a forgalom egész elfogadható,ahhoz képest,amit vártunk. Van itt kikötő,hajók szépszámmal,

 

            

 

és hegyek,hegyek,sziklák hátán.

Útközben idilli kis öblök, strandok mellett haladunk.

 

            

 

 A tenger kékje és a szemközti szigetek panorámája káprázatos és ezt akár szó szerint is érthetjük.A Főút /Jadranska magistrala/

 

            

 

 a hegyoldalban halad,fel-le,néha kicsit fárasztó,de nem győzöm hangsúlyozni,a kilátás fantasztikus.A Biokovo monolit egyre gyakrabban kerül a horizontba,

 

            

 

Cobranco mondogatja is: „Nem lesz egyszerű!” Próbáljuk becserkészni a partmenti utat/már ahol van/,Brela, Baska Voda városokban haladunk,ez már a Makarska riviéra, a tömeg elképesztő, de néha fel kell tölteni a muníciót,és persze a hőség is ott figyel,szóval fürdés,ahol csak belefér,illetve ahol mi beleférünk,mármint a tömeg mellett a tengerbe. Makarska a következő nagy település hosszú strandja látványos, szép pálmák szegélyezik a sétányt. Kis nézelődés a belvárosban,óvárosban,

 

           

 

a török időket idéző hangulat,igazi dalmát „feeling”-el keverve,egy kisfotózás a patkó alakú kikötőben

 

            

 

            

 

és indulás tovább. Nyomjuk ami a csövön kifér,rohamosan esteledik,Cobranco azért egy fotó erejéig lefut a tengerpartra elcsípni az ariai naplementét

 

            

 

Szállás sehol,el kell érnünk Podgorát,Cobranco itt szemelt ki egy kempinget.Félhomályban befutunk,az út mentén „szállásdílerek” fogdossák a jövevényket,Cobranco szóba elegyedik velük,kivártatva közli: Alkudtam egy kiadósat,maradunk!Alaksori apartman,egész jó,12 ercsi/koponya,itt olcsónak számít. Cobranco izgatottan készül a másnapra,jön a nagy feladat,a Sveti Jure.

 

Kezdődik az ötödik nap.

 

Előtte egy pár szó.

Mindenkivel megesik szeretne valamit, de egyéb ok miatt nem lehet, nem teheti. Miről is beszélek, magam is szerettem volna felmenni a Sveti Juréra de indulásunk előtt a bal térdemet csapolni kellett. Ez volt az ok,ami miatt hosszas morfondírozás után,nem vállaltam be, nem akartam a túra további kimenetelét kockára tenni egy esetleges megerőltetéssel.Túratársam is helyeselt,annyit mondott,ledarálja néhány óra alatt,aztán már húzunk is tovább.Végül  Cobranco egyedül vágott neki az aznapi penitenciának, illetve vágott volna hajnali ötkor, de az a fránya defekt! Sajnos ismét a legalkalmatlanabb időpontban. Egy óra késéssel nekiindult, én a szállásunkon maradtam, mint poggyász megőrző.

 

Csúcstámadás az Adrián /Sveti Jure/Biokovo/ by Cobranco

 

            

 

Hajnali 5-kor csörög az óra,illetve nem,mert vekkert nem vittünk magunkkal,szóval kipattant a szemem,még szinte nem is pirkadt,de az izgatottságtól pillanatokon belül talpon voltam,mondtam is magamnak,a legfaszább időpont,nincs meleg,irány a hegy.Persze soha nem megy semmi simán,mindig átirja valami a forgatókönyvet,defektszerelés hajnalban,

 

            

 

ráadásul duplán,nem megyek bele a részletekbe,már felidézésétől is a káromkodás gondolata foglalkoztat.

 

Üres bringával, cuccok nélkül ugrottam neki a Biokovónak,

 

           

 

persze ennek előnye is van,nincs súly,ellenberger néhány dologra szükség lehet egy ilyen kaliberű hegymászásnál.

A legfontosabb a folyadék,ráadásul több liter,mivel előre figyelmeztettek,hogy vizvételezési lehetőség nincs a hegyen,meleg viszont annál inlább.Szóval,nekivágtam,Podgora kihalt,mindenki a tegnapi buli fáradalmait piheni ki,sehol egy ember, leszámitva azt az egy-két részeget,akik tegnap már nem értek el hazáig és most a fák árnyékában pihenik ki a fáradalmaikat.Élveztem a nyugalmat,jó volt látni,hogy ilyen arca is van a Horvát tengerpartnak.Mivel térképet sem vittem,gondolván, egy út van,eltévedni nem lehet,…hát lehet!!...már rögtön a városban,na mindegy,a benzinkutas útbaigazitása révén már irányba is álltam.Néhány szerpentin kanyar után Podgora távolodott,de nem elfelé,hanem lefelé.Nagyon élveztem,egy futó utólért,vakkantott néhány szót horvátul,majd megelőzött,nem válaszoltam,gondoltam elég annyi, jól beégtem,hogy lefutottak,de az forgott a fejemben,itt nem hajtom meg,kell az erő fentre.Jól döntöttem,mint az később beigazolódott.

Kb.egy óra múlva elértem a Nemzeti Park bejáratát,kisebb alkudozás után kiperkáltam a lóvét,fájó szivvel,egyrészt,mert nem volt kevés,másrészt meg hallottam városi legendákat arról,hogy van akinek sikerült bepotyáznia,hát nekem nem.Szerpentineztem tovább,az út szisztematikusan,de nem vészesen emelkedett,körbe mindenfelé mediterrán fenyők,

 

            

 

persze tudtam, ez Horvátország legnagyobb egybefüggő partmenti fenyvese.Kiérve az erdős körzetből elém tárult a Biokovo munumetális sziklatömbje,elképzeni sem tudtam,hogy a függőleges sziklafalon,hol vezet az út nyomvonala.Kapaszkodtam tovább,innen már egyre lenyűgözőbb volt a kilátás.A kajás zacskó ott fityegett a vázon,egyre jobban idegesített,csapkodta a térdemet,,hamar megszületett a döntés,belátható idön belül reggeli.

Egy hajtűkanyarban,egy sziklapárkányon lélegzetelállító panorámával előttem betúrtam a kajcsit.

 

            

 

Negyed óra elteltével újra nyeregben,ilyenkor a túl sok pihi nem tesz jót az erönlétnek.

