Cobrancoval még
2009 kora nyarán futottunk össze a Bükkben, amikor kisebb
fiammal (akkor 13 éves) kerékpároztunk. Beszédbe elegyedtünk
Jávorkúton, elérhetőséget cseréltünk és ezután 2009-ben 3,
2010-ben 1 alkalommal voltunk együtt Szlovákiában egynapos
túrán. A legutóbbi túrán (Szlovák érchegységben) felvette,
hogy lenne-e kedvem egy többnapos sátras, vadkempinges,
Alpok túrához.
Akkor hirtelen nem gondoltam, hogy valamikor igent fogok
mondani, mivel féltem a vadkempingtől, (lebukás, megalázás,
fürdés, fogmosás nehézségei, illetve az ismeretlensége
miatt).
Néhány hét elteltével azonban egyre jobban győzködtem magam,
itt a nagy lehetőség, - ki tudja adódik-e ilyen még egyszer
az életben -, hogy egy gyakorlott túrázóval mehetek számomra
ismeretlen terepre. Közben a családdal is el kellett
fogadtatni a túra ötletét, de augusztus elejére már
eldöntöttem, ha az idő engedi, akkor megpróbálom.
Cobrancoval egyeztettük a túratervet, mit kell magammal
vinnem, illetve azt, hogy az időjárástól erősen függ az
indulás, emiatt lehet, hogy egyik nap délelőtt dől el a
másnapi esti indulás.
Ekkor beszereztem a hátsó csomagtartót, a túratáskát,
hálózsákot, derékaljat és egy kis gázfőzőt, meg az
élelmiszert, amiről úgy gondoltam 6 napra szükséges.
A terv szerint
Indulás Miskolcról este 9-kor autóval, érkezés Landeckbe
reggel 9 körül, kerékpárok felmálházása, majd kezdetét veszi
a túra.
A kerékpáros útvonalterv : Landeck [Ausztria] (780m) -
Reschen pass (1455m) - Prato allo Stelvio [Olaszország]
(920m) - Passo dello Stelvio (2760m)-Bormio (1210) - Tirano
(430m) -Sondrio (295m) - Morbegno (253m) Comoi tó keleti
partján végig, fürdőzésekkel Lecco (210) - Pontida (310m) -
Villa d’Almé (305m) - Zogno (307m) - Staviglino (565m) -
Selvino (965m) - Nembro (320m) - Ponte Nossa (497m) - Lago
di Iseo észak nyugati partján Lovere (257m) - Riva di Solto
(221m) - Iseo (190m) - Pisogne (190m) - Edolo (695m) -Aprica
(1180m) - Tirano (430m) - Passo del Bernina [Svájc] (2330m)
- Sankt Moritz (1780m) - Zernez (1474m) - Pfunds [Ausztria]
(971m) - Landeck (780m). Amint látható 5 db hágó található
benne (Reschen, Stelvio, Solvino, Aprica, Bernina, valamint
2 db tó (Comoi, Iseo) és ezeket összekötő utak.
A tervezett útvonal kb. 720 km, a szintemelkedés 8.000-8.200
m.
Kicsit tartottam
a sorozat terheléstől, illetve attól, hogy a felmálházott -
kb. 30-35 kg súlyú - kerékpárral teljesíteni tudom-e a
tervezett hágókat, bár van amatőr szintű előéletem a
kerékpározás terén, évi 3.000-3.500 km-t tekerek a Bükkben,
illetve 2009-ben a Grossglocknert északról, 2010-ben délről
másztam meg nagyobb fiammal, hátizsákkal, nem pedig
felmálházott kerékpárral.
Nem csak a
kerékpár súlya jelent nehézséget (fel kell vinni a hegyre,
az irányítás nehézkesebb szűk kanyarokban), hanem a nagyobb
felülete, amit a menetszéllel szemben mutat (ellenszélben
fokozott a nehézség, és mint a kerékpárosok tudják, mindig
szemből fúj a szél, a hátszelet a szélsőségesen optimista
egyének találták ki, kicsit olyan ez, mint a Lottózókat
azzal kecsegtetni, hogy bármikor bejöhet)
A túra rövid összefoglalója:
Félelmeim nem
igazolódtak, jól ment a tekerés, nem volt probléma a
sátorban alvással, a nyereg sem okozott problémát (napi 8
órát ültünk rajta)
Jól kitalált érdekes útvonal 2 db nagy és 2 db kisebb hágó 2
db pompás tó, és ami a legjobb volt, az időjárás. Jó
táborhelyek, Cobrancoval jól kijöttünk, összességében nagyon
örülök, hogy életem első többnapos túráját vele tehettem,
sok dolgot sikerült ellesni tőle. Köszönöm a lehetőséget,
hogy részt vehettem ezen a kiránduláson! Ha valakit
érdekelnek az adatok, akkor itt a tömör lényeg: 700 km,
7528m szint, napi adatok a részletes leírásban.