Vasárnap lévén nagy tömegre készültem,ehhez képest még egy autó sem jött,igaz még csak fél hetet kongott az óra.Remekül haladtam,szinte el sem akartam hinni,bár  megvolt a magyarázat,mivel délnyugatról másztam,a Biokovó hatalmas sziklafalai útját állták a keletről felkelő nap sugarainak, nem volt hideg,de ahogy mondani szoktam a hőmérséklet PF volt,/azaz pont fasza/.Jópár kilométer után,hirtelen elfordult az út, s feltünt néhány ház.Egy két reklámtábla is kint volt,

 

            

 

hirdetve ezt-azt,kaja,pia,stb,persze senki ne várjon tengerpartos körülményeket.Szóval,egy-két fotó és már indultam is tovább.Innentől radikálisan megváltozott a táj.A tengert nem látni,igazi holdbéli körülmények, amerre csak a szem ellát.Mindenhol kövek,sziklák,kietlen,sivár vidék,de volt egy hangulata, be kell,hogy valljam.

 

            

 

Az út továbbra is szerpentinezett,ráadásul végeláthatatlannak is tünk,csak ment fel a fellegekbe.A szintemelkedés nem érte el a 10%-ot,úgyhogy nem volt különösebben megeröltető.Itt már hetedmagával tüzött a nap is,töltöttem magamba a folyadékot,de csak módjával,gondolván,lehet ez még rosszabb is,lett is.Egy óra elteltével már megint a sziklaperem szélén találtam magam,igaz nem önszántamból,hanem út vitt vissza,persze örültem is,mint majom a farkának,legalább újra van kilátás,persze az önfeledt mámort némiképp árnyalta,hogy úgy emelkedett,hogy majd be sz@rtam.

1228m-on elértem egy Ravna Vlaska nevű kilátópontot,itt volt már néhány autó,a kialakitott teraszról

 

            

 

 gyönyörködtem egyet/vagy kettőt/a tenger látványában,ami már igencsak lent volt.Egy sziklába vájt kocsmaszerűség is ott figyelt az út mellett,egy fickó sörös rekeszeket pakolászott,csak elképzelésem volt arról mennyibe kerülhet itt egy üveggel,megkérdezni nem akartam,nehogy elmenjen a kedvem a további feladattól.Húztam tovább,újra kősivatag,a forróság egyre csak nőtt,feltámadt a szél is,ennek most kivételesen örültem,ugyanis a hideg Bora fújt keletről.Egy óra magyányos taposás után,néhány vadló nyeritett bele a síri csöndbe, villanyozott fel,majd újra semmi,de ez a „semmi” is nagyon tetszett.Késöbbiekben annyi változás történt,hogy hirtelen az egyik visszafordító után megpillantottam a végcélt,a csúcsot „Sveti Jure”,

 

             

 

úgy tünt,mintha közel lenne,de nagyon is nem volt.Az út  időközben szépen lassan a Biokovo északi oldalára lavírozott át és egyre inkább nyilt ki a panoráma a Horvátország belső régióira illetve Bosznia felé.Aztán egy nagyon látványos gerincút-szerüség következett,lenyügöző kilátással a szakadékba,

 

            

 

viszont iszonyat kemény volt,már-már azon gondolkoztam tolni is lehetne,de a büszkeségem nem engedte.Kiálltam a nyeregből és tapostam,mint Mari nénje a hordóskáposztát Brihajröcsögén hajnali félötkor.

Gyorsan nőttek a szintek,mint tinilány arcán a pattanások,és negyedóra elteltével már a kúphegy tövében található parkolóban pásztáztam a szituációt.Volt itt néhány autó,meg egy felnyitott sorompó,egy két elvetemült meg gyalogszerrel vette célba a tornyot.Bemenjek vagy ne menjek be? Hazudnék,ha egy másodpercet is morfondiroztam ezen a kérdésen…persze,hogy bemegyek!…minek másztam 4 órát,ha cél előtt néhány méterrel  feladom egy sorompó vagy egy tiltótábla miatt.Itt azért megjegyzem (zárójelben),hogy a Nemzeti Parkot szigorúan felügyelik a „réndzsörök”és osztogatják is a büntiket szépszámmal,föleg szezonban.Nekiugrottam a szerpentinnek,ami úgy kanyargott a tűzhányó kúpjára emlékeztető végkifejlet oldalában,minha csak oda lett volna rajzolva.Ha valakinek aznap még nem volt széklete,ajánlom a helyet,20% alá innentől már nem ment a szintemelkedés.Félúton éppen pihenem ki a fáradalmakat,ami szó szeint annyit jelentett,hogy megpróbáltam levegőt venni,erre mit látok,jön fel egy busz,olyan helyen,ahol a kanyarokat bringával is csak ipszilonban lehet abszolveálni.Kiderült,hogy a Nemzeti Parkosok különjárata egy nyuggerbandát kimél meg a hegymászástól azzal,hogy felbuszocskáztatja őket a csúcsra.Mikor elmentek mellettem,az arcokat elnézve,látszott,hogy maradandó élmény lesz nekik is az út,persze éjszaka felriadva rémálmaikból.

10 óra magasságában felértem a csúcsra,le sem merem irni mennyi idő volt,persze a szemfülesek kiszámolhatják,nem nehéz.Fent ott éktelenkedik egy nagy TV-torony,amivel semmi baj nincs,ha csak az nem ,hogy pont a csúcson van,tehát körkilátás, illetve körfotó nem lesz.Sebaj vezet ösvény mindenfelé,majd poziciót fogok itt-ott.Amúgy, van itt még egy három személyes parkoló,egy kis sziklaplatzon,

 

            

 

egy jótanács,aki autó fel akar jönni,vegyen néhány órát Mihaelitz Norbitól,ha életben akar maradni.Szóval a csúcs,ami BIG-challenge is egyben, 1762m-vel nem egy kis feladat és mivel 0-ról indul a szintkülönbség a Bonnette-el vetekszik az Alpokban,ami franciák szerint a „legnagyobb út Európában”.Próbáltam magam lefényképezni ,egyfajta szelfifotót maga-mutogatásnak a Fészbukra,nem ment,ott lődörgött egy kocatúrista,semmilyen nyelven nem tudott/illetve az anyanyelvén biztosan igen,de azt nem tudtam beazonosirtani/,elmutogattam,hogy semmi mást nem akarok csak benne lenni a táblával,meg bringa is,igy együtt egy csoportkép,végül nem jött össze,jobb hijján csináltam egy fotót magáról a tábláról.

 

            

 

Mindegy videjó van,jó lesz az is.

Gondoltam,körbesétálok már a galérián,a bringát a parkolóban hagytam,remélhetőleg itt nem lovasitja el senki,bár lovak vannak a környéken.Érdemes körbebotorkálni a köveken,ha mástért nem is,de a félelmetes kilátás miatt mindenképpem.Úgy egyébként az ösvény,ami két oldalról kerüli a TV-tornyot ugyanoda fut,mégpedig a csúcson található Szent György kápolnához,

 

             

 

amúgy nem mellékesen igy egyfajta rögtönzött körutat is tud tenni a látogató,ha fekeveredik ide,a madarak birodalmába.