Olyan szép és a magyar tájtól alapvetően különböző volt az
Alpok, hogy már most néhány nappal a túra után vágyódást
érzek, hogy újra láthassam a hatalmas hegyeket, kaszált
mezőket, havas csúcsokat, tavakat. Talán majd jövőre, újra…
Részletes leírás:
0. nap 2010.08.19.
Indulás
Miskolcról 21:15-kor Landeckbe
1. nap (74 km, 860m szint)
2 óra alvással
és 1.020 km-rel később 9 óra körül érkeztünk Landeck és
Prutz közötti murvás parkolóba, amiről feltételezhető volt,
hogy 6 napig gond nélkül ott hagyhatjuk Cobranco autóját.
Mintegy fél óra alatt előkészítettük a kerékpárokat az
indulásra és nekivágtunk az első napra kitűzött mintegy 70
km-nek.
A mai napi táv két ok miatt alacsony, egyrészt
éjszaka kb. 2 órát sikerült aludnunk, másrészt, amíg Stelvio
következő napi megmászását jó lenne közelről indítani, de
Prato-nal húzódik a nemzeti park határa, amit a vadkemping
miatt célszerű elkerülni. Az út elején az Inn völgyében
tekertünk,
hol a kerékpárúton, hol a főúton magasan a folyó
felett.
Nauders-nél távolodtunk el az Inn völgyétől és kezdtük meg a
mászást a Reschen pass irányába,
ami egyben az osztrák-olasz
határ is volt.
A hágó túloldalán a látványos Lago di Resia
kék felszínéban gyönyörködve
fogyasztottuk el az ebédünket,
majd a tó jobb partján húzódó – jó sok szintet tartalmazó,
de igen kellemes – kerékpárúton folytattuk utunkat.
Nem semmi a környék,aki
bringás,annak itt a helye,mindenfelé kiépített és
kitáblázott túristautak.
A tó a másik irányból is
lenyűgöző látványt nyújtott,nem véletlen,hogy állandóan
csattogott a fényképezőgép.
Már
ekkor feltűnt, hogy a kerékpárosok száma és kor összetétele
jelentősen eltér a nálunk megszokottól.
Olyan idős emberek
is nagy számban tekertek, akik nálunk már csak járókerettel
araszolnak és a gyerekek, lányok és asszonyok is kiveszik
részüket az aktív kikapcsolódásból.
Gyakorlatilag 17:00 óra körül elértük a „szállás”
helyszínét, de azt csak este 9 körül foglaltuk el egy patak
partján Clusio és Lauders között fáktól takart helyen a
kerékpárút mellett,egy vár alatt.
A szállás ugyan 1060 m-en volt, de
tudtuk, hogy holnap egészen 920 m-ig kell legurulnunk,
ahonnan megkezdődik jelen túra legmagasabb hágójának
meghódításáért a küzdelem.
A sátrat nem állítottuk fel, csak a földre fektettük,
rátettük a hálózsákokat, majd erre a sátor külsejét
borítottuk, hogy reggel ne vizesedjen át a hálózsák. Ez a
megoldás, akkor még jó ötletnek tűnt, mivel úgy gondoltuk,
hogy kialvatlanul, fáradtan így időt spórolunk és az égen
felhőt sem lehetett látni. A patak monoton zúgásától egy
pillanat alatt elaludtam. Egyszer csak arra ébredtem, hogy
Cobranco rázogat, és azt hajtogatja, esik az eső, esik az
eső, fel kell állítani a sátrat. Hát felállítottuk,
eláztunk, elkeseredtünk, mi lesz velünk holnap a hágón. Én
azért ettől függetlenül jól aludtam az éjszaka hátra lévő
részében és reggel sokkal frissebben ébredtem, mint előző
nap.
2. nap (110 km, 2386m szint)
Eljött a nagy
nap a Stelvio meghódítása, aminek 8:30-kor csodálatosan
tiszta ég alatt szikrázó napsütésben neki is kezdtünk.