Gúvasztom a szemem a tenger felé,állitólag tiszta időben az olasz partokig átlátni,most csak a feltúrbózott pára,pedig szivesen vettem volna,ha egy feltöltött-szájjú,szilikon-mellű szőke olasz műmaca visszainteget a Gargano-félszigetről,sajnos ez a felemelő mozzanat most kimaradt.

Néhány fotó a szélrózsa minden irányába,majd egy kis okostojáskodás a kamerának is,aztán irány lefelé.

 

            

 

Elöbb persze feladat van,össze kellene tákolni az időközben leamortizálódott,és a szétesés szélén egyensúlyozó kerékpárt.Mivel a szerszámok,lent pihennek Podgorában a túratársam táskájában,csak barkács megoldás jöhetne szóba,de mivel,barkácsolni nem szeretek,és ami a nagyobb gond,nem is tudok,ezért az imádkozást választottam,ha már itt volt a közelben egy templom,hogy bírja ki a gép, amig leérek.

 

             

 

Egy kis igazítás sisakkamerán,és irány le.Úgy mentem ,mint a golyó,két kanyar után a visszaforditók figyelmeztettek,hogyha nem akarok megtanulni most repülni,akkor inkább használjam a féket.A gurulás lefelé szinte egy örökkévalóságnak tünt,27 km, lejtőzés közbeni izmozás fáradalmain persze könnyen túltettem magam,arra gondolván,hogy mennyivel egyszerűbb és persze élvezetesebb is,mintha most másznák felfelé.

 

             

 

A hőmérséklet a fenti régiókba egész elviselhető volt,föleg a menetszéllel kombinálva,mert egyébként az időközben delelőre hágott nap már 35 fok fölé tornászta a celsius skálát.

20 perc,és már újra Ravna Vlaskáról pásztáztam az Adriát,

 

            

 

az idöközben a viharossá fokozódott keleti szél hihetetlen módon korbácsolta a hullámokat a mélybe.Remek a kilátás az elöttem spontán szétszórt dalmát szigetekre,ebből a magasságból a Google Earth látványvilága köszön vissza,persze százzal megszorozva.

 

            

 

A tenger hivogató szava szinte arra ösztökélt,hogy most azonnal ugorjak egy fejest a habokba,bár van egy olyan gyanúm,hogy 1200 méterről a becsapódás nem lenne zökkenőmentes,ráadásul a bringámat ki hozza le a hegyről,…esetleg a vadlovak?

Újabb vágta,a „Száguldás a hosszú úton” cimű hetvenes évekbeli sláger jutott eszembe,gondoltam ráéneklem a videóra,hadd röhögjön,aki még nem kapcsolta ki,de rájöttem,hagy 2 évvel ezelött Svájcban már előadtam ezt a kis zöngeményt a nézők nagy bánatára.

Az útról még nem ejtettem szót,keskeny nyomtáv,gyatra minőség,egyik oldal sziklafal,másik szakadék,

 

            

 

a visszafordítók,szinte beláthatatlanok,ha valaki autóval próbálkozik fokozott figyelem,sőt még bringával is jópárszól húztam a padlóféket.Ahogy közeledtem a tengerszinthez,mintha egy hőtárolós kályha kazánjába futottam volna bele/bár lehet nincs kazán a hőtárolós kályhába,sőt biztos,mindegy müszakilag mindig hülye voltam/szóval, mintha feltekerték volna a hőfokszabályzót,lehetett vagy 40 fok árnyékban,igaz ahhoz árnyék is kellett volna.

1 óra magasságában értem le Podgorába,

 

             

 

addigra bringámon már annyi tartozék fityegett a szélrózsa minden irányába,hogy én lepődtem meg a legjobban, ennyi alkatrészből áll egy kerékpár.Begurultam a benzinkúthoz,a kutas csávó már jó ismerősként üdvözölt,közöltem kéne valaki, akinek vannak szerszámai és gagyog valamit angolul,mutatta,hogy ö nem az az ember,de átirányított a szomszédban lévő tüzoltó állomásra.Hát mit mondjak,az embernek lehet néha szerencséje is,kivágtázott a komplett készenléti egység,az egy dolog,hogy mind perfekt beszélt angolul,de valójában nem is volt rá szükség,egy teljes nagygenerálozást összecsaptak a bringámon a másodperc töredéke alatt,és ami a legfontosabb,mindezt grátisz,egy fillért sem voltak hajlandóak elfogadni abból a pénzből,ami amúgy nem is volt nálam.

A végére maradt egy kicsit kinos közjáték,megyek, keresem a szállást,egyszer csak a sok egyforma apartman között azon kapom magam,hogy nem tudom melyik az enyém.Ott keringtem,mint gólyafos a levegőben,erre a tűző napon kint ülő „házdilerek” elkezdtek mutogatni,hogy én tulajdonképpen honnan is jöttem ki.Hát igen, árvús szemekkel figyelik egymást,illetve a konkurrenciát,úgyhogy ezúttal szerencsém volt.

Berontok az apartmanba,egy kis késéssel,valljuk be,azt gondoltam,már kivágtak minket mint azt a bizonyos macskát vécézés céljából,de nem, a túratársam,enyhe túlzással,még akkor kelt,mondtam is neki,lehet, ő választotta a tutibbat.

Persze, igy utólag az mondom nem,de ha valaki egy ilyen feladatra vállalkozik,legyen vér a „pucájában”,az edzettségen kívül kell motiváció,nem árt ,ha van egy kis kitartás is az emberben,cserébe viszont lenyügöző látványt és egy életre való felejthetetlen élményt kap.

 

                                                                                                            Cobranco

 

 Délután megérkezett Cobranco tele élménnyel, összecuccoltunk és nekiindultunk, na nem mentünk messzire, le a tengerpartra. Lubickolás, jó kis hullámok voltak élvezetes volt,

 

             

 

és ebédidő lévén jött az étkezés. Cobranco közölte,ha tenger akkor hal, egy kalamárit rendelt,nem tudom az hal-e,mindegy vízben van/volt/, én is rendeltem, azt hiszem csevapot vagy valami hasonló balkáni „valamit”, elfogyasztottuk,de ami a legfontosabb ki is tudtuk fizetni és indultunk. Valamiért egy kőzúzalékos utat választottunk, körülöttünk csípős, rúgós, harapós növények, ez az út nem sokravaló, hacsak nem, a fogva tartott kalamári szabadon bocsájtására. Aztán zötyögtünk még egy kicsit a tengerparton,strandok mindenfelé,majd fel a főútra,volt ott egy nagy müemlék templom is, most hirtelen a neve nem ugrik be.Brist-ben ért utol bennünket az öreg este.

 

             

 

Cobranco vadkempingezésen gondolkozott,de a már emlitett szúrós növényvilág,megfűszerezve a sziklás talajjal,bónuszként meg a sok házzal,szóval letettünk róla.

Brist kis üdülőfalu,gondolom elötte halászfalu lehetett,most nyakig megtömve túristákkal üdülőkkel,mindenki az utcán hömpölygött az amúgy igen szük sikátorokban,itt azért megjegyzem,hogy szombat este volt és július eleje.Egy szerelőműhelynél volt fény, ott érdeklődtünk szállás után. A fickó segített, mutatott egy helyet, éppen valamit ünnepeltek az ottaniak,a szállás megfelelő volt, beköltöztünk,mint utólag kiderült nem a jó helyre,a háziak étellel itallal kínáltak.15 euróért éjszakára kaptunk grátiszba még egy kis dorbézolást is,de ettől függetlenül jót durmoltunk.

 

              

 

 


 

6-7.nap

 

Hajnali 7,szállásadóink még javában alszanak az éjszakai mulatozást követően, mi viszont tovább indulunk. Egy kis bámészkodás Bristben,le a partra,tegnap a vaksötétben nem tudtunk szétnézni,Cobranco akart csinálni egy-két felvételt,szóval legurultunk.Jó a benyomás,néhány ember lézeng,mintha nem is ott lennénk,,kisebbfajta kirakodó vásár,egyfajta balkán piac,többnyire halászok árulják a portékáikat.

 

            

 

Aztán áttekertünk Gradacba,na ez már nagyobbacska hely,a reggeli bevásárlás, és reggeli, a még szinte üres tengerparton.Mai cél a Dalmát-szigetvilág vagyis annak egy kis szelete,illetve ahogy az időnk engedi. Cobranco tájékoztat, hogy a komp Plocéből egy óra múlva indul, az kb. 20 km. és még a Bacsinskai tavak is útba esnek. Hajtunk,majd leszakad a lábam,fel-le,Cobranco mögöttem folyamatosan filmez,közben egyfolytában dumál,levegőt sem vesz,nem is értem,hogy tudja ezt csinálni.Egy röpke pillantás a Bacinskai-tavakra,

 

            

 

a dalmát régió egyik legnagyobb stratégiai édesvíz tartalékára,néhány fotó,sajnos rohannunk kell tovább.

Jön Ploce,

 

            

 

nagy büdös iparváros,a környék legnagyobb kikötője.Nem bíztunk, de mégis elértük a kompot.Igaz éppen,hogy…amig Cobranco a jegyeket intézte,én rááltam a rámpára,hogy a komp ne tudjon indulni,volt tét,ha elmegy 5 órát bukunk.Végül kifutott...velünk együtt.

 

            

 

Jól esik a pihi,ahogy lavirozik a hatalmas monstrum az öbölben,felfedező sétát teszünk. Hihetetlen élmény volt siklani a tengeren, két oldalt a hatalmas hegyek nem tudtunk betelni a látvánnyal.

 

            

 

 Az út nem rövid,úgy tünik,mintha állnánk,de egyre közelebb a cél.Fantasztikus az idő.

Egy hatalmas teherhajó szélárnyékában araszolunk ki a nyílt tengerre.

 

            

 

Lassan félhomályba vesznek a Biokovo sziklái,ezzel egyidőben balra egyre csak nőnek a Peljesac hegyormai.

 

            

 

Trpanj-ba tartunk, ami a Peljesac-félsziget kis kikötő települése. Már messziről látszik, hogy lesz mászás bőven a szigeten.Újabb lavirozás,forgolódás,mindenki fotózik,a komp által felkavart víz leirhatatlan szinekben pompázik.

 

            

 

Trpanj-öble mesebeli,a sziklazátonyokkal,égszinkék lagunákkal.

 

            

 

            

 

Kompról leszállva Cobranco máris a fürdés lehetőségét keresi nem kis sikerrel, városnézés,

 

            

 

 majd üdítővásárlás, és nekivágunk a sziget belsejének.Rám is rámragadt ez a „szigetezés”,a Peljesac ma már félsziget,bár szigetként indult még valamikor a földtani korban,de egy feltöltödés során szárazföldi kapcsolat keletkezett a Horvát anyafölddel. A nap magasan felettünk, közel 40 fok árnyékban, de nincs árnyék, és mindez teljes menetfelszerelésben 10 % os emelkedővel megspékelve.

 

            

 

 Hosszan emelkedünk mire elérjük a hágót, a túloldal minden képzeletet felülmúl. Csodálatos szigetvilág tárul a szemünk elé. Kisebb nagyobb szigetek és a tenger színe, mélykéken ragyog a nap sugaraiban.

 

            

 

 Na és a nap, itt még melegebb, ami a Sirokkónak köszönhető, szinte kibírhatatlannak érezzük. Száguldunk, hamarosan Orebic-ben vagyunk,ez itt a helyi központ, keresünk valami éttermet,Cobranco fejébe vette,hogy meleg kaja kell,de olcsón,hamar rájöttünk,hogy a két dolog együtt nem működik,Cobranco próbálta a kettő kombinációját is,mármint,hogy alkudott,semmilyen sikerrel. Igy először egy hűsítő fürdés,

 

            

 

 majd nekilátunk a hazainak. Kolbász,szalonna,a németek,franciák csak lesnek,Kik ezek…?  Cobranco felderíti a környéket, én maradok a fürdőzésnél.Elmondása szerint felteker Viganj-ig,az útifilm kedvéért,a komplett Peljesac-riviéra

 

            

 

 megérne több napot,dehát ennyi van rá.Pár óra elteltével összefutunk a bevásárló központnál és nekiindulunk ismét megmászni a hegyet. Elmondanám ebben a hőségben nem élveztem igazán. Némi felüdülést csak a leirhatatlan kilátás nyújtott

 

             

 

 a Korcula szigetvilág felé.Majdnem a hágón volt egy kilátószerüség,amit Cobranco frappánsan „Boráros-tér”-nek nevezett el,mert egy ház nagyságú borosüvegnek kinéző valami hirdette,hogy aki itt megáll,ne csak nézelődjön,hanem igyon is,mégpedig a méltán híres helyi nedüből.Szóval,mire félhullán felértem,Cobranco már bájosan cseverészett egy horvát idegenvezetővel,aki készségesen tartott előadást,a körben látható szigetekről.Korcula,Lastovo,Mlijet és még sorolhatnám,

 

            

 

mint megannyi égkő szétszórva előttünk a nagy kék vízben.Alkonyodott mire kiértünk, és hát jobb híján Cobranco fent a tetőn keresett éjszakai pihenésre alkalmas helyet. Mondanom sem kell, minden szikla, kő  és ennek a permutációja. A sátor felállitása szóba sem jöhetett, csak a bivakolás maradt. Cobranco még elment gyalogosan szétnézni a környéken, de az aranysakál üvöltése hamarosan visszakozásra sarkalta. Nem volt egyszerű az alvás mindenfelé csúszkáltunk a lejtős terepen. Az éjszakai panoráma viszont, a kivilágított szigetekre csodálatos volt.