A
terv az volt, hogy legurulunk Prato-ba (920m), majd
elindulunk felfelé a hágó felé.
Gomagoi településen (1216m)
reggeliztünk és folytattuk utunkat,
A 48. számú kanyarra (Kehre, vagy tornante) Trafoi (1516m)
feletti hegyoldalig kellett várni.
Innentől igen látványosan
követték egymást a kanyarok,
a 23.-ig a völgy keleti falán,
majd a 22.től az 1.-ig a déli oldalon.
Közben többször
megálltunk filmezni, fényképezni,
enni,
inni,
pihenni.
A forgalom az óriási
volt,főleg a motorosok,Cobranco figyelmeztetett,hogy erre
készüljek,elég nehezen viseltem,mivel ez volt az első ilyen
jellegű élményem.
A híres keleti oldali
48-as szerpentinút,ami még az osztrákok építettek,a csúcshoz
közeledve vált lenyűhözővé.
A kilátás
Ausztria felé pompásan rájzolódott,igaz a remek idő is
besegített,amit Cobranco gondosan belőtt.
Végül
34 km után 14:25-kor felértünk a hágóra,
ahol Athéni halpiac
(by Cobranco) kirakodóvásár,
kolbászárus hadak, illetve
ménkű sok motoros várt ránk. A motorosokra,mint már
említettem, lehetett
számítani, mivel felfelé menet kb. 17.349.123 db ment fel,
természetesen mind Rossinak képzelve magát, nyélgázon. A
lefelé jövő motorosokat 3 alkalommal is megtréfálta
valamelyik nagyon szűk – lépésben bevehető – kanyar, és
eldűltek. Az egyik kárvallott motorját Cobrancoval közösen
állítottuk fel.
A hágó tetején fényképezés,
Bár hivatalosan Európa
második legmagasabb hágója 2757m,a táblán 2760 állt,és ennyi
is volt,ezt a GPS is megerősítette.
evés, ivás és már indultunk is
tovább,
hiszen még kb.90 km-t terveztünk,
amiből még 70 km
volt hátra Tiránóig,
ami könnyen teljesíthetőnek látszott
annak fényében, hogy a célpont 430 m-en terül el, amíg 2.330
m szintvesztést kell abszolválnunk.
Ez az oldal nekem talán
egy kicsikét látványtalanabbnak tünt,de ugye mihez képest.A
keleti oldalt nehéz leszz űberelni,egyesek szerint nem is
nagyon lehet,legalábbis Európában nem.Persze szerpentinből,
hajtűkanyarból itt is
volt dögivel,a kétezerhétszáz-valahány méter az mégis csak
annyi.
Bormio-ig (1210m)
könnyen lejutottunk köszönhetően a nagy lejtésnek, idáig
reggeltől kb. 60 km-t tettünk meg. Innentől az Adda folyó
völgyén haladtunk tovább, amikor Bormio-tól 5 km-re egyszer
csak megszűnt az út lejtése – pedig a folyó völgye süllyedt
tovább – sőt 6% meredekségű szerpentínbe csapott át,oldalt
meredek sziklafalakkal,alagutakkal.
Itt
hirtelen kb. 140 m szintet hozzátettünk a napi adaghoz és
még mindig volt hátra 40 km, pedig az óra 18:15-öt mutatott.
Ekkor feladtuk azt a tervet, hogy Tiránón jelentősen
túljussunk és beláttuk, hogy ezen a környéken kell
éjszakáznunk.Végül már sötétben, de még átevickéltünk
Tirano-n.
A sátorhelyet 22:00 körül a telihold
támogatásával találta Cobranco egy kukoricás közepén lévő út
melletti területen. Akármilyen késő is volt, akár milyen
fáradtak is voltunk, tanulva az előző napi esőből,
felállítottuk a sátrat és jót aludtunk reggelig.
3. nap (135 km, 250m szint)
Frissen ébredünk
és éppen a sátor összehajtogatásának utolsó mozdulatait
végeztük, mikor megjelent a terület gazdája, valószínűleg a
felettünk lévő dombról láthatta a mozgást. A táborhely
választásakor most is betartottuk a Cobranco által
meghatározott elveket, mely szerint bekerített telekre nem
megyünk, növényi kultúrában kárt nem teszünk, így a paraszt
konstatálta, hogy „jó” emberek vagyunk. Én először kicsit
megijedtem, mi lesz most, de a gazda kellemes meglepetéssel
szolgált és egy hangos chiao kiáltással és integetéssel
elment.