 

 

Hajnai fél 7.

Cobranco ébresztett,,még mindig jobb,minha a dalmát aranysakál tette volna,ami egyébként olyan este 10 magasságában elhallgatott és utána már kussolt is. Miután fel bírtunk kelni, elindultunk hosszanti irányba a szigeten kelet felé. A sziget belsejében rengeteg a szőlőültetvény,de vannak olajfák is szépszerivel. Hol  dél,

 

            

 

hol észak felé nyilik fantasztikus kilátás az Adriára.

 

            

 

Ismét elképesztő volt a meleg, félúton lementünk a tengerhez,Drace és hozzá tartozó kis tengeröblök,igen hangulatosnak bizonyultak

 

            

 

és ami a legfontosabb,nem volt tömeg. Fürdés, és újra hegymászás és megint forróság, és még mindig sehol árnyék. A félsziget déli pereménél újra csodás panoráma tárult elénk,

 

            

 

 ez ismét feledtette velünk az elképesztő gigászinak mondható küzdelmet. Majd egy fantasztikusan szép kis öbölhöz értünk,

 

            

 

 igaz megint jócskán le kell menni, de ezt nem szabad kihagyni. Homokos föveny, meleg tengervíz, hideg sör, hű, de szép az élet,a hely neve Propatno.Innen indulnak a kompok a az eggyel délebbre lévő szigetre a Miljetre.

 

             

 

Újabb lubickolás,szó szerint,mint a Balaton,nem akart mélyülni a víz,játszótéri homok,el sem akartam hinni ,hogy az adrián vagyok.Ez a hely jött be eddig a legjobban. Két óra elteltével,a szokásos, megint a bringán ülünk. Elérünk a földnyelvhez,a „Stoni nyak” hatalmas kiterjedésű várfal,két kis városka között,az erőditmény neve Koruna és tényleg,egy koronát formáz.

 

            

 

Cobranco tervezte,szét kéne nézni a várfalakról is,de a 40 fok lebeszélte róla.Orbitális épitmény,állitólag csak Skóciában van valami hasonló, ezt sem volt könnyű felépíteni. Majd megkerüljük az öblöt

 

            

 

 ki a szárazföldre és immár újra a Jadranska magistrálán/8-s főút/ haladunk,de ezúttal visszafelé.

 

             

 

Forgalom van rendesen,hirtelen egy tengeröböl jobbra,az út nem követi a partot,a horvátok vagy még a jugó idökben épitettek ide egy viaduktot,nem kicsi,átkelünk,élvezetes és persze látványos.

 

             

 

Kisvártatva jön a Bosnyák átjáró,hogy mi ez tulajdonképpen, azt most nem részletezném,akit érdekel nézze meg a videót,Cobi tart erről mélységekbe törő előadást. Belépünk Boszniába, Neum,szinte az egyetlen város,

 

             

 

 bevásárlás, és szállás keresés.Viszonylag egyszerüen megy mindkettö,ugyanis itt az emberek vagy boltosok vagy panzió tulajdonosok.Sokat nem is alkudunk,az árak jóval a horvátok alatt vannak. Miután megvan a szállás lemegyünk a tengerhez Cobranco még fürdik egyet a naplementében és megyünk szétnézni a városban.Van nyüzsi,fél Bosznia itt dekkol,a maradék másik felet meg a horvátok pótolják be,szóval teltház van, keresünk egy jó éttermet. Én végül egy sörrel megelégszem,de Cobranco rendel egy méretes halat,igaz 15 ercsi,ami boszniai árakon nem éppen olcsó,de ez mégiscsak a tengerpart,nemdebár… Elégedetten távozunk a szálláshelyünkre,egy újabb hosszú,élményekben,látnivalókban és forróságban gazdag nap ért véget.Mindenkinek szép álmokat,de főleg nekünk.

 

               

 

 


 

8-9.nap

 

Megint eltelt egy éjszaka,szép jó reggelt mindenkinek, a mienk az , hiszen még mindenki emlékezhet, aki olvasta az előzményeket, hogy bringatúrán vagyunk . Jelen pillanatban Neunmban,

 

               

 

 és innen indulunk a Horvát határ irányába.

Lassan már követhetetlen lesz a sok határváltás , mert hol kilépünk az egyik országból, hol pedig be egy másikba,vagy fordítva , a pénzek is keverednek, sokszor már azt sem tudjuk, hogy éppen mivel kell fizetni a bolti vásárlásnál. Elérjük a határt, nem igazán foglalkoznak velünk / még pecsét sem került az útlevélbe/ , a távolból a tenger felől baljós felhők tornyosulnak, a szél is erősen fúj,az egyetlen pozitivum,hogy meleg van,de milyen meleg,az a jó fülledt, kovászos uborka erjesztő,izzadunk is mint a ló. Ugy látszik sírósan búcsúztat minket a tenger. Egy magaslati ponton kevés kis reggelizés és indulás tovább,illetve indulásnak nem nevezném, próbálunk az eső elől menekülni, kevés sikerrel . Zord sziklás tájon vezet az út,le-fel.Nem rossz a környék,igaz mi inkább az eget kémleljük.Egy újabb magaslat és fantasztikus kép tárul elénk

 

              

 

a Neretva delta, nagyon látványos szinte dél-kelet ázsiai a „feeling”. Amerre a szem ellát mandarin ültetvények.Erős szélben gurulunk egy jót,illetve inkább rosszat,mivel a szél nyomása miatt tekernünk kell …lefelé is!,nincs is ettől jobb. Majd hirtelen elérjük a folyót, a Neretvát,vagy valamelyik ágát,

 

             

 

mindegy,itt észak felé fordulunk Mosztár felé. Cobranco a videón  bőséges információval kommentálja  az eseményeket, tehát továbbra is ajánlom mindenkinek a film megtenkintését. A Neretva bal partján haladunk

 

             

 

,jönnek sorba a horvát városok,Opuzen,Metkovics,igazság szerint annyira nem dob fel a környék,és ezt nem különösebben javítja a „hol esik-hol nem” idő.

 

              

 

Metkovics után jön a bosnyák határ,ki tudja már hanyadszor,itt most van változás,óriási kocsisor,gondoltuk előre sunnyogunk,az autósok nem különösebben problémáztak,sőt volt aki buzditott is,menjünk nyugodtan,Cobranco meg is jegyezte: „Ezek tudnak valamit…”,és tényleg,utólag kiderült,a több kilóméteres autósor itt mindennapos.A határon a változatosság kedvéért volt ellenőrzés,kicsit túlbuzgónak is tüntek,miután Cobrancotól kérték az autó papirjait is,azon kívül,hogy egy jót röhögtünk semmi gond nem volt.Belőttük az északi irányt,igaz nem volt nehéz,mivel itt volt a Neretva,no meg az út is.Semmi különös,jellegtelennek tünő rész következett,látnivaló nem sok,amúgy is legoglalt minket az esővel való küzdelem. Kisvártatva Poriteljbe érünk, a első, illetve, ha folyásirányba nézzük az utolsó Neretva-szorosban található   település, a magasban fellegvár

 

             

 

őrzi a területet. Maga a település a török időkre emlékeztet,egy komplett erődrendszer,illetve inkább már csak a romjai.