A mai napra azt terveztük, hogy Sondrio-Morbegno-Colico
útvonalon elérjük a Como-i tavat ez kb. 60 km, majd a tó
keleti partján végigmenve (többször fürödve) elérjük Leeco-t
(kb. 40 km), majd tovább megyünk DK felé és Bergamo-tól
északra húzódó hegyek felé vesszük az irányt, hogy a várható
nagy forgalmat elkerüljük, hiszen ezen a napon vasárnap van.
Az út első felében a tóig kellemesen lejtő útra és
viszonylag gyors haladásra számítottunk, hiszen kb. 200 m
szintet kellett elvesztenünk, de sajnos az élénk NY-DNY-i
szél és az elképzelhetetlenül nagy forgalom megnehezítette a
dolgunkat. A tó elérése után
a forgalmat tekintve javult a
helyzet, mivel a Milánóba igyekvők rátérhettek a tóparti
hegy gyomrába vágott alagúton átvezetett autópályára, de a
szél továbbra is hozta a formáját. Meglepő módon a 32-34 oC
hőmérséklet
és a fülledt idő ellenére a helyi népek
felöltözve ültek az árnyékban és vagy szenderegtek, vagy
csak néztek ki a fejükből. Ebbe a bambasági rekordokat
ostromló közegbe vittünk egy kis pezsgést azzal, hogy
letoltuk – a platós IFÁ-ra hasonlító - kerékpárjainkat a víz
mellé, villámgyorsan levettük a fürdőnadrág kivételével a
ruháinkat és 4, vagy 5 helyen is frissítettük magunkat.
Az út közvetlenül a Comoi-tó mellett haladt,
szinte végig remek panorámát biztositva a víz felé,illetve a
szemközti hegyekre.
Lecco elérése már a csúcsforgalom idejére esett,
így
eszméletlen nagy forgalomban haladtunk és ekkor még azt
hittük, hogy később majd jobb lesz, de nem. A tótól délre
már egybeértek a települések több tíz km-t tettünk meg úgy,
hogy a település végét jelző táblánál kezdődött a következő
falu, vagy város. Ekkor találtuk ki kínunkban azt a
fogalmat, hogy túlépített, ezen a környéken véleményem
szerint kb. hússzor annyi ember él, mint amennyi a mi
fogalmaink szerint normálisan elfér. (érdemes megnéni a
Google Earth-ben a település sűrűséget, ami dél felé haladva
exponenciálisan nő) Mivel egybeolvadtak a települések, így
mindenütt 50 km/h-s korlátozás volt – táblára írt
fenyegetéssel, hogy itten bizony elektronikusan ellenőrzik a
közlekedők sebességét -, de ez a helyieket nem akadályozta
meg abban, hogy folyamatosan 70-80-nal menjenek, a mi nagy
bánatunkra. Egy jó tanács azok számára, akik azon törik a
fejüket, hogy erre a környékre jönnek kerékpárral : NE
TEGYÉK ! Ráadásul a sok település és leágazó út között nem
nagyon találtuk a tervben szereplő Bergamo-t északról
elkerülő utat, és a keddre előre jelzett hidegfront miatt
úgy döntöttünk, hogy rövidítünk, és amennyire lehet,
elkerüljük Bergamo-t, de nem a hegyen. A sátrat Gromolongo
és Arzenate között a kukoricás beláthatatlan szegletében
állítottuk fel a fülledt melegben. Az alvás annak ellenére
nehezen ment, hogy a mai etap 135 km volt, ennek oka a nagy
meleg volt.
4. nap (111 km, 200m szint)
Reggelre
kellemesen lehűlt az idő, a nap is kisütött, így abban
reménykedtünk, hogy a hidegfrontot még ma megússzuk. Mire
összecsomagoltuk a sátrat nyugat felől teljesen
befelhősödött, meg is ijedtünk, hogy esni fog és akkor egész
nap, esőben mehetünk. A mai napra a terv az volt, hogy
elérjük az Iseo-i tó ÉNY csücskén lévő Lovere települést és
sok fürdéssel, a tó megkerülésével eljutunk a tó ÉK részén
lévő Pisogne-ba, majd tovább haladunk ÉK felé ameddig lehet,
mivel a tó körül nem lehet táborhelyet találni.
Az indulás után élénk északi (ellen) szélben tekertünk a
kiszámíthatatlanul haladó utakon, az olaszoktól több
próbálkozás után sem sikerült idegen nyelven megtudni merre
lehetne elkerülni Bergamo-t, csak mutogatás útján. Végül
sikerült kijutnunk az autóút meletti járdán haladva, ahol
Cobranco összeszedett egy jó nagy akáctüskét az első
kerekével. A javítás, ragasztás elvett egy kis időt, de
végül sikerült Seriate-Portico útvonalon távolodni a sűrűn
lakott területektől, szerencsére az idő megjavult talán
túlságosan is meleg, fülledtség lett. (Az egész útra az volt
a jellemző, hogy egyetlen olasz sem beszélt idegen nyelvet,
még a fiatalok sem) Innen kb. 20 km-re elértük a kifli alakú
Endine tavat,
amiben sajnos nem lehetett fürödni így
továbbmentünk az Iseo tó irányába. Az eredeti tervektől
eltérően nem Lovere városkába tekertünk, hanem egy
szerpentines rövidítésnek köszönhetően Riva di Solto-ba
jutottunk,
mely település már téli álmát aludta dacára a 30 oC-os hőmérsékletnek, szinte embert sem láttuk. A tóban
kétszer is fürödtünk itt, egyszer ebéd előtt, majd utána is,
majd nekiláttunk a tó megkerülésének,
ami 50 km utat
jelentett.
A tó déli részén Iseo-nál újabb fürdés
következett, itt már éledező olaszokat is láttunk, akik
bementek a vízbe. A tó jellemzője, hogy közepén egy nagy
és
két pici sziget található, természetesen jól beépítve,
és
ami még érdekes, hogy a tó meredek nyugati partján egy
óriási cementgyár terpeszkedik. Késő délután kellemes úton
haladtunk a tó keleti partján kis forgalomban,
amikor a túra
legveszélyesebb helyzetét éltük át. Valami hosszabb ideje
fennálló műszaki ok miatt lezárták a parti utat, és a
forgalmat felterelték az autóútra, amit innentől normál
főúttá minősítettek át 70 km/h-s korlátozással, amit
természetesen senki nem tartott be. A veszélyhelyzet abból
fakadt, hogy kivilágítatlan, több 1-1,5 km hosszú alagútban
kellett haladnunk 90-100 km/h-val száguldó kamionok
furgonok, személyautók között és az út széle nem volt igazán
biliárdasztalhoz hasonló. Cobranco bevallása szerint a
lejtős alagútban közel 70 km/h-val száguldott, hogy minél
hamarabb véget érjen a rémálom, míg én óvatos 50-nel. Végül
túléltük és a tavat ÉK-re elhagyva táborhelyet kerestünk,
melyet Darfo Borario Terme előtt egy elhagyatottnak tűnő nem
bekerített telken találtunk meg. A táborhely minden
szempontból jónak tűnt, csak reggel derült ki, hogy egy
kakas van bezárva nem túl bizalomgerjesztő sufniszerű
épületbe.
5. nap (115 km, 1885m szint)
Reggel fél hat
felé a kakas tíz másodpercenként kukorékolt, így mivel már
nem tudtunk aludni, meg várható volt, hogy a gazdája is
megjelenhet, gyorsan összepakoltunk és korán 7 óra körül
elindultunk Edolo irányába. A mai cél Tirano elérése és
lehetőség szerint minél magasabbra feljutás a Bernina hágó
irányába, mivel a következő 6. napon ez a hágó a cél.