 

             

 

Cobranco felderíti a helyet és a várat. Majd egy útmenti vendéglőben ebédelünk, egy igazi bosnyák specialitást: a bureket, nagyon finom étel.Cobranco tart is róla egy gasztronómiai eligazitást a filmben. Ezután már jelentősen változik a táj,alagút, alagutat ér,

 

             

 

 a forgalom jelentős.  Lassan közeledünk Mostar-ba

 

             

 

 a város még mindig hordozza a háború nyomait. Szétlőtt házak mindenfelé.Egy kis keringő után fókuszba kerül az óváros.

Megtaláljuk a híres hidat,

 

            

 

 rengeteg a túrista. Egy szűk sikátoron keresztül lehet megközeliteni  az építményt.

 

            

 

Néhány fénykép,igazi bazár hangulat,

 

             

 

mintha a középkorba csöppentünk volna vissza,bár a tömeg lehangoló.A Stari Most régi-új fényében pompázik, az is csoda,hogy nem szakad össze a töménytelen ember súlya alatt.

 

             

 

A még mindig aknás Neretva búsan kanyarog a szurdok mederben,

 

             

 

a környező épületek romos látványa nem tudja feledtetni a húsz évvel ezelőtti borzalmakat.Kb egy órát szédelgünk a városban,Cobranco tesz gyalog is egy kört a film kedvéért. A várost elhagyva látszik,hogy a lakosság nagy része itt már bosnyák.

 

            

 

Óriási hegyek közt haladva a szállás lehetőségét nézegetjük,

 

             

 

mindenképpen jó lenne valami panzió,a vadkempinget hanyagolnánk a magas rizikó faktor miatt.Cobranco érdeklődik helybeliektől,merre nincs akna,vegyesek a válaszok,de úgy tünik nincs választásunk.

Hosszas keresés után találunk megfelelőt, jó, takarásban lévő hely,betoljuk a bringát,úgy tünik megúsztuk,bár Cobranco megjegyzi: „Reggel még ki kell tolni”.

 

Az éjszaka nyugodtan telik,igaz volt egy zápor,de annyi baj legyen,meg,ha már esni akar,akkor jobb,ha éjszaka,nem igaz...

 

            

 

Szóval folytatjuk utunkat, a táj továbbra is lenyűgözően fenséges,bár az idő továbbra sem valami fasza.

 

             

 

Újabb szurdok,a soron következő Neretva-kanyon,ez most egy „kicsit” hosszabnak igérkezik,cirka 33 km. Kiégett falvakon kivül az életnek semmi nyoma,illetve ezt inkább a halál nyomának nevezném.

 

             

 

Kegyetlenül kanyarog a folyó,vele együtt az út és persze az úttal együtt mi is.

 

             

 

 A Bosnyák Himalájában járunk/van valami kimondhatatlan szláv neve is/ és a filmben Cobranco részletesen ismerteti a látottakat .

 

              

 

A táj egyre fantasztikusabb,minha az Alpokban járnánk.

 

              

 

Az idő,időközben tisztul,egyre lenyügözöbbé varázsolja az amúgy is leirhatatlan panorámát.

 

             

 

Egy hídon vezet át az út a bal partra.Nem mellékesen ez egy oldalvölgy bejárata,na az is megérne egy túrát,de szorít az idő. Innen jobb rálátás esik a folyóra és természetesen az óriási hegyekre.

 

             

 

A völgy egyre szükül sorba jönnek-mennek az alagutak,viaduktok,

 

             

 

illetve nem ők,hanem mi jövünk megyünk,de szinte lényegtelen is.A Neretva időközben tóvá szélesedett,

 

             

 

két oldalt a Prenj sziklafalai ágaskodnak.

 

             

 

Elől haladok,egy étteremnél beállok a parkolóba , hűvös fa árnyékába.

Bevárom Cobranco-t . Mellettem forog a bárány a szabad tűzön , nagyon ínycsiklandozó illatok terjengenek, viszont a társam nem akar  megérkezni. Visszaindultam, rá is akadtam a tűző napon szerelte a bringáját, sajnos ez egy defekt! Ez a kisebb baj, a nagyobb, a külső gumi is szétszakadt! Tanakodás, mi legyen! Kell egy külső, ez egyértelmű, na de hogy és honnan , ez a nagy kérdés ! Lakott terület sehol.Jött a segítség, " helyi ember" , Cobranco valamilyen /számomra ismeretlen/ nyelven egyezkedett vele,nem tudom mit igért neki,de végül autóval bevitte a közeli városkába Jablanicaba,én addig a bringáknál maradtam. Nem volt egyszerű a külső gumi beszerzése, de sikerült megoldani a problémát. / A segítőnk, mindezt szivességből tette , hálásak voltunk érte,pénzt nem fogadott el,pedig ezen a környéken nem fürdenek tejben-vajban az emberek/. Visszaértünk az étteremhez, aminek a teraszáról a folyóra és a hegyre is gyönyörű kilátás volt.

 

            

 

Itt fogyasztottuk el a helyi specialitást:  a  báránysültet. A Jablanícai báránypecsenye európai hírű,ezt meg tudjuk erősíteni,illetve csak Cobranco,mert én ezúttal diétáztam.

 

            

 

Néhány kilométer után következett maga Jablanica,ideje volt, 33 kilométer után lakott terület,végre.A kisvárosban megnéztük a II. világháborús emlékparkot ,megdöbbentő látvány volt,a Neretvába robbantott vasúti híd a korabeli vonattal.

.

            

 

/ Cobranco erről is beszámol a filmben/ . Itt külön váltunk. Én haladtam a tervezett úton, Cobranco kis kerülővel megnézte a Jablanyica-i tavat,

 

             

 

ami hosszan felnyúlik a völgyekben Szarajevó irányába. Rendkívül látványos a felduzzasztott folyó, ami véget nem érően kanyarog az út mellett.,a színe pedig...nem is tudom leírni,a foto talán visszaadja.