Az első nagyobb város Breno volt itt kanyarodtunk ismét
hegyek közé,
mivel az utóbbi 3 napban többségében sík
területen a nagy hegyektől délre haladtunk. A reggeli
elfogyasztása után haladtunk tovább Edolo felé. A város
előtt már igen fülledt meleg lett az idő, az út is
egyfolytában emelkedett, amikor egy megfelelő fürdőző helyet
sikerült találni az Oglio folyó partján. A víz
kristálytiszta és igen hideg volt, itt sikerült megoldani a
tisztálkodást és a hűtést is. A parton tábla figyelmeztetett
arra, hogy a folyón feljebb tározós vízerőmű található, ami
miatt váratlanul jelentősen megnőhet a vízhozam, és így
veszélybe sodorhatja a fürdőzőket. Emiatt nem mentünk a
vízbe, hanem csak a parton állva locsoltuk magunkat. Aztán a
továbbindulás után láttuk is az erőmű épületét és a
csővezetéket a hegytetőre, ahol egy tó található. A Google
Earth-ben megnézhető ez a tó melynek felszíne 1057 m magasan
helyezkedik el, míg a lenti víztároló 645 m-en. Az ilyen
típusú erőmű nagyon hasznos tud lenni a villamos energia
rendszer szempontjából, mivel a hajnali időszakban – amikor
alacsony a fogyasztás – vizet szivattyúznak a felső tóba
(olcsó áramot használva), azután a délutáni fogyasztási
csúcs esetén leengedik a vizet, és villamos energiává
alakítják a víz helyzeti energiáját. (Egy kis háttér: minden
pillanatban annyi villamos energiát kell termelni, mint a
fogyasztás, ezért szabályozó erőművekre van szükség, ami
általábaan gázos). Így fosszilis energiát égető
csúcserőművek építését, üzemeltetését lehet megspórolni,
mivel a hajnali időszakban valószínűleg atomerőmű által
termelt villamos energia felhasználásával juttatják a vizet
a felső tóba, ráadásul ez az energia nagyon olcsó, míg a
csúcsidőszaki energia nagyon drága, akár 2-3 szoros
árkülönbség is lehet. Sajnos nálunk itthon a „méregzöldek”
úgy gondolják nincs ilyen tározós erőműre szükség, mivel az
károsítja a környezetet, (az importból származó földgázból
termelt villamos energia CO2 kibocsátása nem) pedig
Szlovákiában, Ausztriában és itt Olaszországban is elterjedt
ez az erőműtípus, mint az erőforrásokkal spórolás formája.
Utunk során 6-8 ilyen erőművet láttuk. Ha valakit érdekel,
akkor találhat még ilyen erőművet Morandino-nál, - nem
sokkal Edolo előtt - ahol az alsó tó 380, míg a felső tó
1.817 m-en található.
Na ez után a kis kitérő után térjünk vissza a túrán
történtekre. Edolo után kezdődött (695m) a mászás Aprica
üdülőváros felé (1.180m). Az út helyenként 6-7 %, máshol meg
csak 1-2% meredekségű volt, jellegében nagyon hasonlított a
Felsőhámor Lillafüred közötti útszakaszra, tehát jobbról
(észak felől) magas sziklafalak balról meredek völgy.
A hegy
meredeksége nem volt veszélyes, viszont a nap nagyon erősen
tűzött és a sziklafal, mint valamint cserépkályha ontotta a
meleget. Aprica-hoz közeledve az aszfalton híres
kerékpárosok nevei tűntek fel, Vinokurov, valamint több
helyen a Giro d’Italia logoja is látható volt. Itthon utána
néztem és kiderült, hogy 2010-ben a Giro 19. szakaszának
hegyi befutója volt Aprica. A hágón próbáltunk valamilyen
étteremfélét keresni, ahol pizzán, tésztám, szendvicsen
kívül mást is lehetne kapni – Cobranco ezeket ki nem
állhatja -, de nem sikerült, így a túloldalon leereszkedtünk
a Tirano-Tresenda közötti völgybe.
Ereszkedés közben
megálltunk fényképezni, nézelődni és Cobranco rögtön
kiszúrta a 2. napi táborhelyünket a kukoricaföldön, ahol a
tulaj jött megnézni, mit is teszünk. A szerpentinen
leereszkedve kb. 5 km-t tekerve értünk Tirano-ba, ahol
megnéztük a Bernina Express állomását, és tovább kerestünk
egy meleg étellel szolgáló olcsó helyet, de csak nem
sikerült, míg a végén Cobranco kiszúrta, hogy a Simply
Market-ben akciós sült grill csirkét lehet kapni 4 Euro
ellenében. Rögtön be is neveztünk egyre, elosztottuk a
frissen sült meleg húst és a helyi parkban jóízűen el is
fogyasztottuk. Vacsora (vagy ebéd ?) után 17:30-kor
elindultunk a Berninan hágó irányába vezető úton. Az út a
Madonna di Tirano (430m) templom mellett vezetett Svájc
irányába, a határt 1 km után értük el, ahol a határőröknek
integetve megállás nélkül jutottunk át, bár előtte többször
több nyelven kiírták, hogy az úti okmányokat készítsük ki.
Eleinte 5-6 %, majd 7-8 % meredekségű úton erőltettük a
„platós IFÁ-inkat” felfelé,a patak követett bennünket,bár
még az sem kizárt,hogy mi őt.