 

             

 

 Nem kevés mászással, hol fel, hol le keringőzik az út.Ez persze már egy másik kanyon ,a Rama-szurdok,

 

              

 

bár kisértetiesen hasonlit a Neretvához,annak az egyik oldalvölgye.Majd hirtelen emelkedni kezd az út,

 

              

 

nem is értem miért,térképen nem tünt komolynak,de 1000 méter szintig meg sem állt. Ennek köszönhetőn a magaslatról vissza tenkintve elém tűnik a sziklás Prenj

 

             

 

a késő délutáni napsütésben. Gurulás, ismét a folyó szintjén találom magam.

 

            

 

 Aztán újból kemény mászás következik,ez itt már csak igy megy,végülis a Dinári hegységben vagyunk,a kilátás pazar,

 

            

 

ha poénkodni akarnék azt mondanám "Prozor",ugyanis az a következő város. Elérem az aznapi célt: Prozor-t . A település 800-850 méteren van.

 

             

 

 Itt várom be a társamat. Közben a helyi lakosok és a panziót üzemeltető személyek autóval , motorral szemlélnek vajon ki vagy mi vagyok ?! Cobranco megérkezvén , megkeressük a panzió üzemeltetőjét, elég gyanús a társaság,olyan maffiózó kinézetük van,Cobranco alkudik,de végül elfogadható árért , elfogadható szobát kapunk.Sok bíztatás nem kell,hogy elálmosodjak,félkómában még hallom,ahogy megdörren az ég,de aztán,lehúzódik a képzeletbeli redőny a szemeim előtt.

 

              

 

 

 


 

10-11.nap

 

Újabb nap, a helyszin Prozor. Itt töltöttük az éjszakát.Sokat nem tökölünk,az idő nem néz ki túl jól. A  bevásárlás és a csomagok elpakolása közben  a sapkám észrevétlen leesett a kormányról, de Cobranco gondosan felrakta a bolt bejárati ajtajára, én meg kijövet elsétáltam mellette,van úgy,hogy az ember nem lát a szemétől.Mikor keresni kezdtem el is mondta, hol találom. /Persze jó pár km után/ Igy egy ereklye ott veszett. A városban külön váltunk, én nekiindultam a hegyeknek, ő perdig még meg akart nézni egy közeli tavat. Úgy éreztem , hogy az elmúlt napokban csak tavakról szólt minden, több tiz km-t csak tavak mellett mentünk, tehát nem dobott fel a gondolat, hogy még egy néhány km-t víz mellett menjek.

Egyébként a Ramsko-jezeroról van szó,ez egy félmesterséges lapályos tó,amit az árvizek elkerülése végett szabályoztak egy gáttal.A vízszint nagyon ingadozó,alacsony vízállás mellett látványos úszó szigetek emelkednek ki,a főszigeten egy híres kolostor is tanyázik.Cobranco szavaival élve,a látvány „szürreális”.

 

              

 

 Kifelé haladva a hegyen, remek rálátás esett a tóra,

 

               

 

 magas hegykoszorúval övezve, szép panoráma tárult elém. Sajnos, az eső, az jött-ment és a hőfok sem volt magas, de a hegymenetre pont megfelelő volt.Ahogy egyre feljebb értem a a felhőködből néha-néha fel-fel-bukkant egy-két pillanatra  búcsúzásként a Prenj is.

 

              

 

 Szerpentinek egymás után,a völgykatlanban Prozor távolodott.

 

              

 

Kiérve a hágóra fényképezés ,mégiscsak egy BIG-csúcs /Makljen hágó 1123m/,

 

              

 

a látványt némiképp árnyalta,hogy nem volt,mármint,hogy nem lehetett látni addigra már semerre,és a hangulatomat a csúcson álló,helyesbítek,omladozó szétlőtt második világháborús emlékmű sem dobta fel. Gurulás, a lejtő középső szakaszán találtam egy szanetlit , épp időben, így megúsztam a teljes elázást. Volt időm szétnézni, hatalmas hegyek voltak körös körül,

 

              

 

amit sem a fénykép, sem a videó nem képes visszaadni. Bevártam Cobranco-t /csekélyke 2 és fél óra,de legalább addig sem áztam/és indultunk tovább az esőben.

Gornji Vakuf településre értünk, csendes kisváros.Köztudomású,hogy ez a mára már hangulatos hely volt a délszláv háború legnagyobb elszenvedője.Bár sokhelyen lövésnyomok,de a 20 év már kozmetikázta egy kicsit a sérüléseket. Itt a Bistrica völgyön Travnyik irányába indulunk.  A környék szép, de az  út nem aszfaltos, zúzalékos , köves.Én legszivesebben röbidítettem volna,de Cobranco ragaszkodott az eredeti tervhez,úgyhogy bevágtuk magunkat a vadonba,az „istenhátamögötti” feelinget a szakadó eső csak fokozta.

Néha hatalmas teherautók értek utól , jöttek szembe. Ilyenkor félre kellett húzódni a felvert por miatt,másrészt, hogy elférjenek. Igy mikor elkezdett esni az eső, örültünk , mert nem volt por az úton. A felázott sáros, köves talaj, a túlterhelt bringának a hátsó kerekeknek nem igazán tetszettek.

 

             

 

 Bármikor szétvághatja a külsőt a nagy semmi közepén. Mikor jobban rákezdett az eső, igyekeztünk lehúzódni a lombok alá, egymástól 100-150 m távolságban. De minden végetér egyszer, még ez a szar út is ! Aszfaltosra váltott, itt örömköröket tettem , hálaadásként, hogy nem roggyant szét a bringám. Az eső persze továbbra is esik, kisebb szünetekkel. Az út sajnos rossz minőségű, néha meg-meg állva  el kellett igazitani a málhát. És igy vettem észre, hogy ismét elveszett valami, ez pedig az eső kabátom. De Cobranco tudni vélte, hogy mintha  kb: 500 m-re látta volna, igy visszamenve meg is találtam. Eddigre már majdnem 1000m-ig kinlódtuk fel magunkat,

 

              

 

az idő is 4-körül járt,Cobranco közölte,ha nem zabálunk valahol valamit,elkezdi keresni a sírját.Szakadó esőben nem volt egyszerű a dolog és akkor még a lépten-myomon kikukucskáló „Aknaveszély” táblákról nem is beszélve.Végül beakadt egy szanetli,szétpakoltunk,és következett  a „nagy zabálás”,most igy utólag azt mondom ez feldobta egy kicsit az addigra már nagyon padlóra került hangulatot.Aztán meglett a hágó is/Rastovo 1025m/,majd gurulás az "erdélyiesnek" tünő tájon.Travnyik előtt szinte 0-ra viszi az érdeklődésemet a környék,

 

              

 

  ingerszegény, de szerencsére balra fordulunk és ismét szép hegyek jelennek meg előttünk. A városba érve felmegyünk a várig, körülöttünk minden felé mecseteket látni, tovább kerekezve a városba, megtaláljuk a Kék Víz forrást.