A Lago di Poschiavo tavat
970m-nél értük el,
ahol a Bernina Express-t megtekintve
indultunk tovább felfelé. Innen kb. 8 km-rel feljebb a
völgyön a főút mellett Cobranco megtalálta az utolsó
lehetőséget a szállásra (1160m) kb. 19:30-körül. Sajnos még
nem volt sötét így az út mellett megvacsoráztunk és 20:30
körül feltoltuk a kerékpárokat a táborhelyre. Az időjárás
errefelé nem kecsegtetett semmi jóval a holnapi Bernina hágó
előtt, mert hűvös volt, a hegyek felhőbe burkolóztak és félő
volt, hogy esni fog. Az eső azt jelentette volna, hogy
szétfagyunk a hágó felé vezető úton.
6. nap (155 km, 1953m szint)
Korán reggel fél
hat felé ébredtünk, főleg én és a mocorgásomra Cobranco is
felébredt úgy, mint eddig minden nap, de ezen a napon nem
volt hátrány a korai kelés, egyrészt az előttünk álló út
hossza miatt, másrészt a sátrat az út bizonyos szakaszáról
látni lehetett, emiatt is célszerű volt a korai indulás. Az
időjárás gyökeres változáson ment át az éjszaka,
valószínűleg egy enyhe hidegfront kisöpörte a párát és
csodálatos tiszta lett a légkör, az égen egy felső sem volt.
A táborbontás után 7:30-kor indultunk el csípős hűvös
időben, hiszen jobbról és balról is 3.000m magas hegyek
szegélyezték utunkat.
A mászás nem volt
megerőltető,kipihenten persze könnyű.
Sok üres autóbusz megelőzött minket,
aminek az volt az oka, hogy a körutazáson lévő emberek Tirano-ban felszálltak a Bernina Expressre és átvonatoztak
számtalan viadukton, alagúton Sankt Moritz-ba, ahol a
buszaikba visszaszállva nagy élményekkel gazdagodva
folytatták útjukat. A hágó felé mászva tátottuk a szánkat a
csodálatos környezet nyújtotta látnivalók láttán
és
mérgelődtünk az egyre nagyobb – jellemzően olasz rendszámú -
autóforgalom miatt, amit nem tudtunk mire vélni. Aztán az
egyik pihenés fényképezés alkalmával Cobranco kisütötte,
hogy valószínűleg Livigno-ba mennek az olaszok olcsó
vámmentes italokért, dohányárukért. Ez később be is
bizonyosodott, mert láttuk, hogy a Bernina hágó előtt 3,5
km-rel jobbra Livigno-ba tartó útra kanyarodik a forgalom
80%-a.
Itt megpihenve olyat láttam, hogy a szám is tátva
maradt, egy narancssárga, seprős autó ment a hágó felé és az
utolsó kis kavicsot is letakarította az útról, itt a világ
végén. Hát ezek a svájciak tényleg alapos emberek,
döntéshozóinkat elvihetnénk ide – na nem üdülni, hanem –
agyátültetésre. Pár perc múlva jött visszafelé a seprűs
autó, hogy a másik sáv is tiszta legyen.
Szamarak mindenfelé,mert
ugye,ha valaki nem tudná,a Berninát "szamaras hágó"-nak is
hívják,ugyanis évszázadok óta a vasútnál "dolgoznak",ők
hordják ki a postát télen,mikor a hó miatt nem járhatóak az
utak.
A hágó tetején fényképezés,
nézelődés,leginkább a Bernina csúcsra,ez a keleti-alpok
legmagasabbika,felülről üti a négyezret.
Indultunk lefelé
a kb. 50m-rel lejjebb található Lago Bianco tó felé, ami
nevének megfelelően elképesztően fehér volt.
Különös
kontrasztot mutatott a mellette lévő Lej Nair tó fekete
színével.
Innen viszonylag lankás úton jutottunk le a Engadin völgybe, ahol az autó irányába indulva jobbra
kellett volna mennünk, de megbeszéltük, balra Sankt
Moritz-ba megyünk, hiszen csak az csak 3-4 km, nagyhírű hely
és ki tudja mikor járunk –, ha járunk egyáltalán erre -
valamikor. A városig még le kellett küzdeni egy kb. 1,5 km
hosszú 6 % körüli emelkedőt és akkor feltárult a csodálatos
hegyek,
fenyvesek és a valószerűtlenül kék tó látványa.
Eszembe is jutott erről az istentelen magyar popnóta, hogy aszondja :”van egy kék tó a fák alatt, ha beleteszed lehűti
a lábadat…”.
A tó körül sétány, azon padok helyezkedtek el,
ami kiváló lehetőséget biztosított volna az ebédünk
elköltéséhez, de egyszer csak odajött hozzánk egy idős ember
és elmagyarázta, hogy kerékpárral behajtani tilos, de balra
felfelé arra mehetünk.
Így sikerült egy 10+ %-os emelkedőre
jutnunk, ami ráadásul jó messze elvitt a tótól, arra felé,
ahol még padok sem voltak. Cobranco ezen annyira felhúzta
magát, hogy már nem is tetszett neki semmi, így
visszafordultuk a kiindulási pontunkhoz. Itt derült ki, hogy
ebbe az irányba behajthatunk, találtuk is egy pompás füves
részt paddal, ami ideális volt mindenre (nézelődés, evés,
ivás) és persze remek kilátással a tóra.
Itt megbeszéltük, hogy az autó innen még kb. 110-120
km-re van, de végig folyóvölgyön megyünk lefelé (Inn),
ráadásul még élénk támogató szelünk is van, legalábbis
eleinte, így megpróbáljuk elérni az autót, hogy ne kelljen
Svájcban vadkempingezni, mert azt mindenhol tábla tiltja. A
legális kemping ára fejenként 30 Euro környékén van, így
erről letettünk. A terv kissé optimista volt, hiszen Sankt Mortitz-ból 15:15-kor indultunk és az a 110-120 km nem
kevés.Persze az Engadin völgy látványa kárpótol,nem
véletlenül Európa egyik természeti csodája és Svájc egyetlen
nemzeti parkja is itt található.
A szél és a lejtő támogatásával Zernez-ig igen jól
haladtunk, de ekkor észak felé fordulva jött az ellenszél,
ami cudar volt, de ez szerencsére csak 6 km-ig tartott,
akkor újra kelet felé fordultuk és egészen Scoul előttig
minden pompásnak tűnt, de itt érthetetlen módon az út
egyszer csak emelkedett 80 m-t ami igazán rosszul esett,
ráadásul másik két málhás bringással versenybe keveredtünk.
Egy útépítés miatt egysávosra szűkült úton a lámpánál értük
utol a két 30 körüli bringást, indulás után én nyomtam a
tempót, megelőztük őket. Utána saját tempóban mentünk – ami
gyorsabb volt, mint a fiatalok addigi tempója -, majd
Cobranco szólt – látta a tükrében -, hogy a fiatalok
összeállnak és közelednek. Azt mondta Pisti gyerünk, nehogy
beégjünk, és utolérjenek. Na ez a szakasz nem esett jól, de
leráztuk a konkurenseket, mindez közel 100 km megtétele
után. Innentől ÉK-re fordultunk és a szél ismét próbára tett
bennünket, de állhatatosan közeledtünk Martina (Svájc vége)
felé, ahol a lejtés kellemes 1-2 % körüli lett. Martina után
9 km-en keresztül a senki földjén haladtunk – sem nem Svájc,
sem nem Ausztria. Innen nyílik egy völgy, ahonnan
megközelíthető Samnaun.
Hegyi falu, - 1800 m-en terül el -
mely Svájchoz tartozik, de vámmentes terület, az egyetlen
Svájcban, vámmentes területen kívül híres sípályáiról is.Remek
kilátás nyílt a valamilyen "spitzére",de én leginkább
megfagyni készültem.
Innen már csak 25 km volt az autóig,lefelé az Inn
mellett,a lemenő nap pompásan villogott a környző hegyek
kontúrjain.
Lassan kezdett
sötétedni (19:20). Végül az autót 20:45-kor értük el mintegy
155 km napi tekerés után.
Szépen bepakoltuk a csomagokat, a
kerékpárok felkerültek a helyükre és 21:30 körül elindultunk
hazafelé az 1.020 km-es úton. Én rögtön bealudtam, de Cobranco sem bírta sokáig, így 90 km után egy autópálya
pihenőben, az autóban aludtunk reggel 5:30-ig. Ekkor
indultunk Miskolcra, ahová 17:30 körül értünk kissé
fáradtan, de boldogan, abban a tudatban, hogy sikerült
végrehajtani, amit elterveztünk, és csodálatos tájakat
láttunk.