 

              

 

Minden felé éttermek a két oldalon, látványos a gyors folyású víz a kis hidakkal.Cobranco felbaktatott a megnézni honnan jön a víz,volt egy tippem,a hegyből,stimmelt,nem is akárhogy,szinte kirobbant,a hangja is félelmetes volt.

 

              

            

 Beszerezzük a vacsorát, ami természetesen burek. de nem fogyasztjuk el a helyszínen, elindultunk szállást keresni. Cobranco dilemmázik,kéne valami panzió,hogy megmelegedjünk,a vadkemping továbbra is rizikós,végül  kinézett egy emeletes épületnek készülő beton szerkezetű vázat, és ugy gondolta ez megfelel éjszakára. Én a mellette lévő füves jó takarásban lévő helyet néztem ki, de ez neki nem tetszett,mivel ha éjszaka szakad az eső/amire volt sansz/akkor jobb a fedett tető.Aztán éjszaka egy csepp eső sem esett,nyilván nappalra tartogatta,logikus,hiszen ez a „Mörfi-törvénye”. Itt tehát elfogyasztottuk a már kihűlt bureket, és felcuccoltunk az emeltre. Amig igazitottuk a szállás helyet, a közeli minaretből a müezin nekikezdett az esti imájának,de ez engem nem igazán zavart,befordultam a fal,illetve a betonkocka felé,és szunya reggelig.

 

Az éjszaka nyugodtan telt, bár hideg volt, Cobranco reggel  már didergett!  A megázások és az elfáradás is közrejátszik ebben, gondoltam.

A sátorlapot a vizes fűben próbáltam  szalonképessé tenni, a sok cement és egyéb portól, remélve, nem köt rá és még ismét ki lehet majd bontani. Felmálháztuk a bringákat és elindultunk Szkender Vakuf felé.Előtte persze még jött Turbe. Itt rövid kis munició feltöltés és nekivágtunk ismét a hegyeknek. Ez a Mount Vlasic vidéke,az egyik leghiresebb túrisztikai paradicsom Boszniában.

 

              

 

 Ebből persze vajmi kevesett láttunk,a hegytetők sajnos felhőben voltak és ez egyre kezdett lejjebb húzódni, gondoltam ma sem lesz jobb az idő.

A hegy közepe táján találtunk egy fedett beállót, Cobranco azt mondta reggelizzünk,volt itt egy bezárt diszkóféleség,egy-két dizájn-épitménnyel,

 

              

 

de sehol senki. Az út másik oldalán egy hevenyészett "kutyaketrecre"  lettem figyelmes: először azt gondoltam, hogy tényleg kutya van a benne, de aztán rádöbbentünk, hogy ez egy medve !

 

              

 

Néhány fotó,közben a „brumi” farkas-/illetve bocsánat,medve-/szemet nézett velünk.Nem kellett biztatás, hamar összepakoltunk, mentünk minél hamarabb, távolabb a helytől.

A fejünkben hamar megfogalmazódott, hogy a környék is medvés lehet, ettől nem nyugodtunk meg. Néhol egy-két ház , sokszor szétlövött épületekkel találkozunk, alig van ember, na persze az eső is teszi. Ez utóbbi rendületlenül esik, a hőmérséklet 6-8 fok, fázunk , főleg a lejtőkön.

 

              

 

Felfelé még csak-csak,el is érjük az aktuális magaslatot,ez is ezer felett,pontosan nem is emlékszem,ilyen körülmények között már csak a túlélés motivál. Maga a táj igen látványos, amit a felhőktől és a felszálló párától nem igazán lehet látni.

 

              

 

Beérünk az Ugar szurdokba. Cobranco szerint lesz még másznivaló, ami egyrészről jó, mert mászáskor nem fázunk.

 

             

 

Egy kilátóponton találunk éttermet, aminek a parkolójából a sziklás szurdok jó  panorámát nyújt.

 

              

 

Néhány fotó erejéig enged a természet a szorításából,kicsit kinyitja nekünk köd-ablakot és a csapot is hajlandó elzárni pár percre.

 

              

 

Kapunk egy kis ízelitőt abból,hogy milyen lenne a táj,ha optimálishoz közeliek lennének a körülmények.Aztán nincs kegyelem,folytatódik minden ,ahogy eddig. Az út emelkedik. Meredek sziklafalak mellett haladunk,

 

             

 

párás , felhős hegyek körülöttünk.Itt húzódik az entitás-határ,balra a bosnyák oldal,jobbra szerbek,életnek nyoma sincs,a természet az úr,egy két romos ház tanúskodik,itt is laktak valaha emberek.

 

             

 

Beérünk egy lepukkant kisvárosba,Knezevo,ez már teljesen szerb. Keresünk egy helyet, ahol megkajálhatunk és megmelegedhetünk,romos kocsma,van egy "világvégi"hangulata,de legalább meleg van és a sebtiben összedobott csevap is jól esik. Cobranco egyre gyengébben, szarabbul érzi magát, azon is gondolkozik, hogy ott maradunk . Keresünk valami szállás lehetőséget, de nem találtunk.Közlik,hogy a Banja Luka felé félúton van egy 'autostation", talán ott. Végül nekivágtunk az utolsó 50 km-nek,

 

             

 

 az út minősége sokat javult.Néha megálltam pihenni,szinte csípett a hideg.

 

             

 

És az eső is kisebb intenzitással keseríti az életünket. Ez rám doppingolóan hatott, kedvet éreztem egy kis száguldásra. Azon kaptam magam, hogy Bánja Luka-n vagyok. Volt egy tervem,gondoltam előre megyek és elébe jövök az akkorra már „döglödő” Cobranconak,ne kelljen annyit tekernie betegen.Ezt ő másként értelmezte/igaz, nem beszéltük meg/,de aztán tisztáztuk.Végül a város közepén ősszeakadtunk és együtt mentünk az autóig. Átöltözve, bringákat felszerelve az autóra, elindultunk hazafelé. Még Boszniában vacsorára elfogyasztottunk egy bureket, visszaváltottuk a maradék bosnyák márkát euróra és neki indultunk az éjszakának. Cobranco szinte végig aludt, elnyomta a fáradság és a kihülés. Reggel 9 órára értünk Miskolcra, lecuccolt elköszönt és én tovább indultam Ózdra. Később tudtam meg, hogy Cobranco begyűjtött egy tüdőgyuszit, de szerencsére hamar felépült belőle.

 

               

 

 

Végszót nem írnék,Cobranco elég jól összefoglalta lényeget a film végén,talán csak annyit,hogy ismét egy jó buli volt,egy remek túra Európa kicsit /nem véletlenül/ háttérbe szorult szegletében,az időjárás,bár a végén megmutatta a negatív oldalát is,megfelelő volt,ajánlom mindenkinek ezt az érintetlen vidéket,de persze kellő óvatossággal.

 

 

 Részletesebben lásd a Filmeket és a Képeket.